AZ IDŐ KEREKE SOROZAT 9.

ROBERT JORDAN

A TÉL SZÍVE

(Tartalom) (Térkép)

Örökkön Harrietnek. Örökké.

Az éjt lezáró pecsét gyengül

A tél szívében télszív ébred

Jajongás közt, fogcsikorgatással

Mert tél szíve fekete lovas

És a neve Halál.

– A Karaethoni Ciklusból, a Sárkány Próféciáiból

I. KÖTET

Prológus

Három lámpás hunyorgó lángja vonta a kelleténél jóval élesebb fénybe az apró, durva,

fehér falú szobát, de Seaine le sem tudta venni a tekintetét a vaskos faajtóról. Tudta, hogy

irracionálisan viselkedik. Mintha nem is Fehér Ülnök lett volna! A saidar vékonyka fonata, amit átfúrt a kulcslyukon, távoli lépések halk surrogását hozta olykor felé. A kint

tekergő folyosórendszeren meg-megmozdult valami, de épphogy meghallotta a neszt, az

szinte azonnal elhallgatott. Egyszerű kis fonat volt, még egykor régen, novícia korában tanulta az egyik barátnőjétől, de most jól jött: figyelmezteti arra, ha valaki közeleg, még

jóval azelőtt, hogy az illető odaérne. De persze csak kevesen jöttek le a második pincesorba. A fonaton fel-felhangzott a patkányok halk, éles cincogása. A Fényre! Mióta

vannak patkányok Tar Valonban, sőt, magában a Toronyban is? És vajon hányan

kémkednek közülük a Sötét Úrnak? Idegesen megnyalta a szája szélét. A logika ebben az

esetben már mit sem segített. És ez már csak így volt. Még ha ez így nem is hangzott túl

logikusnak. A legszívesebben felnevetett volna. Alig bírt elfojtani egy hisztérikus

rohamot. Igazán nem a patkányokon kellene gondolkoznia! Igazán nem… A szobát

elfojtott nyögés töltötte meg, ami aztán halk sírásba fulladt. Seaine igyekezett meg sem hallani, mi történik odabenn. Másra kellett figyelnie!

Voltaképp mindannyian csak azért kerültek ide, mert úgy tűnt, mintha az ajahok fejei titokban találkozgattak volna. Voltaképp. Seaine maga is többször látta, amint Ferane Neheran össze-összedugja a fejét a könyvtár egy félreeső sarkában Jesse Bilallal, aki igencsak nagy megbecsülésnek örvendett a Barnák között, és könnyen lehetett volna az ajahjuk feje is. Abban pedig szinte biztos volt, hogy a Sárgákat Suana Dragand vezeti.

Szinte biztos. De akkor miért sétálgatott Suana és Ferane a Torony egyik

legelhagyatottabb kertecskéjében, egyszerű köpenybe burkolódzva, a leghidegebb télben?

A Toronyban maradt hat ajah Ülnökei még mindig szóba álltak egymással, bár csak ritkán

és hűvösen beszéltek. A többiek is láttak már hasonló jeleneteket – persze azt nem árulták

volna el, hogy a saját ajahjukat ki vezeti, de ketten is említették, hogy látták Ferane-t.

Zavaros. Szerfelett zavaros. A Torony mostanában szinte forrongott, és az ajahok tagjai nyíltan is egymásnak estek, de a vezetők mégis találkozgattak titokban. Az ajah tagjain kívül senki sem tudhatta biztosra, hogy a többieket ki vezeti, de láthatóan az ajahok fejei

jól ismerték egymást. Mire készülhettek? Mire? Rettentően zavarta, hogy nem kérdezhette

meg Ferane-től nyíltan, szemtől szembe, hogy mit akarnak. De még ha Ferane türelmesen

viselte is volna, ha ilyesmiről faggatják – márpedig ez nem volt jellemző rá – Seaine akkor

sem merte volna megtenni. Most nem.

Bárhogy összpontosított is, a Fehér Ülnök gondolatai el-elkószáltak. Tudta, hogy csak azért mered az ajtóra, és azért gondolkozik olyasmin, amit sem megtudni, sem pedig megoldani nem fog soha, hogy ne kelljen hátranéznie és szembesülnie azzal, ami ott volt,

vele egy szobában. Hogy ne kelljen szembesülnie a nyögések, a sírás forrásával.

Mintha csak a puszta gondolat arra késztette volna, hogy megforduljon, lassan kihúzta magát, és hátranézett. Minél többet látott a társaiból, annál szaggatottabban lélegzett.

Messze, messze a fejük felett Tar Valont vaskos hótakaró fedte, de idelenn zavaróan meleg

volt. És sikerült rávennie magát arra, hogy hátranézzen!

Saerin barna szegélyes vállkendője a könyökére csúszott. Az altarai nő terpeszben állt, és

az övére tűzött, görbe tőr élét próbálgatta az ujjával. Olajbarna bőrét úgy megsápasztotta a

jeges, vak harag, hogy az állát átszelő, régi heg fehéren lángolt rajta. Pevara

nyugodtabbnak tűnt, de ez csak a látszat volt: fél kézzel vörös hímzéses szoknyáját markolta, a másikkal pedig úgy szorította az Esküpálca egy láb hosszú, áttetsző, fehér rúdját, mintha a legszívesebben agyonütött volna vele valakit. Könnyen lehet, hogy

valóban erre készült! Pevara jóval keményebb volt, mint azt gömbölyded alakja alapján gondolta volna az ember, és olyan elszánt, hogy ahhoz képest Saerin gyáva nyúlnak tűnt.

A Bűnbánat Székének túloldalán az aprócska Yukiri álldogált. Fázósan magára szorította

ezüstös-szürke vállkendőjét, és a kendő bojtjainak vége minden lélegzetvételekor vadul megremegett. Yukiri a szája szélét nyalogatta, és zavartan pislogott a mellette álló nőre.

Doesine úgy nézett ki, mint egy nagyra nyúlt, csinos kamaszfiú. Első látásra senki nem mondta volna meg, hogy ő a Sárgák egyik legtiszteletreméltóbb nővére. Látszólag csak őt

nem zavarta, hogy mi történik a szobában. Pedig ő uralta a Szék oldalába futó fonatokat!

Számára most csak a ter’angreal létezett, és olyan elszántan nézte a Széket, hogy veríték csurgott le sápadt homlokán. Mindannyian Ülnökök voltak; még a Székben vergődő,

magas asszony is.

Talene-ből facsarni lehetett volna a vizet: aranyszőke haja nedvesen tapadt homlokára, és

az izzadság átitatta gyolcs alsóneműjét. Öltözete többi darabja rendetlen halomban hevert

a földön. Lehunyt szemhéja meg-megrebbent, és folyamatosan sikoltozott, sírt, nyögött, fojtottan könyörgött. Seaine úgy érezte, mindjárt elájul, de nem tudta levenni róla a tekintetét. Talene a barátja volt. Egykor. Régen.

Megtévesztő neve dacára a ter’angreal egyáltalán nem emlékeztetett székre: leginkább jókora, szürke márványtömbnek tűnt. Senki sem tudta, hogy miből készült, de az anyaga

mindenütt kőkemény volt, kivéve a tetején, ahol enyhén megdőlt. A szoborszép Zöld

Ülnök kissé belesüppedt a kőbe, és bárhogy dobálta is magát, a márvány a testére fonódott, és nem engedte el. Doesine fonatai a Szék egyenetlenségébe futottak. Az egyik

oldalon egy tenyér nagyságú lyuk tátongott apró, össze-vissza elszórt dudorok között. Ha

Tar Valonban elfogtak egy bűnözőt, lehozták ide, és ráültették a Bűnbánat Székére, hogy

megtapasztalhassa bűnei gondosan megválogatott következményeit. Akit ezek után még

elengedtek, az mind egy szálig elhagyta a szigetet. Tar Valonban nagyon kevesen

vetemedtek arra, hogy megszegjék a törvényt. Seaine szédelegve merengett el azon, hogy

vajon a Legendák Korában is erre használták-e a Széket.

– Mit… mit lát most? – Bárhogy erőlködött is, a hangja suttogásba fulladt. Talene nem csak látta, amit Doesine kitalált, hanem valóságként élte meg. A Fénynek hála, nem volt

őrzője. Ez szinte hallatlan volt a Zöldek között, de Talene mindig azt mondta, hogy egy Ülnöknek nincs szüksége őrzőkre. Seaine úgy gondolta, hogy valójában egészen más oka

volt ennek a furcsaságnak.

– Azok a mocsokfattya trallokok épp szíjat hasítanak a mocskos hátából – mondta Doesine

rekedten. A kiejtésében megjelentek szülőhazája, Cairhien jellegzetes felhangjai, márpedig

ez csak olyankor történt meg, ha a Sárga nővér hallatlanul ideges volt valami miatt. –

Mikor befejezték… A trallokok már feltették az üstöt a tűzre, és a másik oldalon egy Myrddraal méregeti. Tudja, hogy vagy az egyik, vagy a másik vár rá. A Fény égessen meg, ha most sem törik meg… – Ingerülten letörölte a homlokáról a bőven gyöngyöző

verejtéket, és mélyen, szaggatottan felsóhajtott. – Ne bökdösd már a könyökömet!

Átkozottul rég csináltam ilyesmit utoljára!

– Már háromszor próbáltuk – motyogta Yukiri. – Még a legelvetemültebb banditát is megtöri a tulajdon bűntudata már a második után! Mi van, ha mégis ártatlan? A Fényre, ez

olyan, mintha a pásztor szeme láttára indulnánk birkát lopni!

Még így, remegve, rettegve is királynőnek tűnt, bár mindig úgy beszélt, mint egy falusi gazdasszony. Mint ahogy az is volt, mielőtt a Toronyba jött volna. Most azonban

parancsolóan, sápadtan nézett végig rajtuk.

– A törvény tiltja, hogy a Torony beavatottjait a Székre ültessük! Mindannyiunkat

megfosztanak a rangunktól! És ha az nem lenne elég, hogy kitaszítanak a Csarnokból, alighanem még száműzetésbe is fognak küldeni! És indulás előtt jól megkorbácsolnak, nehogy véletlenül elfelejtsük, hogy nem pihenni készülünk! A Fényre, ha tévedtünk,

mindannyiunkat elcsendesítenek!

Seaine megborzongott. Ha a gyanújuk jogosnak bizonyulna, legalább ezt az utoljára

említett, borzalmas büntetést elkerülhetnék. Nem, ez nem csak gyanú, ez már maga a bizonyosság! De még ha igazuk volna is, Yukiri jól mondta, mi vár rájuk. A Torony törvényei nem vették figyelembe a szükséget, és nem hagyták, hogy akár a közjó

feltételezett érdekében is bárki megszegje őket! De ha igazuk volt, akkor még így is megérte, hogy a Székbe kényszerítették Talene-t! A Fény adja, hogy igazuk legyen!

– Süket is vagy, nem csak vak? – csattant fel Pevara, és fenyegetően Yukiri felé rázta az

Esküpálcát. – Nem volt hajlandó újra letenni a hazugságot tiltó esküt, és minekutána már

mindannyian megtettük, nem lehet a Zöldek eszeveszett gőgjére sem fogni, hogy

vonakodott! Mikor elvágtam a Forrástól, le akart szúrni! Szerinted ez arra utal, hogy ártatlan? Arra? Hiszen a legrosszabb esetben is csak lyukat beszéltünk volna a hasába!

Miért tartott volna attól, hogy többet akarunk tőle?

– Mindkettőtöknek hálásan megköszönöm – vetette közbe Saerin szárazon –, hogy újból

felhívtátok a figyelmünket a legegyértelműbb dolgokra is. Yukiri, most már nem

fordulhatunk vissza! Az lesz a legjobb, ha befejezzük, amit elkezdtünk! És Pevara, a helyedben nem ordítoznék egy olyan nővel, akiről tudom, hogy megbízhatok benne.

Különösen, ha csak három hozzá hasonló van az egész Toronyban!

Yukiri elvörösödött, megigazította a vállára vetett kendőt, és még Pevara is egy kicsit zavartnak tűnt. Egy egészen kicsit. Bár mindannyian Ülnökök voltak, Saerin egész

határozottan átvette a vezetést. Seaine egyáltalán nem volt benne biztos, hogy örül ennek.

Pár órával ezelőtt még más volt a helyzet: Pevarával, a legjobb barátnőjével próbáltak teljesíteni egy veszélyes küldetést, és egyenlő félként kezelték egymást. Most hirtelen új szövetségesekre tettek szert, és igazság szerint hálásnak kellett volna lennie ezért. De sajnos most nem a Csarnokban voltak, és nem hivatkozhattak az Ülnökök jogaira. A

Torony megszokott rangsora érvénybe lépett, és mindenki tudta, hogy ki és miért áll a többiek felett. Vagy alatt. Igazság szerint Saerin több mint kétszer annyi ideig volt akár novícia, akár beavatott, mint bármelyikük rajta kívül. De már negyven éve volt Ülnök, hosszabb ideje, mint bárki más a Csarnokban, és ez azért mégiscsak sokat nyomott a latba.

Seaine örülhetett, ha Saerin kikéri a véleményét, mielőtt bármiben is dönt, és akkor sem kellett volna hallgatnia a tanácsára. Ostobaság volt, hogy ennyire zavarja a dolog, de csak

nem tudott elsiklani fölötte.

– A trallokok épp az üst felé vonszolják – mondta hirtelen Doesine, és a hangja szinte csikorgott. Talene összeszorította a fogát, és magas, vékony hangon sikított. Egész testében remegett. – Nem… nem tudom, hogy képes leszek-e rávenni magamat arra is, hogy ezek az… átokverte trallokok…

– Ébreszd fel! – parancsolta Saerin, és még csak rá sem nézett a többiekre, hogy vajon egyetértenek-e a döntésével. – Ne durcáskodj itt nekem, Yukiri, hanem készülj fel a dolgodra!

A Szürke Ülnök sértett dühvel meredt rá, de amint Doesine elengedte a saidar fényes fonatait, és Talene kék szeme felpattant, az Egyetlen Hatalom ragyogása körülvette

Yukirit, és ellenvetés nélkül elvágta a Széken fekvő nővért a Forrástól. Saerin átvette a vezetést, és ezt mindenki kénytelen volt tudomásul venni. Fölösleges is lett volna több szót vesztegetni rá. Seaine-t akkor is bántotta a dolog. Lehet, hogy Talene-t felesleges elővigyázatosság volt elvágni az Egyetlen Hatalomtól. Az arcára kiült a rémület, és úgy remegett, lihegett, mint aki tíz mérföldet futott egyhuzamban. Még mindig belesüppedt a

puha felületbe, de most, hogy Doesine már nem fókuszált, a kő nem követte hűen minden

mozdulatát. Talene kidülledt szemmel bámult a mennyezetre. Aztán lecsukta a szemét, de

az újra felpattant. Bármilyen emlékképek rejlettek is mögötte, Talene egyáltalán nem akarta látni őket.

