– Máskához? – kiáltott fel egyszerre Floyt és Alacrity. – Máskához?

– Ő a kedvenc humanoidjuk – jegyezte meg Sintilla csípősen.

Victoria és Heart éppen elkészültek a rendszerellenőrzés futtatásával.

– Minden okénak látszik az időjárási hídon és a technikusi pozíciókban – közölte Heart, és kisimította munkaoverallját. A hajó közepén elhelyezkedő irányítópozíciót nevezték időjárási hídnak, és innen vezérelték a Stray-t, ha a főhíd megsérült.

– Corvával is beszéltünk: a kastély környékén minden csendes – tette hozzá Victoria. – A hajó tökéletesen menetkész – mutatott körbe egy széles mozdulattal.

– Ezzel akkor megvolnánk – állt fel Janusz. – Corva már vár minket.

Floyt kis híján megszólalt, de aztán mégsem tette. Alacrity mondta ki helyette:

– Máris mennünk kell? Én szívesen eltöltenék még egy kis időt itt, és azt hiszem, ezzel nem állok egyedül.

Floyt füligvörösödve vállat vont, aztán bólintott. Valahányszor csak hozzáért valamelyik fogantyúhoz vagy valami újat tudott meg a hajóról, érezte, hogy egyre inkább beleszeret. A dolog abban a pillanatban kezdődött, amikor először meglátta, és többszörösére erősödött, amikor Janusz hivatalosan is bejegyezte tulajdonosi minőségét a hajónaplóba.

– Ha nem okozok ezzel gondot, szeretnék itt maradni még, legalább egy kicsit – mondta Floyt.

Victoria elmosolyodott. -Miért is ne? Érezzék jól magukat.

Janusz közönyösen beadta a derekát, a többiek pedig ünnepi hangulatba kerültek. Ezt az estét szánták az utolsó lazítási alkalomnak: már hét nap sem volt hátra a Tárház ellen tervezett rohamig.

Alacrity ragaszkodott ahhoz, hogy ő főzhessen, míg Sintilla gondoskodott az italokról. Hangosan bőgették a zenét, a szalon képernyőit és vetítőit pedig arra programozták, hogy bolygó- és természeti tájképeket mutassanak. Ettek, ittak, sztoriztak és emlékeztek, kacagtak, és egy kicsit aggódtak.

Alacrity és Heart táncolt, aztán Sintilla és Floyt is felálltak De Victoria megelőzte Sintillát, úgyhogy Sintilla kénytelen volt Januszt rángatni be a táncparkettre: a férfi csendes humorral hagyta magát.

Amikor Victoriát vette a karjába, Alacrity azt várta, hogy csak úgy szikrázni fog a levegő kettejük között, de nem így történt, a tüzes, kutató pillantásokból pedig nem tudott olvasni.

Floyt a lunai zsivány-buli óta nem érezte magát ilyen jól. Nem tudta, hogy annak ellenére, mert közeledik a támadás pillanata, vagy talán, furcsamód, éppen azért.

Alacrity és Heart tűntek el elsőnek. Diplomatikusan elmentek a kapitányi kabin mellett, és az elsőtiszt szobájába vették be magukat.

Alacrity valahol úgy sejtette, hogy Victoria és Janusz a lelkűk mélyén még mindig a sajátjuknak tekintik az Astraea Imprimatur-t.

Janusz és Victoria tovább tartottak ki. Floytékkal csevegtek, és yégigtáncoltak még néhány számot. Már mindnyájan egy kicsit spiccesek voltak, amikor Sintilla megragadta a törvényenkívüli kezét, és ünnepélyesen megígérte neki, hogy soha, de soha nem használja ki a bizalmát, és nem ír róla egy szót sem.

Aztán egy pillanatra gondolkodóba esett, és hozzátette:

– Hacsak nem kapok valami igazán jó ajánlatot. Victoria úgy nevetett, hogy kiköpte a fele italát.

Floyt hahotázott, és még Janusz is kicsiholt magából egy mosolyt. Victoria megsimogatta a kézét. Hamarosan elvonultak a kapitányi kabinba.

A zene most halkabb volt, és lassabb is. Floyt vaksin nyugtázta, hogy nem ivott eleget.

– Van még két legénységi szoba. Melyiket választod, Tilla?

A nő viszonylag józanul nézett rá, ahhoz képest, amennyi vodkát megivott.

– Nem gondolod, hogy ketten is mehetnénk ugyanabba, Hobart?

A földi nyaka köré fonta a karját, és arcon csókolta, mielőtt Floyt magához térhetett volna első döbbenetéből. Tilla egészen közelről súgta a fülébe:

– Nem gondolod, hogy ezt kéne tennünk? Floyt megdöbbent, és egy kicsit vissza is hőkölt, de az is eszébe jutott, milyen csinos volt a nő abban a kosztümben a Központi Komplexumban, és rájött, mennyire tetszik neki Tilla mosolya, és mennyire kedveli őt. Egy ízben neki köszönhette az életét is, de méginkább arra jött rá, hogy nagyon kívánja.

De túl hosszú volt az a pillanat, ami a válaszáig eltelt.

– Tilla, én, én…

Sintilla a szájára tapasztotta az ujját.

– Ne. Ne mondj semmit. Kérlek, Hobart, felejtsd el, hogy egyáltalán szóba hoztam. Nem volt alkalmas a pillanat. Csak arról van szó, hogy mindenki más…egy kicsit megijedtem, meg elszomorodtam. És olyan magányos lettem.

Floyt akár meg is ölelhette volna, de inkább csak beleborzolt a hajába, és arrébb lépett.

– A reggeli viszontlátásra, Hobart. Szerencsés asszony a feleséged

A férje pedig egy érzéketlen barom. – Floyt f elsóhajtott, és elment lefeküdni.

Alacrity a Stray létfenntartó és energiarendszereinek apró zajaira ébredt, és arra a kellemes űrhajó-szagra, amit még a drága rendszerek sem képesek teljesen eltüntetni vagy elfedni.

Cserepes és száraz volt a szája az alkoholtól: félig még részeg volt, félig már másnapos. Heart karját szétterülő fehér hajára hajlítva aludt, melle domborulata kilátszott a takaró alól, csábítóan rózsaszín mellbimbója szép kontrasztot alkotott fehér bőrével. Alacrity olyan hangtalanul kelt fel, ahogy csak tudott.

A kabinnak volt egy kicsi kamrája, de nem volt feltöltve. Amikor az ajtóhoz lépett, Heart halkan felsuttogott:

– Hozzál nekem is valamit inni, szívem. És vegyél föl valamit: nem szeretném, ha Victoria vagy Tilla kék szalagot kötne rá.

Talált valami leplet, nem tudta, mifélét, azt csavarta a derekára, mint egy törülközőt. -Jeges víz jó lesz?

– Drága vagy,

– Egy életre, mint a hattyúk.

– Mmmmm….

Talált egy doboz hideg gyümölcslevet a szalon végében, az éléskamrában.

Felnyitotta és derekasan meghúzta. A fények halványan derengtek.

Valakinek még volt ennyi esze, mielőtt elment aludni.

A főzsiliphez ballagott, és kinyitotta a belső és külső ajtót is azokkal a kódmondatokkal, amelyeket Janusz mindnyájukkal közölt. A hangár csendes és kihalt volt, csak az őrdarazsak repkedtek, és a megfigyelő érzékelők mozogtak a falakon és az Astraea Imprimatur külsején.

Összezavarodott: sosem vágyott élethossziglani társra, Még voltak olyan dolgok, amiket el kellett végeznie, akkor is, ha ez az Astraea Imprimatur-dolog jól végződik. Komoly és veszélyes dolgok. Az egész olyan nyugtalanító volt, mégis, amikor Heartra gondolt, önkéntelenül elnevette magát, felsóhajtott, és megcsóválta a fejét.

Egy pillanatra visszament a hajóba, felkapta Constance pisztolyát és keresett egy papucsot. Aztán végigment a hangáron. A darazsak és az érzékelők látták és vették őt, de nem riadóztatták vagy tüzeltek.

Talált egy kisebb személyi bejáratot a hatalmas kapun, és kinyitotta.

Az firrepülótér általában meglehetősen csendes volt, de most különösen.

Alacrity valami megszelídített vonósugár ciripelését hallgatta, amivel valami nehéz terhet emeltek éppen. Kiabálás és nevetés hangzott távolian a leszállópálya fölött egy másik törzsi területről. Valahol egy motort túráztattak fel röviden: egy pillanatra feldübörgött, aztán elnémult. Visszagondolt más űrkikötókre, elmúlt évekre, más dobozvárosokra, bolygókra. Régi társakra és szerelmekre: egy másik életre.

Léptek hangzottak mögötte, mire lövésre készen hátrafordult. Victoria közeledett egy férfi fürdőköpenyben, melynek széleit időnként föllebben tette a szellő. A haja legyezőszerűen szétállt.

– Nem fagy meg itt kint?

– Nem. Tudtam, hogy előbb-utóbb beszélnünk kell, de nem akartam senkit se fölébreszteni vagy magát kiráncigálni ide. Ne haragudjon.

– Semmi baj. Éber alvó vagyok, főleg itt a Strayen.

Kibámultak az éjszakába. Alacrity föltekintett a csillagképekre, amelyeket még a Gute társaságában végzett éjszakai munkák idején kezdett el tanulgatni.

– Nem is voltam tudatában annak, hogy ki maga – mondta Victoria. – Mármint hogy valójában kicsoda. AmígTilla el nem kezdett információkért nyúzni visszafelé menet a Hárpíá-tól.

- Gondoltam, hogy egyszer megtörténik majd valami ilyesmi. Pedig reménykedtem benne, hogy talán már nem érdeklődnek utánam az emberek.

– A Langstretch mindig érdeklődik, ha megfizetik érte. Alacrity. Nem hinném, hogy akarja tudni, mennyit ér nekik.

– Maga, hmm, amolyan fegyverszünetet kötött Janusszal. Arra gondoltam, hogy velem is köthetne egyet.

A nő hátrasimította szélfútta fürtjeit.

– Ami Janusz és köztem van, az egészen más: ennek már rég semmi köze sincs a Langstretch-hez. Arról van szó, hogy egy adósság ki legyen egyenlítve, mert ki kell hogy legyen egyenlítve.

-És én?

– Maga más tészta. Nem hinném, hogy feladnám magát a Langstretchnek, még ha nekik is dolgoznék, mint ahogy már nem dolgozom nekik. Mi lenne, ha barátok lennénk?

– Uhh – Megfogták egymás csuklóját.

– Menjünk vissza, Alacrity: maga reszket, én meg kezdek átfagyni.

-Jó, menjünk.

Miközben visszafelé sétáltak, a nő azt mondta:

– Tudja, egyes jelentések azt állították, hogy maga halott.

– Azokba benne volt a kezem.

– Hát ezekről akár el is feledkezhet, most, hogy belekerült ebbe az Örökség-ügybe. Szerintem hamarosan egy egész falkányi detektív lesz a nyomában. Bizonyos szempontból szerencséje volt ezzel a telepi rabszolga-dologgal: kihűlt a nyoma. De nem sokáig.

– Értem. De ha ennek vége lesz – ki tudja? Végignézett a hajón. – Első osztályú fuvarom lesz, ez pedig egy kissé megváltoztatja az esélyeket.

– Így van. Én új személyazonosságot javaslok, nem csak új álnevet. Különben hogyan sikerült épp egy ilyen valószínűtlen nevet felszednie?

– Ó, fiatalabb koromban valami űrászok viselték gondomat. Ők adták nekem. Ez egy földi angol szóvicc: Alacrity Fitzhűgh. Fitzhugh – Fits you.” A fürgeség illik hozzád.”

– Nos, jobb lesz, ha újat talál ki magának.

– Már úgy megszoktam: régóta használom. De eszem ágában sincs vitatkozni. Csak egy kicsit nehezemre esik ennél a Tárház-akciónál messzebbre gondolkodni. Aggódom magunkért, és nehéz arra koncentrálnom, amit utána kell csinálnom.

– Bizony nehéz – mondta a nő, és lehajtott fejjel átölelte magán a köpenyt. – Nagyon nehéz.

 

 

– Melyik Gondnok az, Alacrity?

Alacrity stabilan beállította a háromlábon álló látványélesítő fókuszát, és ráközelített a Tárházat álcázó lerobbant kúria bejárati ajtajára.

– Az az öregecske, a fehér propeller-frizurás.

A…tizenkettes, azt hiszem. Nincs rajta azonosító jel vagy forradás.

– Managgia! Hogy a fenébe lehet a klónokat megkülönböztetni?

– Azt javaslom, hogy tereljük be őket egy karámba, és egyenként süssünk a fülükbe billogot – mondta Floyt, amikor ő is megnézte. – A megfigyelési napló szerint Nicodemas a kódneve, írjunk valamit a megjegyzés-rovatba?

Alacrity ellépett a távcsőtől és a fényvisszaverő nézőpaneltől.

– Magas, karcsú, jó kiállású, mint mindegyik. Rózsaszínes bőrszínű. Előreugró orr és ádámcsutka, finomszálú, hátul ritkuló haj. Munkaruhát viselt, olyan laboránsköpenyt, barnát. Egy őr volt vele.

– Nem láttad véletlenül, melyik őr?

– Olyan, mint az összes többi: kétszázkilós sumobírkózó. Éppen most vettek át egy csomagot a fegyveres küldöncöktől, aztán megint becsukták az ajtót.

Notch, aki rendetlen kis iroda egyetlen asztalánál terpeszkedett, és unottan pörgetett egy pornótekercset, most felpillantott. Határtalanul unottan kérdezte:

– Egészségesnek látszottak? Vagy idegesnek? Fáradtnak? Be tudtatok nézni az ajtón? Volt náluk szerszám vagy fegyver? Volt valami új vagy más az ajtón vagy mögötte? Melyik küldönc csapat volt az? Janusznak ezek az információk kellenek.

Alacrity visszaült a székére, és folytatta a megfigyelést.

– Ezeket már felírtam. Janusz nekünk is megmondta, mit akar, kölyök.

Notch ásított, kivillantotta berakásos aranyfogait, aztán félrelökte a leolvasót. Az eszköz lecsúszott az asztalról, és koppanva a padlóra esett. Notch nem vacakolt azzal, hogy fölszedje. Alacrity felső ajka vonallá vékonyodott a dühtől.

– Akkor nektek többet mond, mint nekem – jegyezte meg Notch, és a termo tálcák közt kezdett matatni, hátha talál valami étvágygerjesztőbb maradékot. – Szóval jól kijöttök a házigazdátokkal, mi? – mosolyodott el. – Az nagyon jó. Kellemes változatosság lehet a többieknek, hogy most heten vagytok a kastélyban.

Floyt odafordult Notch-hoz, mielőtt Alacrity valami hülyeséget csinálhatott volna.

– Ezt miért mondtad?

Notch a porcukrot nyalogatta egy üres süteményes tálcáról.

– Azért, mert én így gondolom. Bár csak veletek kettőtökkel találkoztam. Tudom, hogy még ketten jöttek veletek, és a kastélyban is régóta van egy, akit sosem látott még senki.

– Fogadd meg a tanácsomat, vigyori – mondta Alacrity, még mindig háttal Notchnak. – Jobban teszed, ha inkább magaddal meg a haverjaiddal törődsz, meg a munkáddal, nem pedig a szaglászással. Sokan vannak érdekelve ebben az ügyben, és ha ráfaragsz, nagyon megbánod.

Notch felállt.

– Ne izgulj, Nyurga. És te se, Öreg. Mi készen állunk. Már régen készülünk valami ilyesmire.

Alacrity megpördült a székkel.

– Nem valami ilyesmire, te ostoba kis fing. Egészen pontosan erre. És ha elszúrod, csak hagyd meg, kinek küldjem el a holttestedet. Ez halálosan komoly.

Notch egy másodpercig merőn nézte Alacrityt, aztán bemutatott neki a középső ujjával.

– Tudod mit, Nyurga? Ha Janusztól nem félek, akkor tőled pláne nem.

– Te kis genny…

– Alacrity…

Az öreg kom-átjátszó torony asztmatikus liftje felbúgott. Amazok hárman egy csapásra elfeledkeztek a marakodásról, és hallgatóztak. Floyt átkapcsolt a liftet mutató egyik érzékelő képére. Victoriát látták feljönni az egyik lift-lapon, egészen a tetőig. Megnyugodtak.

Visszafogott, mindent elfedő utazóruhát viselt: a Parókia egyik törzsének női öltözetét, de karcsúsága és kecses járása megkülönböztette a bennszülött asszonyoktól.

– Hello, Victoria – mondta Notch, és mozdult, hogy elé menjen az ajtóba. Szokásos ékköves-fémes mosolyával nézett fel rá, de őszintébben, mint állandó, megkövült vigyora.

– Vissza – morogta Alacrity. – Nem látod, hogy libabőrös lesz tőled, kölyök?

Notch vad dühvel vicsorgott rá.

– Ez volt az utolsó dobásod. Döntöttem felőled, Nyurga.

Alacrity felállt a székből.

– Tényleg, te kétlábon járó kromoszóma-sérülés? – Floyt megfogta Alacrity könyökét, Victoria pedig közéjük vetette magát.

– Elég legyen! – rivallt rájuk. – Alacrity, Hobart, végeztünk itt. Gondoskodjatok róla, hogy a jelközvetítők jól működnek Notch, te pedig tegyél róla, hogy a csoportod készen álljon.

