6.

Mon­te­lu­dó nap­pal a leg­szebb, de este is ide­gen­for­gal­mi lát­vá­nyos­ság. Ne­kem most még­sem tet­szett. Még eb­ből a sö­tét mel­lék­ut­cá­ból sem. És az sem tet­szett, ahogy ott ül­tem a ko­csim mé­lyén, és vá­ra­koz­tam.

Ká­de­re­ző kör­utam zsák­ut­cá­ba ve­ze­tett. Ki­dob­tam a ci­ga­ret­ta­vé­get a ko­csi­ab­la­kon. Se­hogy sem vol­tam meg­elé­ged­ve mun­ka­tár­sa­im­mal. Meg­fi­zet­tem, amit kér­tek, és még­sem ka­pom meg tő­lük azt, amit én ké­rek. S azt is na­gyon las­san.

Órám­ra néz­tem. Már tíz per­ce vá­ra­koz­tat ez az ürge.

Be­kap­csol­tam az URH-t, és hív­tam őfel­sé­gét. Most sem vá­la­szolt. De ha most a já­rat­ban mász­kál, a rá­di­ót meg elöl hagy­ta, az aj­tó­kat per­sze nyit­va, és be­lép oda va­la­ki… Ki­kap­csol­tam a rá­di­ót.

Per­sze, le­het, hogy… Di­csér­tem cé­gem fő­nö­két. Ha job­ban szer­ve­zem a dol­got, ak­kor a tévé ve­lem van, s most tud­nám, mit csi­nál őfel­sé­ge.

De ez az ürge!… Úgy ha­tá­roz­tam, még öt per­cet vá­rok. Ha nem jön, én me­gyek, mert ak­kor baj­ban van. Pe­dig ad­dig­ra már le­ráz­tam a nyom­ke­re­ső­ket, ami­kor vele be­szél­get­tem. Be­szél­get­tem! Egy ré­szeg em­ber há­lál­ko­dá­sa elől akar­tam ki­tér­ni, aki­nek a tás­ká­ját se­gí­tet­tem fel­emel­ni a föld­ről. Nem hi­szem, hogy más meg­ér­tet­te vol­na, hogy mi szót ér­tet­tünk.

Új­ból hív­tam őfel­sé­gét. Sem­mi vá­lasz! Az ülés­re csap­tam az URH-t.

Rossz passz­ban vol­tam, de a sej­té­se­im még rosszab­bak vol­tak. Meg­ta­po­gat­tam a hón­alj­tok­ban a 38-aso­mat. Tü­rel­met­le­nül vár­tam az öt perc le­tel­tét. Hogy ide­ge­i­met meg­nyug­tas­sam, mé­lyet lé­le­gez­tem.

Ami­kor a vá­ra­ko­zá­si időm le­telt, a re­vol­vert ki­biz­to­sít­va a zse­bem­be csúsz­tat­tam. Ki­mász­tam a ko­csi­ból. Az aj­ta­ját óva­to­san csuk­tam be, és be­zár­tam. Kö­rül­néz­tem.

Si­ká­tor­ba illő ho­mály lus­tál­ko­dott. Az élő­lé­nye­ket né­hány szú­nyog kép­vi­sel­te.

Meg­in­dul­tam a ház felé, ahol az ür­gém el­tűnt. Min­den ab­lak sö­tét volt. A kapu vi­szont fé­lig nyit­va ásí­to­zott. Csend áradt be­lő­le és ká­posz­ta­szag, sö­tét­ség­gel kö­rít­ve. Le­cö­ve­kel­tem, hogy meg­szok­jam egy ki­csit.

Mer­re in­dul­jak to­vább? Fo­gal­mam sem volt, ki­hez ment az ürge.

Az ud­var­ba va­la­mi­vel ke­ve­sebb sö­tét­ség ju­tott, mint a ka­pu­alj­ba. Von­zot­ta te­kin­te­te­met, kö­vet­tem hát. Az ab­la­kok itt is sö­té­tek vol­tak, csak az első eme­le­ten, a sa­rok­ban szű­rő­dött ki fény a roló mö­gül.

Meg­in­dul­tam a lép­csőn fel­fe­lé. Az eme­le­ten kül­ső fo­lyo­só fu­tott kör­be, rá­csos kor­lát­tal. Ki­tű­nő le­lá­tást biz­to­sí­tott az ud­var­ba. És vi­szont.

