15. fejezet - A táborban, Peru

A percek órákká, az órák napokká, a napok hetekké álltak össze. A leletek táborba szállítása után egy kicsit mintha lelassult volna az élet. A tudósok közül néhányan átköltöztek a mobil kutatólaboratórium közvetlen szomszédságába, hogy szinte minden idejüket az értékes lelet vizsgálatával tölthessék.

A kijotók az elmúlt napokban nem háborgatták a tudósokat. Ez elsősorban Christopher Fargasnak volt köszönhető, aki a barlangban elhelyezett, mozgásérzékelővel összekötött sziréna segítségével, valamint néhány kisebb detonátor használatával elhitette a kijotókkal, hogy a démon megelevenedett, majd szörnyű üvöltése berogyasztotta az üreget.

Emellett Áji Marangui két tucat kampa harcost küldött a kutatók mellé, s az indiánokkal kiegészült járőrök rendkívül hatékonnyá váltak. A kijotók ugyan két alkalommal is támadással próbálkoztak, ám nem volt semmi esélyük.

A két expedíció közös kutatóbizottságot állított fel az „ismeretlen eredetű létforma" vizsgálatára. Az már az első elemzések nyilvánvalóvá tették, hogy nem kőszoborról van szó, csupán valami megkövesedett lényről. Az elsődleges laboratóriumi vizsgálatok során mintát vettek abból a rendkívül kemény anyagból, mely valóságos pajzsként ölelte körbe a testet.

Christopher Fargas — érdemeire való tekintettel — továbbra is szabad bejárást kapott a tábor egész területére, ám Dr. Rebecca Huston külön engedélyére volt szüksége, amikor a kutatólaboratóriumba is be akart lépni.

— Neki köszönhetjük, hogy megtaláltuk! — erősködött Kay Russell, amikor a nő először elutasította a férfi kérelmét. S minthogy Fargas túlságosan büszke volt ahhoz, hogy könyörögjön, a barátja szerezte meg számára a szükséges engedélyeket, amikor tudomást szerzett erről az igazságtalanságról.

Fargas sokat gondolkozott nevelőapja szavain.

„Közeleg a nap, amikor a démon újból kísérletet tesz a szabadulásra, s csak egy varázsló állíthatja meg... a gyermek, akit az őserdő adott a kampóknak."

Áji Marangui álmai sokszor érthetetlennek tűntek, ám Fargas tapasztalatból tudta, hogy ha leás a dolgok mélyére, akkor megdöbbentő igazságokat talál. Az ilyen varázsálmok útmutatásokat adtak a jövőre nézve.

A Kígyótestvér álma arra vonatkozott, hogy a tudomány segítségével életre fogják kelteni az idegen lényt. Fargas nem zárta ugyan ki ennek a lehetőségét, azonban képtelen volt rájönni, hogy az ő sorsa miként fonódik össze az idegen lényével. Elképzelhetetlennek tartotta ugyanis, hogy az újraélesztést itt, az őserdőben végezzék el. Ugyan a mobil kutatólaboratórium sok mindennel fel volt szerelve, és az állandó műholdas kapcsolat segítségével olyan vizsgálatokat is el tudott végezni, melynek műszerei ezer mérföldekkel messzebb dolgoztak, ám mindez kevésnek tűnt a probléma megoldásához.

Márpedig Christopher Fargas egyelőre nem szándékozott visszatérni az Egyesült Államokba. Akármilyen kedvező feltételeket is kínáljanak.

Ám eddig senki nem tett ajánlatot neki.

Jobb híján visszatért a falujába, ahol első útja a Kígyótestvérhez vezetett. Az idős ember végig hallgatta a beszámolóját, majd rövid úton visszaküldte a fehérek közé, mondván, rá most ott van szükség!

Christopher Fargas pedig engedelmeskedett.

Szinte szertartássá vált a számára, hogy minden reggel elment a laboratóriumba, s a kutatókat nem zavarva csendben meghúzódott a háttérben. Órákon keresztül figyelte a monitorokat, a különféle műszereket. Kétségkívül érdekes munkát végeztek itt.

Minden nap titkokat tartogatott, ám ezek a titkok nehezen adták meg magukat. A kérdések kérdéseket szültek, a válaszok pedig sokáig várattak magukra. Már többször előfordult, hogy a kutatók azt hitték, sikerül valami áttörő felfedezést tenniük, ám mindannyiszor kiderült, zsákutcába futottak.