Pevara két hosszú lépéssel a Szék mellett termett, és az elgyötört nő felé lökte az Esküpálcát.

– Tagadj meg minden esküt, amit valaha tettél, Talene, és tedd le újra az aes sedai-ok Három Esküjét! – mondta haragosan. Talene úgy rándult össze a pálca láttán, mintha mérges kígyót dobtak volna feléje, aztán, hogy Saerin fölé hajolt, sietve visszahúzódott.

– A legközelebb az üstben végzed, Talene! De az is lehet, hogy előtte elszórakozik veled

egy kicsit a Myrddraal is! – Saerin arca kőkemény volt, de a hangjához képest még így is

barátságosnak tűnt. – És nem ébresztünk fel, csak ha már végzett veled! És ha az sem lenne elég, megpróbáljuk az egészet még egyszer és még egyszer, és annyiszor, ahányszor

csak kell. Egészen addig, amíg nem teszed le a Három Esküt. Még ha nyárig itt kell rostokolnunk a pincében, akkor is!

Doesine tiltakozott volna, aztán fintorogva becsukta a száját. Ötük közül csak ő tudta működésbe hozni a Széket, és ebben a társaságban éppúgy nem volt szava, mint Seaine-nek.

Talene riadtan bámult Saerinre. Hatalmas szemét elfutotta a könny, és remegve,

elkeseredve bőgni kezdett, mint egy kisgyermek. Vakon kinyúlt a Pálca felé, és a semmit

markolászta, míg csak Pevara végül a kezébe nem nyomta a ter’angrealt. Pevara magához ölelte a saidart, és a Szellem vékonyka szálát fókuszálta a Pálcába. Talene olyan erősen markolta a csuklóvastagságú, hűvös, fehér botot, hogy az ujjai egészen kifehéredtek, de nem szólalt meg, csak feküdt és sírt. Saerin kihúzta magát.

– Azt hiszem, itt az ideje újra elaltatnunk, Doesine!

Talene még vadabbul zokogni kezdett.

– Megtagadok… minden egyes esküt… amit valaha tettem – motyogta félig érthetetlenül.

Alighogy kiejtette az utolsó szót, ordítani kezdett. Seaine összerezdült, aztán nyelt egy nagyot. Ő maga is tudta, hogy mekkora fájdalommal jár, ha valaki akár csak egy esküt is

felold, és sokat gondolkozott azon, hogy milyen borzalmas lehet egyszerre többet is megtagadni. Most láthatta. Talene addig sikoltott, míg csak ki nem fogyott belőle a szusz,

aztán mély levegőt vett, és tovább ordított. Seaine a végén már azt hitte, hogy a Torony legfelsőbb emeletéről is odafutnak erre a zajra! A magas Zöld nővér megrázkódott, vadul

kaszált a karjaival, a lábai össze-vissza vonaglottak, aztán hirtelen vad ívbe görbült. Csak

a feje és a lábujja hegye érintette a szürke követ. Minden izma megfeszült, és az egész testén vad remegés futott át.

A roham éppolyan hamar véget ért, mint ahogy elkezdődött, és Talene rongyként csuklott

rá a Székre. Úgy zokogott, mint egy anyját vesztett gyermek. Az Esküpálca kigurult erőtlen kezéből, és végiggördült a lejtős, szürke felületen. Yukiri mintha vadul imádkozott

volna.

– A Fényre! – motyogta Doesine döbbenten. – A Fényre! A Fényre!

Pevara felkapta a Pálcát, és ráhajtogatta Talene ernyedt ujjait. Seaine barátnője ebben az egyben nem ismert irgalmat.

– Most pedig újra leteszed a Három Esküt! – vetette oda a Zöldnek.

Egy pillanatra úgy tűnt, mintha Talene dacolni akart volna a paranccsal, de végül mégis elismételte a Három Esküt, ami aes sedai-já tette őket, és ami egybetartotta a Tornyot.

Hogy soha nem ejt ki valótlan szót a száján. Hogy soha nem készít fegyvert, hogy egyik

ember megölhesse a másikat. Hogy soha nem használja fegyverként az Egyetlen Hatalmat,

kivéve, ha az élete, az őrzője élete, vagy egy másik nővér élete forogna kockán. A végén

már csak csendesen sírt, és hangtalanul remegett. Talán azért, mert érezte, ahogy

beleivódnak az Eskük. Kényelmetlen érzés volt, ahogy rátelepedtek az emberre. Talán azért.

Pevara ekkor közölte vele, hogy még egy esküt le kell tennie. Talene elfintorodott, de reményt vesztett hangon elmormolta a negyedik, utolsó esküt is.

– Esküszöm, hogy mind az ötötöknek feltétel nélkül engedelmeskedem! – A semmibe

nézett, és az arcán hatalmas, kövér könnycseppek folytak végig.

– Akkor válaszolj nekem, és ne hazudj! – mondta Saerin. – A Fekete ajah tagja vagy?

– Igen! – csikordult fel a válasz, mintha Talene torka hirtelen berozsdásodott volna. A rövid szócska megfagyasztotta Seaine ereiben a vért. Nem várta volna, hogy így megriad!

Hiszen azért indult neki a kutatásnak, hogy levadássza a Fekete ajahot, és a legtöbb nővérrel ellentétben, ő tényleg hitt abban, hogy a zsákmánya létezik! Kezet emelt egy nővérre, egy Ülnökre, segített abban is, hogy a Levegő fonataiba csavart Talene-t

végigvonszolják a Torony pincéin, megszegett vagy egy tucatnyit a Torony legszentebb törvényei közül, súlyosabbnál súlyosabb bűnöket követett el, csak azért, hogy meghallja azt a választ, amiben már kimondása előtt szinte teljesen biztos volt! És mégis úgy tűnt,

hogy bármilyen biztosan hitte is, hogy a Fekete ajah létezik, mégsem tud megbirkózni azzal, hogy igaza volt. Csak azért nem vacogott a foga, mert begörcsölt az állkapcsa.

Igyekezett összeszedni magát, és hűvösen, logikusan végiggondolni a helyzetet. Elvégre Fehér Ülnök volt! De a rémálmok felébredtek, és szabadon kószáltak a Toronyban!

Valaki feszülten sóhajtott egyet, és Seaine ráébredt, hogy nem csak az ő világa fordult ki a

helyéből. Yukiri megrázta magát, és úgy meredt Talene-re, mintha a puszta akaraterejével

tartaná fenn a pajzsot, ha már máshogy nem megy. Doesine a száját nyalogatta, és zavartan igazította meg sötétarany szoknyáját. Csak Saerin és Pevara tűnt nyugodtnak.

– Jól van – mondta Saerin lágyan. Bár lehet, hogy inkább gyengén. – Jól van. Fekete ajah.

– Mély levegőt vett, és a hangja ismét parancsolóan csendült. – Azt hiszem, erre már nem

lesz szükségünk, Yukiri! Talene, nem próbálsz megszökni, és nem dacolsz velünk.

Semmiben. Ha az egyikünk nem ad rá neked utasítást, nem érinted meg a Forrást! Bár gondolom, majd átvesz tőlünk valaki más, ha egyszer felvittünk innen! Yukiri!

A Talene-t övező pajzs a semmibe olvadt, de a Szürke nővért továbbra is körülvette a saidar ragyogása. Úgy tűnt, hogy nem bízik igazán az Esküpálca hatékonyságában.

Pevara összevonta a szemöldökét.

– Saerin, mielőtt átadnánk Elaidának, szeretnék belőle annyi mindent kiszedni, amennyit

csak lehet! Neveket, helyeket, mindent! Mindent, amit csak tud!

Pevara teljes családját árnybarátok irtották ki, és Seaine egészen biztos volt benne, hogy

ha száműzik őket, Pevara arra használja fel a dolgot, hogy személyesen vadásszon le minden egyes Fekete nővért.

A Széken kuporgó Talene hirtelen felcsuklott: mintha egyszerre nevetett és sírt volna.

– Ha átadtok Elaidának, mind meghalunk! Mind meghalunk! Elaida is a Fekete ajah tagja!

– Ez lehetetlen! – tört ki Seaine. – Elaida személyesen adta ki a parancsot, hogy kutassuk

fel a Fekete ajahot!

– De hát annak kell lennie! – súgta Doesine. – Talene újra letette a Három Esküt, és azt

mondta, hogy Elaida Fekete!

Yukiri komoran rábólintott.

– Gondolkozzatok már – mordult fel Pevara, és undorodva megrázta a fejét. – Ti is éppolyan jól tudjátok, mint én, hogy ha valaki elhisz egy hazugságot, akkor azt

igazságként adhatja tovább!

– És ez valóban így is van! – vágott közbe Saerin határozottan. – Miféle bizonyítékokkal

tudsz szolgálni, Talene? Láttad Elaidát valamelyik… gyűléseteken?

Az altarai nővér olyan erősen markolta a tőre markolatát, hogy belefehéredett a keze.

Saerinnek mindannyiuknál keményebben meg kellett küzdenie azért, hogy megkaphassa a

vállkendőt; sőt, már azért is, hogy egyáltalán a Toronyba kerülhessen! A Fehér Torony nem csak az otthona volt. Fontosabb volt neki a tulajdon életénél is. Ha Talene rosszul válaszol, lehet, hogy Elaida meg sem éri, hogy bíróság elé állítsák!

– Nincsenek gyűléseik – motyogta Talene mogorván. – Legfeljebb csak a Legfelsőbb

Tanácsnak. Legalábbis azt hiszem. De Feketének kell lennie! Minden egyes jelentésről tudnak, amit kap, és minden egyes szót hallanak, ami a jelenlétében elhangzott! Minden döntését jóval azelőtt ismerik, hogy közhírré tétetné! Napokkal azelőtt, sőt, néha hetekkel

előre! Honnan tudnák, ha nem ő maga mondaná el nekik? – Nagy nehezen felült, és igyekezett határozottan, sürgetően a szemükbe nézni, de inkább úgy tűnt, mint hogyha idegesen pislogna körbe. – El kell menekülnünk, el kell bújnunk! Segítek nektek! Mindent

elmondok, amit csak tudok! Ha nem menekülünk, megölnek!

Seaine azon gondolkozott, hogy milyen furcsa, hogy Talene rögtön úgy kezdte emlegetni a

régi cinkostársait, hogy „ők”, és mindent megpróbált, hogy hozzájuk csatlakozhasson.

Nem. Most csak igyekezett megfeledkezni az igazi problémáról, és ez ostobaság volt!

Vajon Elaida tényleg azt akarta tőle, hogy felkutassa a Fekete ajahot? Végül is nem mondta ki ezt a nevet… Nem lehet, hogy mégis másra gondolt? Elaida mindig is

nekiugrott bárkinek, aki csak említette a Fekete ajahot. Persze a legtöbb nővér így tett, de…

– Elaida őrült – mondta Saerin –, és százszor is megbántam már, hogy támogattam, de nem hiszem el, hogy a Fekete ajah tagja lenne, amíg csak nem találunk ennél

kézzelfoghatóbb bizonyítékokat!

Pevara összeszorított szájjal bólintott. Piros volt, így hát mindenképp több bizonyítékot akart volna az ajahja soraiból kikerült amyrlin ellen.

– Teljesen igazad van, Saerin – mondta Yukiri –, de nem tarthatjuk fogva Talene-t! A Zöldek bármikor elkezdhetik keresni! Hogy a… a Feketékről ne is szóljak! Azt hiszem, hamar ki kellene találnunk, hogy mihez kezdünk, vagy még mindig a kutat ássuk, amikor

megjön a tavaszi esőzés!

Talene halványan Saerinre mosolygott. Talán hálásnak akart tűnni. A Barna Ülnök

mogorván meredt vissza rá, és a Zöld nővér mosolya elfakult.

– Nem mondhatunk el Elaidának semmit sem addig, amíg nem tudjuk egyetlen egy

csapással megbénítani az egész Fekete ajahot – mondta végül Saerin. – Ne vitatkozz, Pevara: csak így tudjuk elkerülni, hogy felfedezzenek!

Pevara széttárta a kezét, és makacsul maga elé nézett, de befogta a száját.

– Ha Talene-nek igaza van – folytatta Saerin –, a Fekete ajah már tud Seaine küldetéséről,

vagy bármelyik pillanatban értesülhet róla. Először az ő biztonságát kell megőriznünk, amennyire csak tudjuk! Nem lesz könnyű dolgunk, hiszen csak öten vagyunk. Nem

bízhatunk meg senkiben, amíg csak meg nem bizonyosodtunk arról, hogy nem a Fekete ajah tagja! De legalább már ráleltünk Talene-re, és ki tudja, mit tudunk meg, mire mindent

kiszedtünk belőle?

Talene igyekezett úgy mosolyogni, mint aki már alig várja, hogy mindent kiszedjenek belőle, de senki sem figyelt rá. Seaine torka kiszáradt.

– Lehet, hogy nem is vagyunk olyan egyedül – mondta Pevara vonakodva. – Seaine,

mondd csak el, mit terveztél Zeráh-val és a barátaival!

– Terveztél? Zerah? Ki a fene az a Zerah? Seaine? Seaine!

Seaine összerezzent.

– Micsoda? Ó, persze! Pevarával felfedeztünk egy kis összeesküvést. Pár lázadó beépült ide, a Toronyba – kezdett neki sietve. – Azért jöttek, hogy elégedetlenséget szítsanak!

