8. fejezet

Érdekek

Egy mandaloriai páncélos férfi céltudatos léptei dobbantak a sziklába vájt tatuini palota hatalmas csarnokának lépcsõin. Valaha, sok-sok évvel ezelõtt, a férfit Jaster Mereelnek hívták, és intézõ volt egy nagybirtokon. Ez még azelõtt volt, hogy megölt valakit, és megfizetett tettéért.

Most már nem volt neve, kivéve azt, amit õ adott magának: a Boba Fett. Az elmúlt tíz év alatt a Birodalom legismertebb és legrettegettebb fejvadászává küzdötte fel magát. De nem birodalmi fejvadász volt – bár rendszeresen vállalt birodalmi megbízásokat –, és nem is a “Céh”-nek dolgozott, noha tõlük is kapott megbízásokat és fizette a tagdíjat. Nem, Boba Fett független fejvadász volt. Ó maga szervezte az életét, õ választotta ki a neki tetszõ eseteket, és mindig a saját szabályai szerint járt el.

A lépcsõ felénél megállt, hogy szemügyre vegye az elõtte elterülõ látványt. A hatalmas teremben félhomály derengett, és a dübörgõ zenére félmeztelen táncosnõk egész hada ringott és vonaglott. Fettnek el kellett ismernie, hogy rendívül csinosak és rugalmasak, de csodálata ennél a pontnál kimerült. Túl fegyelmezett volt ahhoz, hogy a testi örömben keresse a kielégülést. Boba Fett számára az örömet, az élete értelmét a vadászat jelentette. Ennek élt. A jutalom csak hab volt a tortán, puszta eszköz a szükségletek csillapítására, a “munkaeszközök” beszerzésére.

A lépcsõ aljában Jabba twi’lek komornyikja, Lobb Gerido fogadta. Alázatosan meghajolt a fejvadász elõtt, és akcentusos Basic nyelven valami üdvözlésfélét gügyögött. Fett ügyet sem vetett rá.

BlasTech EE3-as puskáját azonban felkérés nélkül nekitámasztotta a falnak, mert tudta, azzal úgysem engednék Jabba elé. Még mindig állig fel volt fegyverezve – szükség esetén Jabbával együtt az egész termet levegõbe repíthette volna –, és ezzel nyilván Jabba is tisztában volt, de a hutt lordnak ugyanakkor azt is tudnia kellett, hogy Boba Fett mindig nyílt lapokkal játszik. Jabba szép összeget fizetett neki azért, hogy felkeresse, így a fejvadászok – és Fett – íratlan szabályainak a súlyos megszegését jelentette volna, ha azért jön el a megbeszélésre, mert valaki zsíros vérdíjat tûzött ki a hutt groteszk fejére.

Fett letette a puskáját, és egyenesen odament Jabbához. A hutt lord egy emelvényen heverészett, ahonnan jó rálátás nyílt az egész teremre és az ott zajló, Fettben undort keltõ eseményekre. A fejvadász még a mandaloriai sisak maszkja mögül is érezte a hutt átható testszagát. A penészes, rothadó szemét bûzére emlékeztette.

A hutt lord egy kézmozdulatára a zenekar elcsendesedett. Fett megállt Jabba elõtt, és biccentett.

– Beszélni akar velem – közölte Basic nyelven.

– Igen – bömbölte hutt nyelven Jabba. – Ért engem, fejvadász?

Fett egy bólintással jelezte, hogy igen.

– Nagyszerû. Lobb Gerido, üríttesd ki a termet, aztán hagyj magunkra!

– Igenis, gazdám – hebegte a twi’lek, és már kotort is, leffegõ fejcsápokkal, hogy kihessentse a terembõl a léhûtõket és a Jabba szórakoztatására odarendelt “mûvészeket”. Végül, miután már mindenki eltûnt, Lobb Gerido mélyen meghajolt, és õ maga is felszívódott.

Jabba körülnézett, kivette a szájából a vízipipát, és bizalmasan közelebb hajolt.

– Fejvadász, köszönöm, hogy eljött. Az ötezer kreditet átutaltatom, mielõtt még elhagyná a tróntermet.

Fett némán bólintott.

– Már beszéltem a Céh képviselõjével, és átutaltattam nekik egy tekintélyes adományt – folytatta Jabba. – Tõle tudom, hogy maga nem tagja a Céhnek, bár néha vállal tõlük megbízásokat.

– Ez így van – erõsítette meg Fett.

Jabba hosszú ideig csendesen pöfékelt, és dülledt szemével tûnõdve a fejvadászt méregette.

– Tudja, miért hívattam ide, fejvadász? – kérdezte végül.

– Gondolom azért, mert fel akar kérni, hogy vadásszak le és öljek meg valakit – felelte Fett. – Általában ezért szoktak megkeresni.

– Nem – mondta Jabba. Félretette a vízipipát, és Fettre meredt. – Arra akarom megkérni, hogy ne öljön meg valakit.

A Fett sisakjába épített, hang- és mozgásérzékelõvel kombinált infraerõsítõ meglepõ képet tárt a fejvadász elé. Fett szó szerint láthatta, hogy Jabba izgatottá válik. Ez nagyon fontos lehet neki, állapította meg döbbenten. A legtöbb hutt olyan fenomenálisan önzõ volt, hogy még a saját apja-anyja életéért sem ajánlott volna fel pénzt.

– Hallgatom az ajánlatát – közölte kurtán.

– Van egy húszezer kredites vérdíj, amelyet egy számomra rendkívül fontos ember fejére tûztek ki. Hajlandó vagyok huszonötezret fizetni magának, ha további értesítésig békén hagyja.

– Kirõl lenne szó? – kérdezte közönyösen Fett.

– A neve Han Solo. Kiváló pilóta, sõt õ a legjobb. Mindig idõben leszállítja az árut, és a birodalmiak még egyszer sem kapták el. Kimondhatatlanul értékesnek bizonyult. Azt akarom, hogy hagyja békén!

