76

POMPÁSAN ÉGETT A TÛZ, gondolta Shasif Hadi. Még három mérfölddel távolabb is napként ragyogott az ég a fák fölött. Aztán jöttek a robbanások, a nagy gombát formázó lángcsóvák meg az éjkék égre gomolygó fekete füst, majd néhány másodperccel rá olyan erõs morajlás, hogy az autó kerekein át érezte, ahogy rázkódik az út, és megremeg alatta az ülés. Négyünkön keresztül, gondolta, Allah keze halálos csapást mért az olajfinomítóra.

Miután beállította a tölteteket, Ibrahim instrukcióinak megfelelõen egyesével visszaszállingóztak a csõvezeték mentén a ligetbe, ahol megszabadultak a kezeslábastól. Aztán Ibrahim minden magyarázat nélkül rájuk parancsolt, hogy „Futás”, és sprintelni kezdett. Kétszáz méterre voltak a karámkaputól, amikor az elsõ töltet felrobbant.

Az autó hátsó ablakán kitekintve Hadi nézte, ahogy a szelepekre illesztett töltetek egymás után felrobbannak, majd jött a fõ töltet, aztán a következõ egy perc ötven másodpercben semmi, csak a Klaxon riasztó az olajfinomítóban. A vészhelyzetekre kiképzett személyzet valószínûleg épp akkor ért a szétszaggatott csõvezetékhez, amikor az utolsó töltet belobbantotta a komplexumot dagályszerûen elöntõ etanolt. Õk valószínûleg azonnal meghaltak. Remélte, hogy javarészt fájdalommentes volt haláluk. Brazília nagy része keresztény ország, tehát az iszlám ellensége, ez azonban nem jelenti azt, hogy nem érdemelnek könyörületet. Ha szenvedtek, Allah akarta így; ha pillanatok alatt szörnyethaltak, azt is Allah akarta így. A lényeg, hogy társaival sikerült teljesíteniük a küldetést.

A kapunál behajtottak a furgonnal a fák közé, vissza-szálltak a Volkswagenbe, kigördültek, és bezárták maguk mögött a kaput. Kilencven másodperccel késõbb már a kocsijánál is volt. A terv szerint követte Ibrahimot és a többieket néhány mérfölddel arrább, a földútig, ahol Fa’ad az autóját hagyta. Mind leparkoltak, Ibrahim kiszállt és intett neki, hogy csatlakozzon.

– Elfelejtettünk számításba venni egy fontos részletet – mondta Ibrahim. – Az idõjárást.

– Nem értem – felelte Ahmed.

Ibrahim nyugatra intett, vissza az olajfinomító felé. A lángok több száz méter magasba csaptak már fel, fölöttük vastag fekete füstpaplan terjengett. Ahogy figyelték, látták, hogy a füst délnyugat felé sodródik.

– São Paulo felé tart. Hamarosan lezárják a repülõteret, ha még nem zárták volna le.

– Igaza van – mondta Hadi. – Viszont az összes hiba közül, amit elkövethettünk volna, ez a legkevésbé aggasztó. Ha megússzuk, legyen. Ha nem, abban a tudatban halunk meg, hogy eleget tettünk a kötelességünknek.

Fa’ad felnevetett.

– Igazad van, persze, de inkább maradnék életben, hogy lássam az erõfeszítéseink gyümölcsét. Allah talán megbocsát nekem a hiúságomért.

– Jöjjön, aminek jönnie kell – felelte Ibrahim. – Még van esélyünk. Mindannyian ismeritek a másik utat. – Az órájára pillantott. – Találkozunk holnap délben Rióban, a botanikus kertben. Ha valaki valamiért késik, négy órával késõbb találkozunk a másodlagos helyszínen. Sok szerencsét!

Bár egyiküknek sem jutott pár óránál több alvás, mielõtt a reptérre indultak, a járat éjszakai és hajnali indulási ideje miatt mindkettejükön eluralkodott a nyugtalanság. A jó hír az volt, hogy a turistaosztály tömve volt, úgyhogy elsõ osztályon utaztak a Campus kontójára. És a kávé sem volt olyan rossz.

– Tudod, nem értem, John – mondta Jack.