– Mi készen állunk! Mikor avat be minket a részletekbe, Victoria?

– Hamarosan. Jól figyelj! Kint hagytam egy teherautót leparkolva. Amikor elmentek innen, vidd el, és hozd az egész csapatodat – de mindenkit – a kastélyhoz ma este tizenkilenc ötvenre. Ne mondd meg egyiknek sem, hová mentek. Ne hagyd, hogy bárkivel kapcsolatba lépjenek. Ne figyelmeztesd őket idő előtt és egy pillanatra se téveszd őket szem elől, ha már kiadtad a mozgósítási parancsot, megértetted? Ne keltsetek feltűnést, és időben legyetek ott. Megtennéd ezt nekem?

Notch buzgón és készségesen bólintott, mintha nem is ő lenne. Alacrity savanyú arcot vágott.

– Akkor majd találkozunk – Notch hirtelen előrehajolt és arcon csókolta, mielőtt a nő elkerülhette volna. Az ajtóban még megállt, és egy utolsó gúnyos pillantást vetett Alacrityre, aztán eltűnt.

Alacrity segített Floytnak rendbe tenni a helységet, a szeméttárolóba tömködni az üres ételes dobozokat, összeszedni a dolgaikat, és ellenőrizni azt, hogy az automatika rendben figyeli-e a Tárházat. Addig várt, amíg meg nem látta a képen Notch-ot elhajtani a teherautóval.

– Jesszusom, Vic, ez a kis fekély odavan magáért. – A nő kifújta a levegőt, és egy székbe rogyott.

– Tudom. Néha, bár nem szívesen, de ki is használom. Különben összeveszne Janusszal, és szerintem megpróbálna elárulni minket, akkor pedig meg kellene ölnöm.

Victoria mintha hirtelen megborzongott volna.

– Jöjjenek. Indulnunk kell. Alacrity az utolsó marék szemetet is bedobta a tárolóba.

– Remélem, hozott magával bukósisakot. Kondenzcsík Floyt már nemelégszik meg a másodpilótai székkel.

– Akarsz látni egy tökéletes Immelmannt? – érdeklődött Floyt büszkén.

 

 

– Lynx rufus – mondta Janusz, és Floyt tenyerébe ejtette a töltényeket.

A kastély lőtéren voltak, az első föld alatti szinten.

– Megmondtam, hogy Alsó Parókia fegyverkereskedői le tudnak másolni bármit.

Lynx rufus – vadmacska töltény. Floyt megvizsgálta az egyiket. Nem tudta megkülönböztetni a dum-dum golyóktól, amelyeket a Webleyhez szerzett: ránézésre és fogásra is ugyanolyanok voltak.

– Ellőttem egy párat, amikor átvettem a szállítmányt – mondta Janusz. – Megbízhatók. És hatékonyak.

– Valóban – bólintott sötéten Floyt. Felnyitotta a revolverét, és egy dobozba ürítette a régi tárat. A fémkarikák a “fegyveren vészjóslóan csörrentek meg.

Janusz nézte, mit csinál.

– Nem muszáj részt vennie ebben az akcióban Hobart. Ami azt illeti, Alacritynek, Heartnak és Tillának sem. Victoriával és Corvával mi már előkészítettünk mindent: nincs szükség rá, hogy maguk is végigcsinálják.

Flovt egy kicsit elfintorodott, miközben az új golyókat rakosgatta a tárba.

– Ezt úgy érti, hogy minden tökéletes lett volna, ha Alacrity és én nem bukkanunk fel, és kavarjuk össze a dolgokat: ezt az érzést már ismerjük. Mindenesetre köszönöm, Janusz. De ha visszatérek a Földre, egy csomó kérdésre kell majd válaszolnom, mindenfélére. Tanúskodnom kell. Képesnek kell lennem arra, hogy elmondjam, ami történt – Összecsukta a pisztolyt.

– Ebben az esetben viszont egy dolgot ne felejtsen el – figyelmeztette Janusz. – Lövöldözés lesz, Floyt polgártárs. Nem vagyok biztos benne, hogy igazán fel tudja fogni, mit jelent ez. Pedig azt jelenti, hogy a Tárházban a saját csapatunk kivételével mindenki ellenség lesz. Mindenki! Én figyelmeztetem: ne habozzon és ne izgágáskodjon. Ha bárkit észrevesz, pörköljön rá, mielőtt ő pörköl magára. Őszintén szólva, maga a leggyakorlatlanabb mindnyájunk között.

– Tudom – mondta Floyt elgondolkodva.

– Remélem is, hogy tudja, de engem ez nem nyugtat meg. Tartsa az eszében, amit mondtam.

– Úgy lesz. Nem lövünk egy pár kört? – Janusz elindította a célpont-vezérlőt.

Fények gyulladtak fel a célzónában. Floyt nem érezte magát felkészültnek olyan merész feladatokra, mint mozgó holocélpontok vagy szituációs séták. Álló célpontok bukkantak fel. Floyt mintegy tizenöt lépésnyiről tüzelt.

Alacrity ugyan azt mondta, hogy a Webleynek régimódi golyós fegyver létére kicsi rúgása van, Floyt mégis nyugtalanítónak érezte, ahogy a fegyver csattanva megugrik a kezében, miközben lángot köp és csípős füstöt ereget. A célbábuk hús- és csont-analóg anyagból készültek, emberi fejet és törzset formázva, érték szerint megjelölt mezőkkel.

Amikor találat érte őket, némileg úgy viselkedtek, ahogy az igazi emberi test.

Floyt köre eltalálta az első bábu halál-területét. A kocsonyás, áttetsző hús, a remegő mű-szervek, és a sötét, vonalas csontrendszer megrándult a találatra. A test rángva csapódott hátra, és valami méhkas-szerű sebképződmény maradt benne. Egy pillanatra Floytnak úgy tetszett: fényt lát átszűrődni a célponton.

De a fegyver rúgása visszahozta rángó reflexét, és amikor másodszor tüzelt, behunyta a szemét. Abszolúte elhibázta. Célzás nélkül lőtt a harmadikra, ismét eredménytelenül. A következő bábut lővés nélkül hagyta fel- majd lebukni, hogy addig is lenyugodjon.

Csak részben tudott úrrá lenni a reflexen, de a következő célt legalább eltalálta, valahol a kulcscsont környékén. Az ötödik lövése élesben halálos hasi találat lett volna, az negyedik túl magasra sikerült.

Janusz újra felgyújtotta a világítást.

– Hatalmas Gyehenna! Micsoda zűrzavar! Hogy tud koncentrálni ilyen durrogásnál és füstnél?

– Nehezen – Floyt megint kinyitotta a pisztolyt, és kiszedte az üres töltényhüvelyeket.

– Gondoltam. Hobart, nekünk mindnyájunknak más fegyvere lesz, de fogadja meg a tanácsom: hadd adjak magának egy energiafegyvert, tartaléknak. Pontosabban lő, könnyebb kezelni, kisebb valószínűséggel ragad be, és gyorsabb.

– Nagyon kedves magától. Ahhoz már eleget gyakoroltam, hogy egy sokkoló fegyvert használni merjek, ha kell, de ha egy lézerpisztolyt próbálnék meg elsütni, valószínűleg az lenne a vége, hogy lepörkölném a saját lábamat. Azt hiszem, inkább maradok annál, amit már ismerek.

– Hmm, éppen így gondolkodik Alacrity is arról az ágyúról, amit magával hordoz. Nos, milyenek a golyók?

– Ha van is valami különbség, én nem vettem észre.

-Remek. Van belőle elég, de azt hiszem, bölcsebb lesz, ha egy kicsivel több gyakorlatot szerez.

– Teljesen igaza van: nem sokszor csináltam még.

– Majd én megtöltőm magának, addig nézze meg a találatait.

Floyt lement a célzónába. A vérfürdő kisebb volt, mint amilyen lehetett volna, mert a bábukat szándékosan úgy alkották meg, hogy vér, a belső szervek és a csontok ne legyenek túl valószerűek, nehogy sokkolják a célba lövőket.

– Sokkal gusztusosabb, mint az igazi – motyogta, miközben a találatait nézte, és azt, hova csapódtak be a mellément lövések.

– Nekem is mindig ez jut eszembe, amikor lejövök ide -jegyezte meg Janusz.

Floyt visszament hozzá és átvette a Webleyt. Janusz indított: kezdődött a sorjázás.

Floyt igyekezett nem összerándulni, és talált. Magas. A következő újra talált, de színtiszta véletlenségből. A harmadik körnél meghúzta a ravaszt, de az elsütő szerkezet üres tárra csapott, pengő hanggal. Floyt. már maidnem teljesen lehunyta a szemét, de a csattanás elmaradt.

Janusz egyik kezével megragadta a karját, a másikkal pedig a fényeket gyújtotta fel.

– Látja, Hobart? Látjal Nem gondolja, hogy udvariatlanság úgy megölni valakit, hogy még csak rá sem néz?

– Szándékosan csinálta!

– Ősrégi trükk. Most pedig hajlandó megtanulni, hogyan használja rendesen ezt a mordályt? Tudniillik az élete függ tőle, és talán másoké is.

– Igen – A kezében tartott pisztolyra nézett. Nagyon hálás lennék, ha segítene.

– Helyes. Tartsa a szemét a célon. Koncentráljon.

Újra kezdték a procedúrát. Floyt két kézzel emelte föl a Webleyt, úgy húzta fel. Felbukkant a cél, ő pedig meghúzta a ravaszt.

Megint üres pengés hallatszott. De most meg sem rebbent a szeme.

 

– Figyeljetek ide – adta ki a parancsot Victoria. Notch bandájának két legfiatalabb tagja abbahagyta a fenékvakarást, és társai fenyegető pillantására elhallgatott. A mintegy két tucat tagból álló banda kényelmetlenül feszengett és tekingetett körbe a kastély földszinti holo-amfiteátrumában, izgatottan, de némileg meg is szeppenve.

Victoria és Notch előre, középre ültette őket, ami gyökeres ellentétben állt a kölykök ösztöneivel és szokásaival. A sikátorok lovagjai ennek megfelelően mélyen behúzott nyakkal kuporogtak a helyükön, és minden másodpercben idegesen körülnéztek.

– Mint egy fiatalkorúak javítóintézete -jegyezte meg Alacrity, aki az utolsó sorban ült, a jobbján Janusszal, a balján Floyttal.

– Ezek a gyerekek teljesen el veszettnek érzik magukat, ha éppen nem lopnak, terrorizálnak, erőszakoskodnak, vagy mutatják ki másképp az ellenségességüket – felelte Janusz. – De a mi céljainknak éppen megfelelnek. Vannak olyan jók, mint bármelyik törzsi milícia – sőt, ami azt illeti, sokszor jobbak. Erősebb bennük a gyilkolás ösztöne.

Alacrityék értően bólogattak.

– Elmondom még egyszer – közölte eltökélten Victoria. Egy szónoki emelvényen állt az előszínpad bal oldalán, kezelte a vetítő-berendezéseket és vezette az eligazítást. A gyerekek fölött állt, komoly, fennséges öltözékben, gondosan megtervezett világításban. Éppen olyan benyomást keltett a dobozvárosiakban, hogy legalább a minimális figyelmet megkapja tőlük, és csendben maradjanak. A kölykök már látták és némi veszélyes kísérletezgetés után – el is fogadták a kastély biztonsági intézkedéseit, mint egyfajta házi őrizetet.

– Eanna csoportja itt van – folytatta Victoria – a gyorstüzelőkkel – mutatónyíl fénylett fel a Tárház és környékének elmosódó holoképén, egy közeli hegycsúcs mögött.

– A tüzelőegységek az én utasításomra lőnek. A köröket ide, ide, ide és ide kell célozni – A mutatónyíl sorban megmutatta a szóbanforgó helyeket. A kölykök mogorván hallgattak, hiszen egyszer már végighallgatták az egészet, de hőzöngeni vagy mozgolódni nem mertek. Tudták, milyen érzelmeket táplál Notch a nő iránt, és nem akarták, hogy a vezér lecsapja őket.

– Van kérdés? Akkor minden rendben, ez volt az utolsó emlékeztető. Mindenki tudja, mi a dolga. Ellenőrizzetek minden egyes fegyvert és eszközt: holnap akció. A fele pénzt indulás előtt megkapjátok, a maradékot a teljesítés után. Ha most visszamentek a szállásotokra, egész éjszakára kényszeraltatást és bevéső kezeléseket fogtok kapni, nehogy valaki elfelejtsen valamit vagy sumákolhasson.

A fésületlen fejek egy csapásra Notch felé fordultak, aki flegmán álldogált mögöttük. Némelyik gyerek fészkelődni kezdett, de a helyükön maradtak, mert Notch-tól jobban féltek, mint a programozott alvás rémétől.

– Miért hagyjuk? – sikerült valakinek észrevétlenül – vagy legalábbis Floyt így hitte – bekiabálnia.

– Mert én azt mondtam – rendelkezett Notch, miközben hirtelen ott termett egy lány mögött, és nyakon cserdítette. A többieknek ezek után nem volt mondanivalójuk. Notch felállította őket, aztán átadta a parancsnokságot Gippónak és két másik fiatal alvezérnek, és a gyerekek a kastély földszintjének biztonságos szállásaira indultak.

Notch Victoria felé indult. Janusz már rég nem ült. A törvényenkívüli sötét tekintettel állt közéjük a széksor közepén. Notch egy pillanatig habozni látszott, aztán legtenyérbemászóbb vigyorával a bandája után indult.

– Aludj éberen, Victoria – rikkantotta vissza. Holnap találkozunk.

Alacrity figyelte, amíg el nem tűnt.

– Adjunk nekik egy pár percet, aztán menj be hozzájuk, és nézd meg, mind alszanak-e, Alacrity – mondta Janusz. – Megtennéd, hogy segítesz?

– Hogyne – Aztán Floyt kedvéért hozzátette: – Victoria beletett egy kis szert az utolsó kávéjukba vagy mifenébe: pár perc múlva mind elálmosodnak. Kíváncsi vagyok, mi lesz velük a támadás után. Pénzük az lesz, de…nem tudom. Mit lehet kezdeni ilyen kölykökkel? Vajon meg tudnak változni?

– Elmondom neked, a Földszolgálat mit kezdett velük – mondta Floyt. – Volt egy Vidocq Művelet nevű program. Összefogdosták az összes bandát, ami az urbanplexek folyosóin randalírozott. Kis híján engem is begyűjtöttek: alig valamivel előbb maradtam ki az egyik ilyen társaságból.

– És mit csináltak aztán?

– A kölkök zömét szétszórták, és laborprogramokhoz helyezték, gondosan betanított, velük egykorú vezetők keze alá. A lényeg az volt, hogy megakadályozzák őket egy gyermek-szubkultúra kialakításában. A legtöbbjükkel ez történt.

– És a többiekkel? – kérdezte Alacrity.

– Mindig van két-három olyan kemény fejű, elszánt alak, mint Notch – ezek a javíthatatlanok. Őket kiemelték a többiek közül, és rehabilitációs kezelést kaptak. Ha ez nem segített, megváltoztatták az agyukat, vagy megölték őket. Ezrek és ezrek sorsa volt ez.

Floyt a sikátor-gengszterek távozásának irányába nézett.

– Néha óhatatlanul az jut eszembe, hogy ha nincs Notch, akkor ezek a gyerekek talán árulnák magukat, vagy agyondolgoztatnák őket, vagy teljesen elkallódnának a kültelkeken.

– Na, elég a sajnálkozásból. És jobban teszed, ha időnként a hátad mögé nézel.

Alacrity elment, hogy segítsen Januszéknak. Floyt keresztülment az aprólékosan figyelt és védett izolációs zónán, vissza a kastély főépületébe. Furcsa zajok ütötték meg a fülét, amelyek először megijesztették: egy emelőlap surrogása, nem emberi, horkanó nevetés, és imbolygó huhogás.

A roppant előcsarnokba érve döbbenten pillantott föl. Corva röpködött föl-alá a levegőben, jellegzetes srilli kacagását hallatva. Floytnak elállt a lélegzete amikor a lény egy lépcsőfeljáró fölé kanyarodott, aztán hirtelen alábukott.

Amikor Corva észrevette őt, komikus hirtelenséggel véget vetett a bolondozásnak.

– Ó! Izé, hello, Hobart – feszengett idegesen, és hagyta, hogy az emelőlap lassan a padlóra süllyedjen. Ormánya és szőrös fülei között egy kissé felborzolódott a bundája: Floyt arra gondolt, hogy a srillieknél ez lehet az elpirulás megfelelője.

– Én….én csak néha kiadom magamból a fölösleges energiákat – magyarázkodott Corva, amikor a lap földet ért. – Nem mehetek ki a kastélyból. Néha muszáj egy kicsit…egy kicsit… – Dühös, erőteljes karmozdulattal kereste a megfelelő földi angol szót.

– Kirúgni a hámból – segítette ki Floyt, még mindig a srillit bámulva.

– Őrjöngeni egyet. Ezt hívja Alacrity kabinbetegségnek.

– Valahogy úgy. De ne ijedjen meg: nincs oka kételkedni az én…az én szellemi épségemben, e felöl biztosíthatom.

– Hogyne, tudom. Ne aggódjon – Floyt a legszívesebben otthagyta volna, mert kényelmetlenül érezte magát a teremtmény jelenlétében, főleg Alacrity és a többiek nélkül. Önkéntelenül araszolni kezdett kifelé, de aztán ráébredt, hogy ez nagyon sértően veszi ki magát – Ööö, ugye csak egyszer vagy kétszer ment ki a kastélyból, amióta itt van?