Boba Fett sokáig szótlanul álldogált. Évek óta nem fordult elõ ilyen, hogy ne tudjon dönteni a személyes vágyai és a pénz között. Jabba ajánlata csábító volt – Boba Fett hajója, a Slave I nemrégiben megsérült egy aszteroidamezõben, és a fegyverrendszer helyreállítása sok pénzt igényelt –, ugyanakkor Solo elfogása immár személyes ügye volt. Nem hagyhatta, hogy a két csavargó büntetlenül megússza azt, amit elkövettek ellene.

Megint másrészrõl viszont Lord Aruk, a Besadii klánból, kapcsolatba lépett vele csillagközi holokommunikátoron keresztül, és közölte, hogy nem hajlandó további felárat fizetni Solóért. Ehelyett egy koréliai nõ, bizonyos Bria Tharen azonnali, élve elfogására kérte, ötvenezer kredit ellenében. Ráadásul a Solóért felajánlott díjat levitte tízezer kreditre, és immár nem kért élve elfogást, sõt még a dezintegrálást is engedélyezte. Teroenza vélhetõen mit sem tudott az egészrõl.

Az ötvenezer kredit pillanatnyilag a legmagasabb vérdíj volt Fett listáján. Azonnal neki is látott a nõ felkutatásának. Csak annyit tudott róla, hogy a koréliai Lázadók egyik vezetõje, és a Besadii azért keresi, mert rajtaütött az Ylesia egyik rabszolgatelepén, valamint megtámadott néhány, szintén rabszolgákat szállító hajót az Ylesia és a Kessel között.

Fettnek sikerült követnie a nyomát egészen a Koréliáig, majd onnan a Külsõ Perem egyik szektoráig, itt azonban Tharennek nyoma veszett. Volt egy láncszem, amely arra utalt, hogy esetleg egy a Coruscant felé tartó ûrjacht fedélzetén távozott a Peremvidékrõl, de ezt végül senkinek nem sikerült megerõsítenie.

Ugyanakkor… Fett imádta volna odarángatni Solót a fõpap elé, hogy az megalázhassa és halálra kínozhassa. Fett néha megkínozta a “pácienseit”, de csak akkor, ha másképp nem tudott kiszedni belõlük valamilyen nélkülözhetetlen információt. A gyilkolásban sem lelte örömét, noha habozás nélkül megtette, ha az ügyfél ezt kérte.

Han Solo “kedvéért” azonban hajlandó lett volna kivételt tenni…

– Nos? – Jabba mély hangja visszatérítette a valóságba. Hogy döntött, fejvadász?

Boba Fettnek az utolsó pillanatban sikerült megtalálnia az ideális megoldást.

– Jól van – felelte higgadtan. – Elfogadom a huszonötezret.

Aruk azt akarja, hogy elõször mindenképpen Tharent kapjam el, érvelt magának. Megkapja a nõt, én pedig megkapom érte az ötvenezret. Ebbõl visszaadom Jabbának a huszonötezret, aztán pedig megölöm Solót. Így meglesz a pénz is, meglesz Solo is, és a becsületem is megmarad.

Úgy érezte, jól döntött. Mindenki elégedett lesz, legfeljebb Teroenza nem, de õ úgyis Lord Aruknak dolgozik. A vérdíjat Aruk fizette, márpedig õ világosan közölte, hogy halottnak akarja tudni Solót.

Egyszerû és nagyszerû. Fett csak gratulálni tudott magának.

– Jól van – bömbölte Jabba. Szemmel láthatóan õ is elégedett volt. Feljegyzett valamit egy tenyérnyi adatmodulra, majd közölte: – Átutaltam harmincezer kreditet a számlájára.

Fett biccentett.

– Egyedül is kitalálok.

– Nem, nem – tiltakozott Jabba. – Majd Lobb kikíséri. Megnyomott egy gombot az adatmodulján, és egy másodperccel késõbb már ott is volt az örökösen hajlongó twi’lek. Jó utat, Fett! – mondta Jabba. – Észben fogom tartani a nevét arra az esetre, ha a Desilijicnek megint szüksége lenne egy jó fejvadászra.

Boba Fett nem válaszolt. Sarkon fordult, és követte a komornyikot. Csak a lépcsõ aljában állt meg, hogy felkapja a sugárvetõjét, de még ekkor sem nézett hátra.

A Tatuin szikrázó homokja kétszer olyan vakítónak tûnt a Jabba tróntermében uralkodó sötétség után, Fett mandaloriai sisakja azonban automatikusan kiszûrte a káros sugarakat, tiszta képet tárva a fejvadász elé.

A Slave I fedélzetén ellenõrizte a szökési vektort, majd felszállt, és mielõtt elhagyta volna a bolygót, tett egy kört a sivatag felett. Már járt néhányszor a Tatuinon, és hallotta, hogy a sivatagnak megvan a maga élõvilága, de eddig mindig csak a kietlen pusztaságot látta.

De várjunk csak… mi volt ez?

Fett közelebb hajolt a szélvédõhöz, ahogy a hajó elszállt egy tátongó lyuk felett. Úgy vélte, mozogni látott valamit a gödör mélyén. Talán tüskés csápokat.

Mi lehetett az?, kérdezte magától, miközben az ég felé emelte a Slave I-et. Lehet, hogy mégiscsak van élõvilága a sivatagnak?

Pár pillanat múltán a sárgásbarna bolygó már csak egy apró pont volt a fejvadász mögött. Olyan apró, hogy még emlékezni se volt érdemes rá…

Egy héttel azután, hogy bérbe vette a Briát, Han Solo már csak átkozni tudta magát, Landót, a kis teherhajót és általában az egész világegyetemet.

– Csubi, öreg cimbora – mondta – egy õszinteségi rohamában Han –, hamisíthatatlan idióta vagyok, amiért éppen ezt a hajót választottam. Csak púp a hátunkon.