Fargas első útja ezen a reggelen is a kutatólaboratóriumba vezetett. Az épület a tábor méreteihez képest tekintélyt parancsolóan nagy volt, ám még így is csupán a legszükségesebb berendezések kaptak helyet benne.

A belső teremben csak a légkondicionáló halk zümmögése törte meg a csendet. Középen egy óriási, kör alakú berendezés állt függőlegesen, aminek a belsejében lévő asztallapon az idegen lény mumifikálódott, kőszerűen megdermedt teteme feküdt.

A test lassan mozgott a gépben, és időnként meg-megállt. Ilyenkor apró kattanások jelezték csupán, hogy a készülék éppen dolgozik. Az oldalán fények gyulladtak fel.

A vizsgáló helyiség egyik falát alkotó hatalmas ólomüveg mögött néhány ember sziluettje rajzolódott ki, amint az előttük fekvő monitorok képét tanulmányozták.

— Mi történik most tulajdonképpen? — kérdezte Brick őrnagy, aki a másik kettő mögött állt.

Christopher Fargas csendesen meghúzódott a háttérben, de igyekezett úgy helyezkedni, hogy semmiről ne maradjon le. Igazság szerint ő Huston doktornőt várta.

— Computertomográfiás vizsgálatot végzünk — felelte Herbert Marshall, az idősebbik a fehér köpenyesek között. — Ez nem egyéb, mint hogy röntgensugarak segítségével metszeteket készítünk, anélkül, hogy kárt tennénk a testben. Amit most lát, az egy keresztmetszeti kép valahol a szív magasságában, már ha beszélhetünk itt ilyen szervről persze.

— Már miért ne beszélhetnénk?! — fakadt ki Brick őrnagy, akinek kérdései néha az őrületbe tudták kergetni a kutatókat. — Alapjában véve ennek a valaminek is négy végtagja és egy feje van, csak egy kicsit másképp néz ki, mint mi!

— Ne ítéljen a külső alapján, barátom — vette át a szót Dávid Gallagher, a fiatalabb kutató. — Ez a lény belső felépítését tekintve annyira különbözik tőlünk, mint az ámbráscet a földigilisztától, vagy még jobban. Idegen.

Mosolyogva felállt a székéből, majd odasétált a szoba egyik falához, ahová a frissen készült felvételeket vetítették ki nagy méretben. Önelégülten magyarázott tovább, látva a katona értetlen arckifejezését.

— Nézze — mutatott a falon valami fekete és fehér pacákból álló kupacra —, ez itt valószínűleg a szív! Az előzetes vizsgálatok alapján feltételeztük, és ez most igazolódni látszik, hogy nem négy, hanem legalább kétszer annyi üregből épül fel, mivel ennek az idegennek nem két vérkörből áll a keringése, mint nekünk, hanem legkevesebb négyből. Ráadásul minden jel arra mutat, hogy ezekben minimum három különböző folyadék keringett, amik közül kettőről halvány lila dunsztunk sincs, hogy milyen anyagokból állhat.

A kiselőadás megtette a hatását. A katona zavartan csukta be a száját, és nyelt egyet.

— Értem — szólalt meg idegesen.

— Dehogy érti — legyintett a kutató. — Mi sem értjük, pedig lassan több mint egy hónapja éjt nappallá téve dolgozunk, és mégis csak morzsákat ismertünk meg ebből a valamiből.

— Készen van — szólt közbe a harmadik kutató, Lydie Denier. — Még adunk a számítógépnek néhány percet, és megrajzolja nekünk a keresztmetszetek alapján készített virtuális, háromdimenziós képét ennek a lénynek.

A tiszt visszanyerve önuralmát újra nekibátorodott, hogy kérdezzen.

— Határidőre be tudják ezt fejezni, professzor?

— Nézze, uram! Egy ilyen lelet feldolgozása, kiértékelése éveket venne igénybe normális körülmények között. Én nem tudom, hogy mi indokolja ezt a sietséget, de pont emiatt ne várjon tőlünk csodát! Az ígért időpontban, három nap múlva meg fogom tartani a beszámolómat a feletteseinek, persze a teljesség igénye nélkül.

— Köszönöm. Hát akkor én nem is zavarom tovább a munkát — nyúlt Brick őrnagy az ajtókilincs felé. — Minden jót!

