D R E A M L A N D

 

DAVID BALDACCI

 

A TEVE KLUB

 

Európa Könyvkiadó

Budapest, 2009

 

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

David Baldacci: The Camel Club

Warner Books, New York, 2005

Copyright© 2005 by Columbus Rose, Ltd.

All rights reserved.

Photograph © Creative Edge Studios, Inc.

Hungarian translation © Komáromy Rudolf, 2009

 

Ezt a regényt az Egyesült Államok titkosszolgálatában hivatásukat teljesítőknek, valamint Larry Kirshbaumnak, az elsőrangú szerkesztőnek, nagyszerű kiadónak és csodálatos barátnak ajánlom.

 

ELŐHANG

 

A Chevy Suburban végigrobogott a virginiai táj csöndes félhomályába burkolódzó úton. A negyvenegy éves Adnan er-Rími a volán fölé görnyedve összpontosított a szeles időben előtte kanyargó bitumenszalagra. Errefelé bőven akadtak őzek, és Adnan nem óhajtotta megkockáztatni, hogy valamelyiknek a tetves agancsa átüsse a szélvédőt. Egyébként is nagyon unta már, hogy valami folyton az életét fenyegeti. Egyik kesztyűs kezét fölemelte a kormányról, és megtapogatta a zakója alatti pisztolytáskát; a fegyver Adnan számára nem egyszerűen megnyugvást, hanem szükségletet jelentett.

Hirtelen kipillantott az oldalablakon, ahogy meghallotta a felülről jövő hangot.

Hátul két utas ült. A fársziul lelkesen mobiltelefonáló férfi, az iráni Mohammed az-Zaváhiri nem sokkal a szeptember 11-i merényletek előtt érkezett az országba. A mellette helyet foglaló nagydarab, izmos afgán, Gul Hán még csak néhány hónapja tartózkodott az Államokban. A kopaszra borotvált Hán terepszínű vadászdzsekit viselt, és épp a géppisztolyát ellenőrizte. Fürge ujjakkal visszakattintotta a helyére a tárat, és kettes lövésre állította a tűzváltó kart. Néhány esőcsepp hullott az ablakra, és Hán szórakozottan figyelte, ahogy lecsorognak.

- Szép vidék - jegyezte meg pastu nyelven, amelyet Mohammed is beszélt, Adnan azonban nemigen ismert.

- Az én hazám tele van szovjet páncélosok vastetemeivel. A parasztok egyszerűen körbeszántják őket. - Egy másodpercre elhallgatott, majd mélységesen elégedett tekintettel tette hozzá. - Meg néhány amerikai vasdög is akad.

Adnan egyre a visszapillantó tükörbe nézegetett. Nem tetszett neki, hogy géppisztolyos ül a háta mögött, még ha akár muzulmán hittársa is. Különben sem nagyon bízott az irániban. Adnan Szaúd-Arábiában született, de sihederként Irakba vándorolt. Irak oldalán harcolt a két ország közötti borzalmas háborúban, és igen mélyen beleivódott az Iránnal szembeni ellenségesség. Mohammed az-Zaváhiri perzsa nemzetiségű volt, nem pedig arab, mint ő. Er-Rími ezért sem bízott benne.

Mohammed befejezte a telefonálást, amerikai gyártmányú cowboy-csizmájáról letörölgetett valami rákenődött sarat, megnézte az időt méregdrága karóráján, majd hátradőlt az ülésen, és mosolyogva cigarettára gyújtott.

Mondott valamit fársziul, mire Hán nevetett. A tagbaszakadt afgán lehelete vöröshagymától bűzlött.

Adnan szorosabban markolta a volánt. Ő sosem könnyelműsködött, és nem szenvedhette az iráni komoly ügyekben tanúsított nyegleségét. Néhány másodperc múlva újra kinézett az ablakon.

Nyilvánvalóan Mohammed is meghallotta, amit ő, mert letekerte az ablakát, kidugta a fejét, és fölnézett a borús égre. Amikor meglátta az odafönt villogó vörös fényeket, ráreccsent Adnanra, aki bólintva beletaposott a gázba, mire utasai mindketten a háttámlához préselődtek.

Az egyterű Chevrolet száguldott a kacskaringós országúton, s egyik-másik kanyarban annyira oldalra dőlt, hogy a hátul ülők tíz körömmel kapaszkodtak a biztonsági övbe. De a világ leggyorsabb kocsija sem hagyhat le egy helikoptert, ráadásul szerpentinen.

Mohammed ismét fárszira váltva utasította Adnant, hogy húzódjon félre valahol a fák alatt, és várjon, hátha továbbmegy az a porkavaró.

- Mi ez, Adnan, baleset? - folytatta fársziul. - Talán mentőhelikopter?

Adnan vállat vont. Nem valami jól beszélt fársziul, és a perzsa nyelv finom árnyalatai gyakran megtévesztették. Ahhoz azonban nem kellett nyelvészdiploma, hogy érzékelje útitársa hangjában a türelmetlen nógatást. Egy facsoportba hajtott, mindhárman kiszálltak, és a jármű mellett leguggoltak. Hán géppisztolyát az égre szegezte, és Adnan is elővonta a fegyverét. Mohammed csak a mobiltelefonját szorongatta, és idegesen nézett fölfelé. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha tovaberregett volna az a szecskavágó, ám azután épp a fejük fölött kutatóreflektor fénynyalábja vágta át a lombsátrat.

- Picsába! - szakadt ki Mohammedből ezúttal egy angol szó. Fejével intett Adnannak, hogy menjen, nézzen körül.

Az iraki előregörnyedve futott a fák széléig, és óvatosan fölkémlelt. A fém szitakötő húsz méterrel fölöttük lebegett. Adnan visszatért társaihoz, és jelentette, amit látott.

- Lehet, hogy leszállóhelyet keresnek - tette hozzá.

- Hoztunk RPG-t? - kérdezte Mohammed enyhén remegő hangon. Megszokta, hogy az effajta műveletekben inkább értelmi szerző, semmint azon közkatonák egyike, akik a tulajdonképpeni ölést végrehajtják, s eközben nemegyszer magukat is megöletik.

Adnan a fejét rázta.

- Nem számítottunk rá, hogy ma este szükségünk lehet páncéltörő gránátvetőre.

- Picsába! - ismételte magát Mohammed. - Ide hallgass! - suttogta. - Szerintem ezek leszállnak.

A fák levélzete meg-megrebbent a rotorszárnyak keltette légörvénytől. Adnan bólintott társainak.

- Ez csak kétszemélyes helikopter, mi meg hárman vagyunk - hangsúlyozta, és vezetője szemébe nézett. - Vedd elő a fegyveredet, Mohammed, és készülj föl arra, hogy használd! Nem adjuk olcsón a bőrünket. Magunkkal viszünk egy-két amcsit.

- Idióta! - förmedt rá Mohammed. - Azt hiszed, még nem hívtak ide másokat is? Ezek csak sakkban akarnak tartani bennünket, amíg meg nem érkezik az erősítés.

- A papírjaink rendben vannak - vetette ellen Adnan. - A legjobbak a piacon.

Az iráni úgy nézett rá, mint egy elmebetegre.

- Fegyveres arabok vagyunk virginiai disznóhizlalók között. Ujjlenyomatot vesznek tőlem, és rögtön tudják, ki vagyok valójában. Csapdába estünk - tette hozzá fogcsikorgatva. - Hogy lehet ez? Hogy lehet?

- Talán a mobilod miatt, amit folyton használsz - mutatott a férfi kezére Adnan. - Be tudják mérni az ilyesmit. Korábban is figyelmeztettelek.

- Legyen meg Allah akarata! - dünnyögte Gul Hán, miközben sorozatlövésre állította a tűzváltó kart, nyilván az Úr óhajaival teljes összhangban.

- Ha most föltartóztatnak bennünket, dugába dől a tervünk! - meredt rá hitetlenkedve Mohammed. - Szerinted Isten ezt akarja? Ezt? - Elhallgatott, mély lélegzetet vett, hogy lehiggadjon. - Megmondom, hogy én mit akarok, és az lesz! - közölte határozott hangon. - Azt akarom, hogy tartsátok föl őket - bökött remegő ujjával a most már folyamatosan rezgetett lombok felé -, amíg én felkötöm a nyúlcipőt. A fákon át, nyugati irányban egy kilométerre innen van egy másik út. Fölhívom Marvánt, hogy a másik kocsival jöjjön oda értem. De nektek mindenáron föl kell tartanotok őket. Mindenáron!

Adnan mogorván nézett vezetőjére. Arckifejezése arra vallott, hogy ha az anyanyelvén létezne a „tyúkszaros” jelző szó szerinti fordítása, minden bizonnyal használta volna.

- Rajta, kössétek le őket, ez az áldozatotok az ügyért! - harsogta Mohammed, és hátrálni kezdett.

- Ha azt akarod, hogy meghaljunk, amíg te eliszkolsz, akkor add ide a stukkeredet! - mérgelődött Adnan. - Neked úgysem kell.

Az iráni előhúzta a pisztolyát, és odadobta Adnannak.

A robusztus Hán a helikopter felé fordult, és elmosolyodott.

- Ahhoz mit szólsz, Adnan, ha belelövök a farokrotorjukba, mielőtt leszállhatnának? - kérdezte hátrasandítva. - Odahaza jól bevált az amerikaiak ellen. Amikor földhöz csapódnak, úgy roppan ketté a gerincük, mint a gyufaszál.

A golyó a tarkóján érte, s a sors fintoraként gerince roppant ketté úgy, mint a gyufaszál, és a testes afgán holtan rogyott össze.

Adnan pisztolyt tartó keze az első áldozattól Mohammed felé lendült, aki e hitszegő támadás láttán már futásnak eredt. Nem valami gyors lábú volt azonban, és kedvelt cowboy-csizmáját sem efféle mozgáshoz találták ki. Mohammed elbotlott egy kidőlt, korhadt fatörzsben, és Adnan utolérte.

Az iráni fölnézett a saját pisztolyára, amelyet Adnan rászegezett. A fárszi nyelvű szitokáradatot akadozó arab könyörgés, végül angol követte:

- Adnan, légy szíves, ne! Miért? Miért?

- Azt mondod, Mohammed, azért üzérkedsz kábítószerrel - felelte arabul Adnan -, hogy pénzt szerezz az ügy támogatására. Mégis több időt töltesz a drágalátos cowboy-csizmád meg a csillogó csecsebecséid vásárlásával, mint az iszlám előmozdításával. Eltévelyedtél. Amerikaivá lettél. De nem ezért teszem ezt veled.