– Hrrrrrnnnnnn – morogta Csubi az egyetértés jeleként.

A Brián rengeteg bütykölnivaló volt, amint az már rögtön az elején kiderült. Az elsõ próbarepülésen jól teljesített, de amint a bérbeadás megtörtént, úgy “robbantak” elõ a problémák, egyik a másik után, mint a gejzírek a Thermon metánholdjain. A legelsõ közös csempészútjuk elsõ tíz percében minden rendben ment… aztán a hátsó stabilizátor beadta a kulcsot, úgy kellett visszavontatni õket vonósugárral a Nar Shaddaara. Kijavították a hibát Lando kis droidjának, Vuffi Raanak a közremûködésével, aztán újra nekivágtak az útnak.

Ez alkalommal az elülsõ stabilizátor mondott csütörtököt.

Han és Csubi ismét megszerelték a Briát, rekedtre káromkodtak magukat, aztán megint útra keltek. És megint. A kis SoroSuub Starmite néha jól mûködött, máskor viszont örülhettek, ha vissza tudtak bicegni Lando telephelyére, hogy elvégezzék az újabb javításokat.

A Bria navikomputere amnéziás lett, a hiperhajtómû pedig szabadságra vonult. Szerencsésebb napokon Han egészen jó sebességértékeket bírt elõcsalni belõle, máskor meg alig végeztek egy javítással, és máris elõbukkant egy újabb probléma.

Han nemegyszer hangot adott csalódottságának, de Lando mindig ráhárította a felelõsséget. Mint mondta, Han jelenlegi állapotában vette át a hajót a szerzõdés megkötésekor, garanciavállalásról pedig még csak szó sem esett. Emellett, mutatott rá – joggal –, Han rendkívül jutányos áron bérelte a kis Starmite-ot.

Han erre már nem tudott mit mondani; a Briát azonban mindez hidegen hagyta: ettõl még ugyanúgy lerobbant szinte minden második útjukon. Han végsõ kétségbeesésében Makótól kért segítséget. Mindig segítõkész barátja erre is tudott megoldást.

– Shug Ninx ûrhajószerelõ-mester, ez a két gazember Han Solo és a társa, Csubakka – mutatta be õket egy ismerõsének. – Van egy hajójuk, amelyet helyre kéne pofozni.

Shug Ninx ember volt, de némi “egyéb” vér is csörgedezett az ereiben. Magas férfi volt, tüskés szõkésbarna hajjal, világoskék szemekkel. Álla körül halvány pöttyök tarkították az arcbõrét, és csak két-két ujja volt, viszont ezek közül egy-egy, a hüvelykujjai szemben lévõ, négy ízületbõl állt, ami rendkívül megnövelte a kézügyességét.

Elsõ találkozásukkor Shug Ninx eléggé tartózkodóan viselkedett, de Han nem vette zokon. Tudta, hogy újabban elég nehéz “másnak” lenni. A Birodalom másodrangú polgárként kezelt mindenkit, aki nem volt fajtiszta.

Han mosolyogva kezet nyújtott a férfinak.

– Örvendek, Shug. Gondolod, hogy fog még száguldani valaha ez a roncs?

– Egy próbát mindenképpen megér – felelte Shug, szemmel láthatóan megkönnyebbülten. – Hozzátok át még ma a mûhelyembe, és meglátom, mit tehetünk.

Shug mûhelye az egyik betonkanyon mélyén volt, két hatalmas és kuszán összefonódó épületkomplexum között – vagy inkább alatt. A “mûhely” egy óriási ûrdokk volt, legalább akkora szerelõcsarnokkal. Han le volt nyûgözve.

– Az anyját – füttyentett az egymás mellett sorakozó hajók láttán. – Ez igen! Neked aztán nem kell alkatrészhiánnyal küszködnöd, Shug.

Alkatrészek sorakoztak a falak mentén és hevertek a sarkokba rúgva. Elsõ ránézésre totális volt a káosz, de mint hamarosan kiderült, Shug Ninx mindennek pontosan tudta a helyét.

– Igen – felelte büszkén Shug. – Sokáig spóroltam, hogy meg tudjam venni ezt a helyet.

Shug átvizsgálta a Briát, majd szomorúan megingatta a fejét.

– A legnagyobb gond az, hogy amikor ezt a hajót módosították, nem SoroSuub alkatrészeket használtak. Márpedig köztudott, hogy a SoroSuubok ezt nem veszik jó néven!

– Azért lehet kezdeni vele valamit? – kérdezte csüggedten Han.

– Nem lesz könnyû, de azért megpróbáljuk – felelte Shug.

Az elkövetkezõ néhány hetet Han és Csubakka Shug mûhelyében töltötte. Segítettek, amiben tudtak, és napról napra egyre többet tanultak a mestertõl a csillaghajók mûködésérõl.

Hant annyira lefoglalta a munka, hogy csak dolgozni járt el otthonról. Egy este azonban, tálán egy hatodik érzéktõl vezérelve, mégis betért a koréliai szektor egyik kis kocsmájába. A “Kék Fény”-ben csak szeszes italt szolgáltak fel és elég rossz híre volt, Han mégis szerette a helyet a falakat tarkító holoposzterek miatt, melyeken koréliai városok és természeti csodák látképét lehetett látni. Igaz, a félhomály miatt nem túl tisztán – különösen egy-két ital után –, de Han sokkal jobban kedvelte ezt a lokált, mint a puccosabb társait.

A bárpultnál üldögélt és alderaani sört kortyolgatott, amikor kisebb balhé tört ki. Han elõbb egy nõ szitkozódását hallotta, aztán egy férfi motyogta részeg hangon:

– Hé, bébi, egy hölgynek nem illik így beszélnie!

– Nem vagyok hölgy – közölte dühösen a nõ. Lökdösõdés zaja hallatszott a félhomályból, aztán pofon csattant.