Az ajtó halkan csukódott be mögötte.

— A fenébe az ilyen okoskodó fickókat! Mindig csak követelőznek, és kihasználják az embert, közben meg fogalmuk sincs az egészről.

— Csillapodj! — csitította Marshall. — Ez mindig is így volt, de ne feledd, hogy nélkülük sohasem csinálhatnánk ezt. Olyanok támogatását bírják, akikről mi csak álmodozhatnánk! S az sem mindegy, hogy minden készülékünk a legutolsó modell.

Gallagher csillogó szemmel nézte az ablak mögött fekvő idegen tetemet.

— Több mint háromszáz éve van itt, és csak most akadtunk rá. Ha nincs az a különleges védőréteg, már rég csak egy rakás csont lenne az egész.

— Ez egyáltalán nem biztos! Te is láttad a vegyületek elemzéseit. Amiből ez a valami vagy valaki áll, nagyon ellenálló, legalábbis a Földön előforduló vegyületekkel szemben. Ha sikerülne mesterségesen előállítani ilyen anyagokat, az forradalmasítaná a technikát — lelkendezett az idős tudós.

— Főleg a haditechnikát! — Gallagher nem lelkesedett túlzottan a katonákért.

— Na, igen. De ne feledd, hogy a mindennapi élet mennyi mindent köszönhet a hadiiparnak! Hála istennek, a fegyverek jókora részét nem is használják!

Éles sípoló hang hasította ketté a szoba csendjét.

Mindannyian összerezzentek egy pillanatra, aztán a hátuk mögött lévő képernyő felé fordultak.

— Kész is van. — Az öreg hangjában tapintható volt a feszültség. — Vetítsd ki a falra, légy szíves!

Gallagher kezei máris a számítógép billentyűzetén zongoráztak.

A falra lassan, sorról-sorra rajzolta ki a számítógép az idegen majdnem életnagyságú alakját.

Először a koponyát, majd lefelé haladva a törzs és a végtagok vázrendszerét. A professzor orra szinte a falat súrolta.

— Furcsa. Olyan mintha a csontjai papírvékonyak lennének.

— Persze! Te is láttad, hogy valami fémötvözet borítja a csontjait. A röntgensugár pedig nem tud teljesen áthatolni rajta. Lehet, hogy pont azért lett ilyen, mert meg kellett védenie valamiféle sugárzástól.

— Nézd csak! — húzta végig az ujját azon, ami az embernél leginkább a gerincnek felelhet meg.

— Több száz darabból áll. Ez a teremtmény olyan hajlékony lehetett, hogy simán megnézhette a háta közepét a saját szemeivel. Fantasztikus! Ööö, mit is mondtál az előbb? — fordult hátra.

— Csak a fémről beszéltem, ami beborítja a vázrendszert — mondta Gallagher, miközben ő is a kivetített képhez lépett.

— Ja igen! Nagy kár, mert így nem tudjuk használni az MR-t, pedig sokkal szebb képet adna a belszervekről.

— Nem látok törésnyomot a csontokon, mindegyik épnek tűnik — szólt közbe a biológusnő.

— Most nézzük végig az egészet a csontrendszer nélkül! Meg kell próbálnunk beazonosítani a különböző szerveket, hiszen végül is humanoid alkatú, tehát abból kell kiindulnunk, hogy hasonlít ránk a belső felépítése.

— Ez kissé szűk látótérre vall — tamáskodott a fiatal kutató.

— Következtetéseket csak úgy tudunk levonni, ha valami általunk ismerthez hasonlítjuk. Na gyerünk, csináld!

A kép fokról-fokra változott meg. Eltűntek a csontok éles sziluettjei, hogy átadják a helyüket bizonytalan körvonalú rajzolatoknak. Avatatlan szem csak fekete-fehér foltok miriádját látta volna, de a szakértőnek rengeteget elárultak a test felépítéséből.

— Döbbenetes! — suttogta Fargas a háttérben.

Denier doktornő a koponyára mutatott.

— Ha feltételezzük, hogy ez az agy, akkor ez a lény a testtömegéhez viszonyítja jóval intelligensebb lehet nálunk. Az agya arányosan másfélszer olyan nagy, mint a miénk.

Marshall megcsóválta a fejét.

— Ilyen alapon a delfinek is intelligensebbek — jegyezte meg, miközben igyekezett a látottakat összekapcsolni a humán testfelépítéssel.