– Mit? – kérdezte Clark.

– Azt a kettõt, akiket el akarunk kapni... a testvéreket. Alig múltak tinédzserek. Miért akarnának másik országba utazni, hogy sosem látott embereket öljenek halomra?

– Elõször is, csak azt tudjuk, hogy hamis útlevéllel érkeztek.

– Lehet, de nagy eséllyel nem strandlabdázni jöttek.

– Úgy van. Arra akarok kilyukadni, hogy a mi szakmánkban jobb megmaradni az eseményeknél. A megérzés átkozottul kapóra jöhet, de meg is ölethet.

– Csupa fül vagyok.

– Hogy válaszoljak a kérdésedre, szerintem nincs rá válasz. Legalábbis egyszerû válasz. Mert azt kérdezed: hogyan lesz valakibõl terrorista. A szegénység, a reménytelenség, az érdemtelen hitre pazarolt vallási buzgóság, a szükség, hogy valami nálad nagyobbhoz tartozz... Válassz!

– Hûha, John, már-már süt belõled a szánalom.

– Igen. Egészen addig, míg a fenti indítékok oda nem vezetnek, hogy fegyvert ragadj, vagy bombát csatolj magadra. Onnantól vége.

– Szóval, egyszerûen kizárod a szánalmat?

– Rajtad áll, Jack, de ez a fajta munka részben arról szól, hajlandó vagy-e feltenni a szemellenzõt. Megbirkózni azzal, ami eléd kerül. Minden merénylõnek van anyja és apja. Esetleg gyerekei, emberek, akik szeretik õket. Sõt lehet, hogy a hét hét napjából haton tisztes állampolgár, azon az egy napon azonban, amikor úgy dönt, fegyvert fog vagy bombát helyez el, veszélyforrássá válik. És ha te vagy az, aki közé és az ártatlan életek közé állsz, csak a veszély miatt aggódhatsz. Érted, mit mondok?

Jack bólintott.

– Aha, azt hiszem. – A való világ fõként a szürke árnyalataiban létezik, ám amikor eljön az igazság pillanata, csak a fekete-fehér marad. Jack elmosolyodott, és kávéspoharát Clarkra emelte. – Bölcs ember vagy John.

– Kösz. A korral okosodik az ember. Legalábbis elvileg.

Azért vannak kivételek. Például a faterod. A kora ellenére nagyon bölcs. Már akkor tudtam, amikor elõször találkoztam vele.

– Igen, mikor is volt az?

– Szép csel, Jack. Beszéltél már vele?

– A Campusról? Igen, vele mentem vissza az Andrews-ról. Elõször bepöccent, aztán jobban alakult, mint vártam.

– Hadd találjam ki, õ akarja elmondani anyukádnak?

Jack bólintott.

– Köztünk szólva, pokolira nem bánom. Apu nagy hóhányó, de anyu... Olyan a nézése, ahogy csak egy anya nézhet, tudod?

– Igen.

Hallgatásba burkolóztak, a kávét kortyolták.

– Domon gondolkozom – mondta Jack.

– Ki fog lábalni belõle. Ne feledd, talán a tiédet leszámítva, az övé a legkeményebb átmenet. FBI-ügynökbõl kém lett. Hosszú az út a szabályokkal és regulákkal mûködõ ügynökségtõl a törvényen kívüli rosszfiúkra vadászó álbrókerházig. És most ez a tragédia Briannel... – Clark vállat vont. – Akárhogy nézem, szar ügy.

– Csak arra gondolok, túl korai még visszatérnie terepre.

– Ding szerint nem, és ez nekem elég. Meg Gerrynek is. Ráadásul csak négyen maradtunk, és sokfelé kell helytáll-nunk. – Clark elmosolyodott. – Na és, ne feledd, kivel nyomja most. A lányomat bíztam erre a fickóra, Jack, és egy pillanatra sem bántam meg. Segít Dómnak átvészelni.