Saerin majd megőrzi az ő biztonságát? És még csak nem is kérdezi meg, hogy ő mit gondol róla? Pedig ő is Ülnök, és már vagy százötven éve aes sedai! Hogy veszi magának

a bátorságot Saerin, vagy bárki más, hogy…! – Pevarával nekiláttunk, hogy véget vessünk

a dolognak. Az egyikükkel, Zerah Dacannal, már letetettük ugyanazt a negyedik esküt, amit Talene is megfogadott, és mondtam neki, hogy még ma délután vezesse el hozzám Bernaile Gelbarnt. És hogy vigyázzon, nehogy Bernaile gyanút fogjon! – A Fényre, hiszen

ezen az öt nőn kívül bárki Fekete nővér lehet! Bárki! – Aztán ők ketten majd szépen elvezetik hozzánk a többieket is, míg csak mind a tízen nem fogadtak nekünk

engedelmességet. Természetesen megkérdezzük tőlük azt is, amit megkérdeztünk Zeráh-

tól és Talene-től is! – Lehet, hogy a Fekete ajah már tudja, hogy utánuk kutat! Lehet, hogy

tudják, hogy neki kell őket elkapnia! Hogyan is szavatolhatná Saerin a biztonságát?

Hogyan őrizhetné meg bárki is? – Aki ne adj’ Fény, rosszul válaszol, azt kivallatjuk. Aki

viszont nem a Fekete ajah tagja, az azzal fog megfizetni az árulásáért, hogy segít nekünk

legyőzni a Fekete ajahot!

De a Fényre, hogyan?

Mikor végzett a beszámolóval, a többiek nekiálltak megvitatni a helyzetet. Ez csak azt jelenthette, hogy Saerin még nem döntött az ügyben. Yukiri ragaszkodott hozzá, hogy Zeráh-t és társait azonnal adják át az igazságszolgáltatásnak – persze csak ha ezt meg lehet

anélkül is tenni, hogy el kellene magyarázniuk, mit csináltak Talene-nel. Pevara azt mondta, hogy jobb lenne felhasználniuk a lázadókat, de mintha ő maga sem lett volna meggyőződve a dologról. Nem is csoda, hiszen a lázadók leginkább azzal uszították

Elaida ellen a hű aes sedai-okat, hogy azt terjesztették, hogy a Piros ajah indította útjára a Hamis Sárkányokat. Doesine mintha azt javasolta volna, hogy raboljanak el minden egyes

nővért, és egyesével kényszerítsék őket arra, hogy letegyék a negyedik esküt is.

Szerencsére a három másik nővér oda sem figyelt rá. Seaine nem vett részt a vitában. Az

egyetlen ésszerű módon fejezte ki magát az üggyel kapcsolatban. A legközelebbi sarokba

tántorgott, és hányt.

Elayne kis híján a fogát csikorgatta. Odakinn újabb hóvihar tépázta Caemlynt, és már

délben olyan sötét volt, hogy meg kellett gyújtani a kis nappali faborításos falán lógó lámpákat. A vad széllökések meg-megrázták a magas, íves ablaknyílásokba ékelt

üvegtáblákat. A víztiszta üveglapon vakítóan fénylett fel minden egyes villám, és a mennydörgés tompán, morogva rázta meg a palotát. Ez a fajta volt a legvadabb,

legveszedelmesebb hóvihar. Nem volt igazán hideg a szobában, de… A széles

márványkandallóban ropogó, lángoló fahasábok felé tartotta az ujjait, de még így is érezte,

ahogy a hideg átkúszik a vaskos szőnyegeken, és a legvastagabb, legmelegebb

bársonycipellőn át is felszökik a lábába. A piros-fehér ruha ujját és nyakát szegélyező

fekete rókaprém igen csinos volt, de Elayne egyáltalán nem volt biztos benne, hogy jobban melegítette, mint a ruhára varrt, hófehér gyöngysor. Az, hogy nem engedte, hogy

hasson rá a hideg, sajnos nem jelentette azt, hogy nem is érezte.

Hol lehetett Nynaeve? És Vandene? A gondolatai éppolyan dühösen morogtak, mint

odakinn a vihar. Már rég itt kellene lenniük! A Fényre! Én mindent megtennék, a szememet

is alig hunyom le, ők pedig ki tudja, hol lustálkodnak! Nem, ebben persze nem volt igaza.

Alig pár napja jelentette be hivatalosan is az igényét az Oroszlános Trónra, és ez egyelőre

minden mást háttérbe szorított. Számára. Nynaeve és Vandene vállát azonban másfajta felelősség nyomta, és más dolgokat kellett előbbre venniük. Nynaeve egyfolytában azon gondolkozott Reanne-nel és a Kötögető-kör többi tagjával egyetemben, hogy milyen

módon csempészhetnék ki a Vérség ott rekedt tagjait a seanchanok által megszállt

területekről. A Vérségnek nagy gyakorlata volt már a rejtőzködésben, de az aes sedai-okkal ellentétben a seanchanok nem fogják őket békén hagyni csak azért, mert tanulatlan

vadaknak nézik. Vandene-ről mindenki azt hitte, hogy annyira megrázta, hogy a nővérét brutálisan meggyilkolták, hogy egészen kifordult magából. Úgy tűnt, mintha enni sem lenne kedve, és ritkán szolgálna hasznos tanáccsal. Valóban nem evett sokat, de az elméjét

semmi nem homályosította el: elszántan kutatta nővére gyilkosát. A legtöbben azt hitték,

hogy csak mérhetetlen fájdalmában rója a palota folyosóit, de valójában a köztük rejlő

árnybarátra vadászott. Még három nappal ezelőtt is Elayne-t a puszta gondolattól is kirázta

a hideg, de most már ez is csak egy veszedelemmé fakult a többi között. Kevésbé volt ugyan szembeötlő, mint jó pár másik, de semmivel sem aggasztotta kevésbé.

Persze mindez fontos volt, és Egwene is arra buzdította őket, hogy folytassák a munkát, de

Elayne így is örült volna, ha kicsit jobban sietnek. Lehet, hogy önző volt, de kifejezetten

örült volna. Vandene mindig tudott egy-két bölcs tanáccsal szolgálni: öreg volt már, és sok

mindent megtapasztalt. Nynaeve évekig volt az emondmezői Tanács és Nőkör tagja, és bárhogy tagadta is, jó politikai érzékkel rendelkezett. A Fényre, több száz dolgot kellene megoldanom! Itt, a Palotában is lenne épp elég dolgom! Szükségem van rájuk! Ha minden Elayne kívánsága szerint alakult volna, Nynaeve al’Mearát teszik meg aes sedai

tanácsadónak Andor újdonsült királynője mellett. Szüksége volt a segítségére, különösen,

mivel Nynaeve-ben megbízhatott.

Végigsimított az arcán, és elfordult a kandallóban lobogó tűztől. A kandalló előtt tizenhárom, félkörben elhelyezett, ízlésesen, de egyszerűen faragott, magas támlájú

karosszék állt. A sors fintora volt, hogy a királynő helye, a legelőkelőbb hely volt a legmesszebb a tűztől. Ott kellett volna ülnie, mikor látogatókat fogadott. Mint például most. Alighogy megfordult, a háta máris elkezdett átmelegedni, és az arcát kicsípte a hideg. Odakinn vadul kavargott a hó, az ég dörgött, és villámok hasítottak a nappali félhomályba. Elayne-ben is vihar tombolt, pedig nyugodtnak kellett volna lennie. Egy uralkodónak legalább akkora szüksége volt a nyugalomra, mint egy aes sedai-nak.

– Zsoldosokra lesz szükségünk – mondta, és nem sikerült elrejtenie, hogy valójában ő is

bánja a dolgot. A birtokairól alighanem hamar megindulnak Caemlyn felé a Trakand Ház

fegyveresei, de még legalább egy hónap, mire ideérnek. Ebben az időben ki tudja, mikor

jut el hozzájuk az a hír, hogy még életben van! Akiket pedig Birgitte az elmúlt napokban

toborzott… Még legalább egy fél év, mire megtanulnak lóháton vívni! – És

Kürtvadászokra! Persze csak ha hajlandóak jelentkezni, és felesküsznek rám! – Zsoldosból

is, Kürtvadászból is épp elég ragadt Caemlynben. A városban próbálták kihúzni a telet. A

legtöbb embernek elege volt már belőlük: mindig csak ittak, kötözködtek, és a fehérnépet

zaklatták. Ha felfogadja őket, legalább ennek is véget vethet. Ahelyett, hogy megbontanák

a rendet, majd épp ők tartják fenn! Azért persze jobb lett volna, ha legalább saját magát sikerült volna meggyőznie arról, hogy ez valóban így lesz. – Drága mulatság, de azt hiszem, valahogy csak kigazdálkodjuk a zsoldjukat!

Egyelőre még futotta erre is a pénzéből. Egyelőre. Persze nem ártott volna mielőbb megkapnia a birtokok javadalmát! Csodák csodájára az előtte álló két nő majdnem

ugyanúgy reagált a szavaira.

Dyelin elégedetlenül felmordult. Sötétzöld ruhája nyakát egy jókora, kerek ezüst tű fogta

össze. A Taravin Ház címere, a Tölgy és a Bagoly csillogott rajta. A nő nem is viselt más

ékszert. Ez is azt mutatta, hogy milyen büszke a Házára. Talán túlságosan is büszke – de

hát a Taravin Ház úrnője sosem volt szerény vagy alázatos! Aranyhajába már bőven

vegyült ezüst is, és szeme sarkába finom hálót vetettek a ráncok, de az arca erős volt, és a

tekintete éles, megingathatatlan. Az esze borotvaként vágott. Vagy talán kardként. Őszinte,

nyílt asszony volt, aki sosem rejtette véka alá gondolatait. Legalábbis úgy tűnt, hogy nem

titkol el semmit.

– A zsoldosok tudják, mi a dolguk – mondta lekicsinylően –, de nehéz kordában tartani őket, Elayne! Ha csak nyomást akarsz gyakorolni, ők akkor is ütnek, és ha arra volna szükséged, hogy harcba menjenek érted, általában épp eltűntek valahova. Leginkább

lopni. Csak az arany érdekli őket, és az is csak addig, amíg bőven szórod közéjük. És ha

többet adsz nekik, mint az ellenfeleid. Egészen biztos vagyok benne, hogy ebben Birgitte

úrnő is egyetért velem!

Birgitte szorosan összefont karral, kihívóan állt, magas sarkú csizmái ragyogtak a

lámpafényben. Elfintorodott, mint mindig, ha valaki az új nevén szólította. Elayne azonnal

nekiadományozta egyik birtokát, ahogy Caemlynbe értek, hiszen csak itt lehetett

bejegyezni a dolgot. Ha kettesben maradtak, Birgitte megállás nélkül morgott rá miatta. És

a többi változás miatt. Égszínkék nadrágja olyan volt, mint amit eddig is viselt: buggyosan

futott össze a bokájánál, és lágyan omlott a lábára. De rövid, vörös kabátján magas, fehér

gallér ékeskedett, és az ujján is aranysujtásos, fehér kézelő díszelgett. Immáron Birgitte Trahelion úrnő volt, és a Királynő Gárdájának hadseregtábornoka. Nyugodtan

nyavalyoghatott és moroghatott miatta, de csak ha kettesben volt Elayne-nel!

– Egyetértek – mordult fel vonakodva, és hosszan Dyelinre nézett. Az őrzőt és az aes sedai-t összekötő köteléken keresztül Elayne érezte, ahogy Birgittében ismét felcsap a tehetetlen düh, az ingerültség, és az elszántság. Egész reggel így volt. Egy része persze akár Elayne érzéseit is tükrözhette. Mióta őrző és aes sedai lettek, a kötés a legkülönösebb

dolgokat tükrözte egymásba a két nőben. És nem csak az érzelmeket. A Fényre, még a havibaja is elcsúszott több mint egy héttel, hogy a másik nőhöz igazodjon!

Birgitte láthatóan legalább annyira dühös volt, hogy neki kell a gyengébb lábakon álló érveket elővezetnie, mint azért, hogy egyet kellett értenie Dyelinnel.

– Azok az átkozott Kürtvadászok sem sokkal jobbak, Elayne – morogta. – Azért tették le a

Kürtvadászok Esküjét, hogy kalandozzanak, és bekerüljenek a regékbe. Nem azért, hogy

letelepedjenek, és egy városban járőrözzenek! A felük haszontalan, gőgös léhűtő, és olyan

magasan hordják az orrukat, hogy csoda, hogy hasra nem esnek. A másik felük pedig nem

csak bátran szembeszáll a veszéllyel, de egyenesen keresi, sőt, magának teremti a bajt! És

ha akár csak egy hírfoszlány is elér hozzájuk Valere Kürtjéről, egy éjszaka alatt megszökik

az egész társaság!

Dyelin vékonykán elmosolyodott, mintha csak ebben a vitában is legyőzte volna Elayne-t.

Birgitte és Dyelin ki nem állhatták egymást. Mindenki mással jól kijöttek, de képesek voltak azon is összeveszni, hogy a szén elég fekete-e. Képesek voltak, és gyakran meg is

tették.

– És a tetejébe a zsoldosok is, a Kürtvadászok is szinte mind külföldiek. Ezt a köznép és a

nemesek egyaránt sérelmeznék. Igencsak sérelmeznék. Most már csak egy lázadás

hiányozna nekünk!

Odakinn újabb villám lobbant, és felvillantotta a fényes üvegtáblákat. Mintha csak Dyelin

szavait akarta volna hangsúlyozni! Az elmúlt ezer évben hét andori királynő uralmát is lázadás döntötte meg, és az a kettő, aki túlélte a dolgot, alighanem jobban örült volna, ha

előbb meghal.

Elayne nagy nehezen elfojtott egy sóhajt. A fal mellett sorakozó, berakásos faasztalkák egyikén egy jókora, fonott ezüsttálca állt, ezüstserlegekkel és egy hatalmas kancsó forralt

borral. Ami mostanra már alighanem kihűlt. Fókuszált egy csöppet, és a Tűz apró fonata

felmelegítette az italt. Illatos gőz csapott ki a kancsóból. A fűszerek sajnos megkeseredtek, ha újraforralta a bort, de a díszes ezüstserlegből a kezébe áradó meleg kárpótolta a kellemetlen ízért. Nagy nehezen megállta, hogy ne melegítse fel a szoba levegőjét az Egyetlen Hatalommal, és sietve elengedte az Igaz Forrást. A meleg amúgy sem tartott volna sokáig, hacsak nem fordít nagyobb figyelmet a fonatokra. Sosem volt könnyű

elengednie a saidart. Már megtanulta leküzdeni ezt az érzést – valamennyire legalábbis –, de mostanában minden egyes alkalommal erősebben tört rá a vágy, hogy még többet és még többet fogadjon be belőle. Minden egyes nővérnek meg kellett tanulnia együtt élni ezzel a kísértéssel. Intett egyet, és a két másik nő is töltött magának bort.