– Igen, elutaztam a bolygóról, hogy elintézzek bizonyos dolgokat – mondta Corva lelkesen. Floytot hirtelen érte a felismerés, hogy a srilli beszélgetni vágyik.

– Tudja, trükkös dolog észrevétlenül elmenni és visszajönni – folytatta Corva, – de persze nekem is megvannak a magam kapcsolatai. A maradék időben ez a kastély az otthonom.

– Nagyon fárasztó lehet.

A srilli megint hallatta sajátos kacaját.

– Ning-ning-ü-ning! Ó, milyen higgadt és összeszedett ez a Corva (Ha egyszer már lecsalogattuk a plafonról!) A-ning!

- A nagybátyja tudja, hogy ön itt van?

– Szerintem sejti, hogy azon dolgozom, amit Weir igazgató kezdett el, de Weir nagyon diszkrét és titoktartó ember volt, tehát kétlem, hogy a nagybátyám bármi pontosat tudna. Weir, Weirről mindennap megemlékezem a meditációimban. Megkeresett engem és lehetőséget kaptam tőle arra, hogy vezeklésül megvívhassam ezt a harcot a Kamarilla ellen.

– Ó, igen, vezeklés. Ön ugyebár bűnbánat-lovag, ha jól emlékszem a kifejezésre?

– Igen. Nagy bűnt követtem el – vagy inkább hibát, olyasmit, amire a fiatal kor hajlamosít. De rengeteg halált és szenvedést okozott. Nem vagyok benne biztos, hogy egyetértek a Doktrínákkal: én nem vagyok biztos benne, hogy bármifajta áldozat vagy szolgálat jóváteheti azt, ami már megtörtént. De arra gondoltam, hogy talán megszabadulhatok a megrögzött emlékektől, és kevesebb alkalmam lesz újra hibázni, amitől a legjobban félek.

– De ez a Kamarilla-ügy gondolkodóba ejtett, Hobart. Talán tényleg van egy kozmikus tartozik-követel rendszer. Mindenesetre most itt a lehetőség, hogy helyreigazítsunk valamit, ami rossz. Ez jó lesz a maga népének, és az enyémnek is.

-És attól fogva majd megint szabadon rendelkezhet az életével?

– Erre majd akkor kell gondolnom, ha ez az idő elérkezik. Előfordulhat, hogy adódnak más tennivalóim is. Sokan egész életükre bűnbánat-lovagok maradnak, ha egyszer már felvették a szentséget és felesküdtek.

– Biztosíthatom, hogy a terraiak nagyon hálásak lesznek magának, Corva – Biztosíthatom, hogy a legtöbb terrai visítva elrohanna, ha csak meglátna, Corva.

- Ez nagyon kedves öntől, Hobart.

Floyt rádöbbent, hogy semmivel sem jutott közelebb a távozás lehetőségéhez.

– Nos, bocsásson meg, hogy megzavartam….a kikapcsolódásban.

– Szóra sem érdemes. Magányos sport ez, ami egy idő után már nem is olyan szórakoztató.

– Ó – Floyt az emelőlapot kezdte tanulmányozni. – Hogyan irányítja ezt a dolgot manuálisan?

– Egyszerűen beállítom ezt itt. Látja? Ezután már reagál a test súlypontváltozásaira és a botkormány egyszerű nyomására, így, vagy erre a fogantyúra. Kipróbálja?

Most, hogy belekóstolt a repülésbe, Floyt mindent vezetni akart, ami a keze ügyébe került. Mindent ki akart próbálni. Arra vágyott, hogy az Astraea Imprimatur-ral átrepüljön egy híd íve alatt. Ráállt az emelőlapra, és Corva nyomában rövid gyakorlórepülésbe kezdett, aztán önbizalma növekedtével már egyedül szálldosott az előcsarnokban és a kanyargós folyosókon.

– Kitűnően csinálja! – lelkendezett szimatolva Corva, miközben mögötte repült, mint egy aggódó anyamadár.

Floyt kettős fordulattal visszakanyarodott az előcsarnokba, és körberepülte a csillárt.

– Ez csodálatos!

– Lenne kedve valami izgalmasabbhoz?

– Mire gondol?

– Kitaláltam egy pályát itt föl, aztán a körbe a kastélyban. Az eddigi legjobb időm egy kicsivel több, mint egy perc. Megpróbáljuk lefaragni ötvenkilenc másodpercre?

– Gyerünk!

Azzal nevetve és szökellve kihussantak, mint két óriási denevér.

 

 

 

 

 

 

 

 

9.

 

 

Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen…

 

 

– Oké, Hó, fuss. -Hova?

– Ha gondolod, akár átmehetsz a hajó oldalán is – Alacrity még egy utolsót rántott Floyt harci szíjain, hogy minél biztonságosabban fölerősítse. – De én azt mondanám, hogy először helyben próbáld.

Floyt egyhelyben kocogni kezdett: Alacrity figyelmesen hallgatta az esetleges, rendellenességre utaló zajokat.

– Gyerünk, mintha élnél! Egészségtelen lenne, ha a végén sötétben találnánk magunkat, csörömpölni kezdenél és magadra vonnád az ellenség tüzet.

Floyt magasabbra emelgette a lábait. Alacrity semmi zajt nem tapasztalt, de a biztonság kedvéért még egyszer megvizsgált egy tapadó csatot a földi szíjhámján. A Webley rögzítőkarikáit ragasztószalaggal némították el.

Floyt megállt.

– És ha sötétbe kerülünk, nem használhatnánk látványélesítőt? A Gondnokok és az őreik sem használnak majd?

– Nem tudom. Senki sem tudja biztosan, milyen felszerelésük van – Alacrity virgoncán elkezdett helyben futni. – Janusznak különben sincs egy plusz erősítője, amit nekünk adhatna, mert a fele nem működik annak sem, ami van. Hallasz valamit? – Könnyű cserkészbakancsa alig ütött zajt a teherautó padlóján.

– A felszerelésedből nem – Alacrity abbahagyta a futást. – Alacrity, Alacrity, nem mi leszünk az első támadóhullám, akkor meg úgysem számít, nem?

– Az oksági hárfa barlangjába is hátvédnek mentünk, nem emlékszel?

– Ezt muszáj volt mondanod, mi? – sóhajtott Floyt, és kézbe vette sokkfegyverét, hogy ellenőrizze: mindenhol zajszigetelve van, a závárzat hangtalan, és a csatok is le vannak ragasztva. A fegyver halálos, nagyenergiájú lövésre volt állítva. Kétkezes, rövid és könnyen kezelhető puska volt, U alakú, vízszintesen kihajtható, könyöktámaszként szolgáló aggyal.

Erősítésnek ott volt a Webley is Floytnál, Alacritynál pedig a Kapitányi Oldalfegyver. Ezenkívül persze volt más felszerelésük is. A robbanóanyagok és az egészségügyi készlet különösen hervasztóak voltak: Floytnak csak a legalapvetőbb kiképzésre volt ideje, és ezen a téren Alacrity sem volt sokkal tapasztaltabb nála.

A vezérlőpult komja felberregett, mire visszasiettek a tehersikló hátuljából a vezetőfülkébe. Janusz arca nyugodtnak, majdhogynem közvetlennek tűnt. A háttérben a teherautó látszott, és Notch könyöke lógott bele képbe.

– A gyorstüzelőegységek a helyükön vannak, készenlétben – mondta Janusz. – Minden a terv szerint halad.

– Itt is – felelte Alacrity. – Az automatikával figyelünk benneteket. Szóljatok, ha kellünk. Sok szerencsét, Janusz.

Janusz majdnem mosolygott.

– Szerencse? Arra szükségünk is lesz – Azzal bontotta a kapcsolatot. – Nem normális, ha valaki ennyire hidegvérű, – tűnődött Floyt. Alacrity átkapcsolt a Tárház megfigyelésére, az adótoronyból érkező jelekre.

A Tárház zegzugos épület volt a Bauhaus-Nasa néven ismert, tömbszerű Első Lélegzet-kori építkezés műve. Gyakorlatias, szilárd építmény lévén nem igazán felelhetett meg a Gondnokok kifinomult ízlésének. A hely vonzerejét számukra nem maga a ház vagy a hely jelentett hanem az, ami benne volt.

Miközben Floyték a képernyőt figyelték, Janusz teherautója is megjelent a kanyargós felhajtón. Alacrity érezte, hogy egyre feszültebb.

– Remélem, nem haraptak le nagyobb falatot, mint amekkorát megtudnak rágni.

Floyt bólogatott. A tervet bizonyos megalapozott tényekre építették fel, amelyek mind a Tárház védelmére és a kamarillai anyagok elpusztítására vonatkoztak. Floytot inkább a megalapozatlan tényezők aggasztották.

– Miénk az elsődleges előny: a meglepetés – felelte Floyt. – Sosem lesz ennél jobb alkalmunk, használjuk hát ki. Most vagy soha.

Alacrity apró biccentéssel, szemét a képernyőre szegezve babrálta a fegyverét

Janusz szavai hangzottak fel a komhálózaton, ezúttal képi kapcsolat nélkül.

– Közeledünk a bejárathoz. Utolsó ellenőrzés: mindenki felkészült?

Corva és Alacrity jeleztek vissza posztjukról, aztán Victoria. Heart és Sintilla is hasonlóan cselekedett, majd a gyorstüzelős kölykök jelentkeztek. Utolsónak Notch alvezére, Gippo szólt vissza a banda többi részének állomáshelyéről.

– Akkor mehetünk tovább, beindultak a dolgok jelentkezett ki Janusz.

Átfestett, átalakított, és minden más szempontból is küldöncjárműnek álcázott teherautója beállt a bejárat oszlopai elé.

– Tudod, nem értem, hogy képzelte ezt az egészet Janusz, mielőtt mi idejöttünk-jegyezte meg Alacrity, intenzíven bámulva a képernyőt. – Igencsak szűkében lett volna az embereknek, legalábbis ami a megbízhatókat illeti. Na, ott vannak: keresztet vethetsz, Hobart.

Floyt ehelyett inkább a Jurij Gagarin-érmét, a Csodáját dörgölte meg, hogy szerencsét hozzon neki. Alacrity hiúzszemekkel figyelte az adást, amikor a villa ajtaja kinyílt, és az egyik kövér őr lépett ki rajta nehézkesen. Egy futó pillanatra zavar költözött az ostoba, birkaszerű ábrázatra. Egy másik őr lépett ki mögéje, az ajtó pedig szorosan becsukódott utána.

Ugyanahhoz a típushoz tartoztak, mint mindegyik őr, éppúgy, ahogy a Gondnokok is egyfajták voltak: egyetlen meghatározott célra született és nevelt klónok. Ugyanolyan emberek ugyanabból a plazmából. A hegyszerű őröknek kivétel nélkül széles, flegma és közönyös képe volt, a szemük, mint rózsaszín műanyagba ütött lyuk. Sötét hamuszürke egyenruhát viseltek, váll-lappal, amely csak még szélesebbnek mutatta őket. Övükön pisztolytáskában hatalmas diszruptort viseltek. Hosszú, finomszálú vörös hajuk kontyba tűzve lapult

szemellenzős, acélkék sisakjuk alatt. Sütőlapát tenyerük vastag virsliujjakban végződött.

Az őrök közönyösen álldogáltak. Notch és Janusz a küldöncszolgálat egyenruhájában kinyitották a kocsi ajtóit. A teherautó nyitott hátsó csomagtartóval befarolt a bejárathoz, mintha kirakodásra készülne.

Notchéka kocsiban maradtak, mintha papírokat, számlákat keresgélnének.

Alacrity eltökélt, mély lélegzetet vett.

– Kezdődik – Keze a vezérlőpult táv-tüzelő kapcsolójára vándorolt. A célzási adatok egy mellékképernyőn jelentek meg.

A két őr megkerülte a kocsi hátulját, és várták, hogy Janusz, a sofőr kiszálljon. Ki is szállt, de azonnal tüzet nyitott rájuk sokkfegyverével, és halálos erősségű adagot durrantott egyenesen a két sumófazon arcába. De azok szinte hihetetlen módon talpon maradtak, és tovább tántorogtak. Notch, aki ezalatt gyorsan megkerülte a kocsi elejét, szintén lőni kezdett.

– Hihetetlen! – lehelte Floyt. Az őrök még mindig álltak, de ilyen tűz alatt még a hozzájuk hasonló teremtményeknek is el kellett bukniuk.

Egymásnak dőlve roskadtakle, mint valami húscsuszamlás. Floyt közvetítette a történteket Alacritynak, aki túlságosan el volt foglalva ahhoz, hogy nézhesse.

Aktivizálta az adótoronyra szerelt fegyvereket, amelyek a villa előre kiválasztott részeit kezdték el megszórni. Antennának, érzékelőnek álcázott nehézfegyverek dörögtek fel, mire Notch és Janusz visszabotorkált a páncélozott teherautó fedezékébe.

Egy toronyszoba robbant fel hatalmas lángok közepette, meg egy obszervatórium a Tárház egyik felső sarkában. Mindkét hely álcázott fegyverfészek volt. Alacrity távirányítással célba vett egy teraszt és a villa különböző más dekoratív elemeit, mire válaszul a bentiek is visszalőttek az adótoronyra. Ahhoz képest, hogy működésük kétszáz éve alatt nem voltak valódi veszélyhelyzetben vagy harcban, a Gondnokok és őreik elképesztően gyorsan reagáltak.

Pillanatokig minden egyetlen dübörgő villanássá olvadt, ahogy a villa és a torony összecsaptak. Aztán Januszék elsütötték a teherautóból a maguk kis meglepetés-csomagját. Ezt Janusz találta ki: irányított töltés és faltörő ágyú kombinációja volt.

A teherautó hátsó ajtói eltűntek: tiszta fénnyaláb csapott ki rajta, keresztül a villa kapuján, megsemmisítve mindent, ami az útjába került.

Mindössze egy-két másodpercig tartott az egész, de két méter magas, olvadt szélű nyílás maradt utána a páncélozott ajtóban, melynek szélein apró tüzek égtek szikrázva, füstölögve.

– Az első dobás – mormogta Floyt.

Alacrity, kihasználva a meglepetés nyújtotta előnyt, kilőtte a villa néhány belső fegyverét. De az ellentűz megtette a magáét: a különben sem túlságosan megerősített adótorony miszlikre robbant. Mégis, mire Alacrity képernyői elsötétültek, a Tárháznak már csak két géppuskafészke működött.

– Victoria, látta ezt? És te, Heart? Ha mást nem, legalábbis megpuhítottuk őket egy kicsit.

– Mindnyájan láttuk. Nem volt rossz, fiúka.

– Janusz csapata útban van – jelentette Corva a levegőből, az Astraea Imprimatur-ról. - Látom őket a teherautó hátsó kameráján, ami még működik. Pajzs van náluk, és a kapuban vannak.

Notch bandájának jó tucatnyi tagja rejtőzött a teherautó kabinja mögött plazmapuskákkal, tépősugár-pisztolyokkal és egyéb nehézfegyverekkel felszerelkezve. Alacrity nem volt rákapcsolva a teherautó kamerájára.

Azzal volt elfoglalva, hogy megpróbáljon ráállni a Stray saját nagy-hatótávolságú érzékelőire, ahogy a srilli, általános zavart keltve, kisuhant állásából az űrrepülőtér fölé.

– Mit látsz még, Corva? Tűzharc van?

– Nem tiszta a kép, Alacrity, és nincs hang. De igen, azt hiszem, van. De Janusz már valószínűleg rendben van: a bejárati őrhely éppen beleesett a faltörő sugárba. A támadó csapatnak csak annyit kell tennie, hogy befúrja magát és egy ideig tartja a frontot.

– És füstjelekért imádkozik – motyogta Floyt a bajusza alatt.

– Bizony erősen imádkozni kell, zöld füstjelekért – helyeselt Alacrity.

– A tüzérség készen áll? – kérdezte Victoria.

– Vagyis azt akarja mondani, hogy lőjünk. Semmi gond – felelt Gippo.

Notch alvezére olybá hangzott, mint akit nem különösebben érdekel az egész.

Alacrity felemelte a hangját a kom-hálózatban.

– Gyerünk, gyerünk! Látja már valaki a füstöt? Figyeljétek a kéményeket!

Janusz hangja szólalt meg:

– Jól haladunk: az egész előteret az ellenőrzésünk alatt tartjuk. Eddig nem ütköztünk ellenállásba, de azért az egyes ponton maradunk. Van már füst?

– Arra várunk – felelte Victoria.

A Tárház alsó részei gondosan el voltak szigetelve a felsőktől. A lent tartózkodók nyilván fontolóra veszik a kényes anyagok elpusztítását, de csak elvileg: a helyzet még nem kritikus. A kisebb jelentőségű anyagok elpusztítását esetleg megkezdik, de nem a kamarillai bizonyítékokét.

Senki sem tudta, hogy pontosan mikor jutnak döntésre a Gondnokok. A behatolók azt akarták elérni, hogy a klónok elkezdjék megsemmisíteni a lényegtelenebb adatokat, de ne mindent. Janusz és csapata több évig elemezte a támadás tervét. Hatalmas szerencséjükre hozzájutottak a Gondnokok egy régi megsemmisítési útmutatójához. A leginkább amiatt aggódtak, hogy emiatt követnek el hibát: ha a szabályokat megváltoztatták, a tervnek vége.

