7

Amikor az utcára értem, szinte ösztönösen hazafelé indultam. Tudtam, hogy Emilia nem lehet otthon, anyjánál ebédel; szorongó zavaromban valahogy mégis azt reméltem, hogy ez nem lehet igaz, s otthon találom: ez esetben, mondogattam magamban, összeszedem minden bátorságomat, és őszintén beszélek vele, kihúzok belőle valami végleges magyarázatot. Tisztában voltam vele, hogy ettől a magyarázattól függ a kapcsolatunk, sőt a munkám is; és mégis, annyi kegyes köntörfalazás és színlelés után akármilyen csapást szívesebben fogadtam volna, mint hogy tovább leplezgessük ezt a – sajnos – egyre nyilvánvalóbb és egyre áldatlanabb helyzetet. Talán el kell majd válnunk, és vissza kell utasítanom Battista újabb forgatókönyvét; de annál jobb. Az igazságot, bármilyen is, sokkal elfogadhatóbbnak éreztem már, mint ezt a hazugság és önsajnálat közt ingadozó aljas és tisztázatlan állapotot.

Amikor az utcánkba értem, megint elbizonytalanodtam: Emilia biztosan nincs otthon, és én abban az új lakásban, amelyet most idegennek, sőt ellenségesnek éreztem, még elveszettebb és kétségbeesettebb lennék, mint valami nyilvános helyen. Egy pillanatra elfogott a kísértés, hogy visszaforduljak, és egy kávéházban töltsem el ezt a másfél órát. Aztán váratlanul, mint a gondviselés, működésbe lépett az emlékezetem, és eszembe jutott, hogy előző nap megígértem Battistának, hogy ebben az órában otthon leszek, és fölhív, megállapodunk egy találkozóban. Fontos megbeszélésnek ígérkezett, Battista végre-valahára rászánta magát, hogy szól az új forgatókönyvről, kézzelfogható ajánlatot tesz, és bemutat a rendezőnek; megígértem, hogy otthon leszek, máskor ilyen tájban otthon is szoktam lenni. Igaz, fölhívhattam volna én is a kávéházból; de először is egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy otthon találom, gyakran evett vendéglőben; aztán meg, mint mondtam magamnak, mélységes elkeseredésemben kell valami ürügy, hogy hazamehessek; Battista telefonja épp ezt az ürügyet szolgáltatta.

Hazamentem hát, beszálltam a felvonóba, becsuktam az ajtókat, és megnyomtam a legfölső emelet gombját, ugyanis ott laktam. Fölfelé menet azonban eszembe ötlött, hogy voltaképp nincs jogom megbeszélni ezt a találkozót, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy elfogadom Battista újabb ajánlatát. Minden attól függ, mire jutok Emiliával, s tudtam, ha nyíltan kijelenti, hogy nem szeret már, akkor nemcsak ezt az új forgatókönyvet nem írom meg, de életemben nem nyúlok többé forgatókönyvhöz. Emilia viszont nincs otthon; ha Battista telefonál, nem mondhatom meg tiszta szívvel, hogy elfogadom-e az ajánlatát vagy sem. Életem sok egyéb képtelensége közt a legnagyobb képtelenségnek tartottam, hogy megállapodjam valamiben, aztán visszakozzam. Erre a gondolatra olyan undor, valóságos dühroham kerített hatalmába, hogy hirtelen megállítottam a felvonót, és a földszinti gombot nyomtam be. Jobb, sokkal jobb, ha Battista nem talál otthon, amikor telefonál, gondoltam magamban. Később, még ma este, kimagyarázkodunk Emiliával; és holnap majd aszerint válaszolok a producernek, hogy mire jutottam Emiliával. A felvonó közben ereszkedett lefelé, én meg csak néztem a homályos üveg mögött elsuhanó emeleteket, egyiket a másik után, ugyanolyan elkeseredett tekintettel bámultam, mint amikor egy hal figyeli, amint a víz szintje rohamosan apad a medencéjében. A felvonó végre megállt, már nyúltam is az ajtóhoz. Ám hirtelen újabb gondolat állított meg: igaz, Emília magyarázatától függ az új munka sorsa; de mi van akkor, ha Emilia este a szerelméről biztosít, én viszont, ha Battista most nem talál itthon, megkockáztatom, hogy magamra haragítom, és elvesztem a munkát? Tapasztalatból tudtam, hogy milyen szeszélyesek a producerek, valóságos kiskirályok; elég egy ilyen zavaró véletlen, és Battista meggondolja magát, más forgatókönyvírót választ. Kínlódó agyamban összevissza cikáztak a gondolatok, és még nyomorultabbul éreztem magam: igazi kisember vagyok, mondogattam, érdekeim és érzéseim közt hánykolódom, képtelen vagyok dönteni és határozni. Ki tudja, meddig tétovázom zavarodottan abban a felvonóban, ha egyszer csak nem jön egy fiatal nő, karja tele volt csomagokkal, s ki nem nyitja az ajtót. Ijedten felsikoltott, amikor meglátott, úgy álltam ott, mint egy faszent; aztán magához tért, és ő is belépett, megkérdezte, hányadikra akarok menni. Megmondtam, erre közölte: „én a másodikra", és benyomta a gombot. A felvonó újra megindult.

Amikor kiléptem a lépcsőházba, mély megkönnyebbülés fogott el; bár az is megfordult a fejemben: „Milyen állapotban lehetek, ha így viselkedem? Hogyan süllyedhettem idáig? És hová jutottam egyáltalán?" Ilyen gondolatok közt léptem a lakásba, csuktam be az ajtót és mentem a nappaliba. A kereveten Emiliát pillantottam meg, pongyolában heverészett, valami folyóiratot olvasott. A dívány mellett kis asztal, rajta tányérok és ebédmaradékok: Emilia nem ment el, nem az anyjával ebédelt; szóval hazudott. Csúnya képet vághattam, mert amikor rám nézett, azt kérdezte:

– De hát mi van veled?... mi történt?

– Nem anyádhoz készültél ebédre? – mondtam fojtott hangon. -Hogyhogy itthon vagy? Nekem azt mondtad, hogy nem ebédelsz itthon.

– Anyám később telefonált, hogy nem tud velem ebédelni – válaszolta nyugodtan.

– És nekem mért nem szóltál?

– Az utolsó pillanatban telefonált... azt hittem, már nem vagy Pasettinél. Nem tudom, miért, de tüstént bizonyos voltam benne, hogy hazudik.

Bebizonyítani azonban nemcsak neki, magamnak se tudtam, inkább hallgattam, leültem én is a kerevetre. Egy pillanat múlva rám se nézve, a folyóiratot lapozgatva, megkérdezte:

– És te mit csináltál?

– Pasettiék meghívtak.

Ekkor a szomszéd szobában megszólalt a telefon. „Battista... -gondoltam. – Most megmondom, hogy elhatároztam, nem írok több forgatókönyvet... az ördögbe az egésszel... világos, mint a nap, ez a nő egy szemernyit se szeret már." Emilia szokott közönyével azt mondta:

– Menj, nézd meg, ki az... biztosan téged keresnek – fölálltam és kimentem.

A telefon a szomszéd szobában volt, az éjjeliszekrényen. Mielőtt fölvettem, ránéztem az ágyra, megláttam közepén a magányos párnát, és éreztem, kész a döntésem: vége, visszautasítom a forgatókönyvet, aztán itt hagyom Emiliát. Fölvettem a kagylót, de Battista hangja helyett az anyósomét hallottam:

– Riccardo, Emilia ott van? Gondolkodás nélkül válaszoltam:

– Nincs... Azt mondta, magánál ebédel... elment... azt hittem, együtt vannak.

– De hiszen telefonáltam, hogy nem tudok vele ebédelni, a lánynak ma van a kimenője... – kezdte meghökkenten az asszony.

Fölnéztem, és a nyitott ajtón át megláttam, hogy Emilia az ágyon fekve engem néz; és észrevettem, hogy nem is csodálkozva, inkább csöndes undorral és hideg megvetéssel szegeződik rám a szeme. Rájöttem, hogy kettőnk közül most én hazudtam, és ő tudja, miért tettem. Valami búcsúfélét makogtam, aztán hirtelen, mintha most kapnék észbe, fölkiáltottam:

– Nem... tessék csak várni... épp most jön haza... máris küldöm. -Közben intettem Emiliának, hogy jöjjön a telefonhoz.

Fölkelt a kerevetről, lehajtott fejjel végigment a szobán, kivette kezemből a kagylót; nem köszönte meg, rám se nézett. A nappali felé indultam, ő meg türelmetlen mozdulattal szinte felszólított, hogy csukjam be az ajtót. Engedelmeskedtem; aztán teljesen megzavarodottan leültem a díványra, és vártam.

Emilia sokáig telefonált, rémült, kínzó nyugtalanságomban azt hittem, szándékosan. De hiszen, ismételgettem magamnak, mindig hosszan beszélgettek: nagyon ragaszkodott az anyjához, aki özvegyen és magányosan élt, senkije se volt, csak Emilia; neki viszont anyja lett a bizalmasa. Végre kinyílt az ajtó, és megjelent Emilia. Csöndben és mozdulatlanul ültem, szokatlanul kemény arckifejezése semmi jót nem ígért.

Csakugyan, amint kezdte összerakni a kis asztalon az edényeket, már mondta is:

– Megőrültél?... Mért mondtad a mamának, hogy elmentem? Bántott a hangja, ki se nyitottam a számat.

– Tudni akartad, igazat mondtam-e? – folytatta. – Tudni akartad, igaz-e, hogy a mama lemondta az ebédet?

– Lehet, hogy ez volt az oka – feleltem végre erőlködve.

– Hát kérlek, soha többé ne tedd... én igazat mondok... nincs semmi titkolnivalóm... és az ilyesmit éppenséggel nem bírom elviselni.

Határozott hangon beszélt, aztán vette a tálcát, amelyre összerakta a tányérokat meg a poharakat, és kiment a szobából.

Egyedül maradtam, egy pillanatig majdnem elfogott a győzelem keserű érzése. Tehát igaz: Emilia nem szeret már. Régen biztosan nem beszélt volna így velem. Vidáman, csodálkozva, kedvesen azt mondta volna: „Csakugyan azt hitted, hogy hazudtam?", aztán elnevette volna magát, mintha valami gyerekes és megbocsátható csínyen kapna rajta, és a végén még hízelgett is volna neki a dolog: „Hát igazán féltékeny vagy?... nem tudod, hogy csak téged szeretlek?" És az egész egy anyai csókkal végződik, nagy, hosszú ujjú kezével megsimogatja homlokomat, mintha így akarná elűzni minden gondomat és aggodalmamat. De az is igaz, máskor én se gondoltam volna arra, hogy ellenőrizzem, még kevésbé, hogy kétségbe vonjam a szavait. Minden megváltozott: az ő szerelme, és az enyém is. És úgy látszott, hogy az egész egyre rosszabbra fordul.

Az ember azonban mindig reménykedik, akkor is, ha meg van győződve róla, hogy reménytelen helyzetbe került: bizonyítékom volt rá, hogy Emilia nem szeret már, de én még mindig kételkedtem, helyesebben reménykedtem, hogy rosszul értelmeztem egy tulajdonképpen jelentéktelen dolgot. Hirtelen azt mondtam magamban, hogy nem kell elhamarkodni a dolgot: belőle kell kihúznom, hogy nem szeret már, csak ő szolgáltathatja a hiányzó bizonyítékokat... Gyors egymásutánban cikáztak át agyamon ezek a gondolatok, ahogyan ott ültem a díványon, és a semmibe meredtem. Aztán nyílt az ajtó, és visszajött Emilia.

A kerevethez ment, a hátam mögött újra végigfeküdt rajta, és az újság után nyúlt. Nem fordultam meg, úgy mondtam:

– Battista pillanatokon belül telefonál, új forgatókönyvvel akar megbízni... nagyon fontos forgatókönyv.

– Na, és boldog vagy, ugye? – hallottam nyugodt hangját.

– Ezzel a forgatókönyvvel – folytattam – sokat kereshetek... legalább két lakásrészletet kifizethetünk belőle.

Most nem szólt semmi.

– Ez a forgatókönyv egyébként – folytattam – azért is fontos, mert ha megcsinálom, utána újabbakat kapok... nagy filmről van szó.

Végre megkérdezte, de olyan bizonytalan hangon, hogy érződött, közben le se veszi szemét a papírról:

– Milyen film?

– Nem tudom – feleltem. Egy pillanatig hallgattam, aztán kissé ünnepélyesen hozzátettem: – De elhatároztam, hogy nem fogadom el.

– És miért? – hangja még mindig nyugodt volt, közönyös. Fölálltam, megkerültem a díványt, és Emiliával szemben ültem le.

Kezében volt az újság, de amikor látta, hogy vele szemben telepszem le, akkor leengedte, és rám nézett.

– Mert én, mint tudod – mondtam őszintén –, gyűlölöm ezt a munkát, és csak azért csinálom, mert szeretlek... mert ki akarom fizetni a részleteit ennek a lakásnak, amely annyira fontos neked, vagy legalábbis úgy teszel, mintha fontos lenne... de most már biztosan tudom, hogy nem szeretsz... így hát semmi értelme.

Tágra nyílt szemmel nézett rám, nem szólt semmit.

– Nem szeretsz már – folytattam –, én meg nem csinálom tovább ezt a munkát... Ami a lakást illeti... nos hát, kölcsönt veszek fel rá, vagy eladom... Szóval nem bírom így tovább, és úgy érzem, itt az ideje, hogy megmondjam neked... most már tudod... Battista mindjárt telefonál, és én elküldöm a fenébe.

Megmondtam hát, eljött hát a kimagyarázkodás pillanata, régóta féltem tőle, de kívántam is. Erre a gondolatra szinte megkönnyebbültem, friss bátorsággal néztem Emiliára, vártam, mit válaszol. Kicsit hallgatott, mielőtt felelt. Nyilván meglepte ez a nyers bejelentés. Valóban, úgy látszott, időt akar nyerni, mert óvatosan azt kérdezte:

– Miből gondolod, hogy nem szeretlek már?

– Mindenből – feleltem szenvedélyes hévvel.

– Például?

– Először is mondd meg, igaz-e, vagy sem.

– Te mondd meg, hogy miből gondolod ? – vágott vissza csökönyösen.

– Mindenből – ismételtem. – Abból, ahogyan beszélsz velem, ahogyan rám nézel, ahogyan viselkedsz velem... Mindenből... egy hónapja azt kívántad, hogy külön is aludjunk... Azelőtt nem akartad volna...

Habozva rám nézett; aztán láttam, hogy hirtelen a gyors elhatározás fénye csillan meg szemében. Pontosan ez volt az a pillanat, amikor eldöntötte, hogyan viselkedjen velem, és ettől nem tágít, akármit mondok vagy csinálok, gondoltam.

– De hát biztosítlak – felelte végül lágyan –, akár meg is esküszöm, hogy nem tudok nyitott ablaknál aludni... nekem sötétség kell meg csönd... esküszöm.

– De hát felajánlottam, hogy csukott ablaknál alszom.

– Hát – tétovázott –, azt is meg kell mondanom, hogy nem alszol valami csöndesen.

– Hogyhogy?

– Horkolsz – mosolyodott el könnyedén, aztán hozzátette: – Minden éjjel fölébresztettél... ezért határoztam el, hogy külön alszom.

Kissé zavarba jöttem ettől a horkolás-dologtól, amelyről nem tudtam, és nem is nagyon hittem benne: más nőkkel is aludtam már, és soha egyikük se mondta, hogy horkolok.

– Különben se szeretsz – mondtam aztán habozva, kissé szégyellősen –, egy szerető feleség nem úgy szeretkezik, ahogyan egy idő óta te.

Azonnal bosszús lett, élesen tiltakozott:

– Igazán nem tudom, mit akarsz... annyiszor szeretkezünk, ahányszor csak kívánod... Talán előfordult már, hogy nem adtam oda magamat?

Tudtam, hogy ilyen bizalmas beszélgetésben mindig én vagyok a szemérmesebb, szégyenlősebb, félszegebb. A máskor tartózkodó és illedelmes Emilia az ágyban, úgy látszik, nem ismert szemérmet, zavart; sőt, amin mindig mélyen elcsodálkoztam, és ami természetes ártatlansága miatt el is bűvölt, szeretkezés előtt, közben és utána is mindig beszélt magáról a szeretkezésről, és a tartózkodás és gyöngédség minden látszata nélkül, nyersen, zavarba ejtő szabadossággal. Kényszeredetten mondtam:

– Nem, mindig odaadtad magad... de... Sürgetően kezdte újra:

– Valahányszor szeretkezni akartál, mindig szeretkeztünk... és te nem olyan vagy, aki megelégszik az egyszerű aktussal... te jól tudsz szeretkezni...

– Gondolod? – kérdeztem szinte jólesően.

– Igen – mondta szárazon, rám se nézve –, de ha nem szeretnélek, akkor épp az bosszantana, hogy jól tudsz szeretkezni, és igyekeznék kibújni alóla... és egy nő mindig talál ürügyet, hogy ne adja oda magát, nem?

– Jó – mondtam –, megteszed, mindig odaadtad magad... de nem úgy, mint aki szeret.

– Hát hogy?

Azt kellett volna felelnem: „Úgy, mint egy prostituált, aki lefekszik a vendégnek, de csak egy vágya van, hogy hamar vége legyen... tessék, így csinálod..." De tiszteltem őt és magamat is, ezért inkább hallgattam. Különben is, mire lett volna jó? Azt felelte volna, hogy nem igaz, még kegyetlen, kimért pontossággal emlékeztetett is volna érzéki megnyilvánulásaira, amelyekben minden volt, ügyesség, kéj vágy, makacsság, erotikus düh, minden, kivéve a gyöngédséget és az igazi odaadás szavakkal ki nem fejezhető örömét; és én nem tudtam volna mit felhozni ellenvetésül; ráadásul ezzel a sértő hasonlattal meg is bántanám, és még én lennék az igazságtalan. Megértettem, hogy a várva várt kimagyarázkodás füstbe ment, és elkeseredve mondtam:

– Szóval, akármi is az oka, meggyőződésem, hogy nem szeretsz már, ez így van.

Megint rám nézett, mielőtt válaszolt vagy megmozdult volna, mintha arcomból akarná kiolvasni, hogy mihez tartsa magát. Ismét észrevettem valamit, amit már ismertem: barna, derűs-szép, nagyon harmonikus, arányos és fegyelmezett arcát a belső bizonytalanság egészen szétdúlta: fél arca mintha hirtelen besüppedt volna, szája elkerült az arca közepéről, réveteg, borongó szeme szemgödrébe süllyedt, mintha sötét viaszba merülne. Mondom, ismertem ezt a sajátosságát: mindig ez történt, ha olyan elhatározással kellett szembenéznie, amely visszariasztotta, vagy amelyre nem érzett természetes képességet. Aztán egész testével hirtelen lendületet vett, karját a nyakam köré fonta, és nekem hamisnak rémlő hangon azt mondta:

– De Riccardo, mért mondod ezt?... szeretlek... éppen úgy, mint régen. Forró lehelete fülembe csapott, éreztem, amint keze végigsimítja

homlokomat, halántékomat, s a mellére vonja fejemet, erősen, mindkét karjával odaszorítja.

Azért ölel így át – ötlött fel bennem –, mert nem akarja, hogy lássam iparkodó és unatkozó arcát, amelyről lerí, hogy szíve-lelke máshol jár, csak akarata kényszeríti ki belőle ezt az ölelést; és hiába szorítottam arcomat elkeseredett vágyakozással félmeztelen, békésen süllyedő-emelkedő mellére, egyre az járt a fejemben: „Ezek csak mozdulatok... szavaival, hangsúlyával majd elárulja magát." Kicsit vártam, aztán hallottam, amint óvatosan megkockáztatja:

– És mit tennél, ha csakugyan nem szeretnélek már?

Hát igazam volt, gondoltam keserű diadallal, elárulta magát. Azt akarja tudni, mit tennék, ha nem szeretne már, mérlegelni, latolgatni akarja, mit kockáztatna a teljes őszinteséggel. Nem mozdultam, meleg, lágy mellére borulva beszéltem:

– Már mondtam... először is visszautasítanám az új munkát, amit Battista ajánl.

Szerettem volna hozzátenni: „és elválnék tőled", de abban a pillanatban, a mellére borulva, kezével homlokomon, nem mertem kimondani. Még most is reménykedtem, hogy szeret, és féltem, ha csak megemlítem a válás lehetőségét, máris valósággá válik. Végül azt mondta, miközben egyre szorosabban ölelt magához:

– De hát szeretlek... és ez az egész képtelenség... most tudod, mit csinálsz?... ha Battista telefonál, megbeszélsz vele egy találkozót, aztán odamész, és elfogadod a munkát.

– De mért mennék, hiszen már nem szeretsz? – kiáltottam föl kétségbeesetten.

Most ésszerű szemrehányással válaszolt:

– Szeretlek, csak ne mondasd el velem többször... ragaszkodom ehhez a lakáshoz... ha nem tetszik neked ez a munka, akkor nem vitatkozom... de ha azért nem akarod csinálni, mert azt hiszed, hogy már nem szeretlek, és nem ragaszkodom a lakáshoz, akkor tudd meg, hogy tévedsz.

Szinte reménykedtem, hogy igazat beszél; ugyanakkor rájöttem, hogy legalábbis mára, meggyőzött. Ám kétségbeesetten szerettem volna, ha többet tudok, ha egészen biztos vagyok a dolgomban. Erre, mintha megérezte volna a kívánságomat, váratlanul elengedett, és azt suttogta:

– Csókolj meg, jó?