— Senki nem bizonyította még, hogy ez nem igaz — mormogta az orra alatt Gallagher, amivel sikerült mosolyt csalnia a francia kutatónő arcára.

— Az intelligencia mértéke nem az agy súlyával van arányban — jelentette ki Marshall. — Mindazonáltal, tételezzük fel, hogy amire mutatott, az valóban agy! Ugyanakkor kövessék a gerincoszlop vonalát! A támaszkodó-egyensúlyozó farok tövében, hasonlóan némely őshüllőhöz, egy másodlagos agy kapott helyet.

Nyílt az ajtó, és Dr. Huston lépett be rajta.

— Sikerült előrébb jutniuk? — szegezte a kérdést a három kutatónak.

— Most próbálkozunk a szervek azonosításával — érkezett Marshall válasza. — A másik csoport Naumann professzor vezetésével az anyagminták DNS szerkezetének dekódolásával vannak elfoglalva, folyamatos kapcsolatban állnak a Központ számítógépeivel.

A doktornő bólintott, és intett a kutatóknak, hogy folytassák, majd a csendben ácsorgó Christopher Fargas felé fordult.

— Nem unod túlzottan magad?

A férfi megrázta a fejét.

— Hihetetlen, amit látok — válaszolta őszintén. — Bár, ami azt illeti, én egy kicsit más szemszögből próbálnám megfogni a dolgokat.

Dr. Huston szeme érdeklődve megvillant.

— Éspedig? — kérdezte.

— Mindenki az idegen lénnyel foglalkozik — fejtegette Fargas. — Ugyanakkor azzal szinte senki, hogy miként került ilyen állapotba, ami végül is lehetővé tette, hogy a teste épségben átvészelje az évszázadokat. Ami azt illeti, gyakran eltöprengek azon, hogy halott-e egyáltalán! Akármi is borítja a testét, egy nagyjából háromszáz esztendő előtti állapotot őrizett meg. Talán, ha valamiképp vissza tudnánk fordítani a folyamatot, akkor életre kelthetnénk az idegent. Tudom, hogy ez ostoba fantazmagória, de néha mégis eljátszom a gondolattal. Hiszen végül is az idegen klónozasa a cél, nem igaz, Rebecca?

A doktornő automatikusan bólintott, majd hirtelen rádöbbenve, miről van szó, tiltakozva megrázta a fejét.

— Ez az információ bizalmas — válaszolta határozatlanul, majd megvonta a vállát, és lehalkította a hangját. — De minek tagadjam azt, amit már úgyis tudsz! Megpróbálkoztunk a klónozással, de a sejttenyészetek néhány óra alatt elpusztulnak. Egyszerűen képtelenek vagyunk a mintasejteket életben tartani, a DNS reprodukció eredménye pedig ennél is siralmasabb.

— Ez azt jelenti tehát, hogy a mintaként begyűjtött sejtek életképesek? — lepődött meg a férfi. — Erről eddig nem hallottam.

— Igen — válaszolta a nő kicsit kelletlenül. — Bármilyen hihetetlen, de a védőréteg alól kiemelt sejtek valamennyi esetben életképesnek bizonyultak. Egy darabig.

— Talán a védőréteg a kulcs.

Rebecca megvonta a vállát.

— Semmi sem lehetetlen — válaszolta. — Mindenesetre, amit mondtál, elég érdekes ahhoz, hogy tegyünk egy kísérletet. Amennyiben az időd és az energiád engedi, szívesen venném, ha csatlakoznál ahhoz a csoporthoz, amely elmélyed a témában.

Fargas tiltakozva emelte fel a kezét.

— Én egy hétköznapi orvos vagyok! Semmi tapasztalatom a kutatási területeken, különösen nem egy idegen életformával kapcsolatban.

Rebecca elmosolyodott.

— Az első ok nem számít — válaszolta. — Ami pedig a másodikat illeti, nos, hátrány nélkül indulhatsz. Nekünk sincs tapasztalatunk, de egy ötletekkel teli ember minden bizonnyal többet fog segíteni, mint ártani.

— Én ebben nem vagyok olyan biztos! — mormogta Fargas az orra alatt, de végül rábólintott.

Ha úgyis számottevő időt tölt a laboratóriumban, akkor mindegy, ha a részét is kiveszi a munkából.