/ Language: Hungary / Genre:antique

Csillagkapu - Masodik talalkozas a Halallal

Stewart Harrington


Stewart Harrington

Második találkozás a halállal

Stargate

Könyvmíves Könyvkiadó Budapest

Könyvmíves Könyvkiadó

Nemere István, 1996 © Könyvmíves Könyvkiadó, 2003

Változatlan utánnyomás.

Műszaki vezető: Hüse Anikó

Szedte: Csa-Csom Bt.

Minden jog fenntartva!

A Kiadó hozzájárulása nélkül sem részben,

sem egészében nem másolható.

ISBN 963 9497 177

Felelős kiadó: a Könyvmíves Könyvkiadó Kft.

ügyvezető igazgatója

1137 Budapest, Szent István krt. 18.

Tel.: 320-9403

Minden lépésnél ágak csapódtak az arcukba. Ez így ment reggel óta, sőt. Harmadik

napja mentek gyalog a dzsungelben. Fojtogatóan párás volt a levegő. Luis bal

keze már elfáradt - behajlított karját függőlegesen tartotta arca, feje elé. De

némelykor a rugalmas kis ágak vége így is megcsípte bőrét. Érezte arcán a sós

vért. A moszkitók is valósággal felmarták a bőrét sokfelé, különösen a vállán és

a karjain.

A férfit csak az éltette, hogy már nem tart sokáig. A térkép szerint hamarosan

kiérnek ebből az átkozott sűrűből. Hallotta maga mögött Cross lihegését. Leona

- vagy Nóra, ahogyan ő hívta a lányt - valahol messzebb jött. Még jó, hogy

nagyobb vadállatoktól nem kellett tartani. Valaha jaguárok éltek itt, de azok az

idők már elmúltak. A huszadik század végén már ők is csak emlékek az indiánok

tudatában, meséiben.

Manuel most a sor végén ment, közvetlenül Val nyomdokaiban lépkedett. A férfiak

óránként váltották egymást. Az elöl menő hamar belefáradt a bozótvágásba. A

kardhoz hasonló vágószerszám, a machete borotvaéles fémlapja meg-megcsillant a

napon - ha egyáltalán besütött egy-egy sugár a sűrűbe. Magasan a fejük fölött

szétterjedtek a lombok. Leona néha úgy érezte, valóságos növénytemplomban, zöld

szentélyben haladnak. Mintha sohasem érnének a végére. A dzsungel végtelennek

látszott.Val Haylow egyszerűen unatkozott. Ha nem történt semmi változás, az

agya elfáradt. A monoton vándorlásban az volt számára a legrosszabb, hogy mindig

ugyanaz történt és nem következett semmi érdekes, semmi másság. Ilyenre nem

is számíthatott. Mintha minden délben ugyanazt ennék, a marhahúskonzerv fémes

leve lecsorgott torkán. Minden este mintha ugyanott vernék fel a sátrakat.

Néha ugyanolyan patakok akadtak utukba, ilyenkor megtöltötték a víztartályokat.

A fertőtlenítő tabletta íze a vizüket is egyformává tette. Cross nem bírta tovább:

- Nem állunk meg? - kérdezte. Lázadóan, lázítóan. Mivel mindig azt tartották

pillanatnyi főnöküknek, aki az élen ment, hát a többiek Luis reakcióját várták.

Az órájára nézett karján csörgött a verejték, a sós lé bántotta bőrét. Majdnem

dél volt, hát hajlott a pihenőre ő is. De ne legyen igaza Crossnak, csak úgy

rögtön, amikor szólt...

- Tíz perc múlva! - kiáltotta hátra és ment tovább. Leona-Nóra Vista

huszonnégy évének minden akaraterejét összeszedve indult a nyomába. Cross

lehajtott fejjel ment, talán dühös arckifejezését takarta a többiek elől? Manuel

kicsit kiugró arccsontjain verejték gördült alá, megtörölte homlokát is és ment

tovább. Ügyes volt Luis, a helyében ő is ezt válaszolta volna.

Amikor tíz perccel később - még mindig nem volt egészen tizenkét óra - egy

ritkábban benőtt tisztáson Luis körbe levágta a sáshoz hasonló éles szélű

leveleket, a többiek megkönnyebbülten dobták le terhüket. A hátizsákokat, a

sátorrészeket, takarókat, edényeket, kulacsokat. Val azonnal ivott. Luis és

Manuel akik már nem először jártak őserdőben, megfontoltabban viselkedtek.

Leona főleg Luisról akart példát venni. Őt ismerte, jól ismerte, talán

szerette is. Val és Cross alig pár hete kerültek be az ő kis világába, Manuel

szintén.

Nem kellett beszélniük, az elmúlt napokban jól összerázódott a társaság. Manuel

bement a sűrűbe és éghető anyagot, száraz ágakat keresett. Leona elővette a

bográcsot és a kávéfőzőt. Cross földbe szúrta a tartóvasat, Val hozott néhány

követ. Az egyik alatt körömnyi fekete hangyák telepét találta, hát inkább

visszatette, másik követ keresett. Luis letaposta a kiálló növénycsomókat és

látva a sásokat, vízkeresőbe ment.

Tíz perc múlva zubogott a víz a bográcsban, mellette kisebb tűzön köveken állt a

kormos kávésedény. Leona öt nagy konzervet nyitott ki és dobott a vízbe, meg is

fűszerezte kicsit. Egyszerre csak egyikük ment félre az érintetlen sűrűbe, és

jött vissza hamar. A madarak kiabáltak, valahol majmok hancúroztak egetverő

sikoltásokkal. Máskor meg nagy lett a csönd, szinte a fülükben zúgott. Igaz, ez

sohasem tartott egy percnél tovább.

Evés után összeszokott mozdulatokkal, egymást nem akadályozva végezték, amit

kellett. Fűvel kitisztították a kondért, mindenki eltette kávéspoharát,

evőeszközeit. A vállak belesajdúltak a régi teherbe, szíjak nyomódtak bőrbe.

Izmok feszültek, ismét.

Most Cross állt az élre. A többiek tudták, estig még mindnyájukra sor kerül, a

machete borotvaéles fémlapját ők is megforgatják majd néhány ezerszer, hogy utat

vágjanak a kis csapatnak a végtelennek tetsző őserdőben.

Mégsem volt végtelen. A térkép igazat mondott. Délután négy óra múlott, amikor

ritkulni kezdtek körülöttük a fák, a bokrok. Egyre nagyobb távolságot tehettek

meg befüvesedett, szemet gyönyörködte tőén zöld tájon. Már nem kellett minden

lépésnél csak a lábuk elé figyelniök. Elmúlott a vadállatok, a mérges kígyók, de

még a moszkitók ideje is. Hamarosan elfogytak a fák és mind messzebbre láttak

maguk elé.

És kibukkantak a hegyek.

- Az már a Sierra de Modero! - mutatott előre Manuel. A hangjában volt némi

öröm, amit hiába is próbált leplezni. Leona ránézett, egy kicsit irigyelte a

fiatalembert, hiszen Manuel - így vagy úgy - tulajdonképpen hazaérkezett.

És ezzel a mozgása, a viselkedése is megváltozott. Eddig teljesen átengedte a

terepet Luisnak, pedig hát ő is idegen volt errefelé. De a dzsungelban többet

tapasztalt, mint ő, hát Manuel meghúzódott a háttérben. Ám amikor kibukkant

előttük a maga fenséges látványával a Madero-hegység, ismeretlen erő költözött

belé. Járt már erre, csak akkor másfelől jöttek. Egy nagy folyón, a hegy

túloldalán szálltak partra. Egyszer meg, jóval régebben - Manuel tizennégy éves

lehetett a hittérítők helikoptere hozta el. Amire akkor nagyon büszke volt,

hatalmas élmény volt a repülés, de mára ez az érzés elhalványult. Most sokkal

jobb volt a sq/áí erejéből jönni ősei földjére...

...Két óra múlva a hegy lábánál raktak tüzet. Leterítették a hálózsákokat. Leona

a lángokat élesztgette és töprengve nézte társait.

Az utazásuk új, végső szakaszába jutott és ez arra késztette a lányt, még

egyszer értékelje fel a négy férfit. Milyen társak, ha kell, bajtársak lehetnek?

Az első mindenképpen Luis. Aki szerelmes Leona-Nórába, és nem is titkolja

kapcsolatukat. Leona viszont nem biztos ebben a szerelemben, illetve az ő

részéről ez csak ragaszkodás, némi bámulat és elismerés az egykori egyetemi

társnak. De hát Luis huszonkilenc éves lesz hamarosan, már utolsó éves volt,

amikor Leona beiratkozott az első évfolyamra. Mégis egymásra találtak, igaz,

csak úgy, hogy Luis később még visszajárt oktatni.

- Érdekes vagy, Leonóra Vista. Nem baj, ha nem Leonának vagy Leonórának

szólítalak majd, ahogyan mindenki, hanem Nórának? kérdezte akkor, amikor már

együtt jártak. A legszívesebben szakmai kérdésekről beszéltek, persze nem minden

helyzetben... Leona szerette hallgatni Luist. Volt a férfinak néhány eget

rengető elmélete, amiért a professzorok nem kedvelték, és amikor végre mégis

közölte őket néhány folyóiratban, cikkei óriási vitákat váltottak ki.

De a legnagyobb hatást a toroka indiánok mítoszáról írott tanulmánya - ami

valójában kisebb könyv volt már - okozta. Itt már az Akadémia is megszólalt, és

Luis fejére sűrűn hullottak a vádak. A hivatalos tudomány nem bírja elviselni,

ha jön egy „tejfelesszájú ifjonc" és egyetlen csapással szeretné felfordítani

mindazt, amit a tisztes professzor urak és hölgyek harminc évvel ezelőtt

megtanultak és azóta maguk is tanítanak. Világuk beszűkült.

Leona látta a férfi jókora termetét. Luis vállán feszült az ing. Luis Sanchez

valaha az egyetemi kézilabdacsapat erőssége volt, de ez már a múlté. Most a

közép-amerikai indiánok történetével és nyelvével foglalkozó előadásai veszik

el minden idejét - nem is szólva a kutatásokról. Becsülni való, hogy itt sem

ereszti el magát. Minden reggel indulás előtt megborotválkozik, rendbe hozza

magát. Élénk szeme ide-oda repked, mindenre és mindenkire figyel. Rokonszenves

férfi. Fekete szeme és haja hasonlatossá teszi azokhoz az indiánokhoz, akikkel

foglalkozik. Leona is járt már vele künn a „terepen", és nem is csodálkozott,

hogy Luist tisztelik a dzsungelfalvakban és a hegyekben is.

Más eset Cross White. Pár hete jelentkezett, amikor az expedíció már lényegében

összeállt. Cross kistermetű, vörös hajú, fehér bőrű férfi, nem nagyon bírja a

napot, de hősies kitartással viselkedett az egész eddigi úton. A legidősebb

közöttük, harminckettő múlott. Luis már hallott róla, hiszen White is közölt

néhány cikket az indián mítoszokról, igaz régebben. Azóta valahol más pályán

dolgozott - hogy pontosan hol, ezt nem mondta. Igaz, nem is kérdezték tőle.

Mivel tudott spanyolul és a neve nem volt ismeretlen, Luis azonnal felfogadta őt

is. A közös pénzhez Cross hozzátett egyötödnyi részt, így nem lehetett ellene

semmi kifogásuk. Megfizette, hogy velük tarthasson. Amúgy izmos, kitartó és

sokféle témáról lehet vele beszélni. Azt mondta, érdekli minden, ami az

indiánokkal kapcsolatos, és már bánja, hogy öt vagy hat évvel korábban

felhagyott a kutatásokkal. Szívesen visszatérne.

Leona hallotta, forrni kezd a víz a kávésedényben. A szél a szemébe fújta a

füstöt, csípte, elfordult. Manuel akkor jött közelebb. Nem volt magas, de

Leonánál termetesebb és idősebb két évvel. Manuel Anzoa a toroka indiánok

kései leszármazottja volt, aki már a városban nőtt fel, bár még valahol a

hegyekben született. Apja otthagyta ősei földjét és bement a városba, szakmát

tanult. Ez valamikor a hatvanas években lehetett, amikor számos amerikai vállalat

terjeszkedett errefelé. A Sierra de Madero eléggé elnéptelenedett.

Manuel előbb egy autójavítónál dolgozott, később valamelyik professzor behívta

az egyetemre. Segített a diákoknak a toroka és más helyi nyelvjárások

oktatásában. A pontos kiejtést csak tőle tanulhatták meg. Egy videofilmét is

készítettek vele, ahol a nyelvet oktatta és a torokák szokásairól beszélt

bennszülött és spanyol nyelven. Manuel nagyon is indiánnak néz ki, nem

álcázhatná magát fehér embernek. Persze nem is akarja. Barna a bőre, fekete a

szeme és a haja, kiugró arccsontjai és kissé lapos orra egyértelművé teszik a

származását. Luis is az egyetemen ismerte meg a „nélkülözhetetlen segéderőt",

ott barátkoztak össze. Manuel fejből ismeri a toroka mondákat, felbecsülhetetlen

érték ez manapság. Hiszen egyre fogy a toroka népesség, a betegségek, járványok,

alkoholizmus miatt szinte hónapról hónapra kevesebben vannak az egykori

törzsbeliek.

Val Haylow éppen a hálózsákját terítette le. Előbb hosszan keresett egy kőmentes

helyet a rövid gyepen. Beszívta a fű jellegzetes szagát. Aztán ismét a tűz felé

nézett és tekintete nem kerülte el a lányt sem.

Nem csúnya ez a Leona. Dacos arc, kicsit pisze orr, barna haj, alacsony termet.

Leona Luis révén került a csapatba. A lány nem foglalkozott az indiánokkal,

inkább a modern kor rejtélyei érdekelték. Ezekről néha előadást is tartott

ufológusok, természetgyógyászok és más érdeklődők előtt. Egy enyhén misztikum

felé hajló, de azért eléggé valós dolgokról szóló rádióműsorban vett részt

hetente kétszer. A megtakarított pénzét fektette az expedícióba. Persze, Luis

nélkül soha nem jött volna el...

Leona a sorban utolsó férfira nézett. Val Haylow keveset szólt. Mintha nem lenne

a szavak embere, pedig újságírónak mondta magát. Olyannak, aki ért a technikához

is. Valami műszaki lapnál dolgozik.

Val nyurga fickó, elmúlott harminc, mozdulatai kimértek. Nem siet el semmit.

Kicsit kopaszodik már, elég korán. Van valami birkaszerű az arcában, de ezt

ellentételezi a szeme. Ravasz, szinte mindent látó szeme van. Leona

tulajdonképpen kollégájának nevezhetné, ha önmagát mint rádióst is újságírónak

tartaná. De ez eddig eszébe sem jutott.

Amint beállt a sötétség, hangulatuk megjavult. A feszültséget elmosta a közelgő

éjszaka és az & boldog tudat, hogy maguk mögött hagyták a dzsungelt és egyelőre

nem is kell oda visszatérniök. Új kihívásként a hegyek magasodtak előttük. Luis

sokszor járt már ott is, hát nem tartott semmitől. Val és Cross hallgattak, de

szemlátomást nekik is jólesett az őserdőből kijönni. Manuel egykedvű volt vagy

annak mutatta magát. Az indiánoknál sohasem lehet tudni, vélte Luis, de nagyon

bízott Manuelben. Nélküle talán szóba sem jött volna ez az egész „kirándulás".

Emlékezete visszapergette az utóbbi hónapok eseményeit. Amikor megjelent

disszertációja, először nem a „hivatalos" intézmények reagáltak. Akkor az

Akadémia még hallgatott, a nyelvtudományi és régészeti intézetek vezetői is

inkább a homokba dugták a fejüket. A népszerű újságok persze lecsaptak a témára.

„Egy fiatal tudós állítja, hogy a toroka indiánok kozmikus kapcsolattal

rendelkeztek!"

„Luis Sanchez szerint a torokák jártak az űrben már Kolumbusz előtt!"

A lényeg helyett valami mást ragadtak ki, bosszankodott a férfi. Maga sem

sejtette, hogy ilyen vihart kavarhat egy doktorátus. Az első héten még arra is

ügyelnie kellett, társaságban mit mond, hogyan fogalmaz. Hiszen lesték minden

szavát. Kollégái az egyetemen botrányhősnek kijáró utálattal fordultak el tőle,

alig néhányan mertek - persze titokban! - gratulálni az új elmélethez.

Elmélet...? Luis most fáradtan elmosolyodott. Nézte a tüzet. Piros és

narancssárga lángok kúsztak izzó faágakon, amelyek mármár maguk is részei lettek

az enyészetnek. A férfi tovább emlékezett.

Amikor híre terjedt már állításának és néhányan kezdték érteni, hogy ő csak az

ősi indián mítosz egy részletét próbálja magyarázni. De ettől nem javult a

helyzet, hamarosan az Akadémia is kifejtette ellenérzéseit. Luis

sajtótájékoztatót hívott össze. Titkolt célja volt megregulázni éppen az

újságírókat, bár ezt nem vallotta be senkinek - még Leona-Nórá-

nak sem. Csak áttételesen üzent egyetemi kollégáinak: kitart elmélete mellett,

bár az valójában mást jelent, mint amit a sajtón keresztül megismerhettek.

Olvassák el a munkáját, tanácsolta mindenkinek.

,A toroka indiánok mitológiájában fontos szerepe van a kozmosznak" -

nyilatkozta. Ezt senki sem tagadja, nem is tagadhatja. Szent könyvükben, amelyet

nem sokkal az európai hódítók érkezése után mondtak tollba egy spanyol

szerzetesnek, padre Miguel Santosnak. Aki volt olyan felvilágosult, hogy a több

mint száz oldalas szöveget nem adta át az elvakult spanyolországi egyházi

szerveknek, így aztán fennmaradtak egy sevillai könyvtárban, hogy végül a

tizenkilencedik század végén előkerüljenek. Ám a Manuelhez hasonló torokák ettől

függetlenül szájról szájra adták a szöveget ötszáz éven keresztül, míg a fehérek

uralták a torokák földjét.

Mitológia lenne mindez? - tette fel Luis a kérdést az újságírók előtt. - A

mítosz csupán hit. Vagy több annál? Bizonyos jelek arra mutatnak, hogy kell

valóságalapja lennie mindannak, amit a torokák múltjuk egyik szeletéről

mesélnek. Hiszen aligha hihető komolyan, hogy ők és csak ők ott a környéken,

egész Közép-Amerikában, beszélnek valamilyen fura „csillagokba utazásokról". Az

ezerkétszázas években - mondja ez a mitológia, az időpontokat természetesen a

kísérő körülményekből, eseményekből számoltuk ki, sokat segített ebben egy

napfogyatkozás említése is - egy nap a Sierra de Madero hegységben különös

dolog történt. A hegyet az indiánok saját nyelvükön Sisaí-nak nevezték. Nos, mai

idő-visszaszámításunk szerint valaha 1235 és 1238 között megdördült a hegy, égig

érő lángok és füst csapott fel. Hatalmas sziklák omlottak alá, iszonyú dübörgés

hallatszott. „Mintha ezer és ezer torok üvöltene egyszerre", mondják a torokák.

Aztán fénylőruhás idegenek jöttek le a hegyekből. Az akkori torokák leborultak

előttük. Az idegenek előbb furcsa nyelven szóltak, senki sem értette őket. De

aztán valami történt, mert egyszerre csak megértették őket. A jövevények attól

kezdve ugyanis toroka nyelven szólottak az emberekhez. Segítséget követeltek, és

persze kaptak is. A toroka törzs tagjai utat építettek a hegyekbe. Kétembernyi

széles ösvényt, amelyen elfért egy megrakott láma. Az idegenek élelmiszert,

különösen gyümölcsöket és vizet követeltek. A torokák legközelebbi faluja egy

völgyben feküdt, kis patak kanyargott arrafelé. Az indiánok főleg kukoricát

műveltek földjeiken. Az idegenek a mítosz szerint legalább tízen vagy

tizenketten voltak, bár egyszerre sohasem jelentek meg a faluban, sőt ha

kettő-három lement az emberek közé, többen fent maradtak a környező dombokon és

figyeltek. Mintha valamilyen ellenségtől tartanának...? Luis felhívta az

újságírók figyelmét: a toroka „mítosz" világosan leírja, hogy az idegenek

álarcot viseltek, de embereknek látszottak és nem titkolták, hogy az égből

jöttek. Valamilyen rejtélyes szerkezettel érkeztek és a hegyek között „nagy

Kürtőt" vagy nagy „csövet" építettek a sziklákban. Később pár napig csönd volt,

aztán ismét felbukkantak, de már kevesebben voltak. Ráparancsoltak tucatnyi

fiatal fiúra és lányra, hogy kövessék őket. A fiatalok elmentek az idegenekkel

a hegyekbe, és a torokák sohasem látták őket többé. Az ösvény, amit építettek,

csak egy felmagasodó hegy egyik pontjáig vezetett, tovább nem mehettek, az

idegenek őrizték a helyet. Később is eltelt legalább egy emberöltő idő, mire

az indiánok bemerészkedtek a Sisal völgyébe.

Csak egy Kürtőt találtak a kövek között, alatta tán volt barlang is, de azt az

idegenek „megátkozták", félelemmel töltötték meg, mondja a mítosz. Soha többé

nem tértek vissza és az eltűntek sem kerültek elő.

„Önök mire gondolnak, ha ilyen mitológiát hallanak?" - kérdezte Luis az

újságírókat. „Nyilván azt, hogy a kort messze megelőző technikával rendelkező

idegenek érkeztek a torokákhoz. Ehhez hasonló hitvilág ma is keletkezhet.

Gondoljanak csak a világtól elzártan élő amazonasi indiánokra, akiket a huszadik

század második felében találtak meg a fehér bőrű misszionáriusok, méghozzá

gyorsjáratú motoros hajók vagy éppen helikopterek segítségével. A jövőben nem

ugyanúgy mesélték volna azok az indiánok maguk között ezt a döbbenetes eseményt,

ha a misszionáriusok soha többé nem bukkannak fel? Még tán fiatalokat is

elvittek volna taníttatni, megkeresztelni, később tolmácsként felhasználni

vagyis a történetnek ez a része is hasonlóan zajlott volna le. Nem kétlem, hogy

történtek is ilyen esetek. Azzal a különbséggel, hogy a mai misszionáriusok

visszatérnek a már felfedezett törzsekhez, míg a torokákat idegenek többé nem

keresték. Egészen máig... De azért vannak különbségek is. Az az eset hétszáz

évvel ezelőtt esett meg, vagyis akkor, amikor Kolumbusznak még a dédapja sem

volt a világon és a fejlettnek nevezett világban senki sem tudott Amerika

létezéséről! Tehát nyilvánvaló, hogy nem európaiak jártak itt, a szárazföld

kellős közepén, ráadásul nem voltak dübörgő gépeik sem... Mi történhetett hát?

A tudomány eddig nem foglalkozott a toroka mítosszal, és ma, amikor én előástam

ezt a »mondát«, csak annyit mond: az egész az ősök fantáziálása volt. Nos, ha a

tizenharmadik században a torokák között volt néhány sci-fi író, akkor helyes

ez az állítás. De az a gyanúm, ilyenek ott nem voltak és nem lehettek.

A történetet tehát nem kitalálták, hanem az valóban megesett.

Egy kétségtelen: nem nevezhető mitológiának, hisz nem hitvilágot fest

le - bármennyire is szeretné ezt az Akadémia. Itt sokkal többről van szó: a

toroka indiánok egy olyan esetet meséltek el, ami megtörtént valóban és velük

történt. Akkor hát az a tudomány embereinek feladata, sőt kötelessége, hogy

kikutassák, mi is történt valójában. Ezért úgy döntöttem, kutatóexpedíciót

szervezek a torokák földjére..."

Luis behunyta a szemét. De még szemhéja alatt is látta a tűz vörösségét, arcán

érezte melegét. Fáradt volt, de nem bánta. Jólesően elnyújtózkodott.

Másnap délben beértek a széles Mulha-völgybe, amiben alig volt növényzet. Az

utóbbi évszázadokban elsivatagosodott itt minden. Túl kevés eső esett errefelé.

- A nagyapám apja még üregi nyulakra vadászott erre - intett Manuel és

mosolygott. Egy kis kőhalmon állt és körülnézett.

Nóra kihasználta az állást, pihent. Luis a hegyeket nézte. Val és Cross azonnal

letették hátizsákjukat. Vállukba fájdalmasan vágódtak a szíjak.

- Nem lehet, hogy ezt a völgyet keressük? - kérdezte végül a lány. Kiszáradt a

szája. Takarékoskodni kellett a vízzel - errefelé már aligha találnak patakot

naponta többször is, mint az őserdőben. Félelmetesnek tűnt most a csönd. Mintha

kihalt volna a táj. Pedig olykor madár körözött odafönt - igaz nagyon magasan,

és mindig magányosan. Alighanem sas volt.

- Biztosan nem. Sajnos a mitológiában éppen a legfontosabb részletet nem

közölték: hogy hol is van az a völgy, ahol azok a rejtélyes idegen „istenek"

földet értek? Ahol barlangot építettek, és ahol rendszeresen találkoztak az

indiánokkal. A torokák csak arról beszéltek, hogy az „istenek" nehezen

megközelíthető helyen értek földet, olyannyira, hogy még nekik is nehézségeik

voltak az élelmiszer odaszállításával.

- Ha űrhajósok voltak --, mert hiszen erről van szó, nem? - akkor igazán

megoldhatták volna ezt másképpen is - ellenkezett Cross. Val kapva kapott a

szón:

- Az űrhajójukkal nem a hegyek közé, hanem a falu mellé kellett volna

leszállniok, és semmi gondjuk többé. Nem kellett volna munkára fogniok az

indiánokat.

Töprengve néztek maguk elé. Manuel leugrott a kőhalomról és csak annyit mondott:

- Fordítva gondolkozzatok, fehér emberek! Ha az idegenek űrhajóval érkeztek

volna, biztosan így tesznek. De azért nem tettek így, mert nem volt űrhajójuk!

Este már a Madero-csúcs árnyékában voltak. A nyugatra vándorló nap láthatárig

elnyúló árnyékot vetett; a hegy, akár egy fal feketéllett tőlük balra. Most

északra mentek, és holnaptól - látták a térképen - északkeletre kanyarodnak.

Manuel meglepő állításán rágódtak órák óta, de senki nem kommentálta az indián

szavait.

- Melyik faluban történt mindez? - kérdezte Nóra, amikor tábort vertek és a

kávésibrik köré ültek.

- Ma már megállapíthatatlan - felelte Luis. Manuel is a fejét ingatta:

- Ki tudhatná...? Már akkor sem jegyezték fel a falu nevét, csak azt, hogy a

Sisal-hegységben volt. A torokák gyakran költöztek. Ha egy környéken kimerült a

föld, vagy elfogyott a víz, kiapadtak a források, ami errefelé nem ritkaság, hát

az egész falu felkerekedett. Mindenüket vitték magukkal, aztán kövekből és napon

szárított téglából új falut építettek maguknak.

Hallgatagon falatoztak tovább. Az éj megsűrűsödött körülöttük. Cross meglepő

kérdést tett fel Luis felé fordulva:

- És maga mit hisz el ebből, Sanchez? Nóra durvának találta a stílust, de Luis

nem. Ellenkezőleg, még örült is, hogy újra felsorolhatja érveit:

- Teljes egészében hiszek a „mítosznak". Ugyanis azok az indiánok azon a

szellemi színvonalon ilyesmit nem találhattak ki csak úgy maguktól.

- Miért ne? A különféle primitív népek kitalálták a hétfejü sárkányt, az

egyszemű szörnyet, óriásokat és törpéket, boszorkányokat, varázslókat... -

vont vállat Cross. Szakmai kíváncsiságból ellenkezett

csupán. Érveket akart hallani - amelyek megerősítik saját döntését is. Amiért

vállalta ezt a kemény utat a dzsungelén, a hegyeken keresztül.

- Ez mégis más. A hétfejü sárkány vagy a törpe pontosan belefért a kor szellemi

színvonalába. A dzsinn szerves része az arab népek meséinek, a hétfejű sárkány

az európaiaké, és sorolhatnám tovább. De egyik nép, különösen nem a régiek,

mesélnek technikai jellegű „meséket".

- És Gilgames története? - vetette ellene Cross. Vörös arca most szinte

feketének tűnt. Igyekezett kényelmesen elterpeszkedni a rideg földön, de Nóra

látta, már maga alá húzta hálózsákja egyik sarkát. - Ott is vannak műszakinak

tetsző részletek. Amikor a főhős például felrepül a levegőbe...

- De egy nagy madár hátán teszi! Vagyis ha a sumerok valamilyen repülő

szerkezetre is utaltak ezáltal, világosan madárról beszéltek és írtak. Mert a

repülést mint cselekvést másképpen el sem tudták képzelni Ám a toroka mítosz

kifejezetten valami üvöltő hangra utal, ami csak gép lehetett, valamilyen

szerkezet. Az idegenek leírása is technikai részletekkel van tele: emlékeznek a

második részre, ahol az idegenek ruházatát tárgyalják? Fémesen csillogó,

teljesen zárt, és arcukon elöl valamiféle álarc van. Ez nem lehet más, mint egy

légzőkészülék. Ahogyan a dolgozatomban is írtam, világos a jelzés annak, aki már

mai tudással felvértezve értékeli az egykori eseményt. Nyilvánvaló,

légzőkészülékre annak van szüksége, aki számára a földi levegő körül nem

belélegezhető. Vagyis kizárhatunk mindenféle földi

technikát, valamint földi embereket is. Nem túlélő atlantisziak, nem valamilyen

rejtőzködő nagy tudású csoport lényei jutottak el akkor a torokák földjére,

hanem idegenek a szó igazi értelmében. Nem földi élőlények! Ha pedig eljutottak

ide, akkor a világűrön át kellett jönniök. Tehát űrtechnikát használtak. Tehát

nem idevalósiak voltak...

- De miért jöttek éppen ide? - kérdezte most Val. A férfi ravasz tekintete

végigsöpörte a többiek arcát is. Mintha nem csupán Luishoz intézte volna

kérdését. Mindegy volt neki, ki válaszol?

- Arra céloz, miért nem mentek valamelyik korabeli civilizációs központba?

- Igen, például Európába! A tizenharmadik században ugyan ott is történtek

szörnyű dolgok, például a keresztesháborúk vagy a tatárjárás, ám azért mégis

többet érhettek volna el, mint itt a közép-amerikai indiánok között?

- Két okból jöhettek ide - vágott közbe Leona-Nóra, mielőtt barátja és társa,

Luis megszólalhatott volna. Az érdeklődő, várakozó tekintetek hát feléje

fordultak. A tűz fölött, a kávéillat közepette a lánynak is megeredt a nyelve:

- Az egyik a véletlen, a másik a kényszer. A két dolog kölcsönösen kizárja

egymást, de ez nem baj. Vagy nem tudták, hová igyekeznek, vagy valami okból

éppen itt értek földet, és nem másutt.

- Elképzelhetünk egy meghibásodott űrhajót, amelyet nehéz vagy éppenséggel

lehetetlen irányítani leszálláskor. Még jó, hogy nem az

óceánba zuhantak - helyeselt Luis is. Cross a fejét rázta:

- Van itt egy homályos pont. Azt mondja a mítosz, hogy az idegenek először más

nyelven szóltak a torokákhoz, amit azok nem értettek. Aztán valami történt,

valami váltás vagy micsoda, és akkor már toroka nyelven is tudtak.

- Ez megint kizárja azt, hogy nem földönkívüliek lettek volna - érvelt Luis.

Val Nórára nézett:

- És azt hogyan magyarázza, kisasszony, hogy előbb más nyelven próbáltak

beszélni? Milyen nyelven? Nyilván nem a sajátjukon, hisz annyira nem

becsülhették túl a földlakókat. Biztosak lehettek benne, hogy az Ó nyelvüket itt

senki sem érti.

Luis Manuelre nézett. Az indián ismét rövidre zárta a beszélgetést, ahogyan

aznap már egyszer megtette:

- Egy másik földi nyelven próbálkoztak előbb...! Amit szintén ismertek és azt

hitték, a torokák is ismerik. Amikor kiderült a félreértés, valamilyen módon

áttértek őseink nyelvére.

- De milyen módon? - makacskodott Val. Cross legyintett:

- Ha ezek idegenek voltak, feltehetően számítógépes fordítórendszert

alkalmaztak. Talán az űrhajójukban volt egy gép, amely az egyes űrhajósoktól

rádió útján vette a szöveget, lefordította és már a fordítást továbbította az

űrhajósok fülhallgatójába, készülékébe...

- Nem zárható ki. De melyik volt az az előző nyelv? A másik, amit elsőre

használtak? Luis szeme csillogott. - Tudják, mit jelent ez?

- Hogy nem először jártak a földön -

jegyezte meg Manuel komolyan. - Régebben is lehettek itt, de egy másik tájon,

más nyelvű emberek között...

- Vagy más korban! - kiáltotta Nóra, izgatottan. Súlyos csönd támadt szávai

után. Még Luis is eltöprengett. Val végigfeküdt a hálózsákján. A nagy völgy

felől enyhe szél támadt, hűvös volt. A tábortűz lángjai nyugtalanul elhajlottak,

csapdostak. Manuel hátat fordított a tűznek és a homályba vesző hegyeket nézte.

Valahol itt lehet az a rejtett völgy. Amely őrzi a titkot, őrzi immár hétszáz és

több éve. Oda kell eljutniok...

- Nem vagyok maradi, hoztam légifelvételeket is - jelentette ki Luis egy

nappal később. Már magasan benne jártak a Sierra de Madero egyik alacsonyabb

nyúlványában. Aznap legalább húsz kilométert tettek meg nehéz terepen, és

mindnyájan igencsak kimerültek. Az estét szinte sürgették, és mivel

elfelhősödött a nyugati égbolt, hát az hamar meg is jött. Szürke volt a

láthatár, amikor a szokásosnál kissé korábban vertek tábort egy sziklafal

aljában. Manuel gondosan bejárta a terepet, de itt már nem sok tüzrevalót

talált. Itt századok óta nem nőttek fák, legfeljebb kisebb bokrok. Nóra Luis

mellett ült, míg Val és Cross is közelebb húzódtak. A zseblámpa fényköre

könyvnagyságú fényképekre esett.

- Most körülbelül azt látjuk, amit ők láthattak, mielőtt leszálltak - jegyezte

meg a lány. Nem tudott szabadulni a képtől, folyton maga előtt látta: rejtélyes

űrhajó közeledik a Földhöz, legénysége a képernyőkön figyeli az alant növekvő,

részleteit kibontó tájat...

- Ez egy katonai térképészeti fotó - jegyezte meg Val automatikusan, aztán

elharapta a szói. Cross ránézett, de nem szólt. „Honnan tudja?" kérdezte volna

Luis, de ő is hallgatott. Manuel area mozdulatlan volt. Őt inkább azonnal a

részletek érdekelték. Maga felé fordította a felvételt és máris szólt:

- Ez itt a déli nyúlvány, ahol most mi is vagyunk. Itt a Sisal, vagyis hát a

Sierra de Madero három lenyúló ága, meg az a kisebb hegység, amely összeköti

őket nyugaton és északon.

- Most hol vagyunk? - kérdezte Nóra. Luis és Manuel ujja csaknem egyszerre

bökött a középső nyúlványra:

- Itt, a kisebbik csúcs alatt. Olyan keskeny és kisméretű völgyeket kell

keresnünk, amelyekre ráillik a leírás - így Luis és a homlokát ráncolta,

töprengve.

Cross is a térképet nézte, de talán másutt járt az esze:

- „És megnyíltak a csillagok", mondták a torokák. Ez mit jelenthet?

- Nem tudom - vallotta be Luis. Manuel felnézett. A csillagok ott ragyogtak

fölöttük. A hideg égbolton mozdulatlan és kegyetlen volt elszórt csillogásuk.

Idegen szemek néznek le, jutott eszébe.

- Ezt mondjuk akkor is, ha beáll az este jelezte a torokák leszármazottja. -

Meg olyankor, ha útnak indulunk.

Ettől nem lettek okosabbak, most nem. Lassan felhagytak a beszélgetéssel és

lefeküdtek. Az első őrködést Nóra vállalta magára ilyenkor még nem volt nagyon

álmos. Hallotta a férfiak egyenletes szuszogását. Volt egy pillanat, amikor a

legszívesebben bebújt volna Luis hálózsákjába, közvetlenül a

férfi mellé. Érezni a melegségét, a biztonságot nyújtó közelségét... De egyébre

most nem vágyott se teste, se lelke. Aztán a lány elfordult és a haldokló tüzet,

társai nyugalmát őrizve fordította tekintetét ismét az égbolt, a csillagok

irányába.

Másnap délelőtt egy hegynyergen mentek át éppen, amikor Manuel - aki mostanában

mindig az élen haladt - váratlanul megtorpant, lehajolt és felvett valamit.

Luis máris ott volt mellette:

- Mit találtál?

A barna ujjak között egy kis kék kődarab forgott:

- Brin, így hívták az őseim. Tbroka nyelven valami csillogót, égszínüt jelent.

Vagyis kéket.

- Mire használták?

- A főnökök ruházatának dísze volt. Nézd, itt még látni rajta a fúrás nyomát.

Afféle díszgomb volt, nyolcszögletűre faragták és lyukat fúrtak a közepére. Ez

félbetörött, elveszett.

- Nem biztos, hogy nyomra vezethet bennünket - mondta Nóra. Akkor már a

többiek is ott álltak. Manuel kimérten bólintott:

- Persze, hogy nem. Bármikor elveszíthette valaki, egy toroka főnök, ha erre

járt. Bár éppenséggel csak a díszes ünnepi öltözethez használták ezt a gombot,

azt pedig ritkán hordták a falun kívül is.

- Éppenséggel előfordulhatott ez százötven éve is - állapította meg

kesernyésen Val és megvakarta kopaszodó feje tetejét.

- Az őseim századok óta nem laknak itt. A hagyomány szerint már legalább

négyszáz éve elköltöztünk a Silas déli-délnyugati nyúlványaiból.

Cross vállat vont:

- Ez még semmit sem bizonyít. Luis, mi van a légitérképen?

Luis Sanchez értette a befejezetlen mondatot is. Előkapta a felvételt és máris

intett maga elé:

- Északkeletre tőlünk egy nagyon kicsi, keskeny völgy. Az első számú

„gyanúsított" ezen a hegynyúlványon.

- Van a közelben kiszáradt folyó? - kérdezte Manuel csendeseji. Elsőként Val

fogta fel a célzás értelmét. Ő is ránézett a térképre és a fejét rázta:

- Nincs, legalábbis kétnapi járóföldre nem látni ilyesmit.

Akkor már Luis is értette:

- Vagyis nem lehetett ez a völgy, hisz akkor a közelében toroka falu sem volt.

Manuel zsebre vágta a kék követ és tovább indult. Csak a válla fölött szólt

vissza:

- Őseim nem élhettek folyóvíz nélkül. Minden falu amellé települt. Ahol nem

találunk régi folyó- vagy patakmedret, ne is keressünk keskeny völgyet.

Luis, mint az expedíció vezetője, azért nem adta fel ilyen könnyen:

- Ha már itt vagyunk, kutassuk át azt a kis völgyet is, és majd meglátjuk,

találunk-e valamit?

Semmit sem találtak. A légifelvételen látszott, hogy a völgynek csak egy

bejárata van és középen kissé kiszélesedik. Három órát vesztettek, míg

bejutottak a leomlott köveken át, ahol ráadásul nagyon veszélyes is volt a

járás. Vált majdnem elragadta egy spontán kis lavina, Nórára pedig egy kígyó

csapott le. Szerencsére a bőrcipő megvédte a lányt a marástól. Manuel egyetlen

mocheúe-csapással elválasztotta a kígyó fejét a testétől. Odalent a völgyben

nagyon sűrűn nőttek a bokrok, de fák már itt sem voltak.

A férfiak láncban haladtak, és be kellett látniok, nincs itt semmi. A torokának

igaza lett, de ezt senki sem mondta ki.

Manuel sem érezte szükségét. Fáradtan vonultak ki a szakadékhoz hasonló nyíláson

és mentek tovább. A fejükben gondolatok zsongtak. Mindenki arcán látszott, hogy

a keresést nem tartja céltalannak és a torokák egyik ősi lakhelyét bizony

szeretné végre fellelni. Val Haylow hosszú léptekkel haladt az élen, a

machete-re már nem volt szükség, hát csak lógatta kezében. Cross néha alaposan

körülnézett, aztán megint csak a lába elé nézett. Manuel a hegyeket kémlelte.

- Az ott a Mulatós-csúcs - mutatott északkeletre. - Annak sok kis völgye van.

- Jártál már ott? - érdeklődött Nóra.

- Csak a szélén, egyszer. Misszionáriusokat kísértem, nem akarták elhinni, hogy

ott már nem laknak torokák. No, meggyőződtek róla a saját szemükkel.

- Tehát régebben laktak? - Luis mellettük állt. Fáradt volt az arca, de a

szeme csillogott.

- Azt beszélik, de a falvaknak már nyomuk sincs - ingatta fejét az indián.

