89

KÉSÕBB, AMIKOR Hendley és Granger faggatta, ifjabb Jack Ryan óvatosan válaszolt arra, szándékos volt, hogy csak megsebesítette az Emírt, vagy a harc hevében elvétette a célpont közepét. Igazság szerint Jack sem tudta biztosan a választ. A kritikus pillanatban az ereibe áramló adrenalinlöket mintha egyesült volna hevesen kalapáló szívével, hogy lelassítsa és összesûrítse agyában az idõt. Ellentmondásos gondolatok kavarogtak a fejében, hogy finom motorikus készségei felett átvegyék az uralmat: lõjön és öljön, állítsa meg az Emírt; vagy lõjön és sebezze meg, s így szert tegyen az információs aranybányára, miközben azt kockáztatja, hogy a fickó megnyomja a gombot.

Amikor hirtelen megjelent Jack a sötét tárolóvágatban, az Emír nem habozott sokat, figyelmét ismét a bombának szentelte, s elkerekedett szemmel, lázasan babrálta a benne lapuló szerkezet nyitott paneljét. Csupán a másodperc töredékébe telt, hogy Jack ráeszméljen, az Emírt nem érdekli, életben marad-e, vagy lövés, illetve atomrobbantás általi halált hal, mert szent küldetésének beteljesítéséért jött ide.

Jack kezében hátrarúgott a fegyver, s az alagútban narancssárga fény villant. Amikor elnémult a dörrenés, és újra a sötétség telepedett rájuk, látta, hogy az Emír széttárt karral hanyatt fekszik, arcát megvilágítja a jelzõfény. Látta, ahogy az AK 7,62 milliméteres golyója behatolt az Emír jobb combjába, felszáguldott és a farpofáján át távozott. Mellette termett, és a fegyvert tüzelésre készen feltartotta, amikor hallotta, hogy a háta mögött léptek dobbannak. Aztán ott volt Clark, Chavez meg Dominic, és elcibálták...

Bár aznap csak késõbb, a belügyminisztérium egyik elcsípett üzenetébõl tudták meg az okát, Clark és társai nem helikopterrotorok suhogására és szirénavijjogásra léptek ki immár megkötözött-kipeckelt prédájukkal a fõalagút bejáratán, hanem síri csendre. Clark gyanította, hogy a helikopterük északi útvonala a 95-ös sztrádán és az azt követõ behatolásuk a Yucca-hegy feletti légtérbe nem kerülte el a figyelmet a Nellis Légi Támaszpontot és a Nevadai Atomkísérleti Telepet lefedõ radarhálón. A riadót azonban, mely rendszerint mozgósította volna a Creech Légi Támaszpont 3. különleges mûveleti egységébõl a helikoptereket és a biztonsági erõket, az Energiaügyi Hivatal callawayi atomerõmûbõl érkezõ próbaszállítmánya kiiktatta. Valahol az elkerülhetetlen és gyakran megfoghatatlan bürokratikus folyamatok során, az Energiaügyi Hivatal elfelejtett szólni a légierõnek, hogy úgy döntöttek, lemondanak a szállítmány helikopteres kíséretérõl. Ami Creechet illette, az õ szemükben az elrabolt EC-130-as, melyen Clark és csapata utazott, jelentette a szállítmány légi kíséretét.

Hogy félelembõl vagy abbéli gyanújából-e, miszerint utasai valóban a jófiúk, nem tudni, de Marty megszívlelte Clark „helyén marad” parancsát, és unatkozva üldögélt az EC-130-asban, míg fel nem bukkant a szervizúton kocogó Clark a többiekkel. Huszonöt perccel késõbb már ismét a Paragon Légitársaság irodájánál voltak, ahol felfedezték, hogy Marty a rádiózástól is megtartóztatta magát.

– Remélem, nem fogom megbánni – mondta, amikor mindenki kiszállt.

– Valószínûleg sosem fogja megtudni, de helyesen cselekedett, barátom – mondta Clark, aztán letörölgette a Glockját, és az utasülés elõtt a padlóra helyezte. – Adjon nekünk egy órát, aztán hívja a rendõrséget! Mutassa meg nekik a pisztolyt, és adja meg a személyleírásomat.

– Tessék?

– Csak tegye! Így nem kerül börtönbe!

Mellesleg nem az a fajta vagyok, aki könnyen felkutatható, gondolta Clark, de hangosan nem említette.

Húsz perccel azután, hogy elindultak a Paragon Légitársaságtól, visszaértek az Emír házába, beálltak a garázsba, és bezárták maguk után az ajtót. Chavez és Jack bement Tárikért, Pasternak és Dominic meg kihúzta hátulról az Emírt, egyesült erõvel kiterítették a garázs padlóján, aztán Pasternak letérdelt és megvizsgálta.

– Él? – kérdezte Clark.

Pasternak lehámozta róla a Yuccáról való távozás elõtt sietõsen felkötözött ideiglenes kötést, kitapogatta a behatolási seb szélén összefodrozódott húst, majd az Emír feneke alá csúsztatta a kezét.

– Be és ki – jelentette ki. – Nem ért artériát vagy csontot, azt hiszem. Alvad a vér. Milyen töltény volt?

– Köpenyes hét-hatvankettes.

– Remek. Akkor nincsenek szilánkok. Hacsak nem lép fel fertõzés, túléli.

Clark bólintott.

– Dom, te velem jössz!

Kettesben visszatértek a házba, hogy ismét bejárják. Bár tartózkodásuk alatt végig kesztyût viseltek, elõbb-utóbb az FBI megszállja a házat, és az FBI átkozottul jó abban, hogy ott is nyomot találjon, ahol nem létezik.

Clark elégedetten bólintott Domnak, hogy visszatérhet a jármûhöz, aztán felhívta a Campust. Hívására pillanatokon belül a tárgyalóterembe gyûlt Hendley, Rounds és Granger. Clark tájékoztatta õket az eseményekrõl, majd kijelentette: – Két lehetõségünk van. Névtelenül kirakjuk a Hoover-épület lépcsõjére, vagy mi magunk fejezzük be. A lényeg, minél rövidebb ideig tartózkodunk itt, annál jobb.

A vonal másik végén csend honolt. Hendleyn volt a sor, hogy döntsön.

– Maradj vonalban! – mondta a Campus igazgatója. Két perccel késõbb újra beleszólt. – Induljatok a Gulfstreamhez. A pilóta tudja, hova mentek.

Negyven perccel késõbb megérkeztek az észak-Las Vegas-i repülõtérre, beálltak az aszfalton a magánrepülõ mellé, a másodpilóta üdvözölte õket, majd mindannyiukat felterelte a fedélzetre. A levegõben Clark megint felhívta Hendleyt, aki már belekezdett az amerikai kormány tájékoztatásának bonyolult és kényes folyamatába, miszerint a Yucca-hegyen mostanra elhalálozott OFT-terroristák behatoltak az atomhulladék-temetõbe, s bár a hátrahagyott atombomba immár hatástalan, bölcs dolog lenne lefoglalni a szerkezetet, amilyen gyorsan csak lehet.

– Honnan tudhatjuk, hogy nem visszafelé sül el? – kérdezte Clark.

– Nem tudhatjuk, de nincs nagyon más választásunk.

– Igaz.

– Hogy van a betegünk?

– A doki kitisztította a lyukakat, összevarrta õket, és antibiotikum-kúrára fogta. Stabil az állapota, de pokoli fájdalmai lehetnek. Jack valószínûleg egy életre lebénította.

– Most ez a legkevesebb – állapította meg Hendley. – Beszél?

– Egy szót sem. Hova megyünk?

– A Charlottesville-Albemarle repülõtérre. Várni fognak benneteket.

– És onnan? – faggatta Clark. Náluk volt a világ legkeresettebb terroristája, minél hamarabb találnak menedéket, ahol rendezhetik a soraikat, és kitalálhatják, mi legyen a következõ lépés, annál jobb.

– Valami csendes helyre. Ahol dr. Pasternak dolgozni tud.

Clark erre elmosolyodott.

Négy rövid órával az után, hogy elindultak Las Vegasból, földet értek a Charlottesville-Albemarle repülõtér egyetlen kifutóján, és begördültek a VIP-terminál elé. Hendley állta a szavát, két Chevy Suburban várt rájuk; egymás után a Gulfstream behúzható lépcsõjéhez gurultak, megfordultak és a lépcsõhöz tolattak. Az elsõ Suburban anyósülésérõl Hendley hajolt ki, magához intette Clarkot és Jacket, akik bemásztak a hátsó ülésre, míg Caruso és Chavez Pasternakkal a sarkában a másik Suburbanbe kísérte a foglyot. Alig pár perc múlva már ki is hajtottak a repülõtérrõl, és észak felé tartottak a 29-es sztrádán.

Hendley beszámolt nekik a fejleményekrõl. Abból a kevésbõl, amit Gavin Biery ki tudott deríteni a kódolt elektronikus forgalomáradatból, a Creech Légi Támaszpont 3. különleges mûveleti egysége negyven perccel Hendley hívása után befutott a Yuccára. Két órával késõbb, biztos jeleként annak, hogy az Energiaügyi Hivatal, a belügyminisztérium és az FBI egy emberként tiszteletét tette a Yucca-hegyen, beszüntették az elektronikus forgalmat.

– Eljutottak már az Emír házába? – kérdezte Jack.

– Még nem.

– Nem fog sok idõbe telni, hogy ráakadjanak a Paragon Légitársaságra – mondta Clark. – Szóval, bökd már ki, Gerry! Hova megyünk?

– Van Middleburg mellett pár hold földem egy tanyaházzal.

– Mennyi az a pár?

– Harminc. Így egy kis levegõhöz jutunk. – Hendley az órájára pillantott. – Dr. Pasternak felszerelése elvileg már megérkezett.