- Akkor miért? Mondd meg, miért! - kiáltotta az iráni.

- Ez a te áldozatod a nemesebb célért.

Adnan nem mosolygott ugyan, de a szeme egyértelműen diadalittasan csillogott. Közvetlen közelről bal halántékon lőtte a férfit, és az iráni többé semmilyen nyelven sem rimánkodott. Adnan előbb Mohammed kezébe szorította a fegyvert, azután letette, és visszasietett a tisztásra, ahol a helikopter közben leszállt, és jobb oldali ajtaja éppen kinyílt. Adnan hazudott, valójában négyszemélyes jármű volt. Két férfi szállt ki belőle. Komor arcú nyugatiak, cipeltek valamit. Adnan visszakísérte őket Mohammed holttestéhez, miután az egyterűből magához vett egy vadászpuskát.

A férfiak egy hullazsákot hoztak magukkal. Kicipzárazták. Az eszméletlen, de még lélegző férfi, aki előkerült belőle, szembeötlően hasonlított Adnanra, és ugyanolyan öltözéket viselt. A halott iránitól nem messze egy fának támasztva helyezték el. Adnan átadta a tárcáját az egyik helikopteresnek, az pedig az öntudatlan férfi zakózsebébe rakta. Ezután a másik férfi elvette Adnantól a vadászpuskát, Mohammed élettelen kezébe szorította, az eszméletlen férfira irányította, és a fejére tüzelt, amivel félig szétroncsolta az illető arcát. Élő emberből pillanatok alatt hullát gyártott. Adnan szakértővé vált az ilyesmiben, méghozzá nem szabad akaratából. Ki választana efféle hivatást, ha nem őrült?

A következő percben Adnan és a két férfi a helikopterhez rohant, beszálltak, és rögtön a levegőbe emelkedtek. A jármű oldalán és farkán nem viselt semmilyen felségjelzést, és az elöl ülő férfiak nem egyenruhában voltak. Sőt jóformán Adnanra sem néztek, mialatt az egyik hátsó ülésen elhelyezkedett, és becsatolta a biztonsági övet. Mintha még a jelenlétéről is megpróbáltak volna elfeledkezni.

Adnan nem törődött többé halott társaival. Gondolatai továbbkalandoztak, a rá váró sokkal nagyobb dicsőség felé. Tudta, ha küldetésük sikerrel jár, az emberiség nemzedékeken át megilletődött tisztelettel beszél majd róla.

Adnan er-Rími most hivatalosan meghalt, pedig ennél értékesebbé már nem is válhatott volna a személye.

A helikopter északias irányba, Pennsylvania nyugati része felé tartott. Egy Brennan nevű városba. Egy perc múlva ismét csend honolt a virginiai tájon, nem hallatszott más, csak a szelíden hulló eső, amely szép komótosan minden vérnyomot elmosott.

1. fejezet

Lélekszakadva menekült, körös-körül golyók záporoztak. Nem látta, ki lő, és nem volt fegyvere, hogy viszonozza a tüzet. Mellette a felesége futott, az asszony másik oldalán pedig a kislányuk. Egy lövedék átfúrta a felesége csuklóját, sikoltás hallatszott. Azután újabb golyó talált célba, és az asszony szeme kissé elkerekedett. Az a tizedmásodpercnyi pupillatágulás volt ez, ami a halál beálltát jelzi, mielőtt az agy egyáltalán tudomásul venné.

Ahogy a felesége összeesett, a férfi a kislányához ugrott, hogy a testével óvja. Ujjai a gyerek keze felé nyúltak, de elvétette a fogást. Mint mindig.

Fölriadt, felült, az izzadságcseppek lecsorogtak az arcán, végül hosszú, bozontos szakállába szivárogtak. Egy palackból egy kis vizet locsolt fölhevült arcára, hagyta, hogy a hűs cseppek lemossák a visszatérő lidérces álom fájdalmát.

Ahogy fölkelt, lábszára az ágy mellett tartott régi dobozhoz súrlódott. Némi habozás után fölemelte a tetejét.

Megviselt fényképalbum rejtőzött benne. Egyenként megnézte hajdani felesége néhány fotóját, azután a lánya, az egykori csecsemő, majd kisgyermek képeihez lapozott. Későbbiek nem maradtak. Az életét adta volna, ha legalább egy pillanatra láthatja fiatal nőként. Nem telt el úgy nap, hogy ne merengett volna el, vajon hogy festene most.

Körülnézett a szegényesen berendezett faházban. Porlepte polcok tekintettek vissza rá, amelyeken változatos témájú könyvek zsúfolódtak össze. A sötétbe borult környékre nyíló, széles ablak mellett ócska íróasztalon halmozódtak a gondos kézírásával teli naplófüzetek. A meleget jórészt a kőből rakott, feketére kormozódott kandalló szolgáltatta, s a kis konyhában készítette egyszerű ételeit. Szerény életterét tenyérnyi fürdőszoba egészítette ki.

Karórájára pillantott, az ágya melletti rozoga deszkaasztalról távcsövet emelt föl, és írópultjáról kirojtosodott hátizsákot vett a kezébe. A távcsövet néhány füzettel egyetemben a zsákba dugta, s kifelé indult.

A kopott, mohos felszínű, ódon sírkövek kirajzolódtak előtte a holdfényben. Ahogy a tornácról a gyepre lépett, a friss levegő a fejéből segített elűzni a rémálom okozta, gyötrő érzést, de a szívéből nem tudta.

Szerencsére ma este el kellett mennie valahová, bár még bőven ráért. Amikor pedig fölös ideje akadt, kivétel nélkül mindig egy bizonyos helyre vette az irányt.

Távozott a jókora, kétszárnyú kovácsoltvas kapun át, amely fölött tekercsdíszes keretű felirat jelezte, hogy ez a Washington északnyugati városrészében található Sion-hegy temető, és a közeli Sion-hegy Egyesült Metodista Templomhoz tartozik. A templom fogadta be a város legrégebbi fekete gyülekezetét, azt pedig 1816-ban olyanok alapították, akiknek nem volt ínyére, hogy hitüket faji elkülönítést alkalmazó imaházban gyakorolják, amely mintha valamiképp figyelmen kívül hagyta volna az egyenlőség bibliai elvét. A háromholdas telek fontos megállót jelentett a „földalatti vasút” nyomvonalán, amelyen a polgárháború idején déli rabszolgákat menekítettek az északi szabadságba.

A sírkertet egyik oldalról a masszív Dumberton-ház, az Amerikai Gyarmatos Hölgyek Nemzeti Társaságának központja, a másikról egy alacsony, vörös téglás lakóépület zárta közre. A történelmi temető évtizedeken át sorsára hagyva pusztult, sírkövei ledőltek, fölverte a gaz. Azután a gyülekezet kerítéssel vetette körül, és fölépíttette a kis temetőgondnoki lakot.

A közelben működött a jóval nagyobb és ismertebb Oak Hill-i temető, sok nevezetes személyiség végső nyughelye. Stone azonban a szabadság kapujaként játszott történelmi szerepe miatt jobban kedvelte a Sion-hegyet.

Évekkel ezelőtt szegődött el temetőgondnoknak, és igen komolyan vette munkáját, ügyelt a telek és a sírok kifogástalan rendben tartására. Az állással járó faház jó ideje az otthonául szolgált. A gyülekezettől komplikált adminisztráció nélkül, zsebbe kapta a javadalmazását; egyébként közel sem keresett annyit, hogy jövedelemadót kellett volna fizetnie. Alig tudott megélni belőle, mégis elmondhatta, hogy ez az eddigi legjobban fizetett állása.

A 27. utcán dél felé gyalogolt, éppen elcsípte a buszt, és nemsokára le is szállt, nagyjából egysaroknyira attól a helytől, amelyet úgyszólván második otthonának tekintett. Miközben elhaladt a kis sátor mellett, amely legalábbis elvileg a sajátjának számított, elővette a hátizsákjából a távcsövet, és egy fa árnyékából megszemlélte az út túloldalán álló épületet. A kincstári gukkert akkor vette magához, amikor búcsút mondott a köz szolgálatának, mert mélységesen csalódott hazája vezetőiben. Valódi nevét évtizedek óta nem használta. Most már hosszú ideje Oliver Stone-nak hívták, a nevet - jobb jelző nincs rá - pimasz dacból választotta magának.

Helyesléssel figyelte a tekintélyromboló filmrendező legendás munkásságát, amely megkérdőjelezte a gyakran inkább kiagyaltnak, mint tényszerűnek bizonyuló „hivatalos” történelemfelfogást. A név átvétele annál is inkább helyénvalónak tűnt, mert ez az Oliver Stone is igen erősen érdeklődött a „tényleges” igazság iránt.

A távcsövön át tovább fürkészte a rezidenciánál zajló jövés-menést, amely újra meg újra lenyűgözte. Aztán belépett kicsiny sátrába, és ócska zseblámpája fényében gondosan följegyezte észrevételeit a hátizsákjában magával hozott egyik naplófüzetbe. E füzetek egy részét a gondnoki lakban tartotta, jóval többet pedig másutt létesített rejtekhelyeken. A sátorban semmit sem tárolt, mert tudta, hogy rendszeresen átkutatják. A tárcájában mindig magánál hordta hivatalos engedélyét, amely följogosította arra, hogy itt, ebben a sátorban tartózkodjon, és a szemközti épület előtt tüntessen. Ezt a jogát nagyon komolyan vette.

Ismét kilépett a szabadba, megnézte az őröket, akik pisztolytáskájukban félautomatával, kezükben gépkarabéllyal járkáltak, és időnként rádió adó-vevőn beszéltek. Mindannyian ismerték, és óvatos udvariassággal bántak vele, ahogy olyanokkal szoktak, akik váratlanul ellenük fordulhattak. Stone-nak mindig rettentően nehezére esett, hogy tiszteletet mutasson irántuk. Sosem árt vigyázni azokkal, akik gyorstüzelő csúzlival mászkálnak. Oliver Stone-t nem ejtették a fejére, bármennyire elütött is az átlagtól.

Tekintete találkozott az egyik őrével, aki odaszólt neki:

- Figyelj, Stone, hallottad? Búvár Kund lebukott. Add tovább!

A többiek nevettek a megjegyzésen, még Stone ajka is mosolyra nyílt.

- Jogos a két pont - válaszolta.

Egyszer a saját szemével látta, amikor pontosan ez a fickó néhány lépésnyire tőle lepuffantott valakit. Igaz, az az illető lövöldözött rá.

