RICHARD HARDWICK
A halál negyvennél kezdődik

Általában az úgynevezett gyengébb nem figyeli olyan aggodalmasan az idő múlását, hogy már a negyvenes szám hallatán kondulni hallja a végítélet lélekharangját. Mondom, általában véve...

Robert Holmes szomorúan ikszelt ki egy újabb napot íróasztali naptárán. Tizenhét nap. Tizenhét rövid, gyors nap, és negyvenéves lesz. Különös módon minden egymást követő évvel növekedni látszott a korkülönbség közte és Eloise között, mintha az idő őt magával sodorná, az asszonyt viszont hátrahagyná.

Holmes egy idő óta érzékelte, hogy az asszony már nem úgy tekint rá, mint az udvarlás ideje alatt, és mint házasságuk első éveiben. Kezdetben vonzóan érettnek tartotta őt, mostanában viszont Holmes úgy érezte, hogy öregedő férfinak tekinti. Nem puszta képzelgés volt, amikor látta, hogyan néz Eloise a fiatalabb férfiakra a klubban, akik közül egypárnak – az olyan fiatal hímeknek például, mint Ed Mathis – ez csöppet sem volt ellenére.

Az asszony közelebb volt ehhez a korosztályhoz. Eloise holmi különös vegyi folyamatok jóvoltából nem öregedett olyan gyorsan, mint Holmes. Huszonkilenc éves korában úgy festett, mintha féltucat évvel fiatalabb volna. Szép volt, és fiatal. Házasságuk előtt a város legközkedveltebb lányai közé tartozott, csupa tűz volt és eredetiség. Holmes úgy gondolta, a házasság után majd lehiggad egy kicsit, és valóban le is higgadt. De csak egy vagy két évig, amíg a házasélet újdonsága szét nem foszlott.

Hány éve is volt az a jamaicai utazás? Öt éve? Holmes jól emlékezett arra az ottani éjszakára, amikor Eloise és Buzz Franklin eltűnt a partyról, és egyikük sem került elő másnap hajnalig. Kétségkívül soha nem kapott kielégítő magyarázatot a dologra.

Azokban az időkben azonban Holmes még nem érezte az öregedés közelségét. Akkoriban még bízvást belenézhetett a tükörbe, s ilyenkor egy meglepően jóvágású, ránctalan arcú férfit látott, akinek a haja vonala még csak épp egy leheletnyire csúszott hátra, akinek tekintete határozottságot sugároz, szögletes álla pedig erélyt.

Nos, valósággal hihetetlen, mint hajtotta be rajta az adót az idő az alatt a pár elsuhanó év alatt. Nemcsak a hajának a vonala húzódott hátra riasztó ütemben, úgy, hogy ami nem hullott ki, az mostanára megőszült. A szeme alatt kicsiny, ám jól látható táskák csüngtek, melyeket semennyi alvás vagy mértéktartó élet sem tudott eltüntetni. Profilból nézvést pedig az egykor oly harcias áll végérvényesen megereszkedett a toka tagadhatatlan előjele gyanánt.

Történt valami efféle Eloise-zal is? Nem! Úgy menetelt át az időn, mintha ő rendelkezne vele, tökéletesen sértetlenül.

Holmes veszélyeztetve érezvén biztonságát, teljesen meggyőzte magát arról, hogy egy megoldás van a gondjára: Eloise halála. Eloise ezzel szemben fiatalságot és megdöbbentően robusztus egészséget mondhatott magáénak, nem szólva arról, hogy a hosszú élet örökletes tulajdonság volt a családjában. E kombináció gyakorlatilag teljes mértékben kiküszöbölte a természetes halál esélyét. Egy baleset, ami után áhítozni lehetett ugyan, szintén a végletes valószínűtlenség birodalmába tartozott. Ennélfogva Robert Holmes csak egyetlenegy megoldásra szorítkozhatott. Ha azt akarta, hogy Eloise meghaljon, neki magának kellett őt megölnie.

Semmiféle morális vagy etikai aggálya nem volt. Épp ellenkezőleg, nem érzett volna több lelkiismeret-furdalást, ha elteszi Eloise-t láb alól, mint amennyit egy bosszantó szúnyog lecsapásakor érzett volna. Csak a következményektől való ősrégi félelem riasztotta el. Hónapokon át hevert álmatlanul éjszakánként, hasztalan igyekezvén kiagyalni valami olyan módszert, ami nem tenné ki őt semmiféle meghurcoltatásnak. Mivelhogy azonban ő volt az egyetlen személy, aki hasznot húzna az asszony halálából, bármiféle különös vagy szokatlan halálnem magától értetődően őrá terelné a gyanút.

Csak akkor szakadt szét egyszeriben a homálynak ez a fátyla, amikor Holmes tudomást szerzett a garázs alatti szobáról.

Robert Holmes első útja minden délután, amikor, eljött apósa ügyvédi irodájából, szokás szerint az irodától egy háztömbnyire lévő s a Kék Libához címzett ivóba vezetett. Lévén, hogy ez a délután sem volt kivétel, belépett a hűvös félhomályba, és letelepedett a mahagóni bárpulthoz. Volt ott még vagy egytucat vendég, s beletelt egy fél percbe, mire a csapos elébe állt.

– Jó napot, Mr. Holmes. Mi lesz, a szokásos?

Bólintott. – A szokásosat, Dutch.

A csapos tüsténkedni kezdett, és rövidesen egy pohár martinit helyezett a bárpultra.

– Száraz? – tudakolta Holmes.

– Akár a sivatagi szellő – felelte Dutch. Nézte, amint Holmes elismerően hajtja fel az első kortyot. Szívesen vette, hogy Robert Holmes bejár hozzá délutánonként. Volt valami Holmesben, ami egy hajszálnyival fölébe emelte a közönséges futóvendégeknek. – Mondja csak, Mr. Holmes, maga ugye a Huntington úton lakik?

Holmes kivett egy cigarettát az arany cigarettatárcából, amelyet Eloise adott neki a harmincnyolcadik születésnapjára. – Úgy van, Dutch. A százharmincnégyben, egy gyarmati stílusú házban egy dombon...

– Teniszpályával és négykocsis garázzsal? – szakította félbe Dutch.

– Ismeri a helyet?

– Valamikor annak a fickónak dolgoztam, akié a szesztilalom idején volt. Jake Conyersnek hívták a tulajdonost. Jake volt akkoriban a legnagyobb szeszcsempész a városban, és talán az egész államban is ő volt a legnagyobb.

– Ez tény – mondta Holmes, és kiitta az italát. Elhatározta, hogy kér egy másikat, és keresztüllökte a poharát a bárpulton.

– Igen – folytatta Dutch –, az öreg Jake igazán nagyban csinálta a dolgot. A polgármester, a kormányzó, nagyfejű tisztviselők, mind Jake kuncsaftjai voltak. – Szakavatott kézzel keverte az italt, és Holmes elé tette. – Jake nagyon adott arra, hogy gyorsan szállítson. A kuncsaftok telefonon adták fel a rendelést, mi pedig már hordtuk is kifelé az árut a garázs alatti raktárszobából, és vittük nekik egyenest.

Holmes felpillantott az italából. – Szoba a garázs alatt? Nincs semmiféle szoba a garázs alatt.

A csapos megrázta a fejét. – Alighanem már rég betemették, de valamikor volt alul egy szoba. Volt a garázs padlójában egy csapóajtó, ahonnan néhány lépcső vezetett le. Az ajtó rugóval működött, és a falon kellett egy bizonyos helyet megnyomni, hogy kinyíljon. A zsaruk egy csomószor tartottak házkutatást Jake-nél, de sohasem találták meg az a szobát.