– Ez már sok, te szutyok! – kiáltotta a férfi.

A nõ megint elkáromkodta magát, aztán – a tompa puffanásból ítélve – behúzott egyet a férfinak. A férfi felüvöltött, és a nõre vetette magát. Han hátrarohant, de mielõtt még odaért volna, a nõ egy jól begyakorolt mozgáskombinációval padlóra küldte ellenfelét. A férfi vinnyogva elterült, és fetrengett fájdalmában.

Amint elég közel ért ahhoz, hogy lásson is valamit a mélabús félhomályban, Han rögtön felismerte az “áldozatot”. Egy apró, vézna csibész volt, akit mindenki csak “Bolhá”-nak nevezett. Han odalépett hozzá, és ülõ helyzetbe segítette a cimboráját. Bolha fél karja ernyedten lógott, a nõ nyilván kicsavarta.

Han felegyenesedett, és vádlón a nõre nézett. Az a sugárvetõje agyára tette a kezét, és morcosan visszanézett rá.

– Törõdj a magad dolgával, ember! – közölte mogorván.

Han szívét elsõ pillantásra rabul ejtette borostyánszínben villogó szeme. A nõ majdnem ugyanolyan magas volt, mint õ, a Landóéhoz hasonló krémszínû arcbõrrel és göndör, kusza, fekete sörénnyel. Kemény és elszánt csaj benyomását keltette Hanban.

Han védekezõen felemelte a két kezét.

– Hé, nem áll szándékomban beleszólni. Úgy látom, már megoldódott a gondja.

– Tudok vigyázni magamra – csattant fel a nõ. Azzal sarkon fordult, és a kijárat felé indult. Csizmája határozottan kopogott a kopott padlón. Hosszú, sárgásbarna szoknyát viselt, valamivel sötétebb árnyalatú selyemblúzt és fémszegecsekkel kivert, szaruból készített mellvértet. A csípõjén fityegõ sugárvetõ elnyûtt agyán látszott, hogy használva van.

Han nem hagyhatta, hogy egy ilyen nõ csak úgy elsétáljon tõle. Az ajtóhoz ügetett, és vigyázva arra, hogy ne álljon a nõ és a kijárat közé – ez nem lett volna tanácsos –, két üres bárszék felé intett.

– Nagyon siet? Nem ihatnánk meg valamit együtt?

A nõ megtorpant, és szótlanul végigmérte. Már nem is tûnt olyan dühösnek. A háttérben Bolha jajgatása elhalt – a cimborái kivezették a hátsó ajtón.

– Miért ne? – felelte a nõ. Han felé nyújtotta kesztyûs kezét. – Salla Zend.

– Han Solo. – Kezet fogtak, aztán Han átvetette a lábát az egyik bárszéken. – Mit iszik?

Salla is leült.

– Egy “Õrült mrelfet”, tisztán.

– Értem – bólintott Han. Meglepte a nõ választása, de igyekezett nem jelezni ezt. Õ maga még sohasem ivott “Õrült mrelfet”, és nem is állt szándékában megkóstolni a méregerõs italt. Nem egy olyan történetet hallott, hogy valaki betért valahová néhány pohárra, és mire magához tért, egy birodalmi munkatáborban találta magát.

Beszédbe elegyedtek, és Han megtudta, hogy Salla is csempész, de még új a Nar Shaddaan?

– Van egy hajóm – közölte a nõ. – A Rimrunner. Ráférne már egy kisjavítás, és szeretnék néhány átalakítást is elvégeztetni rajta.

– Ebben talán segíthetek – derült fel Han arca. – Az én hajómat most javítják. A fickó egy igazi varázsló. Shug Ninxnek hívják.

– Én magam is elég jó szerelõ vagyok – felelte Salla –, de azért szívesen megismerkednék ezzel a Shuggal.

– Holnap reggel is a Briát fogjuk bütykölni. Ha akarod – ajánlotta fel Han –, találkozzunk, és elviszlek Shug mûhelyébe.

A nõ mélyen a szemébe nézett, aztán elmosolyodott.

– Nekem van egy sokkal jobb ötletem. Gyere fel hozzám! Tudsz fõzni?

Han nyitva felejtette a száját. A mindenit! Ez aztán nem sokat teketóriázik!

Rávillantotta a nõre aszimmetrikus vigyorát, és elégedetten állapította meg, hogy a nõt nem hagyta hidegen – vagy talán csak az ital hatása volt?

– Hogyne – felelte. – Az egyik legjobb barátom szakács volt.

Salla felnevetett.

– Hé, Solo, ne ilyen könyörtelenül. Azt akarod, hogy megszakadjon a szívem?

– A világért sem – biztosította Han, ujjbegyével végigsimítva Salla kézfején. – Én inkább vacsorát akarok fõzni neked. Szereted a traladonsültet?

– Hát persze – bólintott Salla. – Félig átsütve.

– Ezt szem elõtt fogom tartani – ígérte Han.

Nem sokkal késõbb elhagyták a kocsmát. Salla belekarolt Hanba.

– Örülök, hogy rád találtam. Én még a vizet is odaégetem, ezért újabban már nem is kísérletezem a fõzéssel. Már az idejét sem tudom, mikor ettem utoljára otthon fõtt ételt.

Han lelassított, és a nõ felé fordult.

– Az esti menüt már megbeszéltük. És mi legyen a reggeli?

Salla mosolyogva megcsóválta a fejét.

– Te aztán nagy zsivány vagy, Solo!

– Próbálkozik az ember – mondta szerényen Han.

– Csak lassan a testtel! – figyelmeztette Salla, de hangjában nyoma sem volt haragnak. – Mint láthattad, tudok vigyázni magamra.

Az elkövetkezõ hetekben rendszeresen találkoztak, és egyre jobban megkedvelték egymást. Egy hónap elteltével aztán Han elérte azt, amire annyira vágyott: végre õ készíthette el Salla reggelijét.