– Corva, Heart! Megjegyeztétek azokat az utolsó lőállásokat?

– Készen állunk, Alacrity!

– Minden rendben, Csillagszemű!

Alacrity vérverítékes tizenöt másodpercet töltött el a képernyők és kiírások tanulmányozásával.

– Ellenséges hadi tevékenység indult meg mondta Janusz. – Az ember irányította fegyvereink a helyükön vannak, de egy idő után vagy vissza kell vonulnunk, vagy előre kell törnünk. Még mindig nincs füst?

– Gondolod, hogy nem szóltunk volna? – morgott Alacrity. – Idehallgass, ez így nem jó. Kihozunk titeket. Hamarosan megerősített őrség lesz a nyakatokon.

– Maradjatok a helyeteken! – vakkantotta Janusz. – Egyelőre minden rendben – Hangos, közeli detonáció hallatszott a háttérből. Alacrity Floytra pillantott, az meg vissza.

– Nem hagyhatjuk őket csak úgy ott, Hó.

– Nem, nem hiszem – Floyt elővette a sokkfegyverét, Alacrity pedig beindította a tehersiklót.

Ekkor hallották meg Corva hangját.

– Ott! Füst van! Füstöt látok egy, két…mind a négy kéményből!

-Milyen színű? – kérdezte Sintilla. – Corva, milyen színű?

- Zöld! Ez a miénk! Mozgás, mindenki! Zöld a füst!

Alacrity már indult is. Meredek kanyarba döntötte a gépet, és lesuhant a közeli domboldalon. Notch két embere volt ott, egy fiú és egy lány, olyan tizenöt év körüliek. Egy sok csövű rakétavetőn végezteképpen az utolsó simításokat. Floyt megnyomott egy gombot, mire a tehersikló oldalsó ajtaja kinyílt.

A sikló por- és törmelékfelhót kavarva megállt

– Indítsátok el az időzítőt, és ugrás befelé! – rikkantotta Floyt. A kölykök mókusfürgeséggel pattantak be, töltényöveiket és egyéb tartozékaikat szorongatva. Alacrity indított és beletépett a botkormányba. A sikló reldübörgött és elporzott.

– Ideje, hogy lejjebb gyere, Corva, hogy ne legyél olyan látványos célpont – mondta Floyt. A srilli megfogadta a tanácsot.

Alacrity kirontott egy útra, és kis híján belement egy disznó vontatta szekérbe, amely Parókia Alsóba tartott. Parókia Felsőben ritkán volt zavargás, de amikor mégis előfordult ilyesmi, az alacsonyabb néposztálybeliek tudták, hogy ideje eltisztulni az útból.

Floyt eddig nem ért rá a többi birtok miatt aggódni. Csak most jutottak eszébe, ahogy Alacrity fejmagasságban lavírozott, hogy a Tárház detektorai ne érzékeljék.

– Mi van a többi házzal? És a törzsekkel?

– Egyelőre semmi – jelentette Victoria a Stray mentőhajójából, ami Parókia Alsó és Felső között tartózkodott. Amíg a harc át nem terjed más birtokokra vagy a jóval távolabbi törzsi szálláshelyekre, elvileg az egész csetepaté magánügy marad.

– Semmi probléma – jelentkezett be Corva. – Berobbantsam a bekötőutakat?

– Szükségtelen – határozott Alacrity. – Csak baj lenne belőle – Keresztüllavírozott egy ki ligeten, és megállt a másik rakétás egység mellett. Ók is beugrottak a siklóba. Floyt becsukta az oldalsó ajtót, és a teherhajó továbbsuhant.

– A miénk már tüzel – mondta az első csoportbéli lány huszonöt másodperccel azután, hogy először jelentették a füstöt. Alacrity rákapcsolt, mert nem óhajtott a rakétavetők közelében maradni.

– Heart, hol vagy? El tudnád intézni azt a maradék két gépfegyverállást? Egy kicsit gyengítsd le őket, de ne túlságosan. Szerintem kilőttem a villa összes külső detektorát, úgyhogy nem fogják tudni, honnan jön a támadás.

– Értem. Ott leszek közvetlenül a rakéták után. A második rakétavető lövedékei is éppen akkor kezdtek elhúzni fölöttük.

Alacrity és Floyt várta a jelentéseket.

– Kik ezek az idegenek a hálózatban? – kérdezősködött az egyik sikátor-töltelék a háttérből. – Róluk nem volt szó.

– Pszt! – csitította Alacrity. – Ne zavarj a vezetésben! Egy kicsit változott a terv, ennyi az egész.

– Rakéták a célon – jelentett Victoria a mentőhajóból. – Ellentűz jön a villából, rejtett rakétavetőkből. Maradjanak alacsonyan!

Alacrity éppen ezt tette, mikor a villa rakétái elhúztak fölöttük, hogy megsemmisítsék a támadó rakétavetőket – de mar elkéstek. A rakéták már részint célba értek, részint a levegőben voltak. A támadók megkönnyebbülésére a rakétáknak semmi sem állta útját.

Heart jelentkezett.

– A fedőtakarók célon. Minden kémény elzárva.

Alacrity alig valamivel a talajszint felett fordult ki egy sarok mögül, és látta, hogy valóban így van. A speciális rakéták robbanáskor egyfajta aeroszolt permeteztek szét, amely hatalmas, átlátszó fóliává dermedt. Rétegenként rakódott rá a Tárházra, középpontjában a négy nagy, zöld füstöt eregető kéménnyel.

Az akció legkényesebb pontján túl voltak. A Gondnokok elpusztítják a kisebb anyagokat – a házi feljegyzéseket és kódokat, a rutin ügyviteli másolatokat, személyi adatokat, privát file-okat és hasonlókat. Ha még egy kicsit várnak a kamarillai anyagokkal, csak egy egészen kicsit…

– Még mindig semmi a többi birtokon, bár készenlétben állnak- közölte Victoria. Ez egybevágott Parókia Felső etikettjével; ez a hely önálló erődök halmaza volt, nem egymást kölcsönösen védelmező közösség.

– Ugyanez a helyzet az űrrepülőtéren és a törzsi zónákban – fűzte hozzá Corva. – Senki sem tudja, mi történik, ezért nem is avatkoznak bele.

– Eszméletlen város: csupa ésszerű ember – szögezte le Alacrity.

– Erős ellentámadásba ütköztünk – szólt Janusz. – Jól jönne egy kis segítség.

– Már ott is vagyunk – felelte Floyt, amikor Alacrity az utolsó sarkon is befordult a villa főkapui felé. A kerítés tetejéből energiafüggöny lövellt ki, de a behatolók erre is számítottak. – Victoria! – rikkantotta Floyt.

– Első támadási hullám – jelentkezett vissza a nő. Az űrcsónak lecsapott, és rakétákkal szórta meg a két sértetlenül megmaradt fegyver-fészket, aztán a kapu felé fordult. A kapu a levegőbe repült, a villa utolsó géppuska-tornyainak megkésett robbanásától kísérve.

Látszott, hogy a zöld füst kezd felgyülemleni a ragacsos vegyi takaró alatt.

Alacrity már rontott is be a kerítésen, egyre lassítva a rozsdavörös pázsit fölött.

– Janusz, mi a helyzet? – kérdezte Corva. – Hozzam a Stray-t?

- Ne! – hallották a többiek Janusz kiáltását a zűrzavar és fegyverropogás hangkulisszái közül. Nem szabad rájuk ijeszteni, mert pánikba esnek és megkezdik a totális megsemmisítést. Maradjatok nyugodtan, amíg nem szólok, de akkor siessetek. Alacrity, hol vagy? Kezd elmérgesedni a helyzetünk.

– Már itt vagyunk – mondta Alacrity, amikor megállt a siklóval. Némi aggodalmat vélt kihallani Janusz hangjából, amitől csak még feszültebb lett. Elmérgesedett a helyzet!

- Legyetek óvatosak az őrökkel! – figyelmeztette őket Janusz. – Nehéz kiütni őket, és még nehezebb a földön tartani.

-Mindenki megértette? – kérdezte Alacrity. Floyt bólintott, Notch kollégái csak bámultak a képébe. Akkor jó. Ne feledkezzetek meg a különleges felszerelésről. Kiszállás.

A csapat kikászálódott a siklóból, és a bejárat felé indult. A fedező tüzet a lépteikhez igazították, az ablakokra céloztak, és maguk köré. Náluk is nehézfegyverek voltak. A kölykök nagyon ügyesen mozogtak és nem zavarták egymást a lövésben. Voltak olyan jók, mint a legtöbb gyalogos, akit Alacrity valaha is harcolni látott. Náluk volt a támadás következő szakaszához szükséges felszerelés is. A bejárat oszlopainál felfedezték annak a két őrnek a holttestét, akiket Januszék az elején lőttek le. Mellettük három sikátorbeli hevert, akik vad kézitusa és fegyveres közelharc során vesztették életüket. A gyerekek úgyszólván darabokban voltak, az őröket pedig csíkokká lőtték. Alacrity tovább vezette csapatát a porban, füstben, az előcsarnokban dúló harcba. Fürgén sprinteltek fedezéktől fedezékig. A villa fő világítórendszere megsérült: csak halvány vész-fénylapok derengtek a homályban.

Janusz, Notch és a kommandó többi életben maradt tagja nehézfegyvereikkel kaszálva, fantasztikusan tartották magukat, miközben már szinte térdig gázoltak az üres töltényhüvelyekben és energiamodulokban. A négy gyerek, aki Alacrityékkel jött, azonnal rohant; hogy megsegítse a társait. Tüzelőállásaikból ellenőrzésük alatt tarthatták a csarnokba torkolló lépcsőket és folyosókat. Tíz őr holtteste volt látható: őket is ugyanolyan kíméletlenül szétrobbantották, mint a kintieket.

– Éppen lőtávolon kívülre kerültek. Az utolsó ellentámadásuk majdnem sikerült – mondta Janusz, miközben újratöltette sugárvetőjét. – A probléma az, hogy a sokkoló fegyverek leterítik őket, de nem mindig maradnak úgy. Elképesztő sérülésekkel is egyre csak jönnek. Szerintem nem teljesen emberek.

Alacrity elgondolkodva körülnézett, aztán félrelökte a sokkfegyverét, és elővette a Kapitányi Oldalfegyvert. Janusz a komint-szerkezetet figyelte, amit a nyakában hordott.

– Nem sokkal ezelőtt élénk kommunikációt érzékeltem a földalatti szintekről – mondta – a Gondnokok és az őrök között. Most lentről nem jön semmi, a felszíni egységek pedig nem tudnak kapcsolatot teremteni velük. Azt hiszem, itt az idő.

Alacrity egyetértőén bólintott.

– Rendben – mondta Janusz, és beleszólt a komegységébe: – Astraea Imprimatur, gyerünk. Corva, intézkedj!

– Mi az a Straya Prímatur? – kapta fel a fejét gyanakvóan Notch. – Ki az a Corva? Meg azok a többiek, akiket az előbb halottam?

– Ne izgulj, kölyök – mondta neki Alacrity. – Egy kis tervmódosítás történt. De minden maradt úgy, ahogy begyakoroltuk.

Notch egyikről a másikra nézett. – Remélem, nincs semmi átverés a dologban.

– Tiszta a pálya előtted, Stray – jelentette Heart.

– Jövök – közölte kurtán Corva.

– Védőmaszkokat fel – adta ki a parancsot Janusz. – És feküdjetek le.

Nem tudhatjuk, mire számíthatunk, amikor felszakad a felszín – vigyázat!

Azzal mindkét kézzel, két pisztollyal tüzelni kezdett. Alacrity fedezékbe rántotta Floytot, nagyot durrantva atyja pisztolyával, mikor egy őrcsapat rontott rájuk az egyik oldalfolyosóból egy vastag sugárvédő pajzsra szerelt hordozható vortex-ágyúval.

A behatolók lövései rendre lepattantak a pajzsról, még a nehézfegyverek tüze is. Az őrök előrenyomulása nem állt meg, csak lelassult az ágyú súlya miatt. Alacrity azt hitte, hogy most végük, de aztán észrevette, hogy maga az ágyú is megsérült, és lövésképtelen. Testtömegüket és az ágyú súlyát is figyelembe véve, az őrök figyelemreméltó gyorsasággal futottak.

– Hasra! – kiáltott fel Notch, mire mindenki fedezékbe vetődött, és eltakarta a fejét. Notch valamit bedobott a folyosóba, aztán maga is lehasalt, és befogta a fülét. Az, amit bedobott, a futó őrök lábi közé pattant, aztán mögéjük gurult.

Egy másodperccel később az egész folyosó egyetlen pokoli forgószele volt a repülő testeknek, testrészeknek, fémdaraboknak, és a robbanás nyomásának, amely azzal fenyegetett, hogy mindnyájukat szétzúzza, a dobhártyájukat beszakítja, és úgy söpri ki őket a folyosóból, mint a faleveleket.

Corva hangja térített magukhoz őket.

– A műszerek szerint éppen a célpont fölött vagyok. Aktiválom a fúrót.

– Mindenki maradjon a földön és vegye fel a maszkját – kiáltotta Janusz.

Nem kellett harmadszor is elmondania. Az Astraea Imprimatur a Tárház fölé lebegett, készen a roham következő kritikus lépésére.

A Stray-t Janusz csoportja nemcsak azért vette kölcsön, mert gyors, jól felfegyverzett és sokoldalú volt, hanem azért is, mert bolygókutatást is végzett: volt rajta mélységifúró-felszerelés. A hajó hasának aljából egy soklyukú sugárszóró ereszkedett ki, aztán megindult. Összevissza sugarak pulzáltak és remegtek, néha köröztek, ahogy a sugárszóró egyes fejei mozdultak. A sugarak lyukasztották, vágták az anyagot. A folyosó mennyezetén hirtelen spirálban örvénylő, elviselhetetlenül ragyogó fénypászma vágott széles lyukat. A fúrófej is leereszkedett vonósugarán. Maximális erősségen több mint egyméteres átmérőjű lyukat tudott vágni bármin keresztül. Corva figyelmét teljesen lekötötte a fúrási művelet, miközben a Stray pontosan tartotta pozícióját. Heart és Sintilla a Hárpiá-val, Victoria pedig az űrcsónakkal fedezte. Világító gázok és törmelékdarabok szálltak föl, amint a fúrófej egyre mélyebbre marta be magát a villa földalatti szintjeit védelmező különleges páncélzat rétegeibe – ezek a pincék az ősi Parókia Belső elhagyatott részeivel álltak összeköttetésben. Aztán egy utolsó robbanásszerű felvillanással a fúrófej átért a másik oldalra. Corva azonnal lekapcsolta és visszahúzta. A fél épület lángokban állt.

– Hozzátok az emelőszerkezetet. És ne felejtsetek el semmit! – kiáltotta Janusz. Összeszedték a magukkal hozott holmikat, és utána indultak. Háztartási robotok küzdöttek a tűzzel, és Corva is ledobott négy tartálynyi oltó vegyszert a lángoló tetőre, teljes sikerrel.

A kommandó futtában számtalan őr holttestét hagyta maga mögött. Floyt figyelni kezdett: a füst leple alatt, a romok mögött további behemótok leshettek rájuk. – Később majd ráérünk sajnálni őket.

Megtalálták a kifúrt nyílást. Az olvadt padló gyorsan szilárdult a halódó tűzoltórendszerből permetező szakadatlan esőben. Kurta zöld füstpamacs szállt fel a lyukból, de aztán abbamaradt. Amíg a sikátoriak kiépítették az új állásokat, Alacrity, Janusz és Notch elkezdték összerakni az emelőszerkezetet, és felállították tartókeretét a lyuk fölé.

Kívülről döndülés hallatszott: az Astraea Imprimatur szállt le a gyepre, készen arra, hogy felszedje a bizonyítékokat, ahogy ráakadnak.

Gippo érkezett a sikátorbeliek utolsó csapatával. A Hárpia és a Stray csónakja fölöttük keringett. Notch időnként zavart értetlenséggel pillantott fel a Stray-re.

Alacrity a proteuszára pillantott. Eddig gyorsabbak voltak a tervezettnél, de innen már senki sem tudta, mennyi időre lesz szükség.

– Igyekeznünk kell -jelentette be Janusz. – Bármilyen időveszteség végzetes lehet.

Ellenőrizte a felszerelését, aztán megragadta a lengedező kötelet, és lecsusszant rajta. Hamarosan felszólt:

– Gyertekutánam. Olyan tízmétert kell ereszkedni.. A maszkotok legyen a helyén, itt lent nagyon sűrű a gáz.

Alacrity indult másodiknak. Aztán Floyt volt a következő, aki lebukott a kavargó zöld füstbe. Azon gondolkodott, hogy a füst vajon miért nem szökött ki a felsőbb szintekre. – Termoklin faktor? Szigetelő erőtér?

Floyt rendkívül elővigyázatosan és bizonytalanul ereszkedett, majdnem olyan rosszul, mint az első gyakorlatnál, még a a kastélyban. Amikor végre talajt érzett a lába alatt, kísérteties, de lenyűgöző földalatti világban találta magát. A Tárház magába foglalta Belső Parókia, az arisztokrácia által használt ősi földalatti negyed egy részét. Mindhárman egy keresztboltozatos folyosóban álltak, amelynek az örvénylő füst ellenére is határozottan kápolnaszerű hangulata volt. Olyan különleges színű márványfalai voltak, amilyeneket Floyt kőben még sosem látott. Érdekes mintázatok voltak kirakva rajta mindenféle ékkövekből, amelyekből Floyt jó, ha egy-kettőt felismert: holdkő, Athéné Szeme, jéglencse. Floyt szinte azt várta, hogy mindjárt templomi orgonamuzsika vagy valami gregorián-ének csendül fel.