Dutch odébbment, hogy kiszolgáljon egy másik vendéget, s Holmes egy kezet érzett a vállán. Charlie Fremont volt az, és lerítt Charlie-ról, hogy már nem az első italánál tart.

– Hé, Bob, haver! – Elfoglalta a Holmes melletti széket.

– Ünnepelsz, Charlie?

– A nejem bement a városba, meglátogatja a nővérét. Tizenöt év óta először hagyott magamra az öreg hölgy. – Dutch visszajött, és az új jövevény italt rendelt. Aztán elfordult, és Holmes karjára csapott. – Ide hallgass, lehet, hogy nem kéne elfecsegnem, de... – titokzatosan nézett körül – épp az előbb láttam a te bájos asszonykádat.

– Igen?

– Nos, lehet, hogy nem tartozik rám, és ha nem volnál a pajtásom, tuti, hogy befognám azt a nagy pofámat...

– Ki vele, Charlie – sürgette Holmes bosszúsan. – Nem érek rá egész délután.

Charlie biccentett a fejével, és nagyot kortyolt az italából. – Benéztem már egypár kocsmába a városban...

– Azt látom – mondta Holmes.

– Szóval, abban jó kis lebujban voltam a Broad Streeten, a Dominóban, és ott láttam meg Eloise-t. Egy Mathis nevű kölyökkel volt. Eddie Mathisnak hívják, azt hiszem.

Hohnes pohara félúton megállt a levegőben. Mathis? A fiatal Ed Mathis? Különös, de ez a név épp a legutóbbi napokban cikázott át Holmes agyán. Csaknem úgy, mint valamiféle jóslat.

– Na és... biztos vagy benne? – fordult Fremonthoz.

– Nézd, Bob, az igaz, hogy felhajtottam már egypár pohárral, de a látásommal nincs semmi baj. De mennyire, hogy biztos vagyok benne! – Könyökével megbökte Holmes-ot. – Belevaló gyerek ez a Mathis fiú.

– Igen – szűrte Holmes összeszorított fogain keresztül.

– Belevaló.

Aznap este a vacsoraasztalnál Eloise törte meg a csendet. – Mit szeretnél csinálni a születésnapodon, Bob? Hiszen már csak néhány hét van hátra. Most leszel negyven.

– Nem kell rá emlékeztetned – felelte amaz. – Középkorú férfi lesz belőle. A végzetes dátum mind sebesebben közeledett, Holmes pedig rettegett tőle. Hová tűntek az évek? Mintha csak az imént lett volna, hogy egyetemre járt, a diákszövetség kollégiumában lakott, és elment a bálba.

– Bob? – ösztökélte Eloise. – Még nem válaszoltál, összetrombitálhatnánk néhány embert a társaságból, és elmehetnénk a klubba.

A férfi egy villára való krumplipürét emelt a szájához.

– Már megbocsáss, én nem várom különösebben ezt a születésnapot.

– Miért? Mert negyven leszel? – nevetett az asszony ingerkedve. – Ne légy nevetséges, Bob. Tudod, mit mondanak: hogy az élet negyvennél kezdődik...

– Az ég szerelmére, kímélj meg a közhelyektől! – csattant fel a férfi. Villáját az asszonyra szegezte. – És ne légy olyan átkozottul önelégült! Nemsokára te vársz majd arra, hogy negyven legyél!

– Én egyelőre arra várok, hogy harminc legyek – jegyezte meg Eloise évődő mosollyal. – A negyven még nagyon-nagyon messze van. De akkor sincs tőle mit félni.

Igaz volt, a férfi félt attól, hogy negyven lesz. A harminckilencnek még van valami fiatalos csengése, aztán egy szép napon valaki azt mondja, „boldog születésnapot”, és az ember egyszeriben negyven, és egyszeriben öreg.