A fal­hoz la­pul­va, az ab­la­kok alatt le­ha­jol­va oson­tam a fény felé. A ro­lón azon­ban nem le­he­tett be­lát­ni.

A la­kás aj­ta­ja ép­pen csak be volt tá­maszt­va. Név­táb­lát nem lát­tam raj­ta. Meg­pöc­cin­tet­tem a ci­pőm­mel. Nem nyi­kor­gott. Le­gug­gol­tam a fél­fa mel­lett, és a ke­zem­mel fo­ko­za­to­san ki­haj­tot­tam az aj­tót. Ola­jo­zott pánt­ja­in könnyen, zaj­ta­la­nul for­gott.

Vár­tam né­hány pil­la­na­tig, az­tán be­lép­tem. Meg­ta­po­gat­tam az aj­tót, a kulcs a zár­ban volt. Ki­húz­tam, és tol­lá­nál fel­akasz­tot­tam, hogy ha va­la­ki nyit­ja az aj­tót, le­es­sen.

A bal ol­da­li ajtó al­ján fény­csík hú­zó­dott. Hall­ga­tóz­tam. Mint­ha va­la­ki tom­pa nyö­gé­sét hal­lot­tam vol­na.

Job­bom a zse­bem­be csú­szott, a re­vol­ver­re. Bal­lal meg­ke­res­tem a ki­lin­cset. Mint egy vir­tu­óz zon­go­ris­ta, fi­nom bil­len­tes­sél le­nyom­tam. Né­mán en­ge­del­mes­ke­dett. Az ajtó ki­nyílt.

A sze­gé­nye­sen bú­to­ro­zott szo­bát bura nél­kü­li izzó vi­lá­gí­tot­ta meg. A túl­só fe­lén két alak fe­küdt a föl­dön. Egyi­kük volt a nyö­gés for­rá­sa.

Le­gug­gol­tam, úgy néz­tem meg az aj­tót, a két ol­da­lát be­lül. Nem állt mel­let­te sen­ki. Be­lép­tem. A fal mel­lett két fér­fi fe­küdt. Az egyik az ür­gém volt. Hi­á­ba vár­tam vol­na rá to­vább. Keze meg­köt­ve, szá­ja be­töm­ve, sze­me le­csuk­va, de nyög­dé­cselt.

Mel­lé gug­gol­tam. Pul­zu­sa vert. Vér­nyom se­hol. Meg­ta­po­gat­tam a fe­jét. Meg­ta­lál­tam a nyö­gés okát. Jó­ko­ra du­dor volt.

El­vág­tam kö­te­lé­ke­it, szá­já­ból ki­szed­tem a tö­mést. Az­tán a má­sik alak­hoz for­dul­tam.

Is­me­ret­len fér­fi volt. Nem nyö­gött. Nem is fog. Hom­lo­ka kö­ze­pén kis ke­rek lyuk. Meg­érin­tet­tem, még me­leg volt.

Meg­mo­toz­tam. Nem volt nála sem­mi. Meg­néz­tem a ka­bát­haj­tó­ká­ját is. Nyo­ma sem volt a jel­vény­nek. Is­mét vé­gig­ko­tor­tam zse­be­it. Ered­mény­te­le­nül. Ki­for­dí­tot­tam a nad­rág­haj­tó­kát is. A pisz­kon kí­vül csak egy gyu­fa­szál esett ki az egyik­ből. De an­nak zöld feje volt. Nem kö­zön­sé­ges. Zseb­re csúsz­tat­tam.

Ha nem jó a ref­le­xem, a ha­lott­nak tár­sa akadt vol­na. Cif­ra ki­fe­je­zés­re nyí­lott a szám, de be­csuk­tam. Az ür­gém ugyan­is ma­gá­hoz tért, és hir­te­le­né­ben nem akart meg­is­mer­ni.

Kör­be­pil­lan­tot­tam a he­lyi­ség­ben. Az­tán az ürge mel­lé tér­del­tem. Meg­pró­bált vi­gyo­rog­ni. Kö­zös erő­fe­szí­tés­sel talp­ra áll­tunk, és em­ber­hez il­lő­en a dí­vány­ra te­le­ped­tünk. Rö­vi­de­sen a hang­ja is meg­jött. De nem sok­ról tá­jé­koz­tat­ha­tott.