Fölálltam, rápillantottam, mielőtt megcsókoltam; elképedtem, milyen fáradt, valósággal kimerült az arca, szétesettebb és bizonytalanabb, mint valaha. Mintha emberfeletti küzdelmébe került volna, hogy beszéljen velem, megsimogasson és magához öleljen; és mintha újabb, még gyötrelmesebb küzdelemre készült volna azzal, hogy megcsókol. Mégis megfogtam az állat, és ajkammal az övéhez közeledtem. Ebben a pillanatban megszólalt a telefon.

– Ez Battista – mondta, és nyilvánvaló megkönnyebbüléssel szabadította ki magát, majd átszaladt a szomszéd szobába. Én ott maradtam a kereveten, a nyitott ajtón át láttam, amint fölveszi a kagylót, és azt mondja:

– Igen... itt van, rögtön adom... hogy van?

A vonal másik végén néhány szó következett, közben Emilia messziről integetett:

– Éppen magáról beszéltünk, meg az új filmjéről. Újabb titokzatos szöveg. Emilia nyugodtan válaszolt:

– Igen, hamarosan találkozunk... most átadom Riccardónak. Fölálltam, átmentem a szobába, megfogtam a kagylót, Battista közölte, ahogy sejtettem, hogy másnap délután vár az irodájában. Ott leszek, mondtam, váltottunk még pár szót, aztán letettem a kagylót. Ekkor vettem észre, hogy miközben beszéltem, Emilia kiment a szobából. Másra nem gondolhattam, mint hogy azért ment ki, mert elérte, amit akart: megbeszéltem egy találkozót Battistával, tehát nem volt már szükség sem a jelenlétére, sem a simogatásaira.

8

Másnap a megbeszélt időben elmentem Battistához. Irodája egy régi palota teljes első emeletét foglalta el, hajdan egy nemesi család lakott benne, most viszont, ahogy manapság lenni szokott, számos kereskedelmi vállalat székháza volt. A mennyezeti freskókkal, fali stukkókkal díszített tágas termeket fából készült egyszerű válaszfalakkal sok apró, célszerű bútorokkal berendezett szobácskára osztották; ott, ahol valaha mitológiai témájú vagy szentképek függtek, most nagy, harsogóan színes plakátok lógtak; mindenfelé színészképeket, lapkivágásokat, bekeretezett fesztiváldíjakat és más, filmvállalatoknál szokásos díszeket aggattak a falra. Az előszobában, a megfakult erdei freskók hátterében, zöldre lakkozott fémpult trónolt, mögötte három-négy titkárnő fogadta a látogatókat. Battista még fiatal producer volt, az utóbbi években futott be silány, de sikeres kommerszfilmekkel. Szerényen „Diadal Filmstúdiónak" nevezett vállalata akkoriban a legjövedelmezőbbek közé tartozott.

A megadott időben tömve volt az előszoba, volt már annyi tapasztalatom, hogy azonnal biztosan osztályozni tudjam a látogatókat: néhány forgatókönyvíró – fáradt, agyonhajszolt képükről, hónuk alá szorított jegyzetfüzetükről, divatos, egyszerre hanyag és keresett ruhájukról lehetett felismerni őket; néhány ügynök vagy régi filmvállalkozó -gazdatisztekre vagy marhakereskedőkre hasonlítottak; két-három színésznőjelölt vagy inkább statiszta – fiatalok, tán bájosak is, de mintha már előre tönkrementek volna, mesterkélt arccal, túlságosan kifestve, rikító ruhákban jártak; és végül pár, sehová se beskatulyázható alak, a producerek előszobáiban mindig vannak ilyenek: facér színészek, alkalmi forgatókönyvírók, különféle tarhások. Ez az egész népség föl-alá járkált a koszos mozaikpadlón, vagy a falak mentén körberakott magas támlájú aranyozott székeken nyúlt el, ásítozott, füstölt és félhangosan beszélgetett. A titkárnők, ha éppen nem beszéltek a rengeteg telefon valamelyikén, mozdulatlanul ültek a pult mögött, a semmibe meredtek, szemük az unalomtól és gondolattalanságtól szinte üvegesen kancsalított. Hébe-hóba megszólalt egy erőszakos, kellemetlen hangú csengő; erre összerezzentek, egy nevet szólítottak, valamelyik látogató sietősen fölállt, és eltűnt az aranyozott fehér kopogtatóval ellátott ajtó mögött.

Megmondtam a nevemet, aztán én is leültem a terem mélyén. Ugyanolyan elkeseredett lelkiállapotban voltam, mint tegnap, csak sokkal nyugodtabbnak éreztem magamat. Beszélgetésünket rögtön újra átgondolva, végleg meggyőződtem róla, hogy Emilia hazudott, amikor azt állította, hogy szeret; de most, talán mert kissé elcsüggedtem, talán mert csökönyösségből ki akartam kényszeríteni belőle a teljes és őszinte magyarázatot – amelyet még sose sikerült kicsikarnom –, most egyelőre lemondtam róla, hogy következetes legyek: mégsem utasítom vissza az új munkát, bár biztosan tudom már, hogy éppoly céltalan, mint az egész életem. Később, gondoltam, még mindig lesz időm, hogy, mihelyt kihúztam Emiliából az igazságot, abbahagyjam a munkát, és mindent fölrúgjak. Sőt, ez a második és látványosabb megoldás valahogy jobban is tetszett, mint az első. A botrány, az anyagi veszteség még jobban bizonyítja kétségbeesésemet, de a szilárd akaratomat is, hogy véget vetek a tétovázásnak és megalkuvásnak.

Tehát, ahogy mondtam, nyugodt voltam; de érzéketlen és tétlen nyugalom volt ez: valami bizonytalan baj szorongatta ezt a nyugalmat, mert valójában a végsőkig reménykedtem, hogy ne legyen igazam; a biztos baj ellenben egy időre szánalmas nyugalommal tölt el. Nyugodt voltam, ám tudtam, hogy nem sokáig: az első időszaknak, a gyanúénak vége, legalábbis úgy éreztem; hamarosan itt a fájdalom, a lázadás, az önmarcangolás korszaka. Tudtam ezt, de azt is, hogy a kettő közé a halálos nyugalom időszaka esik, amely nagyon hasonlít a vihar második és rosszabbik pillanatát bevezető csalóka, fojtogató szélcsendhez.

Amíg vártam, hogy bevezessenek Battistához, eszembe jutott valami: eddig csak egy dolog érdekelt, az, hogy szeret-e még Emília, vagy sem. Ám most azt hittem, bizonyosan tudom már, hogy nem szeret. Tehát, gondoltam, szinte csodálkozva fölfedezésemen, új problémán törhetem a fejem, azon, hogy miért ábrándult ki belőlem. Annál is inkább, mert ha egyszer kitaláltam az okát, akkor könnyebben kikényszeríthetem Emiliából a magyarázatot.

Meg kell mondanom, alighogy föltettem a kérdést, hitetlenkedő, furcsa érzés fogott el. Valószínűtlen volt, képtelenség: Emiliának az égvilágon semmi oka nem lehetett rá, hogy már ne szeressen. Honnan vettem ezt a biztonságot, nem tudnám megmondani; és azt se, hogy miért nem szeret már, holott szerintem semmi oka nem lehet a kiábrándulásra – és mégsem szeret már, ez nyilvánvaló. Egy pillanatig zavartan tűnődtem szívemnek és eszemnek ezen az ellentmondásán. Végül, mint a geometriában szokás, azt mondtam magamban: „Vegyük azt az abszurdumot, hogy valami van, minthogy nem lehet, hogy ne legyen. És nézzük meg, mi lehet."

Észrevettem, hogy mennél mélyebb kételyek gyötrik az embert, annál szívósabban ragaszkodik az értelem csalóka fényéhez, mert abban bízik, hogy megvilágítja mindazt, amit érzései összezavartak és elhomályosítottak. E pillanatban, amikor ösztönöm olyan ellentmondásos választ adott, szívesen folyamodtam logikai levezetéshez, mint a detektívregények nyomozói. Valakit megöltek, meg kell állapítani az okot, amiért megölhették, és akkor már könnyen el lehet jutni a bűnöshöz... Tehát úgy gondolkodtam, hogy kétféle ok lehetséges: az egyik Emiliában rejlik, a másik bennem. Az első, mint rögtön rájöttem, egyetlen okban összefoglalható: Emilia azért nem szeret, mert mást szeret.

Úgy éreztem, hogy első pillantásra minden további nélkül elvethető ez a föltevés. Emilia viselkedésében az utóbbi időben semmi olyasmi elő nem fordult, amiből egy másik férfira lehetett következtetni, sőt, inkább egyre magányosabb lett és egyre jobban függött tőlem. Majdnem mindig otthon volt, ahogy tudtam, és olvasgatással, anyjával folytatott hosszú telefonálgatásokkal meg a háziasszonyi teendőivel töltötte az időt; szórakozása, mozi, séta, vendéglői vacsora szinte kizárólag tőlem függött. Közvetlenül esküvőnk után, amikor megvoltak még lánykori barátnői, mindenesetre változatosabb, a maga szerény módján nagyvilágibb életet élt. Ezek a lánykori barátságok azonban nagyon hamar felbomlottak; és egyre szorosabban kötődött hozzám, mint már vázoltam, egyre jobban függött tőlem, annyira, hogy néha már zavart a dolog. Ez a függőség különben egyáltalán nem lett kisebb, amikor érzéseinek ereje gyöngült; még a legártatlanabb módon sem akart vagy próbált mással helyettesíteni; már nem szerelmesen, de azért éppúgy hazavárt a munkából, mint régen és csekélyke szórakozása is tőlem függött. Volt ebben a szerelemtelen hűségben valami megindító és szerencsétlen, mint az olyan emberében, aki akkor is hű marad, ha hűségének már semmi értelme, egyszerűen azért, mert a természete hűséges. Szóval, nem szeretett már, és mégis, majdnem biztos, hogy rajtam kívül nem volt más az életében.

Különben az alaposabb vizsgálódás is kizárja, hogy Emilia más férfiba volna szerelmes. Ismertem, vagy azt hittem, hogy jól ismerem. És tudtam, hogy képtelen hazudni, főleg azért, mert kibírhatatlanul és kíméletlenül őszinte, undorodik minden képmutatástól, sőt bosszantja és fárasztja a színlelés; aztán meg teljesen hiányzott belőle minden képzelőerő, semmi olyasmibe nem tudott belekapaszkodni, ami a valóságban nem létezett, vagy nem történt meg. Bizonyos voltam benne, hogy ha másba szerelmes, akkor ezzel a természettel a legjobbnak azt találja, ha tüstént bevall mindent; ráadásul olyan akaratlan-kegyetlen kíméletlenséggel, ahogy félig-meddig népi származásához illik. Hallgatag és tartózkodó talán tudott lenni, megváltozott érzéseiről hallgatott is; az viszont nagyon nehéz, sőt lehetetlen lett volna neki, hogy kettős életet éljen, eltitkolja a házasságtörést, varrónővel, kalapossal, rokonlátogatással, barátnőkkel fedezze a találkákat, a forgalomnak vagy holmi látnivalóknak tulajdonítsa késéseit, mint hasonló körülmények közt a nők. Nem, elhidegülése tőlem nem azt jelenti, hogy máshoz forró érzelmek fűzik. És ha mégis létezik valami ok, és lehetetlen, hogy ne létezzék, azt nem az ő életében kell keresni, hanem az enyémben.

Annyira belemerültem tűnődéseimbe, hogy nem vettem észre: az egyik titkárnő előttem áll, és mosolyogva ismételgeti:

– Molteni úr... Battista doktor várja.

Végre összeszedtem magam, egy időre fölfüggesztettem a nyomozást, és gyorsan bementem a producer dolgozószobájába.

Freskókkal díszített, aranystukkós tágas szalon mélyén ült, egy zöldre lakkozott fém íróasztal mögött; az asztal pontos mása volt az előszobainak. Most veszem észre, még nem írtam le Battista külsejét, pedig gyakran beszéltem róla, gondolom, nem lesz hiábavaló. Battista az a férfi volt, akit alárendeltjei és munkatársai a háta mögött ilyen kedves jelzőkkel illettek: „barom", „majom", „gorilla", „vadállat". Tagadhatatlan, kiérdemelte ezeket a jelzőket, legalábbis a külsejével; én mégse éltem velük, már csak azért sem, mert viszolygok attól, hogy bárkit is csúfnévvel illessek. Meg aztán szerintem igazságtalanok is voltak, nem számoltak vele, hogy Battista valaki – látszólagos erőszakossága mögött nem mindennapi ravaszsággal, mondhatnám agyafúrtsággal megáldott –, egyéniség. Kétségtelenül, óriási állat volt, szívós és túltengő életerővel; ez az életerő azonban nemcsak a vágyaiban fejeződött ki, hanem hébe-hóba nagyon finom, értő meglátásaiban is, amelyek éppen vágyai kielégítésére szolgáltak.

Középtermetű volt, de nagyon széles vállú, lógó farú, kurta lábú: ezért hasonlított egy nagy majomra, ennek köszönhette a már említett csúfneveit. Arcában is volt valami majomszerű: halántékán kopaszodott, homlokát viszont benőtte a haj; sűrű szemöldöke gondterhelt és mozgékony; szeme apró, orra rövid és nyomott, nagy, de szinte ajak nélküli szája vékony, mint a késpenge. Battista nem volt pocakos, inkább gyomros; akarom mondani, kidülledt a melle és a gyomra. Vaskos, fekete szőrös keze volt, a szőrzet a csuklója fölött is folytatódott a kabátujjban: egyszer azon a nyáron együtt voltunk a tengernél, akkor láttam, hogy válla, melle, sőt hasa is bozontos. Ez a vad külsejű ember lágy, behízelgő hangon beszélt, finoman, csiszolt, kissé idegen kiejtéssel, Battista ugyanis Argentínában született. Ez a meglepő és meghökkentő hang nekem épp arról az agyafúrtságról és éleslátásról árulkodott, amelyről beszéltem.

Nem volt egyedül, íróasztala előtt ült valaki, akit Rheingold néven mutatott be. Tudtam, kicsoda, bár először találkoztunk. Német rendező, hazájában a nácizmust megelőző időkben rendezett néhány nagyszabású filmet, amelyek figyelemre méltó sikert arattak. Persze nem volt Pabst vagy Lang klasszisú rendező, de mindig adott magára, sose volt kommersz; törekvései vitathatók, ám mindenképpen el kellett ismerni, hogy komolyak. Hitler hatalomra jutása után nem hallatott magáról. Azt beszélték, hogy Hollywoodban dolgozik, de az utóbbi években Olaszországban nem mutattak be egyetlen filmet se az ő nevével. Most viszont furcsa módon itt bukkant fel, Battista irodájában. Míg a producer beszélt, kíváncsian vizsgálgattam Rheingoldot. Látták már régi metszeteken Goethe arcát? Hát ugyanilyen nemes, szabályos, olümposzi volt a Rheingoldé; az övét is tiszta, ezüstösen csillogó hosszú haj keretezte. Egyszóval: nagy ember feje volt; csakhogy figyelmesebb vizsgálódásra észrevettem, hogy ez a fenség és nemesség csak látszólagos: vonásai kissé vaskosak, de elmosódottak is, és lágyak, mintha papírmaséból volnának; olyasféle benyomást keltettek, hogy éppúgy nincs mögöttük semmi, mint a karneválokon, az apró emberfigurák vállán imbolygó óriási papírmasé fejek mögött. Rheingold fölállt, kezet szorított velem, közben csak a fejét hajtotta meg, viszont német szokás szerint kissé összecsapta a bokáját; ekkor vettem észre, hogy egészen alacsony, bár a válla, talán, hogy arca fenségét bizonyítsa, nagyon széles. Azt is megfigyeltem, hogy köszönéskor nyájasan rám mosolygott, széles félholdmosollyal; nagyon szabályos, csillogóan fehér fogsora gyanút keltett, talán műfogai vannak. Amikor leült, hirtelen és nyomtalanul eltűnt a mosoly, mint amikor a hold elbújik a felhők mögé; kemény, kellemetlen lett az arca, félig parancsoló, félig követelőző.

Battista nagyon messziről kezdte, ahogyan szokta. Rheingoldra mutatott:

– Éppen Capriról beszéltünk Rheingolddal... Molteni, ismeri maga Caprit?

– Kicsit – feleltem.

– Van ott egy villám – folytatta Battista –, éppen azt mesélem Rheingoldnak, hogy Capri milyen elbűvölő hely... ott még az olyan üzletemberek is költők lesznek, mint én.

Battista egyik leggyakoribb fogása volt ez: előhozakodni azzal, hogy mennyire lelkesedik a szép meg a jó dolgokért, szóval az eszmék világába tartozó dolgokért; de legjobban az zavart, hogy lelkesedése – határozottan ezt tapasztaltam – őszinte volt, bár valahogy sose egészen önzetlen.

Egy pillanat múlva, saját szavaitól szinte meghatottan, újra kezdte:

– Pompázó természet, csodálatos ég, örök-kék tenger... és virágok, virágok mindenütt. Azt hiszem, ha író lennék, mint maga, Molteni, akkor Capriban szeretnék élni, ott lenne ihletem... furcsa, hogy a festők ronda, érthetetlen képeik helyett miért nem Capri tájait örökítik meg... Capriban, hogy úgy mondjam, készen állnak a képek, és milyen szépek... elég lenne ott leülni és csak lemásolni a tájat...

Nem szóltam semmit; szemem sarkából Rheingoldot néztem, és láttam, hogy bólogat, mosolya úgy ragyogott arca közepén, mint felhőtlen égen a holdsarló. Battista folytatta:

– Mindig tervezem, hogy néhány hónapot ott töltök, távol az üzleti ügyektől, semmittevésben, de sose sikerül... mi itt a városban természetellenes életet élünk... az ember nem arra született, hogy irományok közt élje az életét, egy hivatalban... és csakugyan, Capri lakói sokkal boldogabbnak látszanak, mint mi... érdemes megnézni őket esténként, amikor sétálni mennek: mosolygós, nyugodt, bájos és vidám fiúk, lányok... és ez azért van, mert nincsenek nagy dolgok az életükben, csak apró álmok, kis érdekek, csip-csup veszekedések... ó, boldog emberek. Ujabb csönd.

– Mint mondtam – kezdte ismét Battista –, van egy villám Capriban, és sose vagyok ott... sajnos... összesen pár hónapot ha tartózkodtam ott, mióta megvettem... éppen azt mondom Rheingoldnak, az a villa épp a megfelelő hely volna arra, hogy ott írják meg a film forgatókönyvét... a táj ihletet adna... már csak azért is, mert ahogy Rheingoldnak megjegyeztem, az a táj a film hangulatát idézi.

Rheingold azt mondta:

– Battista úr, dolgozni mindenütt lehet... persze, Capri hasznos lehet... főleg ha, mint gondolom, a külső felvételeket a Nápolyi-öbölben forgatjuk.

– Pontosan... Rheingold viszont azt mondja, hogy szívesebben menne szállodába, megvannak a maga szokásai, és különben is néha egyedül szeret lenni, és magában tűnődni a munkán... gondolom, hogy maga meg, Molteni, lakhatna a villában a feleségével... nekem örömet szereznének, végre lakna benne valaki... a villa nagyon kényelmes, és könnyen lehet találni egy asszonyt, aki elvégzi a ház körüli teendőket...

Tüstént Emiliára gondoltam, mint mindig; meg arra, hogy egy caprii üdülés valami szép villában talán sok mindent megoldana. Megmondom az igazat: egyszerre ok nélkül, de bizonyos voltam benne, hogy rendbe hozná a dolgokat. Ezért köszöntem meg olyan őszinte hálával:

– Köszönöm... én is azt hiszem, hogy Capri alkalmas forgatókönyvírásra... és a feleségemmel szívesen lakunk a villájában.

– Kitűnő, akkor ez rendben is van – mondta Battista, elhárító mozdulattal, amelyben valami sértőt éreztem, mintha egy hálaáradatot akart volna megállítani, holott nem készültem semmiféle hálálkodásra –, ez rendben, maguk Capriba mennek, én majd néha odalátogatok... és most beszéljünk egy kicsit a filmről.

„Épp ideje!" – gondoltam, és figyelmesen Battistára néztem. Lelkifurdalás gyötört, amiért ilyen sebtében elfogadtam meghívását. Nem tudom, hogy miért, de azt gyanítottam, hogy Emilia helyteleníteni fogja sietségemet. „Azt kellett volna mondanom, hogy gondolkodom rajta -tűnődtem kissé ingerülten –, megbeszélem a feleségemmel." És helytelennek, majdnem szégyenletes dolognak éreztem, amiért ilyen hévvel fogadtam el a meghívást. Battista közben azt mondta:

– Abban mindnyájan megegyezünk, hogy valami újat kell találni a filmben... a háború utáni korszaknak immár vége, új kifejezési módra van szükség... a neorealizmusból, csak hogy példát mondjak, egy kicsit mindenkinek elege lett... ha most megvizsgáljuk, hogy miért lett elegünk a neorealista filmből, akkor talán eljutunk odáig, hogy milyen legyen ez az új kifejezési mód.

Mint már említettem, ismertem Battista kedvenc módszerét: semmivel sem hozakodott elő azonnal. Battista nem volt cinikus, legalábbis nem akart annak látszani, így a többi, őszintébb producerrel ellentétben neki nagyon nehezére esett, hogy a pénzről beszéljen: a haszon neki is legalább olyan fontos volt, sőt talán fontosabb, de mindig diszkrét homályban maradt; ha – tegyük föl – egy film témáját nem látta elég jövedelmezőnek, sose mondta azt, amit a többiek : „Egy vasat se fog hozni" – hanem inkább azt: „Ez a téma ilyen vagy olyan okból nem tetszik"; és mindig esztétikai vagy morális okokra hivatkozott. Pedig az ő szemében is az anyagi siker volt a mű végső próbája. Ez bebizonyosodott, amikor a szépről és a jóról folytatott tengernyi vita után – ezeket én Battista-féle ködösítésnek neveztem – a választás tévedhetetlenül a legkommerszebb megoldásra esett. Ezért egy idő óta minden érdeklődésemet elvesztettem Battista gyakran hosszú és bonyolult fejtegetései iránt, amiket a szép vagy csúnya, morális vagy erkölcstelen filmekről folytatott; és rendüledenül vártam, hogy oda lyukadjon ki, ahová mindig és kivétel nélkül szokott: a kaszszasikerre. Most is arra gondoltam: „Biztosan nem azt mondja majd, hogy a neorealista filmből azért lett elegük a producereknek, mert ott a kasszasiker elmaradt... halljuk csak, mit fog mondani." És csakugyan, pillanatnyi tűnődés után Battista újrakezdte:

– Szerintem a neorealista filmből elsősorban azért lett egy kicsit elegünk mindnyájunknak, mert nem egészséges film.