– Notch, tegyél róla, hogy az embereid vigyázzanak az feljáróra, egy-kettő pedig jöjjön le ezen a végén őrködni – mondta Janusz. Miután Notch intézkedett, ő és a három férfi elindultak, pásztázó zseblámpákkal, felemelt fegyverrel. A folyosók tele voltak beugrókkal és fülkékkel. Floytnak nem kellett sok idő hozzá, hogy észrevegye: a kamrácskák olyan terrai műkincsekkel vannak berendezve, amelyekről mindenki régen azt hiszi, hogy a földi-srilli háborúban megsemmisültek. Lámpája fényét egy kicsiny meditációs barlangocskába irányította, ahol szökőkutak csörgedeztek és halvány fények táncoltak a homályban. Szélütötten torpant meg, mire Alacrity majdnem beleütközött. A szobor az volt, amit Michelangelo formázott meg évszázadokkal ezelőtt, a majdhogynem aránytalan Máriával, aki ugyanakkora, mint keresztre feszített fia.

– Azt mondták, a Piéta Rómával együtt elpusztult – motyogta Floyt, és képtelen volt akár mozdulni, akár levenni a szemét a látványról. – Ó, milyen fájdalmasan gyönyörű.

Alacrity szelíden taszajtott rajta egyet.

– Nem állhatunk meg.

Továbbmentek. Alacrity foszforeszkáló festékszóróval jelölte meg a kanyargós utat. Floyt látott németalföldi mesterműveket, etruszk terrakottaszobrocskákat, Tut halotti maszkját, és még sok egyebet.

– Nem csoda, hogy sosem akartak kimenni innen. Alacrity próbát tett a kom-egységgel.

– Nem megy. Valami interferál itt lent. Még az emelőnél sincsenek meg az őrök.

Magányos elmélkedésre szolgáló alkóvok és mélyedések mellett haladtak el. Köröskörül a Föld, és még sok más bolygó válogatott kincsei ragyogtak. Floyt nem tudta megérteni, hogy ezeknek a dolgoknak már a puszta látványa miért nem fordította a Gondnokokat a Kamarilla ellen. Kezdtek belebotlani a Gondnokok padlón, vagy bútorokon elnyúlt testeibe. Sokan kandallók, égetőedények vagy lángfülkék mellett feküdtek. Kötegszám álltak a kevésbé fontos anyagok, amelyeket a Gondnokok a villa elözönlésének megindulásakor kezdtek megsemmisíteni. Ezeknek a dokumentumoknak a zömét a Blackguard - Talál-elveszen készítették, papírra vagy papír-analógra, tintával, festékkel vagy a Parókiái Tinta és Papír Vállalat más termékeivel. Egyes foszlányok még mindig ott pislákoltak az égetőedényekben, a szellőzőnyílások alatt…zöld füsttel, és azt a gázt eregetve, ami letaglózta a Gondnokokat.

– Nem túloztál azzal a dologgal kapcsolatban, Janusz. Nézd csak meg: látszik, milyen gyorsan hatott – mondta Alacrity.

– Valószínűleg még akkor is hatásos lett volna, ha nem zárjuk el a kéményeket. Szinte azonnal szétterjed. De menjünk tovább. Be kell jutnunk a központi kamrába, mielőtt…

Hatalmas dübörgés hallatszott, megremegett a föld. Megtántorodtak.

– Úgy hangzott, mintha robbanás lenne, vagy nehézfegyver- állapította meg Alacrity. Egymásra néztek.

– Bármi is volt, a többiek majd elbánnak vele döntött Janusz. – Nekünk tovább kell mennünk.

Megkettőzték lépteiket, és további beszögellések mellett mentek el, újabb lopott mesterműveket és eszméletlenül heverő Gondnokokat láttak. A folyosó T alakú végéhez érkeztek.

– Nem lehet, hogy az a hely, amit keresünk, egy alsóbb szinten van, vagy ilyesmi? – érdeklődött Floyt.

Janusz a fejét rázta, és valami újabb műszer tanulmányozásába mélyedt.

– Akkor vagy erre van, vagy arra – vélte Notch. Miért nem…

– Vigyázz! – kiáltott fel Alacrity, és ugyanebben a pillanatban Janusz is fordított: – Álljatok félre! Együttes erővel söpörték félre az útból Floytot, Notch pedig a fegyveréhez kapott.

Egy őr tántorgott elő a homályból, virsli ujjaival görcsösen markolászva a levegőt. Nem úgy tűnt, mint aki tudja, hol van és mit csinál. Annyira meg volt zavarodva, hogy puszta kézzel rontott volna az ellenségnek. Floyt is felemelte a sokkfegyverét, az U alakú tust a könyöke hajlatába szorítva. Az őr nekigyürkőzött, aztán megfeketedett Notch plazmavágójától, Janusz sugárvetőjétől és Alacrity pisztolyától. Floyt meg nem tudta volna mondani, hogy a sokkfegyvernek volt-e valami foganatja. A hústorony hátratántorodott, és kaszáló karral megpördült. De amikor a rettentő piruett véget ért, és az őr elterült a folyosó padlóján, amikor Alacrityék is abbahagyták a tüzelést, a nagydarab sumo-s megint megindult égett ujjcsonkjain vonszolva magát előre. Alacrity vállával arrébb tessékelte a többieket, két kézzel, gondosan célzott, és megadta a kegyelemlövést.

– Magasságos Teremtő, mi kell ezeknek, hogy megálljanak? – suttogta Floyt.

– Valószínűleg ő volt az utolsó – közölte Alacrity. – Annyira el volt szállva, hogy azt sem tudta, hol van és mit csinál.

– De ahhoz eléggé magánál volt, hogy nekünk jöjjön – ellenkezett Janusz. – Óvatosnak kell lennünk. Nincs sok időnk, ezért kénytelenek leszünk két csoportra oszlani. Alacrity, Hobart, ti legyetek szívesek arra menni. Notch, téged arra kérlek, hogy gyere velem.

Mikor együtt elindultak, Alacrity azt mondta:

– Hm, Hó… – és a sokkfegyverre mutatott. Floyt a vállára vetette, előszedte a Webleyt, és felhúzta a závárzatot.

– Ha meglátsz valakit – Akárkit – pörkölj oda figyelmeztette Alacrity. – Ha az segít, akkor gondolj arra, hogy ezek az emberek benne voltak abban, amit a világoddal műveltek

Floyt erre nem mondott semmit. Mentek tovább a félhomályban, körülöttük fénypontok derengtek. Floyt proteusza szerint mindez csak rövid ideig tartott, de mintha örökkévalóság lett volna. Aztán egy indásan faragott díszítésű kettős ajtóhoz értek. Az ajtókon nehéz lakatok lógtak, a lakatokon jelek Alacrity idegesen körülpillantott, de senkit sem látott.

– Vissza – Robbanótölteteket erősített a zárakra, és elindította az időzítést. Floyt egy fülke menedékébe húzódott, Alacrity pedig követte. Mindketten lekuporodtak és betapasztották a fülüket.

A robbanás így is majdnem megőrjítette őket, a folyosó pedig olyan lett, mint egy nagy kemence. Csengő füllel botorkáltak ki, hogy szemügyre vegyék az eredményt.

Az ajtók tárva-nyitva lógtak a zsanérokon. Célzásra emelt fegyverrel óvakodtak be a terembe, aztán megtorpantak, egymásnak vetett háttal.

Körbepásztáztak a fegyverükkel és a zseblámpájukkal, és lassan rádöbbentek, hogy ez az, amit egész eddig kerestek.

-Hát, akkor én…

-Szentséges…

Rendszerezett polcokat, forgó állványokat láttak minden elképzelhető méretben és formában, egy akkora teremben, ami körülbelül négyszerese volt Floyt nappalijának. Floyt fölegyenesedett, felnyúlt egy polcra, és leemelt egy hajtogatott iratköteget. A hóna alá csapta a Webleyt, és átpörgette a dokumentumot.

– Alacrity, látod ezt? Terrai rostpapír, és kétdimenziós fényképek. És régi típusú molekuláris fonalak.

Alacrity is kotorászni kezdett. Felemelt egy pár tekercset.

– Indukciós másolatok, nagyon régiek. Akármi is van rajtuk, valakinek úgy szippantották ki az elméjét, mintha szívószállal szívnák, aztán rögzítették. Nem hiszem, hogy az ilyesmit lehetne hamisítani. Ez az, barátom: ez a Földi Örökség.

Floyt tovább böngészett, mialatt Alacrity megint tanúvallomásokat, valamint hűségesküket, amelyeket a Gondnokok minden új Kamarilla-tagtól megköveteltek, aki az évek során belépett.

– Megint semmi -bosszankodott Alacrity. – Elszaladok Januszékért, és jeleket hagyok a kölyköknek, hogy utánunk tudjanak jönni. Te meg próbálj rájönni, hogy ebből a rengeteg mindenből mi a fontos – Ismét proteuszára pillantott. –Kezdünk kifutni az időből. És nem tetszett az a robbanás sem az előbb – Elhallgatott, mert menni készült. – Ja, és le ne lőj véletlenül, amikor visszajövök, jó? Kösz!

Kiment, Floyt pedig visszatért a bizonyítékokhoz. Aggodalmasan vizsgálgatta az iratokat. Az anyag egyes darabjai, sokszor több is, vitathatóak voltak, de egészében véve a kamra tartalma tökéletesen meggyőző volt, olyan közel a végsőbizonyítékhoz, amennyire csak lehet. Floyt megszabadult sokkfegyverétől, és nekiállt, hogy kiszemezgesse a javát. Rábukkant még egy Gondnokra, aki egy égetőedény mellett hevert merev testtel. Egy bonyolult műszerfal volt nem messze tőle. Floyt egy ideig nézegette, és a komplexumban szerzett tapasztalatai alapján arra jutott, hogy ez a Gondnokokfő megsemmisítő szerkezete. A biztonság kedvéért elvonszolta onnan a Gondnok testét. Ekkor csikordult meg mögötte valakinek a cipője.

Már nem ugyanaz az ember volt, aki valamikor elindult a Földről, bár már akkor sem volt pipogyának mondható. Oldalra szökkent, és a sokkfegyver agya éppen csak súrolta: támadója nem tudta, hogyan oldja ki a biztosítást rajta, különben Floyt már halott lett volna. A fegyver újra ütésre lendült. Floyt a fejét igyekezett védeni, miközben oldalt gurult, de így is csillagokat látott. Egy polc alatt keresett menedéket, szabad kezét és lábait védekezőén fölemelte, miközben megpróbálta előhalászni a pisztolyát. A fiú a Gondnokok típusa volt, fiatalabb kiadásban. Szinte még gyerek. Az arca alsó része valami fényes szövetbe volt szorosan bebugyolálva: rögtönzött maszk volt ez, ami szemmel láthatóan elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy megvédje. Floyt azon tűnődött, hogy a fiú a katakomba egy hermetikusan elzárt helységében volt-e, amikor az égetés elkezdődött. Nyilván nem tudta a kamra zárjának kódját: feszegette a lakatot, de az nem engedett, aztán felbukkantak Floyték, és kirobbantották az ajtót. A megsemmisítő kódot viszont nyilvánvalóan tudta. Lerakta a sokkfegyvert és dolgozni kezdett a műszerfalon. A panelen világító szimbólumok gyulladtak fel.

Floyt zúgó fejjel felült, felhúzta a Webleyt, és igyekezett fókuszálni a látását.

– Hagyd abba…hagyd abba…

A fiú rá sem hederített. Floyt célzott, két kézzel.

- Fiam, ne kényszeríts arra, hogy lelőjelek.

A fiú kurta, gyűlölködő pillantást vetett rá, aztán fojtott hangon, csúfolódva megismételte: fiam. Aztán folytatta a munkát, hogy felrobbantsa a bizonyítékot, a fülkét, és az egész földalatti birodalmat. Floytnak zakatolt az agya, és kis híján meghúzta a ravaszt. De a fiú alig volt tíz éves: fiatalabb volt még a legkisebb sikátor-kölyöknél is. Floyt keményen hozzávágta a pisztolyt a fiúhoz, aztán sokkfegyverét kapta elő, és a töltés szintjét halálosról bénítóra csökkentette. A műszerfal a végső parancsra várva bippegett és villogott. Az eldobott revolver elhibázta a gyereket, de nekicsattant a panelnek, és egy kicsit visszariasztotta a fiút. Floyt mái felemelte a sokkfegyvert, de az utolsó Gondnok keze már nyúlt a kapcsolótábla felé…

 

Újabb talajremegtető detonáció rázta meg a folyosót, amikor Alacrity elérte a T betű másik oldaljáratának végét. A rengés ezúttal hevesebb volt, bár az alagút falán továbbra sem volt nyoma repedésnek. Alacrity egy pillanatara megingott, aztán ment tovább, hogy elvégezze, ami a dolga. A másik végen nem volt semmilyen fülke. Alacrity ehelyett egy erkélyre lépett ki, amely kupolás kincseskamrára tekintett le. A mintegy méternyi vastag falú kupola valamiféle átlátszó anyagból készült. A kincs számos világ további műalkotásainak gyűjteménye volt látványosan, nézelődés és gyönyörködés céljával elrendezve, valamint kalózmódra felhalmozott hagyományos drágaságoké: drágaköveké, aranyrudaké, ékszereké, finom kelmegöngyölegeké. Lent, a csarnok földszintjén Alacrity csak látta, de hallani nem hallotta, hogy Janusz és Notch ellenségeskedő tablóba merevedve állnak, és egymásra ordibálnak. Victoria is velük volt. Mindhárman védőmaszkot viseltek. Alacrity nekiveselkedett a bejáratul szolgáló ajtónak, egy nagy, szervo-szerkezetes, szelepes alkotmánynak, de az nem engedett. Aztán ököllel dörömbölni kezdett rajta, de alig csinált vele valami zajt. Már éppen keresni kezdte a csengőt, amikor a tabló szétesett.

Janusz és Notch támadóállásba helyezkedtek, kezük a fegyverükön. Victoria megragadta Janusz vállát, maga felé fordította, és szemmel láthatóan kiabált vele. Notch húzta volna elő a fegyverét, de habozni kezdett: Alacrity látta, hogy Victoria éppen a túzvonalában állt. Alacrity előhúzta a saját pisztolyát, de aztán elvetette azt az ötletet, hogy megpróbálja átlőni a kupolát. Bármi is volt az átlátszó anyag, valószínűleg egyenesen az arcába csapta volna vissza a sugarat. Bár maszk fedte az arcukat, Alacrity látta, hogy Janusz és Victoria között ádáz vita folyik. A nő Janusz karját rángatta, valamit kiabált, mire Janusz elvesztette szokásos jeges nyugalmát. Kirántotta karját a szorításból, és félrependerítette a nőt. Victoria megtán torod ott és nekiesett egy talapzatnak. A talapzaton álló szobor megingott, a padlóra zuhant és darabokra tört. Notch már pattant is, mint egy mérges kis ördög, és két öklével hátulról tarkón vágta Januszt. Janusz összerogyott, erre Notch belerúgott, elővette a pisztolyát és megcélozta. Alacrity ordibált és a pisztolya agyával verte a kupolát, de a hang nem jutott át. Azt várta, hogy most Janusz miszlikbe lövése fog következni. De Notch megtorpant, és Victoriára nézett, aki fektében, erőtlenül mutogatott neki valami. Alacrity úgy értelmezte a némajátékot, hogy Victoria megsérült – valószínűleg a fején. Notch ingadozni látszott. Victoria még valamit mondott, mire a sikátor-lakó otthagyta Januszt, és sietve a nő mellé térdelt. Amennyire Alacrity látta, Victoria megsimogatta Notch arcát – aztán kihasználva a fiú meglepett dermedését, félretolta a pisztolycsövét, és a saját pisztolyát a fiú állának szegezte. Janusz kezdett magához térni, és a fejét rázogatta. Látta, hogy Victoria szelíden lefegyverzi Notch-ot, és szemmel láthatóan csitítóan beszél hozzá. A bandavezér lassan, kelletlenül megvált a fegyverétől. Janusz összeszedte magát. Alacrity látta, hogy Victoria észreveszi Januszt, és valamit odavet neki: valószínűleg azt, hogy ne avatkozzon bele. De Janusz vad tekintettel, villámgyorsan vetődött. Notch megérezte a veszélyt, és mit sem törődve Victoria pisztolyával megfordult, felemelve a saját fegyverét.