Sok közöset fedeztek fel egymásban, és a közösen eltöltött idõ minden pillanatát élvezték. Salla életvidám, okos és közvetlen nõ volt. Ahogy egyre jobban megismerte, Han felfedezte, hogy létezik egy gyengéd énje is, bár ez ritkán bújt elõ belõle.

Shug is egészen megkedvelte Sallát, akirõl kiderült, hogy egyéb kellemes tulajdonságai mellett a lézerhegesztõ kezeléséhez is nagyon ért. Salla elmesélte nekik, hogy korábban, mielõtt még szert tett volna a Rimrunnerre, karbantartóként dolgozott egy nagyvállalat teherhajóján. Mióta magának dolgozott, néha fûszert is szállított, de sokkal jobban szeretett fegyvereket csempészni. Sokkal izgalmasabb volt, és sokkal jobban fizetett.

Salla rendszeres látogatója lett Shug mûhelyének, akárcsak a többi csempész, akik itt javíttatták hajóikat, itt adtak, vettek és csereberéltek, és innen hívták ki egymást, ha versenyezni támadt kedvük. Han azt tapasztalta, hogy elõbb vagy utóbb mindenki megfordult Shug mûhelyében. Még a Csempészmenedékrõl is ellátogattak ide a cimborák, sõt egy alkalommal Wynni is feltûnt.

Zeen és Kid, egy Rik Duel nevû tolvaj és csempész, Ana Blue, Roa és Mako… mindannyian otthon érezték magukat Shug mûhelyében. Shugnak csak három szabálya volt: légy józan, fizess azonnal a szolgálatokért és a szerszámokért, és takaríts ki magad után.

Han végül még Landónak is bemutatta Sallát. Féltékenyen tapasztalta, hogy a két csempész túlságosan is jól megérti egymást, bár Salla félreérthetetlenül Lando tudtára adta, hogy Han az õ választottja… legalábbis egyelõre.

Egy nap Han a Bria tetején tartózkodott – a pajzsot javította –, amikor Csubakka felordított neki, hogy jöjjön le, mert valaki beszélni szeretne vele. Han lemászott a létrán, hogy egy jóképû, kék szemû és barna hajú kölyökkel találja magát szembe. A fiú halványan tinédzser önmagára emlékeztette.

A fiatalember kezet nyújtott neki.

– Han Solo? Örvendek. Én Jarik vagyok. Jarik Solo.

Han kezet fogott vele.

– Solo? – kérdezte bambán.

– Ja – felelte a kölyök. – Solo. Azt hiszem, rokonok vagyunk. Én is koréliai vagyok.

Mivel Han csak két személyt ismert, akik a rokonai lehettek (bár egyiket sem óhajtotta, mivel a nagynénje, Tiion egy paranoiás remete volt, a fia, Thrackan Sal-Solo pedig egy szadista vadállat), nem tudta, mit válaszoljon.

– Tényleg? – kérdezte végül. – Ez érdekes. Melyik ágról származol?

– Nos, ha minden igaz, akkor az én Renn bácsikám a te apád második unokatestvére volt – vágta rá a fiú.

A Renn gyakori név volt a Korélián. Han elmosolyodott.

– Nem lehetetlen. Gyere, üljünk le valahova!

Bevezette a fiút Shug kaotikus irodájába, és töltött két csésze kávét. Csubi is utánuk jött, Han õt is bemutatta a fiúnak. Csubi ráhurrogott Jarikra, ami azt jelentette nála, hogy szimpatikusnak találja az ifjút.

– Szóval, miért kerestél fel? – kérdezte Han.

– Mert szeretnék megtanulni ûrhajót vezetni – felelte Jarik. – Azt hallottam, te vagy a legjobb. Szorgalmasan fogok dolgozni, ha magad mellé veszel.

– Nos – Han Csubira nézett –, azt hiszem, elkelne egy kis segítség. Mondd csak, értesz a hidrokulcs kezeléséhez?

– Igen! – felelte lelkesen a fiú. – Értek hozzá!

– Majd meglátjuk – bólintott Han.

Eleinte olyan munkákat adott a fiúnak, hogy az mindig a közelében legyen, mert rajta akarta tartani a szemét. Han egy pillanatig sem hitte, hogy Jarik valóban koréliai. Hogy mibõl, azt maga sem tudta volna megmondani, de valami nem stimmelt. Meg is kérdezte Roát, hogy nézzen utána a kölyöknek.

Roa kerek egy hónapon át kérdezõsködött az ismerõseitõl, mire kiderült, hogy Jarik valójában a Nar Shaddaa legmélyebb bugyraiban nõtt fel, igazi utcagyerekként. Keményen megdolgozott minden egyes falatért, minden kreditért, és bármilyen munkát elvállalt. A szüleit senki nem ismerte, még õ maga sem, de az, hogy a koréliai szektor környékén tanyázott, arra utalt, hogy legalább az apja vagy az anyja valóban koréliai lehetett.

Amikor Han megtudta, hogy a fiú becsapta, el akarta küldeni, de végül mégsem tette. Már egészen megszokta Jarikot. A fiú minden szavát leste, és ha megengedte neki, mindenhová hûségesen követte. Hannak pedig tetszett, hogy ennyire bálványozzák. Különben pedig, nézett szembe az igazsággal Han, õ sem volt különb…

Jarik gyorsan tanult. Han megmutatta neki, hogyan kell kezelni a Bria bal oldali lövegtornyát, és hamar kiderült, hogy a fiú kiváló reflexszel és koordinációs készséggel rendelkezik. Mivel a kalózok egyre gyakrabban csaptak le a hutt tér hajóira, Han a legtöbb útjára magával vitte. Miután megbeszélték a kérdést Csubakkával, úgy döntöttek, nem fedik fel elõtte, hogy tudják, a Solo nem az igazi neve. Mint Csubi rámutatott, Jariknak nyilván sokat jelentett az, hogy végre van vezetékneve. A vukik családközpontúak voltak, és Csubi õszintén szánta az árva fiút.