– Ti is pontosan tudjátok, mi a helyzet – vetette oda nekik. – Nem vagytok olyan ostobák,

hogy ne látnátok, milyen komoly.

A gárda szánalmas állapotban volt. Alig tucatnyi használható ember volt benne, és két tucatnyi kötekedő, erőszakos fráter, aki legfeljebb arra volt jó, hogy részegeket hajigáljon

ki a kocsmákból. Vagy hogy részegen kihajigálják őket a kocsmákból. Sajnos ez is

gyakran megesett. Most, hogy a saldaeaiak elmentek, és az aielek is kivonultak a városból,

a bűnözés úgy ütötte fel a fejét, mint eső után a gyom. Elayne azt hitte volna, hogy a hideg

időjárás visszafogja majd egy kicsit, de minden egyes nap újabb és újabb rablásról, gyújtogatásról, és még ennél is súlyosabb dolgokról kapott hírt. A helyzet minden egyes nap rosszabb volt. – Ha így megy tovább, pár héten belül lázongani kezdenek a

caemlyniek. Talán még előbb. És ha a fővárost sem tudom megtartani, az egész ország ellenem fordul! – Ha a tulajdon fővárosában sem tudott volna rendet tartani, akkor akár nyilvánosan be is jelenthette volna, hogy tökéletesen alkalmatlan az uralkodásra. – Nem örülök neki, hogy ezt kell tennem, de nincs más választásom! – Mindkét nő tiltakozóan kinyitotta a száját, de Elayne nem hagyta, hogy szóhoz jussanak. – Ez lesz, és kész!

Birgitte derékig érő, tömött, aranyszín hajfonata meglendült, ahogy a nő megrázta a fejét,

de az őrző kötésén át mogorva beletörődöttség áradt Elayne felé. Birgitte meglehetősen eretnek nézeteket vallott arról, hogy miféle kapcsolat fűzi az aes sedai-jához, de mostanra

már megtanulta, hogy mikor lehet ellentmondani Elayne-nek, és mikor nem. A legtöbb dologban legalábbis mintha már megtanulta volna. De ott volt a rangja és a birtoka. És az,

hogy hadseregtábornok volt. És még jó pár dolog.

Dyelin egy hajszálnyit mintha megbiccentette volna a fejét, és talán a térdét is: mintha Elayne egy pukedli árnyékát látta volna. De az idősebb nő arca kőkemény maradt. Elayne

egy pillanatra sem feledkezhetett meg arról, hogy azok közül, akik nem akarták Elayne Trakandot látni Andor trónján, jó páran Dyelin Taravint támogatták! Dyelin eddig ugyan

segített neki, de még mindig korai lett volna azt mondani, hogy tudja, mit akar a másik nő.

Elayne-t néha elfogta a kétkedés. Nem lehet, hogy Dyelin csak arra vár, hogy Elayne elég

nagyot hibázzon ahhoz, hogy ő Andor megmentőjeként tűnhessen fel? Egy kellően ravasz,

kellően türelmes ember alighanem ezt az utat választaná, és könnyen lehet, hogy bejönne a

számítása! Elayne felemelte a kezét, hogy megdörzsölje a halántékát, de aztán

meggondolta magát, és csak hűvösen végigsimított a haján. Mióta elindult Tar Valonba, Andort teljesen a hatalmába kerítette a Házak Játéka. Most már rájött, hogy az aes sedai-ok között nem csak az Egyetlen Hatalom irányítását tanulta meg. A legtöbb nővérnek a vérében volt a Daes Dae’mar. Elayne Thom tanításának is nagy hasznát vette. Enélkül a két dolog nélkül aligha élte volna túl az elmúlt pár napot! A Fény adja, hogy Thom épségben legyen, és hogy Mattel és a többiekkel együtt sikerült valahogy megszöknie a seanchanok elől, és már Caemlyn felé tartanak! Mióta csak elhagyták Ebou Dart, minden

nap imádkozott értük, de most csak egy rövid fohászra jutott ideje.

Elayne leült a félkör közepén elhelyezett székre, a királynő székére, és igyekezett királynőként tartani magát. Egyenes háttal ült, a kezét könnyedén a faragott kartámlán nyugtatta. Az anyja sokszor mondta neki, hogy nem elég, ha az ember királynőnek néz ki,

de éles ész, jó helyzetfelismerés és bátorság is szükségeltetik ehhez a mesterséghez.

Viszont mindez semmit sem ér, ha az emberek nem látják királynőnek a tulajdonosát.

Birgitte óvatosan, szinte gyanakodva méregette. Néha kifejezetten zavaró volt a kettejüket

összefonó kötelék! Dyelin a szájához emelte a borospoharat.

Elayne mély levegőt vett. Minden lehetséges oldalról megvizsgálta már a kérdést, és nem

látott más kiutat.

– Birgitte, azt akarom, hogy tavaszra a Gárda legyen olyan erős, mint egy olyan hadsereg,

amit a tíz legerősebb Ház kiállíthat! – Nagy valószínűséggel ezt lehetetlen lett volna megcsinálniuk. Ehhez minden egyes zsoldost meg kellett volna tartaniuk, akit eddig

felfogadtak, és szinte az összes, a városban lézengő léhűtőt is rá kellett volna beszélniük,

hogy álljanak Elayne szolgálatába. A Fényre, micsoda borzalmas helyzet!

Dyelin félrenyelte az italt. A szeme kidülledt, és sötét borpermetet köpött ki köhögve. Egy

csipkeszegélyes kendőt rántott elő a ruhaujjából, és fuldokolva letörölte az arcát.

Birgitte felől hullámokban tört Elayne-re a pánik.

– A Fény égessen meg, Elayne, ezt nem gondolhatod komolyan! Én csak egy íjász vagyok,

nem pedig hadvezér! Hát nem érted, hogy soha nem voltam több? Csak azt tettem, amit tennem kellett; amit a körülmények rám kényszerítettek! És különben is, én már nem az a

nő vagyok! Én egészen egyszerűen csak egy…! – zavartan elhallgatott. Mostanra már ő is

rájött, hogy alighanem túl sokat elárult magáról. És ő is tudta, hogy nem most szólta el magát először. Dyelin kíváncsian végigmérte, mire Birgitte elvörösödött.

Már elterjedt a híre, hogy Birgitte kandori. Arrafelé valóban sokan hordtak olyasmi ruhákat, mint ő. Dyelin ennek ellenére mindig gyanakodva méregette, mintha nem hinné

el a dolgot. És ahányszor csak Birgitte elszólta magát, egyre közelebb kerültek ahhoz, hogy kiderüljön a titka. Elayne rávillantotta a tekintetét. Később még beszélnek a dologról!

Elayne nem hitte volna, hogy Birgitte még jobban elvörösödhet. Minden egyéb érzelmet

elnyomott benne a szégyen, és olyan vad hullámokban áradt át a kötésen, hogy Elayne érezte, ő maga is elvörösödik. Komor arckifejezést erőltetett magára, és remélte, hogy az

arcán lobogó pír haragnak tűnik majd. A valóságban a legszívesebben bebújt volna a szék

alá, olyan élesen érezte Birgitte zavarát. A kötés néha kifejezetten kellemetlen helyzetbe hozta!

Dyelin csak egy pillantást pazarolt Birgittére. Visszagyömöszölte a csipkekendőt a

helyére, óvatosan letette a serleget a tálcára, és aztán csípőre tett kézzel Elayne felé fordult. Szinte felrobbant dühében.

– A Gárda mindig is az andori hadsereg magja volt, Elayne, de ez…! A Fény szerelmére,

ez őrültség! A Ködhegységtől az Erinin partjáig minden egyes embert magad ellen akarsz

fordítani?

Elayne igyekezett nyugodt maradni. Ha elhibázza ezt a lépést, Cairhien után Andor is elsüllyed a polgárháború véres poklában. Természetesen ő is meghal, de még a halálával

sem teheti jóvá, hogy tönkretette az országát. Azt azonban elképzelhetetlennek tartotta, hogy meg se próbáljon hadsereget toborozni. Különben is, az is éppúgy belháborúba

rántotta volna az országot, mintha esetleg elbukik! Higgadtnak kellett maradnia.

Nyugodtnak és erősnek, mint egy acélpenge. Egy királynő akkor sem mutathatta ki, hogy

fél valamitől, hogyha történetesen majdnem meghalt félelmében. Különösen akkor, ha majdnem meghalt félelmében! Az anyja arra tanította, hogy ha csak elkerülheti, ne

magyarázza meg a döntéseit. Minél többet magyarázkodott az ember, annál több új kérdés

merült föl, és végül az újabb és újabb kérdések felemésztették az ember összes idejét.

Gareth Bryne viszont azt mondta, hogy ha csak lehet, mindent magyarázzon el az

alattvalóinak. Az emberek szívesebben engedelmeskednek egy parancsnak, ha azt is

tudják, miért kell megtenniük valamit, mintha csak azt mondják meg nekik, hogy mi a dolguk. Ma épp Gareth Bryne tanácsa tűnt bölcsebbnek. Gareth Bryne tanácsai már jó néhány győzelmet kivívtak!

– Rajtam kívül hárman jelentették be az igényüket a trónra. – És könnyen lehet, hogy van

még egy jelölt, aki a sötétben bujkál. Hosszan Dyelin szemébe nézett. Egyáltalán nem meredt rá mérgesen, épp csak a szemébe nézett, de a nő elpirult, és megfeszült az ajka.

Talán azt hitte, hogy Elayne haragszik rá. Úgy kell neki! – Arymilla önmagában

jelentéktelen volna, de Nasin mögé állította a Caeren Házat. Akár megőrült Nasin, akár nem, Arymilla trónigényét nem hagyhatjuk ki a számításból. Naean támogatói napról

napra kevesebben vannak, és túlságosan is leköti őket, hogy azon vitatkozzanak, ki vezesse a frakciójukat. De nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy Jarid a Sarand Ház feje,

és alighanem bármit megtenne azért, hogy a felesége üljön Andor trónjára. A Baryn és az

Anshar Ház mindkettőjükkel tárgyal: a legjobb esetben is csak annyit érhetünk el, hogy az

egyik a Sarandok, a másik pedig az Arawnok mögött köt ki. Andorban tizenkilenc erős Ház van, és a gyengébb Házak arra mennek, amerre ez a tizenkilenc vezeti őket. Hatan már nyíltan ellenem szegültek, és csak ketten támogatnak! – Egyelőre még csak hatan álltak a többi trónkövetelő mögé, és a Fény adja, hogy két Házban is biztos lehessen! Azt

a három nagynevű Házat, akik már szinte teljesen elkötelezték magukat amellett, hogy Dyelint juttassák a trónra, meg sem említette. A Fénynek hála, Egwene egyelőre lekötötte

őket Murandyban!

Elayne intett az egyik szék felé, és Dyelin le is ült mellé. Gondosan elrendezte a szoknyáját. Most már nem tűnt olyan mérgesnek. Áthatóan végigmérte Elayne-t, de az arckifejezéséből nem lehetett kiolvasni, hogy mit gondol a lány magyarázatáról.

– Elayne, ezt én is éppolyan jól tudom, mint te, de Luan és Ellorien egészen biztosan téged

fognak támogatni! És teljesen biztos vagyok abban is, hogy Abelle melléd áll! – Dyelin hangja igencsak óvatos volt, de lassan egyre erőteljesebbé vált. – Akkor aztán a többi Ház

is rájön, hogy kit érdemes követni! Feltéve, hogy nem rémíted őket halálra! A Fényre, Elayne, ez most nem Örökösödés! Trakand követ Trakandot! De még az Örökösödés is

csak ritkán vezetett nyílt háborúhoz! Ha hadsereget kovácsolsz a Gárdából, azzal mindent

kockára teszel!

Elayne hátravetett fejjel nevetett, de a hangja keserűen csendült. Illett a kinn dühöngő

vihar robajához.

– Mindent kockára tettem már aznap, amikor hazatértem, Dyelin! Szóval szerinted

Norwelyn és Traemane mellettem áll, és talán Pendar is? Nagyszerű. Akkor akár öt Házat

is fel tudok sorakoztatni hat ellen! Nem hinném, hogy a többi Ház rájönne, hogy kit érdemes követnie, bármit mondasz is! Ha bármelyik jelölt megindul, mielőtt egészen

nyilvánvalóvá válik, hogy a Rózsakorona az enyém, akkor ellenem fognak fellépni, és nem mellettem! – Ha van egy kis szerencséje, a többiek visszariadnak attól, hogy Gaebril

gazembereivel szövetkezzenek, de nem bízhatott mindent a jó szerencsére. Őt nem követte

úgy, mint Mat Cauthont. A Fényre, a legtöbb ember még mindig azt gondolta, hogy Rand

ölte meg az anyját, és kevesen hitték el, hogy „Gaebril nagyúr” az egyik Kitaszított volt!

Még ha olyan hosszú ideig élne is, mint a Vérség tagjai, akkor sem biztos, hogy jóvá tudná

tenni mindazt a rosszat, amit Rahvin Andorral tett! Jó néhány Ház azért nem támogatta, mert nem tudták megbocsátani mindazt, amit Gaebril Morgase nevében tett, mások pedig

azért fordultak el tőle, mert Rand többször is kifejtette, hogy „neki akarja adni” a trónt!

Fülig szerelmes volt Randbe, de a Fény égesse meg, amiért ilyen ostobaságokat beszélt!

Még ha végül ez állította is mellé Dyelint! Még a leglustább paraszt is kaszára kapna, hogy megakadályozza, hogy egy báb üljön az Oroszlános Trónra!

– Dyelin, ha el tudom kerülni valahogy, hogy andori vér folyjon, hidd el, hogy

megteszem! De akár Örökösödésről van szó, akár nem, Jarid még így is kész lenne harcba

szállni, hogy Eleniát bebörtönöztük. – Az lenne a legjobb, ha minél előbb Caemlynbe tudná hozatni mindkét nőt: Aringillből túlságosan is könnyen ki tudnak lopni bármiféle parancsot vagy üzenetet. – Arymilla sem habozna, ha csak fegyverrel vívhatja ki a trónt,

csatába viszi Nasin embereit. Számukra ez Örökösödés, és csak úgy kerülhetjük el a háborút, hogy olyan erősnek mutatkozunk, hogy meg se próbáljanak ránk támadni.