Stone följebb rántotta vékony derekán az elnyűtt nadrágot, hátrasimította hosszú, őszes haját, és egy pillanatra megállt, hogy újra megkösse a madzagot, amellyel hasztalanul próbálta összefogni jobb cipőjét. A magas, feltűnően sovány férfin lötyögött az ing, nadrágszára bokáig ért. A lábbelije meg... hát igen, az örökké gondot okozott.

- Kell új ruha neked - szólalt meg egy női hang a sötétben.

Fölnézett, és látta, hogy a hang gazdája egy szobornak támaszkodik. Rochambeau gróf, az amerikai függetlenségi háború hős tábornoka képmásának. Rochambeau ujját mereven előrenyújtotta, Stone sosem tudott rájönni, mire mutat. Az északnyugati sarokban egy porosz, Steuben báró, északkeleten pedig egy lengyel, Kosciuszko generális őrizte a háromhektáros parkot, amelyben most Stone állt. Ezek a szobrok mindig mosolyt csaltak az arcára. Oliver Stone jó kedvre derült a forradalmárok közelségétől.

- Tényleg kell új ruha neked, Oliver - jelentette ki a nő, miközben bronzbarnára sült arcát vakargatta. - Meg hajlevágás. Minden kell neked új, Oliver.

- Az biztos - felelte halkan Stone. - Csak hát ez fontossági sorrend kérdése, és szerencsére a hiúság nálam sosem került előtérbe.

A magas, ösztövér nő az Adelphia névre hallgatott. A beszéde alapján Stone nem tudta, pontosan hová tegye, bár nyilvánvalóan Európából, valószínűleg szláv ősöktől származott. Az igékkel különösen mostohán bánt, mondataiban a legképtelenebb helyekre tuszkolta be őket. Hosszúra növesztett, fekete haja őszbe csavarodott, mélyen ülő szeme borongósan szemlélte a világot, és sajátos módon mintha állandóan vicsorgott volna, bár Stone néha úgy tapasztalta, hogy zsémbessége vajszívet rejt. A korát nehezen tudta megbecsülni, de bizonyosra vette, hogy Adelphia fiatalabb nála. A nő sátra előtt majdnem két méter hosszú, külön felállított transzparens hirdette:

A magzat élőlény. Aki nem hiszi, pokolra jut!

Adelphia nemigen ismert finom árnyalatokat. Az életben csak határozottan feketét és fehéret látott. Szürkék nem léteztek a szemében, holott mintha ez a város találta volna föl a színességét. Az Oliver Stone sátra előtti kis táblán egyszerűen ez állt:

Az igazságot akarom!

Oly sok év után sem találta meg. Ámbár vajon létrehoztak-e valaha is várost, amelyben az igazság nehezebben fölfedezhetőnek mutatkozott, mint éppen itt?

- Megyek kávéra, Oliver. Kérsz te? Pénzem van.

- Köszönöm, nem, Adelphia. Máshová kell mennem.

- Mész már megint gyűlésre? - ráncolta a homlokát a nő. - Az hoz neked mi jót? Fiatal az vagy már nem, és lenne szabad nem sötétben mászkálsz. Ez veszélyes hely.

Stone a fegyveresekre pillantott.

- Azt hiszem, tulajdonképpen nagyon is biztonságos.

- Sok ember fegyverrel mondod nem veszélyes? Akkor mondom vagy bolond.

- Lehet, hogy igazad van, és köszönöm, hogy törődsz velem! - mondta udvariasan.

A nő szívesen vitatkozott volna, alig várta, hogy beleköthessen valamibe. Stone rég megtanulta, hogy sose kínáljon neki ilyen lehetőséget. Adelphia még egy pillanatig mérgesen nézett rá, azután elballagott. Stone közben a saját sátrával szomszédos feliratra pillantott:

Kellemes végítéletet!

Régóta nem látta az úriembert, aki ezt a táblát fölállította.

- Na, igen, arra számíthatunk - mormolta, majd figyelmét az út túloldalán váratlanul támadt mozgolódás vonta el. Rendőrök és megkülönböztető jelzést viselő járőrkocsik gyülekeztek. Stone látta, hogy a kereszteződésekben is egyenruhások helyezkednek el.

A túloldalon kitárult az impozáns fekete vaskapu, amely ez M-l-es harckocsi rohamának is ellenállt volna, és egy fekete Suburban robogott ki rajta, piros-kék LED fényszórói vadul villogtak.

Stone rögtön tudta, mi folyik. A legközelebbi útkereszteződéshez sietett. Távcsövén át látta, amint a világ leggondosabban szervezett díszkísérete kikanyarodik a 17. utcára. A tiszteletet parancsoló menetoszlop közepén minden idők legegyedibb építésű luxus-limuzinja haladt.

A legmodernebb helyzet-meghatározó és hírközlési technikával fölszerelt Cadillac DTS nemesfa betétekkel gazdagított, kék bőrkárpitozású utasterében hat személy foglalhatott igen kényelmes helyet. A limó automataérzékelős, hátradönthető ülésekkel, kihajtható íróasztallal dicsekedhetett, tökéletesen légmentesen záródott, és saját belső levegőellátó rendszert is kialakítottak benne arra az esetre, ha a külső oxigénszint nem megfelelő. A hátsó ülés közepére az elnök hivatali jelvényét hímezték, és kívül-belül ugyanaz ékeskedett a hátsó ajtókon is. A jobb elülső sárhányó fölött az Egyesült Államok zászlaja lobogott, a bal elsőn pedig az elnöki zászló jelezte, hogy az USA legfőbb közjogi méltósága csakugyan a kocsiban ül.

A jármű karosszériáját rakétabiztos páncéllemezek borították, ablakai telefonkönyv vastagságú polikarbonát üvegből készültek, amelyet semmiféle lövedék nem üthetett át. Négy önjavító gumiabroncson futott, rendszámtábláján két nulla díszelgett. Gyalázatos mennyiségű üzemanyagot fogyasztott, de tízmillió dolláros vételára tízlemezes CD-váltót és körkörös térhatású hangfalrendszert is magában foglalt. Sajnos a jutányos vételekre utazók nem számíthattak kereskedői engedményre. A kedveskedve Szörnyetegnek becézett kocsi mindössze két fogyatékosságban szenvedett: se repülni, se úszni nem tudott.

A Szörnyeteg belsejében fény gyúlt, és Stone meglátta a férfit, aki valamiféle iratokat, kétségkívül hallatlan fontosságúakat tanulmányozott. Egy másik úriember ült mellette. Stone nem állhatta meg mosolygás nélkül. A biztonságiak nyilván őrjöngtek a lámpa miatt. Az ember még vastag páncélzaton és golyóálló üvegen át se nyújtson ennyire könnyű célpontot.

A limó a kereszteződésben lassított, és Stone kissé megfeszült, amikor látta, hogy a férfi feléje pillant. James H. Brennan, az Egyesült Államok elnöke egy kurta másodpercre farkasszemet nézett Oliver Stone-nal, az összeesküvés-elméleteken rágódó állampolgárral. Az elnök fintorogva mondott valamit, mire a mellette ülő férfi azonnal eloltotta a villanyt. Stone ismét mosolygott. Bizony, én mindig itt leszek. Tovább, mint bármelyikőtök.

A Brennan elnök mellett ülő férfit is jól ismerte. Tudta, hogy ez a titokcsászárnak titulált Carter Gray, aki frissiben kreált kormányszintű posztja révén és ötvenmilliárd dolláros költségvetés birtokában vaskézzel irányíthat százhúszezer kiválóan képzett szakembert az USA mind a tizenöt titkosszolgálati szervénél. Éppúgy birodalmához tartozik a kémműhold-rendszer, mint a Nemzetbiztonsági Hivatal (NBH) rejtjelező és rejtjelfejtő gárdája, a Pentagon védelmi hírszerző szolgálata, röviden VHSZ, sőt még a tiszteletre méltó CIA is, amelyet hajdan ő vezetett. A CIA langleyi központjában ülők állítólag úgy gondolták, hogy Gray kivételezni fog és kesztyűs kézzel bánik velük. Ebben is, abban is tévedtek. Mivel Gray a védelmi miniszteri tisztet is betöltötte már, föltételezték, hogy részrehajlóan viselkedik majd a - minden hírszerzési célú dollárból nyolcvan centet elköltő Pentagonnal. Ez sem jött be. Gray nyilvánvalóan tudta, kinek milyen vaj van a fején, és ezt arra használta föl, hogy mindkét szervet a maga jól fejlett akaratához idomítsa.

Stone nem volt híve annak, hogy egy személy, egyetlen gyarló ember ekkora hatalommal rendelkezhessen, annak meg végképp nem, hogy az illető olyasvalaki legyen, mint Carter Gray. Évtizedekkel azelőtt igen közeli kapcsolatban álltak, bár Gray most biztosan nem ismert volna rá régi cimborájára. Néhány éve egészen más lett volna a leányzó fekvése, ugyebár, Mr. Gray?

Váratlanul kitépték a kezéből a távcsövet, és Stone egy géppisztollyal hadonászó, egyenruhás őrrel találta szembe magát.

- Ha még egyszer ráemeled a főnökre, Stone, akkor keresztet vethetsz rá, értem? Ha nem tudnánk, hogy nincs veled gáz, most is leshetnéd, hogy visszakapd.

Ezzel Stone kezébe lökte a muzeális tábori távcsövet, és elvonult.

- Csak az alkotmányos jogaimat gyakorolom, biztos úr - felelte Stone olyan halkan, hogy az őr semmiképpen sem hallhatta. Gyorsan eltette a távcsövet, és hátrahúzódott az árnyékba. Az ember ne vitatkozzon sótlan alakokkal, akik sorozatlövő fegyverrel mászkálnak. Stone mélyet sóhajtott. Nap mint nap nyaktörő egyensúlyozó mutatványokra kényszerítette az élet.

Visszament a sátrába, kibontotta a hátizsákját, és zseblámpával átolvasott egy sor cikket. Az újságokból és hetilapokból kivágott, naplófüzeteibe ragasztott írások Carter Gray meg Brennan elnök ténykedéséről tudósítottak: „Ismét lesújtott a titokcsászár!” - harsogta az egyik; „Brennan és Gray, a keménykezű kettős” - említette őket a másik.

 

Igen gyorsan játszódott le az egész. A törvényhozás többszöri nekibuzdulás és elakadás után látványosan átszervezte az USA titkosszolgálati szféráját, és lényegében korlátlan bizalmat helyezett Carter Graybe. Gray, mint titkosszolgálatokért felelős miniszter, vezette az NHK-t, azaz Nemzeti Hírszerzési Központot. A központ törvényi felhatalmazást kapott, hogy határokon belül és kívül védje meg az országot a támadásoktól. E felhatalmazás legfontosabb íratlan része talán az volt, hogy bármely szükséges eszközzel védje meg.