Nem sokkal azután, hogy Han és Salla megismerkedett, a Bria javítási munkálatai befejezõdtek. Shug módosításai a sebességét is megnövelték, így a kis SoroSuub egészen használható hajóvá vált. Ugyanakkor, ahogy azt Jarik megfogalmazta, még mindig egy “szeszélyes hölgy”, volt. Az egyik repülés során kiválóan teljesített, de a következõn… úgy tûnt, nem tud meglenni anélkül, hogy bosszúságot okozzon az utasainak. Han egy egész szótárnyi vuki szitkozódást tanult meg a semmi közepén elvégzett javítások során.

Egy alkalommal a fénysebesség alatti hajtómû katalizátora égett ki, éppen az Örvény belsejében. Han már azt hitte, eljött a vég. Ha Csubakka a számtalan bütykölésnek köszönhetõen nem vált volna bravúrosan ügyes szerelõvé, és hogyha Han nem olyan ügyes pilóta, mint amilyen volt, a Briát örökre magába szippantotta volna valamelyik fekete lyuk.

Han talált maguknak egy új lakást, egy jóval nagyobbat, a koréliai szektorban. Mivel gyakran töltötte Sallánál az éjszakát, megengedte Jariknak, hogy odaköltözzön hozzájuk, így legalább Csubakka nem volt magányos.

Az élet, tûnõdött Han, már ha ideje volt rá, ami ritkán fordult elõ – nem is olyan rossz dolog. Már legalább két hónapja nem volt dolga fejvadászokkal, és Boba Fettet sem látta. Csubival elég jól éltek, és immár saját hajójuk volt. A barátok sem hiányoztak, és a szerelem is meglátogatta egy hozzáillõ nõ személyében. Han olyan elégedett volt, mint még soha…

*

Mélyen bent az ûrben, valahol távol az avatatlan tekintetektõl, két hutt hajó találkozott. Mindkét hajó a Desilijic klán tulajdona volt, de egyiket sem Han Solo vezette. Az egyik Jabba jachtja volt, a Star Jewel, a másik pedig a Jiliacé, a Dragon Pearl.

A pilóták úgy manõvereztek, hogy a két hajó dokkolási távolságba kerüljön. Amint ez megtörtént, egy csõfolyosó nyúlt ki a Star Jewel zsilipjébõl, hogy a másik hajó zsilipjéhez tapadjon.

Jabba és Jiliac a Star Jewel fedélzetén tartózkodtak, utóbbi az újszülöttjével a karjában. Amikor a pilóta közölte, hogy a csatlakozás megtörtént, Jiliac letette a kicsinyét az erszénye közelébe, és hagyta, hogy az bekússzon. A hutt bébik az életük elsõ évét nagyobbrészt az anyjuk erszényének biztonságos mélyén töltötték.

Léptek zaja hallatszott. A luxuskabin ajtaja kinyílt, és Teroenza, az Ylesia fõpapja vonult be. A hatalmas, egyszarvú teremtmény szinte eltörpült az óriás, szétfolyni látszó huttok mellett, de mégsem tûnt különösebben rémültnek. Jiliac nagylelkûen intett a vendégnek, hogy foglaljon helyet a számára odakészített t’landa til függõszéken.

– Üdvözlöm, Teroenza. Kérem, helyezze magát kényelembe! Remélem, sikerült diszkréten távoznia az Ylesiáról!

– Az idõm korlátozott – felelte Teroenza. – Ma reggel siklóval indultam el az Egyes Kolóniáról, látszólag azért, hogy meglátogassam a Nyolcas Kolónián folyó építkezést. Félúton, a dzsungelben leütöttem a sikló gamorrai pilótáját, és nekiirányítottam a siklót egy óriásfának. Utána elhelyeztem egy gyújtótöltetet, és amikor a roncs már lángokban állt, belelöktem a pilótát. A hajójuk már várt a megbeszélt helyen. Holnap, miután letettek ugyanoda, kellõképpen sárosan és elcsigázottan bele fogok szaladni valamelyik keresõbrigád karjaiba. Aruk semmit sem fog gyanítani.

– Jól csinálta – dicsérte meg Jiliac. – De mint megjegyezte, az idõnk véges. Térjünk máris rá a lényegre! Aruk egyre több bosszúságot okoz nekünk. Legfõbb ideje véget vetni ennek.

Teroenza egyetértõen horkantott.

– Bármilyen magas is legyen a termelési ráta, õ elégedett, uram. Már egy éve nem láttam a páromat. Még azt is megtiltotta, hogy hazalátogassak. És leszállította a Han Solóra kitûzött vérdíjat, sõt még a dezintegrálást is engedélyezte! Megtiltotta, hogy megemeljem, még a saját pénzembõl se tehetek hozzá. Azt mondja, Solo túlságosan leköti a gondolataimat. Azóta ki nem állhatom Arukot. Hónapokon át arról álmodoztam, hogyan fogom ízekre szedni azt a koszos koréliai csavargót. Ha arra gondolok, hogyan… – és a fõpap minden bánatát elsírta a két huttnak.

Jabba és Jiliac egymásra néztek. Jiliac tudta, hogy Jabba valamilyen egyezséget kötött Boba Fett-tel – azért, hogy Solo nyugodtan végezhesse a munkáját. Persze, ezt Teroenzának nem kell feltétlenül tudnia.

Teroenza végül kifogyott a panaszokból.

– Ne haragudjanak, uraim, de ki kellett öntenem valakinek a lelkemet! Akkor hát… térjünk rá az üzletre!

– Elõször is, meg kellene állapodnunk az ön… közremûködési díjában – mondta Jabba.