Nagyon jó lenne, ha Birgitte tavaszra össze tudna toborozni egy hadsereget, mert ha nem,

akkor nagy bajban leszünk! És ha mindez nem lenne elég, jusson az eszedbe, hogy még ott

vannak a seanchanok is! Nem érik be Tanchicóval és Ebou Darral! Mindent akarnak! Nem

hagyom, hogy megkaparintsák Andort, mint ahogy azt sem hagyom, hogy Arymilla

uralkodjon az országomban!

Odakinn hatalmas robajjal dördült meg az ég.

Dyelin egy kicsit elfordult, hogy Birgittére nézhessen, és megnyalta a szája szélét.

Önkéntelenül is végigsimított a szoknyáján. Egyáltalán nem volt ijedős, de a

seanchanokról szóló rémtörténetek őt is megrémítették.

– Reméltem, hogy elkerüljük a nyílt polgárháborút – motyogta aztán magában. Elayne nem tudta, hogy értse: ez éppúgy lehetett jelentéktelen kis megjegyzés, mint áruló jel.

Talán pár óvatos kérdéssel ki lehetne deríteni, miről van szó…

– Gawyn – bökte ki Birgitte nagy hirtelen. Felderült az arca, és vidámság áradt Elayne felé

a kötésen át. No meg megkönnyebbültség, határtalan megkönnyebbültség. – Ha hazaér,

átveszi a parancsnokságot! Ő lesz a kardnagyherceged!

– Anyám tejére! – csattant fel Elayne, és a félhomályba belehasított egy villám éles fénye,

mintha csak a szavait akarná hangsúlyozni. Miért pont most kellett témát váltania

Birgittének? Dyelin összerezzent, és Elayne érezte, ahogy átforrósodik az arca. Az idősebb

nő zavart tekintetéből pontosan kiolvasta, hogy milyen cifrát káromkodott. Elayne

elszégyellte magát! Meglepő módon azt érezte a legkínosabbnak, hogy Dyelin az anyja barátnője volt. Önkéntelenül is nagyot kortyolt a borból, és kis híján felköhögött, olyan keserű volt az ital. Csak nehezen tudta elűzni maga elől Lini képét, amint azzal fenyegeti,

hogy szappannal mossa ki a száját, ha nem tanul meg viselkedni. A Fényre, hiszen most

már felnőtt nő volt! És egy trónt kellett megszereznie! Úgy gondolta, hogy az anyja biztos

nem hozta volna magát ilyen gyakran kínos helyzetekbe.

– Igen, Birgitte, Gawyn majd átveszi a parancsnokságot – folytatta kicsit nyugodtabban. –

Ha hazaér!

Már három futárt menesztettek Tar Valonba. Még ha egyikük sem jut túl Elaidán, előbb vagy utóbb Gawyn akkor is meg fogja tudni, hogy Elayne hazatért, és visszajön

Caemlynbe. Szüksége volt rá. Pontosan tudta, hogy ő maga képtelen lenne elvezényelni egy hadsereget. Birgitte pedig annyira félt attól, hogy nem felel meg a róla szóló legendáknak, hogy a legtöbbször meg sem merte próbálni, hogy képes lenne-e az adott feladatra. Bármikor szembeszállt volna egy hadsereggel – no de, hogy ő maga vezessen egy sereget, arról szó sem lehetett!

Birgitte is tudta, hogy a viselkedése gyermekes és ostoba. Az arca kifejezéstelen volt, de a

kötésen szégyen és harag áradt át. Egyre dühösebb lett saját magára. Elayne ingerülten sóhajtott egyet, és szólni készült. Úgy vélte, jobb, ha azelőtt kifaggatja Dyelint arról, hogyan is gondolta ezt a polgárháborús megjegyzést, mielőtt eluralkodna rajta Birgitte haragja.

Mielőtt azonban akárcsak kinyithatta volna a száját, a magas, vörös ajtó feltárult. Azt hitte, hogy talán Nynaeve vagy Vandene érkeztek meg, de minden reménye szertefoszlott, mikor

meglátta a belépő alakokat.

A két Atha’an Miere nő a hideg dacára is mezítláb volt. Nehéz, édes parfümillat lebegte

körbe őket, és ketten is kész felvonulásnak hatottak fényes, színes selyemnadrágjukban, könnyű blúzukban, ékköves tőrükkel, elefántcsontból és aranyból készült nyakláncaikkal.

Renaile din Calon egyenes, hollófekete, a halántékánál már fehérbe vegyülő haja szinte teljesen elrejtette a fülében csilingelő tíz, kövérkés aranygyűrűt, de sötét szeméből éppolyan fényesen sütött a gőg, mint ahogy a fülbevalójából az orrkarikájába futó, apró medálokkal díszített aranylánc csillogott. Elszánt arccal és kecsesen, de határozottan indult meg Elayne felé. Úgy tűnt, hogy puszta magabiztosságától megremegnének a

kőfalak. Zaida din Parede majdnem egy fejjel alacsonyabb volt a társnőjénél, és a bőre szénfeketén csillant. Az arca bal felén húzódó aranyláncon vagy másfélszer annyi medál

csilingelt, mint Renaile-én. Ő egyáltalán nem volt gőgös: látszott rajta, hogy fel sem merül

benne a gondolat, hogy valaki ne engedelmeskedne minden intésének. Sűrű, göndör fekete

haja itt-ott már ezüstösen csillant, de így is csodaszép volt. Azon kevés nő közé tartozott,

akinek a szépségéhez minden múló év csak hozzáad. Dyelin elfintorodott, mikor meglátta

őket, és önkéntelenül is az orrához nyúlt. Mozdulat közben észrevette magát, és

visszaejtette a kezét az ölébe. Akik nem voltak hozzászokva a Tengeri Nép ékszereihez, általában önkéntelenül is az orrukhoz kaptak a vaskos aranykarikák láttán. Elayne is elhúzta a száját, de őt nem az orrkarika zavarta. A legszívesebben újra káromkodni kezdett

volna. De most valami sokkal cifrábbat mondott volna, mint az előbb! Talán csak a Kitaszítottakat látta volna kevésbé szívesen, mint épp ezt a két nőszemélyt!

– Bocsássanak meg – mondta, és kecsesen felállt a székből –, de most épp nagyon elfoglalt vagyok! Ugye megértik… Az államügyek… Persze bármikor máskor a

rangjuknak megfelelően fogadnám önöket, de…

A Tengeri Nép rettentő sokat adott a formaságokra, és megkövetelte, hogy minden az ő

szokásaik szerint menjen. Alighanem úgy jutottak át az Első Szobalányon, hogy egészen

egyszerűen nem mondták meg neki, hogy Elayne-hez igyekeznek, de ugyanakkor

megsértődtek volna, ha ülve köszönti őket, mikor még meg sincsen koronázva. És, hogy a

Fény égetné meg mind a kettőt, nem engedhette meg magának, hogy megsértődjenek!

Birgitte mellélépett, és udvarias meghajlással felvett egy serleget a tálcáról. A kötésen keresztül óvatos gyanakvás szivárgott Elayne felé. Az őrző kerülte a Tengeri Népet, ha csak tehette: előttük is elszólta már magát.

– Később majd fogadom önöket! – fejezte be Elayne, majd sietve hozzátette. – Ha a Fény

is úgy akarja!

A Tengeri Nép ragaszkodott az udvarias szólamokhoz is, és ezzel bocsáthatta el őket a legegyszerűbben. Renaile meg sem állt, míg csak Elayne elé nem ért. Túlságosan is közel

merészkedett hozzá! Tetovált kezével kurtán intett, hogy a lány leülhet. Leülhet!

– Bujkálsz előlem! – A nő hangja meglepően mély volt, és jegesebb, mint az odakinn zuhogó hó. – Ne feledd, hogy Nesta din Reas Két Hold, az Atha’an Miere Hajók

Úrnőjének szélkeresője vagyok! Be kell tartanod az alkut, amit a Fehér Torony nevében kötöttél! – A Tengeri Nép is tudott már a Fehér Torony kettészakadásáról. Mostanra már

csak az nem tudott róla, aki vak volt, vagy süket. Elayne azonban úgy vélte, jobb, ha nem

bonyolítja tovább a helyzetet azzal, hogy nyilvánosan felvállalja, hogy melyik oldalon áll.

– Fogadni fogsz, méghozzá most azonnal!

Nos, ennyit az udvarias, illendő viselkedésről.

– Azt hiszem, inkább előlem bujkált, nem pedig előled, szélkereső! – Renaile-lel

ellentétben Zaida úgy beszélt, mintha épp valami vidám pletykát mesélne. Ő nem vágott át

a szobán, nem állt Elayne elé; inkább fel-alá sétált, és ráérősen megnézte a berendezés érdekesebb darabjait. Végigsimított egy magas, karcsú, zöld porcelánvázán, aztán

lábujjhegyre emelkedett, és belepislogott egy négy részből álló, díszes kaleidoszkópba.

Aztán Elayne-re és Renaile-re nézett, és vidáman csillant a szeme. – Végtére is az alkut Nesta din Reasszal kötötte, és minden hajóra vonatkozott! – Zaida nem csak a Catelar klán

hullámúrnője volt, de a Hajók Úrnőjének különleges nagykövete is. Randhez küldték, nem

Andor uralkodójához, de a megbízatása feljogosította, hogy akár Nesta nevében is

megállapodásokat köthessen. Átállította az egyik aranypántos hengert a kaleidoszkópon, és újra lábujjhegyre ágaskodott, hogy megnézze a mintát. – Húsz tanárt ígértél az Atha’an

Miere-nek, Elayne, de eddig csak egyetlen egyet kaptunk!

Olyan hirtelen és olyan látványosan vonultak be, hogy Elayne csak most vette észre mögöttük Merilille-t. A Szürke nővér épp az ajtót csukta be. Még Zaidánál is alacsonyabb

volt, ezüstös prémmel szegett, derékban apró holdkövekkel hímzett, sötétkék gyapjúruhája

kifejezetten elegánsan hatott, de, bár még csak két hete tanította a Tengeri Nép

szélkeresőit, máris igencsak megváltozott. A legtöbb szélkereső hatalmát és szigorát csak

tudásszomja múlhatta felül, és úgy kifacsarták Merilille-t, mint a préskádban a szőlőt.

Elayne még nem is olyan rég úgy vélte, hogy a sápadt cairhieni nő túlságosan magabiztos

ahhoz, hogy bármin is meglepődjön. Most azonban mindig riadtan tág volt a szeme, a szája félig elnyílt, és úgy nézett maga elé, mint akit épp most rémítettek halálra, és várja, hogy mikor jön a következő váratlan csapás. Szerényen összefonta a karját, és az ajtó mellett maradt. Láthatóan örült neki, hogy ez egyszer nem figyel rá senki.

Dyelin hangosan krákogott, felkelt, és dühösen végigmérte Zaidát és Renaile-t.

– Nem ártana, ha jobban odafigyelnének arra, hogyan beszélnek! – mordult fel. – Most Andorban vannak, nem valamelyik hajójukon, és Elayne Trakand nemsokára Andor

királynője lesz! Az alkujukat teljesíti, amint tudja! Egyelőre azonban fontosabb dolgunk is

van!

– A Fényre, ennél semmi nem lehet fontosabb! – dördült fel Renaile hangja, és a nő teljes

dühe Dyelinre zúdult. – Azt mondja, teljesíti az alkut? Ezek szerint kezességet vállal a lányért? Könnyen meglehet, hogy nemsokára már az árbocról fog lógni a bokájánál fogva,

hacsak Elayne nem…!

Zaida csettintett egyet az ujjával. Egy szót sem szólt, de Renaile megremegett. Felkapta az

egyik nyakláncról lógó, aranyozott kis dobozkát, az orrához szorította, és mélyen

beleszippantott. A Hajók Úrnőjének szélkeresője volt, az Atha’an Miere egyik

leghatalmasabb méltósága, de Zaida szemében csak egy… csak egy szélkereső maradt. És

ez igencsak sértette a büszkeségét! Elayne egészen biztos volt benne, hogy valahogy meg

tud szabadulni tőlük, de egyelőre még nem jött rá, hogyan tehetné. Ó, igen: akár örülnie

kellett volna neki, akár nem, a Daes Dae’mar most már a vérében volt. Könnyedén megkerülte a csendben fortyogó Renaile-t, mintha csak egy oszlopot, egy bútort került volna ki, de nem lépett Zaida mellé. Ha valakinek joga volt ráérősen lustálkodni ebben a

szobában, hát ő maga volt az! Hajszálnyi előnyt sem adhatott Zaidának, vagy a

hullámúrnő kopaszra borotválta volna, a haját pedig eladta volna parókának! A kandalló elé lépett, és melengetni kezdte a kezét a táncoló lángoknál.

– Nesta din Reas megbízott bennünk, és elhitte, hogy teljesítjük az alkut, különben sosem

egyezett volna bele – mondta nyugodtan. – Megkapták a Viharok Tálját, de ahhoz idő kell,

hogy keressünk tizenkilenc nővért, aki magukkal mehetne. Tudom, hogy aggodalommal

tölti el önöket az Ebou Darban ragadt hajók sorsa. Alighanem sokan a seanchanok kezére

kerültek. Miért nem nyit Renaile Kaput Tearbe? Ott már így is több száz Atha’an Miere hajó gyülekezik! – Ebben az egyben minden jelentés megegyezett. – Tőlük megtudhatják,

mi történt Ebou Darban, és újra csatlakozhatnak a népükhöz. Szükségük lenne önökre a seanchanok ellen – ő pedig megszabadulhatna tőlük. – A többi nővért önök után

küldenénk, amint csak lehet!

Merilille még mindig az ajtó mellett várakozott, de az arca elzöldült a gondolatra, hogy esetleg egyedül kell majd a Tengeri Nép közé mennie.

Zaida elengedte a kaleidoszkópot, és oldalvást Elayne-re nézett. Telt ajkán gunyoros mosoly játszott.

– Nekem itt kell maradnom, legalább addig, amíg nem beszéltem Rand al’Thorral. Már ha

valaha visszatér ide. – A mosolya egy pillanatra megkeményedett, aztán újra ellágyult.

Randnek nehéz dolga lesz vele. – És addig magam mellett tartom Renaile-t és a társait is.

A seanchanok ellen aligha számítana sokat még egy tucat szélkereső, de itt, ha a Fény is

úgy akarja, talán tanulnak valami hasznosat!

Renaile felhorkant, de elég halkan. Épphogy csak hallani lehetett. Zaida kurtán rámeredt,

aztán ismét a kaleidoszkóppal kezdett játszadozni. A szemrés a feje tetejével volt egy magasságban, de ez láthatóan nem zavarta.