Délután rövid pihenőt tartottak. Egy hegyoldalon mentek éppen és már látták a

következő szakadék nyilasát. Vagy egy mély bevágásba, vagy egy újabb völgybe jutnak

rajta keresztül? Luis ez utóbbiban reménykedett, a térkép ezt sugallta. Lihegve

álltak egymással szemben. A nap szürke fátyolfelhők mögött kóborolt, a táj

valószínűtlen ólmos fényt kapott. Egyetlen fát vagy bokrot sem láttak itt, de

előttük félelmetesen ásított egy fekete hasadék V betűt utánzó nyílása.

- Mondja, Manuel - szólt Cross és szinte lentről nézett fel a megtermett

indiánra. - Mit értett azon, hogy az idegeneknek nem volt űrhajójuk...? Hiszen

ha földönkívüliek voltak, akkor ide is kellett jönniök valamiképpen.

Manuel vállat vont. Nem tudott ehhez mit hozzátenni. Ez jutott eszébe és kész.

Azt hitte, ezt a fehérek is értik. De Cross már nem is figyelt a torokára, saját

kétségeit sorolta:

- Jól megtanultam a mítosz egyes részeit, szinte kívülről fújom őket. Éppen

ezért, vagy ennek ellenére, sok érthetetlen részt találok benne ma is, ahányszor

csak eszembe jut a. dolog. Például amikor az idegenek felbukkantak a faluban, és

már beszéltek is a falusiakkal, valami ilyesmit mondtak: „Hozzatok nekünk

ajándékba táplálékotokból és vizetekből..."

- És mi a baj? - kérdezte Luis. Fekete szemét a férfira vetette. Nem nyerte

meg tetszését Cross White, de egy pillanatra sem tagadhatta: érti a dolgát.

Érdemes hallgatni a szavára.

- Csak az: az idegenek nem biztos, hogy ettek is a kukoricából meg

gyümölcsökből, amit a torokák vittek nekik. A vizükből sem ittak tán. Hiszen ha

földönkívüliek voltak, aligha felelt meg nekik ez a táplálék. Biológiai mérgezésre

is gyanakodhattak...

- De hát azt mondja a mítosz, hogy kértek mindenből!

- Igen kértek, mintát - vágta rá Cross. Nagy csönd lett. Luis vállat vont:

- Lehetséges. Miért is ne...? De ez semmin sem változtat.

- Csak tisztázni akarok minden homályos pontot - közölte kimérten a férfi.

Leona-Nóra közben a térképet nézte. Az a két vonal ott elválik egymástól. És egy

másik szaggatott vonal is van a közelben. Szinte egymásra rakódnak, de

tulajdonképpen csak nagyi tóval lehetne látni őket pontosan. Luisra nézett:

- Ez a „szakadék" valójában egy völgy, de nagyon keskeny. És a túlsó végén

alighanem van egy vízmosás. Ami valamikori patak is lehetett, éppenséggel.

Manuel orrlyukai kitágultak. Akár a puma, ha áldozata szagát érzi az alkonyi

szélben. Ez lenne az...? Ősei kedvelték az efféle nehezen megközelíthető

helyeket. Egy ideig nagy harcokat vívtak a közelben lakó atitlan-törzzsel, amely

aztán a nagy szárazság idején délebbre költözött. A torokák és az atitlánok

útjai ekkor végérvényesen szétváltak.

- Lehet, hogy célhoz értünk? - Val mozgása felgyorsult. - Még csak négy óra

van. Másfél óra múlva sötétedik. Ha igyekszünk egy kicsit...

Luist is majdnem elragadta a láz. Ahogy közelebb értek, észrevette a lelógó

sziklákat. A szakadék - vagy völgy? - keserves menetelést ígért. Át kell

törniök az omlásokon is. Sötétedés közben ott, ahol már most is árnyé-

kok uralják a terepet? Megtorpant hát és visszanézett. Négy fáradt, de lelkes

arcot és szempárt látott. Döntött hát:

- Tábort verünk, pihenünk, és holnap friss erővel behatolunk. Nekem is úgy

tűnik, ez lehet az a völgy, barátaim.

Éjjel valaki elhagyta a tábort.

Lehet, az éppen soros őr volt az? így senki sem szerzett tudomást tíz perces

hiányzásáról. Rádiótelefon kicsiny testéből rendkívül hosszú antenna nyúlt ki,

és az elektromágneses jelek egyenesen egy műholdat kerestek...

- Én vagyok. Azt hiszem, elértük a célt.

- Megvan, amit keresnek...? - kérdezte egy férfihang. Türelmetlen és izgatott

volt. Talán fáradt is. Több napja várta már ezt a jelentkezést.

- Huszonnégy óra múlva kiderül. Akkor majd ismét jelentkezem - felelte a

homályba burkolózó ember. A beszélgetésnek vége szakadt, az antenna

visszacsúszott a készülékbe, az pedig hamarosan eltűnt egy hátizsák mélyén.

Talán nem is telefon volt - első látásra?

Lépteit cstkordultak a kavicsokon. Az őr jött vissza a haldokló tábortűz

közelébe, sétált még egy kicsit halkan, nehogy felébressze társait. Aztán maga

is a tűz mellé heveredett. Az éjszaka visszafogadta őt és neszeit is. A hegyek

hallgattak, odafönt pedig változatlan közömbösséggel ragyogtak a csillagok.

„És megnyíltak a csillagok, az idegen istenek pedig eltávoztak. A hegyekben még

sokáig dübörgött a mérhetetlen zaj. Ezerszer ezer torok ordította az ég felé,

hogy a Kürtőbe bújt istenek egyelőre eltávoztak. De itt hagyták a hitet, hogy

egykoron visszajönnek és tovább beszélgetnek az emberekkel. A torokák ősei minden

esztendőben a látogatás évfordulóján nagy tüzeket gyújtottak a falvak közepén,

így jelezték az éjszaka fiainak, hol várnak reájuk..."

A nap már felkelt. Nóra kitöltötte a kávét. Cross kissé rekedten olvasta a

szöveget a fénymásolt lapokról. A lány tudta, hogy azok az oldalak Luis

disszertációjából valók. Ő közölte elsőként a mítosz teljes szövegét.

Manuel hátizsákjával bajlódott. Elővette kis fémpoharát, ujjai között forgatta.

A toroka indiánok mítoszát ő eredeti nyelven is tudta, amivel kevesen

dicsekedhettek errefelé. De nem volt rá büszke. A szavak spanyolul is jól

hangzottak, angolul már sokat vesztettek ízükből, zamatukból. Még régies

hangzásuk is eltűnt, szinte teljesen, így csupán egy mai szóhalmaz volt,

információ, ahogyan a fehérek mostanában mindent neveznek. Ha kell, ha nem, ők

csak információkat gyűjtenek. Mikor értik meg, hogy egy régi szöveg nyelvezete,

hangulata, íze is éppen olyan fontos információ, mint az, amit maguk a puszta

szavak jelentenek...?

„Ám hiába vártak. Teltek az esztendők és tíz esztendők, sőt elmúlott már száz

esztendő is. De az istenek nem jöttek vissza. A hegyekből nem hallatszott a

dördülés, nem omlottak le a kisebb kövek, a sziklák. A torokák lába alatt többé

nem remegett úgy a föld, mint azon az éjszakán, amikor az istenek elmentek a

csillagokba..."

- Elmentek a csillagokba - Luis Sanchez

töprengve nézett maga elé. Hiányérzete támadt. A reggel hűvös volt, kicsit

fáztak, mindnyájan. Vastag ruhát öltöttek. Nóra összehajtogatta hálózsákját. A

férfiak sorban töltöttek maguknak a kávéból. Manuel kinyitott egy nagy

konzervet, marhahús úszott barnás lében. Kenyerük már nem volt, hát csak úgy

ették magában, és kortyolták a keserű kávét.

- Az a dördülés mintha mégis űrhajó létezését sugallná - Val Luisra nézett. -

Hogy folytassuk a tegnapi témát: mi a fenével mentek volna el az idegenek, ha

tényleg földönkívüliek voltak?

- És mi van, ha az igazi nagy hajójuk föld körüli pályára állt, amíg ők ide

leszálltak? Egy kisebb... szondával?

- Leszállóegységnek hívják itt és most helyesbített Cross, minden él nélkül.

Val ránézett, nem volt öröm az arcán. Láthatóan nem kedvelte, ha kijavítják.

Manuel hallgatott. Ezek megint olyan modern dolgok, amik őt nem érdeklik. Luis

viszont értette:

- Igen, de akkor meg túl nagy a zaj, amit leírnak az indiánok. Miféle

„dördülést" emlegetnek? Egy kis űrhajó felszállása talán nem jár akkora

zajjal...

- Mit tudjuk azt mi, most? - ingatta fejét Val. Nem látszott meggyőzöttnek.

Nóra a szakadék felé nézett. Lehet, hamarosan nem kell többet vitázni.

- És mi az a nagy Kürtő? - érdeklődött Cross. Valahogy véletlenül mindenki

Manuelre nézett.

- Nem tudom - ismerte el az indián. Kürtőt emleget a spanyol változat, az

eredeti toroka nyelvű szövegben inkább a cső szerepel. Kürtő lehet kémény, ugye?

De a torokáknak nem volt kályhájuk, a házakban raktak tüzet, a tetőn volt egy

lyuk, ott ment ki a füst. Kemencét sem építettek, tehát annak sem volt Kürtője

vagy kéménye.

- A csőnek meg nincs értelme - legyintett Cross pesszimistán. Luis eltaposta a

tűz maradványait és feldobta vállára a hátizsákot:

- Gyerünk. Vagy kiderül, vagy... - nem fejezte be, indult. A társai követték.

A völgyben félelmetes árnyak terpeszkedtek.

A sziklák oldalt szinte a behatolók feje fölött függtek. Az emberek óvakodtak

minden hangosabb kiáltástól, szótól. Még némelyik mozdulatuk is kőomlásokat

keltett. A szakadék kezdetben magas volt és alig pár méter széles. Később a két

meredek hegyoldal távolabb húzódott, de alján a talaj aligha kapott elég napot

- talán már évszázadok óta... Nyirkos volt, megkövesedett fatörzsek is

hevertek. Néha fekete madarak szárnyaltak fel éles kiáltásokkal. Nóra nem tudott

szabadulni a gondolattól: elátkozott tájon járnak. Valami vészjósló lebegett a

levegőben, a táj ellenkezést és rosszindulatot sugallt.

Luis persze ugyanezt érezte, de nem tette szóvá. Cross arcán nem láttak

nyugtalanságot, de a férfi tekintete néha azért aggódva fordult körbe. Val ment

most a sor végén és ha neszt hallott, hátrafordult. Rémfilmek jutottak eszébe -

de mögöttük nem volt senki. Nem merültek fel ellenséges árnyak, nem

hallatszottak kísérteties lépések. Egy-egy ökölnyi kő gurult alább mindössze.

Nóra nagyokat nyelt. Két órája jöttek helyesebben - másztak be a völgy

délkeleti végén, és most már nem nézett ki szakadéknak. Igazi völgy lett belőle,

bár a legszélesebb pontján sem volt szélesebb hatvan-nyolcvan méternél. A hegy

két ágra szakadt, azok majdnem párhuzamosan futottak, és igen meredek falakat

alkottak. Luis látta a kitüremkedő ásványi rétegeket. Amelyeket évmil-

liókkal korábban gyűrtek fel a hegyek a mélyből. Valaha forró volt itt minden,

olvadt még a kő is - furcsa volt most erre gondolni. A völgybe csak kis részben

sütött be a nap, nyilván csak délben egy-két órára. A torokáknak, ha valóban itt

laktak, nem lehetett kényelmes életük. Viszont biztonságban lehettek mindenféle

külső támadótól. Kicsiny falujukra az atitlan indiánok itt aligha találhattak

rá.

Ha ez volt az a f alá - gondolta Luis Sanchez --, akkor az idegen .istenek" is

biztosak lehettek elzártságában. Innen nem szivároghatott ki érkezésük híre,

legalábbis nem túl korán. A legközelebbi toroka falu több napi járóföldre

lehetett innen.

A völgy ismét szűkülni kezdett. Manuel ment az élen, most csalódottan

megtorpant.

- Itt már nem lesz semmi - jelentette ki.

- Falunyomokat nem találtál?

- Ugyan, hatszáz év után? - érvelt Manuel mellett Cross. Mindnyájan

körülnéztek. Csenevész kis bokrok nőttek erre, félig gyom, félig kúszófenyők

látszatát keltették. Nóra lábbal söpörte őket félre - nem talál kőfalak

alapjaira? De hisz nem is találhat. Manuel mondta: a torokák, ha költöztek,

lebontották házaikat. Féltek a rossz szellemektől, mert azok beköltözhetnek az

épületekbe és így árthatnak azoknak, akik előzőleg ott laktak. A rossz szellemek

ártó szándékától nincs menekvés, hitték. Erről Luis is írt dolgozatában, amikor

azt elemezte: a toroka mitológia mennyiben hasonlított más ottani indián törzsek

hitvilágához. Míg más népek csak földi szellemekről tudtak és azokat rettegték,

a torokák az „égi Kürtőn" át távozott idegen istenektől is félhettek volna...

De nem féltek. Tehát azok az idegenek nem ártottak nekik. Barátságosak voltak

velük...? De hiszen elhurcoltak közülük sokakat. Netán emberáldozatként meg is

ölték az ifjakat?

A lány fekete gondolatainak Val kiáltása vetett véget:

- Jöjjenek ide...!

A férfi az északi oldalon állt, a sziklafal alatt. Csak most vették észre, hogy

az a meredek szürke fal nem is olyan egyenletes. Mohás oldalából néhány ökölnyi

kis, ragaszkodó gyom nőtt ki, és... volt ott egy rés is. Első pillantásra, főleg

távolabbról, nem tűnhetett fel. Most odagyűltek mindnyájan. Val mint felfedező,

elsőnek léphetett be. A hasadék magas volt, fejük fölött a kék eget látták. Itt

lent félhomály borított mindent. Lábuk alatt kövek, és...

- Apró kavicsok.

- Mintha felszórták volna.

- Ez út, én úgy látom!

De csak távolabb szerezhettek bizonyosságot. A sziklafal egyik oldalában emberi

cselekvésre utaló nyomok mutatták: ezt bizony úgy vésték ki a kövekből.

Szerszámokkal egyengették el a durva felületet és csináltak annyi helyet, hogy

két ember elférhetett egymás mellett. Mindeközben a kaviccsal felszórt ösvény

folyamatosan emelkedett. A völgy mögöttük maradt. Elfogyott az egyik fal, rájuk

sütött a nap, de aztán ismét árnyékba kerültek - az ösvény egy hegyoldalon

futott, felmagasodó csúcsot kerülgetett. Hol fényben, hol árnyékban kellett

menniök. Manuel szíve a torkában lüktetett, és elég volt egy pillantást vetni a

többiekre, hogy láthassa: ők is izgulnak.

Nyomon vagyunk, nyomon vagyunk! - vibrált bennük a szörnyű érzés.

Luis megtörölte verejtékező homlokát. A völgy sötétsége mintha nyomtalanul

elmúlott volna. Még soha nem érzett ilyen jóleső izgalmat. Ez talán a győzelem!

- kiáltotta lelke némán. - Hiszen ezt érezhette Heinrich Schliemann, amikor

egy legenda nyomán elindulva útja végén feltárta Trója romjait... Torokszorító

az az érzés, amikor az ember megérti: neki volt igaza. Amikor rájöhet, hogy amit

mások mondának hittek, amit nem vettek komolyan, az valósággá lehet akár néhány

óra alatt. Ha valaki elindul, hogy bebizonyítsa - talán szinte mindent

bebizonyíthat? Most végre győzelmet arathat szkeptikus ellenfelein, akiknek a

jelek szerint hiába van oly sok diplomájuk, professzori címük...? Akinek nincs

képzelőereje, aki nem hisz, az lemarad, azt legyőzik...?

Nóra valósággal futott. Tekintetét nem tudta elvenni a kavicsos ösvénytől. Ezen

jártak az „istenek" is...? Az idegen, földönkívüli űrhajósok...? Akkor hát itt

lépkedtek? Nem maradt nyomuk...?

Cross mélyeket lélegzett. Ilyen könnyen ment, ilyen könnyen ment, ismételgette

magában, nem is tudta, miért. Mert hiszen nem ment ez könnyen! Elég, ha csak a

dzsungelben töltött napokra emlékezett és máris érezte a nehéz légzést okozó

párát, a fojtogató bűzt, a kibírhatatlan moszkitófelhőket, a forróságot... Val

ment az élen, még mindig, szeme beitta a látványt. Győztünk! - kiáltotta volna,

akár bele a szélbe is.

Egyre magasabban jártak. Már átláttak néhány szomszédos kisebb hegyre, ezek

dombokká szelídültek. A völgy, ahonnan indultak, teljesen eltűnt két hegyvonulat

között. A sziklafal az évszázadok során még-meghasadt, lábuk alatt is omlékony

volt néhol. Luis rájuk szólt, a belső oldalon menjenek, és bizonyos távolságban

egymástól. Val mintha nem is hallotta volna, valósággal futott már ott elöl.

Sietsége átragadt a többiekre is. Felvillanyozva futottak hát...

Az a hegy magas volt, de ők még csak a felénél járhattak. Luis a térképre

pillantott:

- Ezt... ezt alighanem... Eí Estornak hívják... - lihegte.

Senki sem figyelt rá. Mit számít a térkép, a táj képi mása, kicsi ábrázolása, ha

ők kézzel tapinthatják a valóságot...?

Az ösvény még egy utolsót kanyarodott, szél csapott szemükbe... Val homloka

csaknem beleütközött a kőfalba. Mintha kapuboltozat lett volna - az ösvény

belefordult a hegy oldalába, és itt csak egy kis nyílás volt. Látszott, ezt is

úgy faragták ki - bár aligha emberek. A metszés széle kétarasznyi vastag

sziklafalon is csaknem tökéletesen sima volt.

- Lézertechnika - így Cross. Keze rásiklott a kőre, valósággal érzékien

simogatta. Nóra most közelről látta a férfi arcát, és az nem tetszett neki. Mi

ez a sóvárgás, ez a mérhetetlen vágy...?

- Alighanem igaza van - Luis is odatolakodott. - Ez lehetett az ösvény vége.

Idáig jöhettek fel a torokák, ha hoztak valamit.

,- Biztosan állt itt egy idegen „isten", aki vigyázott.

- Nyilván tudták, mikor közelednek a földiek. Rengeteg műszerük lehetett a

megfigyelésre...

- Vagy akárcsak telepatikus úton is sejthették, hogy jön valaki onnan

„lentről".

- Ennek most nincs jelentősége - így Val és akkorát nyelt, hogy mindnyájan

hallották. Ezúttal nincs őr, tehát... mehetünk.

Manuel elsőnek bújt át a nyíláson. A „kapu" mögött az ösvény folytatódott, de

már majdnem barlangba vitt. Felül összehajoltak a sziklafalak, sötét lett. Luis

veszélyt szimatolt, visszafogta a társaságot:

- Álljunk meg. Itt bajba kerülhetünk!

- Túl sok kalandfilmet láttunk - ismerte be váratlanul Cross, így adva igazat

az expedíció vezetőjének. - Folyton azt várnánk, mikor gördül ránk egy hatalmas

kő vagy esünk egy mély kútba. De azért jöttünk ide, hogy bemenjünk, nem?

- Ez az én felelősségem is - Luis hátát a falnak vetette és szeretett volna

egyszerre nézni mindnyájukra. - Ha itt valamelyikünket baj éri, ha akárcsak meg

is sebesül, nem hívhatunk segítséget. Nem is hoztunk rádiótelefont, hisz tudtuk,

teljesen lakatlan vidékre kerülünk. No és azért sincs rádiónk, nehogy...

tudomást szerezzenek rólunk.

- Pedig hát újságban is hirdettél - Nóra mosolygott. - Az expedícióról így is

sokan tudtak.

- De nem sejtik, merre indultunk és hol keressük a torokák legendás

látogatóinak nyomát - vágott vissza Luis. - Ha innen rádióznánk, bármelyik

amatőr bemérhetné a helyet, nem is szólva más szervekről.

Hogy ez miért lenne baj, nem részletezte. Azt sem, miféle „más szervekre" céloz?

Val vállat vont. Manuelt a dolog egyáltalán nem érdekelte. Cross még várt, Luis

folytatja-e? És mivel vezetőjük elhallgatott, a férfi csak ennyit mondott:

- Gyerünk tovább. Ki megy elsőnek, ezt kell eldönteni. Van önként jelentkező?

- Van - mondta Manuel, az indián. Senki sem tiltakozott. Neki van a legtöbb

joga, hogy ősei ösvényét tapossa. Akkor is, ha az ösvénynek ezt a részét már nem

a toroka indiánok építették. Itt náluk sokkal hatalmasabb, de nagyon is idegen

erő tevékenykedett, és erről ők is hamarosan meggyőződhettek.

- Mi van a műholdas megfigyeléssel?

- A katonai vezetés nem adta meg az engedélyt.

- És a képviselőnk? Hogyan lobbizott?

- Úgy látszik, rosszul. Vagy - ami még valószínűbb - önmagánál is nagyobb

erőkkel találkozott. A hadvezetés amúgy is ritkán ad engedélyt arra, hogy

kívülállók igénybe vegyék a kém műholdjaikat.

- De mi nem igazán vagyunk kívülállók!

- A szóba jöhető műholdak véletlenül éppen a haditengerészet ellenőrzése alatt

állnak. Legalábbis az a három, amelyik Közép-Amerika fölött halad el. Az egyik

meteorológiai adatokat és képeket sugároz csupán, igaz, infrával figyel éjszaka

is. Marad hát kettő, de Winton admirális kategorikusan nemet mondott nekünk.

- Ezt megjegyezzük magunknak. Az admirálishoz lesz még néhány keresetlen

szavunk.

- De majd csak később, a műholdas képekre pedig most volna szükségünk...

Tulajdonképpen elég lenne néhány perc, hogy bemérhessük a kapott jeleket. Az

ottani térképek eléggé megbízhatatlanok, nagy a tévedés kockázata. Akár

tíz-tizenöt kilométeres eltérés is lehetséges, ami pedig eleve félrevinné az

akciót, uram.

Újabb sziklafal állta útjukat. Manuel magabiztosan közeledett, hisz tudta: kell

itt átjárónak lennie. Olyan magasan voltak már, hogy hűvös volt a levegő és

kevés gyom nőtt a talajon. A valaha kitaposott, talán gépekkel faragott

sziklaösvényen sok száz éve nem termett semmilyen természetes akadály. Kavicsok

csikordultak bakancsaik alatt. Nóra fázósan összehúzta zubbonyát. Cross ideges

lett, feszültsége nőttön-nőtt. Val és Luis már megnyugodtak; sejtették, elérték

a célt, tehát inkább a kíváncsiság, a várakozás feszült bennük.

Itt viszont egy nagy kőtömb állta útjukat. Valami változás azért csak történt az

idők során. A nagy kő nem régen zuhanhatott le a falról, egyenesen bele a résbe.

Tán fél évszázada történt, az akkori nagy földrengés idején, futott át Luis

fején a gondolat. Manuel látta, ezen át kell mászni, elmozdítani lehetetlen.

Felkapaszkodott rá, a keskeny Kürtőből kötelet dobott társainak. Elsőnek a lányt

segítették fel, majd a férfiak is követték.

Sas körözött a távolban, szinte felülről láttak le rá. A hegyek közelebb barnák

voltak, kopár földjükön sok szürke sziklafolt ütközött ki. A messzeségben mind

kékebb hegycsúcsok magasodtak, majd ködbe veszett a látvány. Állandóan fújt a szél.

Az omlás másik szélén óvatosan mentek alá, és föléjük borult a sziklafal.

- Ez egy barlang - jegyezte meg Val, fölöslegesen. Még elég fény szűrődött be.

Előttük kisebb hegy magasodott, volt tán kétszáz méter, és véget ért. Szinte a

felhőkben, de azok most nem úsztak fölöttük.

Az út lej tett. Két nagyméretű zseblámpa fényénél haladtak tovább. Nem voltak

lépcsők, a barlang azonban keskeny folyosó lett, egy ember is alig fért el.

- A falakat megmunkálták valamilyen eszközzel - jegyezte meg Luis. -

Lecsiszolták, de csak durván.

- Szélesítették, hogy elférjenek. És itt például fentről levágtak egy belógó

követ.

Nórának is le kellett hajolnia, mert alacsony volt a járat.

- Ha a saját méretükhöz szabták, alacsonyabbak nálunk - így Cross.

- Akkoriban a torokák is alacsonyabbak voltak - így Manuel. - Azok a régi

szertartási ruhák, amiket megőriztek az öregek, mind sokkal kisebb embereknek

való, mint például én. Egyik sem menne rám.

Hallgatagon törtettek tovább. Néhol eléggé meredeken mentek lefelé, de már a

hegy gyomrában voltak. A hőmérséklet kicsit emelkedett. Nóra félelmetes árnyakat

látott siklani a falakon. A saját árnyékuk volt itt-ott, mintha ősidők óta

lapult volna a sötét sarokban, hogy érkezésükre előugorjon és testükhöz

tapadjon... Megrázkódott. A többiekre sem tett jó hatást ez a vándorlás.

- Folyton lefelé! Mintha a pokolba tartanánk - fakadt ki Cross.

- Az sincs kizárva - Luis tréfálni próbált, de szava üresen, tompán koppant,

senki sem válaszolt. Manuel kezében volt az egyik lámpa. A fénykévét maga elé

vetette, aztán fel, nehogy beüsse a fejét. Már görnyedten haladt. A folyosó

el-elfordult, aztán váratlanul...

Véget ért. Egy teremben találták magukat. A lámpafények ide-oda szaladgáltak a

falakon, padlón, mennyezeten. Jókora terem volt ez, legalább tizenöt méter

széles és vagy kétszer olyan hosszú. A mennyezet természetes maradt,

szabálytalanul lógtak le róla a kidudorodó kövek, ehhez láthatóan nem nyúltak az

„istenek". A padlót viszont egyenesre gyalulták.

- Mintha fényt látnék - így Manuel. - Val, oltsa el a lámpát!

A sötétben torkukban dobogott a szívük. Egy percig vaksin pislogtak, aztán

rájöttek, az indiánnak igaza van. Az egyik sarok felől mintha halványszürke,

mozdulatlan fény szivárgott volna a barlangba. Lábaik arra indultak.

Egy kis nyíláson át másik terembe léphettek. És itt, a fejük fölött világosság

támadt... Természetes fény esett be.

- Rútban vagyunk - mondta ki Luis az első dolgot, ami eszébe jutott.

- Majdnem függőleges, kerek nyílás - így Cross. Val nyelt egyet:

- Ez lehet a Nagy Kürtő!

- A rejtélyes „cső" a mítoszból - Nóra Luis karját fogta, markolta. A férfit

elöntötte a boldogság.

- Akkor hát igaz...! Minden szó igaz, amit a torokák mesélnek!

Manuel lassan a kör közepére ment és felnézett. Legalább száz méterrel

magasabban érhetett véget a Kürtő. Innen nézve kicsiny volt az a fehér-kék

nyílás, így lát ki a béka a kút fenekéről is, futott át a fején.

A többiek semmit sem vettek észre. Csak az indián ősi ösztöne jelezte a

veszélyt. Manuel nem hallott, nem látott semmit - mégis valami azt súgta,

ugorjon félre. Izmos teste akár a tigrisé vágódott oldalra, elkapta a falat,

hozzálapult. ..

Nem történt semmi. Manuel zavartan nézett maga elé, megrázta a fejét.

- Mintha... mintha valami közeledett volna felém. Nem is tudom, hogyan mondjam

el. Nincs rá szavam - nyögte. Kicsit szégyellte is magát. Mi volt ez? Hiszen ő

semmitől sem szokott megijedni!

- Nem félelem, hanem óvatosság - segítette Nóra és az indián hálás volt neki.

Sötét szeme a félhomályban rávillant a lányra. Leona, Leonóra, gondolta némán.

Milyen okos és megértő kifejezés ül az arcán. És az sem baj, hogy alacsony,

Manuelnek válláig sem ér. Aztán a férfi elkapta a tekintetét. Luis is a barátja

volt. Tehát Nóra is, és semmi egyéb.

- Ugyan már! Nem történt semmi! - így Cross, de nem mozdult.

- Lépjen be középre, aztán majd meglátjuk - javasolta Val és ravasz

tekintetében valami megcsillant. Rosszat akart társának...? Nóra mintha ilyesmit

érzett volna. Cross Luisra nézett. Manuel felkapcsolta lámpáját, Cross White

mélyet lélegzett, mint mindig, ha valami fontos döntés előtt állt. Aztán lassan,

nagyon lassan kisétált a halvány fénykörbe. Megállt a kerek folt kellős közepén,

és várt.

A többiek is vártak. Először semmi sem történt. Luis éppen szólni akart: „és mi

lesz, ha megnyílik ott a padló és örökre elnyeli Crosst?"

Most mindnyájan éreztek valamit. Mintha hűvös szellő futott volna át rajtuk.

Nem, nem igazi szél. Hidegség lehelete, akárha a falakból jött volna,

láthatatlan forrásból és ismeretlen okból. Az emberek összerázkódtak, mindenki

helyet változtatott. Elsősorban éppen Cross menekült ki középről. A padló nem

mozdult, a falak sem. Vagy mégis...?

- Ide! - kiáltotta Manuel. A fal egy helyen keskeny résnyire nyílott. Nóra

logikusan gondolkozott: Manuel nem állt elégséges ideig a fentről beeső fénykör

közepén. De Cross kitartóbb, vagy bátrabb, netán türelmesebb volt - és akkor

elindult egy folyamat. Mielőtt bementek volna a sötéten ásító nyílásba, Luis

megjegyezte:

- Micsoda energia lehet az, amely hatszázvalahány év után is működik? Milyen

berendezés tolta szét a falat?

Cross közelről figyelte a sziklákat:

- Valami sín van itt alul, és még csak nem is rozsdás. Mintha nemrégen

használták volna. Ezen gördült el egy vékony fal. Álcázták a nyílást.

Manuel bólintott. Már semmi sem lephette meg, hitte. Az „istenek" keze nyomát

látják, és ősei nem hazudtak. A toroka mítosz minden szava valóság. Minden...?

Lassan, félve sorjáztak be a nyílásba. Luis talált a sarokban egy leesett,

emberfej nagyságú követ, azzal kitámasztotta a sínen mozgó álcafalat.

Nehogy bezáruljon mögöttük.

Nóra szeme körbeszaladt. Itt nem voltak fények. Árnyék borult mindenre, homály

fedte a tárgyakat. Igen, a tárgyakat...

Négy szekrényhez hasonló fekete fémtárgy állt körben a falak mellett. Kábelek

kígyóztak belőlük, és eltűntek a sziklafalban. Manuel óvatosan ment közelebb,

megérintette az egyiket. Luis már-már rákiáltott volna, vigyázzon, hiszen az

érintés halálos is lehet...

- Nagyon hidegek - így Manuel --, de mást nem érzek.

- Van valahol ajtó vagy más nyílás? - Val közelebb merészkedett, de csak nézte

a „szekrényeket". Cross is odament az egyikhez. A kábelek kivezető nyílásait

leforrasztották, bezárták az „istenek".

- Nincs kétség, földönkívüliek voltak. Ezek a berendezések nem készülhettek itt

a Földön a tizenharmadik században - állapította meg Luis. Ezzel senkit sem

lepett meg. Nóra összefoglalta az eseményeket:

- Tehát megtaláltuk a Nagy Kürtőt, a csövet a sziklában, de még nem ismerjük a

rendeltetését. Ha valaki beáll a Kürtőbe, megnyílik az álcázott bejárat az...

az...

- Energiaterembe - segített Cross. - Ezek a szerkezetek alighanem, hatalmas

energiát tárolnak. Amely az idő múlásával nem veszik el.

- Hétszáz év nagy idő - így Val, és érződött, vitatkozni akar társával. -

Lehet, hogy már alig-alig pislákol bennük valami?

- Újrafeltöltésről is szó lehet - replikázott Cross és arca elvörösödött.

Idegesítette, ha ellent mondtak neki olyan területen, ahol otthon érezte magát.

Val ezt azonnal észrevette és még „rátett egy lapáttal".

- Azt hittem, maga is néprajzos vagy régész. Mi ez a hirtelen műszaki

érdeklődés?

Cross csak fújt, szemlátomást mondott volna valamit, de lenyelte. Val ezt előre

tudta és vigyorgott. Nórának olyan érzése támadt, a két férfiban van valami

egymás elleni feszültség. Ez nem sok jót jósolt. Luis is erre gondolhatott, mert

közéjük lépett:

- Uraim! Erre most nincs idő. Fontosabb dolgunk is van, mint vitatkozni.

Cross még egy megsemmisítőnek hitt pillantást vetett Valra, aztán elfordult:

- Igaza van, Luis. Tehát találtunk egy energiaforrást, de nem tudjuk, mi célt

szolgál. Aminthogy fogalmunk sincs, mire való ez az egész szerkezet, és hogyan

lehetne irányítani?

Manuel újra körbeszaglászott. Fülét az egyik vasszekrényre tapasztotta. Úgy

tűnt, hall valamit - vagy mégsem? Val közben komolyra váltott:

- Az sincs kizárva, hogy ezek a szerkezetek gravitációs energiával

táplálkoznak. Magukba gyűjtik és sűrítik azt az erőt, amit a legközelebbi nagy

gravitációs test, maga a Föld sugároz ki magából szüntelenül, így bármikor van

szükség energiára, az itt rendelkezésre áll, talán fölös mennyiségben is. Hiszen

gondolniuk kellett tartalékokra is, ha egyszer-egyszer nagyobb ütemű

felhasználás következne be.

Ez olyan hivatalosan és tudományosan hangzott, hogy Nóra csak a homlokát

ráncolta. Luis is felkapta a fejét. De belátta, nincs miért csodálkoznia.

Végtére is Val ért a technikához, egy műszaki lapnál dolgozik. Ezt mondta

indulás előtt.

Cross az egyik kábelt próbálta követni, de falba ütközött. Ez végül is igazi fal

volt, mozdíthatatlan sok mázsa szikla. A lámpafénynél sem talált rajta rést.

- A kábelek valószínűleg egy másik sziklabarlangba mennek - jelentette. - Ott

lehet az a szerkezet, amelyikbe az energiát táplálják.

- Kik? - kérdezte Luis, provokálőan. Cross vállat vont. Ez igazán nem az ő

dolga. Manuel sötét arcán kelletlen fintor szaladt át:

- Hát nem mindegy most...? Itt vagyunk, bebizonyítottuk, hogy létezik a Nagy

Kürtő, hogy igaz az egész mítosz.

- Még nem bizonyítottunk be semmit - Luis komoran rázta a fejét. Mint

nemegyszer, most is Nóra folytatta társa gondolatát:

- Hová lettek az idegenek? Mi lett a toroka lányokkal és fiúkkal, akiket

állítólag magukkal vittek...? És hová?

A szó jajkiáltás volt.

- És mi volt az a hegyet mozgató dübörgés? Valóban űrhajó, vagy...? - a lány

körülnézett. Manuel a lámpafényben ismét meglátta az arcát. Nóra most nagyon

szép volt. Pisze orra, csillogó szeme... Manuel nyelt egyet és hallgatott.

Val már nem figyelt rájuk. Kétszer is körbejárta a helyiséget, majd visszament a

Kürtő alá. Előbb vagy utóbb mindenki követte. Mintha féltek volna egyedül

maradni,

A fentről beszivárgó fény - bár nagyon gyenge volt - mégis azt jelentette: ott

a külvilág! Nyomasztó volt a százméteres sziklaréteg alatt várakozni. Ugyanakkor

a felfedezés izgalma sem múlott el. Cross csak azt mondta: derékmagasságban a

sziklákon mintha körbe-körbe látna egy csíkot. De amikor több lámpát gyújtottak

és odavilágítottak, egészen apró lyukakat fedeztek fel minden irányban. Val

töprengett, és hallgatott.

Manuel kilépett középre. Az a különös érzés hamar hatalmába kerítette. Valami

sistergés közeledett. Az indián egy hatalmas ugrással a kör szélén termett, a

falnál. Ugyanoda menekültek a többiek is.

A falakból kékes csíkok csaptak ki. Fény volt az, ártalmatlan fény! Mindenfelől

érkeztek a sugarak, nőttek ki a falból, és mind a Kürtő közepe felé tartott.

Derékmagasságban, mint a kis lyukak a sziklában - és ez nem volt véletlen.

- A lyukakból áradnak a sugarak - így Luis elbűvölten. Gyönyörű volt az a kék

szín. Élettel teli, ragyogó, egyszerre világos és sötétkék, akár a tenger vagy

az égbolt odalent délen.

- Koherens fénysugár, valószínűleg lézer. De nem nagy energiájú, mert akkor

minden egyes sugár elégetné szemközt a sziklafalat - állapította meg Val. Nóra

szerette volna kinyújtani a kezét, hogy belenyúljon, de...

Váratlanul belobbant a kék tűz! Erre nem számítottak. A kicsiny sugarakból

egyetlen pillanat alatt előbb vaskos, vízszintesen előreröpülő lángok, majd

összefolyó tüzréteg lett!

Oldalról nézték, mi folyik a Kürtő alatt. Hamar megértették, ez így nem

veszélyes. A tűz csak a Kürtő alatt lüktetett. Mellette az emberek nyugodtan

elfértek. A tűznek nem volt heve, semmilyen meleget nem éreztek. A fény

összefüggő lett, vízszintesen terjedt szét, afféle tányér volt. Ráláthattak

fentről is - de nem sokáig. A figyelő emberek szeme láttára telítődött a

Kürtő alja ezzel a lobogó, izgő-mozgó fénnyel...

A férfi sem tudta elvenni tekintetét a fényözönről. Leoltották a zseblámpákat.

Már mindent betöltött a kék világosság, kísértetiessé varázsolva az arcukat.

Cross hallgatott. Manuel lassan hátrált. Aztán becsúszott a nyíláson a

szomszédos helyiségbe. Ha azt hitte, lát valamit a „szekrények" körül, bármilyen

változást - csalódnia kellett.

- Csak nem azt akarod... ezzel mondani... - kezdte Luis. Nóra alig tudott

szólni:

- Nem tudom, drágám, de hát ott is... ilyen fényfal mögé léptek be, és akkor...

elmentek valahová.

Manuel visszajött. Hangja ércesen zendült:

- „És megnyíltak a csillagok, ők pedig elmentek vala az ismeretlen egekbe..."

A mítoszt idézte. Val megrázkódott. Luis közelebb lépett a kék tűzhöz. Félve

nyújtotta a kezét. Cross visszarántotta:

- Várjon! Hiszen nem tudhatjuk, mit kockáztatunk! Lehet, a fényréteg másik

oldalán hatalmas energia szabadul fel. Elveszítheti a karját is, ha belenyúl.

Vagy ki tudja, mi történhet?

Luis engedett, de valahogyan meg kellett győződnie a dologról. Egy tartalék

zseblámpaelemet vett elő a zsebéből. Tapasztalt őserdőés barlangkutatóként

mindig volt nála ilyen, vízhatlan nejlonba csomagolva. Alulról dobta fel, a kék

lángok közé...

Feszülten vártak - de az elem nem esett vissza. Nyomtalanul eltűnt abban a

pillanatban, amikor alulról berepült a fénysugarak közé. A szikla mögül zúgást

hallottak - valamilyen berendezések lehettek ott, ahogyan előbb is sejtették.

Aztán hirtelen csönd lett a lángok visszaugrottak a falba. A sötétségben még

káprázott a szemük, pedig homály borult a Kürtőre. Manuel felnézett. Az a kis

kék kör... Igen, ott az égbolt, ott az igazi világ. Amely nem olyan fenyegető és

ismeretlen, mint ez. Ahol még a vad őserdő sem rejteget annyi vészes titkot,

mint ez a sziklabörtön.

Lassan hátráltak ki a Kürtő alól. Úgy érezték, valami kialudt bennük is, amikor

eltűntek a kék lángok - de helyette másik tűz gyúlott lelkűkben. Fura vágy

terjengett, amely lassan kíváncsi akarattá változott. Ha itt van ez a rejtélyes

erő... a Kürtő, amely azt sugallja, hogy oda felfelé lehetne...

Cross ment az élen. Amikor ismét a sötét folyosón voltak, Luishoz fordult:

- Mit akar tenni, Luis?

- Még nem tudom. Tulajdonképpen itt vagyunk, ahová eljutni akartunk. Elértünk

valamit!

- De nem oldottunk meg semmit.

- Ez is igaz. Ha csak azt nem számítjuk eredménynek, hogy felleltük a mítosz

színhelyét, és igazoltuk azt.

Manuel leguggolt. Lámpáját a földre tette, fénykévével fölfelé. Az arca eltűnt a

homályban:

- Nos, mit tesztek, fehér emberek? Hazarohantok a városba és sajtótájékoztatót

hívtok össze? Idecsődítitek a tévéseket, újságírókat...?

- Azt ne!

- Nem!

Egyszerre szólt Val és Cross. Kis késéssel Nóra is, de bizonytalanul. Nem voltak

érvei, csak érzései:

- Olyan furcsa lenne... ha idegenek jönnének ide, és mindent összetapogatnának.

Látványosság lenne a barlangból, a Kürtőből. És persze mindenből, ami itt van

mellette, körülötte. Kempingtábor, motel épülne, jönnének az emléktárgy-árusok,

a pénzváltók...? Lenne lacikonyha, büfé, cukorka- és Cola-árusítás? Ez

voltaképpen... ne nevessenek ki, de... ez szent hely.

Manuel behunyta a szemét. Leona, Leonóra... Most nem akarta látni a többieket.

Senkit sem. Időutazó lett, hirtelen visszarepült képzeletben a tizenharmadik

századba. A fényesruhás idegenek ide terelték a toroka fiatalokat. Akik biztosan

féltek. Nem tudhatták, milyen sors vár rájuk... Manuel szerette volna

odaképzelni magát valamelyik fiú helyébe, de nem sikerült. Túlságosan is itt

volt, most volt.

- Szent hely, ez túlzás - Luis most nem fogta élettársa pártját. - Az viszont

biztos, hogy egy idegen technika itt hagyott eszközeit találtuk meg, és ez...

nagyon érdekelhet bizonyos... hm... intézményeket.

A szó elhangzott és nagy lett a csönd. Cross sóhajtott. Val szívesen megkérdezte

volna, „mire is céloz, kedves Luis", de érezte, idétlen lenne. Hiszen mindnyájan

tudták. Manuel komoran bámult maga elé. A Nóra által festett kép neki sem volt

ínyére. Pedig hát... szépen kereshetne vele, élete végéig lenne mit a tejbe

aprítani. „Sokdisznós gazda lenne", ahogyan a torokák mondták már jóval később,

amikor megismerték ezt az európai állatfajtát is. Elég lenne csak annyit mondani

a turistáknak, az utazási irodáknak, hogy ő is ott volt, amikor az expedíció

felfedezte a Nagy Kürtőt. Sőt lódíthatná, hogy egyenesen ő vezette oda a

felfedezőket. És máris rábíznák a csoportok vezetését. A hegy környéke pontosan

olyanná válna, amilyennek Nóra és nyilván a többiek is látják. Akár egy lázálom;

lent a völgyben eldobott üdítős dobozok, sátrak, lakókocsik. Hirtelen épített

szükség-repülőtér a kiszáradt vízmosásban, ciszternaautók hozzák a vizet a

gyorsan felépített motelekbe. Utazási irodák harsogják hirdetéseiket a tévékben,

rádiókban, és... Mi lehet ezután? Tömegek másznak fel mindennap az ösvényen -

azon az ösvényen! --, és tátják a szájukat a Kürtő alatt. Sokan fel sem fogják

majd, hogy amit látnak, kezdve az egyenesre faragott sziklafalaktól a rejtélyes

berendezésig, bizony nem földi civilizáció műve...

- Berobbantják majd a falat, hogy rájöjjenek, mit rejt a másik helyiség -

jósolta Luis borúsan. - Tudjátok, ahol feltehetően az akkumulátorok vagy

energiatermelő berendezések vannak.

- Talán még le is szerelik őket - tette hozzá Nóra.

- Elsőnek úgysem turisták érkeznének ide.

- Meg nem is tudósok...

- ...hanem kommandósok. Naná...!

- Mindent feltúrnának. Mire ide engednék a néprajzosokat és másokat, nem is

szólva az újságírókról...

- ...alig maradna valami. A kék tűz sem működne, aztán az egészet nevetségessé

tennék.

- Még az sincs kizárva, hogy egy év múlva nagy világcsalásnak minősítenék és

lejáratnák nemcsak a felfedezést, de minket, a felfedezőket is - tette hozzá

Luis.

Manuel a fejét rázta:

- Tudjátok ti is, milyen a fehérek világa. Akkor hát nem kéne megvárni, míg ez

történik.

- Mit tegyünk? - Cross az indián felé fordult és nagyon komoly volt a hangja.

Mintha ettől tenné függővé, mi lesz velük? A toroka sötét arca még egy

árnyalattal feketébb lett. A sziklafalak között most nagy volt a csönd. Nem

zúghatott a szél, semmi sem mozdult. Ebben a hangulatban még inkább érezték,

milyen fontos pillanathoz jutottak el. Ugyanakkor tanácstalanok is voltak.

- Éntőlem várja a választ? - kérdezte az indián óvatosan.

- Bármelyikünknek lehetnek elfogadható ötletei - Cross megnedvesítette ajkát.

Őt sem hagyta hidegen, amit láttak. Luis még mindig a Kürtőt bámulta. Megcsapta

a hely különleges szelleme. Talán a többiek is érezték, de ő biztosan másképpen.

Mindegyiküknél régebben foglalkozott az ősökkel. A régi emberekkel, akik annyi

nyomot hagytak nekünk. Nem is mindig tudjuk ezeket értékelni, vagy helyesen

magyarázni. No és ha az ősök nyomai összefonódnak egy réges-régen itt járt

idegen civilizáció nyomaival...? Van-e ennél izgalmasabb, fontosabb dolog? Ez

lehetne az igazi világszenzáció, és nem csak pár napra. Ám talán akad ennél

fontosabb dolog is...

- Még nem adhatjuk ki az információt a világnak - döntött Luis. Senki sem

ellenkezett, de a feszültség már a levegőben lógott...

...és ott is maradt. Visszavonultak, tábortüzet gyújtottak az ösvény egy

szélesebb részén. A kövek közti réseken hol innen, hol onnan fújt be egy kis

szél. De meglepően csöndes volt az idő ebben a magasságban. A természet

hallgatott. Ünnepélyesen, vagy riadtan...?

Fa híján nem sokáig égett a tűz - az a pár vékony ágacska hamar elfogyott.

Összebújtak, egymás vállát kellett érezniök, ahogyan vastag pulóverekbe és

pokrócokba burkolóztak. Erőt adott a többiek jelenléte. Nem vagy egyedül

sugallta mindegyiküknek.

- Ha úgy döntünk, hogy még... egyelőre... hallgatunk, akkor azonkívül mit

fogunk tenni? - tette fel végül Val a kérdést. Cross nem nézett a többiekre,

maga előtt bámulta a köves földet. A gyér fényben szinte csak a sziklák

világítottak. Mintha napközben magukba szívták volna a fényt, és most halványan

árasztanák.

- Nem tudom - ismerte el az újságíró. Nóra megkockáztatta:

- Valamiféle... kísérletet végezhetnénk. Fel kell fedeznünk, mi ez itt, hogyan

működik?

- Veszélyes lehet - óvta őt, őket Luis. Manuel szokása szerint eddig nem

szólt, ám végre kinyilatkoztatta:

- Gondoljatok azokra a toroka fiatalokra, akiket az idegenek bevezettek a

hegybe, a barlangba, és soha többé nem látta őket senki.

- Talán... talán csak olyan mitológiai túlzás - kockáztatta meg Nóra, de

nagyon bizonytalan hangon. Ő is tudta jól, hogy...

- Éppen itt a bizonyíték, hogy a mítosz minden szava tömény valóság volt -

Cross rendreutasító és realista volt. - Tehát valóban érdemes elgondolkozni

azon, nem túl veszélyes-e egyáltalán itt lenni? Lehet, számunkra ennek az

éjszakának sohasem szakad vége?

- Nagyon kérem, ne keltsen pánikot! - Val majdhogynem rendre utasította

társát. Cross azonban nem hagyta magát:

- Miért ne gondolhatnánk erre is? A képlet olyan egyszerű, hogy csodálkozom,

miért nem gondoltak rá? Igaza van Manuelnek. Két fontos pontja van a

történetnek, amelyekről eddig nem is beszéltünk igazán. Az egyik: hová lettek az

idegenek? A másik: hová lettek a toroka fiatalok? Az az egy vagy két tucatnyi

férfi és nő? Akiknek ugyan a pontos számát nem ismerjük, de a sorsa éppen eléggé

homályos ahhoz, hogy érdemes legyen töprengeni rajta.

Luis nagyot sóhajtott. A sötétben már alig látták egymás arcát. Kísérteties volt

ez az éjszaka itt fent a hegyen. Borzongató és felemelő egyben. Ijesztő és

csodálatos. Hiszen itt a jövő nyílott meg előttük! De milyen jövő...?

- Az idegenek elmentek, vissza az űrbe - így Luis. - Én gondolkoztam ezen.

Nem kétséges, hogy a fiatal torokákat vagy feláldozták valamiféle

véráldozatként, és akkor itt nyugszanak valahol a barlangrendszerben, vagy...

- Magukkal vitték őket - bólintott Manuel.

- Mindenképpen elmentek, itt évszázadok óta nincs senki. A mítoszban is említik,

hogy soha többé nem jelentkeztek az idegenek.

- Attól még megjöhettek.

- De az indiánok hallották volna azt a jellegzetes, nagy zajt...

- Már nem, mert ha a tizenhetedik század után jöttek, akkor senki sem lakott

itt. Hallottátok, a torokák elköltöztek, amikor kiszáradtak a folyók.

Cross a fejét ingatta:

- Figyeljenek, emberek. Nem ugyanarról beszélünk. Én folyton a mítoszbeli

eseményről, szinte egyetlen óra történéseiről akarok beszélni. Az utolsó óráról,

amit az idegenek itt töltöttek... Mi lett velük, és mi lett a „vendégeikkel"? Ha

elmentek, hogyan mentek el?

Nóra már régóta ki akarta mondani, de eddig hiányzott a bátorsága. Most végre

megemberelte magát:

- Ha ez egy Csillagkapu... akkor világos, hogy nem volt szükségük űrhajóra.

Másképpen utaznak a kozmoszban!

- Ostobaság! - Val legyintett. - Űrhajó nélkül hogyan lehetne?

- Ők tudják.

- Sokkal többet is tudhatnak és többre képesek, mint az emberek...

- Nyilvánvaló, mit kell ezen csodálkozni? Régebben kutatják az űrt, mint mi.

A vita fellángolt, aztán lecsillapult. Cross legyintett:

- Amire Leona kisasszony hivatkozik, az csak egy legenda. Valószínűleg

kitalálták az egészet. Semmi alapja!

- Honnan tudja? És ha mégis igaz a legenda?

Nóra mondata csöndet csinált. A férfiak szótlanul bámultak maguk elé. Aztán Val

felsóhajtott:

- Ez azt jelentené, kisasszony... hogy tulajdonképpen ez a Csillagkapu..;

- Igen, uram. Szerintem ma is működik mondta a lány, és soha nem volt olyan

biztos a dolgában, mint ezúttal.

Egyikük sem mondta ki. A gondolat beléjük fészkelte magát, érlelődött. Újabb és

újabb merész gondolatfiókákat keltett ki. Elágazások indultak szét az agyakban,

más tervek is születtek. És persze félelmet is keltettek, aggódást, borúlátást.

Val nyugodt volt. Tudta, mit akar, és erősen remélte, el is fogja érni. Luis

kétségek között hányódott, és úgy döntött, ezt el is mondja valakinek. Manuel

csak megjátszottá a szokásos „indián nyugalmat" - ezúttal bizony maga is

tisztában volt vele, milyen fontos dologról van szó. Talán életről és

halálról...? A köztük lévő mezsgye - tanították a torokák ősei nagyon is

keskeny. Olykor észrevehetetlen, és amikor mégis észrevennéd, már rég késő van.

Nóra magába merült. Ha kimondta, amit kimondott, azzal többet is közölt.

Tisztában volt vele, hogy most tőle is várnak valamit de ő természetétől fogva

húzódozott. A nyílt állásfoglalást nem szégyellte rádióműsorában kimondani, ott

határozott volt és magabiztos. Itt, amikor kiderült, hogy talán az életükkel is

játszanak - kicsit visszavonult lelke mélyére és csak azért „imádkozott", hogy

ne kérdezzenek tőle többet. Főleg ne várjanak állásfoglalást. Pedig sejtette,

végül úgyis szavazásra kerül a sor. Amikor elindultak, olyan ártalmatlannak

látszott minden. A lelke mélyén nem is gondolta volna, hogy megtalálják a

mítosz színhelyét és az ennyire valószerűnek bizonyul, sőt...

Igazából Luis miatt jött el, öt nem akarta cserben hagyni. Kirándulnak egy jót

az erdőben és a hegyekben - hitte eleinte. Amikor aztán közelebbről is

megismerte a dzsungelt, már nem volt ilyen gondtalan. Ám még tegnap ilyenkor

is csak egy jó kalandnak hitte, szerette volna hinni az útjukat.

Most már más a véleménye.

Cross elégedetten dőlt hátra. A hálózsák meleg, az éjszaka friss, elvileg ő az

őr, de már nem sokáig. Hamarosan leváltják. Kitől vagy mitől is kellene

tartaniok itt a magasban? Csak egyetlen kis ösvényen jöhet ide ember vagy állat.

De minden olyan kihalt. A pumák már kihaltak errefelé, más állat meg retteg az

emberektől. Még a szagát sem bírják, hát kerülik. A férfi a sziklákat nézte. A

homály megsűrüsödött, tán nemcsak a látvány, de az érzés is körbevette a lelkét.

Hát itt van. Mindig a nagy felfedezésről ábrándozott. Most elérte, bár nem

egyedül. Kétszeresen is meg kell osztania. Másokkal... A férfi magában

töprengett. Vannak gondolatok, amit az ember sohasem oszthat meg másokkal. Ha

már a tetteit, az örömeit, netán diadalait is osztania kell - legalább az a

belső, titkos vágy maradjon csak az övé.

- Uram!

- Itt vagyok, történt valami?

- Jelentkezett az emberünk. Most adja a mérőjelet.

- Remek...! Hány perce?

- Már vagy három, bár említette eleinte, hogy kockázatos a dolog.

- Hány óra van...? Ja, igen, látom már. Az ottani idő szerint?

- Hajnali kettő. A műhold azonosította az adást és rögzítette a jel forrását. A

számítógépes térképeken is megjelenik hamarosan az adathalmaz. Nincs kétség, a

Sierra de Madero egyik nyúlványában találták meg. És az adatok már a

birtokunkban vannak. Tíz méteres pontossággal.

- Mondott valamit arról is?

- Csak néhány szót, nem is mindent értettünk pontosan. De nincs kétség, hogy

megtalálták azt, uram.

- Ez jó hír! Délben magam jelentem tovább. Egyelőre várjunk, hátha kapunk még

valami hírt reggelig!

- Értem, uram. Azonnal szólok, ha lesz valami.

A hajnal szinte egyszerre ébresztette őket, szemüket csípte, agyukat

frissítette. Nóra nagyot nyújtózott, Luis ott feküdt mellette, a két hálózsák

összeért. Már kinőtt a férfi szakálla, a szeme a lányra mosolygott:

- Jó reggelt, kedves.

- Jó reggelt - Nóra egy pillanatra odabújt hozzá, igaz, csak így a ruhák és

hálózsákok rétegein át. Ám így is érezte a férfiból sugárzó meleget. A pillanat

megnyúlott. A lány behunyta a szemét. Most csak ez volt a fontos, semmi más.

Luis nagyon jól tudta: mi jár a fejében - hisz egyikük sem gondolt másra, mióta

az ébredés ismét felrántotta a gondolatzsilipeket a fejükben.

- Nagy nap ez - súgta hát a férfi. Nóra bólogatott, de még nem nyitotta ki a

szemét. Mintha ezzel is késleltetné a nap kezdetét.

Pedig az már elkezdődött. Val komoly képpel kelt fel. Manuel már az egyik kövön

ült, nézte a környéket. És Nórát is látta, amint odahúzódott Luishoz. Manuel nem

szólt, bár a tekintetét nem tudta elszakítani a látványtól. Luis a barátja, és

tulajdonképpen Nóra is az. Persze, másképpen. Elfordult végre.

Cross talált egy rést a sziklák között, kinézett. Odalent a völgy meseszép volt

- hajnali ködös párák lebegtek lassan ritkuló kékes foltokban. Mintha fordított

felhők lettek volna - nem az ég, hanem a föld vonzotta őket. A kopár tájat még

kopárabb hegyek övezték, a látvány mégis magával ragadta őt. Aztán észrevette,

hogy mindenki felkel, mozogni kezd, hát ő is odajött közéjük:

- Jó reggelt! Tanácskozunk?

- Éhgyomorra? - kérdezte Val kicsit feleslegesen. Mintha nagyon is idegesítené

ez a Cross a maga tudálékos nyüzsgésével. Cross nem nézett rá, megvetését némán

fejezte ki. Manuel nem csodálkozott: ahol fehérek vannak, ott a viszály is

azonnal felbukkan. Luis konzervdobozokat vett elő:

- Van itt sűrített tej, kávétabletta. Melegíteni nem tudunk, de hidegen is

ízlik. Kinél van víz?

- Nálam - Nóra adott egy tele kulacsot. Manuel is körbepillantott. Nem, nincs

itt veszély. A vidék csöndes, és senki sem jár erre. Senki sem tudja, hogy itt

vannak.

Tizenöt perccel később - már mindnyájan ittak és haraptak is valamit - Luis

elkezdte:

- Anélkül, hogy kimondtuk volna, felmerült az ötlet: induljunk el mi is a

Csillagkapun keresztül. Azt hiszem, éppen eleget gondolkodtunk ezen. Többen

forgolódtak itt éjszaka, és keveset aludtunk.

Hallgattak, hát így folytatta:

- Választhatunk. Vagy hazamegyünk és útközben meggondoljuk, mit fogunk tenni.

Feltehetően így vagy úgy napvilágra kerülne a felfedezésünk lényege és a

Csillagkaput megszállnák az érdeklődők, a kormányszervek, a médiák... A másik

megoldás az, hogy eltoljuk időben ezt az eseményt. Először mi magunk próbáljuk

ki a Kürtőt - ha ugyan működik --, és ha visszajöttünk, még mindig dönthetünk,

mit tegyünk.

- Ha visszajövünk - jegyezte meg Manuel a maga szokásos lakonikus módján.

Megint töprenghettek volna, de ezen már túl voltak. Val legyintett:

- Ha féltenénk az életünket, ide sem indulunk el.

- Azért ez nem ugyanaz - ellenkezett Cross. - Itt csak ismert veszélyekkel

találkozhattunk. Csörgőkígyó, sárgaláz, zuhanás egy szikláról és ilyesmi. Ott

viszont... - felfelé mutatott volna, de keze csuklóból lefordult,

határozatlanul. Luis felnézett. Az égbolt kék volt, fájóan gyönyörűen kék.

Itthagyni mindezt, úgy, hogy éppen abba az égbe indulnak el...? Ha tényleg így

lesz?

- Szavazzunk - mondta végül.

- És ha valaki nem akar menni, az is kénytelen lesz, mert a többség úgy dönt?

- így Val. - Azt hiszem, ezt önkéntes alapon kellene szervezni. Végtére is

lehet, hogy azonnal belehalunk. KI tudja, működik-e még a gépezet, és úgy

müködik-e, ahogyan kell?

Elég, ha az évszázadok során csak egyetlen összetevőjének romlott egy kicsit a

hatásfoka, és végünk.

- Vagy jobbik esetben eljutunk valahová, de kiderül, hogy nincs visszaút.

Örökre ott ragadunk. Egy idegen világban - Nóra megrázkódott. Eldöntötte, azt

fogja tenni, amit Luis.

Manuel magába merült. Mi vár itt rá...? Bejárhat Luis Sanchez tanár úr mellé az

egyetemre és toroka nyelvet oktathat néhány mindenre elszánt helyi, vagy

egzotikumra vágyó amerikai diáknak. És...? Közben elmegy az élet. Nórára nézett,

és várt. A lány tekintete egy pillanatra végigsöpört a fiatalemberen is. Ahogy

mindenkin. A lány azt latolgatta, ki fog végül is az indulás mellett szavazni?

Luis bólintott:

- Igaz, senkit sem lehet kényszeríteni. Én a magam részéről úgy döntöttem:

megyek. A mítosz földi helyét megtaláltuk, de még nem tudjuk, mi lett az

idegenek által elhurcolt toroka indiánokkal...? Tehát a kérdést csak félig

ismertük meg.

Val Haylow nyurga teste kiegyenesedett. A férfi letette az üres bögrét, amit már

eddig is csak gépiesen, gondolattalanul tartott ujjai között. A döntés nem volt

nehéz, neki nem:

- Persze, hogy megyek, Luis, akkor is, ha csak ketten leszünk.

- Attól nem kell félni - így Nóra. Gyorsan, talán túl gyorsan is, mint aki

attól fél, lekésik. - Én is megyek.

Mindnyájan sejtették, hogy ez nem az ő döntése volt. Luis nem nézett szerelmére,

csak odanyúlt és megszorította a kezét. Manuel szívéről legördült egy kő.

Nem kell választania a szó igazi értelmében. Őszintén és nyugodtan mondhatta hát:

- Veletek tartok.

Amikor mindenki Crossra nézett, a férfi kifakadt:

- Az ördögbe is...! Most mit néznek? Még habozom... Vagyis hát haboztam egy

perccel ezelőtt is. De ha mind elmennek, én mit csináljak itt? Üljek a Nagy

Kürtő alatt és várjam, hogy visszajönnek? És ha nem? Vagy ha csak tíz vagy

harminc év múlva jönnek vissza? Ráadásul valamilyen időcsatornába vagy hurokba

kerülnek, ahogyan a fantasztikus filmekben szokott lenni... Visszajönnek

ugyanolyan fiatalon, ahogy elmentek, mert maguknak az egész kirándulás csak pár

napot jelent, és én közben itt öregszem meg...? Vagy csak a csontvázamat

találják a bejárat mellett?

Nem tudták, tréfál-e vagy komolyan gondolja, de a döntés így is világos volt.

- Szóval megyünk - mondta Luis és felállt.

- Mikor? - kérdezte Nóra, és rögtön megértette: fölöslegesen. Hiszen itt nem

számítanak a napszakok. Jó lenne még egy kicsit ülni a sziklahasadék szélén,

nézni odalent a kilométeres mélységben oszladozó kék párafelhőket, a távoli

hegyeket. A földi tájat. „Érezni még, hogy itthon vagyunk..." De hát a Kürtőben

mindig éjszaka van, majdnem éjszaka. A sötétséget csak az a felső nyíláson beeső

gyér fény oszlatja el, de nem igazán.

- Hát akkor menjünk - mondta Val, felkapta hátizsákját, majd határozatlanul

visszatette: Nevetséges, de... viszünk poggyászt is?

- Talán nem is nevetséges. Mindenre szükségünk lehet ott is, vagy talán még

inkább, mint itt - érvelt Manuel. Luis is bólintott:

- Persze. Hiszen expedícióra indultunk, nem...? Azt pedig ott is folytatjuk.

Nóra vitte a holmiját. Az összetekert hálózsákot, a kulacsot, az

alumíniumpoharát. Cross a. hátizsákra csatolta pokrócát. Amikor felegyenesedett,

már szándékosan nem nézett a hasadék felé. Nem akarta látni ezt a világot. Ne

fájdítsa szívét a szép látvány. Ő így búcsúzott tőle.

Manuel volt az első. A Nagy Kürtő hidegen hallgatott. „Ha itt mentek el az

őseim, nekem is ez az utam." A toroka vállára csatolta zsákját, ellenőrizte övén

a tőrt, a hurkot. Bőrzubbonya tompán csillant, bakancsa alatt pár kavics

csikordult.

Val felnézett. Kútban voltak ismét. Odafönt a kicsiny fehér fénykör homályosan

ragyogott. A férfi sóhajtott.

Luis és Nóra egymás kezét fogták. Aztán, ki tudja miért, elengedték. Magukba

szálltak. Még nem léptek be a Kürtő alá, amikor Cross is odaért. Fújtatott,

vörös haja égnek állt. A férfiak egymásra néztek. Nóra csak Luisra. Az indián

körülnézett, bemérte a távolságot a sziklafalaktól, hogy pontosan középen

legyen. Máris érezte azt a fura bizsergést. Eszébe jutottak a mítosz szavai:

- „És megnyíltok a csillagok..."

Már mindnyájan ott álltak. Amikor kicsaptak a kék lángok, derékmagasságban,

leültek. A fejük fölött áramlott a gáz - vagy talán nem is volt az gáz. Kékes

fény ragyogott, közel az arcokhoz.

66

- Akkor hát...

- Menjünk.

- Isten segíts!

- Tbrokák istene, segíts.

- Majd odaát találkozunk, barátaim. Manuel felállt. Először a feje tűnt el a

kék fényben. Akkor hallották meg a dübörgést. Remegtek a sziklafalak, lábuk alatt

reszketett a talaj. Val nagyot nyelt. Ha ez mindennek a végét jelenti...? Nóra

sápadtan meredt felfelé. Olyan közel van az a fény. Cross teste a sziklával

együtt remegett.

Manuel próbálta kinyitni a szemét, de nem sikerült. Bizsergést érzett egész

testében. Ahogyan emelkedett, kezét is kinyújtotta előre, fel! De lehet, ezt már

csak képzelte. Mert amikor testének több mint a fele elmerült már a kék

fényáradatban, többé semmit sem érzett.

Luis nem habozott. Látva, hogy Manuel felemelkedik - mint akit egy erő emel át

pehelykönnyedén a fényakadályon - ő is megfeledkezett a félelemről. Most még

Nórára sem gondolt. Elmúlott minden, ami idekötötte. Az emlékek is megszűntek

létezni. Közelről látta a'' fényt, aztán behunyta a özemé L Mintha a víz alól

emelkedne felfelé, szemhéján át is sej tette-látta a mindent betöltő kékséget...

Val felpattant. Nem bírta a bizonytalanságot, a várakozást. Minél előbb túl

akart lenni mindenen. Valósággal felvetette magát a magasba és azonnal nyoma

veszett.

Cross és Nóra maradtak utoljára. Még össze is néztek. A férfi tekintetéből Nóra

biztatást érzett, így hát döntött. Különben is, hiszen már Luis is elment...!

Mire várjon? Egy pillanatig habozott csak, aztán felállt, sőt ugrott...

Még annyit érzett, hogy lebeg.

Mintha valahol súlytalanul repülne, nem is tudta már, milyen irányban. A szemét

nem nyithatta ki, semmilyen testrésze nem engedelmeskedett.

Cross sóhajtott. Hát ha ezt kell tenni, miért ne...? Egyszer él az ember. „Csak

az nem mindegy, hogyan és meddig", tette hozzá a maga kesernyés módján. Nagyon

szellemesnek hitte magát. És erősnek, aki lám, még ilyen pillanatban is megenged

magának egy életbölcsességet. Akkor is, ha azt senki sem hallja... Aztán

felállt, körülvette a semmi-érzés, lebegett és repült, repült...

Dübörgött a Sisal-hegy nyúlványa. Messze tájon nyugtalanul figyelték az állatok.

Egy sas éppen leszállt egy szirtfokra, de most újra elszakadt a kőpadkától és

körözött. Hegyi kecskék hegyezték fülüket. Kis ragadozók pislogtak rémülten,

mások ide-oda futkostak. A talaj reszketett. Hatalmas erő hatott valahol a

mélyben. Senki sem tudta, pontosan hol. Ember nem is tartózkodott arrafelé.

A hegyoldalakon apró kavicsok gördültek alá, minilavinák száguldottak. Néhol

hajszálvékonyán repedt is egy szikla, de a hegy erős volt, és az is maradt.

Aztán ahogyan elkezdődött, úgy véget is ért a dörgés. A csönd ismét

elterpeszkedett a hegyen. A táj csöndbe borult, csak a nap emelkedett mind

magasabbra és ragyogó fénnyel öntötte el a Sierra de Madero csúcsalt.

Az első helikopter délkeletről érkezett. Egy perc sem telt bele és felbukkant a

harmadik. Rádiócsöndben jöttek, az éterből senki sem szerezhetett róluk tudomást.

Némaságuk fenyegető volt. Amikor a kiálló sziklapárkányhoz közeledtek, a

nyílásokon egyenruhások bukkantak ki. Köteleken ereszkedtek az ösvényre. Az egyik

gép pilótája megkockáztatta a közelítést, sikerült kitennie utasát az egyik

párkányra. Az onnan üggyel-bajjal mászott le, nem volt már túl fiatal.

- Ezredes úr!

- Halljam a jelentést, hadnagy!

- Azt hiszem, elkéstünk.

- Ezt hogy érti? Egyáltalán, ez az a hely?

- Igen, minden egyezik és a mérések is ezt mutatják. Megvan a barlang.

- Mit találtak? Tényleg ott a Kürtő?

- Igen, uram. Jöjjön, tekintse meg... A fiúk most kutatják át a közvetlen

környéket... Hé, őrmester, mit találtak? Hozza ide!

- Egy táborhely maradványai között leltük. Poharak, konzervdobozok között.

- Ez a rádiótelefon, uram.

- Látom én is, hadnagy! Ne oktasson. A száma pedig egyezik azzal...

- ...amit az emberünk kapott. Ez az a készülék, uram.

- Világos. Tényleg elkéstünk, de... de nem baj. Ők már átmentek, és az emberünk

így adta tudtunkra, hogy ő is elment. Hisz ellenkező esetben nem hagyta volna

itt a készüléket.

- Tudta azt is, hogy hamarosan megjövünk. Ha úgy véli, uram, hogy nem döntött

helyesen...

- Helyesen döntött, hadnagy! Ez volt a titkos parancsa. Ha mindnyájan átmennek,

neki is mennie kellett. Különben hogyan tudnánk meg, mi is van odaát, hadnagy?

Luis felnyögött.

Tudatában volt annak, hogy felnyögött. Ijesztő volt, hogy tudatában ennek a

nyögésnek nem volt előzménye. Mintha azelőtt a világ nem is létezett volna.

Teremtő nyögés volt hát, valami újnak a kezdete. A férfi tudata lassan tisztult,

de minden eszmélet ezzel a nyögéssel kezdődött.

Torkában kaparást érzett, nyelve száraz, akár a tapló. Hirtelen rászakadt a

tudatosodás, és a vele járó félelem: mi történt? Hol van? Először nem emlékezett

semmire. Álomnak tűnt minden, álomból ébredésnek. Ha kinyitná a szemét...

Megpróbálta, és ha nehezen is, de végre sikerült. Úgy pattantak fel szemhéjai,

mintha odasültek volna. Fájt a szeme - pedig még nem is látott semmit. Sötétség

vette körül.

Ösztöne azt parancsolta, először a végtagjait mozdítsa, így is tett és örült,

hogy az izmok engedelmeskednek. Nem hallott semmit, de érezte, valahol fekszik,

méghozzá a hasán. Szagot nem érzett. Letette az egyik tenyerét, és mintha

homokot fogott volna. De amikor a másikkal is segített érzékelni, rájött, érdes,

de kemény felület van a teste alatt.

Az időérzéke teljesen eltompult, kezdetben nem is érezte hiányát, hiszen azt sem

tudta, mi az idő. Hogy az múlhat, és múlása hordoz is magában valamit. Aztán

újabb homályos hiányérzete támadt, és az éppen ez volt. Amikor úgy sejtette, már

elég sok idő telt el így a talajon, próbált felemelkedni.

Hányingere volt, sejtette, ez az „úttól" van. Bár fogalma sem volt, miképpen

„utazott". És a többiek...? Hirtelen világosan belévillant a múlt. Az utolsó

napok vagy órák... esetleg percek emléke? Mi történt Nórával és a többiekkel, és

mennyi idő telhetett el azóta, hogy beálltak a Nagy Kürtőbe?

Végre sikerült valamit meglátnia. Mozgó fényfolt volt - később rájött, nem a

folt mozgott. Ő tántorgott. A hányinger elmúlott elég gyorsan, de az egyensúly

érzékével még baj volt. Kicsit tántorgott, mintha részeg lenne. Ilyen lehet az

is, sejtette, hisz annak előtte soha nem ivott.

Ha azt hitte, zárt helyiségben van, tévedett. Amikor végre megállt és

visszanyerte egyensúlyát, rájött, valami húzza a hátát. A hátizsákja.

Végigtapogatta magát - a ruhája is rajta volt. Szakálla borzas, a haja szintén,

és kissé remegett még a térde. Átfutott rajta a borzongás, amikor megértette:

valami fennsíkféleségen áll. Szél kerekedett. Beszívta a levegőt. Volt valami

mellékíze, kicsit más illata, mint otthon, de nem volt kellemetlen.

Valahonnan nagy kiterjedésű fény közeledett, egyszerre több irányból is. Mind

világosabb lett. Ekkor látta meg Luis azt a másik testet. Odafutott.

Val akkor nyitotta ki a szemét. Ő a hátán feküdt, előbb tanácstalanul bámult

Luisra és valamit mormogott érthetetlenül. Aztán felült:

-A pokolba... Azt hittem, meghaltam.

- Nincs kizárva, hogy nem élünk. És az is lehet, éppen ez a pokol - tréfált

Luis, bár a torka összeszorult. Talán nem is tévedett?

- Luis! - hallotta Nóra hangját. A fény terjedt, a fennsíkon eloszlottak a

fekete foltok. Egy ilyenben, most megvilágosodva ült Nóra és félve nézett körül.

Amikor meglátta Luist, arca felragyogott...

Akár a környék!

A fennsík széle kirajzolódott. Kicsit zegzugos volt, talán sziklás. De ahol

álltak, ott simára csiszolódott... vagy csiszolták? Nem tudták, csak sejtették,

hogy valahol magasan lehetnek. Luis is ezért hitte, fennsíkon állnak.

Nóra Luisba kapaszkodott. Neki is hányingere volt, de elmúlott. Val botorkált

feléjük, amikor meglátták Crosst. A talajon ült, hátizsákjában kutatott:

- Hogy az a... pedig ide tettem...

- Keres valamit? - kérdezte Val. A jelenet abszurd volt. Azt sem tudják, hol

vannak, a világűr melyik pontján! És akkor ilyen nyugodtan, higgadtan

beszélgetnek szóra sem érdemes témákról! Hát nem mindegy, mit keres Cross a

hátizsákjában?

- Pedig ide tettem - folytatta amaz, majd lemondott az egészről. Lehet, akkor

nyerte vissza az eszméletét. Mert csak most vette észre a társait: - Együtt

vagyunk, Luis...? Mindenki?

- Itt vagyok én is - így Manuel. Nem is vették észre, mikor jött elő, és

honnan. A járásán látszott, még ő is zavarokkal küzd. De lerázta magáról.

- Csak tudnám, hol vagyunk - mondta Luis. Akkor teljesedett ki a fény.

Igen gyorsan jött, és kezdetben nagyon fehér volt!

Mintha valahol a közelben elsuhanna valami, ami magából árasztotta. Közeledett,

nőtt és vele együtt lett mind világosabb. Nóra látta, kedvese arcán hogyan

rajzolódnak ki vonásai. Manuel a talajt figyelte és rájött, a simára csiszolt kő

tele van finom porral, amelyre a szelek rajzoltak illanékony fodrokat.

- Legalább futballpályányi tér ez. Majdnem szabályos - így Val. El is indult,

hogy lenézzen a széléről. Felhők nem voltak, de égbolt kéklett fölöttük. De

nagyon világoskék volt, majdnem fehér.

Aztán kibukkant a fényforrás is.

Talán a Nap...?

Vakított. Aranyfényt szórt iszonyú erővel, a levegő azonnal melegebb lett.

Mintha a csillag varázspálcával érintett volna meg mindent, és ettől azonnal

változott. Szellő kerekedett, hisz melegebb volt a levegő. Cross látta, a kis

homokfodrok ide-oda futkosnak. Mintha egy élő-érző állat bőrén állnának, és az

legyeket hajtana a bőr alatti izmok finom rángásaival.

- Ha ez a Nap, akkor jóval közelebb vagyunk hozzá, mint a Földön - így Cross

hunyorogva.

- Vagyis a bolygó van közelebb a csillaghoz, mint a Föld a Naphoz.

- Ez talán egy másik Nap?

- Ki tudja, hány milliárd fényévre vagyunk a Földtől? - Nóra szíve elszorult.

Megint eszébe jutott a Csillagkapuról szóló legenda. Az emberek iszonyú messzire

utaztak az űrben, úgy... szóval nem is kellett nekik űrhajó, hisz az utazás

alatt testük sem volt. Valami rejtélyes erő atomjaikra bontotta őket, úgy

száguldottak át a fénysebességnél milliószőr gyorsabban... És a célban, azon az

idegen bolygón ismét összerakták őket egy szempillantás alatt. Velük is ez

történt? A kezére nézett, megtapogatta arcát. Lehetséges, hogy nemrégen még

atomjaira szakadtán repült a fekete űrben...?

Már nem nézhettek a fénybe. Cross végre megtalálta, amit keresett, és lassan

felállt. Orrára illesztette napszemüvegét, a fény felé fordult és belenézett:

- Ha ez a Nap, nincs messzebb száz millió kilométernél. Ha nem a Nap, tehát

ismeretlen a mérete, akkor bármilyen távolságban lehet.

- Ez logikus - mondta Luis és izgatottan nyelt egyet. «- De honnan tudhatjuk

meg?

- Hát tudnunk kell? - vont vállat Manuel. Az indián most ismét egyetlen

„mozdulattal" elfordította az egész társaság figyelmének irányát. Mert

csakugyan, van-e jelentősége a dolognak? Az biztos, hogy nem otthon vannak. Ez

itt nem a Föld. Még a levegő is más...

A levegő. Az íze változott, ahogyan nőtt a hőmérséklet. Finomabb lett. Mintha a

hűvös éjszaka után a nappal szaporította volna benne az illatokat, ízeket.

Manuel.

- Jöjjenek ide! - kiáltotta Val. Annyira látható volt már minden, hogy a

„fennsík" széle is kirajzolódott pontosan. Val a szélén állt s lefelé nézett...

Odasiettek.

Nóra még fel is sikoltott, pedig nem volt szokása. De nem tudott uralkodni

magán. Aranyfény öntötte el arcát, testét.

Odalent egy várost láttak!

Minden aranysárgán ragyogott. A házak, az utcák. A terek és a környék, tán maga

a talaj is. Cross úgy sejtette, a házakat beborították valamilyen anyaggal,

amely csak utánozza az aranyat. De akkor miért ragyog úgy a talaj, az utcák, a

tetők is...?

- A fenébe - nyögte Ved.

Manuelnek furcsa érzése támadt. Még nem tudta, mi az. Neki is elvette szavát a

látvány. Luis érezte, verejtékezik. Csak a hőségtől...? Nóra nem tudta elvenni

tekintetét. A város legalább kétszáz méterrel alattuk terült el. Egyetlen fát

sem láttak, semmi növényt. És semmi mozgást.

-Talán... le lehet oda menni - nyögte végül a lány.

A nap közben magasabbra emelkedett. Olyan gyors volt, hogy szemmel láthatóan

változtatta helyét. Sejtették, az ő szokásos idejük szerint két óra múlva

delelőre jut. Négy óráig tart egy nappal? Akkor feltehetően négy óra az éjszaka

is. A földi huszonnégy óra alatt itt három nap és három éjszaka zajlik le.

Micsoda hely lehet?

Manuel elszakadt a látványtól és úgy döntött, körbejárja a fennsíkot. Már

sejtette, mi az, bár a vízszintes felület nem volt szabályos. Még nem ért a.

harmadik oldal végére, amikor szembejött Luis:

- Ez egy lapos tetejű Piramis, igaz, Manuel? Az indián rábámult:

- Igen, de... hogyan? Kik csinálták?

- Majd megtudjuk. Egy biztos: ez nagyobb, mint a közép-amerikai Piramisok

legnagyobbika. Ekkorát az aztékok sem építettek Mexikóban, se a maják

Yucatánban.

- Láttál valamit? - az indián lefelé intett.

- Sehol.

- Én sem. Tehát csak egyik oldalon van város - a szót furcsán ejtette.

Lenézően, gyanakodva. Luis most nem figyelt erre sem. Közösen mentek a negyedik

oldal felé. Végre találtak egy lejáratot. Lépcső volt, de kissé kifelé lejtő

fokokkal. Mintha nem akarnák megkönnyíteni sem a feljövetelt, sem a lemenést.

Cross lépkedett lefelé elsőnek, és morgott:

-Az biztos, hogy hozzánk hasonló felépítésű lények használták- Mert a lépcső az

ember egyik legjellemzőbb produktuma. A kétlábúnak. És ez sokat elárul a

méreteiről, a mozgásáról. A fokok szélessége a lábfej hosszát, a magasságuk

egy-egy lépését, vagyis a testmagasságát is mutatja. No és a függőleges

testtartást.

- Tehát nem kell attól tartanunk, hogy kígyószerű lényekkel vagy repülő

fenevadakkal találkozunk?

- Nem. Ám végső soron mindegy, nem? Aki ilyen Piramist vagy lépcsőt, netán

egész várost tud építeni, akkor úgyis fejlett lény. Intelligens lakója a

mindenségnek, akitől nem kell tartani.

Val szokás szerint nem értett egyet Crossszal:

- A fenébe, akik eljárnak a Földre és ott embereket rabolnak, azok talán mégsem

gentlemanek?

- Ki tudja? - szűrte a szót fogai között a kutató és többé nem tért vissza a

témára.

Nem is volt érkezésük. A látnivalók és az ismeretlen jövő lefoglalta

gondolataikat. Amikor a nyílegyenes lépcső aljába léptek, Manuel visszanézett. A

Piramis legalább kétszáz-kétszázharminc méter magas lehetett. Ha egyiptomi

mintára befejezik és csúcsosra építik meg, a magassága négyszáz métert tenne ki.

A csonka gúla oldalát is aranyfényre festette most a nap. Amely ekkorra már a

„délelőtti" égbolt közepén járt.

- Ezen az úton nem sokan járhatnak - így Luis, aki most az élükre állt. -

Csupa por itt minden.

Kellemes szellő kerekedett, a hőmérséklet emelkedett. Cross ledobta hátizsákját,

levetette pulóverét és úgy vette vissza a zsákot. Nóra kezében vitte zubbonyát,

a többiek is vetkőztek, verejtékeztek.

A város nem volt messze. De ahogy közeledtek, lépteik úgy lassúdtak. Közben

Luisnak támadt egy gondolata:

- Nem érzik magukat... könnyűnek?

- Ezt hogy érti? - Val csak válla fölött szólt hátra. Manuel s ő mentek az

élen.

- Vajon milyen itt a gravitáció? Itt is hetvenöt kilót nyomok-e?

- Tudja a fene. Ha nem is annyit, majdnem ugyanannyit. Én nem érzek különbséget

morogta Val. Manuel szívesen mondta volna, hogy ő más miatt érzi magát furcsán.

Ezek a házak...

Mind kerek volt, embermagasságú, a tetejük kúpos. Az aranyfény közelről nem volt

annyira ragyogó, mint a Piramisról lenézve látták. De sárgásán csillant minden.

Tompán csillant. És senki sem mozdult.

- Mielőtt bemennénk, talán jelezzük, hogy közeledünk - Luis úgy is, mint

néprajzos megállt és régi találkozásaira emlékezett. - Ha egy idegen népcsoport

lakóhelyéhez közeledünk, nem ronthatunk ajtóstól a házba!

A többiek nem feleltek. Luis hát kiáltott néhányat. De nem jött válasz. Lassan

közeledtek. A házak már rövid árnyékot vetettek.

Csönd volt. Nóra rosszat sejtett, szerette volna visszatartani Luist, aztán

mégsem szólt. Utolsónak lépett az „utcára". Manuel közelebb ment az első

épülethez. Ismerősnek tetszik, de nem olyan, mint a torokák régi házai. Azokat

ismerte az öregek elbeszéléseiből. A legközelebbi mellé ért, alaposan szemügyre

vette. A fala talán kőből van, de fénylő anyaggal borították be utólag. Talán

egy család elfért volna benne, a kör alakú átmérő nem volt több öt méternél. Más

nem volt mellette, és ez feltűnt Luisnak is:

- Aki itt lakik, nem tart állatot, nem foglalkozik növénytermesztéssel.

- És nem jár sehová - mutatta Cross az utcát. Mindenhol érintetlen porréteg

hevert. Hátrapillantva látták, hogy éppen az ő nyomaik látszanak csupán.

Manuel körbejárt néhány házat. Kihalt volt minden, sehol egy nyílás, ahol

beléphetett, benézhetett volna. Fura, szoborszerű házak voltak ezek,

hallgatagok, idegenesek.

- Itt soha nem lakott senki. Vagy ha mégis, hát nagyon régen lehetett - így

Val.

- Se udvar, se egyéb, úgynevezett járulékos élettér a lakosoknak? -

csodálkozott Luis. Valaha ezt is tanulta. A néprajzos, a régész, a kutató

szemével figyelte a környéket és gyors számításokat csinált. Van itt körülbelül

huszonöt ház, mindegyikben lakhatott volna két felnőtt és két vagy három gyerek.

Attól függően, milyen termékenységgel rendelkeztek a nők. Az öregekre most nem

gondolt. De amikor megállapította a 100-125-ös számot, belevillant: lehet, hogy

itt nincsenek nők és férfiak, a „lakosság" egészen másféle biológiai egyedekből

áll és így minden másképpen lehet?

- Ne veszítsük szem elöl a csonka Piramist

- tanácsolta Cross. Val rögtön megtorpant és visszanézett. A Piramis most nagy

volt, még betöltötte a láthatár egy részét.

- Ez a város rejtély marad, egyelőre közölte Luis. Töprengve figyelték az

aranyosan csillanó házakat. Közben a nap már túlhaladta delelőpontját. Találtak

egy utat és kétoldalt váratlanul felfedezték, hogy van itt talaj is. Igazi

földnek látszott. Nóra belemarkolt, ujjai között kipergett. Lágy volt, kicsit

homokos, de talaj. Aztán láttak növényeket is. Térdig sem értek, aprók voltak,

tüskések, legalább négyfélét különböztettek meg.

- Nem látok felhőket. Mi hozza, az esőket?

- kérdezte Nóra.

- Márpedig vannak esők - vágta rá Manuel.

- Egyrészt a növényeknek is biztosan kell a víz, másrészt nem építettek volna

köves utat. Ezt csak a sár miatt tehették.

- Igaz - ismerte el Nóra. Manuel arcán felfénylett a mosoly, örült a

dicséretnek, az elismerésnek. Igaz, mindez villanás volt csupán, aztán a

fiatalember arca visszanyerte bronzszínű mozdulatlanságát.

A terület lejtett, az út kis mélyföldre vitt. A láthatáron eltörpült a Piramis,

ám még mindig jól látták.

- Uram!

- Igen? - az ezredes visszafordult a sziklapárkány felől. Eddig a tájat nézte.

A kékes párákat odalent, a kopár völgyet. Meg a távolabbi hegyek elszürkülő,

itt-ott már csak sejthető csúcsait.

- Negyedik napja várakozunk itt, uram. A legénység...

- ...Türelmetlen, észrevettem. De nem tehetnek semmit, mert önök katonák, igaz,

hadnagy? Tehát ha az volt a parancs, hogy várjanak, akkor várjanak.

- Értem... uram.

- Látom, maga sincs meggyőzve egészen, hadnagy!

- Ha szólhatok, uram...

- Mondja - az ezredes tudta, ez is egy szelep. Nem látta a katonákat, de

érezte még a sziklán keresztül is, hogy várnak és figyelnek. Nem kétséges, ők

vették rá a hadnagyot, érdeklődjön a parancsnoknál, mire is számíthatnak. A

helikopterek lementek a völgybe, ott van egy másik táboruk. ,A kettes számú

tábor", ahogyan az ezredes nevezte magában. A kapcsolatot rádión tartják. A Nagy

Kürtő alatti őrség nem egészen húsz főre olvadt. De erre már nagy szükség volt,

és van. Sőt lesz is.

Szóval hadd mondja a hadnagy a magáét. A katonák meg hadd higgyék, hogy szólt az

érdekükben, így nyugodtabbak lesznek.

- ...Unalmas az őrszolgálat, uram. És ön is tudja, hogy az unalom csökkenti a

figyelmet, nem is szólva a harci kedvről. Ezek igen mozgékony fiúk, mint azt ön

is tudja. Ma itt vetik be őket, holnap amott, ha egyszer egy hétig nincs mit

csinálniok, egészen szétzilálódnak. Már úgy értem, lelkileg.

- Értem, hadnagy. Hát foglalkozzon velük. Gyakorlatok, őrszolgálatok, torna, ez

az... Küldjön le hármat minden nap a kettes számú táborba, hozzanak fel egy kis

élelmiszert. Új őrhelyeket találunk ki, hogy el legyenek foglalva. A szállítást

ugyan megoldhatnánk helikopterrel is, de jobb lesz így, éppen az ön által említett

„lélektani" okokból. Ami pedig a várakozást illeti... - az ezredes előreszegte

állat. Szürke szeme a tájat fürkészte eddig, most viszont szinte telepatikus

erővel próbált behatolni a hadnagy agyába: - Tüdőm, mitől tart. Attól, hogy le

táborozunk itt a dzsungel szélén a hegyekben és nem mozdulunk esetleg heteken

át.

- Igen - a hadnagy nem bírta a tekintetet elviselni, leszegte a fejét.

- A szemembe nézzen, hadnagy! Igenis, így van, illetve így is lehet! Amíg azok

vissza nem jönnek, addig itt őrizzük ezt a helyet!

- És ha... évekig sem... jönnek vissza? nyelt egyet a hadnagy.

A válasz magától értetődő volt. Az ezredesnek nem is kellett kimondania - elég

volt, hogy bólintott: ,Akkor addig várunk itt, hadnagy!"

A nap-csillag lemenőben volt. A gyorsasága még most is csodálkozásra késztette a

jövevényeket. A táj elszürkült, a fény jelentősen csökkent. Közben semmi sem

változott, csak mentek. A Piramist még látták, de már nem nagyon. A homály

szétterjedt. Luis fáradtan megtorpant:

- Ez az út még sokáig tarthat. Pihenjünk. Senki sem ellenkezett. Manuel leült a

földre.

Nem volt éhes, de a pihenés még neki is jólesett. Cross és Val egymás mellett

ültek, de nem beszéltek. Luis Nóra mellé ült. Az indián volt az ötödik, akinek

nem jutott „pár", de nem bánta. Néha Nórára pillantott, és körülnézett.

Az idegen nap gyorsan tűnt el a látóhatár mögött. A fénytörés miatt

elvörösödött, de már belenézhettek. Szemmel láthatóan süllyedt. Manuel

egyszercsak nyugtalanul mozdult. Előbb az ösztöne riasztotta, aztán érezte is,

hogy... De még nem tudta pontosan, mit. A teste jelzett. Feltérdelt, maga elé

meredt. Val éppen rákérdezett volna, hogy csak „marsi hangyákra" lelt, amikor az

indián egyik fülét is a talajra helyezte. Mire felemelte a fejét, a többiek is

hallották a sebesen közeledő dübörgést. A talaj reszketni kezdett alattuk. Ezt

érezte a toroka kezdetben.

- Mi a fene...? - Cross felállt. A többiek is felugrottak. Manuel orrcimpái

kitágultak. Kapkodta a fejét, hisz a zajt egyszerre hallotta több irányból is.

Aztán keletre fordult. A nappal ellentétes oldalon valami megcsillant.

Vadállatok...? Állatszemek? De nem, az nem lehet, hiszen ezek egybefolynak, sok

van a kis fénypontokból, és már nem is pontok. Talán nem is fények. Fehéren

villan itt-ott, szerte mindenfelé' szalad a földön, egyre közelebb, és...

Megértette.

- Ez víz, emberek! Méghozzá sebesen jön, alighanem áradás!

- Kiöntött volna egy folyó? - Luis a homlokát ráncolta és megfogta Nóra kezét.

Az indián odaugrott, elkapta a lány másik kezét és ráordított Crossra:

- Ide gyorsan, fogják a kezemet, és egymásét! Letérdelni!

Val morgott valamit, hogy éppen most tér deljen le, amikor így is átcsaphat

felette az áradat...?

De mire befejezte a mondatot, a víz elérte őket. Háttal fordultak feléje.

Val még állt, amikor az első hullám rácsapott. El is sodorta volna, ha Cross

nem fogja a kezét. Manuel még annyit látott, hogy a víz nem csak egy irányból

támadott. Luis behunyta a szemét. Nóra, maga sem tudta, miért - sós ízre

számított. Nem is olyan régen nyaralt a tengerparton. Az az érzése éppen ilyen

volt. Csak hát ragyogó napsütésben, forró fényben fürdött mindig, világos nappal.

A hullámok is így gördültek oda, emelgették testét...

- Fogj erősen! - kiáltotta mellette Manuel. A nap lebukott és rájuk borult a

sötétség. Érezték, hogy összekapaszkodó testüket sebesen viszi az áradat -

valamerre...

...A víz édes volt. Jóízű. Nem sós tengervíz. Sodrása erős és kitartó. Az

időérzékük ismét elveszett, ahogy a nap nem mutatta a napszakot. Éjszaka volt,

de vajon meddig? Csak négy földi óráig, vagy tovább...? Itt minden lehetséges

volt.

Val felkiáltott:

- Valami van előttünk! Le tudtok állni?

A sodrás gyengült. Luis már néhányszor eddig is érezte, a lába beleakad a

talajba. Most megpróbált leállni. Először elrántották a továbbsodródó társai,

arccal esett a vízbe, de sikerült újra leállnia. Nóra segített neki, Manuel már

állt. Aztán Val szólt a homályban:

-Van itt valami stégféleség. Vagy kikötő...? Másszunk fel!

Kitapogatták, felmentek. Afféle „napozó" volt, cölöplábakon állt, alighanem

műanyagból készült, mert sima volt. A víz rajta is átcsapott néhányszor, hisz

alig egy-másfél méter magas lehetett. De elfértek rajta, és az elcsituló áradat

körülfolyta a lábazatot, majd nem csobogott többé.

Dideregtek kicsit, levették zubbonyukat, Cross kicsavarta pulóveréből a vizet.

Éppen csak sejtették egymást, hallották neszeiket. Manuel egy idő után lenyúlt

fektében, de nem érezte a vizet. Óvatosan lelépett a talajra...

- Nyoma sincs a víznek. Illetve van nyoma, egy kicsit sáros a talaj.

- Lejtése van, és egyszerűen átrohant fölöttünk - Luis töprengve nézett maga

elé. A toroka hallgatózott, de csobogás sem hallatszott. Furcsa, hogy olyan

gyorsan nyoma veszett az áradatnak... Nóra azt hitte, fázni fog, igazán fázni.

De meleg volt a levegő. Rövid az éjszaka, nem hűl le a talaj vagy a levegő.

- Van egy fantasztikus elméletem - mondta Cross Luisnak. - Amit láttunk, nem

más, mint öntözőrendszer! Éjszakánként, bár talán nem minden éjjel, a laposabban

fekvő mezőgazdasági területekre kieresztenek egy csomó vizet, nyilván valamilyen

víztározóból. Ilyenkor nem párolog el a folyadék, hanem beleivódik a talajba.

Aztán követve a lejtést, elrohan a mélyebb pont felé. Nincs kizárva, hogy ott

ismét összegyűjtik és a maradékot valamilyen vezetéken visszaszivattyúzzák a

tározóba.

- Tehát mi egy szántóföldön vagyunk?

- Amit így termékenyítenek meg?

- Könnyen lehet - bólogatott Luis. - Aztán majd kinő valamilyen növény. Talán

egy nagy ültetvény közepén vagyunk. Azt is megöntözhetik ugyanígy, időről időre.

Manuel emlékezett:

- Majdnem pontosan az ültetvény közepén lehettünk, amikor jött a viz. Volt egy

olyan érzésem, hogy több irányból találkoztak itt az áradatok. Tehát ahhoz, hogy

kijussunk innen, már csak ugyanannyit kell mennünk, amennyit bejöttünk.

- Akkor ezek a „napozók" éppen azt szolgálják: ha valaki árasztás alatt

véletlenül itt marad, az ültetvényen, ide menekülve várja meg, míg elapad a víz

- vélte Val elégedetten. Hisz most már nyilvánvaló volt: vannak itt élő és

értelmes lények. Ok nélkül nem zajlana ez a folyamat...

- Áttörést jelentek, Világlátó!

- Mikor és hol, Térlátóm?

- Két időegységgel korábban, a 4-es ponton.

- A 4-es pont sokáig használaton kívül volt, úgy tudom.

- Értesülésed helyes, de csak részben. Kapcsolatban állt nemrégen az

Auro-terwel, Világlátó!

- Emlékszem már. Tersértés vagy saját indukálás? Más adatok?

- Most folyik a begyűjtésük. A társam térsértésre gyanakodik, de még kevés az

adat.

- Ellenőrizni kellene az adott területet.

- Megtörténtek az előkészületek.

- Akkor hát ne várjatok újabb utasításra, Terlátóm. Tegyétek, amit ilyenkor

tennetek kell.

- így lesz, Világlátó!

Ahogy felkelt a nap, már majdnem megszáradtak ruháik. Jobb kedvre derülten

indultak újra keleti irányba. Mire az idegen csillag felfelé ívelő pályája

feléhez ért, az élen haladó Manuel összehúzta a szemét...

Mi ez a csillogás? Már-már hajlamos volt azt hinni, hogy újabb „aranyvárost"

lát. De a csillogó pont sebesen ívelt felfelé, majd belefutott a napba és

eltűnt. Az indián megtorpant, várta, hogy meglátja a másik oldalon, az égbolton

tovább repülni, de semmi. Hát továbbment.

A talaj érezhetően emelkedett, de a táj sík volt. A csonka gúlát formázó Piramis

már eltűnt mögöttük, ám megjegyezték, hol van. A köves úton haladtak. Aztán

egyszer csak megtorpant a toroka:

-Állj! Valami közeledik.

- Újabb áradat? - jajdult fel Val. Csalódottan és elkeseredetten. Nem sok

kedve volt ismét vízbe sodortatni magát. Manuel hallgatózott, és a fejét rázta.

- Nem, ez jármű lesz.

Mielőtt bármit tehettek volna, az előttük lévő kis dombszerű emelkedés mögül

előbukkant valami.

Nyolc, embernyi keréken gördült majdnem zajtalanul. Barna színű volt és teteje

házat formált. Egy-egy padon emberek ültek. Férfiak tán...? Egy vezette a

szerkezetet két szarvszerü kormánnyal. Lapos teteje fémesen csillogott. A

kerekek puhának tűnő anyagból készültek, középen egy-egy tengelyvég dudorodott

ki...

- Ezek emberek! - kiáltotta Nóra. Reménykedve, mégis félelemmel.

A jármű fékezett, de ezt is nesztelenül tette. A rajta ülő férfiak leugrottak.

Kevés ruhát viseltek, alighanem bőrből. Szíjak a mellükön, hátukon, saruféle a

talpukon.

Mind fekete szemű, fekete hajú. A mozgásukban volt valami túl szabályos. Nóra

elakadó lélegzettel figyelte őket és azt hitte, talán robotemberek. De nem, élők

voltak. Az egyik megragadta a karját, és a lány érezte a meleg húst, a másik

emberi test érintését.

- Azt akarják, szálljunk fel! - így Luis. A jelbeszédet nem lehetett

félreérteni. A jövevények széles mozdulatokkal integettek, de nem volt mosoly az

arcukon. Az invitálás éppenséggel fenyegetés is lehetett.

A „szekeret" vagy „autót" egy nő vezette. Nem volt már fiatal, mellét bőrruha

takarta.

- Legalább nem kell gyalogolnunk - humorizált Cross, tőle eléggé szokatlan

módon.

- Honnan tudták, hogy itt vagyunk? kérdezte hangosan Luis. - Semmi módon nem

tudhatták meg, hogy merre indultunk és merre sodort az ár éjszaka.

- Ha eljutunk valami központjukba, akkor kiderül.

Felültek. Mindegyikük mellé került egy „őr". _ Val az arcukba bámult. Emberek,

látta. Élénk a szemük, de mozdulatlan az arcuk. Semmi érzelmet nem árulnak el.

Manuel a kocsi hátsó részébe került. Az a fényes villanás az égen... Lehet,

onnan látta őket valaki?

A jármű megfordult. Tehát csak értük jöttek az idegenek. Hamarosan majdnem

nesztelenül robogott a köves úton, ismeretlen cél felé.

Ha abban reménykedtek, egy városba viszik őket, csalódniok kellett. A cél

nemhogy város, de falu sem volt. Szelíd lankák között szabályosan épített kőfal

rejtett egy nyílást. Afféle kaput, de kapu nem volt. Mégis, Manuelnek

volt olyan érzése, hogy valami erő őrzi a nyilast és csak akkor engedett, amikor

az „autó" begördült a falak közé.

- Ez napenergiával megy - közölte Val ellentmondást nem türően, megtapogatva a

tetőszerkezetet. - Látják azokat a méhsejtszerű kis részeket? A fényből

csinálnak energiát, a nálunk is ismert módszerrel.

Senki sem válaszolt. Az őrök egyetlen hangot sem adtak ki. A jármű megtorpant

egy nagy, kőfallal körülkerített udvar közepén. Mire lekászálódtak, az idegenek,

a jármű ismét megfordult. A férfiak menet közben ugráltak fel rá, nagyon

ügyesen. A napenergiával hajtott szerkezet eltűnt, és ők ott maradtak a tűző nap

alatt. Felhő most sem volt az égen, a nap viszont már újra pályája delelőj éré

járt.

- Ez egy börtön?

- Netán karantén. Nehogy megfertőzzünk itt valakit.

- Az sincs kizárva. A fal különben alig három méter magas. Ha nekiduráljuk

magunkat...

- Nyugalom - Luis megcélozta az árnyékos oldalt, odavonultak és hátizsákjukat

ledobva tétován álldogáltak. - Nem kell ellenük tennünk, amíg nem tapasztalunk

ellenséges érzületet.

így beszélgettek. Manuel sejtett valamit, de nem tudta, mi az. Mire rájött, késő

volt. Váratlanul az egyik kőfal fölött fejek bukkantak fel. Nők és férfiak,

legalább százan...!

Ott álltak, sőt letelepedtek és nézték őket. Kezdetben nem szóltak, aztán hangos

megjegyzéseket tettek. A szavakat nem hallották, távol voltak tőlük. De a.

hanglejtést, a mozdulatokat jól látták, hallották.

- Úgy érzem magamat, mint gladiátorok az arénában - súgta Cross és görcsbe

rándult a gyomra. Val nem felelt. Nóra Luis és Manuel között állt. Mi ez? Mire

készülnek?

A nyíláson, ahol kiment a jármű, most valami más jött be.

Egy állat.

Akkora volt, mint egy tehén, bár formája kevéssé emlékeztetett rá. Jókora

szarvai voltak, a feje fölött négy ága meredt előre. Két szeme tejfehér volt, ez

kísérteties külsőt kölcsönzött neki. Négy lába volt, de a két hátsó igen vaskos

és erős, míg a mellsők gyengébbek. Nem is mindig használta őket. Medvemódra

fel-felemelkedett és félelmetesen bőgött.

A tömeg majdnem ugyanolyan hangon bőgött vissza, szinte feleletül. Hatalmas

lelkesedés tört ki, öklök emelkedtek a levegőbe és folyamatos érthetetlen

üvöltés hergelte az állatot.

Cross elsápadt. Luis önkéntelenül is Nóra elé lépett, hogy védelmezze a lányt.

Manuel felmérte a falat. Ha van elég nekifutása, talán fel tud rá futni a maga

sajátos módszerével, amit megtanult még otthon, a falujában. De hát nem

hagyhatja itt a többieket...!

Az állat észrevette a falnál várakozókat.

- Menjünk máshová. A nap legyen a hátunk mögött, neki meg szembe! - tanácsolta

Luis. De erre már késő volt. A két oldalfal fölött is emberek bukkantak fel, ők

is üvöltöttek. Nem hangzottak el szavak, de a leikébe vágott a mindent elsöprő

üvöltés. Mintha azok ott a falon is állatok lennének. Vagy tényleg azok...?

- Nem értem - suttogta Luis. - Ha ismerik az űrutazást, akkor hogyan lehetnek

ilyen primitívek?

- Áldozatul dobnak bennünket. Ez valamilyen ősi szertartás - vélte a lány. Ő

is nagyon sápadt volt.

Az állat feléjük indult. Eleinte lassan jött, aztán gyorsult. Fel-felemelkedett

mellső lábain, hátsói alatt porzott a föld...

Val lassan lépett előbbre. Kezét még zubbonya alatt tartotta, és keskenyre

szorította a száját. Amikor az állat közelebb ért - a tömeg üvöltése az égre

csapott! --, előrántotta kezét. A pisztoly nagy volt. És erős. Egy Magnum. Eddig

soha nem említette senkinek, hogy fegyvert is hozott az útra. A földire, és

persze ide is. Biztosan nem engedték volna, ha tudják. De nem tudták... A férfi

maga elé emelte a pisztolyt. Elég volt kilőnie két golyót. Mindkettővel

eltalálta az állat fejét. Amaz megtántorodott, lassult, végül furcsán oldalazva

tett még néhány lépést. Alig öt-hat méterre volt áldozataitól, amikor a földre

rogyott. Sötétpiros vér csordult a földre, aztán az állat félelmetes morgása

nyüszítéssé változott. Val látta, még van benne élet. Újra felemelte a fegyvert,

már nem látott és nem hallott mást. A két szem közé célzott. A harmadik és

utolsó lövés végleg elpusztította az állatot. Többé nem mozdult.

Val csak ekkor tért vissza ebbe a világba. És itt... csönd volt!

Rémületes csönd.

Nóra hangosan fellélegzett.

Egy férfi kiállt a fal szélére és elüvöltötte magát:

- Tlatl renor adda...

Manuel felemelte a fejét. A tömeg tovább üvöltött, csalódottan, haragosan. Az a

férfi szemmel láthatóan a jövevények ellen tüzelte őket.

- Tlaíl beír mohám lagg!

Manuel otthagyta társait. Kiment a tér közepére és felemelte a kezét. Valaki

követ dobott feléje, de nem találta el. Az indián kitartóan várt, és...

mosolygott.

Talán ez lepte meg a tömeget, és a kitartása. Az, hogy nem félt tőlük, és ez

szinte sugárzott a termetéről. Nóra aggódva, de csodálattal nézett utána. A

tömeg lassan elcsitult. Manuel a kiabáló férfira szegezte tekintetét, szinte

csak hozzá szólt. Hangja betöltötte az arénát:

- Tlatl sell mahun! Tlatl reggon adda! Luis behunyta a szemét. Nehezen

lélegzett.

Nóra elkapta a férfi karját:

- Mit mond...? Ugye, toroka nyelven szól...? Val kezdte érteni. Cross lihegett.

Lehetséges

ez?

Közben Manuel tovább szónokolt. A tömeg felüvöltött, de most már egészen

másképpen...

- Üdvözöllek benneteket, testvéreim! Arról a bolygóról jövök, ahonnan ti is

származtok. Hétszáz évvel ezelőtt hozták el őseiteket ide, ebbe a világba. És az

én őseim feljegyezték ezt az esetet, azóta is emlegetjük: vajon mi történt a

csillagokba hurcolt testvéreinkkel? Hát most megtaláltunk benneteket...

Kimondhatatlan lett a csönd, aztán újra a zaj. Hitetlenkedés, csodálat,

meglepetés zaja.

- ...Sokáig kutattuk nyomaitokat, testvéreim, de végre sikerült rátok

találnunk. Társaimmal együtt azért jöttünk át a csillagok útján, egy nagy

Kürtőből indulva, hogy végigjárjuk közös őseink útját. A földi torokák

nemzetségének üdvözletét hoztuk nektek!

Luis társainak fordította Manuel szavait, de az üvöltés most már az ő hangját is

elnyomta. A falon valósággal forrongtak az emberek. Egy nő éles hangon kiáltott,

mire többen eltűntek a falról. Luis sejtette, körberohannak és a bejárat felől

hamarosan meg is pillantotta őket. Jöttek feléjük, kitárt karokkal... Ünnepelve,

széles mosollyal, szemlátomást barátsággal, sőt talán annál is többel:

szeretettel. Nóra megkönnyebbülten felsóhajtott. Val Crossra nézett, csak most

dugta el a Magnumot a zubbonya alá. Verejtékezve álltak ott mindnyájan, de már

szabadon, szabadon...

Az ünneplésnek nem volt vége. Az „éjszaka" el is múlott, de a résztvevők

kezdetleges lámpák fényénél tovább ülték a vidám lakomát.

A torokák városa nem volt messze a stadiontól - az „arénától", ahogyan a

földiek elnevezték. Egy domb mögött furcsa, hosszú házak sorakoztak, általában

egymásra merőlegesen. Valami tervszerűség látszott az építésükben, vagy csak úgy

tűnt? Közöttük és mellettük művelték is a földet, az utak keskenyek voltak.

Néhány autószerű jármű állt itt-ott az épületek mellett. Minden kőből volt,

kivéve a tetőket, azokat valami műanyaghoz hasonló vékony, de szilárd lemezek

borították. A berendezés egyszerű volt, csak a legszükségesebb bútorokra

korlátozódott. Itt senki sem kényelmesedett el, az biztos. Kevés húst, inkább

kukoricából és más növényekből készült ételeket ettek. Manuel a lakoma alatt a

falu főnöke mellett ült. Most, hogy ismét megvirradt, sétára indultak a faluban.

Bámészkodók lelkes kis csoportja szegődött a nyomukba. A torokák között sok volt

a fiatal, és kevés az öreg.

A főnök vagy negyven éves lehetett, barázdált arca koránál idősebbnek mutatta.

Lantunak hívták, és volt családja is. Asszonya, két fia, és a falu legszebb

házában élt, amit büszkén meg is mutatott az idegeneknek.

- Mit tudtok az őseitekről, Lantu?

- Nem sokat. Egyszer csak itt termettek. Egy nagyon szép világból jöttek, így

emlegették. ,A csillagok útjára léptek", és iderepültek... Ezt hallottam a

nagyapámtól. Az „ezüstmadarak" hozták el őket.- „Ezüstmadarak"...?

- Ma is vannak, bár ritkán találkozunk velük.

- Beszélj róluk - Manuelben égett a kíváncsiság. Akkor jött fel a helyi nap,

percről percre világosabb lett.

- Madarak, mert repülnek, ha akarnak, és ezüstös öltözetet viselnek. A

levegőből jönnek, viharos gyorsasággal. Hol itt teremnek, hol ott. De nem

bántanak bennünket. Ha nem szállunk velük szembe.

- Miből éltek, Lantu?

- Dolgozunk a földeken. Itt a házak között csak babot termesztünk, de vannak

ültetvényeink a falutól távolabb. Ott kukorica és banán is terem.

- Ti eszitek meg, amit termeltek?

- Ki más...? Bár az „ezüstmadaraknak" is kell adnunk. A termés egy részét

elviszik. Minden ötödik banánfürt és minden negyedik kosár kukorica az övéké.

Ezt csak akkor viszik el, ha már lemorzsoltuk.

- Öntözitek az ültetvényeket...?

- Évente néhányszor. Keleten van egy nagy tó. Ha felnyitjuk a gátakat, a víz

elönti a területet. Hamar átszalad rajta, meg beszívódik a földbe, attól aztán

termékeny lesz az ültetvény.

- Eső szokott esni?

- Ritkán - kevés a felhő.

- Mit szólnak majd az „ezüstmadarak", ha megtudják, hogy mi... szóval, hogy

ideérkeztünk?

- Már tudják - felelte röviden Lantu, de erről nem volt hajlandó többet

elárulni.

Ugyanakkor Luis, aki szintén tudott toroka nyelven, csak gyengébben, mint

Manuel, erről faggatta az asszonyokat.

Durva szövésű ruhát viseltek, de az alakjuk és az arcuk szép volt. Nóra egy

pillanatig sem érezte, hogy idegenek lennének. Ugyanolyan emberek voltak, mint

ők. Val és Cross kicsit mereven ültek a lakomázók között, de elfogadták a

kínálást. Kukoricalepény, valamilyen rágcsáló húsa, különféle finomságok, no és

nem túl erős banánból erjesztett ital volt előttük. Asztal helyett egy

leterített gyékényre tálaltak, a vendégek és a házigazdák összekuporodva ülték

körül. Amikor ismét kisütött a nap, a vendégek az egyik hosszú ház árnyékába

húzódtak. A nap azonban gyorsan emelkedett, egy idő után már nem volt hová

menekülni a függőlegesen beeső meleg sugarak elől.

Luis és Nóra mellett egy huszonéves lány ült:

- Hira a nevem. Most léptem a hatvanhatodik évembe.

- Tessék? - Luis előbb azt hitte, rosszul értette. Aztán felderült az arca: -

Ja, igen! Az nem több, mint huszonkettő.

- Harmadolni kell - bólintott Nóra is. - Egy földi huszonnégy órában itt

három nap van.

- Meséljetek arról, ahonnan jöttetek - kérték a nők. Luis nem futamodott meg,

bár nehézségei voltak. Nemcsak nyelviek. A sok fekete szempárba nézve szólt a

Földről. Arról, hogy ott nem mindenütt ilyen kopár a vidék, vannak fák és magas

hegyek. Ez utóbbi kettő itt aligha létezett, mert nagyon érdekelte

hallgatóságát. Mondta még, hogy nagyon sokan vannak a földi emberek - akkora

számok nem is voltak a toroka nyelvben...

Milliárdokról hát nem is beszélt. Elmondta, hogy ők már kijárnak az űrbe is, de

erre egyrészt értetlenül néztek rá, másrészt ők is az „ezüstmadarakat"

említették. Azok mindenfelé röpködnek, „hát biztosan olyan magasan is, amit te

az előbb űrnek neveztél", így az asszonyok, kicsit bizonytalanul. Aztán ismét az

emberek kérdezősködtek.

- És ti hányan vagytok?

- Itt nem sokan. Akadnak még más faluk, más emberek.

- A Piramist ismeritek?

Nem tudták a szó jelentését, hát Luis mutatta, majd a homokba is lerajzolta a

fekete építményt. Az arcokra félelem ült ki:

- Oda nem szabad menni. Az aranyfalu is tiltott terület.

- Ki tiltotta meg?

Csak az égre pillantottak, és Luis értette őket.

- Az aranyfalu miért épült?

- Nem tudjuk. Nem mi csináltuk. Ott volt már a nagyapánk idejében is.

- Ki készíti a jármüveket? - a szóval nehézségei akadtak, ismét csak körülírta

az „autót". Hiszen a torokák, amikor elhagyták a Földet, még a „kocsi" fogalmát

sem ismerték, így szavuk sem volt rá. A válasz ismét a bizonytalan

távolbamutatás és tekintés lett. Tehát nem ők gyártják. .Hogyan is tételezhettem

fel, az „ezüstmadarak" őket csak földművelésre használják..."

Lantu, Manuel és a többiek visszatértek sétáikból. Cross, Nóra és Val ekkor

tudták meg, mi történik. Milyen új információkat szereztek az indiánul beszélő

társaik?

Nóra rámosolygott Hirára. Látta, a toroka lány kicsit félve, idegenkedve nézi a

másik három férfit. Manuel „normálisnak" tűnhetett a számára, de amazok... a

fehérek... Nóra ekkor értette meg, hogy hiszen a torokák ősei még akkor jöttek

el a Földről, amikor ottani lakóhelyükre nem jutottak el a fehér emberek. Ez

több száz évvel Kolumbusz emlékezetes utazása előtt történt! Nem adhattak át az

ősök semmilyen emléket, tapasztalatot a fehér emberekkel kapcsolatban.

- Jutottak valamire? - kérdezte Cross.

- Még nem sokat tudunk. De a lényeget itt sem ők jelentik, hanem az úgynevezett

„ezüstmadarak". Akik nyilván a bolygó igazi urai Luis Lantura nézett: -

Mondjátok, hol vagyunk? Mi a neve ennek a... világnak?

- Mi csak Udurnak nevezzük. Nagyon régóta lakunk itt, bár... mesélik, hogy

valaha a csillagok útján jöttünk. De ezt már egyre kevesebben hiszik el... A

falu neve Tor. Mindig itt éltünk.

- Törokáknak hívjátok magatokat?

- Igen, de erre nincs szükség. Nincs más errefelé, csak torokák. Vagyis

emberek.

- Látták már közelről az „ezüstmadarakat"? - kérdezte Cross izgatottan. Val

csak bólogatott - ezt ő is szeretné tudni. Luis fordított. Közben Nóra látta, a

falusiak széledni kezdenek. Nagy esemény volt sivár életükben az idegenek

érkezése, ám munkához kellett látniok. A nap gyorsan emelkedett. Kapaszerű

tárgyakkal a vállukon sok nő indult a földekre. Egy férfi „autót" hozott elő,

többen abba szálltak és indultak az ültetvényekre. Idősebb asszonyok a megmaradt

ennivalót gyűjtötték össze a gyékényekről. Az élet kezdett visszatérni a rendes

kerékvágásba. Hira és Nóra tekintete összefutott, aztán a tori lány szeme

visszatért Manuelre. Olyan áhítattal nézte a férfit, hogy Nóra önkéntelenül

követte tekintetét Egy idegen milyennek látja Manuelt? Kénytelen volt

megállapítani, hogy biztosan nagyon tetszik nekik. Talán mindenkinek. Manuel

szélesvállú, megnyerő arcú, akkor is, ha keveset mosolyog. Fekete szeme,

arcvonásai nem különböznek az itteniekétől. Ő is toroka, igazi indián.

- Láttuk, nem is egyszer. Eltelik száz nap, vagy több, hogy az „ezüstmadarak"

eljönnek. Beszélik a nyelvünket.

- Ők is... emberek? - Luis nyelt egyet. Számára ez normális kérdés volt,

eddigi tapasztalatai birtokában tette fel. De vajon a torokák hogyan látják a

dolgot...?

Lantu arcán pillanatra átfutott egy árnyék. Ezt csak Luis látta, mert ott állt

vele szemben és nem vette le szemét a férfi arcáról.

- Nem... nem tudjuk. Az öltözetük olyan. Az arcukon mindig álarc van, ezüst

álarc. Azt mondják, van egy főnökük, akinek arany álarca van... De őt sohasem

láttuk. Úgy mozognak, mint mi. Két lábuk van, de a kezüket sem látni, azt is

eltakarják. Ha akarják, egyszerűen elrepülnek, mint a madarak.

- Semmilyen állatot nem láttunk - suttogta Val. - Se vadat, se házit.

- Valami rágcsáló biztosan van, hiszen ettünk a húsából - súgta vissza Nóra,

idegesen. Ez lenne most az igazán fontos?

- És hol laknak az „ezüstmadarak"? kérdezte Cross.

- Nem tudni, mindig másfelől érkeznek. A termést a mi kocsijainkon viszik el,

később a kocsikat üresen találjuk valahol a földeken.

- Hol vanak az öregek? - csapott le Nóra. Lantu nem felelt. De Hira látta,

milyen fontos nekik minden szó. Akkor már alig néhányan álltak csak körülöttük.

- Aki eléri a százötven évet, annak mennie kell. Nem tudjuk, hová. Még sohasem

jött vissza senki.

- Fiatalokat nem vittek el? Gyerekeket, csecsemőket?

- Azt mondták az öregek, régebben előfordult, de ma már nem.

A földiek tanácstalanul meredtek egymásra. Val vállat vont. Hát ez nem sok. Nóra

Hirára mosolygott. Nem ismerte a toroka nyelvet, pedig sok egyebet is kérdezett

volna. Hogyan élnek, miképpen zajlik a párválasztás, a házasság...? De belátta,

most nem földi indián törzset kerestek fel és nem a néprajzi adatok gyűjtése a

legfontosabb.

Végre magukra hagyták őket. Bármilyen érdekesek is voltak a torokák számára,

azért az életük zajlott tovább. Lantunak is el kellett mennie a földekre, csak

Hira maradt mellettük. A nap már delelt, hogy ismét lefelé induljon.

Cross leült a földre:

- Vissza kéne menni a Piramishoz.

- És akkor mi lesz? - Val szokása szerint ellenkezett vele. - Fogalmunk

sincs, hol az itteni Kürtő bejárata. Vagy hogy egyáltalán, van-e visszaút?

- Ettől tartok én is - borongott Luis, frissen kiserkedt szakáiiát simogatva.

- Ha a földi Kürtőből csak egyirányú a közlekedés? Akkor mit teszünk?

- Korai még ezen töprengeni. Azért jöttünk át, hogy körülnézzünk egy ismeretlen

világban - Manuel körbemutatott. - Hát tessék, itt az alkalom!

Kutatva néztek rá - gúnyolódik? Hira nem értette a beszélgetést és látszott az

arcán, már az is döbbenetes számára, hogy más nyelven is lehet beszélni, nem

csupán torokául.

- Ez itt mind csak kulissza - intett körbe Luis. - Ezek a szerencsétlenek

csak bábuk. Élnek, de fogalmuk sincs, mennyire teljesebb lehetne az életük egy

normális világban.

- Miért, ez nem az? - ellenkezett Val. Ugyanazt csinálhatják, amit az őseik.

Művelik a földet, mint a tizenharmadik században, amikor elhozták őket.

- Hát éppen ez az!- csapott le Luis. Elemében volt, mint mindig, ha vitázni

kellett. De most más indulat is fűtötte lelkét: - Pontosan ugyanúgy élnek, mint

hétszáz évvel ezelőtt, vagyis nem fejlődnek! Az ő számukra nincs előrehaladás,

nem történik semmi. Ha a Földön maradtak volna, már előbbre tartanának!

- Kipusztultak volna alkoholizmusban, például. Mint oly sok ottani toroka

testvérem jegyezte meg Manuel. Életében először szembehelyezkedett a „professzor

úrral"? Nóra Luist nézte, de élettársa most nem mosolygott. Mintha nem is

hallotta volna az ellenérvet:

- Ezen a bolygón a kulcsot az „ezüstmadarak" jelentik. Ok itt az urak, ők

irányítanak mindent. Nem kétséges, hogy ők építették a Csillagkaput, ők hozták

ide a torokákat, ma is ők vezérlik az életet.

- Engem aggaszt, hogy az ötven éven felüli torokákat elviszik valahová. Miért?

- Nóra idegesen rágta a szája szélét. Manuel ránézett, és egy pillanatra

megfogta a lány karját. Nyugtatóan. És Nóra csakugyan megnyugodott kissé.

- Ne is gondoljunk rá - Val szemlátomást türelmetlen volt. Meg is magyarázta:

- Az előbb azt mondta ez a főnök, hogy az „ezüstmadarak" biztosan tudnak már

rólunk. Akkor hát hol maradnak? Miért nem jönnek értünk?

- Talán jobb is, ha nem - mormolta Cross. Val persze hallotta és ránézett:

- Nem örülök. Miattuk jöttünk, mondjuk ki kereken! A torokák csak egy kellemes,

de, jelentéktelen ráadást jelentettek. Az ő földi mítoszuk mutatta meg az utat,

de... Hiszen mi azért jöttünk ide, hogy találkozzunk a fejlett lényekkel. Akik

működtetik a Csillagkapukat...

- Többes szám? - kérdezte Luis élesen.

- Ahol egy van, ott lehet több is! Nórának eszébe jutott: lehet, hogy mégis

igaz a legenda? Nem is a fantázia szüleménye? Mi van, ha valóban létezett egy

olyan kapu Egyiptomban, vagy másutt? És talán évezredek óta léteztek mindig, és

ma is? Folyamatosan zajlik a „forgalom" a csillagok, vagyis a lakott bolygók

között? Kik ügyelnek fel erre, és miért csinálják-csinálták mindezt? Mi belőle a

hasznuk?

- Ha olyan mindenhatók, majd tesznek valamit.

- Például agyoncsapnak bennünket távolról, nehogy tovább zavarjuk köreiket.

- Kinyírhatnak minket, az biztos...

- Talán már megtették volna. Tüdniok kellett a Kürtő használatáról!

- Ha ők már sok száz éve nem használták, lehet, megfeledkeztek róla - semmit

sem tudtak, semmiben nem lehettek biztosak. Hát tanácstalanul néztek egymásra.

- Térlátó! Jelentést kérek!

- Saját indukálás, így tehát térsértés történt.

- Újabb adatok?

- Öt lény a D-6-ból.

- Á, a D-6-osból...! Kellemes hely, emlékszel? Jártunk ott.

- Tüdőm, Világlátóm, jártunk ott is. Számomra nem igazán volt kellemesebb, mint

más terek.

- De hagyjuk az emlékeket. Betolakodókkal állunk szemben!

- Pontosan ez a helyzet, Világlátó. Mi a parancsod?

- Közelről akarom őket látni. Mi van a térsértés helyén?

- Az Auro-tervet sohasem adtuk fel, mint tudod. Bármikor helyreállítható a

kétoldalú áttörés.

-Érdekel a D-6-os. Intézkedj, állítsák helyre a kapcsolatot, és legyenek készen.

- így lesz, Világlátó.

- Én azt mondom, kérjünk kölcsön egy kocsit és menjünk vissza a Piramishoz -

Val hangja keményen csendült.

- És akkor jobb lesz nekünk? - érdeklődött Manuel. Talán kicsit gúnyosan.

- Persze. Nem azért jöttünk, hogy idegenbe szakadt indiánok között néprajzi

kutatásokat végezzünk. Azt hiszem, erről egyikünk sem fog disszertációt írni.

- Csak ön, egy cikksorozatot - így Nóra. Maga is megijedt, mennyire

ellenségesre sikeredett a hangja. Ám Vált nem tudta megsérteni.

- Ahhoz, hogy komoly terveink legyenek a jövőre nézve, vissza kellene jutnunk a

Földre

- De előbb beszéljünk a idegenekkel - így Cross.

- Csak így? „Beszéljünk velük"?

- Miért ne? Hallottuk, hogy szót értenek a torokákkal, akkor talán velünk is -

a kistermetű férfi alulról nézett fel Manuelre. Nem akart vitát, ez érződött a

hangjából. Luis felemelte a kezét:

- Nem rossz az ötlet. A torokákhoz tényleg visszatérhetünk, ha nem sikerülne a

dolog. Ahogyan Cross úr mondta korábban, és most Val is... A dolgok kulcsa az

idegeneknél van, őket pedig a Piramisban találjuk meg, azt hiszem.

Val lassan engedte ki tüdejéből a. levegőt.

A hadnagy lassan kapaszkodott felfelé. Az imént lement megnézni az őrséget. Úgy

vélte különben, teljesen fölösleges volt három embert elhelyezni kétszáz

méterrel lejjebb, az ösvény mellé. Ki a fene támadná meg őket onnan alulról?

Hiszen a völgyben is az ő embereik vannak. Errefelé csak a kőszáli kecske meg a

sas járhat.

Friss volt a reggel. Odalent szétterjedtek a párák. Itt hűvös szél osont a kövek

között. A hadnagy fázósan összehúzta nyakán a zubbonyt. Nem is hoztak téli

felszerelést, futott át a fején. Ki gondolta volna, hogy ennyi éjszakát kell majd

eltölteniök, ilyen magasságban? Hiszen ez olyan, mintha tél lenne. Legalábbis

éjszaka és kora reggel. Míg csak a nap jóságos sugarai ismét befűtenek kissé.

Az ezredes jól látta a hadnagyot, a mozdulatot, és így tudta azt is, mire

gondol. Amikor az egyenruhás férfi közelebb jött, az ezredes csak ennyit

mondott:

- Nekünk a hideget is bírnunk kell, hadnagy.

- Igen uram, bírom is - dacosan fölvetette a fejét. De már tudta, nem fog

előhozakodni azzal, amivel szeretett volna. Hogy már ötödik napja ülnek itt a

fiúk és majd felrobbannak az idegességtől... Az ezredes arcába pillantva jobbnak

látta hallgatni.

- Van neki felesége? - kérdezte Hira.

Luis az első pillanatban azt hitte, félreértett valamit. Utána meg, hogy vajon

kiről is van szó...? A toroka lány csak állával mutatott Manuel felé. Az indián

éppen Lantuval beszélgetett. A főnök nemrégen tért vissza az ültetvényről. Luis

idegesen felnevetett:

- Nem, azt hiszem, nincsen.

Hira tekintete megvillant. A nyakában egy színes kis csövecskékből készült lánc

volt, és az egyik csuklóján is egy hasonló. Más díszt nem viselt. Barna

szoknyája kiemelte remek vonalait. A férfi tekintete egy pillanatra

elkalandozott... aztán elkapta a szemét. Nórára nézett, de a lány éppen Vállal

vitázott valamin.

Manuel és Lantu halkan beszélgettek:

- Nincsenek fegyvereitek?

- Csak amivel vadászunk az itteni nyúlra. Más állat erre alig van. Madarakat is

lelövünk néha... Szóval íjaink vannak, nyílvesszőkkel.

- Más emberek ellen soha nem harcoltatok?

- Emberek ellen...? - Lantu annyira megdöbbent még a feltételezésen is, hogy

Manuel jobbnak látta nem firtatni a témát. De egy kérdés még a lelkében feszült:

- Ha nem derül ki, hogy mi is torokák vagyunk, megöltetek volna bennünket?

- Nem - rázta fejét határozottan a főnök. Udur világában ilyent nem teszünk.

Az a nagy állat, amit különben uabr-nak hívunk, nagyon ritka. Még nehezebb

becserkészni és elfogni... Néha a. mi fiataljaink is kiállnak ellene. Úgy

hallottam, minden toroka falunak megvan a maga arénája és vabrja. Afféle

szórakozás ez.

- De ha a társamnál nincs hangos fegyver, és nem pusztítja el azt a... vabr-ot,

bizony rosszul járunk, nem gondolod?

- Megsebesített volna benneteket. Ahogyan olykor minket is. De mifelénk ez a

bátorság próbája. Nők és férfiak egyaránt vállalják minden ünnepen. Most

ünnepeltük az év felét. Ötszázötvenszer kelt fel a nap, mióta megkezdődött az

újabb év.

Manuel töprengve bámult maga elé:

- Adnátok egy kocsit? Kölcsönbe?

- Az „ezüstmadarak" ránk bízták őket.

- Akkor ti vezetitek őket. Akit te kijelölsz, de jöhet több ember is.

Lantu némi töprengés után beleegyezett...

...és a következő napfelkelte után pár perccel elindultak.

Hira vezette a jármüvet, és egy másik falubeli fiatalember, Runn is elkísérte

őket. lalán azért, hogy majd a visszaúton Hira ne maradjon egyedül az

éjszakában?

Lantu sokáig integetett utánuk. Előtte szavukat vette, hogy ha maradnak Udur

földjén, bizony ismét felkeresik Tor faluját. Nóra leghátul ült és kissé

elszorult a szíve, amikor a kocsi lassan kigördült a falu házai közül. Ahogyan a

hosszú épületek kisebbedtek a szemében, és mind apróbbá váltak az utánuk

integető torokák, úgy szomorodott el. Talán mégis inkább ezt kéne választania.

Bármikor megtehetné, és persze Luis is. Az „ezüstmadarakat" aligha bántaná, hogy

két felnőttel több lett az egyik toroka faluban. Itt nincs semmi, ami annyira

ellenszenvessé teszi a földi világot. Nem vetélkednek hatalomért. Nincs pénz.

Senki sem tör mások életére. Nincsenek huszadik századvégi tömeggyilkosságok,

hatalmas becsapódások, krízisek. Itt talán senki sem ellensége a másiknak csak

azért, mert létezik. Vagy mert másutt lakik, más nyelven beszél, más istent

imád. Aki természetesen ugyanaz az isten, csak más a neve. Milyen nevetséges is

mindez!

Nem is fordult előre, míg a homokos talaj egyik domboldala el nem rejtette előle

a látványt.

Az utazás most nem volt olyan hosszú, és unalmas sem. Az elektromotor halkan

duruzsolt. Runn megfontoltan vezette a gépet, a két, szarvhoz hasonlatos

kormányrúd engedelmesen simult a kezébe. Cross megjegyezte, nem olyan

ördöngösség az egész, ő is el tudná vezetni a szerkezetet. Annál is inkább,

mivel csak előremenet volt, két sebességfokozat, semmi egyéb. Luis gondolataiba

merült. Val észrevette:

- Töprengünk, töprengünk, főnök úr? Ezzel eszébe juttatta, hogy voltaképpen egy

expedíció vezetője. A tanár komolyan felelte:

- Bebizonyítottan a tételemet. Csak éppenséggel otthon a tudóstársaim mit sem

tudnak róla.

- Arra gondol, hogy a torokáknak közük van földön kívüli idegenekhez...? Hát

sikerült, az biztos. De a Földön tényleg senki sem tudja még. Ám én bízok benne,

hogy erre is sor kerül.

- Ahhoz, hogy bebizonyítsam, a sok hitetlennek az orra alá dörgöljem a

bizonyítékokat, haza kellenne mennünk.

- Miféle bizonyítékokról beszél? - kérdezte élesen Val Haylow. Cross is

fülelt, de nem szólt. Nóra akkor fordult meg, most már ő is hallotta a

beszélgetést.

- Hogy érti? Hiszen itt vagyunk, és... - Luis elbizonytalanodott. Az újságíró

cinikusan vigyorgott:

- Hát éppen ez az, kedves professzor úr! Ha sikerül is hazamennünk, mit viszünk

bizonyítékul...? Mesélünk majd az itteni torokákról? Arról, hogy ők Udurnak

hívják világukat, a bolygót és Tornak a falujukat? Ki hiszi el? És ha vinnénk is

néhány tárgyat, amit ők készítettek, azt éppenséggel hozhattuk a földi

torokáktól is.

- Nem hoztunk videokamerát. A Piramis, vagy az ár any falu...

- Ne legyen gyerekes, professzor. A filmre azt mondanák, hamisítvány. Ezt

mondják vagy száz UFO-filmre, ezt mondják az eddig hivatalosan fel nem fedezett

rejtett életű állatok fotóira, és mindenre, ami nem illik bele a vaskalaposok

világába, hivatalos tudomány szűk kereteibe, no és az agyakba. Ha mind az öten

visszaérünk, és ugyanazt mondjuk, akár eskü alatt is, akkor ránk fogják, hogy

összebeszéltünk és együtt hazudunk!

- Hát nincs kiút? - jajdult fel Nóra. Cross felhúzta a szemöldökét és

összedörzsölte két kezét:

- Nyugalom! Majd kitalálunk valamit. Talán az is elég, ha néhány ásványt,

homokot, földet, növényt viszünk haza.. Ha egyértelműen bebizonyítható, hogy

ezek nem a földi térből származnak, akkor... talán.

Luis nem nagyon hitte. Kétségbeesetten nézett maga elé. Val és Cross tekintete

összeakadt a háta mögött, de a férfiak arcán nem látszott, hogy túlságosan

sajnálják. Pedig hát Válnak is gondot jelenthet, ha majdani beszámolóját senki

sem hiszi el. Az olvasók sem kedvelik, ha valaki hülyének nézi őket. Ezt Nóra is

jól tudta, éppenséggel rádióhallgatók vonatkozásában. Még ennél sokkal hihetőbb

történetekre is gyakran betelefonáltak, és bizony amit mondanak, nem mindig

lehetne antennára engedni.

Manuel félig hátrafordult:

- Hé, fehér emberek...! Azért nem ártana megtalálni a hazafelé vezető utat is.

Ismét kijózanította őket, mint már nemegyszer. Amikor megpillantották a csonka

gúlát, nem volt felhőtlen az örömük. A kocsi döcögve haladt a köves úton. Runn

ismét visszaadta a kormányt Hirának. A lány Manuelre nézett:

- Meddig menjek?

- A Piramisig, kérlek.

- Nem tanácsos - felelte azonnal a lány, mint aki számított erre a válaszra.

- Odáig úgysem megy el a szerkezet. Tudjuk tapasztalatból. Valamilyen

láthatatlan erő hat rá. Meg fog állni előtte, és akkor nehéz elindítani ismét.

Cross bukkant fel mögöttük:

- Mit mond a lány, Manuel?

Az indián elismételte spanyolul is. Cross homlokát ráncolta:

- Tüdőm már, mi a baj. Álljon majd meg, amikor a határon leszünk - és Valhoz

fordult: - A kocsi elektromos, ugye? Milyen hatásra állhat meg, úgymond

„magától"?

- Olyan térbe kerül, amely zavarja az elektromágneses jeleket. Hat a motorra is

összenéztek. Luis is kapcsolt:

- Vagyis valami van a Piramisban, ami...!

- Igen. Van uaíamí - Val előremeredt. Éppen az utolsó kis emelkedőre hajtott

fel a jármű. Hira mind lassabban vezetett, és a domb tetején megtorpant:

- Innen már gyalog kell tovább mennünk.

- Te is jössz? - kérdezte Manuel.

- Lantu azt mondta, kísérjelek el benneteket a Piramisig - mosolygott a lány.

Nóra látta kiugró arccsontját, sárgásbarna bőrét. Volt a lányban valami

idegenszerű. Maga sem tudta miért, nem örült, hogy velük jött. Hira magabiztos

volt, otthonos, elfogadta az indián kezét, és egy pillanattal tovább tartotta

benne saját ujjait, amikor már rég leszállt a kocsiról. Luis viszont örült:

- Remek, legalább lesz idegenvezetőnk. Runnal mi lesz?

- Itt marad a kocsinál. Ha bajunk esik, de el tudunk menekülni, itt

találkozunk.

- Vidám perspektívák - morogta Cross, bár nem félt. Ezt azzal is mutatta, hogy

elsőnek indult el. Val még egy pillantást vetett a Piramisra. Innen is

félelmetes volt, elfoglalta a vidék egy részét, látványa betöltötte még az eget

is ott nyugaton. A nap már delelőhöz közeledett, és ha azt akarták, maradjon pár

órájuk a kutatásokra, igyekezniök kellett.

- Az „ezüstmadarak" szoktak erre járni? kérdezte Luis Hirától. Runn a kocsi

mögött maradt, árnyékba heveredett és nem is nézett utánuk.

- Nagy néha. De mi nem járunk erre, kerüljük őket.

- Megtiltották a Piramis látogatását? érdeklődött Nóra. Manuel fordította a

kérdést és a választ is:

- Tulajdonképpen nem, de nemegyszer elmondták, hogy maradjunk a falunk és az

ültetvényünk közelében, ott a mi helyünk. Az szóba sem került, hogy

vándorolhatnánk Udur földjén, ahová csak kedvünk tartja. Ennek biztosan nem

örülnének, azt hiszem.

- Kik lehetnek ezek? - töprengett Val. Rendelkeznek az egész bolygóval, de

igényt tartanak a falusiak nyomorúságos termésének egyötödére. Csillagok közt

száguldoznak, de megtiltják ezeknek az embereknek, hogy eltávolodjanak a

lakóhelyüktől.

- Nyilván okuk van rá - felelte Luis.

A kis csapat közeledett a fekete Piramishoz. Az építmény szabályos volt,

csillogott a fala is, de csak tompán. Megközelíthetetlen erődnek tetszett és

hiába értek hozzá egyre közelebb, sehol sem fedeztek fel nyílást, ajtót, ahol

bejuthatnának. A homoksivatag közepén súlyosan elterülő építmény barátságtalannak

tűnt.

- Úgy érzem - mondta egyszer csak Manuel --, hogy valakik onnan bentről

figyelnek bennünket.

- Világlátó!

- Érzékelem jelzéseidet, Terlátó.

- Idegenek közelednek. Hatot különböztetek meg. A hangérzékelés már rájuk állt,

az optika szintén.

- Ők lennének azok, akik átjöttek a 4-esen?

- Igen, az Auro-akció mellékterméke, ha kifejezhetem így.

- Jogosan közölted, mert így van. Az átjáró nem ok nélkül maradt nyitva.

Szándékaikról tudunk valamit?

- Beadom az eddig szerzett információkat, ítéld meg magad.

- Ostobaság - jelentette ki Cross a maga szokásos megfellebbezhetetlen módján.

- Ki látna bennünket? Ezt csak réseken vagy kamerákkal tehetik meg.

- Ugye, ezt nem gondolja komolyan? Nyilván sok mindenre képesek. Egy nálunk

sokkal fejlettebb technikával találkoztunk - Luis nem is nézett társára. Már

majdnem elérték az építményt. A fekete, tompán csillanó meredek falon nem láttak

semmiféle nyílást. Fenyegető volt a látvány, de talán csak a fekete színe miatt.

Nóra is erre gondolt, és igyekezett megkönnyebbülni. Mesterségesén, akarattal ez

persze nehezebben ment. Közben Manuel elindult a közeli sarok felé, majd el is

tűnt mögötte. A többiek is kiértek a sarokra, de...

- Hová tűnt Manuel?

Val homlokán azonnal felbukkantak a hideg verejtékcsöppek. „Most kezdődik",

gondolta. Akárcsak a filmekben. „Egyenként el fogunk tűnni a többiek szeme elől,

és soha többé nem kerülünk elő..."

- Itt vagyok - mondta Manuel. Ott állt mögöttük:.

- Hogyan kerültél oda? - kérdezte Luis és elcsuklott a hangja. Nóra csak nyelt

egyet, nem tudott szólni.

- Maga az imént... ott ment... előttünk Cross a Piramis sarkán állt és hol

előre, hol meg hátra, a másik oldalra nézett.

- Én sem vettem észre semmit - az indián vállat vont. - Mentem előre és

egyszer csak itt álltam, ahol most vagyok.

Csoportosultak a Piramis sarkánál. Mindnyájan arra gondoltak: ez a kis jelenet

nem valami figyelmeztetés volt...? Valakik így „szóltak", ne menjetek tovább,

mert különös dolgokkal fogtok találkozni. Ugyanakkor a dolog nem látszott

életveszélyesnek. A kettősség furcsa érzéseket keltett bennük. Nóra felnézett.

Miért olyan rettentőn hatalmas...? És ha itt áll, néha úgy tűnik, mintha

egyenesen ráesne ez a sziklatömeg. Ha ugyan sziklából van. Val szánta el magát

elsőnek, követte Manuel nyomait a homokon. Amikor odaért, ahol az indián nyomai

megszakadtak, hirtelen nagyon könnyűnek érezte a testét. Valami történt vele,

nem tudta, mi az - és máris ott állt Manuel mellett.

A társai mögött.

- A térnek azon a pontján van most jelentette ki Luis, - ahol nem lehet. Nem

abban az irányban ment, nem is akart odajutni, és mégis...

Nóra közelebb húzódott Luishoz. Cross valamit morgott érthetetlenül. Hira

hátravetette fekete haját, karperece megcsillant a napon. Bőrruhája redőjébe

akasztotta egyik kezét:

- Az „ezüstmadarak" még különb dolgokra is képesek. Eltűnnek és újra

felbukkannak, meg egyszerre több helyen is vannak.

A társaságot nem nyugtatta meg a magyarázat. Luis tette a harmadik kísérletet

amikor elszántan ment Manuel és Val nyomán a homokban, felkészült a csodára. De

ekkor semmi sem történt. A csoda nem ismétlődött meg. Nyugodtan mehetett tovább

a Piramis másik fala mentén. Még álltak egy kicsit a többiek, aztán összenéztek

és követték. Cross attól tartott, valaki úgy eltűnik közülük, hogy többé nem

bukkan elő. De mindnyájan együtt maradtak.

- Manipulált a dolog - jelentette ki Val biztonságosnak hitt távolságban. -

Ha akarják, eltűnünk és felbukkanunk a tér másik pontján, de ha másképpen

akarják, akkor ez nem történik meg.

- És mi a célja az egésznek? - Nóra körülnézett. Tényleg nincs itt senki? Most

már neki is olyan érzése volt, hogy figyelik őket. Ki is mondta: - Szerintem

minden lépésünkről tudnak, mióta ideérkeztünk.

- Az jó - bólintott komolyan Luis. - Mert azt jelenti: nem ellenségeink. Ha

el akarnának pusztítani, rég megtehették volna. Akár abban a bizonyos első

percben, még bent a Kürtőben, vagy a Piramis lapos tetején.

- Én nem örülnék annyira - kesergett Val.

- Mert mi van, ha valamiféle kísérlet alanyai vagyunk? És még nem jött el az

ideje, hogy kinyírják a fehér patkányokat? Vagyis minket?

Manuel lassan újra az élre tört, kitartóan dagasztotta a homokot. Itt a fal

tövében puha volt, szinte folyós. Az indián figyelte a falat, és nem hiába.

Sasszeme észrevette a milliméternyi különbséget. A fal egy helyen több méteres

szakaszon kiállt. Meglehetősen szabályosnak tetszett az a folt. A férfi

megtorpant, körbetapogatta.

- Érzek valamit - mondta. Nem részletezte a dolgot. De ugyanaz a bizsergő,

különös érzés fogta el, amit a Földön a Nagy Kürtő alatt állva érzett, mielőtt

megérkeztek azok a kék fénysugarak.

- Ki fog nyílni, mert ideértünk - súgta Nóra. Hira szeme rémülten cikázott a

sivatag, a Piramis és társai között...

- Terlátó!

- Jelentkezem.

- Riadójelzés érkezett az 5-ös kaputól.

- Csak nem...?

- De igen, sajnos. A riasztókat a nagy elektromágneses tér hirtelen

megváltozása hozta működésbe. A változás jelentősen túllépte a határértékeket.

- Világos. Tehát megint itt van!

- Ezt akartuk, Világlátó!

- Csak nem most, amikor ezek az idegen térbeliek is megjelentek.

- Eggyel több vagy kevesebb... Bár ilyen egyszerű lenne. Tüdőm, ez mivel

fenyeget.

- Már átjött?

- A műszerek szerint éppen áttüremkedik. A műszaki akadályokat legyűrte, és

jön, jön... Nagyon kevés idő maradt.

- Még elég messze van, nem jut ide olyan hamar. Intézkedem, Térlátó. Te addig

is figyeltesd a „vendéget".

- Valami történik - jegyezte meg Manuel. Óvatosan elhátrált a faltól. Cross

szeme kitágult. Val idegesen körülnézett - másfelől nem fenyeget támadás? Hira

és Nóra most egymás mellett álltak, és egyikük sem mozdult. Luis ajkába

harapott. Látta, hogy a falnak Manuel által felfedezett másféle része lassan

beesik.

A szabálytalan falrész - akkora volt, hogy egy teherautó behajthatott volna

rajta, ha ez földi körülmények között történik - legalább egy méterre

besüllyedt. A szélein a nyílásból világosság tört elő. Az uduri nap végéhez

közeledett, a bolygó csillaga már ismét nyugaton járt.

- Ez felér egy meghívással - Luis a társai arcát kémlelte. Hira reszketett:

- Én nem... nem merek oda... bemenni.

- Ha bántani akarnak téged, idekint is megtehetik - Manuel csak ennyit szólt

és a lány magatartása azonnal megváltozott. Kivirult, el is mosolyodott, és

követte az indiánt. Nóra ismét csak nem tudta, miért, valami kicsiny irigységet

érzett, de elhessegette az érzést. Egy perc múlva úgyis elfeledte a dolgot. Vagy

azt hitte.

Kőlapokra léptek, a talpukon behozott homokszemcsék megcsikordultak, alig

hallhatóan. Fény áradt a falakból, de nem lehetett felismerni a világítás helyét.

Azt sem, mitől jön a fény...? Cross lumineszcenciára gyanakodott, Val rejtett,

de elektromos világításra. Mielőtt szóba foglalhatták volna vitájukat, Nóra

megemberelte magát és kivételesen az élre állt. Egy ferde falú folyosó futott

párhuzamosan a Piramis külső burkolatával, majd egy helyen befelé kanyarodott,

és attól kezdve minden fala egyenes volt. Csak éppen nagyon alacsony.

Manuel meggörnyedt, de a nála alacsonyabb társak is lehúzták a fejüket.

A mennyezet és a falak zöldessárga fényben égtek, és sehol nem láttak ajtót

vagy bútordarabokat. így mentek előre legalább száz métert.

Aztán a leghátul haladó Hira valami zajt hallott. Hátrafordult és tompán

kiáltott. A torkából előtörő vad hangra mindnyájan megperdültek.

Két ezüstös árny jött mögöttük.

Nesztelenül lépkedtek. Vagy nem is lépkedtek, mert alig emelték a lábukat.

Inkább félig csoszogtak, félig lebegtek a talajt is érintve. Senki sem mondta ki

a szót - „Ezüstmadarak"! --, de hát azok voltak, így egy kicsit megfagyott a

vérük. Embermagasak voltak, két lábon mozogtak. Kezükben valamilyen tölcsérszerű

tárgyat vittek, ez fekete volt, nem csillogó. Arcukat és egész fejüket álarc

takarta. Az öltözetük nem tette szabaddá a bőrüket, ezt sehol sem lehetett

látni. Mindent befedett az alumínium vagy ezüstszínű szűk szkafander.

Amikor a földiek megtorpantak, így tettek az „ezüstmadarak" is. Két lábuk a

talajon maradt és majdnem teljesen mozdulatlanul álltak. Embernek is látszottak,

meg nem is. A magasságuk, szélességük, felül a fejük, a szemet és orrot utánzó

álarcuk... Mégis volt bennük sok idegenszerűség. Luis nyelt egyet:

- Tan csak nem. fognak hátba lőni minket?

- Megtehették volna azonnal is - így Val. Mégis kényelmetlenül érezték

magukat.

- Inkább elöl mennének, az utat mutatva dörmögte Cross. Reszketett a keze, és

humorral próbálta elrejteni félelmét. Eddig csak hallottak az „ezüstmadarakról",

hol a földi toroka mitológiában, hol meg az itteni torokáktól. Ám most hús-vér

valósággá lettek, alig pár tucat méterre tőlük.

- Az a fekete a kezükben fegyver? - kérdezte Manuel Hirától.

- Igen. Ha ráirányítják egy lázadóra, vagy aki nem engedelmeskedik azonnal, az

ember összeesik és csak másnap tér magához. De még napokon keresztül gyenge és

rosszul érzi magát.

- Idegrendszerre ható sugárfegyver - bólintott Luis. Val elgondolkozott, aztán

előre nézett. Végtére is, világos volt a helyzet. Arra kell menniök, titokzatos

házigazdáik más utat nem engedélyeznek.

Nóra ment elöl most is, a férfiak és Hira követték. Mozgásuk felgyorsult, senki

nem akart utolsónak maradni. Lépteik visszhangoztak a kőfalú folyosón.

A folyosó kétfelé ágazott. Két, egyformán széles út állt előttük. Nóra

megtorpant, Luisra nézett. Az „ezüstmadarak" ismét álltak, valahol messze tőlük.

- lalán kérdezzük meg tőlük - próbált Cross ismét viccelődni, de nem aratott

sikert. Luis szólt:

- Mivel semmi jelet nem kapunk, esetleg éppen azt szeretnék, ha eloszolnánk.

- Ostobaságot tennénk - így Val.

- Ha le akarnak számolni velünk, bármikor megtehetik. Ránk eresztik a sugarat

az egyik fekete tölcsérből, és azt tesznek velünk, amit akarnak.

- Két csoport többet fedezhet fel - így Manuel, és mint már néhányszor, ismét

ez döntötte el a dolgot. Cross jobbra indult, Val balra, őt Hira és Manuel

követték. Cross megvárta, míg Nóra és Luis a nyomába lép, akkor kemény,

határozott léptekkel indult el a jobb oldali folyosón. Egy ideig még hallották a

másik három lépteit, aztán már csak a sajátjaikat.

- Jönnek utánunk? - kérdezte Val, de nem fordult meg.

- Azt hiszem, nem - így Manuel. - Talán megálltak az elágazásnál, azt őrzik.

- Vajon miért nem akarják, hogy visszaforduljunk?

Nem kapott választ. Hira nem értette, most miről beszélnek, hát ő is hallgatott.

Manuel figyelt, de semmit sem érzett. Bár egész idő alatt sejtette, valahol a

falak mögött sok minden történhet. Kezdte sejteni, a Piramis a földi

nagyvárosokban látott felhőkarcolókhoz hasonlíthat. Nagyon sok szint és helyiség

lehet benne. A föld alatt talán több emelete van, mint afölött. Valahol vannak

valamiféle lények, sejtette az indián.

A másik folyosón Luis megfogta Nóra kezét.

Néma volt a szorítás, jelzés csupán. Cross kékes fényt pillantott meg előttük,

szaporázta lépteit:

- Gyerünk, gyorsabban! Látják?

Egy kisebb terembe értek. Meredek rámpa vezetett felfelé egy keskeny folyosón, a

magasba. A terem közepén vagy három méter átmérőjű kerek foltot vettek észre. A

padló része volt, de a széleken a késhegynyi rés elárulta: ez valami nyílás

fedele. Luis leguggolt, arcát a réshez tette:

- Huzat van. Függőleges nyílás lehet. Nóra felnézett. A félhomály nehezen

oszladozott tekintete előtt, aztán megértette:

- Ez is egy Kürtő...! Olyan, mint amilyent otthon találtunk a Sierra de

Maderában.

- Akkor ez mi? Ajtó? - értetlenkedett Cross és a körbe lépett. Egy pillanatig

dermedten vártak. Ha ismét beindul valamilyen rejtélyes szerkezet, és... Ám itt

semmi sem történt. A kövezet feketés-kék kerek darabja nem mozdult el. Luis

alaposabban körülnézett. A legközelebbi falon egy háromszög alakú táblafélét

látott. Különféle jeleket írtak be kicsiny körökbe. Ezek talán számok

lehettek...?

- Olyan, mint egy számítógép klaviatúrája mondta a lány. Cross is odajött:

- A fenét! Inkább a titkos támaszpontok személyazonosítóihoz hasonlít...

- Honnan tudja? - érdeklődött Luis. Cross szeme rávillant, aztán úgy döntött,

nem veszi észre a megjegyzést.

- ...De az is lehet, hogy ez az indítóberendezés. Ha igaza van Nórának, akkor

innen vezérelni lehet a Kürtőt. Akkor ez is egy Csillagkapu, értik?

- Értjük - Luis körbejárt. Kicsit csalódott volt. Ilyen egyszerű itt a Kürtő

ki- vagy bejárata? Az érkezési és indulási pontja? Még jó, hogy nem egy

mellékhelyiség-szerű szobába tették. Hát igen, az Udur bolygó urainak ez nem

ugyanaz, mint nekik a Földön. Ott sziklába vájták, hegybe rejtegették, bonyolult

gépekkel vették körül a Csillagkaput. Itt viszont az része a Piramisnak, ami...

Talán lakóhelyük, támaszpontjuk? De kiknek? Kik azok az „ezüstmadarak", akik

uralják ezt a világot és már a kozmoszban is tudnak utazni? Idegesítette, hogy

semmit sem tudnak, ugyanakkor nem titkolhatta önmaga elől sem, hogy az idegenek

így vagy úgy irányítják őket. Behívták a földieket a Piramisba, és ott úgy

mozgatják őket, ahogyan nekik tetszik.

- Nem szeretek fehér patkány lenni egy tudományos kísérletben - rázta a fejét.

Cross rábámult, kezdetben nem értette, honnan ez a gondolat. Aztán kapcsolt:

- Én sem, elhiheti. De előbb lessük ki a titkaikat, értsük meg az

összefüggéseket, és akkor... - a keze ökölbe szorult, de azonnal észrevette

magát, ellazult. Még mosolygott is: - Gyerünk tovább.

A másik folyosón eközben Manuel került az élre. Az út felfelé vitt, majd ismét

egyenes padlón haladtak. Val úgy hitte, legalább két szinttel az előző fölött

mennek már. Oldalt benyílókat láttak, de ezek sehová sem vezettek. Bennük ült a

sötétség. Aztán újabb terem következett. Zajt hallottak. Mintha egész tömeg

állna valahol a rá jellemző nyüzsgő, el-elhaló és újra felmorajló

hangorkánnal....

Ám a terem üres volt. Csak az egyik fala volt tele - képekkel. Színesen

villogó képeken mozgó, hangos emberek, földi ruhákban...

- Egy filmet vetítenek - mondta Val.

Hira úgy megdöbbent, hogy az ajtótól már nem tudott eljönni. Csak lapult, hátát

a hűvös kőlapnak vetette, szeme kitágult. Manuel megértette: az Uduron élők

sohasem láttak filmet, itt nincs televízió sem. Bátorítóan megfogta a lány

karját:

- Ne félj, ez csak kép, ami mozog.

- De ők csinálják... Varázslat - rettegett a lány. A férfi szelíden maga után

vonszolta. Beálltak a szemközti falhoz, középre. Innen tökéletesen látták a

„vetítővásznat".

Val összehúzta szemét. A jelenet ismerősnek tetszett.

Nagy téren emelvény, körös-körül ezernyi ember. Fehéringes férfiakat hurcoltak

fel egyenként, pirosnadrágos férfiak fektették őket egy fura, szögletes

szerkezetbe, aztán a felülről alázuhanó háromszög alakú fémbárd levágta a

fejüket. A tömeg minden egyes kivégzésnél felüvöltött...

- Tüdőm már, mi ez - suttogta Val. - A francia forradalom!

Ezerhétszáznyolcvankilenc!

Hira még reszketett. Manuel pedig nem válaszolt. A kép változott. Európai

öltözetü emberek egy nagy üst körül csoportosultak, fehéres pára vágott ki,

valami megmozdult. Gőzgép...? Val csak bámult. Ismét mást láttak. Egy füstölgő

kémény haladt a vízen, alig látszott ki a hajótest a hullámokból. Nevetséges kis

vonat robogott, élénken sípolt-dudált, keskeny nyomtávú síneken emberek

szaladtak utána lelkesen integetve kalapjukkal, kendőkkel. Lövészárkok az esőben,

csupa sár minden. Sáros katonák fura széles kalapban, sisakban lövöldöznek egymásra.

- Az első világháború... - motyogta Val Haylow. Szörnyű gyanú ébredt benne, de

még nem merte megosztani senkivel.

Nem vette észre, hogy egy másik nyíláson bejött Luis, Nóra és Cross is. Úgy

látszik, az ő útjuk is ide vezetett. A „filmen" ekkor három bárkához hasonló

vitorláshajó indult el egy kikötőből. A fehér vitorlákon fekete keresztek

virítottak. Cross felismerte a helyszínt, pedig hát nem láthatta úgy igazán...

- Las Palmas, Kanári-szigetek! Persze, nem most, hanem... nagyon régen.

- Ez valami film? - értetlenkedett Manuel, és nem értette, miért nézik a

társai olyan feszülten a falon zajló „eseményeket". Ám neki is feltűnt, hogy a

szereplők nem viselkednek úgy, mint a filmszínészek. Nem is szólnak semmit, nem

néznek a kamera felé, volt, aki annak egyenesen hátat fordított. Mintha rejtett

kamerával készült felvételek lennének...

- Ez nem film - mondta ki Luis, hangja majdnem elcsuklott. - Ez a valóság!

Értitek? Ezeket a felvételeket ők készítették nálunk, a Földön! Ott és akkor,

amikor ezek történtek...!

Tengerpart, nagyváros. Egy magányos kis repülőgép húz el az öböl fölött, el is

tűnik. De a város fölött gombafelhő bontakozik szét... így még sohasem látták az

emberek: pontosan felülről filmezték le a nagaszaki atomrobbantást. A látvány

szélén különös villanások látszottak. Aztán meggyűrődött a kép, mintha valami

összegyűrte volna a látványt...

- A tér - mondta ki Luis. A gyanú már befészkelte magát a fejébe. Ám a

következő képek ismét elvonták a figyelmét. Hatalmas tömeg a fehér kupolás nagy

épület és egy tűszerűén felmeredő emlékmű között, vízparton. Rengeteg fekete

bőrű férfi és nő, de voltak ott fehérek is.

- Martin Luther King temetése...

- Mi a fene akar ez lenni? - Cross fellázadt. Valahol valaki mintha csak erre

várt volna, a film hirtelen megszakadt. Színes pontok cikáztak még a falon -

vagy csak a szemük káprázott? --, alig volt fény a teremben. Hira még mindig

reszketett. Manuel félkarral magához ölelte, a lány ekkor hálásan rámosolygott

és máris jobban érezte magát.

Csak egy nyílásban maradt fény. Val arra indult.

- Kísérőink elmaradtak? - érdeklődött Luis. Nóra bekukkantott néhány sarokba,

innen induló sötét folyosóra:

- Nincsenek itt.

- Menjünk.

A kivilágított folyosó fokozatosan emelkedett, akár egy rámpa. A Piramis felső

részében járhattak. Cross lemaradt Vállal, valamit magyarázott neki halkan.

Manuel ment az élen. Hamarosan egy kisebb szobába értek. Itt végre voltak

bútorok is.

Méghozzá földi székek. Gazdagon faragott fa karosszékek. Ilyeneket templomokban

látni, vagy múzeumokban - a Földön. Lehet, onnan kerültek ide?

- Hatan vagyunk, hat szék. Világos az üzenet - morogta Cross és elsőnek ült

le. A többiek még haboztak. Manuel körbejárt, de itt már csak falakat talált.

Egy kijárat volt amelyen bejöttek. És ahol most három „ezüstmadár" bukkant fel.

- Előkerültek a kísérők, és meg is szaporodtak - Luis nyugtalanul pillantott

hátra, majd mégis helyet foglalt. Amikor mindnyájan ültek, az egyik „ezüstmadár"

lassan előbbre jött. Különös módon lépkedett, mintha nem is egészen érintené a

talajt, és lépteinek hossza semmiképpen sem egyezett azzal a távolsággal, amit

egy lépéssel látszólag megtett. De mire ezt észrevették, már ott állt előttük,

feléjük fordult. Vékony lábait is tapadó öltözet fedte, cipői idegenszerűek,

vaskosak, hozzá nem illőek voltak. A tölcsérfegyvert nem szegezte rájuk, de

érződött, készenlétben tartja és bármikor lőhetne vele. A feje eltűnt az álarc

mögött. Megszólalt:

- Üzenetet hoztam számotokra - spanyolul beszélt, szinte akcentus nélkül.

Válnak azonnal olyan érzése támadt, hogy a „madár" - a benyomást a hátán

keresztbe összecsukott ,szárnyak" is növelték, amelyek persze öltözetének részei

lehettek - nagyon is mechanikusan szól. Aligha ő itt a főnök. Még a tartásában

is volt valami gépszerű. Nem keltette egy magabiztos, idegen lény benyomását,

amely uralta a földet és az eget.

Luis area kisimult. Végre van valami kapcsolat...? Nóra most örült. Akkor hát

vége lesz a tévelygésnek, a bizonytalanságnak? Cross szkeptikusan bámult;

senkiben sem bízott. Hira önkéntelenül is Manuelt kereste, de a férfi pár

székkel távolabb ült.

- Maradjatok itt, amíg nem kaptok más utasítást. Odakünn veszély fenyeget

bennetekét. Hamarosan ismét találkozunk - és a „madár" lecsoszogott a

kijárathoz. A földiek sokkal fontosabb, tartalmasab üzenetet vártak, hát most

meglepetten ültek. Ennyi volt az egész? Nem tudták igazán, mit is tegyenek...?

- Terlátó!

- Jelentkezem. Az Auro áttörte a gátakat. Egyetlen akadály sem tudta

visszatartani. Közeledik...!

- Értem. Hol jár most?

- Udur túlsó oldalán, de nagyon sebesen jön. Tulajdonképpen nem is kellene neki

körbejönnie.

- Jellemző rá, hogy nem adja fel büszkeségét. Tudja, hogy már értesültünk

közeledéséről, mégis a hosszabbik útvonalon közeledik.

- Ezzel is gyötörni akar bennünket, Világlátó!

- Lehetséges. Itt minden rendben van? -A biztosítás teljes. Talán kitart... egy

ideig.

- Reméljük. Gondoskodj a vendégekről.

- Már értesítettem őket, de a hangulatjelzők szerint csöppet sem voltunk

meggyőzőek. Nagy bennük a tudásvágy, Világlátó! Túl nagy!

- Az nem baj, Terlátó. Tudod te is, milyen volt az utunk. Minket is ez az erő

hajtott leginkább... Felkészültél az összecsapásra?

- Megtettem, amit lehetett. És te, Világlátó?

- Szintén megtettem. Akkor hát...

- Már nem kell sokáig várnunk, Világlátó.

Az ezredes fázott.

Összehúzta a magára terített pokrócot. Milyen durva ez az anyag. Egyáltalán,

milyen kevés itt a kényelem! És nem történik semmi. Naponta egyszer feldübörög

valamelyik helikopter motorja. A pilóták ellenőrzik a hajtóműveket. Készen kell

állniok, minden percben. Akárcsak nekik itt fent. A Kürtő alatt.

A hajnal már megszületett, a pirkadat lassan kezdett átmenni nappali fényekbe. A

nap ugyan még egy szélső hegy mögött járt, de elég világos volt ahhoz, hogy a

férfi lássa a kezében tartott naptárat. Lassan vette elő a golyóstollat. Még jó,

hogy ír ilyen hidegben, hogy nem fagyott be a tintája. Amint a kis rubrikába

berajzolta a szokásos jelet, visszalapozott.

Kilenc nap. Már ennyi ideje várnak itt...! A hadnagy ma biztosan elkezdi ismét a

sirámait. Nem lehet leszoktatni róla. De ha egyszer véget ér az akció, és

visszamennek a városba, majd tesz róla, hogy soha többé ne kerüljenek össze.

Kibírhatatlan a pasas a folytonos nyavalygásával, miközben minden mondatát

állítólag az emberei iránti aggodalom és törődés irányítja... A pokolba az

ilyenekkel!

Az ezredes tett néhány lépést a sziklaösvényen. Milyen csöndes itt minden. De

azok, akik elmentek, talán egészen másféle, zajos világban vannak. Hogyan

lehetséges, hogy csak úgy átmentek...? Érdemes lenne egyszer megpróbálni. Az

ezredes visszafordult és hosszan, töprengve nézte a Kürtő-barlang bejáratát.

Kilenc nap, már kilenc nap, ismételgette közben. Fogytán volt a türelme.

Udur földjén vihar készülődött.

A torokák fedél alá rohantak.. Még sohasem látták ilyen feketének, fenyegetőnek

az égboltot. Éles kiáltások szálltak a szélben - senki sem tudta már, hogyan

keletkeztek. Miért éppen ilyenek, miért ezekből a hangokból állnak? Ki kiáltotta

először, kinek a torkán szakadt ki valaha, nagyon régen... És hol?

Erősödött a szél, keletről fújt, ahonnan máskor oly ritkán, szinte sohasem.

Baljós dörgéssel, villámlással közeledett a vihar, de akár egy nehéz vajúdás,

hosszan tartott. Fájdalma volt a földnek, fájdalma az égnek. A levegő kavargott,

és mind sötétebb lett...

A torokák kunyhóikba bújtak. Forgószél söpört el a közelben, letarolta a

termést. Kemény kukoricaszárak feküdtek el körkörösen, foltokban. Aztán már

üvöltött a szél, mennydörgőtt, állandó zúgás telepedett a tájra, az agyakba is

befészkelte magát. Már egyetlen éjszaka lett a keleti égbolt, és rohamosan jött

el a sötétség. Szinte látták a darabjait, óriási palástként fedett be mindent.

Hamarosan éjszaka lett - nappal. A férfiak is reszkettek. Gyermekek sírtak,

asszonyok lapultak a földre. Széltől letépett kunyhó te tők repültek, a

szélroham élő fákat csavart ki.

Mindenki érezte: a vihar a Piramis felé tart.

- Sokáig kell még itt ülnünk? - Cross felpattant. De mielőtt kiléphetett volna

a székek vonalából, a bejáratnál megmozdultak az „ézüstmadarak". Csak egyet

csosszantak az emberek irányába, mire a férfi visszaült a helyére. A „madarak"

mozdulatlanok maradtak, de nem is mentek vissza a helyükre. Ennyivel közelebb

voltak már az emberekhez.

- Van egy határ - mondta Luis. - Ha azon belül érnek, vagy mi megyünk

közelebb, lőni fognak.

- Ezek nem emberek - mondta Nóra határozottan.

- Ez nem újság - Val még egy kis gúnyt is megengedett magának.

- Úgy értem, nem értelmes lények. Gépek, robotok - mondta ekkor a lány. Hira

nem értette a szavakat, de sejtette, az „ezüstmadarakról" lehet szó. Mondott

valamit Manuelnek, aki lefordította:

- Hira szerint nincs lelkűk. Luis bólintott:

- Világos. A két lány lényegében ugyanazt mondja. Az idők során az itteni

torokák is rájöttek, hogy ezek nem értelmes lények. A legjobb esetben helyi

feladatokra programozott robotok lehetnek, erősen korlátozott működési

képességgel.

- De arra elégségesek, hogy leterítsenek bennünket, ha nem úgy tennénk, ahogyan

a gazdáik elvárják - Val körülnézett. A csönd nyugtalanította. Sejtette, akármi

történhet odakünn, a hangszigetelés tökéletes, nem szűrődik be semmi. És ha

földrengésbiztos is az építmény, akkor egy kataklizmától is megmenekülhetnek.

Ez jó is, de rossz is lehet. Bármi történhet odakünn, ők pedig nem fogják tudni.

Be vannak zárva?

Teltek a percek. Hira felsikoltott és pergő nyelvvel magyarázott valamit.

Most Luis fordította:

- Nem tudja, mi baj van, de... Valami feketeség, rossz erő közeledik, azt

mondja. Rossz, amitől félni kell.

- Ezt hogyan érzi, ha mi semmit sem érzünk? - Cross legyintett. Luis

magyarázott volna valamit a természethez még közelebb álló népek ősi

érzékeléséről, máig fennmaradt ösztöneiről. Különösen, ha vészhelyzetekről van

szó. De nem szólt.

Manuel hallgatózott. Nóra a „madarakat" figyelte. Azok olyan mozdulatlanul

álltak, hogy valóban nem lehettek érző, gondolkodó lények. A biológiai lét

ekkora lények esetében szinte örökös mozgással jár együtt. Ha emberformájúak,

még alvás közben is mozognak. Tüdők lélegeznek, ver a szív, önkéntelen

izommozgások következnek be. Ezek itt ráadásul nem aludtak, nem voltak pihenő

állapotban. Tehát mozogniok kellett volna. Az álarc eltakarta a szemüket, és

kezük, lábuk nem mozdult. Mégis, hátracsapott szárnyuk és a fekete

tölcsér-fegyverek baljós üzenetet sugároztak: „itt vagyunk és cselekszünk, ha

kell".

- Végül is van időnk - morogta Val. - Ha ők ráérnek, hát mi is. Az oxigén

belélegezhető, jóllaktunk a torokáknál, mi bajunk lehet?

A többiek sejtették, sajátságos akasztófahumor ez. Hát nem szóltak.

- Terlátó!

- Jelentkezem!

- Az Auro...?

- Már majdnem minden korlátot áttört. Ebben a pillanatban alig negyven-öt

távolságegység választja el a bázistól. Légköri jelenségnek álcázza magát,

természetesen a romboló fajtából. Nyílegyenesen halad errefelé, de nem siet.

Szokásos sebességének alig egyhatodával jön.

- A bázis?

- Felkészült a védelemre. Hogy meddig tarthat ki, nem tudom.

- Az alsó biztosítás?

- Párba kapcsoltam a felsővel. Bárhol is törné át a védelmet, a rendszer

bekapcsol és fényit.

- Kérdés, elég lesz-e ennyi... A vendégek?

- Utasításra, tájékoztatásra várnak. Vagy... bármire. Tőled függ, mi lesz

velük, Világlátó.

- Majd döntésre is sor kerül, de előbb kapcsold nekem Aurót!

- Jól vettem jeleidet. Világlátó?

- Pontos az adás, hibátlan a vétel. Mindent úgy értettél, ahogyan közöltem.

Hozd létre az összeköttetést, Terlátó!

- Csak akkor jön létre, ha Ő is akarja.

- Nos sikerült?

- Nem, Világlátó, nem sikerült. Jeleink az elutasító falba ütköztek. A gépek

üzenete egyértelmű: az Auro most nem kíván kapcsolatot velünk.

- Nem baj. Akkor ellenállunk, és meglátjuk, ki hívja előiob a másikat...?

Nálunk ne kapcsold be az elutasítót, Térlátó. Ha szeretne velünk kapcsolatot,

megkapja. Mi mindig készen állunk a tárgyalásra.

A hat székkel szemben lévő fal megelevenedett. Először halványan kivilágosodott,

aztán megint elszürkült. A kép már ott volt, de beletelt egy kis időbe, míg szemük

kezdte összefogni a kaotikusnak tetsző részleteket.

Hamarosan kezdték sejteni, mit látnak. A kamera alighanem egy műholdon lehetett,

de nem túl magasan. Talán mindössze nyolc-tíz kilométerre a felszíntől. Fekete

és szürke részletek gomolyogtak, akár a felhők. A kép még közelített. Már láttak

valamilyen kerek tárgyakat a talajon.

- Ez Tor! - kiáltotta Hira, bár sohasem láthatta faluját felülről. A többiek

hallgattak. A fekete áradat a. képernyő széléről közeledett a faluhoz, aztán

elborította.

- Nem gyorsított felvétel.

- Valószínűleg élő kép, egyidejű közvetítés így a férfiak.

A fekete felhőből villámok csaptak ki. Tül nagyok voltak, és nemcsak

agresszívak, hanem rendkívül pontosak is. Amit eltaláltak, abból semmi sem

maradt. Amikor a fekete felhő elvonult, a falu helyén romok hevertek. Hira

szemét elfutották a könnyek. Mi történhetett az övéivel? Közben a villámok

tovább csapkodtak. Eltaláltak egy „autót", az elektromos kocsi motorja lángra is

lobbant. Odébb villámok csaptak egy köves útba, az is szétrobbant.

Egy fekete fal jelent meg a kép másik szélén. Mintha ráúszott volna a felhőre -

de a valóságban fordított volt a helyzet. A felhő közeledett a szabályos

vonalhoz. A kamera ráközelített a látványra és most már folyamatosan követte

azt. Nyilván utasításra cselekedett.

- Műholdakról figyelik az egész bolygót.

Mindenről tudnak, ami a felszínen történik Luis a fogát szívta.

- Ugyanazt teszik, amit mi is otthon a Földön - Cross azt hitte, vitát

provokál. De senki sem mondott ellent.

- Vagyis mindent tudtak a mi utunkról is tette hozzá Val, kesernyésen. Ezen már

senki sem csodálkozott. A technika a Csillagkapuval elért idegen világban

magasabb kell legyen, mint a Földön. Ezt eleve elfogadták. Bár Nórának most

eszébe jutott: valakik ugyanígy láthatták őket is, amint a Piramis tetején

keresik a lefelé vezető lépcsőket, aztán, vándorolnak az aranyfalu mellett, majd

a torokák arénájában vívnak meg azzal a vadállattal...

Aztán váltott a kép, és most a magasból nézhették a vihart. A mindent elpusztító

felhőt. Döbbenten figyelték, most alig tudtak másra gondolni. Látták, hogy a

fekete felhő közelről rohamozza a fekete vonalat. Ami lassan testet öltött, és

akkor megértették, mit látnak:

- A Piramis...!

- Ha ez most van... ha nem múlt idejű vetítés, hanem jelen idejű... akkor a

felhő minket támad - suttogta Nóra. Nem figyeltek rá. A képen a felhőből

hatalmas villám csapott ki, egyenesen az építmény falát vette célba. Luisnak úgy

rémlett, érezte is lába alatt megrendülni a talajt. Vagy csak képzelődött...?

- Terlátó!

- Jelentkezem!

- Vándorló testvéreink merre járnak?

- Most éppen egyik sincs elérhető közelben, Világlátó. Ha csak a szomszédes

terekben...? Kérjek tőlük segítséget?

- Nem. Ez az én feladatom. Minden műszerem és érzékelőm nulla mennyiséget

jelez. Az értelem lényei nem tartózkodnak elérhető közelségben, ez baj.

- Akkor hát mit teszünk?

- Kitartunk. Közben megértettem, miért jött Auro.

- Csak nem arra gondolsz, hogy... miattuk?

- Miattuk is. A kapcsolat új lehetősége izgatja őt. Megakadályoztuk eddig, de

most megértette, hogy van még egy, eddig nem ismert esélye...

- Értem, Világlátó. Mit tegyünk hát?

- Egyelőre semmit. Auro nem fog bejutni a Piramisba!

A talaj megrendült a lábuk alatt. Most már Luis is biztos volt benne: nem

képzelődik. Hátranézett. Az „ezüstmadarak" eltűntek.

- Mi a fene ez? - Cross nyugtalanul körülnézett. Val még a falat nézte - a

különös vetített kép nem szűnt meg, tovább ragyogott a látvány. A fekete felhő

elborította a Piramist, teljesen maga alá gyűrte az épületet. Legalábbis

látszólag. A hangszigetelés sem tompította már a dörrenéseket.

Luis előbbre ment. Már a vetített kép alatt állt'. Innen darabosabb, „havas"

volt a kép, de mintha magából a falból jött volna. A férfi nem látott

műszereket. Mégis volt egy érzése: amit mond, azt valaki valahol a Piramisban

hallani fogja. És talán reagál is. Hát megszólalt:

- A földi emberek kérdik: mi történik itt? és hirtelen ötlettől hajtva

hozzátette: - Segíthetünk valamit?

Egy ideig csönd volt. Közben pattogó zúgás erősödött, és halkult el ismét.

A képernyőn látták a gomolygó feketeséget. Már a műholdas kamera sem láthatta

a Piramist, csak a villámokkal terhes felhőt.

Amikor egy pillanatra mégis kibukkant az építmény egyik sarka, éppen fekete

lemezeket kergetett a szél a homok felé. Oda zuhantak le...? A választ ugyanaz a

férfihang adta:

- Köszönöm, hölgyek és urak. Nehézségeinket megoldjuk magunk is. Ha mégis

szükségünk lenne önökre, jelentkezünk.

- Meg lehetnek szorulva - jegyezte meg Val, miután a hang elhallgatott. - Már

a mi őreinket is bevetették a harcba.

- Harcba? - Nóra torka elszorult.

- Hiszen láthatja - az amerikai a falra mutatott. - Aligha csak játszadoznak.

Itt komoly belháború folyik, feltehetően ugyanolyan lények két csoportja között.

- Ennél okosabbaknak hittem őket - Luis háttal állt a képnek és barátait

nézte. Valamire várt. Döntésre? Nem az az ember volt, aki mindig maga dönt és

nem érdekli, mit szólnak ehhez a többiek. Cross Manuelre pillantott. Az indián

mélybarna bőre most még sötétebbnek tűnt a szokásosnál.

- Ön mit tenne a helyünkben, Manuel? Lehet, a toroka csak erre várt, mert

azonnal

válaszolt:

- Felajánlottuk a segítségünket, de nem vettek bennünket eléggé komolyan. Azt

hiszik, az ő erejükhöz képest mi nagyon is gyengék vagyunk. Pedig lehet, éppen

mi tudnánk segíteni.

Cross megértette: az indián nem is neki felel, nem hozzá beszél... Erről

árulkodott az is, hogy Manuel kissé felfelé tartotta a fejét. A valahol

elrejtett mikrofonokba, és azokon keresztül rejtélyes vendéglátóiknak?

Már ha egyáltalán vendégnek tekintik őket.

- És ha elmennénk innen, míg nem késő? - kérdezte Val. Crossra nézett, az meg

vissza őrá.

- Nem mehetünk el. Önök talán nem vették észre, de... az itteni Kürtő nem olyan

automatikus, mint annak földi kijárata. Ez a Csillagkapu csak akkor „indul be",

ha a használói, az „utasai" ismerik a kódot.

Crossnak eszébe jutott a sziklafalban látott „műszertábla", ami egy kis

számítógépes klaviatúrára emlékeztette őket ottjártukban. Luis maga elé nézett.

Igen, biztosan igaza van Manuelnek, a végtelen térség egy másik pontján, a jól

eldugott Csillagkapuba aligha téved idegen, csak a beavatottak juthatnak oda. És

ha idejönnek, még nem történik semmi végzetes. Az „ezüstmadarak" semlegesíthetik

azt a pár betolakodó embert, aki úgysem árthatna az ittenieknek, a Piramisnak, a

felsőbb lényeknek. De ha egyszer fellázadnának Udur torokái és betörve a

Piramisba, visszamennének a Földre, őseik hazájába... Mérhetetlen zavarodást és

károkat okozhatnának.

- Arról nem is szólva, hogy az ellenségük, ez a fekete vihart okozó valami vagy

valaki, velünk is elbánhat - folytatta az indián. - Azt hiheti, mi is ezek

közül valók vagyunk, és végünk lehet egyetlen perc alatt.

- Annál azért okosabb talán - suttogta Val. Megmagyarázta volna, hogy ha az

ismeretlenek a Piramisban is mindent tudnak róluk, az a másik erő vagy személy

vagy bármilyen hatalom is tudhatja ezt. Ha csak nem áll szemben ezekkel totálisan.

De ez megakadályozhatja-e a totális információszerzésben?

És éppen ezt bizonyította a falikép. A nagy tévéképernyőn tovább zajlott az

érthetetlen csata. A feketeségből villámok bombázták a Piramist, az emberek lába

alatt már szüntelenül remegett a talaj.

Luis úgy döntött, nem vár tovább. Amerre az „ezüstmadarak" eltűntek, nyilván

arra van az átjáró, gondolta. Nem szólt társainak, és főleg nem akarta ezt

tudatni az idegenekkel, így talán észrevétlenül is sikerül megtudnia valamit? A

folyosó keskeny volt, a levegő meleg és fülledt. A férfi szaporán lélegzett.

Félhomály volt, és sejtette, miért lesz egyre sötétebb: az „ezüstmadaraknak" nem

volt okvetlenül szükségük az ember által is látható fényre. Ők nyilván

tájékozódhattak infravörössel vagy más módon.

Ha valóban látnak bennünket - mondogatta magában a férfi --, akkor azt is

tudják, leváltam a csoportról. Elemzik a szándékaimat. Ha nem ítélik úgy, hogy

ártani akarok, akkor... talán...

Néhány teljesen üres, majdnem kör alakú helyiségen haladt át. Csak a fény

csökkent, ám később a csökkenés leállt. A férfinak nem kellett tapogatóznia, még

így is látta, hová jutott...

Csaknem felkiáltott a döbbenettől.

Egy... földi palotában volt!

Az egyik végén alabárdos katonák álltak, baljukban kis kerek pajzzsal.

Szívdobogással állapította meg, hogy nem igaziak, szobrok csupán.

Embernagyságúak, mozdulatlanok.

Végig a falak mentén gazdag és súlyos brokátfüggönyök lógtak. Talán voltak

valahol ablakok is, de nem látszottak igazán. A padló fényes volt, és mindent

egy sárgás, csillogó anyag fedett. Borostyán! - villant a férfi agyába. A

tengerpartokon lelhető csiszolt anyagból volt itt tán még a mennyezet is. A

falakon láncokban lógtak öklömnyitől egészen apróig. Aranyfényes ragyogást adott

a borostyán, és suttogóvá tette a legnagyobb zajt is. A kinti csatát itt a férfi

már nem is hallotta. A borostyánterem hihetetlen pompája a terem túlsó végén

csúcsosodott ki. Egy gazdagon díszített emelvényen egy jókora, ívelt karfájú és

magas támlájú szék állt. Luis csak kis késéssel fogta fel - ez egy trón. Van

itt valami uralkodó? És akkor miért él az illető ennyire földi körülmények

között? Halványan úgy érezte, ez csak egy díszlet lehet. Valamiféle festmények

is lehettek a trón mögötti falon, a roskadozó borostyándíszek között, de ezt már

nem nézhette meg. Halványan motoszkált benne valami. Hallott vagy olvasott már

erről a borostyánteremről vagy szobáról, még otthon, a Földön... Aztán beugrott:

- Ez az - mondta halkan. - A világháborúban tűnt el nyomtalanul. Talán

ezerkilencszáznegyvenötben lehetett, valahol a balti országokban.

Nem tudott róla többet. De ekkor hirtelen úgy érezte, nincs már egyedül a

teremben. Idegesen megperdült. Sehol senki... És mégis!

A haja felborzolódott, libabőrös lett a karja. Nem érezte már a fülledt meleget

sem, inkább fázott. Előbbre lépett.

- Foglalj helyet - mondta egy hang. Talán ugyanaz, amelyet az előbb a társaival

együtt hallott?

- Én..? Igen, köszönöm. De hát itt csak... a trónra mutatott. Közben egyre csak

járt körbe a feje, a tekintete. Senkit sem látott. A levegő viszont megtelt

valamilyen ismeretlen, izzó bizsergéssel. Még sohasem tapasztalt ilyent. Valahol

benne lüktetett a félelem is. Megbánta már, hogy otthagyta a többieket.

- Ülj a trónra. Az is ülőhely - a hang gazdája, mintha mosolygott volna. A

szelíd irónia felbátorította Luist, maga is kedvelte olykor ezt a stílust.

Lassan az emelvényre lépett, lába vastag szőnyegbe süllyedt. Egyetlen pillanatra

sem volt olyan sejtése, hogy ezek utánzatok. Nem, ez itt egy darab Föld volt.

Valakik valaha átplántáltak volna Udur bolygójára? Ha ugyan így hívták ezt a

területet, ezt az égitestet... vagy mit?

Luis nagy nehezen leült. A hang gazdája ott volt valahol. Vagy teste nem lévén,

csak valahonnan idesugározta a hangot? Spanyolul beszélt:

- Luis Sanchez, huszonkilenc földi éves, kutató, a torokák barátja - közölte a

hang. Úgy, mintha még másokhoz is beszélne, mintha valamiféle közönség is jelen

lenne. Többen volnának? A trónon ülő férfi idegenül érezte magát. Ez a ragyogás,

ez a pompa... és ő?

- És kétségtelenül bátor ember - folytatta a hang.

- Kérdezhetek én is? - így Luis.

- Kérdezz, Luis Sanchez.

- Hol vagyunk?

A hang egy pillanatig habozott a válasszal:

- Udur bolygóján, legalábbis a torokák így nevezik.

- Ezt már tudjuk. De hol van ez a bolygó? Az űr melyik részén, milyen távol a

mi Földünktől?

- Nagyon közel van a Földhöz. Bizonyos értelemben.

- Mégis, mennyire?

- Nincs több kilencven millió kilométernél mintha mosolygott volna.

- Az lehetetlen - Luis határozottan ingatta a fejét. Már nem is jutott eszébe,

milyen furcsa, hogy ő egy trónon ül. Ezt is elhozták ide? De miért?

- Bizony lehetséges. De nem láthatjátok a ti Földetekről.

A talaj ismét megrendült alattuk. A falon néhány egymáshoz közel lógó

borostyánlánc finoman összecsendült.

- Most én kérdezek - az idegen határozott volt. - Miért jöttél ide?

- A torokák nyomát követtem. Be akartam bizonyítani az elméletem helyességét. A

földi torokák valaha kapcsolatban álltak kozmikus idegenekkel.

- Igénybe vetted a Kürtőt. Csillagkapun át jöttél, ahogyan ti nevezitek. Tudod,

hogy ezzel veszélybe sodortál bennünket is?

- Nem, nem tudtam. És nem állt szándékunkban...

- Ebben biztos vagyok.

- Ha úgy kívánod, azonnal elmegyünk. Vissza, a Földre.

- Ez nem ilyen egyszerű. Míg itt van Auro, nem működhet a Kürtő.

- Ki az az Auro?

Válasz nem érkezett. Luis váratlanul Vált és Crosst pillantotta meg. A két férfi

a terem túlsó végében állt, őt nézték. Hallgatták?

- Itt vannak a társaid - mondta a hang. Mindent tudott.

- Veszély fenyeget bennünket? - kérdezte Luis.

- Könnyen meglehet. A Piramis egyelőre biztonságos, itt kell maradnotok.

- Kik vagytok ti?

- Majd egyszer megtudod - és hirtelen üresség támadt. Luis azonnal felfogta:

az idegen „elment". Nem tudni, hogy itt volt-e egyáltalán, legalább láthatatlan

állapotban de most már biztosan nincs itt. Fájó hiányt hagyott maga után, Luis a

többiekre nézett:

- Azt hiszem... elment.

- Itt van mindig, és mindenhol. Akár egy isten - Val nem örült, és ezt nem is

titkolta. Cross körülnézett, aztán szeme megtapadt az egyik borostyánláncon.

Közelebb ment, tapogatta. Luis rászólt volna, aztán mégiscsak hallgatott. Talán

van annyi eszük, hogy nem nyúlnak semmihez. Nem rablók ők, hanem tudományos

expedíció tagjai. És különben is, a rejtélyes idegenek mindent látnak.

Megbillent alattuk a padló. Valahol újabb folyosó nyílott, talán az ajtók nem

működnek, nem zárnak már rendesen...? Cross döntött:

- Gyerünk tovább. Rövid az időnk, sokat kell még megtudnunk - és határozott

léptekkel indult. Val habozás nélkül, Luis kicsit vonakodva követte.

Hira összehúzta mellén a ruhát:

- Fázom.

- Hiszen meleg van - mondta csodálkozva Manuel. Nóra nem értette a rövid

párbeszédet. Nem nézhette tovább a fali filmet - a képet teljesen ellepte a

feketeség. A műhold stacionárius lehetett, vagyis folyamatosan ott „lebegett" a

táj ugyanazon része fölött, így a kép nem mozdult, nem csúszott el. Annál

szörnyűbb volt látni, ahogyan a Piramis mozdulatlanul is „viaskodott", talán

küzdött létezéséért. Néha dübörgést hallottak és lábuk alatt meg-megmozdult

a padló.

Elfordultak a képtől. A többieket keresték, amikor különös dolog történt.

Hira torkához kapott, lerogyott. Furcsán rángatózott a válla, Nóra megkövültén

bámulta. Manuel körülnézett, de senkit sem látott. A toroka lány hörgött, mintha

viaskodna valakivel. Olyan mozdulatokat is tett, de ez nem tartott sokáig, végül

a padlóra esett és összegörnyedt. Amikor Manuel mellétérdelt, hogy felsegítse, a

lány váratlanul megfordult, és hatalmas ütést mért a férfi fejére. Ököllel.

Manuel megingott, de hát erős volt, nagyon erős. Hátraugrott.

- Vigyázz! - kiáltotta Nóra. Fölöslegesen és halkan. Manuel döbbenten nézte a

lányt. Hira szeme fénylett, arcvonásai eltorzultak. Félelmetes erőt érezhetett,

mert habozás nélkül megtámadta a férfit. Manuel csak védekezett, el-ellökte

Hirát. Aki egyszer csak váratlanul Nórához penderült. Karmait kimeresztve esett

a lánynak. Nóra védekező karjain véres csíkokat húztak a lány körmei.

Manuel odaugrott, hátulról elkapta a lány vállát, ellökte Nórától. De Hira akár

a labda, visszapattant. Most az indián széles mellével találta magát szemben.

- Megszállta... az ördög - morogta Manuel. Valaki hosszan, kéjesen nevetett a

háttérben. Vagy a fejükben...? Mintha kerek fényfolt is vetült volna le a terem

mennyezetéről. Mindig Hira mozgott benne, csak ő.

Hira nem adta fel. Izmai megfeszültek. Gyilkolni akart, csak ennyit érzett.

Felugrott, valósággal úszott a levegőben, úgy repült Nóra felé. A lány már

falnak vetett háttal próbált menekülni előle. Hirával együtt jött a szürke,

mégis vakító fény. Nóra becsukta a szemét, félig vakon menekült a fal mellett.

Mögötte szél támadt, éles fájdalom hasított a hátába. Hira körmei-karmai...?

Manuel ökle lecsapott. Az ütés Hira fejét érte hátulról. A lány mozgásíve

megtört, ugrása félbemaradt. A test a padlóhoz csapódott. Ugyanakkor kihunyt a

szürke fény is. Újra a fülledt, meleg félhomály borult rájuk. Manuel lihegve

állt a mozdulatlanul heverő test mellett. Hira arca sápadt volt. De az a gonosz

vonás még most is ott ült az orra mellett, szája körül. Mintha nem is ugyanaz

lett volna, aki volt eddig. És biztosan így is volt.

- Mi... mi történt? - kérdezte Nóra. Nem csodálkozott, hogy maga bújik Manuel

karjaiba. Az indián széles melle biztonságot sugallt.

- Valamilyen idegen erő költözött beléje. Az őseim... meséltek néha effélékről.

Varázslatnak vélték, boszorkányságnak.

- De hát... Hira meg akart ölni minket! Világosan éreztem.

- Én is. De ez nem Hira volt, vagy legalábbis nem az a Hira, aki bejött velünk

a Piramisba. Láttad a fényt...? Besugározták. Lehet, hogy kívülről.

Nóra félve körülnézett:

- Ha ez megismétlődik... Ha téged vagy engem vesznek sorra... Végünk lesz,

Manuel!

- Talán ezek megvédenék bennünket mondta az indián, igaz, eléggé bizonytalanul.

- Nekem úgy rémlik, előbb oltották ki azt a felülről, kívülről érkező fényt

vagy sugárzást, és Hira csak utána vesztette el az erejét.

- A te ütésed vetett véget a küzdelemnek Nóra hirtelen nagyon fáradtnak érezte

magát. Lába megcsuklott. Manuel megfogta a derekát és támogatta.

- Keressük meg a többieket, Nóra.

- Terlátó!

- Itt vagyok, társam.

- Mi van Auróval? Nem jelentkezett?

- Már tudnál róla, ha így cselekszik. De egyelőre nem ezt választotta. Odakünn

folyik a harc. Az összes védelmi rendszerünk működik, bár csökkenő energiával.

- És az ő energiája?

- Sokat hozott át, nagyon sokat. Valami új módszerrel innen is el tudja vonni.

Minden jel arra mutat, sokat fejlődött az utóbbi időben. Még szerencsére nem a

mi energiatelepeinkről szerzi erejét, de ez sincs kizárva. Képes már részlegesen

áthatolni a védelmi rendszeren, méghozzá csak egy különleges sugársávban...

- Vettem észre. A földi emberek agyát támadja. Ellenséget csinálna minden

vendégünkből...?

- Lehet, hogy ez a szándéka.

- Viszont amit az előbb mondtál, azt mi is felhasználhatjuk. Kérdezd meg a

védelmi rendszer energiaellátóját, nem tudna-e a téren át erőt elvonni... tőle?

- Megpróbáljuk. Ha sikerül, leszámolhatunk vele?

- Természetesen. Bár aligha sikerül őt teljesen elpusztítani. De sohasem adjuk

fel a reményt, társam. Ha viszont Aurónak sikerül behatolnia a Piramisba, fel

kell készülnünk a végleges változatra.

- Értem, Világlátó.

- Uram!

A kiáltás földi torokból szakadt ki. Nem ima volt,

nem istent keresett kétségbeesetten, aki szólott.

- Uram...!

A szó visszhangzóit az idegen falak között. Luis tekintete körbejárt. Valahol a

lelke mélyén tudta már, hogy...

- Uram!

...nem láthatja meg ŐT, mégis kereste szemével. Itt kell lennie, itt mindenütt,

miért nem válaszol?

- Uram...!

Cross és Val alighanem egy másik folyosón mentek. A borostyánterem mögöttük

maradt. Luis egy kicsiny terembe jutott. Fényes volt a padló, szinte izzott

kékeszölden.

- Uram... - nyögte erőtlenül. Nem mert a fénypadlóra lépni. Lehet, ez is

csapda?

- Közöld gondolataidat - mondta mellette valaki. Ugyanaz a hang, és ugyanaz a

testetlenség. Luis agya most is tudós agya volt. Ha így felelt az a Valaki,

akkor nem ismerheti az emberek gondolatait. Nem tud agyunkba hatolni, értette

meg, és ennek - maga sem tudta, miért, de - örült.

- Uram...

- Nem vagyok urad, és te nem vagy a szolgám.

- Akkor hát... mint férfi a férfihoz... kínlódott Luis.

- Nem vagyok férfi. Nő sem vagyok, és a többi nemhez sem tartozom. Mi már

nagyon messze járunk a biológiától.

- Értem - Luis nyelt egyet. - Azt akartam mondani, hogy a torokák...

legalábbis a Földön... ismernek olyan varázslást, amely elijeszti az ellenséget.

Behatol annak tudatába és megfordítja gondolatait, szándékait.

- Tudok róla. De az itteni torokák már elvesztették ezt a képességüket.

- Mi viszont... Manuel és én... talán tehetnénk valamit. Különösen ő.

- Az ellenfél is tudja mindezt, sőt többet a hang gazdája mintha fáradtan

mosolygott volna. - Már ki is próbálta az imént, és éppen egy toroka ellen.

Legyetek erősek.

- Meddig tart még? - kiáltott Luis, hozzátette volna, „uram", ám elharapta. Az

idegen ismét „elment", vagy nem akart válaszolni, mert a férfi fülében csak a

kinti dörrenések ismétlődtek makacsul, fenyegetően.

Valahol a közelben mérhetetlen energia gyülekezett.

Lanyhultak a villámcsapások, ritkult fényük, veszett erejük, ám a fekete felhő

belsejében nagy erők működtek. Energia áramlott oda a légkörből, a bolygó

mágneses teréből. A kozmoszból és a talajból, sőt a közeli víztározóból is. A

műszerek furcsa dolgokat jeleztek a Piramis urainak. A víztározó falain csökkent

a nyomás, a falak ezért kissé meg is változtatták méreteiket. A felszíni hártya

itt-ott beomlott, a hatalmas víz ozmózisos nyomásában is változás állt be. Egyes

elektromosan töltött felhők lejjebb ereszkedtek. A talajból kiszökött az élet,

percek alatt elhervadt számos közeli és távolabbi ültetvény növényzete.

A Piramis alatt feljebb emelkedett a bolygó központi folyékony magjának szintje.

Tektonikus lemezek mozdultak el - igaz, csak néhány tíz méterre, de ez is elég

volt ahhoz, hogy kisebb földrengések rázzák meg a közeli tájakat.

A fekete felhő nem mozdult a Piramis mellől. Kiterjedt föléje is, de most főleg

az oldalait támadta. Jókora csapások érték a fekete falat, elektromos kisülések

kékes szikrái csattogtak...

- Megmondta a kódot? - kérdezte Cross.

- Kicsoda? - Luis csak kis késéssel kapcsolt. - Ja, dehogy. Nem is kérdeztem

tőle.

- Szerintem megmondta neki - Val hátát a falnak vetette és nem nézett Luisra.

- Mondom, hogy nem erről beszéltünk! És különben is... kérdezze meg maga. Bárki

hívhatja, bárkinek jelentkezik, és gondolatokat cserélhetnek.

- „Gondolatokat cserélhetnek" - Cross furcsa pillantást vetett Luisra, majd

elfordult tőle. Egy újabb folyosón álltak, itt érték utol az expedíció

vezetőjét. Mögöttük forrt a kékeszöld izzó fény a kis kerek terem padlóján. Val

legyintett, ha nem, hát nem. Ő is a kékeszöld izzást nézte:

- Ez valamilyen energiaáramlás lehet.

- Talán éppen a Kürtőt fűtik fel. A lakók elmenekülnek, minket meg itthagynak

a pácban - Cross Luis reakciójára várt.

Nyilván provokálta a férfit.

- Minden lehetséges. Fogalmam sincs, mit akarhatnak - Sanchez úgy nézett

körül, mint aki álomból ébred. Még most is az iménti beszélgetés hatása alatt

volt: - Hol vannak a többiek?

Val a fejét rázta: nem tudja. Cross viszont úgy döntött, kivételesen úgy tesz,

ahogyan Luis javasolta. Távolabb lépett társaitól és felemelte a fejét:

- Uram... Piramis ura!

Csönd zúgott a fülükben. Aztán váratlanul akkorát dördült valami nagyon közel,

hogy szinte megtántorodtak. Kicsiny kövek hullottak a mennyezetről. Az épület

recsegett, ropogott.

- Az hát a sorsunk, hogy itt pusztuljunk el? - jajdult fel Cross. Még mindig

azzal a szándékkal, hogy e szavakat is meghallják azok. És meghallották, mert

jött a válasz, valahonnan a távolból, kicsit halkan:

- Mielőtt elérne benneteket a biológiai megsemmisülés, eltávoztok innen.

- Köszönjük - nyögte Cross. Luis és Val összenéztek, aztán továbbindultak.

Mögöttük az energiamező fel-felcsapott, kicsiben a nap koronájára emlékeztettek

a ki-kiugró zöld és kék lángok.

- A pokolba! Kellett nekünk idejönnünk! szitkozódott Val, de nem túl nagy

erővel. Cross hallgatott, aztán...

- Ki kell derítenünk, hol vagyunk. Valóban egy másik bolygón? És akkor hol?

Anélkül semmit sem ér a küldetésünk.

- Megtaláltuk a torokákat - érvelt Luis.

- Kit érdekelnek a torokák? - szólt Cross durván, és erre Luis sem tudott

felelni.

Nem tudták, hányadik szinten vannak. De hogy a Piramis belül számos emeletre

oszlott, azt megtapasztalhatták ezúttal is. Ferde rámpákon, kaptátokon jutottak

feljebb, de sehol sem találkoztak „ezüstmadarakkal" vagy más lényekkel, netán

robotokkal. A Piramis belseje kihaltnak tetszett, miközben odakünn valóságos

háború dúlt. Végül egy fémesen csillogó, legalább három méter átmérőjű cső

került eléjük. Része volt az egyik falnak.

- Ez vagy liftakna, vagy valamilyen energiát továbbítanak benne - Val félve

tette kezét a fémlapra. Halvány remegést észlelt.

- Lift nem kell, ha ők maguk szinte láthatatlanok.

- Tömegük csak van, nem? - Val töprengett. - Ámbár lehet, azok a fura

„madarak" használják. Ha tényleg lift.

Cross homlokát ráncolta. A célokat csoportosítani kell, mielőtt minden

összeomlik. Valamit el kell érniök, ha már itt vannak. De már nem akarta mondani

a többieknek. Ha maguktól nem tudják, lelkűk rajta. O mindenesetre információkat

szerez.

- Kell lennie egy irányítóközpontnak. Ott többet is megtudhatunk.

- És azt hol keressük? - kérdezte Luis.

A folyosó elágazásához érkeztek. A félhomályban valami mozdult... Luis ijedten

hőkölt hátra. Embernyi méretű „ezüstmadár" várakozott egy zárt ajtónak tűnő

jókora fémlap előtt. Ez kitöltötte a nyílást.

- Soha ilyen hamar nem teljesült a kívánsága - mondta Val Crossnak.

Alighanem ez lehet a vezérlő, vagy központ.

A három férfi megtorpant a robot előtt. Az alig mozdult, kicsit ingott

jobbra-balra. Álarca tán igazi „arc" lehetett - vagyis alatta nem volt már más.

A szerkezet ijesztően emberformájú volt elölről, hátulról viszont a szárnyai

inkább rovarra emlékeztették a földi szemlélőt. Úgy állt ott, mint aki nem

szándékozik szabaddá tenni az utat. Luis és Val csak álltak, Cross azonban úgy

döntött, egyszerűen elmegy mellette. Meg is próbálta... Közben a ruhája alá

nyúlt.

A robot egyik szárnya lecsapódott válláról. Igen gyors volt a mozdulat, a másik

két férfi alig látta, mi történik. Crossba mintha villám csapott volna.

Elsápadt, egész testében reszketett. A falnak támaszkodott. Val visszarántotta

és elvonszolták onnan.

- Mi... mi van? - kérdezte a vöröshajú férfi. Alulról nézett fel hórihorgas

társára, miközben Luis hátrafelé figyelt. De az őr nem követte őket.

- Mit érez ilyenkor? - kíváncsiskodott Val.

- Áram... ütés... ért - nyögte Cross sápadtan.

A szél lerohant a hegytetőről, megkavarta a levegőt a völgyben és elcsitult. De

nem sokáig uralkodhatott az a jellegzetes, hűvös csönd; hamarosan újabb

szélroham támadt. Száraz kórókat lengetett a légmozgás, és magasan a hegyek

fölött felbukkant egy sas. Kiterjesztett szárnnyal, fenségesen siklott. Egyetlen

mozdulat nélkül haladt át a völgy fölött. Az ezredes a sziklának vetette a

hátát.

Érezte lapockáin a kőfal egyenetlenségeit, de ügyet sem vetett rá. Aminthogy

arra sem, hogy a ruhája már gyűrött és piszkos. Viszketett a bőre. Mióta nem

fürdött...? Összefolytak a napok.

A sas elszállt, a szé1 odafent kavart. Itt lent most csönd volt. A tiszt tegnap

délután ereszkedett le a keskeny ösvényen. Az ürügyet erre az szolgáltatta, hogy

meg kell szemlélnie a lenti egységeket. A két helikoptert és a rögtönzött kis

tábort. A hadnagy elkísérte, így odafönt a Kürtő mellett csak katonák maradtak

egy őrmester vezetésével. Az ezredes remélte, nem most történik majd valami

odafönt.

Őszintén szólva azért jött le, mert már nem bírta ki a várakozást. Végre egy kis

változatosság, gondolta tegnap este. De ma reggel óta már ezt sem érzi.

Visszavágyott a Kürtőhöz. Minden nap elsétált a sziklafal alá. Benézett a kerek

nyílásba. Hallgatózott. Vajon lehet-e majd hallani valamit, lesz-e bármilyen

előjele, ha amazok visszaindulnak ONNAN...?

Egyelőre semmit sem hallott. Most sem. A sas kilométerre lehetett tőle, a Kürtő

is majdnem annyira. Fáradságos lesz a visszaút. De legalább történik valami.

Most nem gondolt a hadnagyra sem. A fenébe. Olyan jó nélküle. Persze, ha majd

ismét találkoznak odafönt a hegyen... Csak ne kezdjen el sopánkodni. Az ezredes

a lelkében már régen igazat adott beosztottjának: nagyon unalmas a várakozás.

Megviseli az idegeket és a kommandósok különben sem erre valók. Az ilyesmi

kiborítja őket. „De engem is!" tette hozzá, és lassan felállt. Utálta önmagát,

utálta ezt az egész feladatot. Pedig éppen ő kardoskodott a megvalósítás mellett,

ott, abban a távoli városban.

Ám itt most minden más. Hűvös a levegő, a nap nem süt be a meredek sziklafalak

közé. Egy szakadék alján táborozik a legénység. Ha jel érkezik onnan fentről...

Ha valami megmozdul a Kürtőben, egyszerre elröppen majd az unalom, a tétovázás,

a rosszkedv. Akkor majd harcba lendülnek a fiúk, és ő is ott lesz a helyén. Hol

másutt is lehetne?

De addig még várni kell. Lassú mozdulatokkal előkotorta zubbonya zsebéből a kis

naptárt. Tegnap húzta bele utoljára azt a kis X-et, amivel egy újabb nap

elteltét jelezte - önmagának.

Nem kellett ismét megszámolnia - már fejből tudta. Tizenhat napja ültek itt, és

most kezdődik a tizenhetedik. Az ezredes nagyot sóhajtott, visszagyűrte zsebébe

a naptárt és komoran bámult maga elé.

Meredek rámpára kerültek. Az út csak lefelé vitt. Elöl rohant Manuel, mögötte

Nóra. A férfi azért hátra-hátranézett, nem marad-e le a lány. A rámpa ismeretlen

anyagból készült, nem volt síkos, és a szokásosnál - a földieknél - meredekebb

volt. Ki tudja, hány emeletnyi mélységbe süllyedtek már, amikor fénykapu

állította meg őket.

Minden irányból eléjük villant, sárgásvörös volt. Függönyként ereszkedett le, és

úgy tetszett, még hullámzik is, akárha textilből lenne. Manuel lihegve torpant

meg. Nem mert belenyúlni - mi van, ha ez egy mini-Csillagkapu? Ha belelépve

elröpülnek? Valahogyan mégis az volt az érzése, hogy ez csak egy ajtó. Egy tiltás.

Valami arra késztette, ne menjen tovább.

Félelmetes üvöltés hallatszott.

Valamilyen erő közeledett. De honnan...? Manuel hallgatózott. A Piramisban most

dübörgött is valami, a csapások, rezdülések már-már megszokottá lettek. Ez

másféle zaj volt, új veszélyt jelzett...?

- Talán... talán mégis inkább... vissza lihegte Nóra. Maga sem tudta, keze

mikor talált rá Manuel kezére. Ujjaik egybekapcsolódtak.

- Nem. Várjunk. Nem ok nélkül mutatták meg nekünk ezt az utat.

- Ha úgy gondolod... hogy megmutatták... Nóra a falhoz támaszkodott. A

félhomály elillant, a fényfüggöny világított, tűzdarabkák, lángcsillanások

ugráltak a lány arcán. A férfi egy pillanatra ráfeledkezett.

„Milyen szép vagy!", mondta volna. De akkor ismét felbődült valami, és surrogó

zajt hallottak...

- Ott van - mondta a férfi komoran és hátrébb rántotta a lányt. A padlón, a

fényfüggöny alján betüremkedett valami fekete. Olyan volt, akár a forrásban lévő

szurok. Manuelnek mégis volt egy olyan sejtése, hogy ez aligha élettelen anyag.

- Térlátó!

- Jelentkezem, Világlátó.

- Auro nem jelentkezett még?

- Nem. És most már azt hiszem, nem is fog. Túlságosan biztos a dolgában.

Megkaptad az automatikus jelentéseket?

- Igen, itt a kárfelmérés is. Materializálódott szilárdra, de megtartotta

érzékelőit a masszában. Alulról tört be a bázisba.

- Igen, elég volt neki kiolvasztania a talajt három ponton, és részben

folyékony állapotba ment át. Most a legalsó szintek körül található.

- Mi van az alsó biztosítással? A védekezéssel?

- Egy pont kivételével bekapcsolt valamennyi. A tizenhatos biológiai lényt

észlelt a zárás helyén, ezért nem kapcsolt időben. Már intézkedtem.

- Még bajunk lehet a vendégek miatt...

- Nagyobb baj persze Auro. Nem kétséges a szándéka. Be akar jutni a bázisunkra,

hogy elfoglalja a Csillagkaput. Eddig nem tudott róla, legfeljebb sejtette.

Abban biztos volt, hogy ha van is ilyen kapu, az nem működik. Most már viszont

jól tudja, hogy az működőképes.

- Nem kaparinthatja meg. Emlékszel, mit tett legutóbb...?

- Mozgósítom az összes erőt. A megfigyelő műholdak aktív működésbe léptek. A

tartalékainkról Auro semmilyen információt nem szerzett még, az biztos.

- Indíts hát útnak minden erőt. Én közben aktivizálom a rejtett tartalékokat.

- Bent van már a bázis alatt. Ki kell őt onnan szorítani!

Manuel önkéntelenül is hátralépett.

- Mi... mi ez? - dadogta Nóra undorral. A fekete folyadék fénylő volt, fehér

foltok nyíltak a felszínén, akárha nagy, tenyérnyi szemek lettek volna.

Fel-felpattogó hólyagok voltak, buborékok...?

Manuel gyomra is felfordult, de az agya nem hagyott ki. Eddig még olyan ritkán

találkozott a félelemmel, és szinte soha nem érezte azt önmagában. Most is

legyűrte, könnyen. A fekete masszából veszély sugárzott, efelől nem volt

kétsége. Aligha olyasmi ez, amit a Piramis gazdái idéztek elő, nem őket

szolgálta. Manuel agya jól működött, ha a veszély kézzelfogható közelségbe

került.

Hátrált, de közben eszébe jutottak ősei. Különösen a törzsi sámánok. A legutolsó

- bár már nagyon öreg volt a huszadik század végén - még őt is tanítgatta. Nem

tudott már átadni mindent, se Manuelnek, se másnak, de megtette, ami tőle

tellett.

.Akarnod kell, és megtörténik!" - mondta nemegyszer a fiatalembernek. ,Amit

kimondasz, az egyszerre megvalósul, fiam. Csak attól, hogy kimondtad, létezni

kezd, ha eléggé akarod. Ha ezt az akaratot ki tudod vetíteni a világra, a

környezetre, mindenre és mindenkire... Erővé válik, a te erőddé!"

A férfi leszegte a fejét. Még Nóráról is megfeledkezett. Csak a fekete masszát

nézte, amely lassan emelkedett a rámpán. Most legalább térdig ért volna, ha

belelép. De Manuel odébb állt és magába szállt. A gondolatai megsűrűsödtek...

- Vissza/ Vissza/ - sugallta. Érezte, egyre erősebben gondol arra az idegen

erőre, és ezáltal benne is felnő egy erő. Talán már a teste is engedelmeskedett,

nemcsak az agya. Zsibbadást érzett tagjaiban, kiszállt belőle minden testi erő.

De ehelyett lett egy másik, amely egy képzelt vonallal kötötte össze őt és a

massza szélét. Amely feketén forrongott, fehéres-szürkén nyitogatta „szemeit",

szétpattanó forró buborékjait. Nóra csak hátrált, arcára tapasztott kézzel.

Manuel nem érezte a fémet olvasztó hőt, amely az IDEGENBŐL eredt. Valahol mintha

elzsibbadt volna a lelke is. Tudata pedig beszűkült, csak a feladatra

koncentrált. A világ egyetlen perc alatt meghalt körülötte, a távolba, jeges

csöndbe zuhant minden. Már csak ők ketten maradtak: a massza-Idegen és ő, Manuel

a Földről. A toroka indián, aki hitte, hogy sokra, sokra képes.

A párviadal nem tartott sokáig. Manuel homlokán és nyakán verejtékcsöppek

csordultak alá, egész testében reszketett. Nóra mármár azt hitte, a massza

hatott így a férfira, és többé nem fog elmozdulni onnan...? A karjába

kapaszkodott, vonszolta volna maga után. De Manuel szobor lett, energiasugárzó

pont, mozdíthatatlan. A massza kékesen felszikrázott. Manuel falat képzelt maga

elé, kékes, átláthatatlan falat, amely feltartja a masszát. Szinte látta is, oly

erősen képzelte. „Felépítetted hát!" - hallotta az öreg sámán elégedett

hangját.

Nóra alig hitt a szemének. Mi történik itt...? A massza lassan folyt visszafelé,

le a rámpán. Már ott sistergett a fényfüggöny alatt, aztán onnan is kitűnt,

nyoma veszett.

- Manuel!

A férfi nehezen tért magához. Majdnem egy percig tartott, míg elfordította a

tekintetét, és izmai is ellazultak.

- Gyere... menjünk fel - súgta Nóra. Átkarolta az indián derekát, de hamarosan

megérezte, Manuelnek már nincs szüksége segítségre. Manuel mégsem szólt egy szót

sem, megkönnyebbülten hagyta magát vezetni a lánytól, és egy kis idő után ő is

átkarolta Nóra derekát.

- Mi volt ez, Térlátó?

- Az egyik vendég segített. Nem tudom másképpen magyarázni a történteket. A

műszerek is jelezték...

- Nálam is bejött egy jelzés, de eddig még soha nem tapasztaltam ehhez

hasonlót.

- Biológiai lény idegrendszeri központja koncentrált. Együtt hatott a mi

védekező berendezéseinkkel, amelyek vákuummal szorították ki Aurót az alsó

tizenhatos pontnál.

- És másutt mi a helyzet?

- Szivárog befelé, és próbálja így vagy úgy aláaknázni a védelmi

berendezéseinket. Folytatom a harcot. A külső energiák már közelednek, benne a

kozmikus tartalék is. Amit eddig bolygó körüli pályán tároltunk.

- Rendben van, értesíts az újabb fejleményekről.

Luis látta Cross szemét. A férfi nagy erőfeszítéssel próbált felállni.

- Talán inkább maradna még a padlón - így Val a maga komor módján.

- Nem... már jobban érzem magamat.

- Kétszáz voltos áram lehetett, vagy több vélte Luis. Cross nehezen lélegzett,

de a pír visszatért sápadt arcára. Feltápászkodott és hátranézett. Megdöbbent:

- Látják?

- Mit?

- Elment az őr.

- Nyilván ezt is elhívták... Meg vannak győződve, hogy amint magát elintézte,

már nem merünk ismét próbálkozni.

- És merünk? - ezt Luis kérdezte. Val Hay low kopasz homloka megcsillant a

félhomályban. A kimért férfi még nem szólt. Amúgy sem beszélt sokat.

Cross White Luisra nézett:

- A fenébe is! Hát azért jöttünk, nem? Minél többet tudjunk meg ezekről a...

szóval, az idegenekről. Tbrokákat találtunk már, beszéltünk is velük. Nem egy

nagy szám, mondhatom, majdnem olyan primitívek, mint hétszáz évvel ezelőtt

voltak. De ők - intett fejével meghatározhatatlan irányban, a falak mögé --, Ők

nagyon, nagyon érdekesek lehetnek a számunkra.

Val bólintott:

- Legalább próbáljuk meg.

És mindnyájan odamentek a fémlaphoz. Közeledésükre alighanem működésbe lépett

egy érzékelő, mert a fémajtó - igaz, nagyon lassan de - kezdett elcsúszni

balra, és mogulé szinte vakító fény tört a bátrakra.

- Világlátó, jelentkezz!

- Jelentkezem.

- Auro négy alsó ponton tört be, kiszorítani nem sikerült. Megrongálta a

vákuumvezetéket, így az a rendszer többé nem használható.

- Mi van a felső burkolattal?

- Rongálódik, de ott még nem várható betörés. Az energiaréteg is sérült, több

ponton.

- Hol várható a legnagyobb veszély?

- Alul középen. Auro már kitapogatta, hol lehet a Kürtő, és nem is titkolja,

hogy a Csillagkapu felé tör.

- Idő...?

- Amíg védekezhetünk? Nyolc időegység, nem több.

- Mi van a külső energiákkal?

- Már nincsenek messze. De előtte összpontosítani kell őket, ráállítani az új

vezérlésre. Ez legalább három egységbe kerül majd,

- Cselekedj...!

Luis, Cross és Val megtorpantak.

Amit láttak, fényesen kivilágított terem volt. A fény nem lámpákból, nem

pontokból sugárzott, hanem szinte mindenhonnan. Még talán a padlóból is. A falak

is sugározták magukból.

Bútorzat nem volt, hacsak... A terem kellős közepén egy térdig érő, nagy,

négyszögletes, szobányi emelvény terült el. Egyszerre lehetett térkép és

műszerfal, vagy még ki tudja, mi azonfelül. A közepén térhatású ábra lebegett.

De a szemlélők nem ismerték fel a fényes pontokat, gömböket. Olykor fel-

felvillant valahol a fekete ürességben egy fénypont, és elenyészett ismét.

Luisnak volt egy olyan érzése, hogy ez az egész rendszer csak mintegy véletlenül

látható - vagy csak most, általuk látható?

Akiknek szükségük van rá, azok nem ebben a megvilágításban, nem ebben a fényben

- vagy eleve fény nélkül használják. Lehet, nincs is szükségük ember által

látható fényre? Lehet, az idegenek itt tájékozódnak a kozmoszról? Mert nagyon

úgy nézett ki az a „kép" vagy térhatású, háromdimenziós „térkép", hogy ilyen

célokat szolgálhat.

- Lehet, nekünk világították ki - suttogta Luis Sanchez. De társai nem

hallották. Nem is figyeltek rá. Cross a kép fölé hajolt, míg Val körbeszaladt a

fal mentén. Semmit sem talált - kijáratot, ablakot, polcot, pultot, falba

süllyesztett vezérlőberendezéseket, semmit, így hát ő is odajött.

- Mi a fene az a három gömb ott egymás mellett? Olyan szorosan? - Cross

megvakarta a fejét. Luisnak eszébe jutott valami:

- Az Idegen azt mondta nekem, mi most a Földtől kilencven millió kilométerre

vagyunk.

- A Marson, netán? - így Cross. Luis a fejét rázta. Most vette csak észre,

hogy a látvány egy része olykor elsötétül, nincs többé, míg a másik továbbra is

látható. Az egyik bolygó eltűnik, vele több más égitest fénypontja is. Vagy ezek

nem is bolygók...? Kékes felhőszerű foltok gyülekeztek az egyik mellett, majd

elenyésztek ismét, a fénylő gömbbel együtt. Nem értette, de valami szöget ütött

a fejébe. Mi az az ábrázolási mód, amely egyszerre és mégsem egyszerre ábrázolja

az égitesteket? Vannak, is meg nem is, felbukkannak itt, meg ott, de el is tűnnek

onnan? Maga sem tudta még, miről lehet szó. De gyötörte a tudatát az érzés, hogy

igenis, ő tudja, mi lehet ez... Val is csak a fejét rázta:

- Fogalmam sincs, mi ez. De megkérdezhetnénk.

Összenéztek. A másik kettő Luistól várta a kezdeményezést. Val nem nézett

Crossra, és Cross nem nézett Valra. Ám a gondolataik valahol találkoztak.

Luis felemelte a fejét és hangosan szólt:

- Itt vagy, idegen?

Csak a csönd zúgott a fülükben. A Piramist néha most is megreszkettette egy-egy

külső villámcsapás. De ezt sem hallották, inkább csak talpukban érezték a talaj

mikrorengéseit.

- Idegen, szólni szeretnék hozzád!

Nem tudták, mennyi idő telt el. Hűvös lett, időtlenség vette őket körül. És

akkor valahol nagyon közel - mintha mellettük állna megszólalt a már ismert

hang gazdája:

- Mindenütt vagyok a bázison. Amit ti Piramisnak neveztetek.

Luis megkönnyebbült:

- Akkor azt is tudod, honnan hívtunk... Nem értjük, amit látunk.

- Nem kell értenetek.

A válasz elutasítást sugallt, bár a hang most is olyan komoly-kedves,

majdhogynem előzékeny volt, mint eddig. Luis megnedvesítette ajkát:

- De hát... mi szeretnénk tudni mindent. Azért hatoltunk be a Csillagkapuba is.

- A tudás nem mindig biztonságos. Veszélyeket rejt.

Luis elmosolyodott:

- Ezt már megtapasztaltuk, de nem riadtunk vissza. Ha ára van a tudásnak,

hajlandók vagyunk megfizetni.

Most Val szólt közbe:

- Ki tudja, hogyan alakul itt ez a harc Önök és a... a másik idegen között?

Szeretnénk ismerni a menekülés módját.

Cross sem maradt ki:

- Már tudatták velünk a jó hírt, hogy nem fogunk itt meghalni. Mégis jó lenne

ismerni a Csillagkapu indítási kódját. Hogy visszajussunk a Földre, mielőtt

nagyobb baj lenne itt.

Eltelt egy kis idő, mire az idegen válaszolt szokásos szenvtelen

hanghordozással:

- Erre még van idő. Most azonban tudatom veletek, hogyan lehet bármikor

egyetlen pillanat alatt eljutni a Csillagkapuhoz...

Feszülten figyeltek.

- Menjetek mindig a függőleges fémcső közelében. Bárhol hozzáérhettek két

végtaggal egyszerre, így kapcsolódik össze egy biológiai érzékelő két része.

Ahol álltok, ott megnyílik és ugorjatok be. Csökkentett gravitációval süllyedtek

az indítási szintre. Értettétek?

- Igen - felelte Luis mindnyájuk nevében. De mikor... mikor szólsz majd

többet?

Az Idegen nem válaszolt. Pedig hát ott volt most is, ahogyan mindig és mindenhol

a Piramisban. Ebben a fenyegető, ismeretien veszélyekkel teli, ostromlott

világban.

Cross elszakadt a többiektől.

Lassan sompolygott ki a teremből. „Ezüstmadarakat" sehol sem látott. Sejtette,

hogy figyelik vagy legalábbis megvolt ennek a lehetősége, de bízott szerencséjében.

Hamarosan talált egy oldalsó nyílást. Most már a Piramis csúcsához közel járt,

úgy sejtette.

Egy jókora energiavezeték húzódott a falban, itt-ott kitüremkedve. Az esztétikai

szempontok aligha voltak fontosak. Nem is járt itt senki, hát miért rejtették

volna a falba, miért falazták volna be gyönyörűen?

Cross nem érintette meg, figyelt. Ha rejtett kamerák vannak errefelé, úgyis

látták őt. De viselkedése nem lehet gyanús. Úgy tett, mintha elfáradt volna.

Lassan leült a fal tövébe. Hallgatózott. A rengések most is ismétlődtek, teste

alatt érezte a padló remegését. Valahonnan dörrenéseket is hallott, igaz,

halkan. A Piramis még védekezett az ismeretlen ellenséggel szemben. Cross ült

pár percig, aztán lassan a zsebébe nyúlt...

Méreteiből ítélve ez a fő energiavezeték volt. A férfi kis keskeny szürke

szalagokat vett elő. Az átlátszó nejlonborítást lefejtette róluk. A másik

zsebében akadt néhány drót is. Lassan mozgott, szinte kelletlenül. Közben

megtévesztő tevékenységet is végzett - hátha tényleg figyelik? --, kifújta az

orrát, megnézte naptárát. Testével takarta az előszedett csíkokat. Később

felállt, a falnak támaszkodott, és egyik kezével a csíkokat a vezetékre

ragasztotta. Úgy, hogy a szélük összeérjen, és minél nagyobb felületen érintsék

a vezetéket. Néhány drótot nyomott beléjük, meg egy hüvelykujjnyi fekete tárgyat

kicsiny, kiálló antennával. Aztán egy lusta mozdulattal még egyszer leguggolt,

mint aki pihen. Végül lassan eltávolodott a helyszínről.

Eközben Luis agyában új gondolat formálódott. Kezdetben azt hitte, az övé. Nem

tűnt idegennek, olyan otthonosan terjedt szét a fejében. Csak percekkel később

amikor a gondolat nem akart onnan eltűnni, nem adta át a helyét semmilyen más

ötletnek, sőt mindinkább elfoglalta azt kezdte érteni, hogy ez fontos lehet.

És sok percbe tellett, míg felfogta, hogy nem az övé. Valaki sugallta a fejébe.

Először Nórára gyanakodott, hisz egyrészt a lánynak volt rá ilyen nagy hatása,

hogy ezt is elérhette - másrészt éppen LeonaNóra foglalkozott parapszichológiával,

sugallatokkal, távolról történő ráhatással.

Ám a gondolat ekkor idegenné vált. Mintegy jelezte, hogy nem onnan ered, ahonnan

hitte eddig. Ez is csak egy pillanat volt - fehéres, fájóan hideg jelzés

érkezett. Valamilyen tagadás jele. Ez ugyanakkor fegyelmet és engedelmességet is

kért, sőt követelt. Tudta hát, engednie kell.

„MENJ ÉS LÉGY EGYEDÜL!"

Valra pillantott. A nyurga férfi még a különös, térhatású „medence" szélén állt

és meredten nézte azt. Aki az utasítást küldte, nem akarja, hogy más is legyen

velem - fejtette meg végül Luis a fejébe ültetett gondolatot. Kiment a

teremből. Crosst vagy a többieket sehol sem látta. Érdekes módon most nem

aggódott Nóráért, és Manuel sem jutott eszébe.

Már úgy érezte, a gondolat-parancs a sajátja, neki tényleg egyedül kell

maradnia. Határozatlanul indult el egy folyosón. A fény itt is a falakból áradt,

de most nyugtalanítóan vibrált. Óriásit rendült lába alatt a talaj.

A folyosó zsákutcának bizonyult, messziről látta, hogy fal állja útját. Mégis

ment tovább. Az az idegen akarat irányította lépteit, nem tett és nem is

tehetett ellene semmit.

Kinyújtotta kezét, bele ne ütközzön a falba - ugyanis nem tudott megállni.

Saját lábában idegen izmok működtek, bábnak érezte magát, később annak sem.

Külső szemlélőként figyelte önmagát, amint belelép a falba...

Behatolt a falba!

Rendkívül furcsa érzés volt. A fizikai erőt valaki más adta hozzá, ő csak

nézett, érzékelt. A fal nem volt kemény, ellenkezőleg. Egyenesen puhának

bizonyult, illetve az áthatolást nem is érezte. Valami ellenállásra várt az

anyag részéről, de csalódnia kellett. A teste is puha volt arra a pillanatra,

átfolyt a szinte szétolvadt falon. Nem nézett vissza, és a fal belsejét sem

látta. Csak előre nézett, és máris egy újabb helyiségben találta magát.

Eddigi nyugalma itt elhagyta. És elhagyta az idegen erő is. Hirtelen megérezte,

hogy már újra egyedül van. Érezte izmait, ahogyan kitámasztották lábait, emelték

karját. Önmaga lett, a fejéből is eltűntek a parancsok.

A teremben elég sötét volt. A falakon képek peregtek, legalább három oldalon. A

negyedik komor feketesége szinte tüntetett. Luisnak volt egy érzése, hogy ott...

nincs semmi. Még mintha légáramlatot is érzett volna onnan errefelé fújni. Ám

lehet, ott volt az idegen lény? Az a fal volt ő?

A szíve szaporábban dobogott. Mintha nem is a Piramisban lett volna. És

csakugyan... a teste könnyebbedett. Majdhogynem repült. „Elkábítottak?" -

gondolta-kérdezte, választalanul. Az egyik fal felé fordult.

Földi sivatagot ábrázolt, egy gyorsan repülő testből filmezve. Vöröses homok,

sárgásvörös és szürke sziklák, gyér, bokorszerű növényzet. A gép, amely nagyon

gyorsan szállt, alacsony röppályáról, merészen filmezte a tájat. Végre

lassított; szürke műúton autó állt. Mellette néhány ember, férfiak, nők. A

filmben egyre nagyobbak lettek, a gép megállt, egy helyben lebegett, nagyon

közel. Az emberek arcán döbbenet ült... És Luis megpillantotta az autó

szélvédőjén a gép tükröződő képét.

Egy UFÓ volt...!

Ezüstös, tompán csillanó diszkosz a levegőben... És véget ért a kép. Luis csak

egy villanást látott, és máris változott a látvány. Most tenger hullámai mosták

a földet. A Földet...? Lustán jöttek a hullámok a tengerből vagy óceánból, és

senki, semmi nem mozdult azon a parton. A látvány békességet, nyugalmas

semmittevést sugallt. És bár a férfi még jó ideig nézte, a kép statikus voltán

semmi sem változott. Fújt a szél, néhány pálma mozgatta legyezőszerű ágait,

fehéren fodrozva jöttek a hullámok. „Beszereltek oda egy kamerát és az

éjjel-nappal veszi a látványt? Akkor is, ha semmi sem történik?"

A másik fal felé fordult.

Ott kicsiny völgyben falut látott. Fehér házak, cseréptetők. Az első pillanattól

kezdve volt valami idegenszerű a látványban. A házak tulajdonképpen olyanok

voltak, mint sokfelé a Földön. A kis tó is, bár vize égszínkék volt. A fák

eléggé furcsák, magasak, karcsúak, inkább olyan testesebb ciprusok talán. Földes

út mutatta, hogy még nem ismerik az aszfaltot, a köves utat. Néhány ember

mozgott, alighanem teheneket tereltek be egy karámba. Kutya ugatott, de ez

némafilm volt, Luis csak az állat mozgását látta, hangját nem hallotta.

Talán bőgtek a tehenek is, balták csattogtak, kerék nyikorgott...? Valami azt

súgta neki, ez nem a Földön van. De ez csupán megérzés volt. Most egyedül volt

a tudatában, idegenek nem háborgatták.

A harmadik képernyőn ekkor már jó ideje ment egy újabb látványosság. Fekete bőrű

gyerekek egy tengerparton játszottak A víz is olyan szokatlanul kék volt. A

gyerekek halásztak, kis tűz füstje kanyargott fel az égbe. Meredek sziklafalon

tömérdek nyílás - Luis előbb azt hitte, állatok, madarak laknak ott, de

kiderült: azok emberi lakóhelyek. A kamera ráközelített a sziklapárkányokra.

Ezeket primitív lépcsők kötötték össze, cikcakkban mentek fel és le,

barlangsortól barlangsorig. Némelyik fekete nyílásba kicsit besütött a nap -

dél lehetett éppen --, és Luis láthatta a szegényes berendezést is. Fatörzsből

kivájt csónakok is hevertek a köves parton, apró vitorlák és halászhálók

száradtak.

Aztán itt is váltott a kép. Most magasról, nagyon magasról filmezték a tájat.

Hatalmas földrész lehetett, a széleit, körvonalait Luis nem láthatta. Hegyek,

hegyek, szemlátomást érintetlen hegyek. Széles völgyekben egyetlen út sem

vezetett - ez feltűnt a férfinak. Ekkora lakatlan területek lennének... de hol?

Sivatagot is látott, meg kiszáradóban lévő nagy tavat. Magas fennsíkot hóval, és

trópusi tengerpartot apró szigetekkel, pálmákkal. Néhol élt egy-egy csoport

ember, de a műholdas kamera nagyon sokáig falhatta a kilométerek százait, míg

élőlényekre lelt. Legalábbis emberekre.

Luis hallgatott. A sok látvány kissé elkábította, de mióta Udur bolygóján volt,

kezdett hozzászokni a furcsaságokhoz, így hát csak a légzése, a szívverése

szaporodott, aránylag higgadtan állt a terem közepén és magyarázatra várt.

.Magyarázatot kérek", sugallta erősen. Ahogyan csak bírta. Ha amazok így tudtak

behatolni az ő agyába, lehet, a dolog fordítva is működik? Remélte, igen.

És reménye teljesült.

- Mit szeretnél tudni? - kérdezte mellette a hang. Ugyanaz volt, amely már

eddig is szólt hozzájuk. Mégis, valahogyan más. Luis úgy sejtette, a géppel

generált spanyol nyelvű emberi hang mögött most másik idegen lény rejtőzik.

- Mindent - mosolygott a férfi. - Mindent, hogy értsem ezt a világot. Csak

annyit tudok, hogy a régen elrabolt torokák nyomait követve jöttünk át a Kürtőn,

a Csillagkapun, és érkeztünk Udur bolygójára. Innen kezdve minden egy kicsit

homályos... Kik vagytok ti?

Nagyon rövid szünet után jött a válasz. A hang talán a terem fekete fala felől

érkezett, vagy mindenhonnan egyszerre? Luis tisztán érezte, hogy ő mint lény,

egyedül van a teremben. Nincs ott rajta kívül az sem, aki most hozzá beszél.

Valahol messze - vagy közel? - lehet, de nem ugyanott.

- Mi vagyunk a Világ Őrei.

- Őrei...?

- Igen. Tudnod kell, hogy á világmindenségben nagyon fejlett, régóta létező

lények is vannak. Olyanok, mint mi.

- Ti... milyenek vagytok? Kis szünet következett.

- Nem tudom. Azt hiszem, onnan felőletek nézve mi nagyon különösek lehetünk.

Először is, nincs testünk. Másodszor: nem lakunk sehol. Vagyis most itt

tartózkodunk az Udurnak nevezett bolygón, de ennek nincs jelentősége. Mivel

mindössze egy rendkívül kicsi energiagóc formájában létezünk, amely szabadon

vándorol az űrben, és menet közben onnan nyeri a létezéshez szükséges energiát

is - hát nem vagyunk égitestekhez, semmilyen anyaghoz kötve. Szabadon

vándorlunk a kozmoszban.

- És meddig éltek? - Luis tudta, ez alapvető kérdés. Attól, hogy a földi

dolgokkal foglalkozott, még erről is tudott egyet és mást. No persze, csak

olvasott róla. Eddig.

- Örökké. Nagyon ritkán fordul elő, hogy végzetes baleset éri valamelyikünket.

Talán sok millió évenként egyszer. De hát az év fogalmát se vedd szó szerint. Ti

földi időben vagytok kénytelenek számolni, mi viszont egyáltalán nem számoljuk a

múló időt.

- Mire vigyáztok?

- A mindenség biztonságára. Tudásunk nagyon nagy, és folyamatosan gyarapszik.

Mert ne hidd, hogy akik örökké élnek, azok unatkoznak, vagy már a halálra

vágynak. Ez ostobaság. Örökké élni csodálatos dolog; nincs előttünk semmilyen

gát, azzal a boldog tudattal létezünk, hogy korlátlan ideig növelhetjük

tudásunkat és megtehetünk bármit. Elutazhatunk, akár űrhajók nélkül is, a min-

denség bármilyen távoli tájára, hiszen nem számít, mennyi időbe kerül az utazás.

Felfedezhetünk bármit, megtehetünk bármit. És mi ezt élvezzük. De azért... az

élvezet mellett fontos feladatokat is vállalunk. Mint például mi ketten, a

társam és én.

- Csak... ketten vagytok itt?

- Igen, és ez éppen elég. Folyton szolgálatban vagyunk, nem ismerjük a

pihenést, nincs is rá szükségünk. Annak idején a hozzánk hasonló lények

tanácskozásán vállaltuk, hogy mi felügyeljük a világnak ezt a kis darabját.

- Ránk... a földiekre is vigyáztok?

- Elsősorban ez a feladatunk. Az űrnek ezen a táján nincs más civilizáció, csak

a tiétek, ígéretes, amit eddig tettetek, és gyorsan jutottatok el idáig. Ám a

veszélyeket is magatokban hordozzátok. Ezért vagyunk itt.

- Itt..? Hol?

Most nem jött válasz. Siket csönd uralkodott a teremben. Mintha az, akivel Luis

eddig beszélt, most másra figyelne. Luis már-már kezdte azt hinni, egyedül

maradt.

Nóra elengedte Manuel kezét. Az utolsó pillanatban fékeztek le. A folyosó,

amelyen futottak, látszólag felfelé vitt. Ám a lánynak feltűnt, hogy milyen

könnyedén futnak. És megértette: valamilyen trükkel keltették a felfelé haladás

benyomását - a valóságban azonban inkább lefelé mentek. Nem akart ismét

találkozni a fenyegető fekete masszával. Manuel is megértette, mi történt.

Elágazást keresett. Nem akarta hívni az idegeneket, nem akart beszélni velük.

Önérzete parancsára maga akarta meglelni a kiutat. Ám egyelőre nem látott más

folyosót. Csak egy ajtót lelt, megtorpant.

- Nóra, ide!

Az ajtó biztosan az „ezüstmadarak-robotok" számára szolgált, és közeledésükre

automatikusan nyílott. Mert amikor a férfi lépett oda, kinyílott. Oldalra

húzódott egyetlen hang nélkül a fémlap, és...

Manuel a szeméhez kapott!

- Neee...!

Elvakította a fény. Hátranyúlt karjával, nem vesztve el lélek] elenlétét. így

kapta el a lány karját és megperdítette, mielőtt neki is szemébe világított

volna az a tűz... Nóra háttal az ajtónak látta a hirtelen megerősödő fényözönt.

Szinte izzott mögötte a fal. De hő nem kísérte, hideg áradt onnan bentről...

Manuel szeme kitisztult. Már nem fájt. Lassan, nagyon óvatosan fordult vissza. A

fény csökkent. Belenézhetett.

Egy katlanszerű üreget látott, benne izzott a hideg fény. És még valaki volt

ott. Nem látta, csak érezte.

- Manuel, ne lépj be! - kérte a lány. Az indián már le is mondott erről. De

azért izgatta, hogy mi lehet odabent. Vagy kicsoda? Állt hát és várt.

Nem hiába. Egy hang tört át a semmin, suttogott jól hallhatóan:

- Tarts velem, és megjutalmazlak!

- Ki vagy? - kérdezte Manuel. Hangosan. Nóra nem hallotta tisztán a másikat,

közelebb jött, de teste félig Manúelé mögött maradt. Szemében megcsillant a

benti fény kicsiny tükörképe. Hideg és meleg egyszerre áradt feléje, feléjük.

- Az, aki be akar jutni

- Már bent vagy - jegyezte meg józanul a férfi.

- A testemmel még nem. És nekem úgy kell odajutnom.

- Az előbb odalent... az is te voltál?

- Igen. Segíts! Akard, hogy bejussak! Manuel a fejét rázta, majd hangosan is

tiltakozott:

- Te ellenség vagy. Mi pedig az itteniek vendégei. Ők nem bántottak minket.

A másik kis hallgatás után hangosan suttogta:

- Te erős vagy, Manuel. Erősebb a társaidnál. Sokat tehetnél, és akkor én

megjutalmazlak.

Manuel beleizzadt az ajánlatba. A sötétséget és a fényt egyszerre látta és

érezte - hogy hogyan működik ez, nem tudhatta. Beleborzongott saját

elutasításaiba, hisz nem tudhatta, helyesen cselekszik-e?

- Nem, nem. Maradj a Piramison kívül, hisz ártani akarsz.

A másik talán nevetett. Vagy ilyen érzelemkitörésre nem is volt képes?

- Ártani, használni - tudhatod te azt? Túl messziről jöttél ide. De lehet,

együtt megyünk majd haza, a Földre.

Nóra az első pillanattól kezdve ellenszenvesnek érezte az idegent.

- A Föld a hazád? - kérdezte Manuel.

- Menjünk innen. Csukd be az ajtót, kérlek - így a lány. Halkan.

- Voltam már ott, és leszek ismét - közölteígérte a sötétség hangja. Manuel

engedett Nóra kérésének. Őt is elborzasztotta az a hang. Mintha a pokol

mélyéből szólt volna valaki. Amint hátraléptek, az ajtó önműködően becsukódott.

- Gyerünk! Felfelé kell mennünk - élénkült fel a lány. - Keressük meg a

többieket. Istenem, csak nem esett bajuk...?

Val Haylow egyszer csak megértett mindent.

Bár sejtette, ez még nem „minden" - azért a felfedezés rettenetesen megrázta.

Csak nézte a három, egymásba tűnő sárgás gömböt, és kiverte a hideg verejték. Ez

a három nem véletlenül három! Az áttűnések sem véletlenek. Az egész kép, az

űrnek ez az itt ábrázolt darabja, szelete vagy tája azért olyan furcsa, mert

vizuális úton sugallja, hogy... Hát igen.

A férfi sápadtan állt fel. A dolog hát veszélyesebb, mint hitte, mint hitték.

Nehezen lélegzett. Már csak arra koncentrált: miért épült ez a „vezérlő"? Minek

ide ez a vizuális „medence", amelyben - akár egy láthatatlan folyadékban - ott

lebegnek az égitestek, talán bolygók, és olykor fel-felvillannak a távoli

üstökösök, meg egyebek, amikkel tele a kozmosz? Gondolkodóba ejtette, hogy sehol

sem látja a Napot, sem a Naprendszer egyéb bolygóit. Ehelyett... Nos, igen. A

férfi nagyot nyelt és lassan indult az ajtó felé.

Lehet, az idegenek emberi lényeket hoztak be ide, talán már nem is egyszer? Vagy

mások is átjöttek a Kürtőn és a Csillagvándoroknak így mutatták meg, hová

kerültek?

Kezdte gyanítani, ők sem véletlenül jutottak ide. Valamelyiküknek valósággal

sugallhatták a Piramis istenei, gazdái, hogy jöjjenek erre. A férfi sápadtan

körülnézett. Ha ez így van...

Felülmúlja a legszomorúbb és egyben legpesszimistább előrejelzést is.

Három, három - ismételgette magában. Bár már a kijárat felé tartott, még lelki

szemei előtt látta forogni azt a három sejtelmes, mondhatni kísérteties gömböt.

Három bolygót...?

Akkor kilépett a folyosóra, elkiáltotta magát:

- Luis...! Cross! Merre vannak?

De senki sem válaszolt. Illetve... Először nem akarta elhinni, hogy őt

szólítják. Ez a hang másmilyen volt, mint az itteni idegenek, a Piramisbeliek

hangja. Ez az anyanyelvén, angolul szólította meg őt. Ezzel máris elárulta,

milyen sokat tud róla, Val Haylow-ról.

- Üdv, Val. Készen állsz-e bátor tettekre?

- Természetesen - felelte helykén, alig gondolkozva. Hisz azért jött ide,

azért vállalta ezt az utat.

- De ahhoz nagy erőkkel kéne szembeszállnod. Veszélyes erőkkel - folytatta az

ismeretlen. Val még mindig azt hitte, ugyanazok szólnak hozzá, akikkel az előbb

Luis társalgott.

- Nem félek.

- Akkor közlöm veled, mire kérlek - folytatta az ismeretlen. - Be kell jutnom

a Piramisba.

- Hát nem vagy bent? - mondta Val, majdnem gondtalanul, csak utána akadt el a

lélegzete. Akkor hát ez...

- Igen, jól érted. Én vagyok odakünn, és be kell jutnom. Segíthetnél.

- Miért... én?

- Mert te nem vagy a bentiek barátja.

- Nem vagyok egyedül - figyelmeztette Val az idegent. - És vendégek vagyunk

itt bent. Tudod, mit jelent az, hogy „vendég"?

- Hamarosan én is „vendég" leszek odabent.

- Ha mindenképpen bejutsz, mi a baj...? Miért lenne szükséged rám?

- Vigyázz helyettem is a Kürtőre - sugalltamondta amaz, és Val csodálkozott,

hogy csak ő hallja e szavakat. Csak ő hallotta?

- Azon át kell hazamennünk. Nem eshet baja - biztosította az idegent.

Kis nevetés volt a. válasz, majd pár szó:

- Hatalmassá teszlek, ha segítesz. Még nem biztos, hogy hazajutsz. De bárhol is

leszel, a nagyhatalmúak helyére léphetsz, gondoskodom erről.

- Csábító az ajánlat. Van gondolkodási időm?

- Éppen most jár le. Sok mindennel rendelkezel te is, de időd az nincs, ahogyan

nekem is kevés. A Piramisnak hamarosan vége, és enyém lesz a Kürtő. Ha nem

semmisítik meg.

- Ismered az indítási kódot?

- Csak a világőrök ismerik. Nekem nem adják ki, de neked biztosan, hát tudd

meg! Hamarosan eljutok oda, hogy birtokomba veszem a Piramis

vezérlőberendezését. Attól kezdve megnyílnak előttem a bejáratok. De a Kürtő

pontosan középen van. Mire erőim oda is eljutnak, esetleg megrongálják vagy

elpusztítják. Ezért nagyon gyorsan meg kell tudnom a kódot!

Ez logikusan hangzott. Válnak nem volt szüksége gondolkodási időre.

Luis azt hitte, véget ért a beszélgetés. Lassan ment a kijárat felé. Alig

érzékelte, hogy idebent csökkent a fényerősség. A Piramist nagy ütések rázták

meg, a talaj szinte szüntelenül dübörgött alatta. De mielőtt elhagyhatta volna

a szobát, kihaltak a falak is.

Már egyiken sem volt „vetítés". A negyedik, éjfekete nyílás viszont hallgatott.

- Luis Sanchez! - mondta a hang.

- Igen?

- Csak itt közölhetek veled bármit is, amiről senki más nem szerezhet tudomást.

Auro tudata képes betüremkedni a bázisba... a Piramisba. Tudom, most is ebben

mesterkedik. Itt nem érhet el téged, és nem lophatja el információcserénk

értelmét sem.

- Figyelek, barátom. Hol vagyunk hát? kérdezte Luis.

Nem tudta, a másiknak jólesett-e a „barátom" megszólítás. Egyáltalán észrevette,

jelent neki valamit?

- A második Földön vagyunk, Luis.

- Ezt... hogyan értsem?

- Van egy Föld, amit ismersz, ahol. mindnyájan kifejlődtetek, és ahol most

éltek. Abban a dimenzióban csak az az egy Galaxis van, csak az az egy

Naprendszer, csak az az egy Föld nevű bolygó.

Luis sokat olvasott erről, hát sejtette már:

- Akkor mi most... egy másik bolygón vagyunk, de nem abban a térben?

- Pontosan fogalmaztál, Luis. Ez a Föld a másik dimenzióban van, elvileg nem

túl messze az igazi, az első Földtől. Persze ez így nem pontos, hiszen itt nem

mérhetők a távolságok... Mi itt élünk, és ez a bolygó majdnem olyan, mint az

igazi Föld. Itt is vannak kontinensek, évszakok, gondoskodtunk arról, hogy a

légkör és a gravitáció is majdnem ugyanolyan legyen, mint a Földön.

- De miért? - szakadt ki a kérdés Luisból.

- Mert vigyáznunk kellett rátok. Ezt vállaltuk. Az évezredek során több Kürtőn

átjártunk hozzátok. Most már nem titok: ezeken a csatornákon a másik dimenzióba

lehet átlépni. Nem csupán az űr egy távoli pontjára... A „Csülagkapu" elnevezés

megtévesztő, de éppen ezért nagyon alkalmas volt mostanáig. Hadd higgyék azt az

egyszerű földlakók, hogy akit oda beviszünk, vagy magától bejut, az irdatlan

távolságra, az űrbe távozik... Miért kellett volna tudniok, hogy más térbe

kerülnek? Ezzel az információval semmire sem mentek volna.

- De miért hurcoltátok el az embereket? És miféle településeket láttam ezen meg

azon a falon...? Azok is itt vannak?

A válasz kis szünet után érkezett. Mintha a hang gazdája közben másra is

figyelne. A Piramis rengett, távoli dübörgés szűrődött be.

- Igen, Luis Sanchez. Csodálkoztál, minek a Piramis mellett az aranyfalu?

Afféle múzeum, igen. Megörökítettük bizonyos törzsek, népek lakóhelyeit

fejlődésük egyik vagy másik szakaszában. Át is hoztunk belőlük több száz vagy

több tucat embert, és itt telepítettük le őket.

- Itt nem csak torokák vannak...

- Jól láttad. Sokféle népet, törzset szállítottunk Udurra. Egymástól nagyon

messzire élnek a bolygón. Ezért nem szabad nekik elhagyniok lakhelyeiket, ezért

vigyázunk rájuk fegyveres robotokkal. Nehogy elvándorolva a kontinenseken,

találkozzanak a többi népcsoporttal. Nincs közös nyelvük, nincsenek közös

érdekeik, csak ellenségeskedés lenne a dologból. Háború... hát ezt akadályozzuk

 meg ily módon.

- De miért kell élelmiszert adózniok?

- Hogy legyen tartalék. Előfordulhat, és egyszer meg is történt, hogy nagy

szárazság köszöntött az egész bolygóra. A felhalmozott tartalékokból osztottunk

vissza a rászorulóknak, mielőtt éhen haltak volna. De térjünk vissza a népekre.

Az évezredek alatt tizenhét csoportot hoztunk át. Mindnyájan fejlődésük kezdeti

szakaszában vannak, és ott is maradtak. Mindegyik „Udur" bolygónak nevezi

világát, nem törődik már a Földdel, csak a mának él.

- A százötven, azaz ötven évnél idősebb öregeket elviszik az „ezüstmadarak",

mondták a. torokák...

- Valamilyen mitológiáról is kellett gondoskodnunk. Hadd higgyék, hogy itt is

van túlvilág, vannak istenek, vagyis azok mi is vagyunk. Ha az öregeket

elvisszük, valamiféle mennyországban, paradicsomban, túlvilágban reménykednek.

Abban, hogy haláluk után ők is találkoznak az öreg rokonaikkal, a már

elhunytakkal. Ez végső soron nem zárható ki...

- Mi lesz az öregekkel?

- Egy különleges telepre kerülnek, ahol békésen élhetnek, míg meg nem halnak

természetes módon.

- Még mindig nem értem az egész áttelepítés célját.

- Miattatok van ez is. Miattatok, akik az első Földön éltek. Folyamatosan

vívjátok háborúitokat. Tudtuk előre, hogy fel fogjátok találni a nukleáris

technológiát. Az atomfegyvereket. Afelől sem voltak kétségeink, hogy egy napon

majd egymás ellen fordítjátok azt is... Luis lehajtotta a fejét:

- Igen... Kezdem érteni.

- Örülök neki. Te már érted... és a többiek mikor értik meg?

Hallgattak. Luis esze gyorsan működött:

- Felkészültetek rá, hogy a mi Földük... teljesen elpusztul?

- Igen. És ezért gyűjtöttük be a genetikai anyagot". Minden fajt

reprodukálhatunk, ha kiirtjátok egymást. Természetesen előbb majd regenerálnunk

kell a Földeteket, aztán visszatelepíthetjük az új lakosságot. Ugyanolyan

embereket, mint azok voltak.

- Még a szellemi szintjük is azonos állapította meg keserűen a férfi. - Semmit

sem fejlődtek, mióta elhoztátok őket!

- Szándékosan történt. Nem engedtük meg, hogy előbbre jussanak.

- Mert ők csak „genetikai anyag?" - a keserűség nem múlott el belőle. De a

másikat nem sérthette meg. Válasza készen állt:

- Ha hagytuk volna, hogy itt is fejlődjenek, hogy technikát alkalmazzanak...

már ők is eljutottak volna a nukleáris fegyverekhez... És akkor mi értelme lett

volna mindannak, amit előzőleg csináltunk? Ezt a második Földet is

elpusztították volna...

Luis Sanchez lehajtotta a fejét. Ez igaz volt, mégis... két érzés küzdött benne,

és bizony nem tudta, melyiknek ítélhetné a győzelmet. Ha neki kellene ítélnie...

Megnedvesítette az ajkát:

- Láttam, hogy ti vagytok az UFO-k is a Földünkön.

- Természetesen. Folyamatosan figyelnünk kell benneteket, és ezt tesszük már

vagy húszezer ottani év óta. Nem lehet benneteket magatokra hagyni, sajnos.

Mindig hajlamosak vagytok a rosszra... Igaz, a jóra is.

Luis szeme a fekete falra nyílott:

- Az ott... valami menekülési útvonal?

- Olyasmi, de csak nekünk. A társamnak és nekem. Persze elpusztíthatatlanok

vagyunk az olyanok, mint Auro számára. Ha baj van, hát nem kell okvetlenül

menekülnünk. Feladhatjuk pozíciónkat, elmehetünk ebből a. dimenzióból.

Hallgattak. Aztán az idegen halkan szólott:

- Még valamit kell neked mondanom. Csak így érthetitek meg, mi is történik

most.

Luis mély lélegzetet vett:

- Hallgatlak, barátom.

- Van egy harmadik Föld is...

Manuel lihegve érkezett a folyosó kanyarulatához. Bevárta Nórát. Valamilyen

félelmetes erő nyomta most oldalról a Piramist - legalábbis ők ezt érezték.

Mintha láthatatlan, légmozgást nem okozó szél lett volna. De testüket és

tudatukat az egyik falhoz szorította, olyan volt, mintha nyomorékká tenné az

embereket. Most érezték, hogy bár a Piramis, az idegenek bázisa nagyon erős

építmény, aki megtámadta, az már belül is képes hatni. Órájuk biztosan. És az

idegenekre?

Mire Nóra odaért, a férfi szeme a falra nyílott.

- Ez nem lehet igaz - nyögte.

- Mi történt?

- Nézd csak... illetve, ne menj oda! Maradj hátra, majd én - a falhoz osont.

Körülnézett, de senkit sem látott. A világítás fokozatosan csökkent a Piramisban,

ahogyan a védőknek egyre kevesebb lett az energiájuk. Manuel alig hitt a szemének.

- Ez semtex. Földi robbanóanyag, csíkokban, és benne egy detonátorral.

- Honnan tudod?

- Voltam katona, és éppen ilyesmire képeztek ki engem is - az indián lassan

nyúlt a detonator felé. Ha az ismeretlen tettes éppen most nyomja meg valahol

azt a szerkezetet, amely rádióhullámot küld ide a. detonátorhoz, akkor... -

behunyta a szemét, de ki is nyitotta újra. Akárki is tette, még korai lenne

robbantania. Kitépte a plasztikból a készüléket és zsebre vágta. Aztán sorban

leszedte a falhoz tapasztott keskeny csíkokat és azokat is zubbonya zsebébe

tette, persze nem ugyanoda, ahová a detonátort.

- Valaki fel akarta robbantani a Piramist? kérdezte Nóra, bár csaknem elakadt a

szava.

- Úgy néz ki. És sejtem is, ki lehetett.

- Cross?

- Rá gondoltam. Gyanús alak, nem ismerjük az előéletét, egyszer csak felbukkant

és mindenáron velünk akart jönni.

- Gondolod, küldték?

- Biztos vagyok benne. Valakik végig figyelhették Luist, amint szervezi az

expedíciót. És nem tudósok voltak, hidd el nekem... Hanem olyanok, akiket nagyon

is érdekelnek a Csillagkapuk. Ezeknek semmi közük a tudományhoz, inkább az

egyenruhásokhoz.

Nóra körülnézett:

- Merre lehetnek a többiek? És Luis?

Úgy ejtette szerelme nevét, hogy Manuel szíve összeszorult. De hát Luis a

barátja! Keserűségét lepleznie kellett. A lányra nézett és megértette: mióta

bent vannak a Piramisban, szinte nem is látta Nórát. Ott volt mellette végig, de

alig tudott ráfigyelni. Most hát újra megnézte magának. Más talán nem mondaná

szépnek, de Manuelnek nagyon tetszett. Olyan okos a szeme, és bár pisze az orra,

biztosan tetszik mindenkinek. Elnyeri az emberek rokonszenvét, és az nagyon

fontos. A válláig ért csak a. termetes indiánnak, de Manuelnek most ez is

tetszett Nórában. A legszívesebben magához ölelte volna a lányt.

De fékezte magát, mint mindig, mióta elindultak. Azért örült a lelke, hogy Nóra

ott volt mellette. Persze a feladatok elsöpörték az érzelmeket, nem hagytak rá

időt vagy alkalmat. Most sem.

- Gyerünk! Keressük meg Luist. Talán megtudott valamit - és siettek tovább.

- Terlátó, jelentkezz!

- Jelentkezem, Világlátó. A tartalék energiánk késve fog megérkezni, azt

hiszem. A bázis rossz állapotban van. Auro alul-felül betört már.

- Legújabban a vendégek központi biológiai vezérlőrendszerére próbál hatni.

- Én is tapasztaltam. Miképpen előzzük meg az összeomlást?

- Nem engedhetjük át neki a bolygót, hisz itt vannak a földiek is. Összesen

legalább tizenkétezer egyed. Ki kell hát tartanunk és...

- Közöld egyenesen, Világlátó.

- Nem kell közölnöm, te is tudod, mire gondolok. Bár elvileg Auro is halhatatlan,

de nem elpusztíthatatlan...

- Akárcsak mi.

- Akárcsak mi. Itt az alkalom, hogy végezzünk vele és visszaállítsuk a régi

állapotot.

- A vendégekkel mi legyen?

- Hazaküldjük őket, mégpedig időben.

- Az utolsó egységnyi időben, azt hiszem...

- Cselekedj!

- Egy harmadik Föld? - Luis szája kiszáradt. Erre nem számított.

- Igen, van még egy. Láttad azt a három, összeolvadó-szétváló, el-eltünő sárgás

bolygóképet a térhatású térképen?

- Értem már. Három dimenzió, és mindegyikben egy-egy bolygó...?

- A harmadik nem hasonlít a Földhöz, csak mi hívjuk így, mert itt van a

közelben. Ott él Auro, az ellenségünk. Olyan kozmikus fajból származik, amelyik

már majdnem kihalt. Agresszívek voltak mindig, számos háborúba bonyolódtak előbb

a maguk galaxisában, aztán más galaxisokban is. Akkor ti, emberek, még

egyáltalán nem léteztetek... Aztán lejárt az idejük, fogyni kezdtek. Majdnem

halhatatlanok ugyan, de azért elpusztíthatok. Nem sok maradt már belőlük a

kozmoszban. Ahol előbukkannak, általában bajt csinálnak. Auro jó ideje él a

„harmadik Földön", ahol igencsak rosszak a természeti viszonyok és ahová nem

tudnánk földieket telepíteni. El akarja hagyni azt a bolygót, de már rájött,

hogy csak dimenziót kell változtatnia és sokkal jobb világokba juthat.

Néhányszor próbált átjönni Udurra, sikerült visszavernünk.

- A Földet... a mi Földünket is fenyegeti?

- Igen. Hiszen Udur az ő számára csak közbenső állomás. Legutóbbi csatánk

alkalmával megfosztottuk egy fontos szervétől, amelynek révén maga kereshette ki

a Csillagkapukat és szabadon vándorolhatott dimenzióból dimenzióba. Hosszas

keresés után bukkant rá arra, amelyik a „harmadik Földről" vezetett ide hozzánk,

és átjött. Sajnos az a baj, hogy érzékeli, ha a dimenziók között legalábbis

hozzá közel - forgalom zajlik. Ahányszor mi elküldtük az „ezüstmadarakat" a

Földre, próbált utánunk jönni a világűrben, mintegy útközben „elkapni"

valamelyik Csillagkapu csatornáját, de eddig kivédtük. Most érzékelte, hogy ti

átjöttetek Udurra, és ebből rájött: van még egy Csillagkapu, amelyről nem

tudott. Egy olyan, amely talán nincs is kellőképpen levédve általunk, ahol tehát

megpróbálhatja az átjutást....

- Auro járt már a Földön?

- Kétszer. Az egyik nagyon régen volt, és akkor ő okozta ott Atlantisz

pusztulását. Valósággal tobzódik, ha rombolhat... Másodszorra csak egy nagy

középkori pestisjárványra futotta az erejéből. Auro soha sehol semmit nem

épített, és a társai sem, míg léteztek. Attól kezdve, hogy kiszabadultak az

űrbe, csak ártanak mindenkinek.

Luis töprengett.

- Tehetünk valamit, hogy segítsünk? Most újra csönd lett. Az idegen hallgatott.

Gyanúsan sokáig. Luis végül rákérdezett:

- Nem akarsz kérni? Mondd nyugodtan. Nekünk is érdekünk, hogy Auro ne jusson el

a Földre, sőt... hogy elpusztítsuk.

Luis elhallgatott. A másik nem felelt, és a csönd most már idegesítően, sőt

nyugtalanítóan hosszúra nyúlott.

- Rám találtál, idegen?

- Rád találtam. Nem volt nehéz. Ami belőled kisugárzik, az nekem nagyon

rokonszenves.

- Mert én olyan vagyok, mint te. így hiszed?

- Nem hiszem, tudom. Olyan vagy, mint én. De amit tenni akarsz, nem tetszik

nekem.

- Ha sikerül a tervem...

- Tüdőm, ne vesztegessük az időt, míg végigmondod. Ti emberek olyan

kétségbeejtően lassúak vagytok. Nektek szavakká kell formálnotok azt, ami a

biológiai vezérlőrendszerben villámgyorsan lezajlik.

- Szóval, mit kéne tennünk - együtt?

- Azt, amiért odaküldtek téged. De csak akkor, miután... hiszen érted!

- És együtt leszünk? Útközben és odaát is?

- Természetesen. Különösen odaát. Rendkívüli hatalmat adok neked, és tovább

segíthetjük egymást. Szerezd meg a Csillagkapu indítási kódját!

- Te túl erős vagy, idegen.

- Nevezz Aurónak, ahogyan mások is. Természetesen sokkal hatalmasabb vagyok

nálad, nálatok. Ám szükségem lesz valakire, akivel megértethetem magamat. Aki

tudja, ki vagyok, és ismeri határtalan erőmet. Aki afféle tolmácsként helyettem

is beszél a többiekhez, meggyőzi a rabszolgák örökké újratermelődő hadát, hogy

ne lázadjank, hisz az céltalan.

- Rendben van. Mondd el a feltételeidet, Auro.

Luis kilépett az ajtón. Az első pillanatban nehezen tájékozódott; a folyosókon

már eléggé sötét volt. Ezért alig vette észre, hogy valaki vár rá.

Cross.

Az alacsony termetű, vörös férfi majdnem beleolvadt a falba, a homályba. Csak

akkor mozdult, amikor Luis odaért melléje.

- Mi lesz velünk, Sanchez?

A kérdést tanácstalannak szánta, érdeklődőnek, netán aggódónak. Mégis

agresszívre sikerült.

- Sokat megtudtam már.

- És a kód...? Mi van a kóddal? Anélkül hogyan jutunk haza.?

- Erről még nem volt szó.

- Hát mire várunk? - kiáltotta Cross kétségbeesetten. És ekkor - mintegy

szavait igazolandó - óriási dördülés rázta meg a levegőt. Lökéshullám

száguldott végig a folyosón. A keskeny falak között nem térhettek ki előle -

mindkét férfit szinte elröpítette ez az erő. Luis még a padlón volt, amikor

Cross rávetette magát:

- Késő már, nem érted? Ide a kódot!

- Nem... - hörögte Luis. Talán azt mondta volna: még nem kapta meg? De ez a

„nem" felbőszítette társát. Aki már nem is volt a társa.

- Mondd meg! Vissza akarok menni! Minél előbb!

Ekkor tűzhullám jött. Vakító fehér-kékes fény görgetett maga előtt perzselő hőt.

Szerencsére a meleg levegő a folyosó mennyezete alatt száguldott el, ők pedig a

padlón hevertek. De így is égette a hajukat, szemöldökükét. Cross sziszegett

fájdalmasan, zsebébe nyúlt.

- Mondd már meg... Luis!

Luis nem válaszolt. Kitépte volna magát a szorításból, de Cross újra vasmarokkal

fogta őt. A padlón henteregtek. Luis nem értette, miért olyan ideges a társa. Ám

Cross tudta a magáét. És páni félelem vett rajta erőt. A Csillagkapu indítási

kódját csak egyetlen lény ismerte az egész Piramisban. Az, aki neki biztosan nem

adta volna meg... Ezt még Auro sem szerezheti meg. A kódot nem tárolják a

számítógépek, elektronikus úton nem hozzáférhető... Cross kétségbeesett.

Menekülniök kell, minél előbb! A robbanóanyagot érhetik különös hatások. Ebben a

fura Piramisban semmi sem úgy működik, mint máshol. Ha felrobban, végük van!

Egy dörrenés már nagyon közel volt, a folyosón égő törmelék repült át. Szikra

akadt Cross hajába, egy másik majdnem felgyújtotta Luis zubbonyát. Mielőtt

azonban Luis Sanchez felállhatott volna, Cross hátulról egy szíjat vetett a

nyakára és megszorította.

- Eressz... - hörögte Luis, de többet nem szólhatott. Némán küzdött, próbált

talpra állni, de Cross már mögötte térdelt, egyik térdét a hátába, a gerincébe

vájta, két kézzel húzta a hurkot és Luis fülébe kiabált:

- Mondd a kódot...! Gyerünk, mondd már! Luis még harcolt. Ekkor egy alak

bukkant

fel a folyosón, feléjük közeledett. Luis homályosuló szemével is felismerte.

Ujjaival elkapta a szíjat önnön nyakán, lazított rajta valamicskét:

- Val... Segíts!

Val közelebb jött. Odaért melléjük. Cross szorítása nem enyhült, a férfi nem is

nézett Valra. Luis még remélt, könyörögve nézett a nyurga férfira. Val mindjárt

odacsap, és ő megmenekül... Az élet... az élet oly édes tud lenni, amíg van!

Val leguggolt. Pisztolyt nyomott Luis fejéhez: - Beszélj. Add meg a kódot, vagy

megdöglesz, Luis!

Auro behatolt a Piramisba.

Legyőzött majdnem minden ellenállást.

Sorban törtek szét az elektronikus zárak, váltak erőtlenné a védőrendszerek.

Tartalék energiatelepek tartalmát szívta le az ötletes támadó, ravasz kódok

váltak semmivé a puszta erő nyomására. Hatalmas erővel nyomult befelé, szinte

minden oldalról, és alulról, felülről.

A Piramis egyik oldala valósággal behorpadt. Több terem és vagy tíz folyosó fala

szakadt át. Az odakünn tomboló homokvihar azonnal sárgásbarna szemcsék

milliárdjaival töltötte meg. A romok között maradt néhány „ezüstmadár"

roncsolódott teste.

A Piramis alatt Auro ólmos, szürke, sűrű folyadékká változtatta magát, és

elektromos töltést vitt. Sorban égette el a kábeleket, törte át a zsilipeket,

betongátakat. Bejutva valósággal őrjöngött, nem is titkolta, hogy célja a

rombolás. Csak egyetlen pontot szeretett volna épségben hagyni. És úgy

Világlátó, mint társa, Térlátó pontosan tudták, hová igyekszik. A legtöbb

akadályt hát ott állították az útjába.

Recsegett-ropogott a városnyi épület. A bolygó túlsó feléről idehívott

energiatartalék még túl messze volt, amikor Auro már beroppantotta a Piramis

másik oldalát is. A Világőrök bázisa kis híján összeomlott.

- Terlátó, az egyik vendégnek baja esett!

- Már odairányítottam a robotokat. Vettem a jelzést; a biológiai életmutatók

veszélyesen csökkentek...

- Mi történik ott? Nincsenek információim, hibásak a vonalak!

- Nálam is. Úgy tűnik, egymással szálltak harcba. Valamilyen kódról lehet szó,

úgy hiszem...

- Tégy valamit. Auro nem jelentkezik?

- Folyamatosan hívjuk, de bekapcsolta az elutasítót. Minden jelkérés lepattan

róla. Azt hiszem, ahhoz már túlságosan is biztos a dolgában, semmint hogy

információkat cseréljen velünk. Meddig tarthatjuk a bázist?

- Már nem sokáig. A tartalékok késnek, de ha ide is érnek, nem vethetők be.

Udurt kell megmentenünk. Van valami terved?

- Azt hiszem, igen...

- Beszélj, vagy véged, Luis.

Val hangja kimért volt. Hideg. Kegyetlen. Luis lélegzethez jutott; Cross

engedett a szorításon. A férfi a szíjhoz kapott, de Val lerántotta a kezét:

- Mondd a kódot!

- Nem... nem adták meg... - Luis lihegett, vörös foltok táncoltak a szeme

előtt. A tudat sokkal rosszabb volt, mint a levegőtlenség. Mint az, hogy meg

akarták fojtani. Cross...? Val?

- Ti... együtt vagytok? Kezdettől? - kérdezte.

- Igen. Olyanok küldtek bennünket az expedícióba, akiket nagyon is érdekelnek a

Csillagkapuk. Ide nem jöhetnek, de mi vagyunk itt helyettük - tekintetük

összevillant a földön rongyként térdeplő, elgyötört Luis feje fölött.

- Megsemmisítjük a Csillagkaput! Ez a feladatunk. Nálunk még senki sem

használhatja, nehogy idegen erőket vonjanak oda a Földre. Bedugaszoljuk ezt a

csatornát, he-he...

- De hát... ők jöhetnek... - Luis folytatta volna: „máshol is: más

Csillagkapukon, más csatornákon..." Eszébe jutott, miket mondott még az Idegen.

A Világőr: „Auro csak itt juthat át a Földre. De senki sem ismeri a kódot. Menj,

és majd a döntő pillanatban megkapod..."

- Mennünk kell! - ordította Cross.

- Az... jó lenne - nyögte. Ha Cross és Val felrobbantja a csatorna innenső

kijáratát, valóban megszűnik az út Auro számára. Ha pedig a Piramis úgyis romba

dől - vagy már romba dőlt? --, akkor miért ne csinálhatnák?

- De előbb haza kell mennünk, és ez a kód nélkül nem sikerülhet, Luis! -

dörmögte a férfi fülébe Cross. Ismét megszorította a szíjat társa torkán, közben

a fülébe kiáltotta:

- Ti valamiben megegyeztetek azzal az idegennel, ugye? De minket az nem

érdekel, ránk nem vonatkozik!

Val ismét a homlokához nyomta a pisztoly hideg csövét:

- Mi katonák vagyunk, Luis. Sokszor öltünk már, hát most sem fogunk sokat

gatyázni. Ha nem adod ki a kódot, véged.

Luis utolsó erejével még próbált védekezni.

- Nem mondta meg! - ordította. Beléje villant a rémület. Hát semmit sem tehet?

Amikor majd együtt megyünk a lifthez, közli velem!

- Csak veled, ugye? Elmégy a lánnyal meg az indiánnal, minket meg itthagysz...

- A kódot, Luis - így Cross. Luis agya elborult, már semmit sem látott.

Valamilyen csattanást hallott, és érezte, valahová a mélybe hullik, súlytalanul.

Val túl későn pillantotta meg az első „ezüstmadarat". Cross mögött bukkant elő a

félhomályban, a porfelhők között. A folyosókon a huzat néha sivatagi homokot,

port terelt maga előtt. A robot most meglepően gyors volt nem is emlékeztetett

eddigi lassúságukra. Villámsebesen bukkant elő, egyik „szárnya" máris

előrelendült. A fekete tölcsérből vakító fény csapott ki.

A fegyver ezúttal nem kábító sugarat, hanem lézert lövellt ki. A kékeslila sugár

Cross bordái közé csapott. A férfi önkéntelenül is megrántotta a szíjat Luis

nyakán - összerándultak izmai, egész teste. Val elfordította a pisztolyt Luis

fejétől, a férfi füle mellett lőtt a robot felé és már ugrott is. Mögötte két

becsapódás aprította a falat. Val rohant.

Luis élete akkor ért véget. Majdnem egyszerre Cross életével. Az amerikai még

fogta-markolta a szíjat, görcsösen. Luis teste a padló felé repült, de a

csigolyája még a levegőben kiugrott s megszakadt a gerincvelő. Crosst a falhoz

lapította egy ismeretlen erő - a robot csak egy kézmozdulatot tett, és óriási

energia söpört végig a folyosón. A kanyar mögött Vált is elsodorta, valósággal

lökdöste maga előtt. A férfi bukdácsolva rohant, félt, hogy elzuhan. A talaj

lejtett a lába alatt. Egyre jobban lej tett... Mielőtt gyanús lett volna a dolog,

mielőtt felfogta volna, mi is történik, egyszerre úgy érezte, zuhan.

Eszébe villant: ez a folyosó már beszakadt, ki tudja, hol van az alja, sőt...

van-e egyáltalán feneke? Crossra sem gondolt - valahogyan tudta, hogy vége neki

és Luisnak. De nem volt ideje azon töprengeni, ez az információ honnan került

az agyába.

Valami puhába esett. A fegyverét elvesztette, körülnézett kétségbeesetten.

Fürdőmedence...? Olyan sötét itt minden, és ez a folyadék is olyan különös. Nem

kellett úsznia, fennmaradt a teste. De amikor az egyik karját kiemelte volna, a

szürkés folyadék nem engedte.

És valahol az agyában megszólalt a hang:

- Nos, barátom, ismered már a kódot? Val torkát elszorította a félelem.

Hallgatott.

- Barátom... Megvédted a Kürtőt az elpusztítástól?

- Nem - nyögte. Talán nem is volt ez hang, nem torkában, csak a fejében

született. Ki sem mondta, mégis célba ért az üzenet.

- Úgy vettem észre, egymással foglalkoztatok az előbb - így az idegen.

Hangjában fenyegetés lapult. O maga is így akarja, vagy csak nekem tűnik így? -

töprengett egy teljes másodpercig Val.

- Juttass ki innen... eressz el... és én mindent megteszek - nyögte a férfi. A

félelem mind jobban eluralta. Nem szabadulhatott, és nincs kegyetlenebb érzés

ennél. Más hatalmában lenni, mástól függeni...? Val felnyögött.

Ordított volna, de torkát ismét lezárta valami. Fojtogatta.

- Nem engedelmeskedtél - jegyezte meg a láthatatlan másik. Az, aki az imént

még a Piramison kívülről jelentkezett, most azonban már belül volt. Sőt itt

uolí, ő volt. Val elfordította volna a fejét, hátha megpillantja őt...? De ez a

mozdulat sem sikerült, nem teljesedett ki. Nyakizmai megmerevedtek és érezte,

hogy süllyed...

- Neeeem...! - ordította. Vagy hitte, hogy ordít...? Nem volt már jelentősége.

Testét lefelé húzta egy erő. Becsukta száját, visszatartotta lélegzetét. A

homályos láthatár még sötétebb lett. Orra is elmerült, aztán szemébe hatolt az a

sűrű, ólmos folyadék...

A megváltó sötétség körülvette Val Haylow-t. Egy buborék jelent meg a felszínen,

kicsi volt és rövid életű. Mire elpattant, kisimult minden, újra.

Manuel nem engedte el a lány kezét. Körülöttük rengett az épület, hallották,

hogy távol vagy közel nagy robajjal dőlnek le a falak. Talán egész szintek

szakadtak le...?

Az egyik folyosón porfelhő terjengett. Az indián csaknem belebotlott valamibe.

Éles szeme az utolsó pillanatban vette észre, hát átlépte és lefékezett. Nóra a

falhoz lapult.

Manuel szeme a látványra tárult. Letérdelt:

- Luis!

Nóra felsikoltott, és ő is a padlóra vetette magát. Luis nyakán még ott volt a

szíjhurok.

- Luis, drágám... kedvesem...

Manuel lassan felállt. A homályban mozdulatlan volt az arca. Senki sem látott

volna rajta semmilyen érzelmet. Pedig valóságos vihar dúlt benne. Legalább

akkora, mint a Piramis körül.

Luis meghalt? Akkor hát... Nóra most szabad lett. De barátja halála nagyon fájt,

egy időre elnyomott minden egyéb érzelmet. Még Nórát sem látta. A lány csak egy

színes folt volt a szeme sarkában. Ott térdelt kis, zubbonyos, nadrágos teste a

padlón, vállát sírás rázta. Manuel egy perccel később kinyújtotta a kezét,

megfogta a lány vállát. Csak biztatóan megszorította. Aztán körülnézett.

Cross roncsolt teste nem hevert messzire. Üveges szeme megkövültén meredt a

padlóra. Manuel sejtette, már nem juthatnak tovább. Ezek a folyosók

összeomlanak, az ellenség esztelenül rombol.

- Itt vagy? - kiáltotta hangosan.

- Itt vagyok - mondta egy hang.

- Mi történt?

- Jól figyelj - és ekkor szavak nélkül hangzott el valami. A térben

információcsomag repült. Tömör közlések a legkisebb szünet, fölösleges jelek

nélkül. Valóságos hírbomba csapódott be az indián fejébe, agyába. Manuel egy

pillanatig bénultan állt. Aztán megrázködott. Hát igen, most már mindent tud!

Hallotta-megértette a Világőrök és Luis utolsó nagy beszélgetéseit. Mintegy

látta, mi zajlott le Luis, Cross és Val között életük utolsó percében. És

valahonnan - szinte a „távolból" - folyamatosan érzékelte a növekvő veszélyt.

Amit a Világlátó nem is titkolt előle. Most ismét szólott, de az agyában, csak

ott „hallotta" Manuel:

- Az ellenség már minden információs csatornára rátelepedett. Minél gyorsabban

el kell jutnotok a lifthez. Az egyenesen a Kürtőhöz visz benneteket.

- A kód nélkül nem tudunk elindulni gondolta, és gondolatban kérdezte a férfi.

- Én pedig már nem adhatom meg neked, legalábbis nem most. Hiszen ezt is

érzékeli az ellenség! - a Világlátó hangjában egy kis harag és tehetetlen

kétségbeesés is hallatszott.

Az ötlet akkor jutott Manuel eszébe.

- Anyanyelvemen szólok hozzád, és te is úgy válaszolj. Ezt csak nem ismeri az

ellenség?

- Az ötlet kiváló - ismerte el a Világlátó toroka nyelven. - Sok időegységbe

telik, míg Auro ezt megfejti!

Valahol félelmetes üvöltés bődült el a Piramisban. Odalent, vagy a széleken...?

Rázkódtak a falak. Nagy betondarab omlott le valahol a közelben. Manuel

felrántotta Nórát, magához húzta. A lány arcán könnyek peregtek és egész

testében reszketett.

- Auro dühös, mert ezt nem érti - folytatta az idegen Manuel agyában. - Azt

mondtad korábban, van egy terved!

- Igen, meg tudjuk akadályozni, hogy Auro eljusson a Földre. Úgy, hogy mégis

eljut oda!

És beszélt, beszélt a fejében, gondolatban, toroka nyelven. Utána az idegen

mondott valamit, Auro öntestében hordozott energiájáról, és Manuel pontosan

megjegyezte a szavak értelmét. A Piramis alapjaiban dongott, elviselhetetlen

volt már a zaj.

- Mi itt maradunk és vigyázunk Udur földi embereire - folytatta az idegen. -

Amikor elmentetek, szabaddá teszem az utat. Mint aki megadja magát. Mennyi köztes

időre lesz szükségetek?

- Elég lesz öt perc - Manuel érezte, ez nem sokat mond a Világlátónak, lázasan

gondolkodott, hogyan határozza meg érthetőbben? Hiszen ez életbevágóan fontos

lesz! Nóra feje a férfi mellén pihent, és Manuel érezte a lány szívdobogását. Ez

az...!

- A szívünk normális körülmények között hetvenszer ver egy perc alatt.

- Tehát egy földi ember háromszázötven szívverése, értem - jött haladéktalanul

a válasz.

Még váltottak pár szót, ha ezt szónak lehet nevezni. Manuel feszült volt, és nem

töprengett már semmin. Az idegen azonban érezte, van még annyi idő, hogy...

- Búcsúzzunk el, ember. Egy ideig nem megyünk a Földre. De azért figyelünk majd

benneteket. Műszereink ma is ott vannak a bolygótokon, és tudjuk, mi történik.

- Remélem, nem kell beavatkoznotok... soha többé.

- Mi is azt szeretnénk. De mivel őrök vagyunk, hát vigyázunk. És most menjetek.

Kívánom, legyen szerencsétek.

- Mi is... minden jót kívánunk nektek. Manuel megfogta Nóra karját és maga után

húzta a lányt. A dübörgésből, a harci zajokból sejtette: az ellenség már közel

lehet.

Auro dühöngött.

A leszívesebben már régen elsöpörte volna a Piramist. De éppen elég energiát

veszített a bejutással. Sőt már az átjutással is...! Elege volt a „harmadik

Föld" kietlen vidékéből.

Amikor érzékelte, hogy az Első Földről a Másodikra érkeztek valamiféle biológiai

lények, azonnal mozgásba lendült. Előzőleg nagyon sok időt pazarolt arra, hogy

felfedezze az átjárót a harmadik és a második Föld között. Valóságos

száműzetésnek érezte az ott töltött rengeteg időt. Amely alatt semmit sem

tehetett! Hiába volt uralma alatt egy egész bolygó - rajta kívül nem élt ott

senki.

A harmadik Földön Auro kedvére bolyonghatott. Energiapajzsával hegyeket

faraghatott le - meg is tette. Hatalmas gátakkal tengeröblöket választhatott le

az óceánokról - meg is tette. Völgyeket temethetett be és vájhatott szakadékot

ott is, ahol olyan soha nem volt addig - és ezt is megtette.

Gigászi viharokkal sivatagok homokját söpörhette el, sarki jeget olvaszthatott

fel, emelve a tengerek szintjét. Megtette - de mi értelme volt? Hiszen ott nem

élt senki. Még állatok sem, tán csak halak. Nem bánthatott, nem pusztíthatott el

senkit. Világlátó és átkozott társa, a Terlátónak nevezett másik rossz lény

tették ezt vele! Addig manipuláltak, míg odajuttatták, és nem tudott onnan

eljönni. Addig ezek itt folyton a Földdel foglalkoztak. Az elsővel, az igazival!

Odalőtték az életét, hagyták, hogy a kicsiny életcsírákból elinduljon a

fejlődés. Végignézték, miképpen lesz ott értelmes élet is. Aztán átjártak oda és

hol „mintákat vettek", hol csak figyelték, szelíden irányították...

Amikor végre Aurónak sikerült megszabadulnia, és eljutott az első Földre,

kedvére tombolhatott. Egy virágzó civilizációt rombolt le - igaz, később

kiderült, hogy azok az átkozott emberek nem pusztultak el mind egy szálig.

Világlátó és társa óriási energiahálóba fogták őt, és sikerült visszaküldeniök a

„hármas Földre".

A második alkalommal nem volt eléggé ravasz. A lehetőség váratlanul adódott, ő

is meglepődött. Talált egy vékonyka csatornát, amely nem is érintette a „második

Földet", egyenesen az elsőre vitte. Valamilyen energiamaradvány csíkja lehetett

a térben. A dimenziók között előfordul ilyesmi. Valósággal berobbant akkor az

„első Földre", de csak a totális fertőzést vihette magával. A kozmikus eredetű

járvány aztán kiirtott vagy száz millió undorító kétlábú-kétkezü lényt, és akkor

megnyugodott. Végre valamit ő is tett hát...! Ami megváltoztatott egy

töretlennek látszó folyamatot, leállította vagy fékezte azt, amit Világlátó

folyton „fejlődésnek" nevezett. Auro gyűlölte még az elnevezést is.

Világlátó és Terlátó nem ölhették meg őt, ezt tiltotta a kozmikus etika. Hát

ismét visszahurcolták őt a „hármas Földre", és azóta minden csatorna bezárult.

Még nyomokban sem volt lehetősége. De nem adta fel - épített magának egy

csatornát a maga dimenziójában. Rengeteg energiát kellett átalakítania a

bolygón, a bolygóból. Ötletesen aratta le a hullámok, a szelek, a vulkánok és a

folyók energiáját. Tehette, hisz a világőrök csak az első Földet figyelik

folyamatosan - az ő kihalt birodalmára ügyet sem vetettek. Csak az érdekelte

őket, ott van-e még...? Ott volt.

Milyen szerencse, hogy mire összegyűjtött annyi energiát, amivel megtalálhatta

és áttörhette a világőrök régi dimenziókapuját, és átjöhetett a második Földre

éppen érzékelte, hogy újabb forgalom indult az első és a második Föld között.

Titokban elkapta Terlátó és Világlátó információcseréjét is. Hát igen, ezúttal

spontán dimenziótörés történt.

Fejlődésük során első ízben a földlakók maguk kezdeményeztek térsértést. Saját

indukációs akció volt, és ő észrevette!

Szóval volt a világőröknek egy olyan csatornájuk is, amely nem volt ellene

kellőképpen biztosítva! Hisz ha nem így van, soha nem veheti észre a földiek

érkezését. Konspirációs Csillagkapujuk is volt - dühöngött az első

pillanatokban --, amiről én nem tudhattam, mert ki tudja mióta nem is

használták! A többit, amelyekről tudtam, bezzeg nagyon is őrizték!

Áttört hát a „harmadik Földről" a „másodikra", hogy lecsapjon arra a szabad,

védtelen csatornára. És sikerült, már majdnem sikerült...! Olyan gyorsan ért ide

és támadta meg a bázist, hogy a világőröknek már nem volt lehetőségük ezt is

bebiztosítani, igazi védőfallal körülvenni, vagy... elpusztítani. Szentimentális

véglények! Mindenképpen szeretnék előbb visszaküldeni az ittrekedt embereket, és

csak utána akarják lezárni végleg a Csillagkaput. Mert ők „életpártiak"...

Biztos volt benne, hogy megelőzi a világőröket és hamarosan eljut az első, az

igazi Földre...!

Futottak.

Nem volt messze a lift fényes fémcsöve, már látták is. De a világítás kezdett

végleg kihagyni. Néhányszor pislogott itt-ott, s úgy tűnt, hogy még a falakba

épített lumineszcens fény is végzetesen lecsökkent.

Nóra tudta, mindenképpen el kell jutniok a csőig. Ha beáll a homály, a

Piramisban éj sötétség lesz, hisz külső fény nem juthat be. Udur, ez a Földhöz

hasonló bolygó rendelkezik ugyan csillaggal, de innen eleve kirekesztették a

külső fényt. Most már tudta, miért. A Világőrök sok milliárd évig tartó

megszakítatlan szolgálatuk és életük alatt folyton külső ellenségtől tartottak

- lám, nem is ok nélkül. Olyan támaszpontot kellett építeniök, amelybe nem,

vagy csak nagyon nehezen tud behatolni egy pusztításra programozott, csak ezért

élő negatív élőlény.

A lány fejében egymást kergették a gondolatok. Mindent megtett, hogy ne kelljen

Luis halálára gondolnia, hogy kirázza fejéből a halott látványát. Menekült a

történtektől. Ehelyett csak a futásra összpontosított...

Manuel is rohant, de nem engedte el Nóra kezét. Ahogyan mindenfelé a

természetben a Földön is - vannak egyértelműen negatív lények, amelyek csak a

pusztításért léteznek, úgy nincs ez másképpen itt sem. Vagy... mégsem így van?

Hamarjában nem tudott volna ilyen lényt mondani a Földön, mégsem így van hát. Ez

nem törvény. Tervszerűen pusztítani csak az értelem képes.

A világűrben a jelek szerint megvan a jó párja, a rossz. A világörök sem

élhetnek gondtalanul, vigyázniuk kell nemcsak a figyelő szemük előtt felnövekvő