A t’landa til megnevezett egy összeget.

Jabba és Jiliac pillantást váltottak. Egyikük sem szólt.

Néhány perccel késõbb Teroenza megnevezett egy másik, jóval alacsonyabb összeget. Ezt, bár jelentõs volt, már nem lehetett irreálisnak nevezni. Jiliac elvett egy kagylót a kerevet szélére helyezett tálcáról, és eltûnõdött rajta.

– Rendben – bólintott végül, és szájába pattintotta a kagyló tartalmát. – Úgy kell intézni, hogy minket semmiképpen ne gyanúsíthassanak. Ügyesen kell csinálni…

– Ügyesen – mormogta Teroenza, szórakozottan a szarvát simogatva. – A fegyveres támadás tehát kizárva.

– Szó sem lehet róla – értett egyet Jiliac. – A Besadii biztonsági szolgálatánál csak a miénk jobb. Egy sikeres támadás esetén az egész Nal Hutta tudná, ki áll a háttérben. A fegyveres támadás tehát kizárva.

– Baleset? – tûnõdött hangosan Jabba. – Mondjuk, ha elsüllyedne a bárkája? Ha jól tudom, Aruk gyakran kirándul a folyón.

– A balesetekkel az a baj, hogy nehéz kontrollálni õket – jegyezte meg Jiliac. – Durga is elpusztulhatna benne, ezt pedig nem szeretném.

– Miért nem, nénikém? Durga okos. Ugyanúgy veszélyt jelenthet ránk, mint Aruk.

– Azért – szólalt meg Jiliac helyett Teroenza –, mert Durga egyedül képtelen lesz összetartani a Besadii klánt. – A fõpap tûnõdve felcsípett egy falat pácolt raját a közelében lévõ asztalról, és megkóstolta. – A klántagok közül sokan úgy gondolják, hogy a születési jegye miatt nem alkalmas a kajidic vezetésére. Azt mondják, rossz csillagzat alatt született, ennélfogva romlást fog hozni rájuk. Ha viszont Durgát is eltávolítjuk az útból, akkor a kajidic egy közös megegyezéssel megválasztott vezetõ mögé fog felsorakozni, egyesítve erõit.

Jiliac elismerõen bólintott.

– Úgy érvel, mint egy hutt, fõpap.

– Köszönöm, excellenciád – mondta dagadó kebellel Teroenza.

– Nem baleset, nem támadás – motyogta Jabba. – Akkor mi legyen?

– Nekem van egy ötletem – felelte Jiliac. – Egy szer, amely lassan fejti ki hatását, ennélfogva szinte lehetetlen kimutatni. És míg mûködik, lelassítja és tompítja a gondolkodást. Aruk így gyenge döntéseket fog hozni, a mi legnagyobb örömünkre.

– Ez érdekes, nénikém. De hogyan fog ez végezni vele? Mi, huttok rendkívül ellenállóak vagyunk a mérgekkel szemben. Egy olyan öreg huttnak, mint Aruk, olyan sok mérget kellene beadni, hogy azt lehetetlen lenne észrevétlenül megtenni.

Jiliac megrázta a fejét – ezt a gesztust az emberektõl tanulta.

– Nem így ennek a szernek az esetében, unokaöcsém. Ez fokozatosan végez az áldozattal. A magasabb létformák agyszöveteiben gyûlik össze, és függõvé teszi az áldozatot, olyan mértékben, hogy a szer hirtelen megvonása valósággal sokkolja a szervezetet. Az eredmény halál vagy súlyos agyi károsodás. Bármelyik is legyen, Aruk többé nem fog gondot jelenteni.

– És nehéz hozzájutni ehhez a szerhez? – kérdezte izgatottan Teroenza.

– Igen, és emellett rendkívül drága – felelte Jiliac. – De tudok szerezni belõle.

– És hogyan fogjuk beadagolni neki? – vetette fel a kérdést Jabba.

– Itt lépek be a képbe én – kiáltott fel lelkesen Teroenza. A nalafabékák! Mûködni fog!

– Magyarázza meg, fõpap! – parancsolta Jiliac.

Teroenza elmesélte nekik, mennyire megkedvelte egyik ylesiai látogatása során Aruk a nalafabékát.

– Amióta hazament, minden egyes fûszerszállítmánnyal egy akvárium békát kell küldenem neki. – A t’landa elégedetten összedörgölte két tenyerét.

– És hogyan akarja felhasználni õket?

– A nalafabékákat aligha lehetne magas létformának nevezni. Szinte nincs is agyuk. Kétlem, hogy a méreg kárt tehetne bennük.

– Amennyire én ismerem ezt a szert, valóban így van bólintott Jiliac. – Kérem, folytassa!

– Olyan vízben nevelném a békákat, amelyet megfertõztem az ön mérgével – magyarázta Teroenza. – Ivadékkoruktól fogva mérgezett vízben fognak úszkálni, így minden sejtjük tartalmazni fogja az anyagot. Aruk pedig mit sem sejtve, mohón befalja õket. Aztán fokozatosan emelni fogom a koncentrációt, hogy kialakuljon a függõség. És ha ez megtörtént… akkor jöhetnek a tiszta békák!

– Utána pedig a gyötrelmes halál – ábrándozott Jiliac. – Vagy az agykárosodás. Nem is tudom, melyiknek örülnék jobban.

Jabba elõrehajolt.

– Azt mondom, csináljuk meg! Ez a terv minden tekintetben életképes.

– Mondja meg, hova küldjem a fizetsége elsõ részletét, és máris átutalom – mondta lelkesen Jiliac.

Teroenza tekintete mohón felcsillant.

– Jobban örülnék neki, ha kreditek helyett mûtárgyakat kapnék. A feltûnést kerülendõ… Ha pénzre lesz szükségem, majd eladok a gyûjteményembõl.