A hosszú asztal fölött a feleségére nézett. Csak a fény esik rá úgy, vagy mosolyog Eloise? Igen, Eloise mosolygott, afféle apró, sejtelmes Mona Lisa-mosollyal, mintha tudna valamit, amit ő nem tud. Holmes kortyolt egyet jeges teájából, és megpróbálta elkergetni az érzést, amely hatalmába kerítette. De ezt nem lehetett olyan könnyen elintézni. A gondolatok egymást követték. Idestova kilenc éve házasok, ő meg Eloise, kilenc évet éltek le jómódban, az asszony pénzéből. Még az asszony apjának irodájában betöltött állása is – inkább szinekúra, mintsem valódi munka – elúszik, ha bármi történik Holmes és Eloise házasságával.

Újabb csönd után Eloise azt mondta: – Különösen viselkedsz mostanában, Bob. Nem a ma estére gondolok, hanem arra, hogy már hónapok óta. Valami baj van?

Válasz helyett a saját kérdését szegezte az asszonynak.

– Mit csináltál ma?

– Ó, semmi fontosat. Elmentem a klubba, és golfoztam egyet.

– Kivel játszottál? – kérdezte a férfi élesen.

Az asszony, mintha habozott volna egy pillanatig, majd hanyagul vetette oda – senkivel, csak néhány lánnyal.

– Vidám dolog lehetett a délutánt néhány lánnyal tölteni – jegyezte meg a férfi. – Fel tudnád sorolni a nevüket?

Az asszony meglepetten bámult rá. – Mi ez, Bob, vallatás?

A férfi érezte, mint fakad fel benne a düh. Az asztal fölött Eloise-ra pillanott, és azon tűnődött, hogyan hazudhat a nő ilyen ártatlan, nyílt arccal. Már-már azon volt, hogy a szemébe vágja, amit Charlie Fremont leadott neki, de még idejében elharapta a szót. Tegyük fel, hogy vádolja Eloise-t. És azután mi lesz? Az asszony képes, és még elismeri, akkor pedig hogyan tovább? A legkézenfekvőbb megoldás az asszony számára, hogy egyszerűen a képébe nevet. Nem, egyelőre semmit sem szabad elhamarkodni.

Eloise azonban még nem végzett az üggyel. Szalvétáját lecsapta az asztalra, és a férfira meredt.

– Mi ütött beléd most egyszerre? – kérdezte. – Úgy viselkedsz, mint egy nyűgös, gyanakvó öregember!

Holmes csak ámult, hogy csavarintotta meg a dolgot az asszony. Most ő szorult védekezőállásba. Márpedig az asszony maradt hazugságban, s ő kétségtelen tudomást szerzett a bűnösségéről. Felállt félig elfogyasztott vacsorájától, és a pohárszékhez ment, ahol jókora adag brandyt töltött magának.

– Felejtsd el – mondta. – Rossz napom volt az irodában. Felejtsd csak el.

Holmes nem állt meg ennél a pohár brandynél. Mintha minden újabb korty valami olyan eseményt idézett volna az eszébe, ami egyszeriben fontosnak tűnt. Eszébe jutott a jamaicai ügy Buzz Franklinnel, aztán meg ott volt az is, amikor a banda annak idején lement Sea Islandre. Volt akkor valami Eloise és Milt Cosgrove között Holmes nem volt afféle avatatlan tökfej, ismerte azokat a titkos pillantásokat, azokat a látszólag véletlen érintéseket, azokat a hosszú távolléteket, melyekre nem volt magyarázat. Aztán meg ott volt az az időszak is, itt a városban azután, hogy kimondták a fiatal Lew Ingram válását. Holmes nem egy baráti beszámolót hallott arról, hogy Eloise-t ezen vagy azon a koktélon látták Lew társaságában. Eloise mindig is hajlott rá, hogy mind üzleti, mind szerelmi ügyeit koktélszalonok pajtáskodó légkörében intézze.

Holmes-ot az efféle dolgok egy cseppet sem aggasztották. Hadd szórakozza csak ki magát, ez volt a filozófiája. Utána mindig visszament apuhoz. De továbbra is visszajön majd? Az ifjúság vonzza az ifjúságot. Az idős kor elriasztja, mert az ifjúság azt az elkerülhetetlen romlást látja benne, amely majd őt is utoléri, márpedig erre jobb nem gondolni.

Holmes iszogatta a brandyjét, és kedélye egyre komorabb lett. A korosodásnak nem lehet gátat vetni. Hamarosan eléri a negyvenet, és ez a negyvenes év olybá tűnt Holmes szemében, mint valami hatalmas lengőajtó. Az egyik oldalon ragyogás és napfény volt, a másikon sötétség.

A pohara felett felnézett Eloise-ra, aki kifelé olyan elégedetten figyelmes képet vágott, mintha televíziót nézne, mialatt odabent, az a csinos fejecske alighanem Eddie Mathisszel volt tele.

Tenni kellett valamit. Holmes felhajtotta maradék italát, és visszatántorgott a pohárszékhez, hogy újat töltsön. Igen, tennie kellett valamit...

A másnap reggel több mint enyhe macskajajjal üdvözölte. Csaknem kilenc óra volt, mire elment hazulról, s noha már így is több mint fél órát késett, nem ment egyenesen az irodájába, hanem az Import Motor Társasághoz hajtott.

A bemutatóterem padlóján csillogó, sárga sportkocsi állt. Holmes már az előző héten is itt volt, és a kocsit gusztálta. Olyan kegyetlenül kívánta, hogy legszívesebben beleharapott volna.

Odament hozzá egy eladó, kezet fogtak. – Tüneményes, mi, Mr. Holmes?

Holmes sóvárogva simított végig a kabriolet tetején, majd az eladóra nézett. – Igen, tényleg tüneményes. Tekintete elsiklott az eladó mellett, és az irodákat pásztázta.

– Mondja meg Mathisnek, hogy beszélni szeretnék vele.

– Ed csak délután jön be. Mondjam neki, hogy hívja fel önt?

Holmes a homlokát ráncolta, és megdörzsölte az állát. Annyira be volt rá állítva, hogy megmondja Mathisnek a magáét, és erre Mathis nem volt ott. – Ne, nem érdekes. Majd később visszajövök – dünnyögte halkan.

Odakint, a saját kocsijában mintha egyszeriben kiújult volna a macskajaja. A fene sem fog ma dolgozni, mondta magában, azzal megfordult a kocsival, és hazahajtott.

Eloise kocsija már kihajtott, mire hazaért, s csütörtök lévén a szakácsnő szabadnapos volt. Holmes egy darabig nyugtalanul bolyongott a házban háziköntösben, képes újságot lapozgatott, tévét nézett. Éppen egy terápiás célzatú Bloody Maryt kevert magának, amikor eszébe ötlött, mit mondott neki a csapos előző nap. Fogta az italt, és kiment az garázsba. Csaknem egy óra hosszat ment figyelmesen körbe-körbe a falak mentén, s kutatta a szerkezetet, amely Dutch szerint a csapóajtót nyitotta. Már-már ott tartott, hogy feladja, s elfogadja, amit az exszeszcsempész mondott, hogy a szobát alighanem már rég betemették, amikor egy jelentéktelen kis mélyedésnek tűnő pontra lett figyelmes az egyik fali konnektorban. Erősen megnyomta a mutatóujjával, mire hirtelen, közvetlenül a háta mögött rozsdásan nyikorgó hangot hallott. Gyorsan hátrafordult, épp akkor, amikor a betonpadló egy négyszögletes szelvénye lassan fölemelkedett, feltárván egy üreget, mely lefelé vezetett, a sötétségbe.

Holmes egy pillanatig döbbenten bámult felfedezésére, majd gyerekes izgalommal szaladt be a házba, hogy zseblámpát hozzon.

A szoba nagy volt, körülbelül akkora, mint maga a garázs. A kazettás mennyezetet a beton garázspadlóba ágyazott acél I gerendák alkották. A négy fal a jelek szerint előregyártott betonelemekből készült, a padló pedig keményre döngölt föld volt. A szoba, egy kis faasztalt leszámítva a lépcsősor egyik oldalán, üres volt. A levegő pedig fülledt és büdös.

Holmes körbevilágított a négyszögletes üregben, és amint ott állt a lépcső lábánál, lassan bólogatni kezdett. Ez volt az. Ez volt az, ami után áhítozott, a válasz minden gondjára. Csak itt-ott kell még egy-egy részletet kidolgozni, és biztosítva van a jövője.

Robert Holmes azon a csütörtöki napon, mely egy héttel és két nappal előzte meg negyvenedik születésnapját, igen derekas férfimunkával megfojtotta Eloise-t. A terv egésze pontos menetrendet követett. A gyilkosság reggelén Holmes türelmesen várakozott otthon, egészen addig, míg Eloise nem telefonált az egyik lánynak, akivel golfozni készült. Amint a felesége letette a kagylót, Holmes megfojtotta, gyorsan levitte a garázs alatti szobába, és eltemette az alig valamivel a felszín alatt lévő sírba, melyet még aznap ásott, hogy megtalálta a szobát. Alig öt perc telt el, mire mindezzel végzett, kezet mosott, és megigazította a nyakkendőjét. Az ezt követő tíz percben beautózott a városba, bement az irodájába, megjegyezte a tikárnőjének, hogy öt percet késett, és helyet foglalt az íróasztalánál.

Tervének megfelelően Holmes négy óra harminckor gyomorfájásról panaszkodott, és megkérte a titkárnőjét, próbálja telefonon elérni Eloise-t. Adott neki egy listát a lehetséges helyekről, ahol Eloise-t a napnak ebben az időszakában meg lehetett találni, majd visszaült, és várta, hogy a fiatal nő beszámoljon a kudarcáról.

A titkárnő néhány perc múlva bement az irodájába. – Az összes helyet végigpróbáltam, Mr. Holmes. Senki sem látta ma a feleségét. Ez a bizonyos Mrs... – lepillantott a kezében lévő papírra – Mrs. Bascom azt mondta, ma reggel beszélt az ön feleségével, és úgy volt, hogy együtt fognak golfozni, de Mrs. Holmes nem ment el.

Holmes a homlokát ráncolta. – Ez különös. Nem vall Eloise-ra, egyáltalán nem vall rá. Hívta az otthoni számomat is?

– Igen, uram, azt próbáltam először hívni. Senki sem felelt.

– Á, persze csütörtök van. A szakácsnő szabadnapos.

– Hogy van most a gyomra?

– Mintha még rosszabb volna, ha lehetséges. Valami megfekhette a gyomromat az ebédnél.

– Nem kéne hazamennie, ha egyszer senki sincs ott – jegyezte meg a lány aggodalmasan.

– Tessék – mondta Holmes, és egy számot írt egy jegyzettömblapra –, ez a szakácsnőm telefonszáma. Hívja fel őt, és magyarázza el a helyzetet. Mondja neki, hogy fogjon egy taxit, és menjen a házba, én is ott leszek egy órán belül.

– Hazavihetem a kocsimon? – kérdezte a lány.

Holmes hálásan mosolygott. Ez lehetővé teszi, hogy gyakorlatilag ideje minden percéről számot adhasson. – Nagyon kedves, Miss Clark. Nem szeretnék a terhére lenni.

– Igazán nem fáradság, uram. Itt hagyhatja a kocsiját a garázsban, és ha holnap reggel jobban érzi magát, majd fölveszem befelé jövet.

Húsz perccel később, mialatt a szakácsnő húslevest főzött, gyomorfájását csillapítandó, Holmes végigtelefonálta barátaikat, s riadalma szemlátomást nőttön nőtt, amint értesült róla, hogy felesége sehol sem jelent meg.

– Nem gondolja, hogy esetleg elutazott, Mr. Holmes? – vetette közbe a szakácsnő, miután Holmes éppen a legutolsó városi kórház felhívásával foglalatoskodott.

– A kocsija még itt van.

– Talán fel kéne hívnia a rendőrséget. Amikor a harmadik férjem eltűnt, én is ezt csináltam, és három hónap múlva vissza is hozták. Egy padon találták egy New York-i parkban, éppen a galambokat etette.

– Ha egy órán belül nem derül ki semmi, pontosan ezt szándékozom tenni magam is – mondta Holmes.

A szakácsnő bölcsen bólintott, és Holmes elé tette a húsleveses csészét.

Arthur Jason hadnagy már több mint harmincöt éve volt rendőr, és ez alatt az idő alatt bizonyos flegmatikus egykedvűségre tett szert. Ezen a reggelen azonban, három nappal Eloise Holmes eltűnésének bejelentése után merően nézett a szemüvege felett az íróasztala túloldalán álló férfira, és összeszorított fogakkal mondta: – Az emberek nem tűnnek el csak úgy, Wilkins őrmester! Valahol lennie kell annak az asszonynak!

– Újból és újból ellenőriztünk minden utat, amelyen át elhagyhatta a várost. Nem hagyta el. Valahol még mindig itt van. Talán ha engedtük volna, hogy az újságok szellőztessék egy kicsit...

– Tudja, hogy ez ki van zárva. A nő apja és a lapkiadó úgy össze vannak nőve, akár a sziámi ikrek. Az apa egy szót sem akar róla olvasni az újságban, azt mondja, lehet, hogy a lánya csak elment egy kis időre, és nem akarja zavarba hozni.

Wilkins őrmester tűnődve állt meg a hűtőszekrény előtt, és töltött magának egy pohár vizet. – Az a férj többet tud a dologról, mint amennyit elmond.

– Talán ő tette el láb alól? – kérdezte Jason hadnagy maró gúnnyal.

– Egy csöppet sem lepne meg!

– És mit csinált a holttesttel?

Wilson őrmester vállat vont. – Talán eltemette, talán feloldotta lúgban, és leeresztette a lefolyón.

– És vajon hol temethette el? Minden négyzethüvelyknyi területet átvizsgáltunk arrafelé. Mi több, Holmes csaknem minden másodpercről számot tud adni attól fogva, hogy Mrs. Bascom beszélt a feleségével, addig, amikor telefonon bejelentette az eltűnést.

– Hát éppen ez az! Az alibije túl jó!

– Azért még senkit nem ítélt el a bíróság, mert túl jó alibije volt.

Fényesen és melegen virradt fel a nap. Nem közönséges nap volt ez, ez volt Robert Holmes negyvenedik születésnapja. Kilenc nap telt el Eloise eltűnése óta, és Holmes már rendezte számláját Jason hadnaggyal, közölvén a rendőrrel, hogy néhány hetet Sea Island-en kíván tölteni megszabadulandó az elmúlt kilenc nap idegfeszültségétől. Holmes meghatározatlan időre szabadságolta a szakácsnőt, és most egyedül volt a nagy házban, a fiókos szekrénye előtt állt, és a bőröndjét csomagolta.

Tizenöt percen át hiába kereste a gyémántberakásos nyakkendőcsíptetőt, amelyet Eloise adott neki a harminckilencedik születésnapjára. Megállt, és megpróbált visszaemlékezni, mikor viselte utoljára. Aznap, amikor Eloise-t megölte. Emlékezett rá, hogy felöltözött, és várakozott, amíg Eloise lebonyolította a telefonhívását. Azután sietve levitte őt a szobába, elhelyezte a sírban, és befedte a holttestét. Meglazította a nyakkendőjét...

Odalent kell lennie, a garázs alatti titkos szobában. Ez volt az egyetlen lehetőség, hacsak nem valamikor, később, a nap folyamán veszítette el. Egy pillanatig arra gondolt, hogy egyszerűen ott hagyja, de ez abszurdum volt. A csíptető nagy gyémántokkal volt kirakva, és legalább kétezer dollárjába került Eloise-nak, ha ugyan nem jóval többe. Meg aztán fennállt a lehetőség, hogy valaki esetleg rábukkan a szobára. Ha megtalálják Eloise holttestét, és ott van vele a nyakkendőcsíptető...

Holmes tökéletesen egyedül volt. Semmi kockázattal nem jár, ha visszaszerzi.

Lement a garázsba, és kinyitotta a csapóajtót. Éppen lefelé indult a lépcsőkön, maga elé világítva a zseblámpával, amikor meghallotta, összetéveszthetetlen autózaj volt; a kocsi a lenti utcáról hajtott fölfelé a behajtóúton. Egy pillanatra pánik fogta el. Kétségkívül nem várt senkit. Átvillant az agyán, hogy ez alighanem az a nyakas Jason hadnagy.

Holmes gyorsan felszaladt a lépcsőn, ráébredvén azonban, hogy nem lesz ideje kijönni és becsukni a csapóajtót, mielőtt még a kocsi felbukkanna a ház körül, visszaereszkedett, s bezárva hagyta maga fölött a padlószelvényt.

Amennyire csak tudta, az ajtóra tapasztotta a fülét, és hallgatózott. Először egy kocsi ajtajának becsapódását hallotta a közelben, majd egy második kocsi fékezése hallatszott. Ez csak a rendőrség lehet!

– Itt megvárlak – kiáltotta egy hang.

Néhány perces szünet következett, majd egy másik hang szólalt meg. – Úgy látszik, senki sincs otthon. A hátsó ajtó nyitva van, de a csöngetésemre nem jött ki senki.

– Talán zuhanyozik.

– Az asszony azt mondta, ezen a reggelen szállítsuk le. Ebben egészen bizonyos vagyok. Ez a születésnapja.

– Mit csináljunk?

Holmes hirtelen felismerte az egyik hangot. Ed Mathis volt. Mi az ördögöt csinál itt?

– Itt hagyjuk – mondta Mathis. – Ki van fizetve. Majd a te kocsidban megyek vissza a városba.

Két autó ajtaja csapódott be. Beindult a motor, majd elhajtottak. Holmes még kis ideig hallgatózott, majd megkönnyebbülten sóhajtott fel. Amikor már biztos volt benne, hogy Mathis és a másik férfi elment, lemászott a szobába, és rövid keresés után megtalálta a nyakkendő-csíptetőt, ott, ahol leejtette.

Most már mehetett. Negyven perce volt, hogy elérje a gépét, aztán néhány hetet tölt majd Sea Island-en, úszik, evezik, horgászik, golfozik.

Felmászott a sötét lépcsőkön, megtaszította a csapóajtót. Az zárva maradt. Még nagyobb erővel feszült neki, még erősebben lökte. Semmi. Gyorsan megfordult, a hátát vetette neki az ajtónak, s hát- és lábizmai minden erejével feszült neki, miközben a rémület hulláma futott rajta végig, mert az ajtó nem mozdult.

És akkor, mintha egy könyv nyílna szét lassan előtte, megértette. Ed Mathis. A titkos találkozó Eloise-zel. Születésnap. S ott állt, akár egy nyugalomban lévő lövedék, alig néhány hüvelyknyire a feje fölött, a gyönyörű sárga sportkocsi, egyik kerekével súlyosan a csapóajtóra nehezedve.