Óvat­lan­sá­gá­nak az ál­do­za­ta lett. Alig osont be a ka­pu­alj­ba, a sö­tét­sé­get már­is csil­la­gok tar­kí­tot­ták, az­tán tö­ké­le­te­sen sö­tét lett előt­te min­den. Csak most kez­dett új­ból vi­lá­go­sod­ni. Ami­kor fel­hív­tam fi­gyel­mét a hul­lá­ra, meg­néz­te, de nem is­mer­te, vi­szont sür­gős me­het­nék­je tá­madt.

El­vi­leg egyet­ér­tet­tem vele, gya­kor­la­ti­lag azon­ban kesz­tyűt húz­tam, és át­ku­tat­tam a szo­bát. Csak egy régi új­ság volt az ered­mény, an­nak is hi­ány­zott a cím­ol­da­la.

Az aj­tó­hoz men­tem. Az ürge ki akar­ta kap­csol­ni a vi­lá­gí­tást, de le­in­tet­tem. Fél­re­áll­tunk, és ki­lök­tem az aj­tót. Sem­mi vá­lasz. Ki­men­tünk az elő­szo­bá­ba, az aj­tót be­csuk­tam mö­göt­tünk.

Az elő­szo­bá­ból két ajtó nyí­lott. Az egyik mö­gött üres szo­ba, a má­sik mö­gött fé­lig üres kony­ha. A kony­ha mel­lett kam­ra, de egy egér éhen dög­lött vol­na ben­ne, olyan üres volt.

Vissza­men­tünk az elő­szo­bá­ba. Az ür­gé­nek el­ma­gya­ráz­tam a köz­le­ke­dé­si sza­bá­lyo­kat. Az­tán he­lyé­re tet­tem a kul­csot, és mi­után meg­győ­ződ­tünk, hogy tisz­ta a le­ve­gő, az ajtó kül­ső fe­lé­re ke­rül­tünk.

Baj nél­kül el­ér­tük a lép­cső­há­zat. Le­ta­po­ga­tódz­tunk a lép­csőn. Ép­pen a ka­pu­alj­ba akar­tam lép­ni, ami­kor va­la­mi moz­gás meg­ál­lí­tott. Vissza­ug­rás köz­ben hal­lot­tam a hang­fo­gó plop­ját.

Le­gug­gol­va a kapu felé néz­tem, és még el­csíp­te te­kin­te­tem a ki­su­ha­nó ár­nyé­kot. Az ür­gé­nek oda­ve­tet­tem, hogy sür­gő­sen tűn­jön el, majd fel­hí­vom te­le­fo­non, az­tán az árny után igye­kez­tem.

Ami­kor én a ka­pun ki­ló­dul­tam, az árny ép­pen be­ló­dult egy ko­csi­ba. Ro­han­tam az enyém felé. Sze­ren­csé­re jó irány­ban állt. De mire in­dí­tot­tam, az árny ko­csi­ja ki­for­dult a sar­kon. Csak a kör­vo­na­la­it lát­hat­tam, de úgy rém­lett, hogy egy sö­tét Ford.

De­rék VW-m úgy vet­te a ka­nyart, hogy a sar­kon álló srác meg­tap­solt. De a sze­ren­csém még­sem pottyant le a ko­csi­ról, te­le­fény­ben pil­lant­hat­tam meg a For­dot. Most már nem fo­gom el­té­vesz­te­ni.

Hossza­san fu­ri­káz­tunk. Je­len­tős for­ga­lom volt, s ez ne­he­zí­tet­te a fo­gócs­kát. De nem ér­tem rá él­vez­ni. A Ford ki­fe­lé igye­ke­zett a vá­ros­ból. S ahogy az or­szág­út­ra tér­tünk, volt dol­ga a se­bes­ség­mu­ta­tó­nak. Úgy ítél­tem, hogy a vá­rost ke­rül­get­jük, de pon­to­san tá­jé­ko­zód­ni nem volt al­kal­mam.

Me­leg is volt a hely­zet, mert a Ford­ból több­ször is fe­lém vil­lant a tor­ko­lat­tűz, csak azt nem tud­tam, mi­ért csi­nál­ja. Sö­tét­ben ilyen tem­pó­ban ve­zet­ni, és hát­ra­fe­lé pu­fog­tat­ni egy­szer­re, az fe­les­le­ges szó­ra­ko­zás­hal­mo­zás, mert az egyik nem si­ke­rült. Két­szer meg­kí­sé­rel­tem én is a bal­lon­já­ra cél­ba lőni, de csak mel­lé ta­lál­tam. Abba is hagy­tam, mert akár­mek­ko­ra a mo­tor zaja, jó fülű fej­va­dász ki­ele­mez­he­ti be­lő­le a lö­vé­se­ket, és az egyi­künk­nek sem jó. Majd, ha nem ug­rál a cél­táb­la, ak­kor ta­lán.