Megállt, Rheingoldra sandítottam: a szeme se rebbent. Battista, aki ezzel a szünettel az „egészséges" szót akarta kiemelni, most áttért a magyarázatra.

– Amikor azt állítom, hogy a neorealista film nem egészséges, azt mondom, hogy elcsüggeszti az embereket, elveszi életkedvüket... a neorealista film nyomasztó, pesszimista, szürke... eltekintve attól, hogy Olaszországot a rongyosok országának ábrázolja a külföldiek legnagyobb örömére, akiknek érdekük, hogy hazánkat a rongyosok országának lássák, eltekintve ettől a magában is fontos ténytől, a neorealizmus az élet negatív oldalát emeli ki, mindazt, ami az emberi létben szennyes, csúnya, rendellenes. Egyszóval pesszimista film, egészségtelen, az embereket nehézségeikre emlékezteti, ahelyett, hogy segítene leküzdeni a bajokat.

Csak néztem Battistát, és megint nem tudtam, mint ahogy máskor sem, hogy komolyan gondolja-e, amit mond, vagy csak úgy tesz. Volt valami őszinteség abban, amit mondott; talán csak annak az őszintesége, aki könnyen meggyőzi magát a számára hasznos dolgokról; de mégiscsak őszinteség volt. Battista azon a furcsa, nem emberi, lágyságában is fémes csengésű hangján folytatta:

– Rheingold javasolt valamit, ami érdekel... megfigyelte, hogy az utóbbi időben nagy sikerük volt a bibliai tárgyú filmeknek... gyakorlatilag a legjövedelmezőbb filmek voltak – jegyezte meg szinte gondterhelten, ám mintegy zárójelben, jelezve, hogy a világért se akarja hangsúlyozni ezt a megjegyzést. – És miért?... Szerintem azért, mert a biblia még mindig a legegészségesebb könyv, amit valaha írtak ezen a világon... Tehát Rheingold azt mondta: az angol-szászoknak bibliájuk van, maguknak, földközi-tengerieknek viszont Homéroszuk... így van? – szakította félbe magát, és Rheingoldhoz fordult, mintha bizonytalan volna, hogy jól idézi-e.

– Pontosan így – erősítette meg Rheingold, és mosolygó arcában volt némi aggodalom.

– Maguknak, földközi-tengerieknek – folytatta Battista, még mindig Rheingoldot idézve – Homérosz ugyanaz, mint az angolszászoknak a biblia... mért nem készítünk filmet például az Odüsszeiá-ból?

Csönd. Elképedve próbáltam időt nyerni, és erőlködve kérdeztem:

– A teljes Odüsszeiá-ra gondol vagy valamelyik epizódjára?

– Megvitattuk a dolgot – felelte tüstént Battista –, és arra a következtetésre jutottunk, hogy jobb lesz, ha az egész Odüsszeiá-t vesszük alapul... de ez nem fontos... fontosabb az – tette hozzá emeltebb hangon –, hogy amikor újra elolvastam az Odüsszeiá-t, végre rájöttem, hogy mit keresek annyi ideje tudtomon kívül... valamit, amiről éreztem, hogy a neorealista filmekben nem találhatom meg... valamit, amit például a maga témái közt se találtam, Molteni, amelyeket az utóbbi időben beadogatott... szóval valamit, amit úgy éreztem, magamnak se tudtam megmagyarázni, de éreztem, hogy szükség van rá a filmben éppúgy, mint az életben: és ez a költészet.

Megint Rheingoldra néztem: arcán talán még szélesebb mosoly fénylett, mint az előbb, és bólogatott is hozzá. Találomra, elég szárazon azt mondtam:

– Költészet aztán van az Odüsszeiá-ban... csak arra vár hogy filmre vigyék.

– Persze – mondta Battista, fölvett egy vonalzót az asztalról, és rám bökött –, persze... de ehhez maguk ketten kellenek, maga meg Rheingold... tudom, hogy a költészet benne van... s arra vár, hogy maguk kibontsák belőle.

– Az Odüsszeia egy egész világ... mindent ki lehet bontani belőle, amit csak akar az ember... meg kell nézni, hogy milyen szempontból nyúljunk hozzá – feleltem.

Battistát szemmel láthatóan megzavarta, hogy ilyen hidegen hagy a dolog, figyelmesen vizsgálgatott, mintha azt találgatná, milyen szándékok rejtőznek a közöny mögött. Végül, azt hiszem, későbbre halasztotta a vizsgálódást, mert fölállt, megkerülte az asztalt, és fölszegett fejjel ide-oda kezdett járkálni a szobában, kezét nadrágja zsebébe dugva. Megfordultunk, hogy láthassuk; séta közben folytatta:

– Elsősorban az fogott meg az Odiisszeiá-ban, hogy Homérosz költészete mindig látványos... látványoson azt értem, ami csalhatatlanul tetszik a közönségnek... vegyük például a Nauszikaá-epizódot... azok a ruhátlan, szép lányok, akik a bokor mögött rejtőző Odüsszeusz szeme láttára lubickolnak a vízben... tessék, némi változtatással itt van a Fürdőző nők jelenete... vagy vegyék Polüphémoszt: félszemű szörny, egy óriás, egy emberevő... de hát ő King Kong, az egyik legnagyobb siker a háború előtt... vagy vegyék Kirkét a kastélyában... de hisz ez Antinea az Atlantisz-ban... Ezt nevezem látványosságnak... és ez a látványosság, mint mondtam, nemcsak látványosság, hanem költészet is... – Battista izgatottan állt meg előttünk, és ünnepélyesen mondta: – Hát így látom én az Odiisszeiá-t a Diadal Filmstúdió produkciójában.

Nem szóltam semmit. Tudtam, hogy Battista számára egészen mást jelent a költészet, mint nekem; és hogy az ő elképzelése szerint a Diadal Filmstúdió Odüsszeiá-ja, hollywoodi kosztümökben, a monstre bibliai filmek mintájára készülne, szörnyekkel, meztelen nőkkel, csábítási jelenetekkel, erotikával és dagályosan. Battista ízlése – gondoltam – lényegében olyan, mint a D'Annunzio-korabeli olasz producereké, és hogyan is lehetne más? Közben Battista visszakerült az íróasztal mögé, ismét leült, és hozzám fordult:

– Nos, mi a véleménye, Molteni?

Aki ismeri a filmvilágot, az tudja, hogy vannak filmek, amelyekről már akkor biztosan lehet tudni, hogy elkészülnek, amikor még egy sort se írtak le belőle; aztán vannak olyanok, amelyekről éppolyan biztosan lehet tudni, hogy nem készülnek el, hiába írták alá a szerződést, hiába készült el több száz oldal a forgatókönyvből. Most a profi forgatókönyvíró szimatával ismertem föl rögtön, miközben Battista beszélt, hogy ez az Odüsszeia az a film, amelyről sokat beszélnek, de megcsinálni nem fogják. Hogy miért? Nem tudtam volna megmondani, talán mert a munka túl nagy vállalkozásnak látszott, vagy talán Rheingold külseje miatt gondoltam, aki ülve annyira fenséges, állva viszont olyan kicsi volt. Úgy éreztem, hogy a film, Rheingoldhoz hasonlóan, nagyszerűen indul, és nyomorúságosán ér véget, így igazolja azt a mondást a szirénekről: desinit in piscem^[1] Aztán meg miért akar Battista ilyen filmet készíteni? Tudtam, hogy alapjában nagyon óvatos, és kockázat nélkül akar keresni. Valószínűleg arra számít, gondoltam, hogy Homérosz nagy nevével, s ahogy Rheingold mondta, a földközi-tengeri népek bibliájával mint téttel tekintélyes, esetleg amerikai tőkét szerezhet. Egyébként tudtam, hogy Battista ugyanolyan, mint a többi producer, ha a film nem készül el, talál valami ürügyet, és nem fizeti ki a munkámat. Mindig így szokott lenni: ha a film füstbe megy, füstbe megy a honorárium is, legfeljebb annyit tesz meg a producer, hogy kárpótlásul a kész forgatókönyvért más munkát ad: a szegény forgatókönyvest pedig arra kényszeríti a szükség, hogy belemenjen. Tehát, gondoltam magamban, mindenképpen be kell biztosítanom magamat, egyelőre szerződést kell kérnem és főleg előleget, ezt a célt pedig csak úgy érhetem el, ha a nehézségekkel hozakodom elő, és felverem a munkám árát. Szárazon feleltem hát:

– Az a véleményem, hogy csodálatos ötlet.

– Mégsem látszik valami lelkesnek. Elég őszintén feleltem:

– Félek, hogy nem az én műfajom... nincs tehetségem ilyesmihez.

– És miért?... – Battista ingerültnek látszott. – Mindig azt mondta, hogy valami igazit akar csinálni... és most, amikor fölajánlom a lehetőséget, visszakozik.

Próbáltam megmagyarázni:

– Nézze, Battista... nekem elsősorban a pszichológiai filmek fekszenek... ez viszont, ha jól értettem, pusztán látványosság akar lenni... éppúgy, mint a bibliai tárgyú amerikai filmek.

Battistának ezúttal nem volt ideje válaszolni; Rheingold teljesen váratlanul közbevágott:

– Molteni úr – mondta, és visszavarázsolta arcára félholdmosolyát, mint a színész, amikor hirtelen álbajuszt ragaszt az orra alá; udvariasan, szinte hízelgő hódolattal hajolt előre: – Battista úr nagyon jól fejezte ki magát, tökéletes képet rajzolt a filmről, amelyet a segítségével akarok megcsinálni... Battista úrból azonban a producer beszél, elsősorban a látványos elemeket hangsúlyozza... de ha magának a pszichológiai témák fekszenek, akkor mindenképpen meg kell csinálnia ezt a filmet... mert ez a film Odüsszeusz és Pénelopé lelki kapcsolatáról szól... Egy olyan férfiról akarok filmet csinálni, aki szereti a feleségét, de akit a felesége nem szeret.

Megdöbbentem, ráadásul Rheingold mesterkélten mosolygó arca egészen közel került hozzám, mintha minden kibúvótól meg akarna fosztani: válaszolnom kellett, mégpedig azonnal. Erre épp abban a pillanatban, amikor tiltakozni akartam: „De hát nem igaz, hogy Pénelopé nem szereti Odüsszeuszt", a rendező mondata: – Egy olyan férfi, aki szereti a feleségét, de akit a felesége nem szeret – hirtelen eszembe juttatta Emilia meg az én kapcsolatomat, egy férfi viszonyát a feleségéhez, akit szeret, de akit a felesége nem szeret; és ugyanakkor, titokzatos gondolattársítás folytán, ez a mondat emlékezetem mélyéről felszínre hozott egy esetet; és hirtelen úgy éreztem, ez megadja a választ arra a kérdésre, amelyet az előszobában, várakozás közben tettem fel magamnak: miért nem szeret már Emilia?

Hosszúnak fog tűnni, amit most elmondok, pedig az emlék látomásszerű gyorsaságával egy pillanat alatt pergett le. Tehát, ahogy Rheingold mosolygó arca felém hajolt, egyszerre a főbérlőnk szalonjában láttam magam, amint éppen egy forgatókönyvet diktálok. Már a vége felé jártam, jó néhány napig tartott, de még mindig nem tudtam volna megmondani, csinos-e a gépírónő; amikor egy apróság, hogy úgy mondjam, felnyitotta a szememet. Valamit éppen írt, én meg válla fölött áthajolva néztem, és észrevettem, hogy hibázott. Lehajoltam, ki akartam javítani, és magam kopogtam le a szót. Közben véletlenül megérintettem a kezét; akkor láttam, hogy kis termetéhez képest furcsán nagy és erős a keze. Amikor megérintettem, nem húzta el; lekopogtam egy újabb szót, és most már talán szándékosan értem az ujjaihoz. Ekkor ránéztem, és láttam, hogy várakozva és szinte hívogatóan pillant vissza rám. Azt is csodálkozva tapasztaltam, mintha először látnám, hogy milyen csinos, szája kicsi és húsos, orra érdekes, nagy szeme fekete, hátrafésült haja sűrű és hullámos. Sápadt, finom arca azonban elégedetlen, dühös, méltatlankodó. Utolsó részlet: ahogy fintorogva megszólalt: „Bocsánat, nem figyeltem", megütött száraz, kimért, határozottan kellemetlen hangja. Ránéztem és láttam, hogy remekül állja, sőt egyenest kihívóan viszonozza tekintetemet. Ekkor nyilván zavarba jöhettem, és némán válaszolhattam, mert attól kezdve napokig csak egymást bámultuk. Helyesebben ő bámult folyton merészen, elszánt és szemérmetlen tekintettel, valahányszor csak tehette, üldözte menekülő pillantásomat, ha pedig találkozott az övével, próbálta megtartani és kutatóan figyelni. Eleinte, ahogyan lenni szokott, ritkán találkozott a tekintetünk, aztán egyre sűrűbben; végül már nem tudva, hogyan kerüljem el, a háta mögött föl-alá sétáltam, úgy diktáltam. Ám ez a konokul kacér nő megtalálta a módját, hogy ezt az akadályt is leküzdje, a szemben levő falon függött egy jókora tükör, abban nézett tovább, úgyhogy valahányszor fölpillantottam, tekintetünk azonnal találkozott a tükörben. Végül is megtörtént, amire vágyott: egyszer, amikor szokásom szerint áthajoltam a vállán, mert ki akartam javítani egy hibát, ránéztem, tekintetünk találkozott, és szájunk futó csókban egyesült. Jellemző, hogy a csók után mi volt az első szava: „Ó, végre!... már igazán kezdtem azt hinni, hogy sose szánod rá magad." Szóval, már bizonyos volt benne, hogy a kezében tart, olyannyira, hogy a csók után nem is akart újabbakat, hanem munkához látott. Zavart voltam, bántam az egészet: a lány kétségtelenül tetszett, különben nem csókoltam volna meg, de abban is bizonyos voltam, hogy nem vagyok szerelmes belé, és azt a csókot is tulajdonképpen csak férfiúi hiúságomból csalogatta ki hetyke és hízelgő makacsságával. Aztán már nem nézett rám, csak írt, lesütött szemmel; sápadt, kerek arcával és hosszú fekete loboncával csinosabb volt, mint valaha. Aztán, talán szándékosan, újabb hibát követett el, én meg ismét föléje hajolva akartam kijavítani. De vigyázta mozdulataimat, és amint közelébe ért az arcom, tüstént megfordult, átkarolta a nyakamat, fülemnél fogva megragadott, s ferdén szájához húzta az enyémet. E pillanatban nyílt az ajtó, és belépett Emilia.

Azt hiszem, nem kell részleteznem, mi történt utána. Emilia azonnal visszahúzódott, én meg gyorsan azt mondtam a lánynak: „Kisasszony, mára befejeztük... menjen csak haza"; aztán szinte futva mentem ki a szalonból, és szaladtam a szobába, Emiliához. Féltékenységi jelenetet vártam, de Emilia csak annyit mondott, amikor beléptem: „Legalább a rúzst letörülhetnéd a szádról." Letörültem, aztán melléje ültem, és megmondtam az igazat, így próbáltam mentegetni magamat. Leírhatatlan bizalmatlansággal és gyanakvással, de alapjában véve elnézően hallgatott végig, aztán megjegyezte, hogy ha valóban szeretem a gépírónőt, csak mondjam meg, ő feltétel nélkül beleegyezik a válásba. Él nélkül, inkább lágyan és szomorúan beszélt, mintha hallgatólagosan arra szólítana föl, hogy hazudtoljam meg. Végül tengernyi magyarázkodás és kétségbeesés után (egyenesen megrémültem a gondolattól, hogy elhagy), úgy látszott, meggyőztem, és némi ellenkezés és visszautasítás után hajlandó volt megbocsátani. Ugyanaznap délután Emilia jelenlétében fölhívtam a gépírónőt, és közöltem, hogy nincs többé szükségem rá. Megpróbált kicsikarni egy randevút valahol házon kívül; de én kitértem előle, és azóta se láttam.

Mint mondtam, hosszúnak hat ez az emlék, valójában villámgyorsan cikázott át rajtam: Emilia, amint ránk nyitja az ajtót csókolózás közben. És menten elámultam, hogy nem gondoltam rá előbb. Kétségtelenül a következőképpen történt a dolog, gondoltam: Emilia akkor hirtelenében nem mutatta, hogy különösebb fontosságot tulajdonít a dolognak, pedig, talán öntudatlanul, mélységesen felkavarta. Később elgondolkozott rajta, és addig rágódott, amíg egyre jobban belelovalta magát a csalódásba; és az a csók, mely részemről csupán pillanatnyi gyöngeség volt, az ő lelkében, hogy ideggyógyászi kifejezéssel éljek, traumát okozott, vagyis olyan sebet, amely nem forr be, hanem egyre jobban elmérgesedik. Tűnődés közben szórakozott arcot vághattam, mert egyszerre a körém telepedett sűrű ködön át Rheingold nyugtalan hangját hallottam:

– De hát hall engem, Molteni úr?

A köd nyomban eloszlott, összerázkódtam, és a rendező arcát láttam, amint mosolyogva felém hajol:

– Bocsánat – mondtam –, elméláztam... azon gondolkoztam, amit Rheingold mondott: egy olyan férfi, aki szereti a feleségét, de akit a felesége nem szeret... de... de... – nem tudtam, mit szóljak, kimondtam hát az első ellenvetést, ami eszembe jutott: – Odüsszeuszt az eposzban Pénelopé szereti, bizonyos értelemben az egész Odüsszeia Pénelopé szerelmére épül.

Láttam, hogy ellenvetésemet Rheingold mosolyogva hárítja el.

– Hűség, Molteni úr, nem szerelem... Pénelopé hű Odüsszeuszhoz, de azt nem tudjuk, mennyire szereti... és mint tudja, néha szerelem nélkül is nagyon hűséges lehet az ember. Bizonyos esetekben a hűség épp a bosszú, a zsarolás és az elégtétel egyik formája... Hűség... nem szerelem.

Rheingold szavai ismét meghökkentettek; újra Emiliára kellett gondolnom; azon tanakodtam, hogy hűség és közöny helyett nem venném-e szívesebben, ha megcsalna, és utána lelkifurdalása lenne. De, kétségtelenül: magabiztosan nézhetnék Emiliára, ha megcsalt volna, és bűntudatot erezne. Ám épp az előbb bizonyítottam be magamnak, hogy nem csalt meg; sőt én csaltam meg őt. Ujabb tűnődésemből Battista hangja riasztott föl:

– Szóval, Molteni, megegyeztünk, Rheingolddal fog dolgozni. Erőlködve feleltem:

– Megegyeztünk.

– Remek – jelentette ki Battista elégedetten –, akkor csináljuk így: Rheingoldnak holnap reggel Párizsba kell mennie, egy hétig marad. Ezalatt maga, Molteni, készít nekem egy összefoglaló vázlatot az Odiisszeiá-ból és elhozza... mihelyt Rheingold visszajön Párizsból, elmennek Capriba, és azonnal nekilátnak a munkának.

Láttam, hogy ez után a befejező mondat után Rheingold feláll, erre én is gépiesen fölkeltem. Tudtam, hogy beszélnem kellett volna a szerződésről meg az előlegről, különben Battista átver; de megzavart Emilia vagy még inkább személyes ügyeim különös párhuzama Rheingold Homéroszértelmezésével. Az ajtóhoz menet mégis sikerült kinyögnöm:

– És a szerződés?

– A szerződés kész – mondta Battista váratlanul, nagylelkű és mellékes hangsúllyal –, és a szerződéssel együtt az előleg is a rendelkezésére áll... csak át kell mennie a titkárságra, Molteni, alá kell írnia az egyiket és felvennie a másikat.

Majd elszédültem a csodálkozástól: most is azt vártam, mint más forgatókönyveknél, hogy Battista finom csatározásokat folytat majd járandóságom csökkentéséért vagy a fizetés halogatásáért; és tessék, azonnal fizet, vita nélkül. Miközben a szomszéd terembe igyekeztünk, ahol a könyvelőség volt, nem bírtam megállni, azt mormogtam:

– Köszönöm, Battista... tudja, hogy szükségem van rá. Ajkamba haraptam: először is egyáltalán nem volt igaz, hogy szükségem van rá, legalábbis sürgős szükségem, ahogy szavaimból érteni lehetett; aztán meg tisztán éreztem, hogy nem kellett volna ilyesmit mondanom, nem is tudom, miért. Battista pedig csak fokozta lelkifurdalásomat.

– Kitaláltam, kedves fiam – mondta, és pártfogóan vállon veregetett –, és intézkedtem.

Szólt az íróasztal mögött ülő egyik titkárnak:

– Ez Molteni úr... a szerződés meg az előleg miatt.

A titkár fölállt, és azonnal kinyitott egy dossziét, kivett belőle egy kész szerződést, amelyhez gombostűvel oda volt tűzve az utalványcédula is. Battista kezet szorított Rheingolddal, aztán megint vállon veregetett, jó munkát kívánt, és visszament a dolgozószobájába.