Janusz a testsúlya lendületével elsöpörte, mire mindketten messzire repültek Victoriától. Notch estében megpróbálta megcélozni Januszt, de a férfi gyorsabb volt, és ő lőtt először, még a levegőben. A sugarak Notch testébe martak, és lángra lobbantották a ruháját. A fiú lövése csak a levegőt találta. Janusz feltápászkodott, hogy szemügyre vegye áldozatát. Addigra Victoria már kiabált vele, és célba vette a férfi hátát. Janusz felemelt fegyverrel fordult felé. Fegyvercsövük mögül néztek egymással farkasszemet. Alacrity kissé elhátrált a kupola ajtajától, hogy szögből tudjon belelőni. Veszélyesen kicsi volt a távolság: annyira eltartotta magától a Kapitányi Oldalfegyvert, amennyire csak tudta, egy kissé elfordult, bal karjával pedig az arcát védte. Kétszer tüzelt. A pisztoly kézvédője megóvta az ujjait, de a ruhája és a haja felforrósodott, bőre pedig kiszáradt a visszaverődő hőségtől. A robbanásszerű hang szinte megsüketítette. A kupola még csak meg sem karcolódott. Hitetlenkedve kapkodott levegő után, aztán benézett. Victoria és Janusz észrevették őt. Egymásra néztek, aztán leengedték a fegyverüket.

Szerencsére Alacrity lövése nem rongálta meg az ajtónyító mechanizmust. Amikor amazok ketten kinyitották belülről, megkérdezte:

– Mi történt? Mi a bajotok egymással?

– Notch mindent magának akart – mondta Janusz színtelen hangon.

– Most ne törődj ezzel – szólt Victoria. – Alacrity, megvan a bizonyíték?

– Ó, de még mennyire! Hó éppen azt rendezgeti össze. Éreztétek azokat a rengéseket? Mi folyik itt? – Miközben beszélt, azon rágódott, amit az imént látott, és kétségei támadtak afelől, hogy vajon bölcs dolog-e eltenni a fegyverét. A Janusz és Victoria közti fegyverszünet forrpontra jutott.

– Egy űrhajó bukkant fel odakint, miután lejöttetek – mondta neki Victoria. – A dombok mögül jött elő, megtámadta a csónakomat, és elsőre el is találta.

– Milyen hajó? És honnan? A nő a fejét rázta.

– Nem tudjuk. De akárki volt, a Hárpíá-val és a Stray-jel nem törődött, legalábbis először nem. Corva, Heart és Tilla jól megszórták, és a nyomába eredtek. Nekem sikerült baj nélkül földet érnem, de a csónak használhatatlan lett. A többiek majd visszajönnek, ha már elmúlt a veszély. Sietnünk kell a munkával.

– Nekem az a rögeszmém, hogy Notch keze van a dologban – tette hozzá Janusz. – Mintha várt volna valamire, és nagyon ideges lett, amikor megjelent az Astraea Imprimatur meg a Hárpia. De a szerepéből nem esett ki.

Victoria szúrósan ránézett, de nem mondott ellent neki. Alacrity megrázta magát.

-Victoria, Ho ott van a bizonyítékok kamrájában, a folyosó másik végén. Janusz, szerintem jobb lessz, ha elrejtjük szem elől azt, ami Notch-ból maradt A holttestből még mindig füst szivárgott. Alacrity csak örülni tudott annak, hogy maszk van rajta.

Janusz bólintott.

– Sajnálom, ami történt – mondta Victoriának. De a fiú nem hagyott nekem más lehetőséget.

A nő hidegen végigmérte.

– Te provokáltad ki, és örültél, amikor bekövetkezett. Az elejétől fogva igazam volt veled kapcsolatban.

Notch bandája bevette azt a mesét, hogy vezérüket egy halódó őr lövése ölte meg. Megtanulták, milyen szívósan a klónok. Ezenkívül feszültek voltak, és már alig várták, hogy elmehessenek. Elegük volt a harcból.

Notch iránti hűségük hirtelen harmadrendű kérdés lett amellett, hogy megkapják kialkudott részüket a kincsből, és kívül kerüljenek a harci zónán,

mielőtt még valami történik. Az egész roham mindössze harminckét percig tartott.

A sikátorbéliek teherhordó eszközöket, kézikocsikat, targoncákat szereztek, arra rakták a zsákmányt. Floyt félretette nyomasztó érzéseit, és elfordult a fiatal Gondnok testétől, aki majdnem betáplálta a megsemmisítő kódot. Valami zsibbadt elégedettség töltötte el, hogy sokkfegyverrel állította meg a fiút, nem golyóval. De oly kévésen múlott. Floytról még mindig szakadt a víz, ha belegondolt, mekkorát hazardírozott. Arra gondolt, hogy valószínűleg nem lennének idegei még egyszer megtenni valami ilyesmit. Végigtúrta az anyagot, ami évszázadokig tartotta fenn a Kamarilla kényes egyensúlyi helyzetét.

-Ez lehet az első Kamarillások közti eredeti szerződés vagy megegyezés – .mutatott egy dokumentumot Alacritynek. – Természetes eredetű spicai selyem pergamenre nyomtatták, és ezt a patinát szerintem lehetetlen hamisítani.

Sikátor-kölykök csapatai cipelték vissza a furcsa zsákmányt a fúrt lyukhoz. A dolgok menetét felgyorsítandó, a felnőttek is beszálltak.

Floyt egy memóriatekercsekkel teli csövet mutatott Alacritynek.

– Még több is van, látod? Évszázadokig lehetne itt kutatni. Megvan minden bizonyíték, amire szükségünk volt.

– De az időnk nem végtelen – szakította félbe őt Janusz, és újabb adatokkal teli ládát pakolt fel a raklapra. Percek alatt lekopasztották a polcokat. A fontos adatok kamrája még azoknál a magánkönyvtáraknál is kisebb volt, amiket Alacrity általában látott. – Gyorsabban! – fejezte be Janusz.

A tűkön ülő kölykök ezt jelnek vették, és villámgyorsan elrángatták a guruló raklapot a lyukhoz. Floyt, Alacrity, Janusz és Victoria magukra maradtak a lecsupaszított helységben. Csak néhány, kacatokkal teli doboz árválkodott ott, meg az eszméletlen Gondnok-fiú és öregjeinek teste.

– Még egyszer utoljára végignézhetnénk itt mondta Floyt kétkedőn. – Lehetnek még rejtett fülkék.

– Már megvan az, amiért jöttünk – jelentette ki Alacrity. – Meg kell hogy legyen. Ha nem indulunk el azonnal, azok a kölykök képesek rá, és elszelelnek nélkülünk, vagy ellopják a bizonyítékokat, mert azt hiszik, hogy jó pénzért el tudják majd passzolni valakinek.

Felkapták a néhány megmaradt dobozt, és belerakták az utolsó iratokat is. Alacrity talált néhány újabb keletű iratot is, amik ugyan inkább csak a Parókiái Tinta és Papír Vállalat anyagait tartalmazó dossziék voltak, nem pedig bizalmas dokumentumok, de mindenesetre ezeket is betömködte egy dobozba. Ha lúd, legyen kövér. Aztán a dobozokat vállukra vetve elindultak.

A T alakú kereszteződésben két elhagyott raklap-kocsit találtak. Az egyik az volt, amit éppen kihúztak a kölykök a kamrából, a másik pedig az, ami éppen visszajött volna az utolsó adagért. Mind a négy felnőtt azonnal fegyvert rántott, készen a veszélyre, de erőszakos támadásnak semmi jele nem mutatkozott.

Az egyik irányból, a kincses szoba felől zajt hallottak. Minden fegyvercső azonnal arra fordult. Notch egyik bandatagja bukkant elő a kavargó füstből, az utolsó szállítmány egyik kísérője. A kislány drágaköveket és természetes aranyból készült rudakat cipelt. Szemei hatalmasra tágultak a maszkja lemeze mögött.

-Nézzétek! Nézzétek, mit talált Gippo! Egy egész szoba van tele vele!

– Erre most nincs időnk – szólt Janusz. – Ha akartok, később mindnyájan visszajöhettek, de először fejezzétek be a dolgotokat.

Már indult, hogy elvegye a lánytól a zsákmányt, de az félreugrott, és ujjnyi nagyságú aranyrudakat elszórva elővarázsolta a fegyverét.

– Egy frászt, vén szaros! Egyétek meg a szemét papírjaitokat, mi most már magunknak melózunk. A kocsikat el visszük.

Janusz testtartása elárulta, hogy gyorsított eljárásra készül, de aztán, talán Notch halálára gondolva, elernyedt. – Az üreset vihetitek. A másik a miénk.

A lány megragadta a kocsi rúdját és a kincses szoba felé kormányozta. A raklap könnyedén zötykölődött mögötte. Alacrity felszedte az egyik kicsiny aranyrudat, elgondolkodva megnézegette, aztán zsebre tette.

Mindent rápakoltak a másik kocsira.

– Ezentúl nem számíthattok semmilyen megbízható segítségre – mutatott rá Alacrity.

– Ha már így esett, tulajdonképpen nincs is rájuk szükség többé – mondta Victoria. – Engem inkább az az idegen hajó aggaszt.

– Meg a többi birtok, törzs, és ki tudja még, ki, akik belekeverednek- egészített ki Floyt a listát.

Tovább cihelődtek, elővigyázatosan egyensúlyozva az ingatag halmot.

Alacrity és Janusz végezte a kocsihúzás feladatának oroszlánrészét.

Floyt és Victoria csak asszisztáltak: őrködtek, meg felszedegették azokat a darabokat, amik állandó jelleggel leestek a halomról.

Amikor a lyukhoz értek, senkit sem találtak ott. Elhagyott kocsik, targoncák álldogáltál elhagyatottan. Csend volt, a füst pedig kezdett ritkulni.

– Tiszta aranyláz – jegyezte meg Alacrity. – Valószínűleg mindenki a kincstárban turkál. Ideje eltűnni. Azoknak a kölyköknek úgyis több pénzük lesz, mint amennyivel kezdeni tudnának valamit, fölösleges vacakolni velük.

A motoros lifthez ment, amit a sikátoriak szereltek össze. A lift egy kis átmérőjű, kerek lap volt a vonókábelre erősítve. Egy doboznyi irattal a hóna alatt ráállt.

– Megnézem, hogy minden rendben van-e, aztán fölküldhetitek a többit. Háromszor rá fogok ütni a kötélre ezzel – Elővette a fegyverét, aztán megnyomott egy gombot, és fölemelkedett a zöld füstön keresztül a tiszta levegőre. Még mindig csodálkozott azon, hogy a füst nem szökik ki a lyukon.

A felső szint is kihalt volt. Ahogy a mellkasa egy magasságba ért a padlóval, azonnal kidobta a dobozt, és gyorsan körülpillantott. Egy közeli ablakon kinézve látta, hogy a tapadó fóliát robbanások szaggatták és égették fel. A maradványok foszlányosan lengedeztek a szélben. A felső szint mentes volt a gáztól.

Elrakta a fegyverét, és lehajtott fejjel hámozta le magáról az átizzadt, büdös maszkot. Vajon most már kapcsolatba tud lépni a Síray-jel vagy a Hárpiával? Alig fejtette le a maszkot, mikor fegyvercsövet érzett a halántékára nyomódni, egy másikat pedig a hátába. Kezek ragadták meg a vállát és rántották meg a haját, hogy mozdulatlanul tartsák, és kezek tapadtak a szájára is, hogy elnémítsák.

Egy szempillantás alatt lefegyverezték.

Valami hideg és éles futott, szántott végig könnyedén az arcán, a nyomában vér serkedt.

– Hello, bébi – Jellegzetes karmokat látott, ékköves védőtokban.

Ó, a fenébe!,- akarta mondani, de csak nyögni tudott.

A Lamia legénysége vette körül a lyukat, és Constance tartott egy termosugaras fegyvert a fejéhez. A regatta-ruhája volt rajta. – Ki van még lent?

A kezek egy kicsit lazítottak befogott száján.

– Hófehérke, és a fiúk, akik a bányában dolgoznak – mondta Alacrity. Szóval a Lamia volt az elterelő hadmozdulat, hogy elcsalja a Hárpiá-t és a Stray-i, amíg ez a deszant lelopózik.

A nő kéményen rákoppintott az orrnyergére a pisztoly csövével, míg a másik kezével Alacrity zsebeiben kezdett el kutakodni.

– Mit kerestetek ott lent?

– Nyugi, Constance, van belőle elég, jut mindenkinek. Annyit vihetsz belőle, amennyit csak akarsz.

– Annyi a világon nincs – Valaki megtalálta az aranyrudacskát, és odanyüjtotta Constance-nak. Ez lenne az? Mennyi van még lent? És ki van még ott?

– Ha egy percig értelmesen viselkednél, akkor köthetnénk egy üzletet.

Az egyik martalóc belebokszolt a fülébe.

– Tudtam, hogy itt vagytok még. Az a gyáva népség ott a telepeken csak azzal törődött, hogy a saját becses irháját mentse. De én a te fejedet akarom, meg azét a kis féreg Floytét – mondta, hangjában a várakozás kéjes borzongásával – Most sokba fog kerülni, hogy kivágd magad, szépfiú.

Lent még mindig csend volt, hisz Alacrity még nem adta meg a jelet. A Lamia emberei körülvették a lyukat. Alacrity kételkedett, hogy azok ott lent valamit is hallottak volna a szűk nyíláson keresztül abból, ami fent történt.

Constance belerúgott a bizonyítékos dobozba, ami messzire szánkázott. – És nem ilyen ősrégi papirosokra gondoltam – Csípőből belelőtt a termősugárral. Egy szalagtekercs teljesen szétolvadt.

Alacrity nagy levegőt vett, és élénken visszaemlékezett Floyt egyik földi történetére. – Ne dobjatok bele abba a tüskés bokorba !

- Hé, idefigyelj! – sipította, és vergődni kezdett. Hagyd békén azt a cuccot. Fontos! Te nem tudha…

Valaki nyakon vágta, mire elállt a lélegzete.

– Azt csinálok, amit akarok-figyelmeztette Constance ridegen. – Most pedig válaszolj a kérdésemre, vagy… – Ujabb tekercset olvasztott szét a sugárvetőjével.

– Vagy. – Egy dosszié lobbant fel, a rosszabbik, és szürke füstöt eregetve pernyévé kunkorodott. Alacrity azon tűnődött, hogy vajon a becsületes embereknek is vannak-e ilyen gondjaik.

– Vagy… – és Constance belelőtt egy újkeletű iratba. A dokumentum szisszenve kapott lángra, és zöld füstöt okádott. Alacrity vergődni kezdett csak hogy elvonja a figyelmet, hisz ki úgysem szabadulhatott.

Valaki a légcsövéhez nyomta a karját. Alacrity elcsendesedett. A gáz gyorsabban terjedt,mint remélte. Constance, arcára furcsa kifejezés költözött, miközben megpróbálta pisztolyával sakkban tartani. A karok szorítása ernyedni kezdett, és magát Alacrityt is szédülés környékezte.

– Ez az utolsó lehetőséged, hogy…hogy… – mondta bizonytalanul Constance, mert közben elfelejtette, amit mondani akart. – Az utolsó lehetőséged…

Szemei hatalmasra tágultak, amikor rájött, hogy átverték. Megpróbálta meghúzni a fegyvere ravaszát, de a cső mindannyiszor elkalandozott a célpontról. Az emberei ordítoztak és tántorogtak, Alacrityt is elengedték. Az űrász hallotta a padlóra puffanó testek zaját, ahogy a füst sűrűsödött. Ő maga is egyre nehezebben állt meg a lábán.

Constance már nem tudta elsütni a fegyvert. Alacritynek még megvolt az az elégtétele, hogy előbb látja a nőt összerogyni, aztán az ő feje is kiürült, és elvágódott.

Hosszú lebegés után Alacrity egy pillanatra magához tért, A feje lüktetett, a gyomra háborgott, de még a szemgolyói is sajogtak. Az Astraea Imprimatur szalonjának freskóit látta maga fölött.

– Uuuhhhh! Győztünk?

Feje a Páratlan ölében pihent.

– Véghezvittük, amit kiterveltünk – mondta a lány. -Szerintem ezt nyugodtan lehet győzelemnek nevezni.

Sintilla is közelebb hajolt.

– Minden bizonyíték megvan, kivétel amit Constance szétlőtt. Janusz, Corva meg Victoria éppen most visznek minket Hawkingba.

FIoyt is belépett a látóterébe. A földi keze tele volt iratokkal, adattárolókkal.

– Azt hiszem, most Constance-szal is rendeztük a számlánkat, Alacrity. Amikor eljöttünk, Notch bandája vette át az uralmat. A Lamia szerencséjére elpucolt. Nem lennék meglepve, ha a végén a kölkök Constance-szal mosatnák fel a padlót. És képzeld csak, milyen gyorsan terjednek a hírek Parókián: amikor elindultunk, a kriptavárosiak már tömegesen fosztogatták a kastélyt, és betörtek a Tárházba is.

– Hát, náluk jobban senkire sem fér rá egy kis zsákmány.

Mozogni próbált, de amikor nagyobb levegőt vett, éles fájdalom hasított a tüdejébe. Komisz kis anyag lehetett az a füst.

– Pihengess egy ideig, Csillagszemű – mondta neki Sintilla. – Szükséged lesz az erődre.

– Huh. Ez nem valami jól hangzik. Sintilla elvigyorodott.

– Tulajdonképpen megvan minden bizonyítékunk, amivel szétzülleszthetjük a Kamarillát, de csinálni is kell vele valamit. Most jön az igazi mulatság!

 

 

 

 

 

 

 

 

10.

 

 

A gazdagok és hatalmasok

 

 

– Alacrity, ezt sosem képzeltem volna rólad: ártatlan vagy. Itt áll feketén-fehéren – emelt föl Sintilla egy üzenet-ostyát.

– Talán a Gondnokok információi sem voltak mindig tökéletesek – mondta Heart, miközben kötést tett Floyt sebére. Pajkosan Alacrityre kacsintott. – Még hogy ártatlan, haha!