– Öt aes sedai tartózkodik a palotában, téged is beleértve – mormolta elgondolkozva. –

Talán néhányan taníthatnátok! – Mintha csak most jutott volna az eszébe! Nos, ha igen, akkor Elayne fél kézzel fel tudta volna emelni a két nőt egyszerre!

– Ó, az valóban nagyszerű lenne! – tört ki Merilille, és önkéntelenül is közelebb lépett.

Aztán Renaile-re és Zaidára nézett, és úgy elvörösödött, ahogy csak egy sápadt cairhieni

tudott. Leengedte a kezét, és úgy öltötte magára a szerénységet, mint valami ruhát. Birgitte

döbbenten rázta meg a fejét. Dyelin úgy méregette az aes sedai-t, mintha még sosem látta

volna.

– Ha a Fény is úgy akarja, kitalálhatunk valamit! – mondta Elayne óvatosan. Nehezére esett megállni, hogy ne dörzsölje meg a halántékát. Örült volna, ha a folyamatos

villámlásra foghatja a fejfájását. Nynaeve a puszta javaslatra is a torkának fog ugrani, és

Vandene úgy tesz majd, mintha meg sem hallotta volna az utasítást. De talán Careane és

Sareitha belemennek a dologba… – De minden nap csak egy pár órára, ezt önöknek is meg kell érteniük! Mikor ráérnek!

Nem alkart Merilille-re nézni. Könnyen lehet, hogy még Careane és Sareitha is fellázadna,

ha ilyen présbe dobná őket. Zaida az ajkához érintette jobb keze ujjait.

– Akkor megállapodtunk, a Fény színe előtt!

Elayne zavartan pislogott. Ez hihetetlen! A hullámúrnő láthatóan úgy vélte, hogy újabb alkut kötöttek! Elayne-nek nem volt nagy tapasztalata abban, hogy miképp megy az

alkudozás a Tengeri Népnél, de abból, amit eddig látott, úgy vélte, hogy az ember szerencsés, ha a fehérneműjét rajta hagyják. Persze ezúttal más lesz a helyzet. Először is,

mit nyernek vele a nővérek? Minden alkunak két oldala van. Zaida elmosolyodott, mintha

csak tudná, mi jár Elayne fejében. A lány őszintén megkönnyebbült, hogy újra kinyílt az

ajtó. Most már elfordulhatott a két Atha’an Miere nőtől. Reene Harfor surrant be a szobába – alázatos volt, de nem szolgalelkű. Visszafogottan hajolt meg, csak annyira, amennyire egy erős Ház feje előtt meg illett hajlania. Persze egy Ház feje sem lett volna

olyan ostoba, hogy megalázza az Első Szobalányt. A nő őszes haja szoros kontyba volt fogva, és koronaként ült a fején. Vörös-fehér ruháján bíbor köntöst viselt, és Andor Fehér

Oroszlánja dús keblén nyugtatta a fejét. Reene-nek nem volt beleszólása abba, hogy ki kapja meg a trónt, ennek ellenére már aznap felvette a legünnepélyesebb ruháját, hogy Elayne megérkezett. Mintha csak Andor királynője lakna a palotában. Kerek arca egy pillanatra megkeményedett, mikor észrevette a két Atha’an Miere asszonyt, akik elosontak

mellette, de nem szólt egy szót sem. Egyelőre nem. Lesz még idejük megtanulni, mivel jár

az, ha valaki magára haragítja az Első Szobalányt!

– Mazrim Taim végül mégiscsak eljött, úrnőm! – Reene a szava lejtésével is képes volt éreztetni, hogy most egy királynővel beszél. – Mondjam meg neki, hogy várjon odakinn?

Épp most! Nem előbb! Elayne dühösen morgott magában. Már két napja, hogy hívatta azt

a gazfickót!

– Igen, Harfor asszony! És adasson neki bort! A harmadik legjobbat! Mondja meg neki, kérem, hogy fogadom, amint…

Taim úgy vonult be a szobába, mintha az övé lett volna az egész palota. Nem kellett bemutatkoznia. Fekete kabátja ujján kék-arany Sárkányok tekeregtek könyöktől csuklóig,

mintha a Rand kezén ragyogó, vörös-arany Sárkányokat akarná utánozni. Bár Elayne úgy

vélte, a férfi nem örülne az összehasonlításnak. Taim magas volt, majdnem olyan magas,

mint Rand. Karvalyorra, éles, metsző tekintete volt, erős, arányos testalkata. Éppolyan halálos kecsességgel mozgott, mint az őrzők, de mintha árnyak követték volna minden léptét. Elayne úgy érezte, mintha a szobában kialudt volna minden második lámpa. Persze

valójában nem lett sötétebb, de a férfit úgy övezte az erőszak és a vadság, hogy úgy tűnt,

magába szívja, kioltja a fényt. Két fekete kabátos férfi követte. Egy kopasz, ősz szakállú

öregember csúfondáros, kék szemmel, és egy kígyómozgású, sötét hajú, fiatal fiú, aki a neveletlen kamaszkölykökre jellemző gőggel nézett mindenkire. Mindkettőjük gallérján

ott villogott az ezüst Kard és a vörös tűzzománc Sárkány. A három férfi egyike sem viselt

kardot. Nem volt rá szükségük. Elayne ösztönösen magához ölelte a saidart, és kinyúlt a többiek felé, hogy összekapcsolódjanak. Merilille könnyedén becsusszant a körbe, és

Elayne legnagyobb meglepetésére Renaile sem vonakodott. Persze elég volt egy pillantást

vetnie a szélkeresőre, hogy a megdöbbenése megértésnek adjon helyet. Renaile elszürkült

arccal szorította a színes övére tűzött tőr markolatát. Így összekapcsolódva Elayne érezte,

hogy a nő ujjai fájnak, olyan erősen fogja a tőrt. Már épp elég hosszú ideje volt Caemlynben ahhoz, hogy pontosan tudja, kik azok az asha’manek.

A férfiak persze tudták, hogy valaki megérintette a saidart, bár nem láthatták a nőket körbeölelő, halvány ragyogást. A kopasz férfi megdermedt, a karcsú, fiatal kölyök pedig

ökölbe szorította a kezét. Dühösen meredtek rájuk. Elayne egészen biztos volt benne, hogy

megragadták a saidint. Most már sajnálta, hogy reflexből cselekedett, de késő volt elengedni a Forrást. Taimból úgy áradt a veszély, mint a tűzből a forróság. Elayne mélyen

merített a saidarból, egész addig, míg a mindent elöntő gyönyörben meg nem jelentek a fenyegető veszély első, szúrós jelecskéi. De még azok is… édesek voltak. Ennyi

Hatalommal az egész Palotát könnyedén romba tudta volna dönteni, de nem volt benne biztos, hogy akár így is méltó ellenfele lehetne Taimnak és két társának. Nagyon örült volna, ha vele van az Ebou Darban talált három angreal egyike, de azokat biztonságban elrejtették a többi holmival együtt. Úgy gondolta, hogy elő sem fogják szedni őket, amíg

ideje nem lesz tanulmányozni a tárgyakat. Taim megvetően megrázta a fejét, és egy félmosoly villant fel az ajkán.

– Használjátok már a szemeteket! – A hangja halk volt, de kemény és kegyetlen. – Két aes

sedai áll előttetek! Talán megijedtek két aes sedai-tól? Különben is, nem azért jöttünk, hogy ráijesszünk Andor leendő királynőjére!

A társai láthatóan megkönnyebbültek, aztán megpróbálták felvenni Taim lehengerlő,

fenyegető magabiztosságát.

Reene nem konyított sem a saidinhoz, sem a saidarhoz. Dühösen szembefordult a három férfival, amint beléptek. Akár asha’manek voltak, akár nem, egy cseppet sem számított, ha

egyszer nem viselkedtek rendesen. Morgott valamit az orra alatt. De nem elég halkan.

– Mocskos patkányok! – csendült föl a hangja. Mikor észrevette, hogy mindenki hallotta,

mit mond, elvörösödött. Elayne életében most látta először zavarban az Első Szobalányt.

Reene Harfor kihúzta magát, és királynői méltósággal Elayne felé fordult.

– Bocsásson meg, Elayne úrnő, de úgy hallottam, hogy a raktárakat ellepték a patkányok!

Meglehetősen szokatlan az év ezen szakában, és ráadásul rengetegen vannak! Ha

megbocsát, most elmegyek, és intézkedem, hogy minél előbb kerítsék elő a

patkányfogókat és a mérgezett csalikat!

– Maradjon csak! – mondta Elayne hűvösen. Nyugodtan. – Az élősködőkkel elbánunk a maguk idejében! – Két aes sedai! Taim nem jött rá, hogy Renaile is tud fókuszálni, és külön hangsúlyozta, hogy két fókuszálni képes nővel van csak dolguk. Vajon számít, hogy eggyel többen vannak? Vagy ennyi nem elég ahhoz, hogy legyőzzenek három asha’mant?

Az asha’manek egyértelműen úgy tudták, hogy a teljes, tizenhármas kört leszámítva nincs

mit tartaniuk a nőktől. És csak úgy, az engedélye nélkül betörnek ide? – És ha végeztem

ezekkel a jóemberekkel, ki is kísérheti őket!

Taim kísérői elkomorodtak, mikor meghallották, hogy „jóembereknek” titulálja őket, de a

férfi csak felvillantott egy újabb félmosolyt. Elég okos volt ahhoz, hogy tudja, Elayne rá

gondolt, mikor az élősködőket említette. A Fényre! Talán Randnek az elején tényleg szüksége volt erre a fickóra, de miért tartotta meg, és miért emelte ekkora hatalomra?

Mindegy: itt aztán nem számított, hogy kicsoda!

Lassan, ráérősen visszaült a székébe, és könnyedén elrendezte a szoknyáját. A férfiaknak

elé kellett járulniuk, mintha kérelmezők lennének, vagy pedig tűrniük kellett, hogy nem néz rájuk, bár hozzá beszélnek. Egy pillanatra azon gondolkozott, hogy átadja a kör vezetését. Az asha’manek alighanem vele végeznének elsőnek. De Renaile még mindig

sápadt volt, düh és félelem kavargott benne vad örvényekben. Ha ő irányítaná a kört, talán

azonnal megtámadná a férfiakat! Merilille is félt, de uralkodott magán – nála azonban volt

még némi… zavart döbbenet… Tágra nyílt szemekkel, eltátott szájjal nézte a férfiakat. Ki

tudja, mit tett volna, ha az ő kezébe kerül a döntés.

Dyelin Elayne széke mellé lépett, mintha a tulajdon testével akarná megvédeni a lányt az

asha’manektől. Bármit gondolt is a Taravin Ház feje a fekete kabátos betolakodókról, az

arca határozott volt és magabiztos. A másik két nő sem vesztegette az idejét álmélkodásra.

Zaida gyanúsan nyugodtan állt a kaleidoszkóp mellett, és igyekezett minél kisebbnek és ártalmatlanabbnak tűnni. Mindkét keze a háta mögött volt, és az övéről hiányzott a görbe

tőr. Birgitte könnyedén támaszkodott a kandallópárkánynak, mintha tökéletesen otthon

érezné magát, de az övén lógó kés hüvelye üres volt, és a karja úgy simult az oldalához,

mintha alulról akarná majd elhajítani a fegyvert. A köteléken csak összpontosítás áradt Elayne felé. Az íj megfeszítve, az arca elé emelve, kilövésre készen.

Elayne-nek nehezére esett, de csak nem kukucskált ki Dyelin háta mögött, hogy

megnézze, mit csinál a három férfi.

– Először késlekedett, mikor hívattam, Taim mester, most pedig váratlanul tört rám! – A

Fényre, vajon tényleg megragadta a saidint? Másképp is meg lehetett akadályozni a fókuszálni képes férfiakat abban, hogy használják az Egyetlen Hatalmat, nem kellett feltétlenül elvágni őket a Forrástól, de ez nehéz mesterség volt, veszedelmes, és Elayne csak az elméleti alapokat ismerte.

A férfi végül elé lépett, de nem jött közel hozzá, és egyáltalán nem tűnt kérelmezőnek.

Mazrim Taim tudta, hogy kicsoda, és mit ér. Határtalanul el volt telve magától! Az odakinn villódzó villámfény különös árnyékokat vetett az arcára. A legtöbb embert a puszta megjelenésével megfélemlítette volna, nem kellett volna hozzá sem ez a díszes kabát, sem pedig az, hogy a fél világ az ő nevét átkozta! De Elayne nem riadt meg tőle.

Nem és nem!

Taim elgondolkozva dörzsölte meg az állát.

– Úgy hallottam, hogy Caemlynben mindenütt leszedette a Sárkány lobogóit, Elayne

asszony! – Mély hangja gunyorosan, vidáman csendült, de a szemében nem csillant

érzelem. Dyelin dühösen felszisszent a tiszteletlen megszólítás hallatán, de a férfi rá sem

pillantott. – A saldaeaiak visszavonultak a Sárkánylégió táborába, és ha jól tudom, nemsokára az utolsó aiel is a városfalakon kívülre költözik. Ő mit szól hozzá, ha megtudja? – Mindannyian tudták, kire gondol a férfi. – Mindazok után, hogy még

ajándékot is küldött magának! A déli háborúból. Majd átküldetem.

– A maga idején Andor majd szövetségre lép az Újjászületett Sárkánnyal – mondta Elayne

hűvösen –, de Andor nem hódol be. Sem neki, sem pedig másnak! – Erővel a karfán tartotta a kezét. A Fényre, hazatérte óta arra volt a legbüszkébb, hogy rábeszélte a saldaeaiakat és az aieleket, hogy hagyják el a várost! Még ha azóta elburjánzott a bűnözés,

akkor is meg kellett tennie! – De bárhogy van is, Taim mester, nem hinném, hogy az ön

dolga lenne felelősségre vonni engem! Ha Randnek nem tetszik a dolog, majd elintézem

vele!

Taim felvonta a szemöldökét, és a különös félmosoly most tovább játszott a szája

szegletében. A Fény égessen meg, gondolta Elayne dühösen, nem kellett volna a keresztnevén említenem Randet! Az az átkozott fickó most nyilvánvalóan arra gondolt, hogy hogyan is akarom lecsillapítani azt az átkozott Újjászületett Sárkányt! És persze az volt a legrosszabb az egészben, hogy ha valahogy az ágyába tudta volna csalogatni Randet, egy percig sem habozott volna. Nem azért, hogy elsimítsa vele a dolgot, hanem mert majdnem megőrült, úgy kívánta. Miféle ajándékot küldhetett?