Gray hivatali idejének kezdete azonban aligha illett meggyőző előéletéhez: irtózatos áldozatokat követelő öngyilkos robbantások a nagyvárosokban, két magas rangú külföldi vendég meggyilkolása, majd egy közvetlen, de szerencsére sikertelen támadás a Fehér Ház ellen. Noha a törvényhozásban egyesek a lemondását, mások legalább miniszteri hatáskörének megnyirbálását szorgalmazták, Gray továbbra is élvezte elnökének támogatását. És ha a washingtoni hatalmi pozíciókat elemi csapásokhoz hasonlítanánk, akkor a szóban forgó elnököt egy hurrikán, valamint egy földrengés együttvéve jellemezné.

Azután lassanként megfordult a széljárás. Tucatnyi amerikai földön tervezett terrorista merényletet hiúsítottak meg. Egyre gyorsabb ütemben öltek meg vagy fogtak el terroristákat. Az efféle szervezetek belső köreibe sokáig beférkőzni képtelen amerikai titkosszolgálatok végre saját hadállásaiban kezdték támadni az ellenséget, megcsappantották az Egyesült Államokkal és szövetségeseivel szembeni ütőerejét. Érthető módon javarészt Gray aratta le az e fejleményekért járó babérokat.

Stone az órájára nézett. Látta, hogy nemsokára értekezlet, odáig azonban jókora utat kellett megtennie, és szokásos közlekedési eszköze, a lába ma elfáradt. Kilépett a sátorból, és a tárcájába kukkantott. Egy vasat sem talált benne.

Ekkor vette észre a gyalogost. Azonnal az úriember nyomába eredt, miután az intett, és egy taxi állt meg a járda mellett. Stone megszaporázta a lépteit, és éppen elérte a férfit, amikor az a kocsiba szállt. Lesütött szemmel, kinyújtott kézzel szólította meg.

- Nincs egy kis aprója, uram? Csak egy-két dollár.

Jól begyakorlott, tisztelettudó hangon beszélt, amely lehetőséget kínált, hogy a másik fél nagylelkű gesztust gyakoroljon, ha úgy tetszik neki. Gyakorolj csak, gyakorolj - buzdította magában Stone -, mert gyalog messze van.

A férfi habozott, majd bekapta a csalit. Mosolyogva a tárcájáért nyúlt. Stone szeme elkerekedett, ahogy egy ropogós húszdolláros bankjegyet nyomtak a kezébe.

- A Jóisten áldja meg! - hálálkodott, és markába szorította a pénzt.

Amilyen gyorsan csak bírt, egy közeli szálloda taxidrosztjához igyekezett. Rendes körülmények között busszal ment volna, de húsz dollár birtokában megengedhette magának, hogy ne tömegközlekedjen. Lesimította hosszú, fésületlen haját és valamelyest helyrecibálta nem kevésbé zilált szakállát, majd a sor elején álló kocsihoz lépett.

- Na, tiplizzél innét a sunyiba! - rivallt rá a sofőr, ahogy meglátta.

Stone meglobogtatta előtte a húszast.

- A bérfuvarozásra vonatkozó hatályos jogszabályok semmiféle személyválogatást nem tesznek lehetővé a szolgáltatásnyújtásban - világosította föl a félig lehúzott ablakon át.

Bár a taxis arckifejezése félreérthetetlenül jelezte, hogy ő ugyan bármiféle személyválogatásra kész, tekintete mohón a bankóra tapadt.

- Hajléktalan sutyerákhoz képest egész jól nyomja. - Majd gyanakodva tette hozzá: - Azt hittem, a magukfajták mind lököttek.

- Aligha vagyok lökött, és egyáltalán nem hajléktalan - felelte Stone. - Az igaz, hogy kicsit rám jár a rúd mostanában.

- Melyikünkre nem?

A sofőr kinyitotta az ajtókat, Stone gyorsan beszállt, és közölte úti célját.

- Ma este láttam az elnököt elhajtatni - mondta a taxis. - Egész frankó.

- Ja, frankó - helyeselt Stone különösebb lelkesedés nélkül. A kocsi hátsó ablakán át a Fehér Ház felé pillantott, azután hátradőlt az ülésen, és behunyta a szemét. Milyen érdekes környéken laknak egyesek.

2. fejezet

A fekete szedán lépésben haladt a dús lombú fasorral szegélyezett, egysávos úton, végül az abból leágazó, kavicsos dűlőre kanyarodott, majd harminc méterrel odébb megállt. Az öles termetű, kisportolt, szőke, húszas évei végén járó Tyler Reinke kiszállt a volán mögül, miközben az alig százhetven magas, harmincas, dongás mellkasú, ritkuló sötét hajú Warren Peters kikászálódott az anyósülésről. Reinke kinyitotta a csomagtartót.

Odabenn egy harmincöt körüli, farmert és Washington Redskins dzsekit viselő fickó feküdt magzatpózban, kezét-lábát gumipókkal szorosan összekötötték. Száját vastag rongy takarta, és műanyag ponyvát terítettek alá.

Az autók csomagtartójában megkötözve, betömött szájjal fekvők zömével ellentétben azonban még életben volt, noha alaposan benyugtatózták. A két férfi a ponyva segítségével kiemelte a csomagtartóból, és a földre tették.

- Előre földerítettem a helyet - mondta Peters. - Abszolút frankó, bár jó kis kirándulást igényel. A ponyvával cipeljük a pasast, nehogy valami nyomot hagyjunk rajta.

- Helyes - felelte Reinke, miközben bizalmatlanul méregette a meredek, egyenetlen felszínű lejtőt. - Csak szép lassan vigyük!

Óvatosan indultak lefelé, menet közben fatörzseknek támaszkodtak. Szerencsére az utóbbi időben nem esett, így határozottan megvethették a lábukat a talajon. A kettejük között cipelt férfi még így is megnehezítette a dolgukat, többször is pihenőt kellett tartaniuk, és a zömök Peters igencsak szuszogott.

Végül vízszintesbe hajlott a terep, és Reinke megszólalt: - Okés, mindjárt ott vagyunk. Tegyük le, és tekintsük át a helyzetet.

A hátán hozott katonai málhazsákból éjjellátó távcsöveket vettek elő, és alaposan körülkémleltek.

Elégedetten folytatták a gyaloglást. Tizenöt perc múlva a köves-földes rész végéhez értek. A lassan hömpölygő folyó sekély vizéből itt is, ott is lapos görgetegsziklák bukkantak ki.

- Rendicsek - mondta Peters. - Ez lenne az.

Reinke kinyitotta a málhazsákot, és két tárgyat rakott ki belőle a földre. A nagyobbik mellé guggolt, és körbetapogatta. Ujjai pillanatokon belül megtalálták, amit keresett. A gumicsónak egy perc alatt felfúvódott. A vászonzsákból előhúzott másik tárgyat - egy kisméretű csónakmotort - a jármű farához rögzítette.

- A virginiai oldalon maradunk. A motor egész halk, de a vízen jól terjed a hang - magyarázta Peters. - Nem mintha szükségünk lenne rá - adott át egy apró készüléket a társának -, de itt a GPS.

- Be kell mártanunk a pasit - emlékeztette Reinke.

- Persze. Úgy gondoltam, hogy itt, a partnál.

Levették a cipőjüket és a zoknijukat, föltűrték a nadrágszárukat.

Foglyukat cipelve lépkedtek a víz szélén húzódó, homokos-köves földsávon, majd térdig begázoltak, és a langyos vízbe eresztették a férfit, amíg a teste - de csak nyakig - alá nem merült -, azután gyorsan kiemelték.

Ezt a műveletet kétszer megismételték.

- Ennyi elég lesz - vélte Peters, és lenézett az elázott férfira, aki halkan nyöszörgött álmában. Az arcát azért hagyták kinn, nehogy véletlenül magához térjen, és tovább bonyolítsa a szállítást.

Kigázoltak a partra, és a gumicsónakba fektették a férfit. Még egyszer gondosan körbepásztáztak, majd kivontatták a hajócskát a vízre, és bemásztak. Peters beindította a motort, és a gumicsónak derekasan nekiiramodott. Reinke a fogoly mellé kuporodott, és figyelte a GPS képernyőjét, ahogy az erdős oldalhoz tapadva ereszkedtek lefelé a folyón.

- Szívesebben választottam volna valami eldugottabb helyet, de nem én osztom a lapokat - mondta Peters kormányzás közben. - Még jó, hogy leszáll a köd. Megnéztem az időjárás-előrejelzést, és most az egyszer bejött. Pár száz méternyire innét egy néptelen kis öbölben kikötünk, és mihelyt tiszta a levegő, mehet a móka.

- Nem rossz terv - ismerte el Reinke.

A két férfi elhallgatott, ahogy a csöppnyi lélekvesztő a sűrűsödő ködgomoly felé igyekezett.

3. fejezet

Alex Ford elfojtott egy ásítást, és megdörgölte fáradt szemét.

- Maradjon ébren, Ford! - utasította egy éles hang a fülbevalójában, mire alig észrevehetően biccentett, és összeszedte magát.

A helyiségben hőség uralkodott, de legalább a golyóálló mellényt nem kellett viselnie, amely a testére applikált mikrohullámú sütővel ért volna föl. A megfigyelődoboztól a fülbevalójához meg a csuklómikrofonjához vezető huzalok szokás szerint izgatták a bőrét. Maga a fülhallgató még inkább idegesítette, annyira kidörzsölődött tőle a füle, hogy már az is fájt, ha hozzáért.

Megtapogatta a vállához szíjazott pisztolyt. Mint minden titkosszolgálatosnak, a zakóit mellben kissé bővebbre szabták, hogy palástolják a fegyver kidudorodását. Nemrég tértek át a kilencmilliméteresről a 0,357-es SIG-re. A SIG jó választásnak bizonyult, a feladathoz kellő megállító erővel bírt, Alex némelyik kollégája mégis nehezményezte a váltást, s egyértelműen a korábban rendszeresített stukit kedvelték. Alexet, aki nem tartozott a fegyvermániások közé, nem nagyon érdekelte a dolog. Titkosszolgálati évei alatt alig-alig vette elő a fegyverét, és még ritkábban sütötte el.