- Nem, nem. Itt van, ebben a jelentésben – kötötte az ebet a karóhoz Sintilla.

Janusz kivételével mindnyájan ott voltak a Stray szalonjában, és a zsákmányolt anyagokat olvasgatták. Kiderült, hogy a kamarillai bizonyítékok mellett szert tettek különféle kamarillai források legfrissebb közleményeire is, többek közt a Föld Alfa-Hivatalnokaiéra is.

– Lássuk csak – rendelkezett Alacrity, és félretette a saját elolvasóját. – “Háttéradatok”….“Weir-örökség” …“Pásztor Terv”, huh!….,” Az eredeti terv hibás végrehajtása, ami szerint Alacrity Fitzhugh-t úgy kellett volna beszervezni a Pásztor Tervbe, hogy megrendezik elítéltetését a közrend megzavarásáért és lázításért”…szerintem nem tudták, hogyan kell helyesen leírni azt, hogy “csőbe húzzuk”…“de a helyzet végül véletlen emberölésbe torkollt, amit a tömeg egy tagja követett el, és amiért aztán Fitzhugh-t megvádolták és elítélték. A hivatalos szervek szerepének bizonyítékait Bear földszolgálati ellenőr tüntette el és semisítette meg.” Ó, csak találkozzunk még egyszer…

– Ezt majd később – mondta Heart. – Most már ideje, hogy ne kísértsük tovább a jószerencsénket, és Hawkingba menjünk. Janusz! Mikor leszünk készen?

Janusz éppen ebben a pillanatban ért vissza a hídról.

– Akár most is. Az utolsó matematikai modellt is betápláltam az irányítósorba. A hajó nem sérült meg, úgyhogy akkor indulunk Srillára, amikor csak akarunk.

– Az jó lesz – mondta Corva. – Csak éppen nem mehetünk Srillára, de Spicára sem. Sokkal nagyobb bajban vagyunk, mint hittük – Egy újabb írást emelt fel. – Ez a legutolsó üzenet azok közül a komfile-ok közül, amit a Gondnokok megtartottak. Úgy tűnik, a kamarillai tagok nyugtalanok. Tisztában vannak vele, hogy Endwraithe nem végzett veled és Hobarttal, a Viadalon pedig elvesztették a nyomotokat. Körözvényt adtak ki a spicai és srilli törvények alapján. A vád a csillagközi egység megbontására irányuló terrorista szervezkedés, valamint felkelés szítása. Mindent bevetnek, hogy megtaláljanak és elpusztítsanak benneteket.

Janusz Corva válla fölött elolvasta az írást, és lassan bólintott.

– Rengeteget kockáztatnak: arra játszanak, hogy mindenkit befeketítsenek, aki ellenük fordul. Még azt is kétlem, hogy akár Máska nagybátyád segíteni tudna, Corva – ha egyáltalán eljutunk hozzá.

– Én nem látok más megoldást, minthogy menjünk vissza a Epiphanyra, és pakoljunk ki Tiajo nagyasszonynak és Redlocknak – vélte Alacrity.

– E szerint itt ez nem lenne valami bölcs dolog közölte Janusz. – Van egy spicai flotta, ami arra van kihegyezve, hogy nekimenjen bárkinek, aki megkondítaná a vészharangot. Még Weir Birodalma sem remélheti, hogy megállhat a spicaiak ellenében. Ez az üzenet még azt is jelzi, hogy a Kamarillának legalább egy, de inkább több aktív kapcsolata van a Fagyerődben. A Legyőzhetetlenek, vagy talán Tiajo tanácsadói közt, ki tudja? Ha odamennénk, akkor nagy eséllyel börtönbe kerülnénk vagy meghalnánk.

– Ennek a bizonyítéknak elég rövid lesz a felezési ideje – állapította meg Sintilla. – A kamarillások meg fogják próbálni lejáratni, és rendkívül összehangoltan fognak cselekedni. Mi lenne, ha elmennénk valamelyik hírügynökséghez? Vannak ajánlóleveleim. Ha közvetlenül hozzájuk fordulunk…

-Jobban teszi, ha inkább elolvassa az üzenetet mondta neki Corva. – A zsebükben van az Infotel, a Transgal, a New Pathé. És szerintem a többieket is sakkban tudják tartani.

– És közben már az egész Langstretch a nyomunkban fog lihegni – vetette közbe Victoria.

– Akkor mi marad? – kérdezte Heart. – Gyorsan kell cselekednünk.

– Mit szólnátok a Naprendszerhez? – dobta fel az ötletet Alacrity. – Maradhatnánk az eredeti tervnél, a Szabad Import Levéllel, és visszavihetnénk az Astraea Imprimatur-t a Földre. A naprendszerbeli hatóságok nem állhatják utunkat, nem igaz?

– A Szolár Erők elvileg kötelesek tiszteletben tartani a levelet, és legalább a lehetőséget megadni nekünk a leszállásra – elmélkedett lassan Victoria. – De mit csinálnánk ott? Az Alfa Hivatalnokok mindent az ellenőrzésük alatt tartanak. Senki sem bírálhatja felül őket.

– De ott van Hamu polgártárs – jegyezte meg Alacrity.

– Az ítéletvégrehajtó? – kérdezte Sintilla. – Komolyan azt gondolod, hogy dacolhat az Alfákkal?

– Én már találkoztam vele – felelte Alacrity. Annak a fickónak senki sem parancsol. Amellett a Szoláris Védelmi Egyezmény a Terrára is kiterjed. A spicaiak és a srilliek egy lépést sem tehetnek a Föld ellen úgy, hogy háborút ne robbantsanak ki vele. Lehet, hogy a Földnek már nincsenek véderői, de a lunaiak és más naprendszerbeli kormányok keményen szembeszállnak bárkivel, aki a saját területükön kikezd velük.

– Attól tartok, hogy már most vannak spicaiak a Naprendszerben, egy egész flotilla -közölte Corva.

Alacrity felhördült. Corva magyarázni kezdett. Hogy elejét vegyék Floyt minden visszatérési kísérletének a Terrára, a Kamarilla egyik tagjának parancsnoksága alatt egy spicai flottát irányítottak a Naprendszerbe, baráti látogatás címén.

– Nagyon gyorsan záródnak a rések – állapította meg Sintilla. -Talán sietni kéne, és valahol ott kitörni, ahol senki sem hallott rólunk és senki sem keres minket, aztán kitalálni, mit tegyünk.

– Nincs ennyi időnk – mondta Victoria. – Valahogy nyilvánosságra kell hoznunk ezt az információt, mielőtt megelőznek minket hamis tájékoztatással, pszichoproppal és viszonvádakkal. Különben is most, hogy a Tárháznak vége, esetleg belharcok kezdődnek, amelyek életek millióit fogják követelni.

– Ami a Földet illeti, nagy kár – szólt Corva. Optimális hely lett volna a[közzétételhez. Szerintem a spicai flotta csak blokádnak van ott: kár, hogy nem tudjuk megkerülni.

– Biztos, hogy beállítottak hajókat, amik a Terrára menőket figyelik – mondta Heart. – A szolárok is megpróbálják majd megakadályozni, hogy leszálljunk a Terrán, hacsak Hobart át nem adja a Szabad Import Levelét.

– De ha mégis átjutunk a spicaiakon, és elég közel érünk ahhoz, hogy leszállhassunk, akkor a szolárok visszatartanak mindenki mást a beavatkozástól vitatkozott Alacrity.

– Mindig ugyanoda lyukadunk ki – sóhajtott Corva. – A spicaiak figyelni fognak. Még az Astraea Imprimatur sem tudáttörni köztük.

– Akkor mit tehetünk? – kérdezte Floyt. – Van valami más olyan dokumentum vagy mentesség mint az importlevél – amit a spicaiaknak is el kell ismerniük?

– Mi a gond, szerelmem? – érdeklődött Alacrity, amikor Heart egy apró sikkantással felpattant. Felfutott a szem a harisnyádon?

A lány elviharzott, mindenkit teljes kíváncsiságban hagyva, aztán visszatért a Hárpiá-ról, ami a Stray csónak-zsilipjében pihent. A Sile-tól maradt holmi közt kutakodott.

– Itt van. Emlékeztek? – Egy adapterbe csúsztatta a memóriapirulát, hogy az Astraea Imprimatur rendszere is elfogadja. Az a bizonyos film volt az Praxisról, az Emberi Potenciál Egyházának vezetőjéről.

– Na és akkor mi van? – kérdezte Sintilla. – Már úgy értem, hogy tényleg undorító fráter, és klassz lenne mindenhol szétszórni ezt az anyagot, de még Praxisnak sincs hatalma arra, hogy levakarja rólunk a spicai flottát.

– Valóban nincs – helyeselt Heart. – De ő a főnök a Bíbor Regattán. Ő dönti el, kit vegyenek be, és mi legyen az útvonal.

Alacrity a karjába kapta és szájon csókolta.

– A Csillagközi Békebíróság főbírája is részt vesz a versenyen – mondta Victoria. – A Valutaszabályozási Igazgatóság elnöknője is. És a Fajok Közti Együttműködés fő döntőbírája!

– És a spicai védelmi koordinátor – fűzte hozzá Sintilla. – A regattát még a spicai haditengerészet sem merné megállítani. Shiva kezeire, amikor legutóbb valaki csak említeni is mert ilyesmit, a regattatagok nem hivatalos szankciókat léptettek életbe, és térdre kényszerítették a micsodát is? Ja, a Dungaling Koalíciót!

– De hát ez mégiscsak egy verseny – kételkedett Janusz. – Az emberi világűr leggyorsabb hajói vannak a regattában. Egyáltalán nem vagyok meggyőződve róla, hogy a Stray egyáltalán lépést tud tartani velük, és foton-vitorlázásra sem vagyunk képesek a verseny megfelelő szakaszában.

– De hát nem kell végigfutnunk az egész versenyt – emlékeztette őt Heart. – Csak addig kell velük maradnunk, amíg átmegyünk a spicaiakon, és elég közel jutunk a Földhöz.

– És ha valami rosszul sül el, még mindig marad a jó öreg Hawking – tűnődött Corva.

Alacrity az ádámcsutkáját vakargatva bámulta az erotikus freskókat, és jólesően dédelgette vakmerő gondolatait.

– A Hawking-motorunk marha nagy, azzal valószínűleg ki tudunk tartani fénysebességen túl. De a normál űrben túl sokat kéne követelnünk a hagyományos hajtóműveinktől.

– Pedig kénytelenek leszünk megkövetelni – elentette ki.Floyt rendíthetetlen meggyőződéssel. – Muszáj, Alacrity.

– Igazad van: tényleg muszáj – mondta Corva is. – Ne aggódj, Hobart: ki fognak tartani a motorok.

– Öhöm! – jegyezte meg Sintilla. – Eszébe jutott már valamelyikőtöknek csak egy pillanatra is, milyen nehéz Praxis közelébe férkőzni? Mert nekem igen. Én már csináltam róla egy cikket. Megzsarolhatjuk, ha eljutunk hozzá, de hogyan jutunk el? Az ideje nagy részét a nenon-bazilikájába elvonulva tölti, az Én Sáncai mögött.

– Ha az apám bejutott Praxishoz, akkor én is be tudok – jelentette ki Heart, könyökével Alacrity vállára támaszkodva.

– Akkor nekünk is kapitányi sapkát kell fölvennünk, rajta kis rakétával? – gonoszkodott Sintilla.

 

 

– Kell hogy legyen valami kerülőút! – morogta Alacrity.

Praxis magasztos ábrázatába bámult, s többiek pedig körégyűltek az Astraea Imprimatur hídjára. Utoljára mondom, fiatalember, ezt nem lehet megkerülni. A minősítés elnyeréséhez a kapitánynak részt kell vennie az Indítási Dáridón, és személyesen kell átadnia belépő-zálogát a lovagmesternek. Ez olyan merev tradíció, amit még én sem tudok megváltoztam.

– Csak trükk – mormogta Janusz.

Praxis nemes vonású arcán nem látszott, hogy bosszankodna.

– Ne legyen szamár! Komolyan azt hiszi, hogy éppen most akarok jelenetet csinálni? Bevettük a versenybe –biztosíthatom, hogy nagyon heves tiltakozások ellenére! – és az útvonal is a maga kívánsága szerint alakul. Valószínűleg nemkívánatos személy lettem a Nagy Asztaloknál, és bizonyára ki fognak golyózni az emberi világűr minden befolyásos pozíciójából, de megtartottam az egyezségünket.

– De ha megsérti a verseny szabályzatát, akkor kizárják. Ilyen egyszerűen. Csak magán múlik.

– Ne menjen el – Alacrity lekapcsolta a hangot. Mit gondolsz, Hó?

– Mit tehetne velünk bárki is így, a nyilvánosság előtt?

– Nem kell mind mennünk – mondta Sintilla. Színtiszta bolondság lenne, ha Janusz és Vicki mutogatnák magukat: túl magas labda a Langstretchnek.

– Attól tartok, én is kiesem – vallotta be Corva.

– Nos, a Tárház-béli információ alapján Hó és az én képmásomat még tulajdonképpen senki sem tárta körözés formájában a nyilvánosság elé. Pikkpakk elintézzük. Mi van bíborszínűnk, amit fölvehetnénk?

– Praxis azt mondta, hogy a kapitány, az elsőtiszt és a kíséretük – mutatott rá Sintilla. – Szerintem ez minket jelent Hearttal. Talán még jobb is lesz, hogy nem egyedül kóboroltok majd ott a sok patrícius között.

– Nem! – mondta Alacrity eltökélten. – Nem akarom, hogy ennyire belekeveredjetek.

– Pedig nincs más választásod – juttatta eszébe Sintilla. – Amellett Heart jobban kiismeri magát az ilyen helyeken, meg Tilla is.

Alacrity újra visszakapcsolt Praxishoz.

– Rendben, ott leszünk. Hmm, Dincrist felbukkant már?

– Nem. Őt és a Celeste Aidá-t törölték a versenyből. Legyenek a nagy pavilonnál fél óra múlva. Ha esetleg összefutnánk, ne szóljanak hozzám. És ha van egy csöpp eszük, akkor attól kezdve kerülnek.

– Ne vesztegesse az ideiét fenyegetőzésre – felelte Floyt. – Túl sokan vannak maga előtt. De mondok magának valamit: néha azt kívánom, bár ne adta volna be a derekát, mert így most megtarthatja a titkait és a filmeket. Nagyon szívesen lelepleztem volna.

Praxis sűrű fehér szemöldöke felszaladt a homlokára.

– Ó, azt elhiszem, fiatalember. Láttam az arcán, meg a barátjáén is már kezdettől fogva. Tudtam, hogy nem blöffölnek – Azzal kikapcsolt.

Janusz megveregette Floyt vállát.

– Mindennek ára van, Hobart. Egyes alkukat nehezebb megkötni a többinél.

– Indulnunk kell – szólalt meg Heart. – Hol az a belépő-zálog, amit Praxis adott?

Felforgatták az egész Astraea lmprimatur-t, plusz a Hárpiá-t. A két pár szinte az utolsó pillanatban hagyta el a hajót. Floyt belepréselte magát Sile egyik megfelelő színű egyenruhájába. Mivel egyenruhájának köszönhetően valódi regatta-kapitánynak látszott, a többiek úgy döntöttek, hogy ő adja át a zálogot. A gondolat kellemesen megborzongatta.

Sintilla a karján feszített a hozzáillő térdnadrágban, blúzban és köpenyben, mely ruhadarabok valaha mind egy szálig Constance tulajdonát képezték. Alacrity az elmaradhatatlan kék hajózóruhát viselte egy rögtönzött, a regatta színében virító selyemövvel, Heart pedig bíborszínű, testhezálló, fémszálas estélyit, szintén Constance ruhatárából. Az összejövetelen általános volt a színpadias, olykor bizarr arckikészítés, mindkét nem részéről: Alacrityt és Floytot is fantasztikusan kisminkelték Sile álcázó készleteiből és Constance kozmetikai szereiből. Heart és Sintilla szende fátyol mögé rejtették arcukat.

A Rialto egének nyugodalmas szépiaszíne a koros elegancia levegőjét kölcsönözte a bolygónak. Fő napja, a Moloch, ez a borostyánszín óriás éppen ereszkedőben volt az Orfeusz Tenger nyugodt barna vizei fölött, melynek partján a verseny indító táborát kijelölték. A Rialto kellemes, lanyha és túlcivilizált planéta volt, beltenyésztett és meglehetősen zárkózott lakossággal. Az Astraea Imprimatur, mint kései érkező, a zajos tábor peremén kapott helyet. A Stray küldöttsége a nagypavilon fenséges bíbor sátra felé indult.

Korosodó, mindkét nembeli kapitányok mellet haladtak el, akiket barátok, legénység és semmittevők kísértek. A résztvevők kettős fényben sütkéreztek: a regatta dicsőségében, és saját hatalmuk, gazdagságuk ragyogásában. Klikkjükbe csak a leghíresebbek, legbefolyásosabbak, leggazdagabbak vagy szexuálisan legkívánatosabbak tartozhattak. A hajójuk egyenruháját viselő legénységi tagok csak módjával élvezték ki különleges helyzetüket: a szigorú rialtói csendőrség keményen lesújtott a hazai vagy külvilági rendbontókra.

Alacrity titokban élvezte, hogy némelyik hajót közelről is szemügyre veheti. A járművek véletlenszerű összevisszaságban álltak. Némelyik olyan gyönyörű és annyira célratörően tökéletes volt, hogy valami reménytelen szerelem támadt fel benne irántuk, amitől összeszorult a gyomra. Minden stilus képviseltette magát, persze az aerodinamikai elvekhez alkalmazkodva, hisz a versenyzőknek a légkörben is helyt kellett állniuk.

Látott egy, a Hárpiá-nál alig nagyobb, gyönyörű áramvonalas jószágot, és a Stray-nél is hosszabb, de jóval karcsúbb, gonosz kinézetű járgányokat. Minden elfogultságával együtt is el kellett ismernie, hogy a Stray, az egyszerű, átalakított partizánbárka itt nem rúg labdába: egyszerűen nincs is ebben a kategóriában, ezen a színvonalon.

Itt mutatóban sem voltak vigécek, zsebtolvajok, kóklerek, újdonászok vagy törtetők, akikre Floyt számított. A rialtói csendőrség és a magánstrázsák tettek róla, hogy távol tartsák az aljanépet. Ha valakit megfelelő iratok nélkül kaptak itt, az az illető azonnali kiebrudalását vonta maga után, meg esetleg egy törött kart vagy koponyát.

Az őrök és biztonsági rendszerek már több ízben ellenőrizték az Astraea Imprimatur utasainak személyazonosságát egyszer a bolygó megközelítésekor, egyszer leszállásnál, és azóta is kétszer, szúrópróbaszerűen. De csak annyit tettek, hogy összevetették a személyi adatokat azokkal a hamis nevekkel, amiket Praxis adott meg a rendszernek.

Sok parancsnoknak és fontos embernek volt saját szórakozása is. Skót dudások, poéták, bokszolók, filozófusok társalogtak kötéltáncosokkal, bohócokkal, karikaturistákkal és hasonló népekkel.

Alacrity felismert egyeseket azok közül, akiket útközben láttak, Heart pedig meglehetősen sokat, míg Sintilla szemmel láthatóan szinte mindenkit ismert. Követek, hűbérurak, katonai hatalmasságok, művészeti hírességek, ipari és kereskedelmi titánok nyüzsögtek mindenfelé, körülrajongott nagy elmék, akadémiai és tudományos szaktekintélyek mellett.

– Mi lesz, ha összefutunk valakivel a telepekről? – csúszott ki hirtelen Floyt száján.

– Majdnem végig maszkban voltál, rám pedig kötve hiszem, hogy valaki is emlékszik- nyugtatta meg Alacrity. – Én csak egy voltam a többi vasnyakörves félember közül ..Különben is az az érzésem, hogy a legtöbben közülük most lapítanak, amíg le nem nyugszanak a dolgok.

– És te, Heart? – kérdezte Sintilla a fátylán keresztül. – Tudja itt valaki, hogy ki vagy?

– Ebben a szerelésben nem ismernek föl – mondta Heart, és megigazgatta a fátylát.

– Túlságosan el lesznek foglalva azzal, hogy azt az észbontó bőrt bámulják – vélte Alacrity.

Megérkeztek a pavilonhoz, amely svédasztallal és bárral, valamint emberi szolgákkal várta a vendégeket. Nyoma sem volt robotpincéreknek.

Az emberek összegyűltek a zálogok rituális beszedéséhez. A slepp nagy része a verseny kezdete után előremegy majd a célhoz, ahol folytatódik a parti.

– Borogassatok – lehelte elhalón Sintilla. – Még sosem láttam ennyi nagymenő alakot egy helyen egyszerre, még a Spicai Avatási Napon sem. Nietzschének kéne látnia ezt a helyet, akkor aztán beszélhetne az akaraterőről!

– Vasárnapi hobbi-űrpatkányok – acsarkodott megvetően Alacrity.

– Neked talán igen – mondta Heart. – De látod azt a gömbölyű kis fickót ott? Ő Van Baader Főtitkár, az El Nem Kötelezett Bolygók Szövetségétől. A nő pedig, akivel beszélget, Gaultine Le Claire, a Bambusz Konföderáció pénzügyminisztere.

– Várj csak! – suttogta hevesen Floyt. – Alacrity! Miért nem vonjuk őket félre, és mesélünk el nekik mindent? Nem kell addig várnunk, amíg a Földre érünk.

– Azért, mert Gaultine-t nem említik a Kamarilla tagjai között, csak a sógorát, Maximilliant – magyarázta Sintilla. – És a Fajok Közti Együttműködés elnöke, ott – azokkal a csökött szárnyakkal és édes kis farokkal – elvileg tiszta, de hitves-királynő-főnöke nyakig benne van. Látod a problémát, Hobart? Lehetnek egyesek, akik becsületesek, de nem tudjuk, kik. Különben is, ha a helyükben lennél, te kire hallgatnál inkább: törvényen kívüliekre és névtelen senkikre, mint amilyenek mi is vagyunk, vagy a családodra és a barátaidra?

– Természetesen igazad van – adta be a derekát Floyt.

– Akkor essünk túl a dolgon – mondta Alacrity.

– Nem csodálom, hogy az apád annyira be akart kerülni ebbe a társaságba – mondta Sintilla Heartnak. – Aki velük haverkodik, annak már van mire támaszkodnia.

Egy teljes nagyzenekar játszott. A helység sztázis-rögzített vízszobrokkal és tíz méterre szökő szivárványtoll-szökókutakkal volt feldobva egy kissé. Oda sem pillantva rohantak el a különféle finomságok és feldobószerek mellett: nem volt idejük arra, hogy megízleljék a kábítószeres gyümölcsfagylaltot vagy a drogozott édesgyökérpasztillákat.

Egy gargántuai termetű üstdobos bejelentette, hogy a zálogok begyűjtése és a verseny megnyitása hamarosan kezdetét veszi. Ekkor a versenyzőket és kísérőiket felkérik majd arra, hogy igyanak áldomást a vetélkedésre. Ezután a kapitányok legénységükkel együtt visszatérnek a hajóikra. A pálya útvonalát a versenybizottság egy rendkívül rangos tagja, a Bíbor Regatta kétszeres győztese ismerteti.

Floyt éppen körbe bámészkodott, amikor Sintilla ujjai keményen megszorították a karját.

– Látod ezt? – suttogta vadul a nő.

Két méternyire tőlük egy igen vonzó, középkorú hölgy állt figyelemreméltó dekoltázzsal, és ijesztő sündisznó-frizurába tornyozott vérvörös hajzattal. Éppen partnerének, egy méltóságteljes idős úrnak áradozott, aki a két szélen copfba font ősz hajat és ötágú tüskébe sodort szakállat viselt.

– Egyszerűen muszáj elolvasnia! Helyenként olyan csintalan, és olyan bájosan közönséges, de pimasz is!

És az úriember kezébe nyomott egy példányt a Hobart Ffloyt és Alacrity Fitzhugh a szupernóva amazon-rabszolganők ellen című könyvecskéből.

Sintilla úgy tett, mintha ájuldozna.

– Valaki kapjon el. Gazdag vagyok. Ott vagyok a Horizonton – jelentette ki.

– Majd később ünnepelj, jó, Tilla? – hűtötte le Alacrity. – Semmire sem mész a jogdíjaiddal, ha a Kam… ha bajba kerülünk – Magában feljegyezte, hogy új álnevet kell kitalálnia.- Filléres ponyva!

Kürtök harsantak fel. Egészséges taps köszöntötte az űrutazó sportembert, aki be fogja jelenteni a regatta útvonalát.

– Ó, a pokol entrópiájába! – lehelte Alacrity. Mason báró volt az.

A báró körbejárt a gazdagok és hatalmasok közt, hogy alkar-fogásokat, puszikat, tenyér-összeveréseket váltson velük. – Nyugi, nyugi – kántálta halkan Sintilla. – Csak azért van itt, hogy megtegye ezt a bejelentést. Nem fog ránk ismerni. Nyugalom.

Alacrity a Páratlan szemébe nézett. Világos volt, mire gondol a lány: tartozása van Masonnal szemben, és az utolsó garasig meg akar neki fizetni.

– Egyszer majd még meglékeljük – biztosította a lányt Alacrity. Heart bólintott.

Mason a pavilon túlsó végén álló emelvényre lépett, és további hírességekkel parolázott. Alacrityt pillanatnyi kétely kerítette hatalmába arra a gondolatra, hogy kik ezek az emberek, akikkel éppen szórakoznak, de aztán megerősítette magát azzal, hogy az érem másik oldalára gondol: ki meri ezeket az embereket megállítani, vagy átkutatni, akár még a Föld közelében is? Újabb üdvözlések garmadája után Mason kinyitotta a legfinomabb papirénből készült lezárt borítékot, amely hivatalos pecsétekkel és számítógépes biztonsági kódokkal volt ellátva. Alacrity elképzelni sem tudta, hogy Praxis hogyan játszotta ki ezeket, bár sok minden lehetséges egy olyan valaki számára, akinek egy egyház feloldozása áll a háta mögött.

Elhallgattak az ugratások és koccintások. Mason némán elolvasta a papírt, kuncogott, és felvonta a szemöldökét.

– Úgy látom, valami olyan jön, ami még nem volt – mondta terjengősen. – Ezúttal talán egy kis történelmet csinálhatunk, barátaim, de az biztos, hogy a versenyzők legalább látni fognak egy kis történelmet. A pálya az emberiség gyökereihez, a Naprendszerbe vezet. És közeli látótávolságban halad el egy bolygó: a Föld mellett!!!

Egyesek levegőért kapkodtak Egy pillanat múlva Mason odabólintott egy szolga-félének, aki továbbadta a jelet. Kint a Myrmydionról, egy sok kilométernyire távolabb fekvő sziklás atollról küldönchajó szállt fel, gyorsabban emelkedve, mint egy elfogórakéta. Még a versenyzők hajóinál is gyorsabban fogja megtenni a pályát, hogy benyújtsa a naprendszeri hatóságoknak azt a belépési kérvényt, amely a Regatta tagságának neveit tartalmazza, hogy a verseny fennakadás nélkül lefuthasson.

Újra megkezdődött az általános beszélgetés, vélemények cserélődtek és csaptak össze. A klubtagok emelkedettséget láttak ebben a választásban, ami kihangsúlyozza személyes és csoportos státuszukat. Egyetlen más létező szervezet sem adhatta volna meg nekik ezt az előjogot.

Valaki felkiáltott: A Szolra! és magasra emelt pohara megcsillant a fényben. Hamarosan a sátortető alatt tartózkodók zöme is követte példáját. Koccintás zaja és vidám füttyentés hallatszott. A kapitányok magasra emelték zálogaikat.

Tetszik nekik az ötlet, sőt, egyenesen imádják, – látta Alacrity.

– A pályára és manőverekre vonatkozó követelményeket a kiosztott kockákban találják – emlékeztette Mason a kapitányokat. – Meg kell mondjam, hogy a könnyűsikló részben olyan nehéz manőverek vannak, ami még a regattán is ritkaság.

– Mint azt néhányan tudják, az utolsó pillanatban töröltünk valakit, aki végül az utolsó pillanatban újra belépett – mutatott végig széles mozdulattal a tömegen Mason.

– Ó, jóságos ég! – sóhajtott Heart.

Csinos, a regatta bíborában tündöklő gyakorló űrjárő-kapitányi uniformisban Dincrist feszített egy csoport tapsoló néző között. Integetve fogadta a bejelentést, és veszedelmes mosolyokat váltott Masonnal. Alacrity azon elmélkedett, hogy vajon milyen egyezséget köthettek egymással, és ki járt vele jobban. Dincrist mosolygott, tökéletes kép: nemes, udvarias túlzás.

– Nem maradhatunk itt – mondta Sintilla.

– Ácsi! Be kell adnunk azt a zálogot – emlékeztette Alacrity színtelen hangon. Egy lila tollpálma árnyékába húzta őket.

Körülpillantva felmérte a harci helyzetet. Egy gyönyörű fiatal nő tűnt fel Mason oldalán. Kék és fekete bőrfilmet viselt, és egy metszett üvegtálat tartott. A kapitányok kezdték beledobálni a zálogaikat és elvették a pályaadatokat tartalmazó kockákat. A tálon érzékelők figyelték, kinek a záloga érkezett már be, és a minősített hajók nevét hatalmas képernyőkön jelenítette meg a pavilon falain. Mason lelépett az emelvényről, hogy újabb embereket üdvözöljön. Oda sem figyelt a zálogok begyűjtésére.

– Hó, te fogod bedobni. Csak ne nézz Mason felé, és minden rendben lesz. Hearttal az északi bejáratnál fogunk várni – ott annál, amelyik a legmesszebb van Dincristtől.

Kezdetét vette az áldomás. Pincérek, pincérnők kínálták körbe a fűszeres grogot. Floyt és Sintilla a tálas lány felé vette útját, Alacrity pedig az ellenkező irányba indult, kézen vezetve a Páratlant.

Valami bombabiztos imán gondolkozott. Elrohantak egy pincérnő mellett, aki egy tálcán grogos poharakat vitt, aztán kiszüremlettek egy oldalsó kijáraton. Hatalmas, városháznyi méretű előtereket elhagyva a szolgálati térségbe értek, ahol ételhalmok, italok, evőeszközök és egyéb felszerelések várakoztak.

– Erre körbemehetünk – szólt Alacrity.

Ásványvizes hordók sorai között mentek, amikor Alacrity, aki elöl haladt, egyszer csak szemtől szembe találta magát Dincristtel. – Azt a kurvamindenségit! Nem valami… – eddig jutott.

Heart apja egy aktijotta egységet vett elő, és megnyomta. Alacrity egy kötél-korlátnak esett, és ott maradt lógva, kábán. Heart odaszaladt, hogy talpra segítse. Az apja eltökélt pillantással fordította felé a jottaegységet.

– Nem tudom, mit csinált veled, hogy így elvadított, de veled szemben is használni fogom, ha kell. Ha nem hiszel nekem, nyugodtan kipróbálhatod.

Az ölébe vette Alacrityt. – Szóval tudsz a jottákról…

– Hát persze. Úgy gondoltam, hogy még ráérek leszámolni Fitzhugh-val, de azért ezt mindig magammal hordom, minden eshetőségre felkészülve. Mit akartál elérni azzal, hogy idejöttél vele? Engem próbálsz tönkretenni?

Dincrist lazított a testtartásán, két kézre fogta a jottaegységet, aztán az egyik kisebb sátorba terelte foglyait, ahol asztalok és székek voltak felállítva. Azonnal három felszolgáló sietett hozzájuk. Dincrist ráérősen zsebretette a kezét meg a jottaegységet.

– Ne felejtsd el, hogy megöllek, ha kell, Fitzhugh – És egy szék felé irányította Alacrityt, akinek még mindig remegett a térde a jotta-impulzustól. Az űrász engedelmeskedett.

Heart a felszolgálókkal kezdett foglalkozni, hogy ne kerüljön sor semmilyen incidensre. Leengedte, fátylát és három pohár grogot kert, az egyiket odaadta a reszkető Alacritynek. Dincrist elvett egy másikat, és elégedetten szürcsölve leült hozzájuk.

Alacrity annyira összeszedte magát, hogy ki tudja mondani:

– Akkor végül is megfogant az átok, minden úgy megy, ahogy maga akarja, nem?

Dincrist vállat vont. – Miféle átok?

– Amit a Fagyerődben mondott rám meg Hóra.

– Ezt tettem volna? Akkor jó, bár ez valószínűleg inkábba saját önhittségetek miatt van.

Aíacrity reszketeget kortyolt a pohárból, – Uh, az az átok végig a sarkunkban volt. És most mi lesz? – húzta az időt. Még ott volt Mason is, és a remény, hogy Floyt és Sintilla még időben rájuk talál.

– Ez kézenfekvő. Csinálhatnám ravaszabbul is, . de most kénytelen leszek itt hagyni a holttestedet így, ülve, a takarítóknak. Mint láthatod, más dolgokkal kell foglalkoznom.

Büszkén egy hajó felé mutatott. Semmihez nem volt fogható, amit Alacrity eddig látott: csupa lehajtott versenyvitorla és káprázatos áramvonal.

– Szóval mégis időben idehoztad a Celeste Aidá-t -jegyezte meg Heart. – És meglesz a regattád, annyi idő után. De velem mi lesz? Vagy rám nem is gondoltál?

Dincrist valódi bánkódással nézett rá.

– Hosszú időbe telt, amíg szembe tudtam nézni azzal a ténnyel, hogy vele vagy. Elvesztettelek, elveszettem az én kis Facetiae-mat. Nagyon fájdalmas volt ezt megérteni, mintha az anyádat vesztettem volna el megint. És olyan plebejus. Uram! Teljességgel melodrámai. “Azok után, amit érted tettem, ez a köszönet!” Hogyan hagyhattad, hogy ellenem fordítson?

– Nem Alacrity volt az oka – szipogta Heart. – És én nem gyűlöllek, bár meg tudom érteni azokat, akik gyűlölnek. Egyszerűen csak nem tudlak már elviselni – azt, amit csinálsz, és amit csinálni akarsz.

Dincrist bólintott, és kortyolt a fűszeres grogból.

– Ezt észrevettem. Tudom, miket csináltál, hogyan intrikáltál a hátam mögött. Egy csomó új kapcsolatodra derítettem fényt. Gondolod, hogy maradékotok, akár egyesült erővel is, szembe tud szállni velem?