– Molteni úr – mondta Rheingold, és ő is odajött hozzám, és kezet nyújtott –, találkozunk, ha visszajövök Párizsból... közben elkészíti az Odüsszeia szinopszisát... és elhozza Battista úrnak, megbeszéli vele.

– Jó – mondtam kissé csodálkozva, mert úgy láttam, mintha valahogy, nem tudom, miért, cinkosán rám kacsintott volna.

Észrevette pillantásomat, mert hirtelen megragadta a karomat, és a fülemhez hajolt:

– Legyen nyugodt – súgta hirtelen –, ne féljen... hagyja csak Battistát beszélni... pszichológiai filmet csinálunk, csakis pszichológiait.

Megfigyeltem, hogy németesen ejti a „pszichológiai" szót: pszüchológiainak, aztán rám mosolygott, kézfogás közben keményen fejet hajtott, összecsapta a bokáját és elment. Néztem, ahogyan távolodik, csak a titkár hangjára riadtam föl:

– Hát akkor, Molteni úr... lenne olyan szíves aláírni itt?...

9

Még csak hét óra volt, amikor hazaértem, s Emiliát hiába kerestem az üres lakásban: elment, valószínűleg csak vacsorára tér haza. Csalódott voltam, és valahogy elkeseredett is; arra számítottam, hogy itthon találom, és rögtön beszélek vele a gépírónőesetről; bizonyosra vettem, hogy az a csók az oka mindennek, és új önbizalom töltött el, bíztam benne, hogy pár szóval eloszlatom a félreértést, aztán közlöm vele a délutáni jó híreket: az Odüsszeia-szerződést, az utazást Capriba. Azt mondhatnák, hogy csak néhány órára tolódott el a magyarázkodás, mégis ingerült csalódottság fogott el, szinte rossz előérzetem támadt. E pillanatban biztos voltam a dolgomban: ki tudja, hogy két óra múlva is ugyanolyan meggyőző tudok-e majd lenni. Mint látják, hiába áltattam magam azzal, hogy végre megtaláltam a dolog nyitját, Emilia kiábrándulásának valódi okát, tulajdonképpen nem voltam olyan bizonyos benne. És már attól a csekélységtől, hogy nincs itthon, nyugtalan és rosszkedvű lettem.

Kedvetlenül, idegesen, zavartan mentem a dolgozószobába, gépiesen megkerestem a könyvespolcon az Odüsszeiá-t, Pindemonte fordításában. Aztán az íróasztalhoz ültem, becsavartam a gépbe egy papírt, rágyújtottam, és nekiláttam a vázlatnak. Gondoltam, hogy a munka megnyugtat, vagy legalább elfelejteti aggodalmamat: többször kipróbáltam ezt a gyógyszert.

Kinyitottam a könyvet, és lassan végigolvastam az egész első éneket. Aztán a lap tetejére fölírtam a címet: „Az Odüsszeia szinopszisa – és alatta elkezdtem: – A trójai háború jó ideje véget ért. A görög hősök, akik részt vettek benne, immár mind hazatértek. Mind, kivéve Odüsszeuszt, aki még távol van szigetétől és szeretteitől." Ekkor azonban megállított a bizonytalanság, hogy bevegyem-e a vázlatba az istenek gyűlését, mikor megvitatják, hogy Odüsszeusz visszatérjen-e Ithakába. A gyűlés fontos, gondoltam, mert ez viszi be az eposzba a végzet és az emberi erőfeszítések hiábavalóságának – de egyben nemességének és hősiességének -gondolatát. Ha az istenek gyűlését kihagyjuk, akkor megfosztjuk az eposzt az égiek világától, kiiktatunk minden isteni beavatkozást, nem számolhatunk a különböző istenségek oly kedves és költői jelenlétével. Ám kétségtelen, hogy Battista tudni se akar majd az istenekről, neki az istenek csak semmitmondó fecsegők, akik olyan dolgokról határoznak, amelyekről a főszereplők is remekül dönthetnek. Ami Rheingoldot illeti, kétértelmű célzása a pszichológiai filmre, hát az se ígér semmi jót az istenségeknek: a pszichológia nyilván kizárja a végzetet meg az isteni beavatkozást; a végzetet legjobb esetben is az emberi lélek mélyén keresi, az úgynevezett tudatalatti sötét mélységeiben. Az istenek tehát se a látványosság, se a pszichológia szempontjából nem kellenek... Egyre ködösebben és fáradtabban rajzottak gondolataim; időnként ránéztem az írógépre, és azt mondogattam, hogy újra munkához kell látnom, de nem tudtam, a kisujjamat se mozdítottam; végül rezzenéstelen, mély és üres töprengésbe merültem ott az íróasztalnál, szemem a semmibe révedt. Valójában nem is töprengtem, különféle, de egyformán kellemetlen, zaklató érzések keserű és hideg ízei kavarogtak bennem; de olyan kábult, fáradt és ideges voltam, hogy magamnak se tudtam pontosan megfogalmazni őket. Aztán, ahogy a mélységből az állóvíz mozdulatlan felszínére tör hirtelen egy, ki tudja, mióta ott rejtőzködő buborék, fejemben egy gondolatsor tört utat magának: „Most el kell majd végeznem a szokásos mészárosmunkát az Odüsszeiá-n is, hogy film lehessen belőle... és ha befejeztem, ez a könyv is visszakerül a polcra, a többi közé, amelyek más forgatókönyvek alapjául szolgáltak... és ha pár év múlva újabb könyvért nyúlok, hogy feltrancsírozzam egy újabb film számára, akkor meglátom majd, és azt mondom: Á, persze, az Odüsszeia forgatókönyvét írtam akkor Rheingolddal... aztán nem lett belőle semmi... nem lett belőle semmi, pedig hónapokig, reggel, este, minden áldott nap Odüsszeuszról, Pénelopéról, a Küklopszokról, Kirkéről, a

Szirénekről beszéltünk... nem lett belőle semmi, mert... mert nem volt hozzá pénz." Észrevettem, hogy erre a gondolatra megint mély utálat fog el az osztályrészemül jutott mesterség iránt. És kínzó fájdalommal éreztem újra: undorom abból a bizonyosságból támadt, hogy Emilia nem szeret már. Eddig érte dolgoztam, csakis érte: és most, hogy hiányzik a szerelme, a munkám céltalanná vált.

Nem tudom, meddig kuporogtam mozdulatlanul, szemben az írógéppel, az ablakra révedezve. Végre-valahára messziről hallottam, amint csapódik a bejárati ajtó, aztán léptek visszhangoztak a nappaliban, és tudtam, hogy hazaért Emília. Mégse mozdultam, ott maradtam, ahol voltam. Végre hátam mögött hallottam, hogy nyílik a dolgozószoba ajtaja, és Emilia azt kérdi:

– Itt vagy? Mit csinálsz? Dolgozol? Megfordultam.

A küszöbön állt, kalapja még a fején, kezében kis csomag. Magam is csodálkoztam, hogy annyi kétkedés és aggódás után önkéntelenül rögtön azt mondom:

– Nem, nem dolgozom... azon tűnődöm, hogy elfogadjam-e Battistától az új forgatókönyvet.

Becsukta az ajtót, és a közelembe jött, az íróasztalhoz:

– Battistánál voltál?

– Igen.

– És nem egyeztetek meg... nem ajánl eleget?

– De, eleget ajánl... és megegyeztünk.

– Hát akkor... talán nem tetszik a téma?

– De tetszik, jó téma.

– Mi a téma?

Rápillantottam, mielőtt válaszoltam: szórakozott és közönyös volt, mint máskor, látszott, hogy kötelességből beszél.

– Az Odüsszeia – feleltem kurtán.

A csomagocskát letette az íróasztalra, aztán fejéhez emelte a kezét, lassan levette a kalapot, lenyomódott haját megrázta. Arca azonban üres és szórakozott volt: vagy nem értette, hogy a híres eposzról van szó, vagy a cím – és ez valószínűbb – ha nem is volt előtte teljesen ismeretlen, semmit nem mondott neki.

– És – kérdezte végül szinte türelmetlenül – nem tetszik ?

– De igen, mondom.

– Az Odüsszeia nem az, amit az iskolában is tanítanak? Miért nem akarod megcsinálni?

– Mert már nincs kedvem hozzá.

– De hát ma reggel még úgy döntöttél, hogy elfogadod, nem? Hirtelen rádöbbentem, hogy itt az újabb, de most aztán valóban döntő kimagyarázkodás pillanata. Fölpattantam, elkaptam a karját, és azt mondtam:

– Menjünk át, beszélnem kell veled.

Megijedt, talán nem is a hangomtól, inkább attól, hogy valósággal görcsös erővel szorongattam a karját.

– Mi van veled... megőrültél?

– Nem, nem őrültem meg, menjünk át és beszélgessünk. Ellenkezett, mégis keresztülvonszoltam a dolgozószobán, kinyitottam az ajtót, belöktem a nappaliba, és egy karosszék felé irányítottam:

– Ide ülj le – én is leültem vele szemben, és azt mondtam: – Most beszélgessünk.

Bizonytalanul nézett rám, még mindig kissé ijedten:

– Na, beszélj, hallgatlak. Hideg, színtelen hangon kezdtem:

– Tegnap, emlékszel?, azt mondtam, hogy nincs kedvem ehhez a forgatókönyvhöz, mert nem vagyok már biztos benne, hogy szeretsz... te azt felelted, hogy szeretsz, és írjam csak meg... így van?

– Igen, így.

– Nahát – folytattam eltökélten –, azt hiszem, hazudtál... nem tudom, miért, talán sajnálatból, talán érdekből...

– De miféle érdekből? – szakított félbe keserűen.

– Hogy itt maradhass ebben a lakásban, amelyet szeretsz -magyaráztam.

Heves válasza meglepett. Fölállt, és kissé emelt hangon azt mondta:

– Honnan veszed ezt... nekem ez a lakás egyáltalán nem fontos, egyáltalán... kész vagyok visszamenni egy bútorozott szobába... látszik, hogy nem ismersz... nekem egyáltalán nem fontos...

Ezekre a szavakra éles fájdalmat éreztem, mint akinek sértő módon semmibe veszik az ajándékát, amelyért annyi keserves áldozatot hozott. Hiszen az utóbbi két évben az életem volt ez a lakás, amelyről olyan megvetően beszél; ezért a lakásért hagytam abba kedvenc munkámat, mondtam le féltett álmaimról. Elgyöngültem, hitetlenkedve kérdeztem.

– Egyáltalán nem fontos?

– Nem, egyáltalán nem – hangja nem tudom, miféle megvető indulattól csengett hamisan –, csöppet sem... értetted?... egy csöppet sem.

– De tegnap azt mondtad, hogy ragaszkodsz ehhez a lakáshoz.

– Azért mondtam, hogy örömöt szerezzek neked... mert azt hittem, hogy te ragaszkodsz hozzá.

Magamban elámultam: tehát én, aki föláldoztam drámaírói álmaimat, én, aki igazán sose törődtem ilyesmivel, én ragaszkodom a lakáshoz. Ráébredtem, hogy előttem ismeretlen okból a becstelenség útjára lépett már, és azt mondtam magamban: semmi értelme, ha azzal mérgesítem tovább a helyzetet, hogy ellentmondok, és emlékeztetem, mennyire vágyakozott arra, amit most látszólag semmibe vesz. Egyébként a lakás csak részletkérdés, egészen más a fontos.

– Hagyjuk a lakást– mondtam, és igyekeztem visszafogni a hangomat, próbáltam békülékenyen és tárgyilagosan beszélni –, nem a lakásról akarok vitatkozni, azt szeretném inkább tudni, hogy mit érzel irántam... tegnap hazudtál, amikor valami okból azt mondtad, hogy szeretsz... hazudtál, és ezért nincs kedvem a filmen dolgozni... mert egyes-egyedül érted csináltam, és ha már nem szeretsz, akkor semmi értelme az egésznek.

– De honnan veszed, hogy hazudtam?

– Sehonnan, de minden erről beszél... megtárgyaltuk tegnap, nem akarom elölről kezdeni... vannak dolgok, amelyeket nem lehet megmagyarázni, csak érzi az ember... és én érzem, hogy már nem szeretsz...

Első őszinte megnyilatkozását tapasztaltam hirtelen:

– Miért akarsz mindent tudni! – kérdezte váratlanul szomorúan és fáradtan, miközben az ablakot bámulta. – Miért?... Hagyd abba... mindkettőnknek jobb lesz.

– Szóval – sürgettem –, elismered, hogy igazam lehet.

– Nem ismerek el semmit... csak szeretném, ha békén hagynál... hagyj békén. – Már-már sírás bujkált ezekben a szavakban. Aztán hozzátette: -És most itt hagylak... átöltözöm – fölállt, és az ajtóhoz indult. Én azonban elkaptam a csuklójánál fogva. Máskor is megtettem ezt a mozdulatot: sokszor, amikor fölállt, hogy elmenjen, én útközben elkaptam keskeny, finom csuklóját. Ám régebben azért fogtam meg, mert hirtelen megkívántam, és ő tudta, szelíden megállt, következő mozdulatomat várta, amellyel átöleltem a lábát, és arcomat ölébe hajtottam, vagy őt vontam a térdemre. Mindez némi ellenkezés és simogatás után szeretkezéssel végződött, ott, ahol éppen voltunk, a karosszékben vagy a közeli díványon. Most viszont egészen más szándékom volt, és ezt keserűen meg is állapítottam. Nem ellenkezett, csak állt mellettem, és föntről nézett le rám:

– Megtudhatnám végre, hogy mit akarsz tőlem?

– Az igazságot.

– Erőnek erejével azt akarod, hogy minden rosszra forduljon köztünk... igen, ezt akarod!

– Tehát föltételezed, hogy ez az igazság nem lenne ínyemre?

– Nem tételezek föl semmit.

– De ha egyszer azt mondtad: minden rosszra fordul köztünk.

– Csak azért mondtam, hogy valamit mondjak... és most hagyj, hadd menjek.

De nem kapálózott, meg se mozdult, egyszerűen várta, hogy én engedjem el. Arra gondoltam, hogy szívesebben venném a heves ellenállást, mint ezt a közönyös, megvető nyugalmat: szinte reménykedve elevenítettem fel a szeretkezést bevezető régi mozdulatot, azt hittem, fölébresztem kihunyt szeretetét: elengedtem a csuklóját, és átöleltem a lábát. Hosszú, bő rakott szoknya volt rajta; amikor átöleltem, éreztem, hogy a ruha egyenes, izmos és kemény lábához nyomódik, és köréje tekeredik, mint hajóárboc köré a dús vitorlázat. Annyira megkívántam, hogy szinte fájt, hiszen olyan váratlanul tört rám a vágy, és olyan elkeseredett tehetetlenség kísérte. Fölnéztem, úgy mondtam:

– Emilia, mi bajod van velem?

– Semmi, igazán... és most engedj, hadd menjek! Még szorosabban átöleltem, arcomat ölébe fúrtam. Máskor erre a mozdulatra egy idő múlva éreztem, hogy lassan, ismerősen simogatni kezdi a fejemet nagy kezével, amelyet annyira szerettem. A zavar jele volt ez nála, azt jelentette, hogy hajlandó a kedvemre tenni. Most azonban erőtlenül csüngött a keze. Régen annyira más volt, hogy most egészen szíven ütött a magatartása. Elengedtem, és újra megragadtam a csuklóját:

– Nem, nem mész el... meg kell mondanod az igazat... Ebben a pillanatban... nem mész ki, amíg nem mondod meg az igazat.

Még mindig a magasból nézett rám; én nem láttam őt, de habozó tekintetét lehajtott fejemen éreztem. Végül azt mondta:

– Te akartad... Én nem kívántam jobbat, nekem továbbra is jó lett volna úgy, mint most... igazán te akartad: az igazság az, hogy már nem szeretlek... tessék, ez az igazság.

A legkellemetlenebb dolgokat is el lehet képzelni, még azzal a biztos tudattal is, hogy igazak. Ám a feltételezések, helyesebben bizonyosságok beigazolódása mégis mindig váratlan és fájdalmas, mintha mégse képzeltünk volna el előre semmit. Alapjában mindig tudtam, hogy Emilia nem szeret már. De amikor tőle hallottam, elállt a szívverésem. Nem szeret már: ezek a sokszor fölrémlő szavak az ő szájából egészen új jelentést kaptak. Eddig feltételezés volt, ha csupa bizonyossággal teli is, most tény lett. Olyan súlya lett, úgy betöltötte az agyamat, ahogy eddig még soha. Alig emlékszem, hogyan fogadtam ezt a bejelentést. Valószínűleg megborzongtam; amikor jeges zuhany alá áll az ember, akkor is megborzong, pedig tudja, hogy jeges lesz. Aztán igyekeztem magamhoz térni, próbáltam tárgyilagosnak és méltányosnak mutatkozni. A tőlem telhető legszelídebb hangon mondtam:

– Gyere ide... ülj le, és magyarázd meg, miért nem szeretsz már.

Szót fogadott, és megint leült, most a díványra. Kissé ingerülten válaszolta:

– Ezen nincs semmi magyarázni való... nem szeretlek, s ez minden, amit mondhatok.

Tudatában voltam, hogy minél tárgyilagosabb vagyok, annál mélyebben fúródik belém a kimondhatatlan fájdalom tüskéje. Erőltetett mosoly torzította el arcomat, és azt válaszoltam:

– Legalább ismerd el, hogy tartozol valami magyarázattal... ha a szolgálót elküldik, annak is megmagyarázzák, miért bocsátják el.

– Nem szeretlek már, több mondanivalóm nincs.

– De miért?... Valaha szerettél, nem?

– Igen, szerettelek... nagyon... de most már nem szeretlek.

– Nagyon szerettél?

– Igen, nagyon, de most már vége.

– De miért? Valami oka csak van.

– Biztosan, lehet... de nem tudom megmondani... csak annyit tudok, hogy már nem szeretlek.

– Ne hajtogasd annyit – kiáltottam föl szinte akaratom ellenére, kissé emelt hangon.

– Te ismételteted velem folyton... Nem akarod elhinni, azért hajtogatom.

– Már elhiszem.

Csönd. Emilia rágyújtott, a padlót nézte, úgy fújta a füstöt. Én görnyedten ültem, fejemet kezembe hajtva. Végül azt mondtam:

– Ha én megmondom az okát, elismered majd?

– De ha egyszer magam sem tudom.

– De ha én megmondom, talán rájössz.

– Jó, gyerünk... mondd meg.

„Ne beszélj velem így" – szerettem volna felordítani, annyira fájt a közönyös és sürgető hangja. De türtőztettem magamat, és igyekeztem, hogy tárgyilagos maradjak:

– Emlékszel arra a lányra – kezdtem –, aki pár hónapja gépelni járt hozzánk... az a gépírónő... rajtakaptál bennünket, amikor csókolóztunk... ostoba gyöngeség volt tőlem... az a csók volt az egyetlen, az első és az utolsó, esküszöm... aztán soha többet nem találkoztunk... Most mondd meg az igazat, nem ez a csók szakított el tőlem?... Mondd meg az igazat... nem ettől a csóktól kezdtél kiábrándulni belőlem?

Beszéd közben figyelmesen néztem. Első megnyilatkozása a csodálkozás volt, a második a tagadás: mintha teljes képtelenségnek tartaná feltételezésemet. Aztán világosan láttam, hogy egy hirtelen ötlet megváltoztatja arckifejezését. Lassan felelte:

– Hát, tegyük fel, hogy az a csók volt... most, hogy tudod, jobb? Azonnal bizonyos voltam benne, hogy nem az a csók volt, hiába

igyekszik most elhitetni velem. Világos: hirtelenében egyenesen csodálkozott a feltételezésen, annyira messze járt az igazságtól; aztán hirtelen meggondolta magát, és elfogadta. Nem gondolhattam másra, csak arra, hogy sokkal súlyosabb oka van a kiábrándulásra e folytatás nélkül maradt csóknál. Valószínűleg azért nem akarja elárulni, mert még mindig tekintettel van rám. Emilia nem volt gonosz, ezt tudtam, és nem szeretett senkit megsérteni. A valódi ok nyilván nagyon sértő. Lágyan mondtam:

– Nem igaz, nem a csók volt.

– Miért?... Ha mondom, hogy az – csodálkozott.

– Nem, nem a csók... más volt.

– Nem tudom, mit akarsz mondani.

– Nagyon j ól tudod.

– Nem, nem tudom, becsületszavamra.

– Én meg azt mondom, hogy tudod.

Szinte anyai módon türelmetlenkedett:

– Miért akarsz annyira mindent tudni?... Látod, milyen vagy... miért szimatolsz folyton... mire jó ez neked?

– Mert jobban szeretem az igazságot, akármilyen is, mint a hazugságot... Ráadásul, ha nem mondod meg az igazat, ki tudja, hogy mit képzelek... valami nagyon csúnya dolgot.

Egy pillanatig szótlanul, furcsán nézett.

– Mit számít az neked – kezdte aztán –, a lelkiismereted nyugodt, nem?

– Nekem igen, persze.

– Hát akkor mit törődsz a többivel?

– Tehát igaz... – makacskodtam – tehát valami nagyon csúnya dolog.

– Ezt nem mondtam... csak azt mondtam, hogy ha nyugodt a lelkiismereted, akkor a többivel ne törődj.

– Nyugodt a lelkiismeretem, igaz... de ez nem jelent semmit... néha a lelkiismeret is csal.

– A tiéd nem, igaz? – kérdezte halvány gúnnyal, ami nem kerülte el figyelmemet, még sértőbbnek éreztem, mint közönyét.

– Az enyém is.

– Na, mennem kell – mondta váratlanul –, van még valami mondanivalód?

– Nem, nem mész el, amíg nem mondtad meg az igazságot.

– Már megmondtam: nem szeretlek.

Hogy hatott rám ez a két szó! Elsápadtam, és szomorúan esedeztem:

– Könyörögtem már, hogy ne hajtogasd annyit... túlságosan fáj.

– Te kényszerítesz, hogy mindig újra elmondjam... persze, nekem se öröm.

– Miért akarod elhitetni velem, hogy a miatt a csók miatt nem szeretsz már? – folytattam, gondolatmenetemet követve. – Egy csók, az semmiség... az a lány egy kis liba volt, soha többé nem láttam viszont... ezeket a dolgokat te is tudod, és megérted... nem, az igazság az, hogy azért nem szeretsz már – most egészen tagolva beszéltem, súlyos, sötét gyanúmnak próbáltam hangot adni –, mert valami történt... valami, ami megváltoztatta érzéseidet... sőt, talán valami, ami elsősorban a benned élő képemet változtatta meg, és ennek következtében az érzéseidet is.

Őszinte meglepetéssel, szinte dicsérően mondta:

– Azt el kell ismerni, okos vagy.

– Tehát igaz.

– Nem mondtam, hogy igaz... csak azt mondtam, hogy okos vagy. Kerestem az igazságot, és éreztem, hogy – mint mondani szokták – a nyelvemen van.

– Szóval – makacskodtam –, mielőtt az a valami történt, jó véleményed volt rólam... utána megváltozott... és ezért ábrándultál ki belőlem.

– Lehet, hogy így történt.

Hirtelen borzalmas érzés fogott el: éreztem, hogy tárgyilagos hangom hamisan cseng. Nem voltam tárgyilagos, szenvedtem, sőt nagyon szenvedtem, feldúlt, kétségbeesett és dühös voltam; és miért kellett volna továbbra is tárgyilagosnak lennem? Nem tudom, hogy mi történt velem abban a pillanatban. Fölugrottam, és mielőtt észrevettem volna, ordítani kezdtem:

– Nem azért vagyok itt, ne hidd, hogy összevissza fecsegjünk – és rávetettem magamat, megragadtam a nyakát, a díványra hajítottam, és az arcába ordítottam:

– Mondd meg az igazat... mondd meg végre... mondd meg!

Nagy, tökéletes teste, amelyet annyira szerettem, csak vergődött alattam, arca kivörösödött és megduzzadt, igencsak szoríthattam: és rájöttem, hogy legszívesebben megölném.

– Mondd meg az igazat végre – hajtogattam, kettőzött erővel szorítottam, s arra gondoltam: „Most megölöm... de holtan is jobb, mint ellenségnek." Aztán éreztem, hogy térdével hasba akar rúgni, és valóban sikerült is, ráadásul olyan erővel, hogy elállt a lélegzetem. Ez az ütés legalább annyira lesújtott, mint az a mondat: – „Már nem szeretlek"; csakugyan az ellenség ütése volt, aki ellenfelének a lehető legnagyobb fájdalmat akarja okozni. Ugyanakkor lelohadt gyilkos gyűlöletem, kissé engedtem a szorításból, erre egy lökéssel, amely valósággal letaszított a díványról, kiszabadította magát. Aztán mielőtt magamhoz tértem volna, elkeseredetten kiáltott föl:

– Megvetlek... ezt érzem irántad, és ezért nem szeretlek már... Megvetlek, és undor fog el, valahányszor csak hozzám érsz... Ez az igazság... megvetlek és undorodom tőled.

Álltam. Szemem és rögtön utána kezem is egy súlyos kristályhamutartóra tévedt az asztalon. Emilia bizonyosan azt hitte, hogy meg akarom ölni, mert ijedt nyögés szakadt ki belőle, és arcát eltakarta karjával. Őrangyalom azonban visszatartott: nem tudom, hogyan, de sikerült uralkodni magamon, a hamutartót visszatettem az asztalra, és kimentem a szobából.

10

Mint már említettem, Emilia nem kapott jó nevelést: csak az elemi iskola első osztályait végezte el, meg néhány évet a tanítóképzőben; aztán abbahagyta tanulmányait, és megtanult gép– és gyorsírni, tizenhat éves korában már egy ügyvédi irodában dolgozott. Igaz, jó családból származott, ahogy mondani szokták, vagyis a család régebben jómódú volt, némi birtokkal Róma környékén. A nagypapa azonban sikertelen kereskedelmi ügyletekben szétszórta az örökséget, és az apa élete végéig a Pénzügyminisztérium kishivatalnoka maradt. Emilia tehát szegénységben nőtt föl, nevelését és gondolkodásmódját plebejusnak lehetett nevezni: a nép lányaként csak a józan eszére számíthatott, s ez a józanság olyan rendíthetetlen volt, hogy néha ostobaságnak vagy legalábbis korlátoltságnak hatott. De józan eszével olykor teljesen váratlanul és számomra érthetetlenül nagyon éles megfigyeléseket és észrevételeket tett; mint általában a nép gyermekei, akiknek – éppen mert közelebb vannak a természethez – semmilyen előítélet vagy elfogultság nem homályosítja el tudatát. Bizonyos dolgokat csak azért mondott, mert komolyan, őszintén így gondolta őket, teljes nyíltsággal, és a szavai valóban cáfolhatatlanul igaznak hangzottak. Mivel azonban nem számolt szókimondó természetével, nem is lelte benne örömét; valahogy ezzel a szerénységgel igazolta, hogy ítélete megbízható.

Így aznap, amikor rám kiáltott: „Megvetlek", rögtön meg voltam győződve róla, hogy ezt a szót más nő szájából esetleg nem kell komolyan venni, de nála pontosan azt jelenti, amit jelent: csakugyan megvet, és én semmit se tehetek már. De ha egyáltalán nem ismertem volna Emilia jellemét, akkor se hagyott volna semmi kétséget ez a hang, ahogyan kimondta: szűz volt ez a szó, egyenesen a dolgok lényegéből buggyant ki, aki kiejtette, annak még soha nem jött ki a száján, a szükség préselte ki belőle, szókészlete titkos mélyéről halászta elő, szinte önkéntelenül, nem is keresgélte, így van a parasztember is, aki elharapott tájszavak elcsépelt rengetege közt néha kimond egy kristálytiszta erkölcsi ítéletet; más szájából nem is lepne meg senkit, ám az övéből csodálatosnak, valósággal hihetetlennek hat. „Megvetlek", ez a szó ugyanolyan tökéletesen hiteles, gondoltam keserűen, mint az a másik kettő volt, első szerelmi vallomása, a „nagyon szeretlek".

Olyan bizonyos voltam e szó igazságában és őszinteségében, hogy amikor dolgozószobámban végre egyedül maradtam, üres fejjel, remegő kézzel, zavaros szemmel kezdtem föl-alá járkálni, és nem tudtam, hogy mit tegyek. Emilia szava minden pillanatban mélyebbre hatolt belém, mint a tüske, egyre növekvő, egyre élesebb fájdalommal; csak ezt a fájdalmat tudtam felfogni, semmi mást, ennek azonban teljesen tudatában voltam. Nemcsak hogy nem szeret, de meg is vet – természetesen ez a tudat fájt a legjobban: mégsem tudtam a legcsekélyebb okát sem találni a megvetésnek, ezért úgy éreztem, hogy igazságtalanság ért, azonban félelem is gyötört, hogy tulajdonképpen nem is igazságtalanság, nyilván van valami alapja, csak én nem tudok róla, mások előtt viszont nyilvánvaló. Nagy véleménnyel voltam magamról, legfeljebb némi részvét keveredett a képbe: nem túl szerencsés embert ábrázolt, akire jobban is rámosolyoghatott volna ugyan a szerencse, de megvetni nem kellett, ellenkezőleg. És most, tessék, Emilia szavai elmosták ezt a képet, először támadt föl bennem a gyanú, hogy nem ismerem magamat, másnak tartom, mint amilyen vagyok, mindig csak hízelegtem magamnak, és messze jártam az igazságtól.

Végül bementem a fürdőszobába, fejemet a csap alá tartottam, a hideg víz jót tett; úgy éreztem, lángol az agyam, mintha Emilia szavai hirtelen lángra lobbantották volna, valami eddig nem ismert gyúlékonyságról árulkodva. Megfésülködtem, arcot mostam, megigazítottam a nyakkendőm, aztán megint átmentem a nappaliba. Amikor az ablakmélyedésben megláttam a terített asztalt, mégis föllázadtam: csak nem ülünk le, mint máskor, és eszünk együtt ebben a szobában, hiszen még visszhangzik egymás fejéhez vágott szavainktól. E pillanatban Emilia kinyitotta az ajtót, és bekukkantott, a szokott derűs, nyugodt arccal. Nem néztem rá, úgy mondtam:

– Ma este nincs kedvem itthon enni... mondd meg a szobalánynak, hogy nem eszünk itthon, aztán tüstént öltözz fel... elmegyünk vacsorázni...

Kissé meglepetten válaszolt:

– De már készen van az étel... kidobhatjuk. Hirtelen elöntött a düh, kiabáltam:

– Elég!... Dobj ki mindent, amit akarsz, de öltözz, mert nem eszünk itthon.

Még mindig nem néztem rá, de hallottam, amint azt mormogja:

– Micsoda modor – aztán becsukja az ajtót.

Néhány perccel később elmentünk hazulról. A szűk utcán, amelynek mindkét oldalán a miénkhez hasonló modern, balkonos, erkélyes házak sorakoztak, a sok luxuskocsi közt ott várt az én nemrég vásárolt kiskocsim, árának nagy része, éppúgy, mint a lakásé, arra várt, hogy az eljövendő forgatókönyvekből fizessem ki. A kocsi pár hónapja volt csak meg, még éreztem azt a gyerekes hiúságot, amelyet az ilyen kényelmes alkalmatosság kelthet eleinte. Ám aznap este, ahogy egymás mellett, a másikra rá se nézve, hozzá se érve, szótlanul mentünk az autó felé, arra kellett gondolnom: „Tessék, itt ez a kocsi, feláldozott álmaim jelképe, éppúgy, mint a lakás... és az áldozat hiába volt." És csakugyan, egy pillanatig tisztán éreztem az ellentétet a vadonatúj, drága és fényűző utca, a harmadik emeleti ablakaival letekintő lakásunk, a pár méterrel arrébb várakozó kocsi meg a boldogtalanságom közt, amelynek tükrében főlöslegesnek és undorítónak láttam ezeket a szerzeményeket.

Beszálltam a kocsiba, megvártam, míg Emilia is beül, aztán kinyújtottam a karomat, be akartam csukni az ajtót. Máskor közben meg szoktam simogatni a térdét, vagy kissé oldalt fordulva könnyű csókot szoktam arcára lehelni. Most azonban szinte ösztönösen vigyáztam, hogy ne érjek hozzá. Az ajtó tompa csattanással becsapódott, és egy pillanatig mozdulatlanul, csöndben maradtunk. Aztán Emilia megkérdezte:

– Hová megyünk?

Némi tűnődés után találomra feleltem:

– A Via Appiára. Kissé meghökkent:

– Ahhoz még korán van... meg hideg, nem lesz ott senki.

– Nem baj... mi leszünk ott.

Hallgatott, gyorsan vezettem a kocsit a Via Appia felé. Túljutottunk lakónegyedünkön, keresztülvágtunk a belvároson, végigmentünk a Győzelem útján, az Archeológiái sétányon. És már itt is voltak a mohlepte, ősi falak, a veteményesek, a kertek, a fák közt rejtőző villák a Via Appia elején. Aztán a Katakombák bejárata, két halvány lámpa világában. Emiliának igaza volt, még korainak bizonyult az idő a Via Appiához. Amikor beléptünk az ókorias nevű vendéglőbe, senkit se találtunk az álrusztikus hodályban, csak az asztalokat meg a pincérek hadát. Egyedül voltunk, és arra kellett gondolnom, hogy ebben a kihalt, rosszul fűtött teremben, a bosszantóan sürgő-forgó pincérhad közepette még feszültebb lesz köztünk a viszony. Aztán eszembe jutott, hogy két éve, szerelmünk fénykorában éppen ebbe a vendéglőbe jártunk vacsorázni; és egyszerre rájöttem, a sok közül miért épp ezt választottam, holott ebben az évszakban olyan kihalt és rideg.

Egyik oldalt étlappal kezében állt előttünk a pincér; a másikon az italos várakozott a borlappal. Az ételekkel kezdtem, kissé Emiliához hajolva egymás után ajánlgattam őket, ahogyan figyelmes és udvarias férjhez illik. Lesütött szemmel ült, kurta válaszainál föl se nézett: – Igen, nem jó.

Rendeltem egy üveg elsőrangú bort is, bár Emilia tiltakozott, hogy nem iszik.

– Majd megiszom én – mondtam.

Az italos cinkosán rám mosolygott, és a pincérrel együtt eltávozott.

Nem a vacsorát akarom itt részletezni, csak érzésállapotomat akarom lefesteni, mert akkor este jelentkezett először, de aztán Emilia mellett állandósult. Azt mondják, különösebb fáradság nélkül élhet az ember pusztán gépies cselekvések sorozatából, hiszen mozdulataink többségét ez a gépiesség öntudatlanná teszi. Ha megnézzük, egyetlen lépéshez is végtelen sok izmot mozgatunk meg, de hála a gépiességnek, nem is vesszük észre. Ugyanez történik az emberekhez fűződő kapcsolatainkban. Amíg azt hittem, Emilia szeret, addig valamiféle boldog gépiesség uralkodott kapcsolatunkban; csak cselekvéseim felszínét világította meg a tudatosság fénye, a többi a gyöngéd és észrevétlen megszokás sötétjében rejtőzött. Ám most, hogy a szerelem illúziója elhagyott, rájöttem, hogy még a legkisebb cselekvésem is tudatos. Itallal kínáltam, odanyújtottam a sót, ránéztem, aztán levettem róla a tekintetem, minden mozdulatot sötét, fájdalmas, kínzó és tehetetlen tudatosság kísért. Egészen dermedt, eltompult és béna voltam; rajtakaptam magam, hogy minden ténykedésem után azon morfondírozom: jól tettem, rosszul tettem? Vagyis elvesztettem önbizalmamat. Vadidegenekkel szemben remélhetőleg visszaszerzem még. Emilia mellett visszavonhatatlanul elvesztettem: semmiben se reménykedhetem.

Így hát a közénk furakodó csöndet csak nagy néha törte meg egy-egy semmitmondó kérdés: – Kérsz bort? Kenyeret kérsz? Még húst? -Szeretném leírni ennek a csöndnek a teljes mélységét, mert azon az estén telepedett közénk először, hogy aztán soha többé ne hagyjon el. Tehát: elviselhetetlen csönd volt, mert tökéletesen kedvezőtlen, belém fojtotta minden mondanivalómat, éreztem, hogy képtelen vagyok megszólalni.

Pontatlanul határoznám meg, ha ellenséges csöndnek nevezném. Tulajdonképpen nem volt köztünk ellenségeskedés, legalábbis az én részemről; csak tehetetlenség. Tisztában voltam vele, hogy szívesen beszélnék, sok a mondanivalóm, de rájöttem arra is, hogy immár nem szavak kérdése a dolog, és nem tudnám többé megtalálni a kellő hangot. Ebben a meggyőződésben hallgattam, de nem annak a derűs embernek elégedettségével, akinek egyszerűen nincs szüksége a beszédre: majd szétfeszített a mondanivaló, tudatában voltam, ám a hallgatás mégis úgy fogott körül, mint egy börtön vasrácsai. De volt még más is: éreztem, hogy elviselheteden ugyan ez a csönd, számomra mégis a legkedvezőbb állapot. És ha megtöröm, akár a legóvatosabban és legfinomabban is, akkor – ha lehet – még a csöndnél is elviselhetetlenebb beszélgetésbe bonyolódnék.

Még nem szoktam hozzá a hallgatáshoz. Megettük az első fogást, majd a másodikat, és még mindig nem szólaltunk meg. A gyümölcsnél nem bírtam tovább, és megkérdeztem:

– Miért vagy ilyen szótlan? Tüstént válaszolt:

– Mert nincs semmi mondanivalóm.

Nem látszott szomorúnak, se ellenségesnek; és ezek a szavak is őszintén hangzottak. Oktató hangon kezdtem újra:

– Az előbb olyasmit mondtál, ami több órás magyarázatot érdemelne. Ugyanazon az őszinte hangon válaszolt:

– Felejtsd el azokat a dolgokat... vedd úgy, mintha nem mondtam volna. Reménykedve kérdeztem:

– Miért kéne elfelejtenem? Ha bizonyosan tudnám, hogy nem igazak, akkor elfelejteném... Ha csak dühödben szaladt volna ki a szádon.

Nem szólt semmit. Megint reménykedtem. Talán igaz: erőszakosságomra válaszul mondta, hogy megvet. Óvatosan faggattam:

– Valld be, azok a ronda dolgok, amiket ma mondtál, nem igazak... azért mondtad, mert akkor úgy érezted, hogy gyűlölsz, és meg akartál sérteni.

Rám nézett, és megint hallgatott. Mintha könnyek visszfényét láttam volna nagy, sötét szemében, de az is lehet, hogy tévedtem. Elbíztam magamat, a térítőn nyugvó keze után nyúltam, és azt mondtam:

– Emilia... nem igaz, ugye?

Szokatlan erővel húzta vissza kezét, nemcsak a karját, hanem úgy tetszett, hogy az egész testét.

– De igaz.

Tökéletesen őszinte, bár feldúlt hangja meghökkentett. Látszott, tisztában van vele, hogy e pillanatban mindent helyrehozna egy hazugság, legalábbis egy időre, legalábbis látszólag; és egy pillanatra elfogta a kísértés. De némi tűnődés után lemondott róla. Új és még élesebb fájdalom hasított belém, lehajtott fejjel, fogamat összeszorítva mormogtam :

– Tisztában vagy vele, hogy bizonyos dolgokat senkinek se lehet magyarázat nélkül a fejéhez vágni... senkinek, legkevésbé a saját férjednek?

Nem szólt semmit, csak rám nézett, szinte nyugtalanul: arcom csakugyan eltorzulhatott a dühtől. Végül azt felelte:

– Megkérdeztél, és én válaszoltam.

– De köteles vagy magyarázatot adni.

– Hogyhogy?

– Meg kell magyaráznod, miért... miért vetsz meg?

– Á, azt sose fogom megmondani... még halálom óráján se. Szokatlanul elszánt hangja meghökkentett. Csodálkozásom azonban

nem tartott sokáig. Elöntött a düh, nem hagyott gondolkodni.

– Mondd – sürgettem, és megint elkaptam a kezét, de most egy cseppet sem gyöngéden –, mondd... miért vetsz meg?

– Már mondtam, hogy soha nem fogom elárulni.

– Mondd meg, míg szépen beszélek.

Magamon kívül nyomorgattam az ujjait. Csodálkozva pillantott rám, aztán a fájdalomtól eltorzult az arca, és menten kiült rá az a megvetés, melyről eddig csak beszélt.

– Hagyd abba – mondta nyersen –, most még fájdalmat is akarsz okozni.

– Fölfigyeltem erre az „is"-re, más bántalmakra célzott; elállt a lélegzetem.

– Hagyd abba... nem szégyelled magad?... A pincérek idenéznek.

– Mondd meg, miért vetsz meg.

– Ne légy hülye: engedj el.

– Mondd meg, miért vetsz meg.

– Uuuu – erélyes mozdulattal kiszabadította ujjait, közben levert egy poharat. Üvegcsörömpölés hallatszott, Emilia fölállt, az ajtóhoz indult, és hangosan azt mondta: – Megvárlak a kocsiban... fizess.

Kiment, én meg mozdulatlanul ültem a helyemen, nem is a szégyentől semmisültem meg (úgy volt, ahogy mondta, az összes lézengő pincér bennünket nézett egész idő alatt, egy szót, egy mozdulatot se szalasztottak el összekapásunkból), inkább ettől az újfajta viselkedéstől. Még soha nem beszélt velem ilyen hangon, soha nem sértegetett. Az az „is" egyre fülemben visszhangzóit, mint egy kellemetlen új talány a többi mellett: hogyan és mikor követtem el azokat a dolgokat, amelyekről azzal az „is"-sel panaszkodott? Végül hívtam a pincért, kifizettem a számlát, aztán én is távoztam.

Kint észrevettem, hogy az idő, amely egész nap ködös és bizonytalan volt, sűrű, apró szemű esőre szánta el magát. Kissé arrább, a sötét térségen megpillantottam Emília alakját, az autó mellett állt mereven: bezártam a kocsit, és ó most türelmesen várt az esőben. Bizonytalan hangon mondtam:

– Bocsáss meg, elfelejtettem, hogy bezártam az ajtót. Hallottam, amint tökéletes nyugalommal válaszolt:

– Nem számít... alig esik.

Ezekre a megbocsátó szavakra őrült módon megint elfogott a remény, hogy kibékülünk: hát lehet valakihez ilyen nyugodtan, ilyen kedvesen beszélni, ha megvetjük? Kinyitottam az ajtót, beszálltam, Emilia mellém ült. Begyújtottam a motort, és egyszerre furcsa-derűsen, szinte vidáman azt mondtam:

– No, Emilia, mit akarsz, hová menjünk? Nem fordult felém, maga elé nézve válaszolt:

– Nem tudom... ahová akarsz.

Benyomtam a gázpedált, a kocsi elindult. Mint mondtam, derűs, vidám és fesztelen hangulat vett rajtam erőt; úgy éreztem, ha tréfára fordítom a dolgot, ha könnyedebben fogom fel, nem annyira komolyan, ha szenvedélyesség helyett kissé félvállról veszem, akkor máris megoldottam kapcsolatunk minden nehézségét. Nem tudom, hogy mi történt velem abban a pillanatban: talán inkább a kétségbeesés szállt a fejembe, mint a nagyon erős bor. Könnyedén, erőltetett vidámsággal mondtam:

– Gyerünk, próba szerencse... lesz, ami lesz.