Úgy lát­szik, a For­dos is­me­ret­len is erre gon­dolt, mert az egyik er­dei úton vá­rat­la­nul ki­hunyt előt­tem lám­pa­fé­nye. Kö­vet­tem a pél­dát, és azon­nal stop­pol­tam. Ki­dug­tam a fe­jem az ab­la­kon. Csend volt, te­hát meg­állt.

Ki a ko­csi­ból, és be az út men­ti árok­ba. Az utol­só előt­ti pil­la­nat­ban ju­tot­tam ta­ka­rás­ba, mert nem messze tő­lem fel­vil­lant a tor­ko­lat­tűz, s a go­lyó a kö­ze­lem­ben fü­työ­ré­szett el. Az ilyes­mit nem sze­ret­jük.

Mi­köz­ben kö­ve­ket ke­res­gél­tem az árok­ban, azon töp­reng­tem, hogy ha is­me­ret­len is­me­rő­söm­nek van hang­tom­pí­tó­ja, mi­ért nem hasz­nál­ja? Mo­tor­zaj nél­kül még fel­tű­nőbb ez a haj­ci­hő. Ha­csak… Újabb lö­vés, de ezt nem ne­kem szán­ták, tá­vo­labb hang­zott. Majd még egy. Tud­tam már, hol va­gyunk: a ki­rá­lyi va­das­kert­ben. De azért én nem érez­tem ma­gam ki­rá­lyi vad­nak, még ha őfel­sé­gé­nek dol­go­zom is.

Az össze­sze­dett kö­vek kö­zül egyet be­le­ha­jí­tot­tam a sö­tét­be. Fel­vert za­já­ra új­ból fel­vil­lant a lö­vés fé­nye. Ami­lyen csend­ben tud­tam, ro­han­tam fe­lé­je.

Így ját­sza­doz­tunk egy ide­ig, és si­ke­rült be­cser­kész­nem a part­ne­re­met. Már majd­nem ki­mond­tam, hogy ipi-apacs, ami­kor jobb gon­do­la­tom tá­madt. Utol­só kö­ve­met gon­dos cél­zás után jobb keze felé küld­tem. Mint­ha sze­me lett vol­na, ott ta­lál­ta el, ahol a re­vol­vert fog­ta. Lö­vés és jaj­szó hang­zott egy­szer­re. De mi­előtt meg­ra­gad­hat­tam vol­na, fut­ni kez­dett.

A két­tu­sa után meg­kezd­tük a har­ma­di­kat. Lo­hol­tam utá­na. Nem ke­res­gél­te az utat, én sem te­het­tem. A lég­zé­se­met azon­ban sza­bá­lyoz­tam, az erő­met pe­dig a fi­nis­re tar­ta­lé­kol­tam. Az azon­ban se­hogy nem tet­szett, hogy a sík­fu­tás­ból aka­dály­ver­seny lett. Kü­lön­bö­ző ke­rí­té­se­ken mász­tunk át. Majd vas­tag rá­csok kö­rött pré­sel­tük át ma­gun­kat, az­tán va­la­mi sík te­rü­let kö­vet­ke­zett. És még va­la­mi. Mind­ket­ten fi­nis­nek len­dül­tünk, ami­kor a sö­tét­ből vá­rat­la­nul tü­zet okád­tak fe­lénk.

Meg­le­he­tős se­bes­ség­gel fé­kez­tünk. Tö­ké­le­te­sen meg­fe­led­kez­tünk egy­más­ról, és a kö­ze­le­dő ször­nyű­ség­re me­red­tünk. Ha­tal­ma­san tor­nyo­sult kö­zénk fosz­fo­resz­ká­ló zöld tö­me­ge, mil­lió tűz­szik­ra tán­colt a kén­kő­szag há­tán, aho­gyan mél­tat­lan­kod­va kö­ze­le­dett a tűz­oká­dó hét­fe­jű sár­kány. Mert bi­zony be­ke­ve­red­tünk a re­zer­vá­tum­ba, an­nak is a kel­lős kö­ze­pé­be, és ott hü­le­dez­tünk az első ál­má­ból fel­vert, dü­hö­sen fe­lénk fúj­ta­tó sár­kány előtt.