Elayne hangját megkeményítette a harag. Dühös volt Taimra, hogy így mer vele beszélni,

és dühös volt Randre, hogy még mindig nem látogatta meg. És dühös volt saját magára is,

hogy minduntalan elvörösödik, és csak azon jár az esze, miféle ajándékokat küldhetett neki a férfi!

– Lekerített négy mérföldnyit Andor földjéből. – A Fényre, ez több, mint fele akkora volt,

mint a Belső város! Hány effajta fickó lakhat ott? A puszta gondolatra is kirázta a hideg. –

Ki adott rá engedélyt, Taim mester? Ne mondja, hogy az Újjászületett Sárkány! Neki semmi jogalapja nem lett volna Andor területén efféle kiváltságokat osztani! – Dyelin kicsit arrébb lépett. Az Újjászületett Sárkánynak nem lett volna rá joga persze, de kellő

hatalommal bármiféle jogot ki lehet pótolni. Elayne azonban csak Taimra figyelt. –

Megtagadta a királynő gárdájától a belépést ebbe az… épületegyüttesbe. – No nem mintha

bárki is megpróbált volna bejutni, mielőtt Elayne hazaért! – Az andori törvény Andor egész területén érvényes, Taim mester! Az igazság ugyanazt követeli meg a nemesektől, a

parasztoktól és az asha’manektől is! Nem állítom, hogy erővel be tudnék jutni önökhöz! –

A férfi arcán újra felfénylett az a majdnem-mosoly. – Nem alacsonyodom idáig! De

amennyiben továbbra sem engedik be a gárdát, egy szem krumpli sem jut be önökhöz, ezt

megígérhetem! Tudom, hogy tudnak Utazni! Hát csak hadd Utazzanak az emberei, hogy

összeszedjék a napi élelmüket!

A férfi félmosolya elégedetlen fintorba fulladt: Taim egy aprót lépett oldalra. Aztán egy pillanat alatt elmúlt a zavara.

– Az élelem nem okozna gondot – mondta simulékonyan, és széttárta a karját. – Amint ön

is említette, az embereim tudnak Utazni. Oda mennek, ahova csak parancsolom. Nem

hinném, hogy meg tudná akadályozni, hogy akár tíz mérföldnyire Caemlyntől megvegyek

mindent, amire csak szükségem lehet, de az sem zavarna, ha képes lenne rá. Ennek ellenére beleegyezem, hogy az emberei beléphessenek az épületeinkbe, amikor csak kéri.

A látogatásokat azonban mi ellenőrizzük, és senki sem jöhet kíséret nélkül! A Fekete Toronyban kemény kiképzés folyik. Szinte minden nap meghal egy-két ember. Nem

akarok újabb baleseteket!

Zavaróan jól tudta, hogy Elayne hatalma meddig terjed. De ez épphogy csak zavarta a lányt. Vajon az, hogy a férfi külön hangsúlyozta, hogy bárhova el tudnak utazni, és ez a balesetekről szóló rész valamiféle rejtett fenyegetés lett volna? Csak nem lehetett az!

Elayne majdnem felrobbant dühében, mikor rájött, hogy azért olyan biztos abban, hogy a

férfi nem bántaná, mert tudja, hogy akkor Taimnak Rand haragjával kellene

szembenéznie. Márpedig ő nem akart elbújni Rand al’Thor háta mögött! Ellenőrzik a

látogatásokat? És csak akkor mehetnek oda, ha előtte bejelenti, hogy meg akarja nézni a

Fekete Tornyot? Hamuvá kéne égetnie ezt a gazfickót, itt helyben! Hirtelen észrevette, hogy Birgitte felől is vad, őrült harag árad a kötésen át. A szőke őrző átérezte a dühét, és

megsokszorozva adta vissza. Elayne pedig magába szívta Birgitte dühét, és így

gerjesztették egymást egyre tovább. Birgitte keze már remegett a vágytól, hogy Taim szívébe dobhassa a tőrt. És Elayne-t magát is úgy elárasztotta a harag, hogy kis híján elveszítette a saidart! Kis híján Taimra támadt vele! Nagy nehezen leküzdötte az indulatot.

Most szinte nyugodt volt. Fortyogott, füstölgött, de szinte nyugodt volt! Nagyot nyelt, és

igyekezett nyugodt hangon is folytatni.

– A gárda tagjai minden egyes nap meglátogatják a maga tornyát, Taim mester! – Fogalma

sem volt róla, hogy ezt hogy fogja tudni megoldani ebben az időben! – Talán én is elnézek

arra egy pár nővéremmel!

Ha Mazrim Taimot felkavarta is, hogy aes sedai-ok látogatják meg a Fekete Tornyot, nem

mutatta. A Fényre, gondolta Elayne, neki csak az lett volna a feladata, hogy visszaállítsa

Andorban a törvényt, nem pedig az, hogy megpróbálja megijeszteni Taimot! Sietve

végigfutott a novíciák egyik kedvenc gyakorlatán, és a part között lustán elterülő folyónak

képzelte magát. Hátha az megnyugtatja. Meg is nyugtatta egy kicsit: most már csak az ezüstserlegeket akarta Taim fejéhez vágni.

– Beleegyezem abba a kérésébe, hogy kíséretet adhasson mellénk, de semmit sem

rejthetnek el! Nem hagyom, hogy a titkaik bűnöket takarjanak! Megértette?

Taim gúnyosan meghajolt, de a hangja feszülten csendült.

– Tökéletesen megértettem! De ön is értsen meg engem! Az embereim nem parasztok,

hogy a földig hajolva várják a jöttét! Ha túlságosan is sokat akar az asha’manektől, könnyen rájöhet, mennyit érnek Andor törvényei!

Elayne épp visszavágott volna, hogy elmondja a férfinak, hogy mennyit érnek Andor törvényei…

– Itt az idő, Elayne Trakand! – harsant egy női hang az ajtóból.

– Vér és hamu! – nyögött föl Dyelin. – Hát ma mindenki csak úgy, kopogtatás nélkül betörhet ide?

Elayne azonnal felismerte az új jövevény hangját. Várta már a hívást, bár nem tudta, mikor jönnek érte. De azt tudta, hogy azon nyomban engedelmeskednie kell neki. Felállt,

és közben mérgesen arra gondolt, hogy bárcsak hagytak volna neki még pár percet, hogy

tisztázhasson egyet s mást Taimmel. A férfi értetlenül, elégedetlenkedve nézett az újonnan

érkezett nőre, majd Elayne-hez fordult. Láthatóan nem értette a helyzetet. Helyes! Hadd forrjon csak a saját levében, míg csak Elayne nem ér majd rá, hogy elmagyarázza neki, hogy az asha’maneknek semmiféle különleges előjog nem jár itt, Andorban!

Nadere majdnem olyan magas volt, mint az ajtóban álló két férfi. Széles nő volt, szinte kövér: ő volt a legtestesebb aiel, akit Elayne valaha látott. Zöld szeme végigfutott a két fekete kabátos férfin, de nem tartotta őket hosszasabb tanulmányozásra érdemesnek. A Tudós Asszonyokat nem rémítették meg az asha’manek. A Tudós Asszonyokat szinte

semmi sem rémítette meg! A nő nagy karkötőcsörgés közepette megigazította sötét

vállkendőjét, aztán Elayne elé vonult. Hátat fordított Taimnek. A hideg dacára is csak egy

szál vállkendőt viselt könnyű, áttetsző, fehér blúza felett, bár meglepő módon a karján egy

vastag gyapjúköpeny lógott.

– Most velem kell jönnöd – mondta Elayne-nek. – Nem várok egy percet sem!

Taim felvonta a szemöldökét: láthatóan nem volt hozzászokva, hogy valaki úgy

viselkedjen, mintha ő ott sem lett volna.

– A mennyei Fényre! – lehelte Dyelin, és a halántékát dörgölte. – Nem tudom, miről van

szó, Nadere, de várnod kell vele, amíg csak…

Elayne az idősebb nő karjára tette a kezét.

– Nem tudod, miről van szó, Dyelin, és nem várhat egy percet sem! Elküldök mindenkit,

és veled megyek, Nadere!

A Tudós Asszony elégedetlenül megcsóválta a fejét.

– A születésre váró gyermek nem vesztegetheti arra az idejét, hogy elküldje a körülötte levőket! – szétterítette a vaskos köpenyt. – Ezt azért hoztam, hogy ne fagyj halálra, mire

odaérünk. Talán itt kellene hagynom, és megmondanom Aviendhának, hogy jobban

szégyellted magad, mint amennyire a nővéredül akartad őt!

Dyelin lélegzete elakadt, mikor ráébredt, mi is folyik itt. Az őrző köteléke szinte remegett

Birgitte felháborodottságától. Elayne előtt csak egyetlen egy választás maradt. Bár ez sem

volt valódi választás. Hagyta, hogy eloszoljon a másik két nő és a közte lévő kör, és elengedte a saidart. A Hatalom ragyogása azonban továbbra is körülvette Renaile-t és Merilille-t.

– Dyelin, segítenél a gombokkal? – Elayne büszke volt rá, hogy milyen erős a hangja.

Tudta, hogy Nadere egyszer csak eljön érte! Bár remélte, hogy nem lesznek körülötte ennyien… Egy kicsit azért remegett a keze. Hátat fordított Taimnek, és elkezdte

kigombolni a ruha ujján végigfutó, apró kis gombokat. Azt azért még a Tudós Asszonyok

sem várhatták el, hogy büszkén a férfi szemébe néz vetkőzés közben! – Dyelin, segítenél?

Dyelin!

A nő lassan megfordult, mintha csak alva járna, és a ruha hátán futó gombokkal kezdett el

bajlódni. Értetlenül mormogott közben. Az ajtónál álló asha’manek egyike felvihogott.

– Hátra arc! – csattant Taim hangja, és az ajtónál csizmák egyenletes dobbanása adta Elayne tudtára, hogy a két asha’man elfordult.

Elayne nem hitte volna, hogy Taim maga is hátat fordított neki. Szinte biztos volt benne,

hogy érzi a férfi tekintetét a testén, de ekkor hirtelen odaállt mögé Birgitte és Merilille, Reene, Zaida, sőt még Renaile is, és vállvetve körbeállták, hogy eleven paravánként válasszák el a férfiaktól. Persze nem alkothattak tökéletes falat, hiszen egyikük sem volt

olyan magas, mint Elayne, sőt Zaida és Merilille a válláig is alig értek. Nehezére esett a

vetkőzésre összpontosítania. Nyugodt vagyok és összeszedett, suttogta magában. A helyzet ura… És épp anyaszült meztelenre vetkőzöm egy zsúfolt szobában! Ez az igazság! Sietve ledobálta a holmiját, hagyta, hogy a ruhája és az alsóneműje a földre essen, és ügyetlenül

rádobta a cipellőjét és a harisnyáját a gyűrött kupacra. Csupa libabőr volt. A szobában igencsak hideg volt, és bárhogy is igyekezett tudomást sem venni róla, alig tudta megállni,

hogy ne vacogjon. De tudta, hogy az arca nem az erőlködéstől ég olyan forrón.

– Őrület! – motyogta Dyelin halkan, és felkapta a ruhákat. – Őrület!

– Mi folyik itt? – kérdezte Birgitte súgva. – Veled menjek?

– Egyedül kell mennem! – súgta vissza Elayne. – És ne is próbálj meggyőzni, hogy jössz!

Nem mintha Birgitte akárcsak a legkisebb jelét mutatta volna annak, hogy vitába akarna kezdeni, de az őrző kötésén át Elayne pontosan tudta, a másik nő mit érez. Sietve lekapta a

füléből az aranykarikákat, és Birgitte kezébe nyomta. Egy pillanatig habozott, aztán melléjük tette a nagykígyós gyűrűt is. A Tudós Asszonyok azt mondták, hogy úgy kell mennie, mint egy megszületendő gyermeknek. És a megszületendő gyermek sem tudta, mi

vár rá! Birgitte morgása egyre inkább úgy hangzott, mint Dyeliné.

Nadere odalépett elé, de nem adta rá a köpenyt, csak felé nyújtotta. Elayne-nek magának

kellett átvennie, és valahogy belebújnia. Egészen biztos volt benne, hogy még mindig érzi

Taim tekintetét. Szorosan magára csavarta a vaskos gyapjúköpenyt, és a legszívesebben kirohant volna a szobából. Ehelyett azonban csak kihúzta magát, és lassan, nyugodtan megfordult. Nem fog úgy elszaladni, mint egy tetten ért tolvaj!

Taim két kísérője az ajtónál állt, és mereven a falat nézte, a férfi pedig a tűzhelyet bámulta. Ezek szerint csak képzelgett, mikor azt hitte, hogy őt nézi! Naderén kívül minden

nő érdeklődve, döbbenten, és felháborodottan bámult rá. A Tudós Asszony türelmetlennek

tűnt.

Elayne igyekezett minél királynőibben beszélni.

– Harfor asszony, adjon Taim mesternek és az embereinek egy kis bort, mielőtt

elmennének! – Nos, ha nem is volt valami királynői a hangja, legalább nem remegett! –

Dyelin, kérlek, lásd helyettem is vendégül a hullámúrnőt és a szélkeresőt, és próbáld meg

elsimítani az aggodalmaikat! Birgitte, még ma este szeretném látni a toborzásról szóló terveidet!

Minden egyes nő először csak zavartan pislogott, aztán beleegyezően bólintott. Elayne ezek után szép lassan kivonult a szobából. Nadere szorosan a sarkában maradt. A lány örült volna, ha jobban sikerült volna minden. Mielőtt becsukta az ajtót, hallotta, amint Zaida megszólal.

– Hát, nektek, partlakóknak aztán egészen különös szokásaitok vannak!

A folyosón megpróbált egy kicsit jobban sietni, de nem volt könnyű dolga, hiszen a köpeny minduntalan szét akart nyílni. A vörös-fehér padlócsempe jóval hidegebb volt a szoba vaskos, puha szőnyegeinél. A vastag, arany színű gyapjúlibériába burkolódzó

szolgák zavartan nézték, aztán továbbsiettek a dolgukra. Az állólámpákban meg-

megrebbent a gyertyaláng: a folyosó mindig huzatos maradt. Itt-ott olyan erős volt a szél,

hogy a díszes faliszőnyegek is meglibbentek.