Bár mintegy négyszáz mérföld választotta el õket egymástól, Raharjo Pranata és Kersen Kaseke gyakorlatilag ugyanúgy élt hetekig: iskolába járt, nem vonta magára a figyelmet, és várta a parancsot. Pranatáé csak órákkal késõbb érkezett Kasekéé után, amikor utoljára nézte meg az üzeneteit aznap. Annyira meglepte, hogy szöveges üzenet várja a tárhely fiókban, hogy elsõre elpuskázta a dekódolást.

A számára választott helyszín alig egy mérföldre esett a lakásától. Majdnem mindennap elhaladt elõtte. Célpont tekintetében szinte ideálisnak találta: elég nagy hogy több száz ember elférjen benne, ugyanakkor épületek szegélyezik minden oldalról. A támadás idõpontja is logikus. Az egész várost kitapétázták a hirdetõplakátokkal, bár a részletekre nem terjedt ki a figyelme. Valami felszentelés lesz. Szoboravatás vagy szökõkút. Nem mintha számítana.

A három célpont közül, melyre készülnie kellett, ebben rejlett a legnagyobb lehetõség, hogy minél több áldozatot szedjen. Hogy is mondják Amerikában? Könnyû préda?

A térképeket, melyeket az elõkészületekhez használt, könnyû volt beszerezni, még a város turistaközpontjában is szert tett jó párra. A topográfiai térképet egy népszerû turista-weboldalról töltötte le, s jóllehet nem érdekelték a helyi ösvények, a magassági szintek és a távolságok világosan fel voltak rajta tüntetve, melyek pontosságát egy hordozható GPS-egység megerõsítette a város körül megejtett sétájakor.

Amint meggyõzõdött róla, hogy hozzájutott az összes szükséges adathoz, egyszerûen beütötte a számokat a megfelelõ egyenletbe, és máris a kezében voltak a beállítások.

Most jön a nehéz rész: a várakozás. Majd a szerkezet beállításának és szétszerelésének gyakorlásával üti agyon az idõt.

Músza második úton töltött napja viszonylag rövid volt, a washingtoni Toppenish-bõl az idahói Nampába autózott, melynek egyetlen oka a hírnévre egy városszéli tábla szerint az volt, hogy 79 249 fõs népességével nemcsak a legnagyobb város az idahói Canyon megyében, de a leggyorsabban növekvõ is. Egy másik, az elõbbitõl alig száz méterre leszúrt út menti tábla pedig azt hirdette, hogy Nampában „csodás élni!”.

Amikor Blaine-bõl tervezte az útvonalat, úgy döntött, közepes méretû városokban fog megszállni – nem túl nagyokban, ahol a rendõrség agresszív és különösen jól képzett, és nem túl kicsikben, nehogy egy sötét bõrû idegen érkezése túlzott kíváncsiságot keltsen. Toppenish az alig nyolcezres lélekszámával az utóbbi kategóriába tartozott volna, ha nem esik ilyen közel Yakimához. A találkozás Willie-vel, Toppenish minden lében kanál rendõrfõnökével természetesen elültette benne a kétséget. Nem fokozódott ugyan a helyzet, nem is fokozódhatott volna, akkor sem, ha tovább faggatja a zsaru. Egyrészt nem égette el a vancouveri vámtisztnek bemutatott hamis dokumentációt, másrészt fel volt szerelkezve névjegykártyákkal, a Las Vegas-i Nevada Egyetem fejléces leveleivel. Fedõtörténete alapvetõen ugyanaz maradt: egy dúsgazdag, neutorikus lótulajdonos Bellinghamben, aki nem bízik a saját állatorvosa röntgenkészülékében.

Délután derekára járt, mire lekanyarodott a 84/30-as sztrádáról, a Fairfield Fogadó és Lakosztályok parkolójába. Leállította a motort, és kinyitotta az anyósülésre dobott autóstérképet. Semmit sem jegyzett le, jelöléseket sem ejtett a térképen. Szükségtelen volt, kívülrõl fújta az útvonalat és a távolságokat.

Még hatszáznegyven mérföld, gondolta. Ha holnap korán elindulna, akár egy nap alatt megtehetné a nevadai Beattyig hátralévõ távolságot. Csábító gondolat volt, mégis másképp döntött. Az Emír hajthatatlannak mutatkozott a parancsaiban. Úgyhogy követi a menetrendet.