E gondolattól egy pillanatra eltűnődött a pályáján. Hány ajtónál őrködött már? A válasz világosan tükröződött arcának ráncaiban, megfáradt tekintetében. Noha kikerült már a személyvédelemből, és átvezényelték a titkosszolgálat washingtoni területi irodájához, vagyis a WTT-hez, hogy pályája végén több nyomozómunkát végezzen, most megint két ajtófélfa között állt, embereket figyelt, szénakazalban keresett tűt, amellyel a rábízott személynek kívántak ártani.

Ma este a fenyegetettségi skála alsó szintjére minősített külföldi méltóságok védelmében működött közre.

Balszerencséjére az ő nevét húzták ki a kalapból a „túlórás” bevetésre, egy látogatóba érkező kormányfő védelmére, és erről mindössze egy órával a rendes szolgálat leadása előtt értesült. Így ahelyett, hogy kedvenc sörözőjében iszogatott volna, éppen azon fáradozott, hogy senki se lőhessen rá Lettország miniszterelnökére.

Vagy Észtországéra?

Az esemény a georgetowni elegántos Four Seasons Szállóban rendezett fogadás volt, a tömeg azonban kifejezetten B kategóriás, sokan csak azért jelentek meg, mert utasítást kaptak rá. Érintőlegesen fontos vendég is csak elvétve akadt: maroknyi alacsony beosztású fehér házi tisztségviselő, egy-két washingtoni megélhetési politikus, meg egy javakorabeli törvényhozó, valami nemzetközi kapcsolatokon ügyködő capitoliumi bizottság tagja, aki szemlátomást még Alexnél is jobban unatkozott.

A veterán titkosügynök az elmúlt héten már három ilyen szolgálaton túli esti műsort adott elő. Az elnökválasztás előtti hónapokban tébolyult gyakorisággal követték egymást az estélyek, adománygyűjtő bankettek és pofavizitek. Kongresszusi képviselők és belső munkatársaik minden este öt-hat effélén fordultak meg, a potya eszem-iszom miatt éppúgy, mint azért, hogy választópolgárokkal rázzanak kezet, adománycsekkeket vágjanak zsebre, netán olykor szót váltsanak időszerű kérdésekről. Ha ezeken az alkalmakon bármely titkosszolgálati védelmet élvező személy vett részt, akkor Alexhez hasonló figurák vonszolták oda magukat az egész napi fáradságos munka után, és gondoskodtak az illető biztonságáról.

Alex ma esti társára, arra a magas, keménykötésű, tengerészgyalogosok módjára fölnyírt frizurás kölyök-re pillantott, akit szintén az utolsó pillanatban füttyentettek oda aWTT-től. Fordnak néhány éve maradt az állami nyugdíjig, ez a gyerek azonban még több mint két évtizeden át zötykölődhetett a titkosszolgálati pálya hepehupás útjain.

- Simpson már megint kihúzta magát - jegyezte meg a srác. - Zsinórban másodszor. Vajon kinek nyalt be csontig odafönn?

Alex semmitmondóan vállat vont. Az efféle szolgálatban sok idő jutott a gondolkodásra, talán túl sok is. A titkosszolgálatosok ebben a tekintetben a „börtönegyetem” zugprókátoraira hasonlítottak: bőven ráértek töprengeni, kilométeres feketelistákat gyártani, mialatt némán vigyázták védenceiket. Alexet viszont már hidegen hagyta szakmájának ez a vonatkozása.

Pillantása a csuklómikrofonja gombjára esett, és önkéntelenül elmosolyodott. A mikrofongomb az évek során rengeteg galibát okozott. Egyesek karba tették a kezüket, és véletlenül megnyomták, másoknál valahogy beragadt a mikrofon. És máris az éter hullámain úszott valami vaskos megjegyzés egy éppen arra járó dögös pipiről. Ha Alex száz ficcset kap minden alkalommal, amikor meghallotta az „Apám, micsoda tejcsárda!” kiszólást, már nyugalomba vonulhatott volna. Ilyenkor jó néhányan a mikrofonjukba ordítottak: „Mikrofon kikap!” Veszettül vicces látványt nyújtott a csuklójához kapkodó sok titkosügynök, amint ellenőrizte, nem ő tette-e közhírré elővigyázatlanságból a kéjvágyát.

Alex megigazította a fülbevalóját, és megnyomkodta a nyakát. Ez a testtája porcroncsok és csigolya-összenövések csataterévé vált. Egy ízben elnöki védőkíséret tagjaként teljesített szolgálatot, amikor egy vidéki mellékúton fölborult a furgon, amelyben ült, ugyanis a sofőr elrántotta a kormányt, hogy kikerüljön egy őzet. Számos műtétet és némi finomacéláru beültetését követően százkilencvenes testmagassága több mint két centiméterrel csökkent, ámbár a tartása jelentősen javult, mivel az acél nem hajlik. Ez a kis magasságvesztés távolról sem zavarta annyira, mint a szűnni nem akaró égető érzés a nyakában. Leszázalékoltathatta volna magát, hogy rokkantnyugdíjba vonuljon, de nem akaródzott így távoznia. Egyedülálló, gyermektelen férfi lévén, hová is mehetett volna? Így hát küszködve talpra állt, és megszerezte a titkosszolgálat kuruzslóinak áldását, hogy néhány havi aktatologatás után visszatérhessen a terepmunkához.

Most azonban, negyvenhárom évesen, miután felnőtt élete javát állandó teljes készültségben és zsibbasztó unalomban - a titkosszolgálatnál tipikusan mindennapinak mondható helyzetben - töltötte, komolyan nem értette, miféle idiotizmus késztette annak idején arra, hogy ne adja föl. A francba, hiszen találhatott volna magának valami passziót. Vagy ha nem, hát legalább asszonyt.

Ajkába harapott, hogy csillapítsa a perzselő érzést a nyakában, és rendíthetetlenül figyelte, amint a miniszterelnök hitvese libamájat töm a szájába.

Szép kis balhé.

4. fejezet

Stone kiszállt a taxiból.

- Nálam a megjátszós dumájával együtt is sutyerák marad - közölte megvető horkantással a sofőr, majd elhajtott.

Stone tekintetével követte a távolodó kocsit. Hadd gondoljanak az emberek, amit akarnak. Rég leszokott arról, hogy efféle megjegyzésekre reagáljon. Egyébként meg tényleg sutyeráknak nézett ki.

A georgetowni Waterfront iroda- és üzletkomplexum melletti kis közpark felé menet lepillantott a Potomac folyó barnás vizére, amint a hullámok a védőgátat nyaldosták. Néhány igen vállalkozó szellemű firkaművész, akit a jelek szerint cseppet sem zavart, ha munka közben nincs szilárd talaj a talpa alatt, aprólékos gonddal kidekorálta a betonfelületet.

Nem sokkal ezelőtt még dübörgött a forgalom a most Stone háta mögött húzódó Whitehurst magas-úton, és javában zajlott az éjszakai élet az M utca meg a Winsconsin Avenue kereszteződése környékén. Georgetownban sok trendi hely kínált kellemes időtöltést a készpénzzel jól eleresztett vagy legalább használható hitelkártyával fölszerelt egyéneknek. Stone persze egyikkel sem rendelkezett. Ezen a kései órán azonban a duhajkodók legtöbbje már eltette magát másnapra a leginkább korán kelő és korán fekvő városnak számító Washingtonban.

A Potomac folyó is elcsöndesedett aznap éjjel. A rendőrnaszád, amelyik rendszeresen járőrözött a vízen, bizonyára elhúzott délnek, a Woodrow Wilson híd felé. Stone elégedetten nyugtázta ezt. Hál' istennek szárazföldi rendőri közegekkel sem találkozott.

Tudta, hogy ez szabad ország, de valamivel kevésbé szabad az olyanok számára, akik temetőben laknak, ruházatuk csak paraszthajszálnyival különb a toprongyosnál, és sötétedés után egy jómódú városrészben mászkálnak.

Stone a parton gyalogolt, elhaladt a Francis Scott Key park szélén, át a hasonnevű híd alatt, és végül a híres dalszerző emlékműve mellett. Enyhe túlzásnak tartotta, hogy ennyit fáradoztak olyan fickó halhatatlanná tételén, akinek dalszövegeire a kutya sem emlékszik. A tusfekete égboltot felhőpamacsok és csillagpettyek tarkították, s mivel a közeli Reagan belföldi repteret is bezárták már, e kép szépségét nem rondította el légi járművek kondenzcsíkja. Stone azonban érezte, hogy már sűrűsödik a talaj menti köd, és hamarosan az orráig sem fog látni. Épp közelebb húzódott az egyik helyi evezős egyesület rikítóra pingált klubházához, amikor ismerős hang szólította meg a sötétből.

- Te vagy az, Oliver?

- Szevasz, Caleb! A többiek megjöttek már?

Középtermetű, pocakosodó alak lépett a képbe.

Caleb Shaw tizenkilencedik századi öltözékét keménykalap egészítette ki, amely eltakarta rövidre vágott, őszülő haját; gyapjúszövet mellényén óralánc csillogott. Barkóját hosszúra növesztette, orra alatt gondosan nyírt bajuszka hetykélkedett.

- Reuben meg, de pillanatnyilag, hm, könnyít magán. Miltont még nem láttam - tette hozzá Caleb.

- Nem meglepő - sóhajtott Stone. - Milton nagy koponya, de szórakozott, mint mindig.

Amikor Reuben csatlakozott hozzájuk, Stone rögtön látta, hogy rossz színben van. A százkilencvenöt centis, igen erőteljes testfelépítésű, hatvan körüli férfi őszbe vegyülő göndör fürtös hajkoronát és ugyanolyan árnyalatú rövid, tömött szakállat viselt. Piszkos farmerban és flanelingben, kitaposott papucscipőben érkezett. Az oldalát fogta.

- El kéne menned a szakrendelésre - utalt Stone arra, hogy Reuben vesekőre hajlamos.

- Nem szeretem, ha turkálnak bennem - morogta a nagydarab férfi -; épp elég volt belőle a hadseregben.

Inkább némán és háborítatlanul szenvedek, ha nincs ellene kifogásod.

Beszélgetésük közben Milton Farb is befutott. Megállt, jobb sarkát háromszor belevágta maga előtt a porba, majd kétszer a balt, azután füttyentések és nyögések sorozatát hallatta. Végül számokat hadart, amelyek nyilvánvalóan nagy jelentőséggel bírtak.

A másik három türelmesen kivárta, amíg befejezi. Mindannyian tudták, hogy ha kényszerneurózisos szertartása közepén félbeszakítják társukat, akkor muszáj elölről kezdenie, és meglehetősen hosszúra nyúlik a dolog.

- Szevasz, Milton! - köszönt Stone, miután abbamaradt a füttyögés és nyögdécselés.

Milton Farb fölnézett a porból, és elmosolyodott. A száznyolcvan magas, cingár férfi színpompás pulóverbe és borotvaélesre vasalt khakinadrágba öltözött. Bőr hátizsákját félvállra vetette, őszülő kese haja a nyakába lógott, ettől korosodó hippire emlékeztetett volna, de drótkeretes szemüvege mögött olyan pajkosan pislogott, ami jóval fiatalabbnak mutatta évei számánál.

- Egész jó cuccot hoztam, Oliver - paskolta meg a hátizsákját.

- Na, gyerünk! - mondta Reuben továbbra is az oldalát fájlalva. - Holnap hajnali műszakban dolgozom a kikötőben.

Ahogy a négyes fogat elindult, Reuben Oliver mellé sorolt, és némi pénzt dugott barátja ingzsebébe.

- Nem kell, Reuben - tiltakozott Stone. - Kapok javadalmazást az egyháztól.

- Na persze! Tudom, hogy nem valami sokat vágnak hozzád a gyomlálásért meg sírkőcsiszatolásért, főleg, hogy tetőt biztosítanak a fejed fölé.

- Jó, de te sem dúskálsz.

- Te ugyanígy támogattál jó pár évig, amikor sehová sem tudtam fölvetetni magam. Nézzetek már végig rajtunk! - csattant föl Reuben. - Mikor a nyavalyában vénültünk meg ilyen szánalmasan?

Caleb nevetett, Milton azonban egy pillanatra láthatóan megdöbbent, amíg föl nem fogta, hogy Reuben tréfál.

- Az öregkor mindig lopva tör az emberre, de amint teljesen megjelenik, aligha kerüli el a figyelmet - jegyezte meg fanyarul Stone.

Gyaloglás közben eltűnődött társain, akik évek óta ismerték, és jóban-rosszban kitartottak mellette.

Reuben a West Point-i elit akadémián szerzett tiszti rangot, majd kitüntetéssel szolgált végig három terminust Vietnamban, s a hadseregben adományozható összes érdemérmet és dicséretet begyűjtötte. Ezt követően a védelmi hírszerző szolgálathoz, lényegében a CIA katonai megfelelőjéhez vezényelték. Végül azonban otthagyta a VHSZ-t, és beállt általában a háború, különösen pedig a vietnami háború hangos ellenzői közé. Miután az ország nem bajlódott tovább a délkelet-ázsiai „kis csetepatéval”, Reuben egyszeriben támogatni való ügy nélkül maradt. Egy ideig Angliában élt, majd hazatért az Egyesült Államokba. Az elszántan fogyasztott kábítószer meg a fölégetett hidak nem sok választási lehetőséget hagytak neki. Szerencséjére belebotlott Oliver Stone-ba, aki segített neki, hogy nagyot fordítson az életén. Reuben ez idő szerint egy raktározási vállalat alkalmazásában dolgozott, elméje helyett az izmait tornáztatta kamionrakodással.

Caleb Shaw politológiából és tizennyolcadik századi irodalomból egyaránt doktorált, de bohém természete a tizenkilencedik századi divatban lelt örömöt. Akárcsak Reuben, ő is tevőlegesen tiltakozott a vietnami háború ellen, amely megfosztotta a fivérétől. A Watergate-ügy idején, amikor a nemzet politikai ártatlanságának utolsó maradványait is elveszítette, Caleb a kormányzattal szemben is élesen fölemelte a hangját. Szakmai kiválósága dacára különcségei rég kirekesztették a tudomány élvonalából. Jelenleg a Kongresszusi Könyvtár ritkaságokat és külön-gyűjteményeket gondozó részlegében dolgozott. Az aznap este ülésező szervezetbeni tagságát nem említette az álláspályázathoz benyújtott életrajzában. A szövetségi hatóságok ferde szemmel néztek azokra, akik éjnek évadján értekezleteket tartó, összeesküvés-elméletekkel foglalkozó csoportokban vettek részt.

Milton Farb alkalmasint ragyogóbb elmével bírt, mint a többiek együttvéve, jóllehet gyakran elfelejtett enni, a Paris Hilton név hallatán franciaországi kereskedelmi szálláshelyre gondolt, és azt hitte, hogy amíg bankkártya van a kezében, addig pénze is van. Az egykori csodagyerek természettől fogva óriási számokat tudott fejben összeadni, és igazi fotografikus memóriával rendelkezett - ha valamit egyszer olvasott vagy látott, örökre megjegyezte. Szülei vándorvurstliban dolgoztak, ahol Milton igen népszerű attrakcióvá vált, gyorsabban adott össze fejben, mint ahogy mások egyáltalán kalkulátorba ütötték a számokat, és bármely elétett könyv szövegét úgy mondta föl hiba nélkül visszafelé, mint a vízfolyás.

Évek múltán, a rekordidő alatt megszerzett mesterdiplomával a zsebében kutatói állást kapott a Nemzeti Egészségügyi Intézményi Központban. Sikeresnek ígérkező pályáját azonban derékba törte egyre súlyosbodó kényszerneurózisa, amelyhez erős üldözési mániás komplexus is járult; valószínűleg mindkét probléma Milton rendhagyó, vándorvurstlizós gyermekkorában gyökeredzett. Sajnos ez az ikerdémon mindig a legrosszabbkor kerítette a hatalmába. Miután fenyegető levelet küldött az Egyesült Államok elnökének, és a titkosszolgálat nyomozást indított ellene, NEIK-s karrierjének vége szakadt.

Az éppen beteghordóként dolgozó Stone-nal abban az elmegyógyintézetben ismerkedett meg, ahol kezelték.

Ottani tartózkodása alatt szülei elhunytak, és egyetlen centet sem hagytak rá. Stone fölismerte Milton rendkívüli szellemi képességeit, és rábeszélte nyomorgó barátját, hogy próbáljon szerencsét a Mindent vagy semmit műsorban. Milton jelentkezett játékosnak, kényszerneurózisát és egyéb problémáit gyógyszerekkel ideiglenesen sikerült féken tartani, minden kihívóját legyőzte, és kisebb vagyont nyert. Azóta virágzó vállalkozást hozott létre céges honlapok tervezésével.

Egy régi, elhagyott roncstelepnél közelebb húzódtak a vízhez. A közelben jókora, félig a vízbe nyúló bozótos terült el. A négy férfi erről a rejtekhelyről hosszú, patinás evezős csónakot húzott elő, amely nem épp tengerjárónak tűnt. Őket azonban ez nem riasztotta, cipőjüket-zoknijukat hátizsákba dugták, levitték a csónakot a vízhez, s beszálltak. Fölváltva eveztek, Reuben a legkitartóbban és legerőteljesebben.

Hűvös szellő lengedezett a folyón, Georgetown és délebbre Washington fényei hívogatóan integettek feléjük, bár már halványultak a terjedő ködben. Stone a kicsiny jármű orrában ülve arra gondolt, milyen sok szeretnivaló akad ezen a helyen. Igen, sok szeretni-, de még több gyűlölnivaló.

- A rendőrnaszád fönt jár a 14. utcai híd közelében - jelentette Caleb. - Új menetrendet vezettek be. A belbiztonságiak helikopterei pedig megint kétóránként keringenek a sétány objektumai körül. A könyvtár mai tájékoztató e-mailjében írták.

- Ma reggel magasabbra emelték a készültségi fokot - tájékoztatta őket Reuben. - Bennfentes barátaim szerint kampányporhintés az egész; Brennan elnök csinálja a műbalhét.

Stone megfordult, és Miltonra meredt, aki szenvtelen arccal ült a tatban.

- Szokatlanul hallgatag vagy ma, Milton. Minden rendben?

Milton szégyenlősen nézett rá.

- Összebarátkoztam valakivel. - Mind kíváncsian fordultak felé. - Egy lánnyal - tette hozzá.

- Te vén kecske, te! - veregette meg barátja vállát Reuben.

- Ez nagyszerű, Milton - örvendezett Stone. - Hol ismerkedtetek meg?

- A szorongásterápián. Őt is kezelik.

- Értem - mondta Stone, és visszafordult.

- Ez igazán szép dolog - szólt hozzá diplomatikusan Caleb.

Átcsorogtak a Key híd alatt, a meder közepén haladtak, és a folyásirányt követve délnek fordultak. Stone-t megnyugtatta, hogy a sűrűsödő köd a partról nézve gyakorlatilag láthatatlanná teszi őket. Tudta, hogy a szövetségi hatóságok nem szívelik a birtokháborítókat. Figyelte a szemük elé kerülő partot.

- Kicsit jobbra, Reuben!

- Legközelebb találkozzunk szimplán a Lincoln Emlékműnél! Akkor jóval kevesebbet kell izzadnom - morogta az evezőnél lihegő nagydarab férfi.

A csónak a sziget nyugati oldalára kanyarodott, egy keskeny vízsávra, amely jogosan kapta a Kis-csatorna nevet. Ezen az eldugott helyen képtelenségnek tűnt, hogy alig néhány perce még a Capitolium kupoláját látták.

Amint partot értek, kiszálltak, és behúzták a csónakot a bokrok közé. Ahogy libasorban gyalogoltak a fák között a főút felé, Oliver Stone a szokottnál ruganyosabban lépkedett. Sokat akart végezni ma éjjel.

5. fejezet

A lett küldöttség végre visszavonult, és Alex azonnal a titkosszolgálat washingtoni területi irodájának közelében működő egyik bár, a szövetségi zsaruk kedvelt találkozóhelye felé vette az irányt. Az intézmény a Bekap bár névre hallgatott. Ez a szövetségi bűnüldöző szervek emberei számára mást, többet mondott, mint a laikusoknak.

A szakzsargonban a BKP rövidítésre utaló szó annyit jelentett: bűnüldözési készenléti pótlék. A szövetségi fegyveres testületek tagjait annak fejében, hogy naponta legalább tíz órán át bármikor igény bevehetők voltak - azaz beránthatták, „bekaphatták” őket - a jelvény- és fegyverviselés mellett nem csekély kurázsit is igénylő feladatokra, az adott testülettől huszonöt százalékos fizetés kiegészítés illette meg. A névadás briliáns üzleti fogásnak bizonyult az italmérés tulajdonosai részéről, mert a műintézményben a megnyitás napjától kezdve állandóan egymásnak adták a kilincset a kincstári pisztolyforgatók.

Alex belépett, és a bárpulthoz telepedett. A szemközti falon több tucat felvarró sorakozott, a bűnüldöző szervek karjelvényei. A többi falat az FBI, a kábítószer-felügyelet, az alkohol-, dohány-, lőfegyver- és robbanószer-felügyelet, a légimarsall-szolgálat meg a többi hasonló testület hőstetteiről tudósító, bekeretezett újságcikkek díszítették.

Amikor Alex meglátta a lányt, önkéntelenül elvigyorodott, noha nem akarta kimutatni, miként hat rá a jelenléte.

- Whisky-vermut jéggel, és nem kettő, nem is négy, hanem három húsos olajbogyóval - mondta a lány lekötelező mosoly kíséretében.

- Jó a memóriája.

- Nehezen tudnám elfelejteni, mivel sohasem rendel mást.

- Hogy megy a sora az igazságügyben?

Alex ismeretségi körében Kate Adams volt az egyetlen bármixer, aki egyúttal az Igazságügyi Minisztérium jogászaként dolgozott.

- Istenien - tolta elé a koktélját a lány. - Hát magának a szolgálatnál?

- Rendszeresen utalják a fizetésemet, és örülök, hogy élek.

- Nem mondhatnám, hogy túlzottak az igényei.

Kate letörölgette a pultot, miközben Alex diszkrét pillantásokat küldött felé. A százhetven magas, jó alakú nő karcsú nyaka körül vállig érő, szőke haj göndörödött.

Följebb formás áll következett, kiugró járomcsontja keskeny, egyenes orrot fogott közre. Igazán mindene klasszikusan mértéktartó volt, amíg a tekintet a nagy, zöld szempárig nem ért, amely Alex szerint tüzes, szenvedélyes lélekről tanúskodott. A férfi a hivatali adatbázisból tudta róla, hogy egyedülálló, a 15-ös fizetési osztályba sorolták, és harmincöt év körüli - noha ötöt nyugodtan letagadhatott volna. Ez utóbbit Alex voltaképpen sajnálta, mert ő maga semmivel sem látszott kevesebbnek a koránál, bár fekete haja se nem ritkult, se nem őszült. Nem tudta, minek köszönheti ezt.

- Lefogyott - rezzentette föl gondolataiból a nő megjegyzése.

- Mióta elvezényeltek a személyvédelemtől, nem tömöm a fejemet silbakolás közben hotelkajával, sőt még kondizásra is jut időm ahelyett, hogy tíz órákat terpeszteném a sejhajomat a repülőgépen.

Alex több mint egy hónapja járt ide csevegni ezzel a nővel. Minthogy nem érte be ennyivel, most azon törte a fejét, mivel kelthetné föl Kate érdeklődését. Pillantása a nő kezére esett.

- Mióta zongorázik?

- Hogyhogy? - lepődött meg a nő.

- Bőrkeményedésesek az ujjai. Ez a zongorázás biztos jele.

Kate a kezét nézegette.

- Vagy a számítógépes billentyűzet-használaté.

- Nem, attól csak az ujjbegyeken képződik bőrkeményedés. A zongorabillentyűk az ujjak teljes felső részével érintkeznek. És ez nem minden. Maga tövig rágja a körmét. A bal hüvelykujja körme betört, a jobb mutatóujján forradást visel, a bal kisujja pedig egy picit görbe, alighanem gyermekkori csonttörés miatt.

A nő szemügyre vette az ujjait.

- Maga meg micsoda? Talán valami kézszakértő?

- A titkosszolgálatnál mindenki az. Az életem felét azzal töltöttem, hogy kezeket lesegettem mind az ötven államban meg még külföldön is.

- Miért?

- Azért, Kate, mert az emberek a kezükkel ölnek.

- Aha.

Alex többet is készült mondani, de az esti szolgálatot éppen befejezett FBI-ügynökök csődültek be csoportosan a bárba, és harsányan italt rendeltek. Alex a létszámfölénynek engedve fogta a poharát, és átült egy kis sarokasztalhoz. Tekintete azonban továbbra is Kate-re szegeződött. A nyomozóhivatali fiúk szintén kitüntették figyelmükkel a csinos bármixernőt, s ez kimondhatatlanul ingerelte a titkosszolgálatost.

Végül a falra szerelt televízió felé fordult. A CNN-re állították, és jó néhány vendég hallgatta feszülten a képernyőn éppen beszélőt. Alex a készülékhez vitte a koktélját, hogy jobban hallja az adást. Egy korábbi sajtótájékoztatót ismételtek, amelyet Carter Gray, az ország legfőbb titkosszolgálati vezetője tartott.

Gray külső megjelenése azonnal biztonságérzetet ébresztett az emberben. Alacsony termete dacára sziklaszilárd egyéniség tekintélyét kölcsönözte neki széles válla, vastag nyaka és kerekded arca. Szemüvege értelmiségi benyomást keltett, és a látszat nem csalt, hiszen Gray az ország legjobb iskoláiban végzett. A tanintézetekben el nem sajátítható ismereteket pedig négy évtizedes szakmai gyakorlattal szerezte meg. Úgy tűnt, mintha nem létezne olyasmi, ami megfélemlíthetné vagy készületlenül érhetné.

- Virginia állam délnyugati mezőgazdasági vidékén egy elveszett tehenét kereső gazda három feltételezett terrorista holttestére bukkant - jelentette be rezzenéstelen arccal a titokügyi miniszter. A közlés nyomán támadt gondolatok már-már nevetésre késztették Alexet, de Carter Gray borús ábrázata elvette a kedvét a vidámkodástól. - A nyomok arra utalnak, hogy ez a három férfi legalább egy hete, valószínűleg annál is hosszabb ideje halott. A Nemzeti Hírszerzési Központ információs adatbázisa segítségével megállapítottuk, hogy az egyikük Mohammed az-Zaváhiri, akiről úgy véljük, köze volt a központi pályaudvari öngyilkos merénylethez, és gyaníthatólag egy keleti parti drogcsempész-hálózatot is irányított. Ugyancsak életét vesztette Adnan er-Rími, feltehetőleg az-Zaváhiri embere, és egy harmadik, egyelőre ismeretlen személyazonosságú férfi. Az FBI az NHK értesüléseinek felhasználásával további öt személyt vett őrizetbe, akik valamennyien kapcsolatban álltak az-Zaváhirivel, és nagy mennyiségű kábítószert, készpénzt, valamint fegyvert foglalt le.

Alex magában elismerte, hogy Gray mesterien alkalmazza a washingtoni játékszabályokat. Félreérthetetlenné teszi a nagyközönség előtt, hogy a nagy kunsztot az NHK hajtotta végre, de az FBI-nak is juttat a babérokból. A hivatali sikerességet Washingtonban költségvetési dollárokban és némi hatáskör-toldozgatásban mérték. A fejével játszott az a hivatalnok, aki megfeledkezett erről. Ugyanakkor időnként mindegyik kormányhivatal rászorult testvérszervei szívességére. Gray ezen a téren tökéletesen lefedezte magát.

- Az eset egyik legérdekesebb vonatkozása - folytatta a miniszter -, hogy a vizsgálat jelenlegi állása szerint az-Zaváhiri ölte meg két társát, majd öngyilkosságot követett el, bár még kiderülhet, hogy halála valamiképp a drogüzérkedésével függ össze. Akármi is a helyzet, úgy gondoljuk, hogy ez a legutóbbi fejlemény újabb lökéshullámot indít el a terrorista közösségekben, mialatt az Egyesült Államok támadásba lendül a terrorizmus elleni harcban. - Egy pillanatra elhallgatott, majd pattogó hangon tette hozzá: - Most pedig átadom a szót az Egyesült Államok elnökének!

Bevett gyakorlatnak számított ez az efféle sajtótájékoztatókon. Gray általában röviden és velősen ismertette a tényszerű adatokat, majd a karizmatikus James Brennan következett, és szóvirágokkal teletűzdelt, minden ellenállást félresöprő beszéde semmi kétséget sem hagyott afelől, ki a legalkalmasabb arra, hogy megoltalmazza az országot.

Ahogy Brennan hozzáfogott helyzetértékeléséhez, Alex figyelme ismét a bárpult és az ott szorgoskodó Kate Adams felé fordult. Tudta, hogy ilyen nő kegyeiért húsz pasi is töri magát, a zömük alkalmasint jobb kilátásokkal, mint ő. A nő alighanem fölismerte az érzéseit; a fenébe, valószínűleg még hamarabb átlátta, hogyan érez iránta, mint ő maga.

Alex kihúzta magát, és döntésre jutott. Ugyan miért ne én tűnnék ki húsz másik közül?

Ám a pult felé menet félúton megtorpant. Egy másik férfi jött be, és egyenesen a nőhöz lépett. A Kate arcán azonnal földerülő mosoly egymaga is elárulta Alexnek, hogy ez az ember nem akárki. Visszaült a helyére, és tovább figyelte, amint azok ketten a pult végére húzódnak, hogy zavartalanul beszélgethessenek. Alex gyakorlott szeme fölmérte, hogy a nála valamivel alacsonyabb, de fiatalabb, erős testalkatú és jóképű fickó igen drága ruhát hord. Minden bizonnyal a jól fizetett vállalati jogtanácsosok vagy hivatali kijárok egyike, akik a washingtoni lobbisták fellegvárában, a K utcában űzik az ipart. Valahányszor Kate nevetett, mintha húsvágó bárddal sújtottak volna a titkosszolgálatos fejére.

Felhörpintette a koktélját, és távozóban volt, amikor a nevén szólították. Megfordult, és látta, hogy Kate int neki. Kényszeredetten ballagott oda.

- Alex, hadd mutassam be Tom Hemingwayt. Tom, ő Alex Ford - mondta a nő.

A kézfogásnál Hemingway olyan hevesen szorongatta meg a titkosszolgálatos jobbját, hogy a korántsem gyönge legény Alex karjába fájdalom nyilallt. Lenézett a másik férfi kezére, és elképedt az acélékeknek beillő, vaskos ujjak meg az erőteljes kézfej láttán. Eletében nem látott még ilyen vasgyúró mancsot.

- Titkosszolgálat - pillantott Hemingway az Alex gomblyukában pirosló kitűzőre.

- Hát maga? - kérdezte Alex.

- Én olyan helyen dolgozom, hogy ha elárulnám, meg kellene ölnöm magát - felelte sokat sejtető mosollyal Hemingway.

Alex alig bírta leplezni megvetését.

- Akadnak haverjaim a CIA-nél, a védelmi hírszerzésnél, a műholdas felderítésnél meg a Nemzetbiztonsági Hivatalnál. Maga melyiknél van?

- Szó sincs ennyire kézenfekvő dologról, Alex - felelte kuncogva Hemingway.

Alex Kate-re pillantott.

- Mióta foglalkozik az igazságügy ilyen Humor Haroldokkal?

- Ami azt illeti - válaszolt a nő helyett Hemingway -, épp együttműködünk. A cégem meg az igazságügy. Kate a fő tanácsadó, én vagyok az összekötője.

- Az biztos, hogy keresve sem találhatott volna Kate-nél jobb partnert - tette le üres poharát Alex. - Na, én megyek.

- Remélem, hamarosan újra láthatom - vágta rá Kate.

Alex nem felelt.

- További jó szórakozást, Tom! - fordult Hemingwayhez. - És el ne kottyantsa, merrefelé szolgálja állam bácsit! A világért se szeretném, ha ki kellene nyírnia valami szerencsétlen flótást, aki sokat kérdezősködött.

Ezzel elvonult. A titkosszolgálatosok hátrafelé látó varázsszemével magán érezte a másik férfi perzselő tekintetét. Csak azt nem érzékelte, hogy aggódó arccal Kate is figyeli őt.

Na jó - gondolta, ahogy a csípős éjszakai levegő a képébe csapott -, ez aztán végképp betett ennek az eddig csak átlagosan középrohadt napnak!

Úgy döntött, hogy jár egyet, hadd dolgozzon benne a skót whisky meg a dagadt olajbogyótrió. Már sajnálta, hogy nem dobott be még egyet.

6. fejezet

Az elnöki konvoj az adománygyűjtő vacsora után a Fehér Házba visszatérőben fürgén haladt a néptelen utcákon és forgalom elől lezárt kereszteződésekben. A titkosszolgálati előkészítő csapat gondos munkája jóvoltából az Egyesült Államok elnökének egyetlen másodpercig sem kellett vesztegelnie a forgalom miatt. Ez a mellékes juttatás jó néhány elkeseredett washingtoni ingázónak önmagában is elegendő ösztönzést adott volna, hogy megpályázza az állást. Gray odafelé menet esti beszámolót tartott a főnökének a nap minden számottevő hírszerzési kérdéséről. Most Brennan a Szörnyeteg hátsó ülésén elmélyülten tanulmányozott valami közvélemény-kutatási eredményeket, miközben Gray maga elé meredt, és szokás szerint egyszerre tucatnyi téma kavargott az agyában.

- Már megbocsásson, elnök úr - pillantott végül a főnökére -, de ha ötpercenként átböngészi az adatokat, attól nem fognak megváltozni. Dyson szenátor nincs egy súlycsoportban önnel, mint elnökjelölt. Ezt a választást utcahosszal fogja megnyerni Dyson előtt. Úgyhogy - tette hozzá diplomatikusan - megengedheti magának azt a fényűzést, hogy egyéb kulcsfontosságú ügyekre összpontosítson.

Brennan kuncogva tette félre a kimutatást.

- Maga ragyogó koponya, Carter, de egyértelmű, hogy nem politikus elme. A győzelem mindaddig nincs szavatolva, amíg nem számlálták meg az utolsó szavazatot is. Azzal viszont természetesen tisztában vagyok, hogy ebben a versenyben tekintélyes előnyömet részben magának köszönhetem.

- Hálával tartozom, amiért igencsak viharos kezdeti időszakomban támogatott.

Valójában Brennan abban a „viharos” időszakban többször is fontolgatta, hogy szélnek ereszti Grayt, és ezt a miniszter nagyon jól tudta. De bármennyire távol állt is tőle a nyalizás, azt ő is belátta, hogy amennyiben valaki adandó alkalommal hajlik mások ülepének tisztogatására, akkor a szabad világ vezérének hátsója igazán nem rossz célpont.

- Vadásznak még további az-Zaváhiri-félékre?

- Az az incidens egészen ritka eset volt, elnök úr.

Gray még most sem tudta biztosan, mi üthetett az-Zaváhiribe. Az NHK főnöke szerette volna azt hinni, hogy a terrorista szervezetekbe való beépülés stratégiája és más cselek alkalmazása ezek egymás ellen fordítására csakugyan kezd gyümölcsöket hozni. Ám Gray kellően gyanakvó természet volt ahhoz, hogy ne zárjon ki egyéb lehetőségeket.

- De legalább jót tett a sajtónknak.

Miként már nemegyszer, Gray leküzdötte a késztetést, hogy őszintén kimondja, amit e megjegyzés hallatán gondolt. A veterán spion több elnök alatt is szolgált már, és mind nagyjából úgy viselkedett, mint Brennan. Nem állíthatta, hogy eredendően rosszak. Hivatali rangjukat tekintetbe véve azonban úgy találta, hogy sokkal inkább hajlamosak a hagyományos emberi gyarlóságokra, mint polgártársaik. Úgy látta, hogy alapvetően önző, énközpontú lények, akik a politikai csatározások hevében még meg is keményedtek. Mindegyik elnök hajtogathatta, hogy a köz javáért, nemes célok érdekében küzd pártjának élén, de Gray tapasztalatai azt mutatták, hogy valójában mindez az ovális irodában való trónolásért folyt. A hatalom a világ leghatékonyabb bódítószere, az Egyesült Államok elnöki posztja pedig a létező legnagyobb hatalmat képviseli, amelyhez képest a heroin placebónak tűnik.

Ám ha Brennan ezen az estén holtan esik össze, megfelelő alelnök lépett volna azonnal a helyébe, és kormányozza tovább az országot. Gray úgy vélte, ha Brennan valamiképpen elveszíti a választást, ellenlábasa egyszerűen beköltözik a Fehér Házba, és Amerika szekere még csak meg sem döccen. Az NHK-főnök tudta, hogy az elnökök nem pótolhatatlanok, csupán annak képzelik magukat.

- Nyugodjon meg, elnök úr, abban a pillanatban tudni fog bármely újabb az-Zaváhiriről, ahogy én.

Brennan elég dörzsölt politikus volt ahhoz, hogy ne vegye szó szerint ezt a kijelentést. Washingtonban hagyománnyá vált, hogy főtitoknokok ezt-azt elhallgassanak az elnökök elől. A Fehér Ház mostani lakójának mégis minden indoka megvolt arra, hogy az igencsak népszerű Graynek szabad kezet adjon munkája végzésében. Carter Gray különben is kém volt, márpedig a kémek folyton titkolódznak, nyilván a vérükben van, hogy sosem adnak teljes felvilágosítást. Mintha belehalnának, ha mindent elárulnának.

- Aludjon valamicskét, Carter, viszlát holnap! - búcsúzott az elnök, miután kiszálltak a Szörnyetegből.

A kíséret kitódult a konvoj többi autójából. Az elnök legfőbb tanácsadóit és belső munkatársait dühítette, hogy Brennan úgy döntött, ma este oda-vissza kizárólag Grayjel utazik. Az elnök ezzel mintegy csontot dobott Graynek az az-Zaváhiri-bravúrért, ugyanakkor maga is hasznot húzott belőle. Az adománygyűjtő vacsorán a terrorizmusról előadott beszédével úgy fölborzolta a kedélyeket, hogy a jómódú résztvevők ijedtükben előrántották a csekkfüzetüket. A szmokingos nyáj egymillió dollárt köhögött ki Brennan pártjának. Ezért igazán megérte a kétszemélyes utazás a Szörnyeteggel.

Gray pillanatokon belül elillant a Fehér Házból. Az elnök tanácsával ellentétben esze ágában sem volt lefeküdni, és negyvenöt perc múlva már a virginiai Loudoun megyében, a Nemzeti Hírszerzési Központban járt.

A létesítményt éppolyan jól őrizték, mint Marylandben a Nemzetbiztonsági Hivatalt. A hadsereg két teljes százada, vagyis négyszáz katona látta el a kültéri biztonsági szolgálatot. Arra azonban egyikük sem kapott felhatalmazást, hogy - katasztrófa esetét leszámítva - betegye a lábát valamelyik objektumba. A főépület úgy festett, mintha csupa üveg homlokzata mögül a virginiai táj lenyűgöző panorámája tárult volna a bent tartózkodók szeme elé. Valójában egyetlen ablak sem akadt benne. Az üvegtáblák alatt különleges anyaggal bélelt, bunkervastagságú betonfalak húzódtak, amelyeken se emberi, se elektronikus szem nem láthatott át.

Több mint háromezren fáradoztak itt a legkorszerűbb műszaki eszközökkel éjt nappallá téve Amerika biztonságán, miközben a többi hírszerző kormányhivatal a nap minden másodpercében újabb adatokkal táplálta az NHK-t.

A szeptember 11-i hírszerzési kudarcot és a CIA tömegpusztító-fegyver-ügyi fiaskóját követő kormányzati reformkísérletek nem sok eredményt hoztak, sőt még fokozták is a zűrzavart olyan időkben, amikor nemzeti célul tűzték ki a hírszerzési szektor áttekinthető, célirányos működtetését. A meglévő elhárítási hatáskörök sokaságát, amelyek továbbra is elzárkóztak az értesülések egymás közti megosztásától, két továbbival gyarapították: a közvetlenül az elnök alá rendelt Nemzeti Terrorizmuselhárító Központtal és az FBI vadonatúj hírszerzési igazgatóságával.

A főtitoknok legalábbis arra törekedett, hogy ésszerűbb állapotokat teremtsen, szükségtelen közbenső láncszemek és párhuzamosságok helyett egyetlen nemzeti hírszerzési igazgató tevékenykedjen saját szakembergárdával, műveleti központtal, és ami létfontosságú: az összes többi hírszerző hivatal fölötti költségvetési és műveleti ellenőrzéssel. A kémszakmában régóta az a mondás járta, hogy az elemzők veszélyes vizekre juttatják az embert, a fedett műveletek specialistái viszont rács mögé. Gray azt szerette volna, hogy amennyiben valaha is rajtaveszt, legalább ne másokat kelljen okolnia szakmai bukásáért.

Gray belépett a főépületbe, átesett a biometriai azonosításon, és beszállt a felvonóba, amely a legfelső emeletre röpítette.

Kisvártatva szűk és jól megvilágított szobában foglalt helyet, és mikrofonos fejhallgatót vett föl. Rajta kívül négyen tartózkodtak a helyiségben. Az egyik falat videókivetítő borította, a Gray előtti asztalon pedig Szálem el-Omari névvel ellátott irattartó feküdt. Fejből ismerte a dosszié tartalmát.

- Későre jár, úgyhogy vágjunk bele! - szólalt meg. A világítást letompították, a kivetítő életre kelt, és egy szoba közepén karosszékben ülő férfit láttak. