1.

Ezt az embert senki sem ismerte Coloradóban. Amikor feltűnt Florence főutcáján, a nők az ablakhoz rohantak. Csodálták eleganciáját és könnyed testtartását. A férfiak kiálltak a düledező házak árnyékos tornácára, és titkolt irigységgel nézegették a lovát. A hátasló ereiben nemes vér folyik, efelől egy percig sem volt kétségük. Szép növésű, fehér sörényű tarka ló volt, könnyed, táncos léptű. Ilyen lóért itt valóságos vagyont fizettek, vagy egyszerűen eltették láb alól a gazdáját.

A jövevény úgy tett, mint aki nem látja a szembe húzott kalapok alól lövellő irigy pillantásokat. Olyan fesztelenül lovagolt, mintha nem is házak, emberek és irigy tekintetek között vonulna. Mellette, szíjon vezetve, felmálházott kis indián póni ballagott. Bár könnyedén, elegánsan ült a nyeregben, mindenki látta, hogy a lovas és a lovak is ugyancsak fáradtak.

De a legkülönösebb az volt az egészben, hogy a lovasnál nem láttak fegyvert. Hiába keresték a pisztolytokot a nyereg mellett vagy a derékszíjába tűzött coltot. A nyeregkápán mindössze egy mexikói bőrlasszó lógott, amit a vaquerók¹ riátának neveznek. A merev arcokon szánakozó mosoly jelent meg. Vakmerő fickó lehet, aki puska és colt nélkül teszi be a lábát ebbe a városba. Bizonyára megvette már a koporsóját. „Ember, fordulj vissza, mert nem sok jó vár rád ebben az isten háta mögötti gyilkos kisvárosban!" Mintha ezt mondták volna a komor, kemény tekintetek.

A jövevény fölemelt fejjel lovagolt, tekintetét a horizont vonalán kékellő hegyekre emelte. Tartásában kihívás volt minden, mindenki felé. Az ezüsttel gazdagon kivert fekete sombrerót hátracsapta, mintha magas és fénylő homlokát akarná mutogatni. Azt hitték, hogy így lovagol végig a főutcán, majd eltűnik a kanyarban, ahol a sekély kanyon kezdődik, de a férfi váratlanul megállt Donald Smith szatócsboltja előtt. Könnyedén leugrott a nyeregből, a lovat egy buja lombú fa árnyékába vezette, a törzshöz kötötte, a kis póni lovat pedig a tornáchoz vitte. Aztán rugalmas léptekkel felfutott a szatócsbolt lépcsőjén.

A csengő hangja fölébresztette a pult mögött, a sarokban szundikáló boltost. Donald Smith megtörölte zsebkendőjével izzadt kopasz fejét, horgas orrára szemüveget tett, és rémülten meredt a jövevényre. Egy szót se szólt, csak a pult alatt heverő pisztolyáért nyúlt. A jövevény észrevette a gyors mozdulatot. Elnézően mosolygott.

– Por favor² – vetette oda spanyolul, majd kifogástalan angolsággal hozzáfűzte: – Ne féljen, uram. Mindössze a tanácsát szeretném kérni, ha lenne olyan kedves…

Smith kimeresztette fakókék szemét. Nem volt hozzászokva az ilyen választékos modorhoz. Florence-ban és a környéken az emberek kemény, érdes, durva hangon beszéltek. Honnét csöppent ide váratlanul ez a gentleman? A boltos az első pillanattól kezdve gyanúsnak érezte. Biztonságból közelebb húzta az öreg coltot.

– Mit akarsz? – kérdezte szárazon.

Az ismeretlen száján még mindig a büszke, elnéző mosoly vibrált.

– Nyugodtan tegye el a fegyvert – mondta lassan, és kötekedve hozzátette: – Még csak lasszó sincs nálam.

– Sose lehet tudni – dünnyögte hitetlenül Donald Smith. – Itt minden megeshetik. – Hirtelen lekapta a szemüvegét, és a pulton áthajolva alaposan szemügyre vette az idegent. – Soha nem láttalak itt. Honnét jössz?

– Messziről.

– Mexikói vagy?

– Nem.

– A ruhád szerint ítélve az vagy.

Az ismeretlen megfogta vagy inkább csak megérintette ujja hegyével a sombrerót.

– A kalapról gondolja?

– Nemcsak arról. Spanyolul szóltál.

– De most angolul beszélek.

Donald Smith megvonta a vállát.

– Nekem ugyan mindegy. Mit akarsz?

– Éppen erről van szó – mosolygott az ismeretlen, és szarvasbőr zekéjébe nyúlt. Lassú mozdulattal kihúzott egy bőrbe csomagolt tárgyat. A kis batyut a bádogpultra fektette, és óvatosan kibontotta. Régi vadászkés volt, nemes formájú és művészien díszített. Mesterien faragott bölényszarvból volt a markolata, a pengéje ezüstintarziás, tompa fényű acélból készült. Az ismeretlen levette kesztyűjét, ujjait finoman végighúzta a késen, mintha ily módon is hangsúlyozni akarná a tárgy szépségét és értékét. Halkan így szólt:

– Ért a késekhez?

A boltos gyanakodva pislogott.

– El akarod adni?

– Nem. Csak azt szeretném tudni, hol készítenek ilyen késeket.

– Ma már sehol sem.

– És azt tudja, hogy hol készítették?

Donald Smith fölvette a szemüvegét. A kést a szeméhez emelte. Hosszan nézegette, s közben elismerően csettintgetett a nyelvével.

– Szép munka. Ma már nemigen akad ilyen kés a környéken.

– És hol lehet szerezni?

A boltos rekedt hangon fölnevetett.

– Egyszer egy trappernél³ láttam ilyen kést. De az régen volt. Kisfiú voltam még, és nagyon szerettem volna ilyet.

– De azt talán tudja, hogy hol készítették?

Donald Smith a pultra tette a kést.

– Ez mexikói kés – mondta. – És azt hiszem, te jobban tudod, hogy hol készítik ezeket.

– Ha tudnám, nem kérdezném öntől.

A boltos gyanakodva, oldalvást pislogott az ismeretlenre.

– És miért olyan fontos ez neked?

– Csak szeretném tudni.

– A legkiválóbb mexikói kézművesek készítettek ilyen késeket Santa Fében vagy Albuquerqueben, vagy tán még El Pasóban. Sehol másutt nem akadtak ilyen mesterek.

– Vagyis – szólt megkönnyebbülten az ismeretlen – Új-Mexikóban vagy Texasban?

– Inkább Új-Mexikóban.

Az ismeretlen a sombreróhoz emelte kezét, és nyíltan a boltosra mosolygott.

– Köszönöm. Én is így gondoltam. Csak biztos akartam lenni benne.

A boltos nyűtt arcán kelletlen grimasz jelent meg.

– Ezért raboltad el ennyi időmet?

– Bocsánat – mondta az ismeretlen tűnődve –, de volna még egy ajánlatom.

– El akarod adni?

– Mondtam már, hogy nem akarom eladni, csak… – mondta tűnődve, majd rögvest így folytatta: – Gondolom, szereti a jó üzleteket.

A boltos szemében érdeklődés csillant.

– Mondd, mit akarsz?

Az ismeretlen egy ezüstöt dobott a pultra.

– Tíz dollár… Előlegnek.

– De mit kell csinálnom?

– Semmit.

– Semmiért nem fogadok el pénzt.

Az ismeretlen tenyerével befedte az ezüst pénzdarabot.

– Hallgasson meg! Itt hagyom ezt a kést önnél. Tegye egy szembetűnő helyre, mondjuk ide, a pultra. Ha valaki meg akarja venni a kést, mondja neki, hogy csak a tulajdonostól veheti meg.

A boltos szeme elkerekült.

– Ember, ilyen üzletet még soha nem csináltam.

– Nem baj – szakította félbe szelíden az ismeretlen. – Magáé a tíz dollár, s ráadásul a kés ára is. Akar keresni?

– Miért ne?

– Akkor tegye azt, amit mondok. Ha valaki meg akarja venni a kést, rögtön értesítsen engem.

– Rendben, de hol laksz?

– Egyelőre sehol. De remélem, hogy találok majd tetőt a fejem fölé.

Donald Smith megtörölte izzadt kopasz fejét. Vizenyős szemében csodálkozás tükröződött.

– Kár érted, legény – mondta gondterhelten. – Becsületes embernek látszol, és ez nem ilyeneknek való hely. Azt tanácsolom neked, fogd a késedet, és menj vissza oda, ahonnét jöttél.

– Por favor – vetette oda elegánsan az ismeretlen. – Köszönöm a tanácsot, de ha megengedi, magam döntöm el, hogy mit csinálok.

A boltos szánakozva ingatta a fejét.

– Tudod, hogy hova kerültél?

– Nem, de remélem, hogy hamarosan megtudom.

– Menekülj, mielőtt megszagolnák, hogy pénzed van. Mit keresel itt, ember?

– Tetszik nekem a környék – vetette oda gúnyosan.

A boltos pillátlan szemével pislogott.

– Különös szerzet vagy. Látom, meguntad az életedet. Csinálj, amit akarsz, de én figyelmeztettelek.

– Gracias⁴! – Az ismeretlen udvariasan meghajolt. – A fejemért magam felelek. – Az ezüst pénzdarabot Smith markába nyomta. – Tehát… áll az alku. Holnap megmondom önnek, hol lakom, de azt hiszem, e nélkül is tudni fogja. – Kezét a fekete sombreróhoz emelte, és olyan peckesen ment ki a boltból, mintha egy elegáns szalonból távozott volna.

Donald Smith a pult mögött állt. Sokáig törölgette tenyerével tar fejét. Végül is eltette az ezüstpénzt, leült a székre, és felsóhajtott:

– Rossz vége lesz ennek.

2.

Az ismeretlen a tornácról a napsütötte utcára lépett. A fa alatt, a tarka ló körül férfiak álldogálták. A ló gazdájának láttára mozdulatlanná merevedtek. Komoran nézték szemre húzott kalapjuk alól, mintha a köztük tátongó szakadékot akarnák hangsúlyozni. A fiatalember mélyebbre húzta a sombrerót. Úgy tett, mintha észre se vette volna a csoportosulást. Csupán egy futó pillantást vetett a lóra, majd az indián pónihoz lépett. Elkötötte a tornác korlátjától, s közben nem nézett senkire.

Ekkor a tömegből kivált Jonathan Kerr, aki fékezhetetlen természetéről és botrányairól volt ismeretes a környéken. Lógó karral ment, nehézkesen himbálózott görbe lábán. Fejét hányavetin fölcsapta, sötétszürke szemét kötekedve a fiatalember görnyedt hátába fúrta, száját határozottan összeszorította. Amikor már csak néhány lépésnyire volt a jövevénytől, felkiáltott:

– Hé, te! Meg akarom venni a lovadat!

Az ismeretlen még nem kötötte el póniját. Anélkül, hogy felnézett volna, nyugodtan válaszolt:

– Por favor. Nekem szólt az úr?

Jonathan Kerr baljóslatúan felröhögött.

– Mit gondolsz, tán a lovadhoz szóltam?

– Ha hozzá szólt, akkor hiába, mert úgyse érti meg önt.

Az emberek fölnevettek, és félve néztek Jonathanra. Tudták, hogy vele nem lehet packázni.

– Tetszik a lovad. Meg akarom venni, érted? – kiáltotta Jonathan Kerr, és kezét kissé fölemelte, mintha az övébe tűzött pisztolyokért nyúlna.

Az ismeretlen fölegyenesedett. Szeme olyan naivan mosolygott Kerr-re, mintha megértést várt volna tőle.

– Melyik lovat?

– Ne gúnyolódj – vetette oda Kerr összeszorított fogain keresztül. – Ezt az indián pónit megtarthatod magadnak.

– Nincs szándékomban eladni sem az egyiket, sem a másikat.

Jonathan Kerr szemében dühös fény csillant meg.

– Ezt a tarka paripát akarom megvenni.

– Por favor – szólt lassan az ismeretlen. – Miért nem kérdezi meg előbb, hogy el akarom-e adni?

Kerr egy fél lépéssel közelebb lépett, s keze már a coltok agyát érintette.

– Bizonyára nem ismered az itteni szokásokat.

– Nem ismerem, de azt tudom, hogy sehol sem lehet megvenni egy lovat a tulajdonos beleegyezése nélkül.

– Tévedsz.

– Biztos vagyok benne, hogy nem tévedek.

– És nem ismersz engem.

– Még nem volt szerencsém.

– Hát akkor ismerj meg! Jonathan Kerr vagyok, és állítólag nem célzok rosszul.

– Nagyon örvendek.

– Eladod vagy nem?

– Nem.

Az ismeretlen halk, de határozott hangja szinte visszhangzott a csendben. Az emberek meghátráltak, mintha megrettentek volna a visszautasítástól. Jonathan Kerr kezére meredtek, amely a pisztolyok agyán pihent. Szemükben félelemmel teli várakozás csillogott. Tudták, hogy mindjárt valami borzalmas dolog történik. A fekete sombrerós ismeretlen elsápadt, de arcáról nem tűnt el a szánakozó és megvető mosoly.

– Nincs nála fegyver! – kiáltott föl Sam Collins kovács, és Kerrhez lépett.

De az a vállán keresztül odavetette:

– Ne üsd bele az orrod, Sam! Semmi közöd hozzá!

– Hagyd békén, Jonny – szólt Collins békítően. – Hiszen van lovad.

– Semmi közöd hozzá – ismételte meg Jonathan Kerr. – Nem kértem tőled tanácsot. – És hirtelen leeresztette a kezét. – Másképp intézzük el – fordult az ismeretlenhez. Hanyag mozdulattal nyűtt zubbonyának zsebébe nyúlt, és kivett belőle egy sovány pénzeserszényt. Az ismeretlen lábához dobta. – Nesze, majd később megszámolod. Ez is sok egy olyannak, mint te.

De a tarka ló tulajdonosa vállat vont.

– Hombre⁵. Nem adom ezt a lovat egy véka aranyért sem.

– Fogd a pénzt, és szaladj!

Az ismeretlen hangosan fölnevetett, és nevetése úgy hangzott, mint egy kihívás. Majd cipője orrával Kerr felé rúgta a földön heverő bugyellárist.

Ekkor az emberekben meghűlt a vér. Jonathan Kerr egyetlen mozdulattal kirántotta a coltját, és lőtt… De Collins kovács villámgyors mozdulattal felütötte a kezét, az ismeretlen pedig Kerr-re vetette magát. A szeme közé irányzott csapással leütötte a lábáról. Kerr hanyatt vágódott, hogy a kiégett föld felnyögött alatta. Az ismeretlen egy pillanatig várakozva állt mellette, de az ellenfél nem mutatott harci kedvet. Úgy feküdt, mint a hurrikán által ledöntött fa. Karját szétvetette, lábát maga alá húzta, és kábultan jajgatott.

Az ismeretlen fölé hajolt. Fölemelte a földről a pisztolyt, megnézte a tölténytárat, mintha a maradék lövedéket akarná számba venni, majd kivette a tokból a másik coltot is, és mind a kettőt bő szarvasbőr kabátjának zsebébe dugta. Amikor tekintete a megnémult emberekre esett, elmosolyodott.

– Por favor… nagyon sajnálom, hogy így történt, de önök is látták, hogy nem én kezdtem. – Majd kezét Sam Collins hatalmas vállára fektette.

– Köszönöm neked, barátom. Az az érzésem, hogy megmentetted az életemet. Tán egyszer meghálálhatom. Most pedig mondjátok meg nekem jó szívvel, hol lakik a bíró, mert pontot kell tennem az ügy végére.

3.

– Azért jöttem, hogy vádat emeljek Jonathan Kerr ellen, gyilkossági kísérlet miatt – mondta a veranda küszöbén álló ismeretlen.

Gregory Douglas bíró hirtelen mozdulattal a kisasztalra tette poharát. Alkoholtól zavaros szemmel nézett a jövevényre, mintha kísértetet látott volna. Florence lakói között nem akadt ember, aki meg merte volna zavarni ebéd utáni sziesztáját, aki bekopogott volna hozzá, amíg ki nem itta a szertartásos három pohár whiskyt. Hangja idegesen vibrált.

– Ki vagy, és az ördögbe is, ki hívott ide?

Az ismeretlen levette a fekete sombrerót.

– Ron Hogannak hívnak.

– Nem ismerek semmiféle Ron Hogant.

– Nem is ismerhet, mivel nem idevalósi vagyok.

– Akkor pedig menj a pokolba, ahonnét jöttél, és ne szédíts engem!

Az ismeretlen az ajkába harapott. Az üres pohárra és a kisasztalon álló üvegre nézett.

– Por favor – mondta gúnyosan –, bocsánat a zavarásért…

– Igenis zavarsz! – mondta szinte kiáltva a bíró. Sápadt, puffadt arca ibolyaszínű lett, szemét befutotta a vér.

A fiatalember meghajolt, de nem ment el.

– Jonathan Kerr rám lőtt.

– Na és aztán? – csodálkozott a bíró. – Látom, hogy hajad szála sem görbült.

– Jobb szeretné talán, ha a hullaházba vinnének éppen?

– Jobb szeretném, ha eltűnnél innen, akár a pokolba is. De mondd csak, miféle szerzet vagy?

– Már bemutatkoztam. Ron Hogannak hívnak.

– Ez semmit se mond nekem.

– Bostonban születtem…

– Aha… Bostonban. – A bíró arcán valami érdeklődésféle csillant meg. – Képzeld, én is bostoni vagyok, de most, mint látod, ebben a büdös fészekben rohadok, és átkozom a percet, amelyben ide jöttem. Ülj le! – Heves mozdulattal a fotelra mutatott. – Beszélj, mit akarsz.

Ron Hogan, miközben elmesélte a Jonathan Kerr-rel lezajlott incidenst, szemügyre vette a bírót. Nézte alkoholtól puffadt arcát, száraz, állandóan mozgó kezét, kopott kabátját, piszkos ingét és a lezüllött emberekre jellemző tompa tekintetét. Tisztában volt azzal, hogy a levegőbe beszél, ugyanis a bíró lehunyta pergamensárga szemhéját, és elaludt. Csak akkor ébredt föl, amikor Hogan a kovácsot említette.

– Sam Collins volt az. Mindig mondom, hogy az az egyetlen rendes ember ebben a büdös fészekben. Az lett volna a legokosabb, ha megköszönöd neki a gyors közbelépést, és a lehető leggyorsabban elhagyod a várost.

– És az igazságszolgáltatás? – horkant fel Ron.

A bíró tágra nyitott szemmel meredt rá. Nem válaszolt. Az üvegért nyúlt, és színig töltötte a poharát. Majd megkérdezte:

– Iszol velem?

Ron Hogan minden szót hangsúlyozva megismételte:

– Douglas úr, és az igazságszolgáltatás?

A bíró vállat vont.

– Ha nem iszol, az a te dolgod. Az igazságszolgáltatás pedig… – Nem folytatta, húzott egyet a pohárból, és a keze fejével megtörölte cserepes száját – Elvégre te már igazságot szolgáltattál. Mit akarsz még?

– Azt akarom, hogy Jonathan Kerr a törvény előtt feleljen a gyilkossági kísérletért.

A bíró még egyet húzott a pohárból. Köhögni kezdett. Sokáig gyötörte a száraz, részeges köhögés. Amikor végre megnyugodott, így szólt:

– Ha Jonathan Kerrt bíróság elé állítom, akkor a város minden lakóját hűvösre tehetném. Ember, úgy beszélsz, mintha a holdról pottyantál volna ide. Mi a csudát keresel itt egyáltalán?

Ron Hogan felállt.

– Az igazságot keresem, ezért jöttem önhöz.

A bíró széttárta a karját.

– Jobban tennéd, ha imádkoznál. Itt minden az Isten kezében van.

– Imádkozni fogok önért – válaszolta gúnyosan Ron Hogan. – De ami a földi dolgokat illeti, azok a mi kezünkben vannak. Igyekszem ezt önnek bebizonyítani. – Így szólva meghajolt, elegánsan és gyorsan lefutott a verandáról.

A bíró fölhajtotta az erős italt.

– Mit keres itt ez az ember? – dünnyögte magában.

4.

A forró nap után hűvös este köszöntött be. A távoli hegyek még a lemenő nap fényében izzottak, mintha forró rézből öntötték volna őket, de a közeli hegyeket már beborította az ametiszt árnyék. A kanyon fölött, amely mint fekete varrat húzódott a komor sziklák között, egy pusztai sólyom keringett. Széles hurkokkal rótta teli a mély eget… Hirtelen bevonta szárnyait, és a magasból a sziklák között meglesett zsákmányra vetette magát. A tetők fölött a fecskék vidám csicsergéssel szelték át a kihunyó kékséget. Néma és álmos csend uralkodott a környéken.

A kisváros fő- és egyben egyetlen utcája hirtelen megélénkült. A kanyon árnyékos torkából kibontakozott a Fort Rockyból érkező postakocsi. A hat tajtékos ló porfelhőbe burkolózva vágtatott be az épületek közé, s a kocsis hangos kiáltásokkal fejezte ki megvetését a Colorado hegyei között megbúvó nyomorúságos kis városka iránt.

Ron Hogan egy pillanatig a postakocsiból kiszálló utasokat nézte, mintha ismerőst keresne közöttük. De aztán lemondóan legyintett, és lassú léptekkel Donald Smith szatócsboltja felé indult. Magányosnak érezte magát. Az emberek úgy tettek, mintha észre se vennék. Teljes közönyt olvasott ki a szemükből. Délután még attrakciónak számított, kíváncsian nézegették, különösen a Jonathan Kerr-rel való jelenet után. Most, hogy megérkezett a postakocsi, csupán egy hívatlan jövevény volt.

Megállt a bolt tornáca előtt. Zsebéből előhúzott egy szabályos és jól olvasható betűkkel teleírt kis papírlapot Fölakasztotta a deszkából kiálló szögre. Szomorú mosollyal olvasta el még egyszer:

 

Munkát keresek,

bármiféle munkát elvállalok.

Jelentkezés az

Arany Csillaghoz címzett fogadóban.

Ron Hogan

 

Hirtelen úgy érezte, hogy valaki áll mögötte. Megfordult. Egy kövér férfit pillantott meg; arca széles volt és lapos, apró, közel ülő szeme sebesen járt ide-oda.

– Miket firkálsz itt? – kérdezte mély hangon.

Hogan észrevette a csillagot a férfi mellén. Született eleganciájával a sombreróhoz emelte kezét.

– Nagyon örülök, hogy megismerhetem, kedves seriff.

A seriff bólintott, majd egyetlen mozdulattal letépte a cédulát a szögről. Valamit dünnyögött, elolvasta a hirdetést, és amikor végzett az olvasással, tekintetét Hoganra emelte, és figyelmesen szemügyre vette.

– Te intézted el ma Jonathan Kerrt?

– Önvédelemből tettem – válaszolt nyugodtan Ron Hogan.

– És elmentél a bíróhoz?

– Panaszt akartam tenni.

– Akkor hozzám kellett volna jönnöd – mondta keményen. – A bíró nem foglalkozik ilyen apróságokkal… Meg egyáltalán… Mit keresel itt?

– Munkát.

A seriff gúnyosan mosolygott.

– Nem úgy nézel ki, mint akinek munkára volna szüksége. És különben is, itt nem találsz munkát.

Ron Hogan a papírért nyúlt.

– Ha megengedi, mégis szeretném megpróbálni. Legyen szíves, adja vissza a hirdetésemet.

A seriff összegyűrte a papírt.

– Nem. Ha munkát keresel, akkor jelentkezz az egyik rancherónál. A ranchokra sok cowboy kell. Itt nincs keresnivalód.

– Mégis szeretném megpróbálni.

– Akkor menj máshova. Denverbe, Pueblóba vagy akár a világ végére – mondta a seriff, és összevonta bozontos szemöldökét. – Meggyűlt a bajod Jonathannal, és itt, ezt nem árt, ha tudod, az emberek nehezen felejtenek.

Ron békülékenyen mosolygott.

– Remélem, hogy ön megvéd.

A seriff bólintott.

– Mielőtt bármit tehetnék, a golyó már átlyukasztja elegáns sombreródat. Mint atyád tanácsolom, menekülj innét, mert nem kezeskedem a fejedért.

– Por favor – hajolt meg Hogan. – Az én fejemért ne aggódjon. Majd én vigyázok rá.

A seriff vállat vont.

– Ahogy akarod. Nem zsuppoltathatlak ki innét, de kezeskedem, nem lesz itt maradásod. – Hirtelen hátralépett, mintha tekintetével át akarná fogni a fiatalember alakját. – Igaz, hogy nincs fegyvered?

– Csak egy riátám van – válaszolta Ron mosolyogva.

– A lasszó túl rövid ezekhez az emberekhez.

– És helyén van a fejem. A gondolat néha gyorsabban utoléri az embert, mint a golyó.

A seriff türelmetlenül csettintett.

– Látom, a nyelvedet jól felvágták. Mondd meg nekem: ki vagy te voltaképpen?

– Ron Hogannak hívnak.

– Azt már tudom, de mit csinálsz?

– Csavargok a nagyvilágban, és gyönyörködöm a szép tájakban.

– Ez nem foglalkozás. Ezért senki se fizet neked. Mihez értesz?

Ron Hogan talányosan mosolygott.

– Mindenhez.

– Tanult embernek látszol.

– Eltalálta.

– Akkor pedig mi az ördögöt keresel itt? Nekünk nincs szükségünk ilyen emberekre.

– Ki tudja? Hátha hasznomat veszik.

– Itt lőni kell tudni.

– Ehhez az egyhez sajnos nem értek.

A seriff Hogan lábához dobta az összegyűrt papírdarabkát.

– Jobb szeretném, ha holnap már nem látnálak. – Kihívóan Ron szemébe nézett, sarkon fordult és elment.

Ron Hogan utánakiáltott:

– Sajnos nem tehetem meg önnek ezt a szívességet! – Lehajolt a papírért, és akkor észrevette, hogy a seriff hirtelen megtorpant. Egy pillanatig elgondolkozva állt, mintha tűnődne, majd megfordult és odakiáltotta:

– Hogan, találtam neked munkát! Ron megindult felé. ,

– Parancsoljon.

A seriff arcán ravasz mosoly suhant át.

– Azt mondod, hogy mindenhez értesz?

– Igen, mindenhez.

– Akkor te leszel a helyettesem. Rendben?

Ron Hogannak a szeme se rebbent. Elegáns mozdulattal leemelte a sombreróját.

– Rendkívül hálás vagyok önnek:

– Akkor jelentkezz holnap reggel! Megbeszéljük a feltételeket.

– Gracias – suttogta Hogan spanyolul, és megkönnyebbülten a földre dobta a gyűrött papírt.

5.

Evansék ranchója az Arkansas egyik kanyarjában feküdt. Szerény, de szép és jól felszerelt gazdaság volt. A hatalmas vörösfenyőtörzsekből ácsolt ház erődítményként állt egy magas szikla alatt. A ház mögött árnyékos cédrusok nőttek. Ágaik a ház tetejét súrolták. Följebb, a sziklán néhány törpepinea kapaszkodott, mint örökzöld felhő. A völgyben folyó hömpölygött. Félkörben ölelte körül a termékeny legelőket. A folyó medrében kövek fehérlettek, a víz tükre derűs időben kék volt, és visszatükrözte a felhőket.

Ugyanazon az estén, amikor Ron Hogan a seriff helyettese lett, a Síró Squaw⁶ Hegyén három lovas jelent meg. Hirtelen bukkantak elő a ház nagyságú sziklák mögül, lassan leporoszkáltak a szelíd lejtésű hegyoldalon, aztán eltűntek a sziklák mögött. Majd a zsályától vöröslő hegy-. oldalon tűntek föl. Megálltak, nézték Evansék házát.

Elsőként a fiatal Ben vette észre őket, Steve Evansnek a rancho tulajdonosának fia. Új vályút faragott éppen az itató mellett, amikor felfigyelt a hegyoldalon gördülő kövek zajára. Fölnézett, és megpillantotta a Síró Squaw Hegyén a három lovast. Abbahagyta a munkát, és figyelmesen leste minden mozdulatukat. Tudta, hogy azoktól, akik a Sierra felől érkeznek, nem sok jót várhat az ember.

Amikor a lovasok megálltak a hegyoldalban. Ben ledobta a szekercét, és a házhoz szaladt. Apját a ház és a korral⁷ között növő szilfa alatt találta. Az öreg Evans a szakadt lószerszámot javítgatta.

– Apám! – kiáltotta messziről Ben. – Lovasok érkeztek a Sierra felől.

Steve Evans szikár, csontos arca megmerevedett. Szeme elhomályosodott. Fölállt, és a Síró Squaw Hegye felé nézett. A lovasok ugyanazon a helyen álltak a hegyoldalban, a virágzó zsályák között.

– Megint itt vannak – szólt komoran.

– Biztos vagy benne, hogy ők azok?

– Igen. A becsületes emberek az úton érkeznek. A házam mindenki előtt nyitva áll.

– Mit akarnak tőlünk?

Evans vállat vont.

– Te is tudod, hogy mit akarnak.

– Kár, hogy nincs itt Mat. Kettesben elkergetnénk őket – mondta Ben dicsekedve.

Apja szigorú tekintettel rótta meg.

– Te csak ne üsd bele az orrod!

– Ilyenekkel nem lehet másképpen.

– Te csak ne üsd bele az orrod – ismételte meg az öreg tűnődve. – Majd én elintézem őket. – Megfordult, és határozott léptekkel a ház felé indult. A küszöbön feleségével találkozott. Az asszony tágra nyílt szemmel nézett rá.

– Mi történt? – suttogta, amikor a férfi elment mellette.

Evans csak futó pillantást vetett az asszonyra.

– Azt hiszem, itt vannak Ősz Ed emberei.

– Mit akarsz csinálni?

– Semmit – mondta Steve Evans. A falhoz ment, leemelte a szögről a puskát. Az asszony a karjába kapaszkodott.

– Steve, könyörgök, ne tedd ezt!

A férfi határozottan félretolta az asszonyt.

– Nem fogok elsőnek lőni.

– Fogadd el a feltételeiket, Steve!

– Nem tehetem.

– Akkor végre nyugtunk lesz.

– Nem hagyhatom el a ranchót. – Ellenőrizte a tölténytárat. Egy pillanatig göcsörtös kezében méregette a puskát, mintha meg akarná nyugtatni a feleségét. Az asszony rémülten nézte férjét.

– Add el nekik a ranchót, mert szerencsétlenséget hozol ránk.

– Inkább meghalok. Itt születtem, itt pusztulok el, vagy itt maradok – mondta kemény, ellentmondást nem tűrő hangon. Az ablakhoz lépett, az ablakfélfa mögé húzódott, s óvatosan kilesett.

A három lovas lassan ereszkedett le a hegyoldalon.

– Steve – könyörgött sírós hangon a felesége –, inkább ne legyen földünk, csak éljünk.

– Nyugodj meg – mondta halkan. – Itt ilyen törvény uralkodik: vagy én, vagy ők. Más választás nincs.

– Akkor add el a ranchót Martin Lobbnak!

A férfi keserűen mosolygott.

– Te nem érted ezt. Ezeket is az öreg Martin küldte. Ki akar űzni engem innen. Meg akarja szerezni a földjeimet, az állataimat. Lepaktált ezekkel. Törvényes úton nem kaphatja meg, hát el akar kergetni. A föld nem kell nekik. Pénzt akarnak…

Nem folytatta, mert ebben a pillanatban a lovasok eltűntek egy kiszögellés mögött, mintha a föld nyelte volna el őket. Nyugodtan várta, mikor tűnnek elő a korral melletti legelőn.

– Az isten verje meg ezt a Martin Lobbot! – mondta az asszony. – Az isten verje meg az egész családjával együtt!

– Tudja ő, hogy mit csinál – szólalt meg Evans, miközben azt a helyet nézte, ahol meg kell jelenniük a lovasoknak. – Az egész környéket meg akarja kaparintani. A lelkét is eladná az ördögnek, ha segítene neki. Ezért küldi ezeket.

Az ajtóban megjelent Ben. Sápadt volt, az ajka remegett, amikor megszólalt.

– Apám, veled megyek.

– Nem, Ben. Majd én elintézem.

Ekkor a kiszögellés mögül, a két szikla és a virágzó mexikói pipacsok mellett feltűnt az egyik lovas. Megállította a lovát, a házra nézett, és fölemelte a kezét, mintha hívna valakit. A farmer az ablakfélfának támasztotta a puskát, és így szólt:

– Ti ne gyertek ki! Várjatok!

A lovas választ sem várva félkörben a korral felé indult. Lova nyugtalanul táncolt, ide-oda vetette tajtékos farát. Nyihogott. A Síró Squaw Hegye fölött feltűnt egy sas. Alakja élesen kirajzolódott a tejfehér felhőkön. A lovas megállította lovát. Most már jól látták a lovat keményen megülő alakját, szemére húzott kalapját, és arcát, amelyet a szeméig fekete kendő takart el.

– A csirkefogó! – suttogta Steve Evans. – Még az arcát sem akarja mutatni.

A lovas elengedte a gyeplőt, és lassan fölemelte a kezét annak jeléül, hogy nincs nála fegyver.

– Beszélni akar veled – mondta az asszony pillanatnyi megkönnyebbüléssel.

– Vagy tán csapda? – suttogta a fiatal Ben.

Steve Evans kihúzta magát.

– Ki kell mennem hozzá. Nem tudom, mit akar tőlem. – Lassú, de feszültséggel teli léptekkel ment végig a szobán, az ablaktól az ajtóig. Az ajtóban odaadta a fegyvert Bennek. – Állj az ablak mellé! – parancsolta. – Ne lőjél, csak akkor, ha ők kezdik.

– Igenis, apám – mondta Ben, és a szeme felcsillant. Az öreg kiment a házból. A háztól a korralig vezető út végtelenül hosszúnak tetszett neki. Kihúzta magát, fejét fölvetette, és tekintetét a lovasra függesztve megindult. Lassan ment, fölemelt fővel méltóságteljes léptekkel, de amikor a korralhoz ért, megállt, kezét a kerítés napégette oszlopára helyezte, és kemény hangon megkérdezte:

– Mit akarsz?

A lovas a nyeregkápára tette a kezét. Kissé előrehajolt, a ló nyaka fölé.

– Ed utoljára kérdezi, hogy elfogadod-e a feltételeit.

– Mondd meg Ednek, hogy nem adom el a ranchót, sem a földet, sem a marhákat. Mondd meg neki, hogy ez az utolsó szavam… És ne gyertek ide többet!

A lovas hallgatott egy pillanatig. Szemmel láthatólag nem számított visszautasításra. Csodálkozó mozdulattal fölemelte a kezét, és mélyebbre hajolt a ló sörénye fölé.

– Gondold meg, Steve! – mondta.

– Már jól meggondoltam.

– Gondold meg, hogy később ne kelljen megbánnod!

– Amíg élek, nem adom ezt a földet.

A férfi hirtelen mozdulattal kiegyenesedett.

– Jól van, Steve, átadom az üzenetet Ednek.

6.

A kihunyó égbolton felragyogtak az első csillagok, és a denevérek néma hurkokkal fonták körül Florence düledező házait, amikor Ron Hogan Sam Collins kovácsműhelye elé érkezett. Nagyon fáradt volt. Elnehezült testtel csúszott le a tarka lóról, és a kovácsműhely nyitott ajtajához lépett.

– Van itt valaki? – kiáltotta.

Az alacsony fészerbe vezető oldalajtóban csakhamar feltűnt a kovács tagbaszakadt alakja.

– Te vagy az, Hogan? – köszöntötte őt vidáman. – Azt gondoltam, hogy már békén alszol Az Arany Csillaghoz címzett fogadóban.

– Sajnos – válaszolta Ron – még egy szívességet kérek tőled. A lovak mellett kell aludnom. Attól tartok, hogy valakinek megtetszik a tarka lovam. Van valami pajtád vagy istállód?

Sam Collins ujjaival beletúrt sűrű hajába. Hitetlenkedve nézett Ronra.

– Te… a pajtában? Nem úgy nézel ki.

– Féltem a lovamat – ismételte meg Hogan fáradt hangon.

– Rendben van – nyugtatta meg a kovács. – Itt egy fészer, átutazóban levő cowboyok szoktak éjszakázni benne, de kényelemre ne számíts. – Bólintott, és Hogant a kovácsműhely mögé vezette, ahol a meredek hegyoldalban, egy kiszáradt patak partján nagy, régi fészer állt. Hogan szó nélkül lemálházta a póni lovat. A fáradt ló lehorgasztotta a fejét, behunyta a szemét, és érzéketlenül, fásultan álldogált. Csak a tarka ló kutatott fűcsomó után a kövek között.

Sam Collins levette a nyerget a tarka lóról.

– Hallottam – kezdte –, hogy a seriff helyettese lettél.

– Igen – válaszolta Hogan. – Nem volt más választásom.

Sam vállat rántott.

– Rosszul tetted.

– Miért?

– Egy esztendő leforgása alatt a seriff két helyettesét tették el láb alól.

– És a seriffnek nem voltak problémái?

– Problémái ugyan voltak, és vannak is, de más jellegűek – krákogott Sam jelentőségteljesen.

– Látom, ép és egészséges… És magabiztos.

– Ő ép és egészséges, de a két helyettese már az örök álmot alussza.

Hogan halványan elmosolyodott, de Sam Collins ezt nem vette észre.

– Ez bizony elgondolkoztató.

– Igen – sóhajtott a kovács. – Jó lenne, ha te is elgondolkodnál rajta. Nem akarlak ijesztgetni, de magad is látod, milyen a helyzet nálunk. Tetszel nekem, Ron, és ezért sajnállak. Még meggondolhatod magad.

Ron bevitte a málhát a fészerbe, és gondosan letette a fal mellé.

– Mégis úgy döntöttem, hogy maradok.

– Akkor maradj itt nálam.

– Köszönöm, Sam. Az inkább nekem való munka.

– Ahogy akarod, de én azt tanácsolom, gondolkozz rajta. – A lovakat bevezette a fészerbe, és a jászolhoz kötötte őket. Kukoricát szórt eléjük. A tarka ló felnyihogott, és enni kezdett, de a póni nem nyúlt a kukoricához. Fásultan álldogált.

Ron Hogan kivette málhájából a pokrócot. Gondosan szétterítette a sarokban, a jászol mellett.

– Királyi fekhely – tréfálkozott.

Sam leült a kukoricásláda szélére. Könyökét a térdére támasztotta. Hallgatagon nézte Hogant.

– Ide figyelj – szólt tűnődve –, nem szeretek más dolgába avatkozni, de mondd meg nekem őszintén, mit keresel ebben az isten háta mögötti fészekben?

Hogan fölnevetett.

– Érdekes, mindenki ezt kérdezi tőlem.

– Ezt kérdezik, mert csodálkoznak. Én is furcsának találom. Értelmes embernek nézel ki, és közben botrányt provokálsz. Mondd meg, mit jelent az a kés, amit Donald Smithnél hagytál?

– Keresem a tulajdonosát – válaszolta őszintén.

– Sejtem már. De ha keresed a tulajdonosát, akkor bizonyára leszámolni valód van vele.

Hogan nem válaszolt. Ledőlt a pokrócra, gondosan körültekerte magát, mintegy annak jeléül, hogy nincs kedve tovább beszélgetni. Collins azonban makacsul üldögélt a kukoricásládán.

– Hát ez jó… – nevetett föl hirtelen. – Hiszen nincs is fegyvered!

– Ebben van az erőm – mondta Hogan mintegy saját magának.

Collins felhorkant.

– Itt az első lövés joga uralkodik. Aki gyorsabb és határozottabb, annak van igaza.

Hogan hirtelen felkönyökölt.

– Éppen ezért döntöttem úgy, hogy a seriff helyettese leszek.

Collins kétkedve legyintett.

– Egyedül semmire se mész. Még azt sem tudod, ki ellen harcolsz.

– A törvénytelenség ellen.

– Itt a törvénytelenség a törvény. Két ember uralja a környéket: Ősz Ed és Martin Lobb. Eddig nem akadt ember, aki térdre kényszerítette volna őket. Senki se mer ellentmondani nekik. Jól jegyezd meg: Ősz Ed és Martin Lobb. Előbb vagy utóbb meggyűlik velük a bajod, és ha nem tetszel nekik, úgy eltűnsz, mint a víz a kiégett sziklák között.

– Por favor. – kiáltotta Ron Hogan, és kiszabadítva magát a pokrócból, felült a fekhelyén. – Köszönöm, Sam, Életemben nem találkoztam még ilyen kedves emberrel. De ne feledd: nem egykönnyen adom meg magam.

Sam fölnevetett. Nagy, súlyos tenyerével borostás arcát dörzsölgette.

– Ezért már sok bátor legény fizetett az életével.

Ron Hogan végigdőlt a fekhelyén. Kezét összefonta a feje alatt, és lehunyta a szemét. Egy perc múlva így szólt:

– Ősz Ed, azt mondod… Ki az?

– Ősz Ed… – ismételte meg Collins. – Furcsa história… még senki se látta.

– Tán nincs is.

– De van! – tiltakozott élénken Collins. – A hegyekben rejtőzik, és legföljebb ha tizenöt embere van. Mindenre elszánt emberek. Két év óta uralja az egész környéket. Élet és halál ura, az emberek, a pénz és a föld ura.

– Furcsa história – suttogta tűnődve Ron Hogan. – Tizenöt embere van, és az egész környéket uralja.

– Előrelátó, ravasz és mindenre elszánt. És ami a legfontosabb, mindenki fél tőle.

– Közönséges bandita.

– Több. Mondhatnánk, uralkodó.

– Uralkodó, akit senki sem látott.

– De mindenki retteg tőle.

– A seriff is meg a bíró is?

– Mindenki.

– És az a másik?… Martin Lobb?

– Ő a környék leggazdagabb rancherója. Kétezer marhája van, de lehet, hogy több is, és szeretné megkaparintani az egész környéket. Fölvásárolja a kisebb ranchókat, és aki önszántából nem adja, azt elteszi láb alól…

– A másik bandita – mondta gúnyosan Ron.

Sam keserűen mosolygott.

– Bandita, aki minden vasárnap családostul a templomba vonul, és a párnája alatt bibliát tart.

– Kíváncsi vagyok, hogyan szívlelik egymást.

– Ki?

– Hát Ősz Ed és Martin Lobb.

– Nem tudom. Meglehet, szövetkeztek. Minden lehetséges… – Sóhajtott. – Nem szeretek más dolgába avatkozni – mondta –, de azt tanácsolom, gondold meg, mibe keveredsz.

Ron Hogan alaposan körültekerte magát a pokróccal.

– Köszönöm, Sam. Köszönöm, hogy figyelmeztettél.

A kovács összehúzott szemmel nézett Hoganra.

– És te ezek után is a seriff mellett akarsz maradni?

– Igen, Sam… Feltétlenül látni szeretném Ősz Ed arcát.