Módfelett otrombának éreztem magamat; amilyen otromba csak egy béna lehet, ha táncra akar perdülni. Emilia azonban nem szólt semmit, egészen újonnan felfedezett és gazdagnak hitt képességemre hagyatkoztam, hamarosan kiderült azonban, hogy erőtlen, vérszegény kis erecskét fedeztem föl. A Via Appián jártunk, a lámpafényben a fénylő esőfüggönyön át fel-feltűntek a ciprusok, a téglaépületek maradványai, a fehér márványszobrok, a római kori út rosszul illeszkedő nagy kövei. Egy darabig mentem, aztán váratlan, hamis lelkendezéssel azt mondtam:

– Felejtsük el most az egyszer, kik vagyunk, képzeljük azt, hogy diákok vagyunk, akik egy nyugodt sarkot keresnek, távol a tolakodó tekintetektől, hogy békén szerethessék egymást.

Most se szólalt meg, én pedig felbátorodva ettől a hallgatástól, miután újabb utat tettünk meg, hirtelen megállítottam a kocsit. Most szakadt az eső, az ablaktörlő lapátjai ideoda jártak a szélvédő üvegen, de nem jutott idejük letörülni a patakokban ömlő vizet.

– Diákok vagyunk – mondtam újra bizonytalanul –, engem Mariónak hívnak, téged Mariának... végre-valahára találtunk egy békés zugot, kicsit ugyan esős... De bent a kocsiban nagyon jó... csókolj meg.

Egy részeg határozottságával öleltem át a vállát, és megpróbáltam megcsókolni.

Nem tudom, miben reménykedtem: abból, ami a vendéglőben történt, rá kellett volna jönnöm, hogy mire számíthatok. Emília először szinte kedvesen, csöndesen igyekezett kibújni a karomból; aztán, látva, hogy csak erősködöm, megfogom az állat, arcát próbálom magam felé fordítani, vadul ellökött:

– Megőrültél?... vagy berúgtál?

– Nem, nem rúgtam be – dünnyögtem –, adj egy csókot.

– Eszem ágában sincs – felelte őszinte méltatlankodással, és megint ellökött. Majd egy pillanat múlva: – Aztán csodálkozol, ha azt mondom, hogy megvetlek... amikor így viselkedsz... azok után, ami köztünk történt.

– De szeretlek.

– Én nem.

Aggasztóan nevetségesnek éreztem magam, mint aki kétszeresen kellemetlen, egyszerre komikus és jóvátehetetlen helyzetbe került. De még képtelen voltam rá, hogy föladjam a játszmát.

– Szerelemből vagy erőszakkal, de meg fogsz csókolni – morogtam erőszakosnak és férfiasnak szánt hangon. És rávetettem magam.

Most nem szólt semmit, de kinyitotta az ajtót, amitől előreestem, az üres ülésre. Kiugrott a kocsiból, kimenekült az útra, a sűrű zápor se zavarta. Egy pillanatig elképedten meredtem hűlt helyére.

– Micsoda marha vagyok – mondtam hangosan, aztán én is kiszálltam. Jócskán esett, amikor leléptem, bokáig merültem egy tócsába. Ettől megdühödtem, és még nyomorultabbul éreztem magam. Elkeseredve kiabáltam:

– Emilia... gyere ide... légy nyugodt... nem nyúlok hozzád.

Pontosan nem lehetett tudni, hogy honnan válaszol, de nem volt messze.

– Vagy abbahagyod, vagy gyalog megyek vissza Rómába. Remegő hangon válaszoltam:

– Gyere, mindent megígérek, amit csak akarsz.

Egyre jobban szakadt; az eső befolyt a nyakamba, undorítóan vizes lett a tarkóm; homlokomon és halántékomon is patakzott. A kocsilámpák csak vékony csíkot világítottak be az úton, egy római kori maradvány, egy téglahalom meg egy magas fekete ciprus rajzolódott ki a sötétben; de akárhogy meregettem is a szememet, Emiliát nem láttam. Csüggedten szólongattam:

– Emilia... Emilia – hangom szinte sírásba fulladt. Végre előjött a homályból, és belépett a lámpák fénykörébe.

– Szóval megígéred, hogy nem nyúlsz hozzám? – kérdezte.

– Igen, megígérem.

A kocsihoz ment, beszállt, és hozzátette:

– Micsoda viccek ezek... csupa víz vagyok... a hajam is elázott... reggel mehetek a fodrászhoz.

Én is beszálltam, szótlanul, és azonnal elindultunk. Emilia párszor feltűnően tüsszentett, jelezve, hogy náthás lett miattam. De nem vettem föl a kesztyűt: mintha álomban vezettem volna. Rossz álomban, ahol igazán Riccardónak hívnak, és van egy Emilia nevű feleségem, akit szeretek, s aki nem szeret engem, sőt megvet

11

Másnap reggel bágyadtan és leverten ébredtem, mélységesen undorodtam mindattól, ami aznap és a következő napokon várt rám, bármi legyen is. Emilia még aludt a hálószobában; én a szalonban, a díványon hevertem a félhomályban, lassan, borzongva vettem tudomásul a valóságot, amelyről álmomban megfeledkeztem. Összegeztem a gondolataimat : döntenem kell, hogy elfogadom-e, vagy visszautasítom az Odüsszeia forgatókönyvét; meg kell tudnom, hogy miért vet meg Emilia; és rá kell jönnöm, hogyan hódíthatom vissza.

Mondtam már, milyen kimerült, bágyadt és erőtlen voltam; hamar rájöttem, hogy ez a hivataloskodó módszer, amellyel életem három létkérdését összegeztem, csak kísérletezés, hogy tetterősnek, szellemileg frissnek érezzem magam, ugyanis távolról se voltam az. A tábornokok, a politikusok, az üzletemberek is így fogják össze megoldandó problémáikat, így szűkítik le és tárgyiasítják áttekinthető és kezelhető élettelen dolgokká. Én azonban más ember voltam; egészen más. Éreztem, hogy színlelt tetterőm és szellemi frisseségem is elszáll, ha egyszer a tettek mezejére kell lépnem.

Tisztában voltam vele; és ahogy ott feküdtem a díványon, hanyatt, lehunyt szemmel, arra is rájöttem, hogy amint válaszolni akarok az előbbi három kérdésre, képzeletem rögtön elrugaszkodik a valóságtól, és üres álmodozásba menekül. Az Odüsszeia forgatókönyvébe temetkezve látom magamat, mintha mi se történt volna; Emiliával kimagyarázkodtunk, kiderült, hogy az a rettenetes megvetésdolog valójában gyerekes félreértésből származik; és végre-valahára kibékülünk. Ha ezeken a dolgokon tűnődtem, észrevettem, hogy mindig arról álmodozom, hogy a dolgok jól, vagyis úgy végződnek, ahogy szeretném: valóságos űr tátongott képzelgéseim meg a jelenlegi helyzet közt, és ezt az űrt sehogy se tudtam betölteni, legalábbis semmi valóságos vagy értelmes dologgal. Egyszóval, azt szerettem volna, ha kívánságaim szerint oldódik meg a helyzet, csak éppen azt nem tudtam, hogyan.

Elbóbiskoltam, talán el is aludtam. Csak arra riadtam föl, hogy Emilia ott ül pongyolában a dívány lábánál. A nappali még mindig félhomályban volt, a redőnyök leeresztve; de az asztalon, a dívány mellett égett egy kislámpa. Emilia bejött, meggyújtotta a lámpát, leült mellém, és én észre se vettem.

Elnéztem, ahogy ágyam lábánál ül, a meghitt kép régi ébredéseket juttatott eszembe, a boldog időkből, és egy pillanatra megint csalóka remény csillant fel bennem.

– Emilia, szeretsz? – dadogtam felülve. Kicsit várt, mielőtt válaszolt:

– Figyelj ide, beszélnem kell veled – mondta azután.

Nagy hidegséget éreztem; már-már azt feleltem, hogy hallani se akarok semmiről, hagyjon békén, aludni akarok. Mégis azt válaszoltam:

– Beszélned, miről?

– Kettőnkről.

– De hát nincs miről beszélnünk – feleltem, és igyekeztem leküzdeni hirtelen nyugtalanságomat –, nem szeretsz már, sőt megvetsz... ez minden.

– Nem, azt akarom mondani – lassan ejtette ki a szavakat –, hogy még ma visszamegyek a mamához... Meg akartam mondani, mielőtt felhívom... hát most már tudod.

Erre a hírre aztán nem számítottam, pedig azok után, amik előző nap történtek, teljesen logikus és várható volt. Bármilyen furcsa, de eszembe se jutott, hogy Emilia elhagyhat; eddig azt hittem, nem lehet már ridegebb és kegyetlenebb. És lám, most teljesen váratlanul még továbbmegy egy lépéssel.

– El akarsz hagyni? – motyogtam értetlenül.

– Igen.

Pillanatig hallgattam; aztán a belém sajduló fájdalomtól egyszerre tettyágy fogott el. Fölpattantam a díványról, ahogy voltam, pizsamában, az ablakhoz mentem, mintha föl akarnám húzni a redőnyt, hogy világosságot csináljak, aztán mégis visszafordultam, és kiabálni kezdtem:

– Nem mehetsz el csak így... nem akarom.

– Ne légy gyerek – mondta higgadtan. – Egyetlen dolgot tehetünk, azt, hogy elválunk... semmi sincs már köztünk, már ami engem illet... mindkettőnknek jobb lesz.

Hogy erre mit csináltam, fogalmam sincs: helyesebben csak néhány mondatra, néhány mozdulatra emlékszem. Valami önkívületi állapotban mozoghattam és beszélhettem, nem tudtam semmiről. Azt hiszem, öles léptekkel járkáltam a szobában, pizsamában, kócosán, hol könyörögtem, hogy ne hagyjon el, hol a helyzetemet magyarázgattam, hol meg csak úgy beszéltem, bele a levegőbe, mintha ott se volna. Az Odüsszeia forgatókönyve, a lakás, a hátralevő részletek, drámaírói ábrándjaim -melyeket feláldoztam –, Emilia iránti szerelmem, Battista és Rheingold, életem összes szereplője és színhelye mind ott kavargott lázasan összevissza, mint egy őrült kéz rázta kaleidoszkóp színes tört üvegei. De éreztem, hogy ez a kaleidoszkóp már csak üvegdarabkák halmaza, ez már semmiféle ábrává, semmiféle renddé nem áll össze – minden hiú remény; és most össze is tört, az üvegdarabkák a szemem láttára szóródtak szét a földön. Szabályos magányérzés vett rajtam erőt, illetve a magánytól való félelem, ezen túl azonban nem jutottam: rettenetes súllyal nehezedett rám, nemcsak a gondolkodásban, a lélegzésben is akadályozott. Egész valóm fellázadt az elszakadás és a magány gondolatától; de azt is észrevettem, hogy lázadásom őszinte ugyan, mégse vagyok teljesen meggyőző, ellenkezőleg. Csakugyan, ijedtségem és rémületem köde időnként fölszakadt, és akkor megláttam Emiliát, még mindig ugyanott ül a díványon, és nyugodtan válaszolgat:

– De Riccardo, gondolkodj egy kicsit: mást nem tehetünk.

– De én nem akarom – ismételtem utoljára, és megálltam előtte. – Nem akarom.

– Miért nem akarod? Gondolkodj ésszerűen.

Valamit mondtam, aztán megint a szoba másik végébe mentem, és beletúrtam a hajamba. Ráébredtem, hogy ebben az állapotban még kifejezni se tudom magamat, nemhogy Emiliát meggyőzni. Nagy nehezen sikerült lecsillapodnom, visszaültem a díványra, és görnyedten, fejemet kezembe temetve azt kérdeztem: – És mikor mész el?

– Még ma.

Ezek után fölállt, nem törődött velem, aki még mindig magamba roskadtam, fejemet kezembe hajtva ültem, hanem kiment a szobából. Ezt nem vártam, mint ahogy eddig semmit se vártam abból, amit tett vagy mondott; egy pillanatra elképedve, hitetlenül bámultam. Aztán körülnéztem a szobában, és furcsa érzésem támadt – az volt a legijesztőbb, hogy olyan világosan éreztem: az elszakadás máris bekövetkezett, magányom máris megkezdődött. A szoba ugyanaz volt, mint amikor Emilia pár perccel előbb itt ült a díványon; mégis egészen megváltozott. Arra kellett gondolnom, hogy olyan, mintha egy dimenzió eltűnt volna. A szoba már nem az volt, mint amikor még Emiliát benne tudtam; olyan volt már, mint amilyennek azzal a tudattal fogom nézni – ki tudja, mennyi ideig –, hogy Emilia nincs már itt, és nem is lesz soha. A magány a levegőben volt, beleköltözött a tárgyakba, mindenütt ott volt, és furcsa módon, nem belőlem áradt a tárgyak felé, hanem a tárgyakból sugárzott felém. Mindezt nem gondoltam végig, inkább eltompult, fájó és csodálkozó érzékenységgel fogtam fel. Aztán rádöbbentem, hogy sírok, abból vettem észre, hogy valami csiklandozza a szájam sarkát, odanyúltam, és nedvesnek találtam az arcomat. Nagyot sóhajtottam, és őszinte, elemi erővel zokogtam fel. Közben fölkeltem, és kimentem a nappaliból.

A szalon félhomálya után vakítónak és elviselhetetlennek éreztem a hálószoba világosságát, minthogy még mindig pizsamában voltam, arcom pedig maszatos a könnytől; Emilia a vetetlen ágyon ült, és a telefont hallgatta; egy szavából rájöttem, hogy anyjával beszél. Megfigyeltem, hogy arca tétova és zavart; én is leültem, kezembe temettem a fejem, és tovább zokogtam. Nem tudtam egészen világosan, hogy miért sírok ennyire: talán nemcsak az életem romjait sirattam, ősibb fájdalom működött bennem, semmi köze nem volt Emiliához és az elhatározásához, hogy elhagy. Emilia csak hallgatta-hallgatta a telefont. Anyja hosszú és bonyolult előadást tarthatott; könnyeim közt is láttam, hogy arcára gyorsan és sötéten, mint felhő árnyéka a tájra, csalódottság, harag, keserűség borul. Végül azt mondta:

– Jó, jó, értem, ne beszéljünk róla többet – ám újabb hosszú szöveg szakította félbe. Ezúttal azonban nem volt türelme végighallgatni, hirtelen azt mondta: – Már mondtad, jó, értem, a viszontlátásra. – Anyja mondott még valamit, erre megismételte: – Viszontlátásra – és letette a kagylót, bár úgy tűnt, még hallatszik az anyja hangja.

Fölnézett, de nem látott, olyan volt mint egy alvajáró. Ekkor ösztönösen megragadtam a kezét, és azt dadogtam:

– Ne menj el, könyörgök... ne menj el.

A gyerekek az érzelmi meggyőzés döntő fegyverének tartják a sírást; de nemcsak a gyerekek, a nők és a gyönge, gyereklelkű felnőttek is. E pillanatban én is sírtam, mint egy gyerek vagy nő, vagy valami más gyönge teremtmény – bár őszinte fájdalommal sírtam – valahogy abban reménykedtem, hogy ráveszem vele Emiliát, hogy ne hagyjon el; és ettől az ábrándtól kissé megvigasztalódtam ugyan, de közben álszentnek is éreztem magam. Mintha azért sírnék, hogy a könnyeimmel zsaroljam Emiliát. Hirtelen elszégyelltem magam; meg se vártam válaszát, fölkeltem, és kimentem a szobából.

Néhány másodperc múlva utánam jött. Közben volt időm úgy-ahogy rendbe hozni magam, megtörültem a szememet, köpenyt húztam a pizsamára. Már a karosszékben ültem, éppen cigarettára gyújtottam, gépiesen, sok kedvem nem volt hozzá.. Ő is leült, és rögtön megszólalt:

– Légy nyugodt... ne félj... nem megyek el – de milyen reménytelen, keserű hangon mondta, milyen leverten. Ránéztem: lesütötte a szemét, mintha gondolkodna; de aztán észrevettem, hogy remeg a szája sarka, kezével a pongyola szélét gyűrögeti; ez a mozdulat elárulta, hogy mennyire zavart és elveszett. Aztán váratlan elkeseredéssel tette hozzá: – Anyám nem akarja... azt mondja, kiadta a szobámat egy albérlőnek... két lakója már volt, most három van, tele a lakás... azt mondja, nem hiszi, hogy komolyan gondolom... azt mondja, gondolkodjam rajta... hát nem tudom, hová menjek... senkinek se kellek... kénytelen vagyok veled maradni.

Szíven ütött ez a szó, őszintesége olyan kegyetlen volt; azt hiszem, hogy össze is rezzentem, mintha kést döftek volna belém. Nem bírtam visszafojtani a sértett kiáltást:

– Mért beszélsz velem így... kénytelen... mit vétettem? mért gyűlölsz ennyire?

Most ő sírta el magát, megláttam, bár igyekezett eltitkolni, kezébe rejtette fél arcát. Aztán megrázta a fejét, és azt mondta:

– Nem akartad, hogy elmenjek... hát maradok... most elégedett vagy, nem?

Fölálltam a karosszékből, melléje ültem a díványra, karomba fogtam, bár az első érintésre visszahúzódott, és ellenállt.

– Persze hogy szeretném, ha maradnál – mondtam –, de nem így... nem kénytelenségből... mit vétettem, Emilia, amiért így beszélsz velem?

– Ha akarod, elmegyek... albérletbe megyek... csak rövid ideig kell segítened... aztán visszamegyek gépírónőnek... mihelyt munkát találok, nem kérek tőled semmit – mondta.

– De nem... azt akarom, hogy maradj... de nem kénytelenségből, Emilia, nem kénytelenségből – kiáltottam föl.

– Nem te kényszerítesz – felelte egyre sírva –, hanem az élet. Ahogyan a karomban tartottam, megint elfogott a kísértés, hogy megkérdezzem, miért nem szeret már, miért vet meg, és mi történt, mit vétettem ellene. De most – talán mert annyira sírt, és olyan elveszett volt -nekem részben visszatért a nyugalmam. Ez a pillanat alkalmatlan a kérdezősködésre, mondtam magamban; kérdésekkel különben se megyek semmire; finomabb, ravaszabb módszerekhez kell folyamodnom, ha meg akarom tudni az igazságot. Kicsit vártam, közben félrefordított fejjel tovább sírt. Majd azt javasoltam:

– Nézd, függesszünk föl minden vitát, minden magyarázkodást. .. úgyis csak fájdalmat okozunk egymásnak... nem akarok tudni semmit rólad, legalábbis egyelőre... inkább hallgass ide: végül is belementem, megírom az Odüsszeia forgatókönyvét... de Battista azt akarja, hogy a Nápolyiöbölben dolgozzunk, ahol a jelenetek nagy részét forgatják majd... elhatároztuk tehát, hogy Capriba megyünk... ott nyugton hagylak, esküszöm... egyébként nem is tehetek mást: egész nap dolgoznom kell majd a rendezővel, meglátod, csak étkezésnél találkozunk, akkor se mindig... Capri csodálatos hely, nemsokára jön a fürdőszezon... kipihened magad, fürdesz, sétálgatsz, megnyugszol, végiggondolsz mindent, szép nyugodtan elhatározod, hogy mit akarsz tenni... anyádnak végül is igaza van: gondolkodnod kell a dolgon. . . aztán négy-öt hónap múlva közlöd, hogy mit határoztál, és akkor, de csakis akkor, újra beszélünk a dologról.

Még mindig a vállamba rejtette a fejét, talán hogy ne lásson. Aztán majdnem megvigasztalódva kérdezte:

– És mikor indulnánk?

– Azonnal... vagyis körülbelül tíz nap múlva... amint visszajön a rendező Párizsból.

Ahogy magamhoz szorítottam, és éreztem lágy, gömbölyded mellét, azon tanakodtam, megkockáztathatok-e egy csókot. Az igazság az, hogy egyáltalán nem vett részt ebben az ölelésben, csak eltűrte. Mégis azzal áltattam magam, hogy ez a tartózkodás nem egészen közönyös, van benne már valami vonzódás is. Aztán hallottam, hogy megnyugodott, bár még mindig vonakodó hangon azt kérdi:

– És hová megyünk Capriban? Szállodába?

Vidáman válaszoltam, azt hittem, hogy örömet szerzek neki:

– Nem megyünk szállodába... a szálloda nagyon unalmas... jobbat tudok... Battista fölajánlotta a villáját... rendelkezésünkre áll egész idő alatt, amíg a forgatókönyvírás tart.

Azonnal fölfigyeltem: úgy volt, ahogy pár nappal előbb már gondoltam, amikor olyan sebtében elfogadtam Battista ajánlatát: Emiliának valamiért nincs ínyére a dolog. Menten kiszabadította magát ölelésemből, és a dívány sarkába húzódott, úgy ismételte meg:

– Battista villája... és belementél?

– Azt hittem, hogy örülni fogsz neki – próbáltam mentegetőzni –, egy villa sokkal jobb a szállodánál.

– Belementél?

– Igen, azt hittem, jól teszem.

– És a rendezővel leszünk ott?

– Nem, Rheingold szállodában fog lakni.

– Battista ott lesz?

– Battista? – kérdeztem, és kissé csodálkoztam a kérdésen. – Azt hiszem, időnként... de rövid ideig, víkendeken, egy-két napig... hogy lássa, hogyan halad a munkánk.

Ezúttal nem szólt semmit: pongyolája zsebében turkált, majd kihúzott egy zsebkendőt, és kifújta az orrát. Ahogy mozgott, jó darabon szétnyílt a pongyolája, egészen a derekáig, kilátszott a hasa meg a lába. Szorosan keresztbe rakott lábbal ült, nyilván szeméremből, de fehér, fiatalosan duzzadó hasa olyan ártatlan bőségben érintkezett keresztbe tett izmos combjával, hogy minden visszautasításnál erősebben hatott rám. Elnéztem, ahogy tudtán kívül fölkínálkozik, és hirtelen támadt vággyal kívántam meg ezt a páratlanul ösztönös kitárulkozását, amely egy pillanatra abba a hitbe ringatott, hogy nyugodtan közeledhetem hozzá, és a magamévá tehetem.