– Ugye ez szándékos volt? – kérdezte Naderétől, bár szinte biztos volt benne, mi lesz a válasz. – Úgy szerveztétek meg, hogy akkor kelljen hívnotok, mikor jó sok ember lesz körülöttem, hogy végigbámulhassák a dolgot! Hogy biztosak lehessetek abban, hogy

igenis fontos nekem, hogy a testvéremül fogadhassam Aviendhát! – Előre megmondták

nekik, hogy ennek minden másnál fontosabbnak kell lennie. – Vele mit csináltatok?

Aviendha néha megdöbbentően szégyentelen volt. Gyakran járkált anyaszült meztelenül a

szobájában, és láthatóan az sem zavarta, ha ilyenkor meglátta egy-két szolga. Esetében aligha bizonyított volna bármit is, ha egy kétszer ekkora tömeg előtt kell levetkőznie!

– Ha el akarja mondani neked, majd elmondja – mondta Nadere nyugodtan. – Éles a szemed: a legtöbben nem jönnek rá, hogy miért épp akkor hívjuk el őket, amikor! –

Nyögött egyet, és hatalmas mellei megrázkódtak, mintha felnevetett volna. – Azok a férfiak hogy hátat fordítottak! És a nők meg igyekeztek eltakarni! Nem hagytam volna, csak hát láttam, hogy a hímzett kabátos férfi hátra-hátrapislog, hogy a csípődben

gyönyörködhessen! És úgy irultál-pirultál, hogy abban is biztos lehettem, hogy pontosan

tudod, hogy néz!

Elayne megbotlott, és majdnem hasra esett. A köpenye szétnyílt, és az a kevés meleg is kiszökött alóla, ami még maradt. A lány sietve maga köré csavarta újra.

– Az a mocskos anyaszomorító! – mordult fel. – Esküszöm, hogy…!

A Fény égesse meg, mit tudna tenni? Szól Randnek? Hogy ő intézze el mindezt Taimmel?

No, arról szó sem lehet!

Nadere mosolyogva nézte.

– A legtöbb férfi örömmel nézi meg a nők fenekét. De most nem ezen kellene

gondolkoznod, hanem azon a nőn, akit a nővéredül szeretnél fogadni!

Elayne újra elvörösödött, és igyekezett Aviendhára gondolni. De ez nem nyugtatta meg egy cseppet sem. Mondtak pár kérdést, amire még a szertartás kezdete előtt ki kellett találnia a választ, és egyik-másik téma kifejezetten érzékenyen érintette.

Nadere Elayne tempójához igazodott, és a lány elég lassan ment. Igyekezett elkerülni, hogy kilátsszon a csupasz lába – elvégre az egész palota telis-tele volt szolgákkal –, így hát elég lassan értek csak oda a Tudós Asszonyok szobácskájához. Egy tucatnál is több aiel nő várt rájuk odabenn. Jókora, sötét szoknyájuk, fehér blúzuk, sötét kendőik puhán fénylettek. Mindannyiukon számtalan arany, ezüst, elefántcsont, ékköves karkötő és

nyaklánc csilingelt. Kibontott hajukat egyszerű, félbehajtott kendő fogta hátra. A szobából

kivittek minden bútort és szőnyeget, csak a fehér padlócsempe maradt. A kandallóban nem

égett a tűz. A palota mélyén voltak, a szobának nem volt egyetlen ablaka sem, és a mennydörgés robaja is csak távoli, tompa zörej volt. Elayne tekintete azonnal Aviendhára

tapadt. A lány a szoba átellenes végében állt. Anyaszült meztelen volt. És aggodalmasan

mosolygott Elayne-re. Aggodalmasan! Aviendha! Elayne sietve ledobta a köpenyt, és

visszamosolygott rá. Ő is aggodalmasan. Aviendha halkan felnevetett, és egy pillanatnyi döbbent csend után Elayne is követte a példáját. A Fényre, de hideg volt itt a levegő! És a

csempe még a levegőnél is jegesebbnek tűnt!

Elayne a szobában álló Tudós Asszonyok túlnyomó részét egyáltalán nem ismerte, de az

egyiküket rögtön észrevette. Amys arca hófehér haja dacára is úgy nézett ki, mint aki épphogy túlért a fiatalságán, és mindig is egy aes sedai-ra emlékeztette Elayne-t.

Alighanem külön ezért Utazott ide Cairhienből! Egwene elég sok mindent megtanított az

álomjáróknak, hogy ezzel is meghálálja mindazt, amit az aiel nőktől tanult

Tel’aran’rhiodról. És hogy törlesszen egy adósságot – bár azt még sosem volt hajlandó elárulni, hogy miféle adósságról van szó.

– Reméltem, hogy Melaine is itt lesz – mondta Elayne. Kedvelte Bael feleségét: kedves és

nagylelkű nőnek ismerte meg. Nem úgy, mint azt a két másik Tudós Asszonyt, aki ott várt

az egyik sarokban. A csontos, szögletes arcú Tamela, és a gyönyörű, de hideg, kék szemű

Viendre is erősebb volt nála az Egyetlen Hatalomban. Erősebb, mint Nynaeve-et kivéve bármelyik nővér! Ez állítólag mit sem számított az aielek között, de Elayne el nem tudta

képzelni, hogy a két nő miért másért nézne rá megvetően, és fintorodna el, ahányszor csak

észreveszik! Azt várta volna, hogy Amys veszi a kezébe az irányítást – szinte mindig ez

történt –, de egy alacsony, vörösbe hajló szőke nő, egy bizonyos Monaelle lépett előre.

Nem volt igazán alacsony, de ő volt az egyetlen nő a szobában, aki nem tornyosult Elayne

fölé. És ő volt a leggyengébb az Egyetlen Hatalomban: ha Tar Valonba ment volna, épphogy csak megkaphatta volna a vállkendőt! Talán az aieleknél tényleg nem számított,

ki milyen erős!

– Ha Melaine is itt lenne – mondta Monaelle kurtán, de nem barátságtalanul –, akkor a méhében rejlő gyermekek is részévé válnának az Aviendha és közted létrejövő kötésnek,

ha a fonatok véletlenül megérintenék őket. Már persze csak ha túlélnék a dolgot: a magzatok általában még nem elég erősek ehhez. A kérdés már csak az, hogy ti ketten vajon elég erősek vagytok-e? – Két kézzel intett, és a padlóra mutatott, kevéssel maga elé.

– Gyertek csak ide, a szoba közepére, mind a ketten!

Elayne csak most először gondolt arra, hogy a szertartásnak a saidar is része lehet. Eddig azt hitte, hogy csak fogadalmat cserélnek, talán esküt tesznek, de semmi több! Mi történik

vele? Persze nem számított, csak hát… Lassan, vonakodva indult meg Monaelle felé.

– Az őrzőm… A hozzá fűződő kötés… Az vajon… megváltozik majd ettől?

Aviendha, aki vele szemben állt, először elkomorodott, mikor észrevette, hogy Elayne csak habozva indult meg, de a kérdés hallatán döbbenten Monaelle felé fordult. Erre láthatóan ő sem gondolt!

Az alacsony Tudós Asszony csak megrázta a fejét.

– A szobában lévőkön kívül senkit sem érinthetnek a fonatok. Talán érezni fogja egy töredékét annak, ami összeköt benneteket, de csak egy egészen kis részét.

Aviendha megkönnyebbülten felsóhajtott. Elayne is.

– Most pedig – folytatta Monaelle –, be kell tartanunk bizonyos formaságokat. Gyertek!

Nem törzsfőnökök vagyunk, és nem a víznyerőkről beszélgetünk egy csésze oosquai felett!

A többi nő nevetgélve, tréfálkozva Aviendha és Elayne köré gyűlt. Láthatóan a törzsfőkről

és a méregerős aiel pálinkáról viccelődtek. Elayne sosem értette az aiel humort. Monaelle

kecsesen leült a földre. A meztelen lányoktól alig kétlépésnyire, törökülésben ült. A nevetés elcsendesedett, és a hangja hivatalosan, erősen csengett.

– Azért gyűltünk össze, mert két nő anyavérré akarja fogadni egymást. Megvizsgáljuk, hogy vajon elég erősek-e hozzá, és ha igen, segítünk nekik! Jelen van az anyjuk?

Elayne összerezzent, de a következő pillanatban már ott állt mögötte Viendre.

– Én helyettesítem Elayne Trakand anyját, aki nem lehet most itt velünk. – Elayne vállára

tette a kezét, és lenyomta a lányt, míg csak Elayne le nem térdelt a hideg kőre, Aviendhával szembe. Aztán ő is mögé térdelt. – Felajánlom a lányomat a próbatételre!

Tamela már ott is volt Aviendha háta mögött, és a földre nyomta a lányt. Aviendha térde

szinte összeért Elayne-ével. A Tudós Asszony a háta mögé térdelt.

– Én helyettesítem Aviendha anyját, aki nem lehet most itt velünk. Felajánlom a lányomat

a próbatételre!

Elayne bármikor máskor felnevetett volna. A két nő jó, ha fél tucat évvel idősebbnek tűnt,

mint ő vagy Aviendha. Bármikor máskor. De most nem. Az állva maradt Tudós

Asszonyok komor arccal nézték őket. Úgy méregették a két lányt, mintha azt találgatnák,

hogy elég erősek-e – és az arckifejezésük alapján ebben egyáltalán nem voltak biztosak!

– Ki szenvedi el értük a szülés fájdalmát? – kérdezte Monaelle, és Amys előrelépett.

Két nő követte. A lángfürtű, fiatal nőt Elayne már többször látta Melaine-nel. Shyandának

hívták. A másik Tudós Asszonyt, egy őszülő, szikár nőt, nem ismerte. Segítettek Amysnek

meztelenre vetkőzni. A fehér hajú nő büszkén húzta ki magát, szembefordult Monaelle-lel,

és feszes hasára csapott.

– Szültem már gyermeket! Szoptattam is! – mondta, és a kezébe vette gömbölyű keblét, melyen egyáltalán nem látszott, hogy gyermek szája érintette volna. – Felajánlom magam!

Monaelle méltóságteljesen rábólintott a felajánlásra, és Amys is letérdelt a kőpadlóra.

Aviendha és Elayne másik oldalán helyezkedett, Monaelle-lel szemben. Shyanda és az

őszes Tudós Asszony két oldalról mögé térdeltek, és az Egyetlen Hatalom ragyogása

hirtelen körbeölelt minden nőt a szobában, csak Elayne-t, Aviendhát és Amyst nem.

Elayne mély levegőt vett, és látta, hogy Aviendha sem állja meg, hogy sóhajtson egyet.

Csend volt: csak a lélegzetvételük hallatszott, a Tudós Asszonyok karkötői csörrentek meg

halkan, és a távolban fel-felrobajlott a mennydörgés. Elayne majdhogynem megijedt,

mikor Monaelle megszólalt végül.

– Mind a ketten azt teszitek, amire utasítunk benneteket. Ha kételkedtek vagy

visszakérdeztek, az azt jelenti, hogy nem akarjátok egymást eléggé. Elküldelek

benneteket, és ezzel vége minden efféle ábrándnak. Örökre! Kérdéseket teszek fel nektek,

és az igazat válaszoljátok majd! Ha nem válaszoltok, elküldelek benneteket! Ha közülünk

bárki is azt hiszi, hogy hazudtok, elküldelek benneteket! Persze bármikor úgy dönthettek,

hogy magatoktól távoztok. Akkor is vége, örökre. Ebben senkinek nem jár még egy esély.

Most pedig: mi a legjobb tulajdonsága annak a nőnek, akit anyavéretekül akartok fogadni?

Elayne szinte várta már a kérdést. Ez is azok közé a dolgok közé tartozott, amiről már régebben mondták, hogy gondolkozzon el rajta. Nehéz volt Aviendha számos jó

tulajdonsága közül kiválasztania a legjobbat, de a válasz már készen állt. Mikor

megszólalt, a saidar fonata hirtelen közé és Aviendha közé ereszkedett, és egyikük száját sem hagyta el hang. Elayne gondolkozás nélkül megjegyezte a fonatokat: a tudásszomj még most, ebben a helyzetben is éppúgy része volt, mint a szeme színe vagy a magassága.

A fonat eltűnt, amint becsukta a száját.

– Aviendha olyan magabiztos és olyan büszke! Nem érdekli, hogy mások mit gondolnak,

mit kellene tennie, vagy hogyan kellene viselkednie! Felvállalja saját magát! – hallotta Elayne a saját hangját. Aviendha szavai ugyanebben a pillanatban csendültek fel.

– Még ha Elayne annyira fél is, hogy kiszárad a szája, a lelke erős marad, és nem hajlik

meg. Bátrabb, mint bárki, akivel valaha találkoztam!

Elayne döbbenten nézett a barátnőjére. Aviendha azt hitte, hogy bátor? Ó, persze, nem volt gyáva, de bátor? Meglepő módon Aviendha is hitetlenkedve nézett rá.

– A bátorság olyan, mint egy kút – súgta Viendre Elayne fülébe –, van, akiben mélyebb,

míg másokban igen sekély. De akár mély, akár sekély, előbb-utóbb kiapad, még ha később

meg is telhet újra. Szembe kell nézned azzal is, amivel nem tudsz szembenézni! A tartásod

megroskad, és híres bátorságod cserbenhagy! Zokogva hullsz majd a porba! Eljön az az idő!

A hangja alapján maga is szívesen ott lett volna, hogy megnézze Elayne-t. A lány kurtán

bólintott. Tudta, milyen az, amikor az ember már nem bírja magát tovább tartani –

mostanában minden áldott reggel meg kellett küzdenie ezzel az érzéssel!

Tamela Aviendhához beszélt, és a hangja majdnem olyan elégedett volt, mint Viendréé.

– A ji’e’toh vasnál is zordabb bilincsbe ver! A ji kedvéért mindent úgy teszel, ahogy azt tenned kell, úgy eszel, úgy alszol, úgy álmodsz! A tohért pedig megalázod magad, és a hasadon csúszol, ha kell! Mert igenis érdekel, mit gondolnak rólad mások!

Elayne levegő után kapkodott. Ez igen kemény volt, és ráadásul igazságtalan is! Elég sokat tudott már a ji’e’tohról, de Aviendha egyáltalán nem volt ilyen! De az aiel lány ennek ellenére rábólintott a válaszra, éppúgy, ahogy az előbb Elayne bólintott Viendre szavára. Mintha türelmetlenül nyugtázna valamit, amit eddig is tudott.