No, Fi­la­mér, a 38-asod még visz­ke­tést sem okoz­na en­nek, pal­los kel­le­ne vagy gép­pisz­toly, de azt sem hasz­nál­hat­nád, mert ez egy zoo­ló­gi­ai mű­em­lék, vé­dett ál­lat. Pu­co­lás!

Azon­nal kö­vet­tem a jó ta­ná­csom, mit se tö­rőd­ve part­ne­rem­mel, tö­rőd­jön ő ma­gá­val. Igye­kez­tem rá­cson kí­vül ke­rül­ni, és iga­zán há­lás vol­tam a sár­kány­nak, hogy új­ból tü­zet oká­dott, mert meg­vi­lá­gí­tot­ta az uta­mat.

Igye­kez­tem az au­tóm felé. Part­ne­rem is az én vé­le­mé­nye­men le­he­tett, mert ami­kor be­ül­tem a vo­lán mel­lé, fel­vil­lant előt­tem ko­csi­lám­pá­ja, s azon­nal felzú­gott a mo­tor­ja is.

Csat­la­koz­tam hoz­zá, de vi­lá­gí­tás nél­kül. Csak az or­szág­úton kap­csol­tam be a lám­pát. Sze­ren­csém még min­dig a ko­csim­ban ült. Két autó ke­rült kö­zénk, nyu­god­tan kö­vet­het­tem a For­dot. Ké­nyel­mes tem­pó­ban men­tünk, be­kap­csol­tam az URH-t, és hív­tam őfel­sé­gét. Azon­nal je­lent­ke­zett. Alig tud­tam meg­ér­tet­ni vele, hogy most nem érek rá fe­cseg­ni. Meg­örült, ami­kor kö­zöl­tem, hogy az est fo­lya­mán va­ló­szí­nű­leg sze­mé­lye­sen te­szem tisz­te­le­te­met.

Már a vá­ros­ban jár­tunk. A csön­de­se­dő for­ga­lom ép­pen al­kal­mas volt a kö­ve­tőcs­ké­re. Szi­sze­reg­tem is, ami­kor a pa­lo­ta felé ka­nya­ro­dott, mert ket­tes­ben ma­rad­tunk. Azon­nal ki­kap­csol­tam a vi­lá­gí­tást. Leg­fel­jebb vá­rat­lan üzem­za­var­ról pa­nasz­ko­dom, ha egy for­gal­mi szak­fér­fiú ér­dek­lőd­ni ta­lál­na.

Ami­kor lát­tam, hogy a hát­só front út­já­ra for­dult, stop­pol­tam. Ki­ug­rot­tam a ko­csi­ból, fut­va át­vág­tam a par­kon. Má­sod­perc­nyi pon­tos­ság­gal ér­kez­tem. Ak­kor lé­pett ki a fák kö­zül, és az őr­já­rat is el­ván­szor­gott már.

For­dos part­ne­rem a hát­só be­já­rat­hoz üge­tett. Meg­be­szélt jel­lel csön­get­he­tett, mert az ajtó rö­vi­de­sen ki­nyílt. A fény­ben fel­is­mer­tem az én ka­ma­rá­so­mat, Fo­kázt. A má­si­kat nem, mert el­len­fény volt. Kör­vo­na­la­it azon­ban jól meg­je­gyez­tem, s ta­lán elöl­ről is fel­is­mer­ném majd kü­lö­nös is­mer­te­tő je­lé­ről: fer­de volt a nya­ka.

Mi­köz­ben azon tű­nőd­tem, hogy ez a Fo­káz őfel­sé­gén kí­vül ki­nél tel­je­sít még szol­gá­la­tot, sze­mem a tit­kos fo­lyo­só be­já­ra­tát ku­tat­ta. A rajz sze­rint ott kel­lett len­nie az alag­so­ri le­já­rat­nál.

Hát­rább hú­zód­tam a fák közé, mert kö­zel­gett az őr­já­rat. Mi­vel a be­já­ra­tot nem ta­lál­tam, a fa­lat vá­lasz­tot­tam. Ha­ma­ro­san az er­kély­re ke­rül­tem. Aj­ta­ja nyit­va volt, a lak­osz­tály­ban sö­tét. Ahogy köz­ben őfel­sé­gé­vel URH-n meg­be­szél­tem. Ar­ról vi­szont nem volt szó, hogy ami­kor be­lé­pek az aj­tón, va­la­mi a fe­jem­re es­sen.