De rájöttem, hogy akármennyire vágyom is rá, nem teszem meg; csak néztem, valósággal lopva, miközben orrát fújta, mintha attól tartanék, hogy fölfedezi tekintetemet, és megszégyenít. Aztán az jutott eszembe: hát ide jutottál, suttyomban nézed a feleséged meztelenségét, mint valami tiltott dolgot, ahogy a gyerekek leskelődnek a strandkabin résein; dühösen lábára húztam a pongyola szárnyát. Nem vette észre, visszatette a zsebkendőt, aztán lecsillapodva mondta:

– Veled megyek Capriba... de egy feltétellel...

– Ne beszélj nekem semmiféle feltételről... tudni se akarok semmiről -ordítottam hirtelen –, jó, elmegyünk... de tudni se akarok semmiről... és most menj, menj.

Nagyon dühös lehetett a hangom, mert tüstént fölállt, szinte ijedten, és kisietett a szobából.

12

Az utazás napja. Battista úgy döntött, hogy elkísér bennünket a szigetre, hogy – így fejezte ki magát – ellássa a házigazda tisztét; amikor az utcára értünk, kiskocsim mellett ott találtuk a producer hatalmas, piros luxusautóját. Már június első napjaiban jártunk, de az idő még bizonytalan, felhős-szeles volt: Battista bőr viharkabátban és flanellnadrágban állt a kocsi mellett, Rheingolddal beszélgetett; a rendező jó némethez illően, aki Olaszországot a napfény hazájának képzeli, eléggé könnyen öltözött, ellenzős fehér vászonsapka volt rajta és trópusi szabású csíkos vászonöltöny. Kiléptünk a házból, nyomunkban a házmester meg a szobalány a bőröndökkel; azok ketten rögtön otthagyták a kocsit, és elénk j öttek.

– Hát akkor hogyan helyezkedünk el? – kérdezte Battista az üdvözlések után. Aztán meg se várta a választ, folytatta: – Azt javaslom, hogy a hölgy velem jöjjön, az én kocsimban: Rheingold magával megy, Molteni... így már az úton beszélhetnek a filmről... mert – fejezte be mosolyogva, mégis komolyan – ma megkezdődik az igazi munka... két hónap múlva a kezemben akarom látni a forgatókönyvet.

Emiliára néztem, szinte gépiesen; és észrevettem, hogy arca megint olyan szétesett, amilyennek már többször megfigyeltem: a zavaráról és undoráról árulkodott. De ügyet se vetettem rá; nem gondoltam arra, hogy kapcsolatban van Battista egyébként ésszerű javaslatával.

– Remek – mondtam, és igyekeztem vidámnak látszani, ahogyan egy hangulatos kiránduláshoz illik –, remek... Emília magával megy, Rheingold pedig velem... de nem ígérem, hogy a forgatókönyvről beszélünk majd...

– Félek a gyorsaságtól... – kezdte Emilia – maga azzal a kocsival mindig túl gyorsan megy...

De Battista hevesen karon ragadta.

– Velem ne féljen... – kiabálta – aztán mitől fél?... én is féltem a bőrömet – és valósággal a kocsijához vonszolta. Láttam, hogy Emilia kérdőn és tétován néz rám, egy pillanatra eltűnődtem, nem kellene-e erősködnöm, hogy én viszem magammal. De aztán arra gondoltam, hogy Battista rossz néven venné; szenvedélye volt az autózás, és igazat szólva ragyogóan vezetett; tehát megint hallgattam. Emilia még erőtlenül tiltakozott:

– De én jobban szeretnék a férjem kocsijában menni. Battista tréfásan ellenkezett:

– De hát mit akar a férjével?... egész nap együtt van vele... gyerünk, mert megsértődöm.

Közben odaértek az autóhoz, Battista kinyitotta az ajtót, Emilia beült, Battista megkerülte a kocsit, aztán a másik oldalon ő is beszállt... kissé elmélázva néztem őket, csak Rheingold hangja riasztott föl:

– Nos, készen vagyunk? – kérdezte. Összerázkódtam, én is beszálltam, begyújtottam a motort.

Hátam mögött hallottam az induló autó robaját; aztán a kocsi elhúzott mellettünk, és gyorsan távolodott a szűk, lejtős utcán. Még a hátsó üvegen át megpillantottam őket, amint egymás mellett ülnek; aztán az autó bekanyarodott, és eltűnt.

Battista azt ajánlotta, hogy beszélgessünk útközben a forgatókönyvről. Tanácsa fölösleges volt: amint teljes hosszában átszeltük a várost és közepes sebességgel – amennyi kiskocsimtól telt – rátértünk a Formiába vezető útra, Rheingold, aki addig hallgatott, azonnal elkezdte:

– Vallja be az igazat, Molteni, aznap ott, Battistánál félt, hogy egy kolossal filmet kell majd csinálnia.

Mosolyogva megnyomta a német szót.

– Még most is félek – mondtam szórakozottan –, annál is inkább, mivel manapság ilyen szelek járnak az olasz filmstúdiókban.

– Hát ettől nem kell félnie... mi – kemény és parancsoló hangot ütött meg hirtelen – pszichológiai filmet csinálunk, csakis pszichológiait... mint ahogy akkor mondtam... nekem, kedves Molteni, nem szokásom azt tenni, amit a producerek akarnak... hanem azt, amit én akarok... a színházban én vagyok az úr, senki más... különben nem csinálom a filmet... egyszerű, nem?

Azt feleltem, hogy csakugyan, nagyon egyszerű; őszinte vidámsággal beszéltem, mert az önállóságának ez a bizonygatása azt a reményt keltette bennem, hogy könnyen kijövök majd Rheingolddal, és a szokottnál kicsit kellemesebb lesz a munka. Rheingold pillanatnyi szünet után folytatta:

– Most szeretnék néhány gondolatomról beszélni... Tud közben vezetni?

– Persze– mondtam; de épp abban a pillanatban, amikor Rheingold felé fordultam, a keresztúton egy kétökrös szekér közeledett az országúthoz, és félre kellett rántanom a kormányt. Az autó megpördült, vadul ide-oda billegett, alig tudtam egyenesbe hozni, kis híján nekimentünk egy fának. Rheingold elnevette magát:

– Azt hiszem, mégse.

– Ügyet se vessen rá – mondtam kissé dühösen –, igazán nem láthattam ezeket az ökröket... beszéljen csak: hallgatom.

Rheingold nem kérette magát:

– Nézze, Molteni... beleegyeztem, hogy Capriba menjünk... a külső felvételeket úgyis a Nápolyi-öbölben forgatjuk... de ez csak a háttér lesz... egyébként akár Rómában is maradhattunk volna... Odüsszeusz drámája nem egy tengerész, vagy egy felfedező vagy egy háborúból hazatérő hős drámája... az ő drámája egy ember drámája... Odüsszeusz mítosza bizonyos embertípus igaz történetét rejti magában.

– A görög mítoszok, mind, időhöz, helyhez nem kötött örök emberi drámákat hordoznak – mondtam találomra.

– Pontosan... más szóval a görög mítoszok az emberi életből vett allegóriák... és mit kell tennünk nekünk, modern embereknek, hogy életre keltsük ezeket a homályos, ősi mítoszokat?... Először is meg kell fejtenünk az értelmüket, hogy mit jelenthetnek nekünk, modern embereknek, aztán mélyrehatóan meg kell vizsgálnunk ezt a jelentést, értelmeznünk kell, ábrázolnunk... de önállóan és elevenen, függetleníteni kell magunkat azoknak a remekműveknek a hatásától, amelyeket a görög irodalom alkotott ezekből a mítoszokból... vegyük például... biztosan ismeri O'Neill Amerikai Élektrá-ját, amelyből a film is készült.

– Persze, ismerem.

– Nos, O'Neill is rájött erre az egyszerű igazságra: modern felfogásban kell értelmezni az antik mítoszokat, az Oreszteia esetében... én mégse szeretem az Amerikai Élektrá-t... és tudja, miért?... Mert O'Neill hagyta magát megfélemlíteni Aiszkhülosztól... helyesen gondolta, hogy Oresztész mítosza pszichoanalitikusan is magyarázható... de megijedt a tárgytól, és szó szerinti átdolgozást írt... mint a jó tanuló, aki vonalas füzetbe írja a leckét... látszanak a vonalak, Molteni – Rheingold jót nevetett saját O'Neill-kritikáján.

A Róma környéki síkságon haladtunk keresztül, közel a tengerhez, alacsony dombok közt, az érett gabona sárgáját csak itt-ott törte meg egy-egy lombos fa. Alaposan lemaradhattunk Battistától, gondoltam; előttünk az út – ameddig a szem ellátott – üres volt az egyenesekben, üres a kanyarok után. Battista azzal a száz fölötti sebességével már legalább ötven kilométerre lehet előttünk. Rheingold újra kezdte:

– Ha O'Neill rájött arra az igazságra, hogy a görög mítoszokat modern felfogásban, a lélektan legújabb felfedezései szerint kell értelmezni, akkor a tárgyat se kellett volna annyira tisztelnie, fel kellett volna rúgnia, ízekre kellett volna szednie, és megújítani az egészet... nem tette, Amerikai Élektrá-ja unalmas és lélektelen... iskolai dolgozat.

– Én szépnek találom – tiltakoztam. Rheingold nem figyelt közbeszólásomra, folytatta:

– Nekünk most azt kell tennünk az Odüsszeiá-val, amit O'Neill nem akart vagy nem tudott megtenni az Oreszteiá-val... fel kell nyitnunk, mint az anatómiai asztalon a hullákat, meg kell vizsgálnunk belső szerkezetét, szét kell szednünk, aztán modern igényeink szerint újra összeraknunk.

Azon tanakodtam, hová akar Rheingold kilyukadni.

– Az Odüsszeia fölépítését ismerjük – mondtam csak úgy vaktában: – az otthon, a család, a haza utáni vágy és a gyors hazatérést akadályozó számtalan esemény konfliktusára épül... nyilván minden hadifogoly, minden otthonába megtérő, akit útjában valami feltartóztat, a maga módján egy kis Odüsszeusz.

Rheingold kacaja kotkodácsolásnak hangzott:

– Ezt vártam: a hazatérő, a fogoly... pedig szó sincs ilyesmiről, Molteni... ne álljon meg a külsőségeknél, a tényéknél... különben az Odüsszeiá-t csakugyan az a veszély fenyegeti, hogy egy kolossal film lesz, kalandfilm, ahogyan Battista szeretné... Battista azonban producer, és helyes, hogy így gondolkodik... de maga, Molteni, intelligens ember létére... Molteni, maga okos, intelligens ember, használja az eszét... próbálja meg.

– Épp azt csinálom – mondtam kissé mérgesen –, mást se teszek.

– Nem, nem használja... jól gondoljon bele, nézzen a mélyére, és akkor először is arra a tényre figyel föl, hogy Odüsszeusz története a feleségéhez fűződő viszonyának története.

Ezúttal egy szót se szóltam. Rheingold folytatta:

– Mi lepi meg az embert legjobban az Odüsszeiá-ban? Az, hogy Odüsszeusz milyen soká tér haza, tíz évbe telik, míg hazatér... és ez alatt a tíz év alatt fennen hirdeti, hogy mennyire szereti Pénelopét, közben annyiszor csalja meg, ahányszor csak alkalma nyílik rá... Homérosz azt állítja, hogy Odüsszeusz csak a feleségére gondol, leghőbb vágya, hogy újra találkozzon vele... de elhiggyük neki, Molteni?

– Ha Homérosznak nem hiszünk – mondtam tréfálkozva –, akkor igazán nem tudom, hogy kinek higgyünk?

– Saját magunknak, modern embereknek, akik átlátunk a mítoszon... Molteni, újra meg újra elolvastam az Odiisszeiá-t, és arra a következtetésre jutottam, hogy Odüsszeusz – jóllehet, nem tudatosan – de valójában nem akar hazamenni, nem akar találkozni Pénelopéval... ez az én következtetésem, Molteni.

Most se szóltam. Hallgatásomtól Rheingold fölbátorodott, és folytatta:

– Odüsszeusz tulajdonképpen fél tőle, hogy vissza kell térnie a feleségéhez, s mindjárt meglátjuk, hogy miért, és ebbéli félelmében tudat alatt maga állít akadályokat hazatérése elé... Híres kalandszelleme valójában nem más, mint öntudatlan vágya, hogy minél jobban lelassítsa az utat, minél több kalandba bonyolódjék, amelyek aztán csakugyan megállítják és eltérítik útjáról... nem Szkülla és a Kharüb-díszek, Kalüpszo és a phaiákok, Polüphémosz és Kirké meg az istenek állják útját; Odüsszeusz tudatalattija keresi rendre a jobbnál jobb ürügyeket, hogy itt maradjon még egy évig, ott meg kettőig, és így tovább.

Tehát erre a klasszikusan freudi magyarázatra akart kilyukadni Rheingold. Csodálkoztam, hogy nem jöttem rá előbb: Rheingold német, Berlinben kezdte pályáját Freud első sikereinek idején, aztán az Egyesült Allamokba ment, ahol a mélylélektant nagy becsben tartják, természetes, hogy Odüsszeuszra, erre a komplexusoktól aztán végleg mentes hősre is a pszichoanalitika módszereit akarja alkalmazni.

– Nagyon szellemes... – mondtam szárazon – de még nem látom, hogyan...

– Egy pillanat, Molteni, egy pillanat... tehát magyarázatom fényében -és a modern pszichológia újabb felfedezései szerint ez az egyetlen helyes magyarázat – világossá vált, hogy az Odüsszeia tulajdonképpen egy megutált házasság belső története... Odüsszeusz sokáig küzd ez ellen az utálat ellen, aztán belemerül, és végül csak tízévi lelki tusa után küzdi le, nyugszik bele abba a helyzetbe, amely a lelkitusát előidézte... más szavakkal, Odüsszeusz tíz évig maga emeli az akadályokat, találja ki az összes lehetséges ürügyet, hogy ne kelljen visszatérnie a családi fedél alá... sőt, többször gondol rá, hogy más nővel köti össze életét... végül azonban sikerül erőt vennie magán, és hazatér... nos, ez a visszatérés pontosan azt jelenti, hogy elfogadja a helyzetet, amely miatt útnak indult, és amelybe nem akart visszatérni.

– Milyen helyzetet? – kérdeztem, ezúttal csakugyan elképedve. -Odüsszeusz egyszerűen azért indult útnak, mert részt akart venni a trójai háborúban, nem?

– Külsőségek, külsőségek... – hajtogatta Rheingold türelmetlenül – arról a helyzetről beszélek, amely Ithakában uralkodott, mielőtt Odüsszeusz háborúba indult, a kérők, meg minden, de erről majd akkor, ha azt magyarázom el, hogy Odüsszeusz miért nem akar megtérni Ithakába, miért fél attól, hogy találkozik feleségével... Előbb azonban egy elsőrendű fontosságú dolgot szeretnék hangsúlyozni: az Odüsszeia nem nagy területeken játszódó, földrajzi értelemben vett kalandtörténet, ahogyan Homérosz szeretné elhitetni... hanem Odüsszeusz belső drámája... minden, ami itt történik, az Odüsszeusz tudatalattijának szimbóluma... természetesen ismeri Freudot, ugye, Molteni?

– Igen, egy kissé.

– Nos, Freud lesz az útikalauzunk Odüsszeusz belső tájain, és nem Bérard a térképeivel meg a filológiai tudományával, amely nem magyaráz meg semmit... a Földközitenger tájai helyett Odüsszeusz lelkét fedezzük föl... vagy még inkább, tudatalattiját.

Homályos ingerültséggel, talán túl hevesen mondtam:

– Egy éowdoir-darabért kár Capriba menni... egy bútorozott szoba is megteszi, valamelyik modern római negyedben.

Láttam, hogy elképedve és sértődötten néz rám, aztán kellemetlenül nevetni kezd, mint aki tréfára akarja fordítani a rossz véggel fenyegető vitát.

– Jobb lesz, ha Capriban folytatjuk ezt a beszélgetést, nyugodtan -mondta aztán –, maga, Molteni, nem tud egyszerre vezetni és vitatkozni... most vezessen, én meg gyönyörködöm ebben a csodálatos tájban.

Nem mertem ellentmondani; és majdnem egy órát csöndben tettünk meg. Lám, a Pontini-mocsarak, az úttól jobbra a lusta, bővizű csatorna, balra az öntözött zöld síkság; Cisterna; aztán Terracina. Ez utóbbi város után az út a tenger mellett vezet, másik oldalon napsütötte sziklás középhegység. A tenger a sárga-fekete dűnéken túl a vihar felkavarta homoktól haragoszöldbe játszott. Óriás hullámok jöttek lustán, és szappanhabra emlékeztető fehér tajtékjukkal elárasztották a keskeny partszakaszt. Távolabb szinte hullámtalanul csillogott a tenger, zöld színe majdnem ibolyakékbe váltott, hátán néha fehér tajték futott, hol eltűnt, hol megjelent. Az ég ugyanilyen szertelen volt, csupa élet: fehér felhők úsztak mindenfelé; sugárzó-vakító fények söpörtek félre útjukból tágas kékségeket; kóválygó tengeri madarak csaptak le időnként, majd lebegve latolgatták röptükkel a szélörvények lökéseit. Vezetés közben ezt a tengeri tájképet néztem; és váratlan lelkifurdalásomban – amely Rheingold elképedt, sértett tekintetére támadt bennem, amikor az Odüsszeiaértelmezését „éowdoir-drámának" neveztem –, lelkifurdalásomban arra gondoltam, hogy végül is igazam volt: ehhez az élénk színű tengerhez, a ragyogó égbolthoz, a kihalt tengerparthoz könnyen oda lehet képzelni Odüsszeusz fekete hajóit, amint a hullámok közt a Földközi-tenger még ismeretlen szűz partjai felé eveznek. És Homérosz éppen ilyen tengert akart ábrázolni, éppen ilyen eget, tengerpartot, figurái ehhez a természethez hasonlítottak, ennek ősi egyszerűsége, meghitt emberközelsége jellemzi őket. Ennyi az egész, semmi több. És Rheingold most ebből a szél lelkesítette, napsütötte, színes-fényes világból, a józan eszű, ravaszdi emberek világából színtelen-íztelen, sötét és fülledt belvilágot akar csinálni: Odüsszeusz tudatalattiját. Neki az eposz már nem a Földközi-tenger felfedezésének csudálatos kalandja, az emberiség ábrándos gyerekkora, hanem a lelki nyavalyáiba gabalyodott modern ember belső drámája. Tűnődésemből azt szűrtem le, hogy bizonyos értelemben rosszabb forgatókönyvet nem is foghattam volna ki: a film mindig hajlamos rá, hogy rosszabbra változtassa azt, amit egyáltalán nem kellett volna megváltoztatni, és ezúttal még a mélylélektan homálya is ránehezedik; a mélylélektané, melyet teljesen elvontan és gépiesen alkalmaznánk, ráadásul olyan szabad és valóságos műre, mint az Odüsszeia Ebben a pillanatban nagyon közel kerültünk a tengerhez: túl az úton, a homokba ültetett bujazöld szőlővesszők után már a keskeny, piszkos part következett, amelyre tajtékozva ki-kicsaptak a hatalmas, ritka hullámok. Hirtelen lefékeztem, és szárazon azt mondtam:

– Ki kell nyújtóztatnom a lábam...

Kiszálltunk, és rögtön elindultam a szőlő közt vezető ösvényen a partra.

– Nyolc hónapig be voltam zárva a lakásba... nyár óta nem láttam a tengert... menjünk le egy percre a partra – magyaráztam Rheingoldnak.

Szótlanul követett: talán még mindig meg volt sértve és haragudott rám. Az ösvény legfeljebb ötven métert kanyaroghatott a szőlő közt, aztán beleveszett a parti homokba. Az egyenletes motorzúgást legnagyobb gyönyörűségemre a feltornyosuló és megtörő hullámok erős, szabálytalan moraja váltotta föl. Még mentem egy ideig, bele a tiszta, vizes homokba, majd úgy hátráltam, ahogyan a hullámok előretörtek vagy visszavonultak; végül megálltam, és egy dűnéről mozdulatlanul, hosszan fürkésztem a látóhatárt. Éreztem, hogy megsértettem Rheingoldot, és valahogy udvariasan újra kéne kezdenem a beszélgetést, ő is erre vár. Nagyon bosszantott, hogy abba kell hagynom az elragadtatott szemlélődést, de csak rászántam magam:

– Bocsásson meg, Rheingold – mondtam hirtelen –, előbb talán rosszul fejeztem ki magam... de, igazat szólva, nem nagyon győzött meg... ha akarja, azt is megmondom, miért.

Buzgón válaszolt:

– Mondja csak... mondja... a vita a munkánkhoz tartozik, nem?

– Hát – kezdtem rá se nézve –, azért nem győzött meg egészen, mert az Odüsszeiá-nak ez is lehet a jelentése, nem vitatom... de a homéroszi eposzoknak meg általában a klasszikus műveknek az a különös sajátságuk, hogy ezer jelentést rejtenek, amelyek nekünk, modern embereknek is eszünkbe jutnak, s bennük végleges formában, mondhatnám, teljes mélységükben jelennek meg... azt akarom ezzel mondani... – tettem hozzá önkéntelenül, megmagyarázhatatlan ingerültséggel – hogy az Odüsszeia szépsége épp abban van, hogy olyannak hiszi a valóságot, amilyen, és amilyennek valóban megjelenik... ebben a formában, amely se szétszedni, se analizálni nem hagyja magát, az, ami: vagy elfogadjuk, vagy elvetjük... más szavakkal – fejeztem be, és még mindig a tengert néztem –, a homéroszi világ valóságos világ... Homérosz olyan civilizáció gyermeke volt, amely a természettel összhangban és nem ellenében fejlődött... ezért hitt Homérosz az érzékelhető világ valóságában, és látta olyan valóságosnak, amilyennek ábrázolta, és amilyennek nekünk is el kell fogadnunk, hinnünk kell benne, mint Homérosz hitt, betű szerint, nem kereshetünk benne rejtett értelmeket.