– Nagyon ravasz – helyeselt Jiliac. – Állítson össze egy listát azokról a tárgyakról, amiknek örülne. Ha nem sikerül fellelnünk valamelyiket, pénzt teszünk letétbe helyette, de természetesen mindent el fogunk követni, hogy megkapja az óhajtott mûtárgyakat.

– Kitûnõ – bólintott Teroenza. – Megegyeztünk.

– Akkor igyunk rá – kiáltotta Jabba. – A szövetségünkre és Aruk halálára.

– Igyunk! – visszhangozta Teroenza, magasra emelve egy díszes csészét. – A gyûjteményem gyarapodtával elég gazdag leszek ahhoz, hogy külön vérdíjat tûzhessek ki Han Solo fejére. Olyan magasat, hogy a galaxis minden fejvadásza a nyomába eredjen.

– Aruk halálára! – dörögte Jiliac, megemelve a csészéjét.

– Aruk halálára! – bömbölte Jabba.

Teroenza habozott egy pillanatig, aztán elszántan csatlakozott az elõtte szólókhoz:

– Aruk halálára. És a Solóéra!

Miután Teroenza elment, hogy a Dragon Pearl titokban visszaszállítsa az Ylesiára, Jabba és Jiliac nekiláttak kidolgozni a stratégiájukat. Ha Aruk már nem fog akadályt jelenteni, tervezték, akkor fokozatosan átveszik az ylesiai vállalkozás irányítását. Egyenként kiiktatják a Besadii kulcsfiguráit, míg a klán szép lassan el nem tûnik a süllyesztõben.

A gondolat mindkettõjüket jókedvre derítette.

A jó hangulatuk azonban nem tarthatott sokáig. Lobb Gerido jelent meg, hogy kezét tördelve közölje:

– Excellenciás hölgyem és uram, az önök Regolith Prime-i kémje az imént küldött el nekünk egy videoüzenetet. Nyugtalanító híreket kapott a Birodalmi Központból. A pilóta rögzítette. Ha lennének szívesek bekapcsolni a holovetítõt…

Jiliac megtette. A levegõben a helyi kormányzó Sarn Shild alakja jelent meg, mögötte pedig a Birodalmi Központ, az egykori Coruscant ismerõs látképe. A felvétel egy korábbi sajtótájékoztatóról készülhetett.

– Belsõ és Külsõ Peremvidékek polgárai! – mondta komor arccal a kormányzó. – A mi fenséges és bölcs Császárunk egy újabb lázadást volt kénytelen levetni a Birodalom térségében. Gaz lázadók a szektorunkból származó fegyvereket használva megtámadtak egy birodalmi létesítményt a Rampa II-n, lemészárolva, illetve súlyosan megsebesítve számos birodalmi katonát. A Császárunk válasza gyors és határozott volt. A lázadókat utolérték és elfogták. A harcoknak számos ártatlan civil is áldozatául esett, amikor a lázadó kutyák vad ámokfutásba kezdtek. Ez így nem mehet tovább!

A Császárunk éppen ezért felkéri minden lojális szektor vezetõit, hogy segítsenek elvágni a lázadók utánpótlási vonalait. Büszkén jelenthetem ki, hogy a Császár szerény személyemet jelölte ki ennek a feladatnak a koordinálására. Mindannyian tudjuk, hogy a legtöbb illegális fegyver és kábítószer a hutt szektorból származik. Hogy ezt megváltoztassuk, felhívással fordulok a szektorunk minden egyes lakójához: segítsenek véget vetni a bûnözésnek. Kellõ támogatás esetén ígérem, hogy szétzúzom az illegális kereskedelmet, és térdre kényszerítem a hutt bûnbandák vezéreit! – Shild egy pillanatra elhallgatott, mert eszébe jutott, hogy a huttoknak nincs térdük. – Khm… jelképesen, természetesen.

Hogy ezt elérhessem, a Császár felhatalmazott minden rendelkezésünkre álló eszköz bevetésére. A huttok egyszer s mindenkorra meg fogják tanulni, hogy a Birodalom törvényei reájuk is ugyanúgy vonatkoznak, mint mindenki másra. – Ökölbe szorította a kezét, és katonásan befeszítette a karját. – Újra rend és törvény fog uralkodni a területeinken!

A hologram elhalványult. A két hutt szótlanul egymásra nézett.

– Ez nem jó, nénikém – mondta hosszú hallgatás után Jabba.

– Egyáltalán nem, unokaöcsém – értett vele egyet Jiliac. Halkan elkáromkodta magát. Honnan veszi Shild magának a bátorságot, hogy ilyen nyíltan szembeszálljon velünk?

– Nyilvánvalóan Palpatine-tól sokkal jobban fél, mint tõlünk – vélte Jabba.

– Akkor tudatnunk kell vele, hogy tévedésben van mondta komoran Jiliac. – Nem hagyhatjuk, hogy a Császár és nyamvadt talpnyalói irányítsák a Nal Huttát.

– Valóban nem – bólogatott Jabba.

Jiliac elmerengett egy pillanatra.

– Ugyanakkor, kompromisszumként…

– Hallgatlak, nénikém.

– Talán nem ártana kiegyeznünk Shilddel. Megkapja a Nar Shaddaat és a csempészeket. Úgyis találunk másokat a helyükre.

Jabba megnyalta ajkatlan szája szélét, és elégedetten csettintett, mintha valami nagyon finom ízt érzett volna rajta.

– Szeretem az észjárásodat, nénikém.

– Üzenetet kell küldenünk Shildnek – döntötte el Jiliac. És ajándékokat. Drága ajándékokat, hogy felkeltsük az érdeklõdését. Tudod, mennyire kapzsi. Biztosan érdekelni fogja az ajánlatunk.

– Biztosan – helyeselt Jabba. – De ki fogja elvinni neki az üzenetet?

Jiliac elgondolkodott ezen, aztán hatalmasan elvigyorodott.

– Már tudom, ki lesz az.