Elhallgattam, nem nyugodtam meg, inkább furcsa módon elkeserített ez a magyarázkodás, mert hiábavaló erőfeszítésnek tartottam. És csakugyan -ezúttal diadalmas kacaj kíséretében – már hallottam is Rheingold válaszát:

– Extrovertált... extrovertált... Molteni, maga, mint minden földközitengeri, kifelé forduló típus, és nem érti meg a befelé élőket... Semmi baj... én befelé forduló fajta vagyok, maga kifelé... éppen ezért választottam magát... extrovertáltságával ellensúlyozza az én introvertált jellememet... meglátja, együttműködésünk remekül beválik majd...

Éppen felelni akartam; és azt hiszem, válaszomból újra csak sértődés lett volna, mert csökönyössége és korlátoltsága megint fölidegesített; amikor hátam mögött jól ismert hang ütötte meg fülemet:

– Rheingold, Molteni... mit csinálnak itt?... levegőznek a tengernél? Megfordultam, az erős délelőtti fényben két alak rajzolódott ki ott, ahol

a dűnék a legmagasabbra tornyozódtak: Battista és Emilia. Battista gyorsan

– üdvözlést intve – jött le; Emilia lassabban, maga elé meredve követte. Battista egész magatartása vidámságról, még a szokottnál is nagyobb magabiztosságról tanúskodott; Emiliáról viszont lerítt a boldogtalanság, a zavar, egész lénye undorról árulkodott.

– Azt hittük, hogy messze járnak már... talán Formiában vagy még előbb

– mondtam rögtön kissé csodálkozva Battistának.

– Tettünk egy kis kitérőt... meg akartam mutatni a feleségének a Róma környéki telkemet, most építettek rá egy villát... – válaszolta Battista fesztelenül – aztán kaptunk néhány sorompót. – Rheingoldhoz fordult, és megkérdezte: – Mindén rendben, Rheingold?... beszéltek az Odüsszeiá-ról?

– Minden rendben – felelte Rheingold vászonsapkájának ellenzője alól, ugyancsak távirati stílusban. Battista érkezése nyilvánvalóan bosszantotta, szívesebben folytatta volna a vitát.

– Remek, csodálatos – Battista bizalmasan karon fogott mindkettőnket, és valósággal odavonszolt Emiliához, aki kissé távolabb állt meg a parton. – Nos – tette hozzá olyan udvariaskodva, hogy alig bírtam elviselni –, nos, szép hölgy, magának kell döntenie... Nápolyban együnk vagy Formiában?... Válasszon.

Emilia felriadt, és azt mondta:

– Döntsenek maguk... nekem mindegy.

– Nem, nem, a hölgyekre vár a döntés, teringettét.

– Akkor Nápolyban együnk, most nem vagyok éhes.

– Remek, akkor Nápolyban... hallevest eszünk makarónival... a kis zenekar az O sole mió-t játssza – Battista határozottan jókedvű volt.

– Hánykor indul a hajó Capriba? – kérdezte Rheingold.

– Fél háromkor... jó lesz, ha most megyünk – felelte Battista. Otthagyott bennünket, és elindult az országút felé.

Rheingold utolérte, mellette ment tovább. Emilia viszont egy pillanatig még maradt, mintha a tengert nézné, mintha előre akarta volna engedni őket. Mihelyt azonban melléje értem, megragadta a karomat, és halkan mondta:

– Most a te kocsidban megyek... ne is tiltakozz. Sürgető hangja meghökkentett:

– Mi történt?

– Semmi... csak Battista nagyon gyorsan vezet.

Szótlanul mentünk végig az ösvényen. Amikor kiértünk az útra, ahol a két kocsi állt, Emilia határozott léptekkel az enyémhez indult.

– Nocsak – kiáltott föl Battista –, a hölgy nem velem jön? Megfordultam: Battista kocsija nyitott ajtajánál állt a napverte úton.

Rheingold a két kocsi közt tétovázott, és minket nézett. Emilia nyugodtan, hangját föl se emelve mondta:

– Most a férjemmel megyek... Nápolyban találkozunk.

Azt vártam, hogy Battista simán belenyugszik. Csodálkozásomra azonban odaszaladt hozzánk:

– Asszonyom, Capriban két hónapig a férjével lehet... én meg – és halkan, hogy a rendező meg ne hallja, hozzátette – Rheingolddal túl sokat voltam együtt Rómában, mondhatom, nem valami szórakoztató... férjének bizonyosan nincs kifogása ellene, ha velem jön, nem igaz, Molteni? Válaszolnom kellett, bármilyen nehezemre esett is:

– Egyáltalán nincs... De Emilia azt mondja, túl gyorsan vezet.

– Csigalépésben fogok menni – ígérte Battista tréfásan és lelkesen –, de kérem, ne hagyjon magamra Rheingolddal – megint lehalkította hangját –, ha tudná, milyen unalmas... másról se beszél, csak a filmről.

Nem tudom, mi lelt. Talán arra gondoltam, hogy ilyen apróságon nem érdemes összeveszni Battistával. Mielőtt tovább tűnődhettem volna, azt mondtam:

– Menj, Emilia... nem akarsz örömet szerezni Battistának?... Egyébként igaza van – tettem hozzá, és elmosolyodtam –, Rheingolddal csak a filmről lehet beszélni.

– Így van – erősítette meg Battista elégedetten. Aztán megragadta Emilia karját, elég fönt, a hóna alatt: – Gyerünk, szép hölgyem, legyen jó... ígérem, lépésben fogok menni.

Emilia rám pillantott – tekintetét hirtelen nem tudtam mire vélni –, aztán lassan felelte:

– Ha te mondod – váratlan határozottsággal megfordult, és hozzátette: -Akkor menjünk – elindult Battistával, aki úgy szorongatta a karját, mintha félne, hogy megszökik. Bizonytalanul álltam autóm mellett, néztem, ahogy távolodnak. Emilia lassan, puhán, boldogtalanul és mégis titokzatos, mély érzékiséggel lépkedett a zömökebb és alacsonyabb Battista mellett. Gyönyörű szépnek láttam ebben a pillanatban; nem annak a polgári „szép hölgynek", akire Battista célzott sóvár, fémes csengésű hangján; hanem igazi szépségnek, aki se időhöz, se helyhez nincs kötve, teljes összhangban van a háttérrel, a ragyogó tengerrel meg a fénylő éggel. Szépsége szinte megmagyarázhatatlanul lenyűgöző és megközelíthetetlen volt. Ahogy elnéztem, hirtelen egy gondolat hasított belém: „Te hülye... talán egyedül akart maradni veled... talán beszélni akart veled, végre kimagyarázkodni, kitárni a szívét... talán azt akarta mondani, hogy szeret... és te kényszerítetted, hogy Battistával menjen." Mélységes szomorúság fogott el, fölemeltem a karomat, mintha vissza akarnám hívni. De immár késő volt: beszállt Battista kocsijába, és.a producer melléje ült, Rheingold pedig felém közeledett. Beszálltam én is, Rheingold mellém ült. Abban a pillanatban Battista autója elhúzott mellettünk, gyorsan kisebbedett a távolban, aztán egészen eltűnt.

Rheingold talán észrevette dühödt rosszkedvemet; mert nem folytatta a beszélgetést az Odiisszeiá-ról – pedig tartottam tőle –, hanem szemére húzta a sapkát, összekuporodott az ülésen, aztán nemsokára elaludt. Tehát csöndben vezettem, gyönge kis kocsimból a lehető legnagyobb sebességet préseltem ki; közben rosszkedvem ellenőrizhetetlen dührohammá nőtt. Az út eltávolodott a tengertől, virágzó, aranyló földek közt vezetett. Hogy élveztem volna máskor ezeket a lombos fákat, amelyek néha összeértek, és susogó lombsátrukból élő alagutat formáltak fölém; ezeket a szürke olajfákat itt a vörös dombokon szerteszét, ameddig a szem ellát; ezeket a narancsligeteket, melyeknek sötét-fényes levelei közt ott ragyogott a gyümölcsök aranya; ezeket a megfeketedett vénséges vén tanyákat, melyeket két-három szőke szalmaboglya vigyáz. De én nem láttam semmit, csak vezettem, és az idő múlásával nyomorult rosszkedvem csak nőtt. Nem próbáltam kitalálni az okát – kétségtelenül több volt egyszerű lelkifurdalásnál, amiért Emiliát nem tartottam magam mellett; ha akartam volna, akkor se találom ki, annyira elhomályosította agyam a harag. Aztán, mint egy ellenőrizhetetlen ideggörcs, mely tart, ameddig tartania kell, aztán fokozatosan csillapul, mígnem végül egészen megszűnik, és a beteg ott marad utána zsibbadt-kábultan, az én rosszkedvem is mezőkön, erdőkön, síkságokon és hegyeken át lassan elért tetőfokára, aztán csitulni kezdett, végül Nápoly közelében egészen eltűnt. Gyors iramban ereszkedtünk alá a dombról, a fenyők és magnóliák közt már látszott a kék öböl; és én olyan bágyadtnak és kábultnak éreztem magam, mint az epilepsziás, akinek testét-lelkét leküzdhetetlenül erős görcs rázta meg.

13

Battista villája, mint Capriba érkezésünkkor megtudtuk, messze volt a főtértől, a sorrentói félszigetre néző domboldalon épült, egy kihalt részen. Rheingoldot elkísértük a szállodába, aztán Battista, Emilia meg én egy szűk kis úton a villa felé indultunk.

Eleinte a domboldalon körbefutó, korláttal védett sétányon vezetett utunk. Esteledett, a virágzó leanderfák árnyékában kevesen jártak a kikövezett úton, a dús kerteket övező kerítésfalak között, azok is szótlanul, lassan. A fenyők és a szentjánoskenyér-fák lombjai közt, itt-ott, fényeskéken csillant meg a távoli tenger, színét a hanyatló nap fémesen csillogó sugarai verték. Battista és Emilia mögött mentem, időnként megálltam, és elgyönyörködtem a táj szépségében, és szinte meglepődve tapasztaltam, hogy hosszú idő óta először vagyok – ha nem is vidám –, de nyugodt és megbékélt. Teljes hosszában végigmentünk a sétányon; aztán másik, szűkebb ösvényre tértünk rá. Egy kanyarban hirtelen megjelentek a.Faraglioni-szirtek, és boldogan hallottam Emilia csodálkozó-gyönyörködő felkiáltását. Először járt Capriban, és eddig ki se nyitotta a száját. Ebből a magasságból furcsaságával lepett meg a két nagy vörös szirt, olyanok voltak ott a tenger felszínén, mint a tükörbe zuhant meteoritok. Lelkendezve meséltem Emiliának, hogy a Faraglioni-szirteken él egy gyíkfajta, amelyik a világon sehol máshol nem található: kék, mivel a kék ég és a kék tenger közt él. Kíváncsian hallgatta magyarázatomat, mintha egy pillanatra megfeledkezett volna ellenséges magatartásáról: és akkor megint remény költözött belém, hogy kibékülünk, és a kék gyík, amelyet a két szirt réseibe költöztettem, egyszerre szimbólum lett: ha soká itt maradunk a szigeten, akkor megint saját magunk lehetünk, a mi lelkünkbe is betelepszik a kékség, és a tengeri táj derűje kimossa belőlünk a város szomorú gondolatainak szennyét; a kékség minket is magához hasonlít, és megtisztulunk, mint a gyíkok, mint a tenger, mint az ég, mint minden, ami áttetsző, vidám és tiszta.

A Faraglioni-szirtek után csupasz sziklafalak közé kanyarodott az ösvény, se kertek, se villák nem övezték. Végre egy magányos helyen alacsony, hosszúkás fehér épület tűnt föl, fehér teraszával kinyúlt a tenger fölé: Battista villája volt.

A villa nem volt nagy: a teraszra néző nappalin kívül csak három szobából állt. Battista játszotta a házigazdát, előrement, és elmagyarázta, hogy sose lakott benne, alig egy éve jutott hozzá, valami adósság törlesztéseként kapta. Értésünkre adta, hogy mindenről gondoskodott: a vázákban mindenütt virág; a padló ragyogott, áradt belőle a szúrós viaszszag; amikor benéztünk a konyhába, láttuk, hogy az őr felesége a tűzhelynél foglalatoskodik, készíti a vacsoránkat. Battista azzal tetszelgett, hogy a villa minden kényelmét megmutogatta, még a legkisebb zugba is be kellett néznünk; odáig ment az udvariasságban, hogy a szekrényeket is kinyitogatta, és megkérdezte Emiliától, elég lesz-e a fogas. Aztán visszamentünk a nappaliba. Emilia közölte, hogy átöltözik, és kiment. Én is ezt szerettem volna; de Battista, aki leült egy karosszékbe, és engem is hívott, megakadályozott benne. Rágyújtott, aztán váratlanul, kertelés nélkül azt kérdezte:

– Molteni, mi a véleménye Rheingoldról? Kissé csodálkozva válaszoltam:

– Nem is tudom... nem ismerem eléggé ahhoz, hogy eldöntsem... komoly embernek látszik... kitűnő rendező hírében áll.

Battista pillanatnyi tűnődés után folytatta:

– Nézze, Molteni... én se ismerem jól, de többé-kevésbé tudom, hogy mit gondol és mit akar... mindenekelőtt német, nem igaz ? Mi viszont olaszok vagyunk: más világ, más életfelfogás, más érzékenység...

Nem szóltam semmit; Battista, mint rendesen, messziről kezdte, távol az anyagiaktól: vártam, hogy hová akar kilyukadni. Újrakezdte:

– Nézze, Molteni, éppen azért akartam magát, olaszt állítani Rheingold mellé, mert éreztem, hogy más, mint mi... Magában megbízom, Molteni, és mielőtt elmegyek, sajnos, a lehető legsürgősebben el kell utaznom, néhány tanácsot akarok adni.

– Mondja csak – szóltam hidegen.

– Figyeltem Rheingoldot – mondta –, amikor a filmről vitatkozunk, vagy igazat ad nekem, vagy hallgat... de túlságosan jól ismerem már az embereket ahhoz, hogy higgyek az ilyesminek... maguk, entellektüelek, mind, Molteni, kivétel nélkül mind, többnyire azt gondolják, hogy a producerek csak üzletemberek, és kész... Ne hazudjon, Molteni, ezt gondolja, és természetesen Rheingold is... ez bizonyos pontig igaz is... Rheingold talán azt hiszi, hogy passzivitásával félrevezet... de én éber vagyok ám... nagyon éber, Molteni.

– Egyszóval – mondtam nyersen –, nem bízik Rheingoldban?

– Bízom is, meg nem is... mint szakemberben bízom, érti a mesterségét... Mint németben nem bízom, más világból jött... nos – Battista a hamutartóra tette a cigarettát, és szemembe nézett –, nos, Molteni, világosan megmondom, olyan filmet szeretnék, mely a lehető legjobban hasonlít Homérosz Odüsszeiá-jához... Mit akart Homérosz az Odüsszeiával? Olyan kalandtörténetet akart elmesélni, amely mindvégig ébren tartja az olvasó érdeklődését... hogy úgy mondjam, látványos történetet... ezt akarta Homérosz... és én azt akarom, hogy maradjanak hűek Homéroszhoz... Homérosz óriásokat, csodákat, viharokat, varázslónőket, szörnyeket írt az Odüsszeiá-ba... és én azt akarom, hogy a filmben óriások, csodák, viharok, varázslónők, szörnyek legyenek...

– Lesznek – mondtam kissé csodálkozva.

– Lesznek, lesznek... – mondta Battista haragra gerjedve – talán hülyének néz engem, Molteni?... Csakhogy nem vagyok ám hülye.

Fölemelte hangját, és dühösen nézett rám. Kissé meghökkentett ez a düh; de még inkább Battista életereje, egész nap vezetett Nápolyig, aztán Capriba hajózott, most meg ahelyett, hogy pihenne – én a helyében ezt tenném –, még van kedve Rheingold szándékairól vitatkozni.

– De hát miből gondolja, hogy... hogy hülyének nézem? – kérdeztem ernyedten.

– A viselkedésükből, kettőjükéből, Molteni.

– Magyarázza meg.

Kissé lecsillapodott, fölvette a cigarettát, és folytatta:

– Emlékszik, aznap, amikor először találkozott Rheingolddal az irodámban... akkor azt mondta, hogy magának nem fekszik a látványos film, igaz?

– Azt hiszem, igen.

– És mit mondott Rheingold megnyugtatásul?

– Nemigen emlékszem...

– Majd én felfrissítem az emlékezetét... Rheingold azt mondta, hogy legyen nyugodt... pszichológiai filmet akar csinálni... Odüsszeusz és Pénelopé házasságáról akar filmet csinálni... így van?

Megint elképedtem; a hatökör álarca mögött megint okosabbnak bizonyult, mint hittem.

– Igen, azt hiszem, valami ilyesmit mondott – ismertem el.

– Nos, tekintve, hogy még nem kezdték el a forgatókönyvet, jó lesz, ha a legkomolyabban figyelmeztetem: nekem az Odüsszeia nem Odüsszeusz és Pénelopé házassági bonyodalmait jelenti.

Hallgattam; és Battista némi szünet után folytatta:

– Ha egy hálószoba-drámát akarok filmre vinni, akkor fogok egy modern regényt, Rómában maradok, és a Parioliban forgatok hálószobákban és szalonokban... nem zavarom Homéroszt meg az Odüsszeiá-t... érti, Molteni?

– Persze, értem.

– A férj-feleség viszony nem érdekel, érti, Molteni?... Az Odüsszeia Odüsszeusz hazatérésének kalandos története, és én Odüsszeusz kalandjaira vagyok kíváncsi... és hogy ne legyenek kétségei, látványos filmet akarok, Molteni, lát-vá-nyo-sat... érti, Molteni?

– Ne aggódjon – mondtam kissé unottan –, látványos filmje lesz. Battista elhajította a cigarettát, és rendes hangján biztosított:

– Nem aggódom, tekintve, hogy a végén én fizetek... meg kell értenie, azért mondtam, el mindezt, mert el akarom kerülni a kellemetlen félreértéseket... Holnap reggel látnak munkához, idejében akartam figyelmeztetni, a maguk érdekében is... Bízom magában, Molteni, és azt akarom, hogy is mondjam, igen, legyen a szószólóm Rheingoldnál... ha szükség van rá, időnként figyelmeztetnie kell Rheingoldot, hogy az Odüsszeia azért tetszik és tetszett az embereknek, mert költői mű... és én azt akarom, hogy ez a költészet teljes egészében átkerüljön a filmbe... úgy, ahogy van.

Battista csakugyan lecsillapodott: már nem látványos filmet követelt tőlünk, hanem költőit. Rövid kitérő után a kasszasikerből a művészet és a szellem régióiba tértünk vissza. Mosolynak is beillő kínos fintorral mondtam:

– Ne aggódjék, Battista... Homérosz egész költészetét megkapja... legalábbis, amennyit képesek leszünk föllelni.

– Remek, remek, ne is beszéljünk róla többet – Battista fölkelt, nyújtózott egyet, órájára nézett, aztán hirtelen közölte, hogy megmosakszik a vacsorához, és kiment. Egyedül maradtam.

Először én is arra gondoltam, hogy szobámba vonulok, és rendbe hozom magam a vacsorához. Ám ez a vita fölizgatott, elterelte figyelmemet: föl-alá róttam a szalont, de nem is tudtam róla. Tulajdonképpen abból, amit Battista mondott, sejtettem meg először a munka nehézségeit, annak idején kissé könnyelműen mentem bele, csak anyagi előnyeire gondoltam; és most előre elfogott a fáradtság, amelyet a forgatókönyv végén érzek majd. „És minek ez az egész? – gondoltam, minek vállalom ezt a kellemetlen munkát, a sok vitát, mert vitánk aztán bőven lesz Battistával, hogy arról ne is beszéljek, ami köztem és Rheingold közt zajlik majd, és minek az a sok bekövetkező megalkuvás, a keserűség, hogy egy kommersz és hamis filmhez adom a nevemet?... Minek ez az egész?" Caprii tartózkodásunkat, amelyet az előbb, a magasból a Faraglioni-szirtekben gyönyörködve még olyan vonzónak találtam, most annak a hálátlan és valószínűtlen feladatnak a hátterével – hogy a becsületes tollforgató igényeit össze kell egyeztetnem a producer egészen másfajta követeléseivel – sötétnek és nyomasztónak láttam. Ismét kivételes pontossággal éreztem, hogy Battista a gazda, én meg a szolga, és hogy a szolga mindent tehet, csak nem ellenkezhet a gazdával; és hogy az a furfang és hízelgés, amellyel ki akarja vonni magát a gazda fennhatósága alól, még megalázóbb, mint a feltétlen engedelmesség; és hogy azzal az aláírással ott a szerződésen eladtam lelkemet az ördögnek, amely, mint minden ördög, követelődző és hitvány. Battista őszinteségi rohamában világosan megmondta: „Én fizetek." Nekem persze nem kellett ugyanolyan őszintén felelnem: „Én meg, akit megfizetnek." Ez a mondat visszhangzón a fülemben, valahányszor a forgatókönyvre gondoltam. Tűnődésem eredményeképpen hirtelen fojtogató érzés fogott el. Ki akartam menni abból a szobából, amelynek a levegőjét Battista szívta. Kinyitottam a teraszajtót, és kiléptem.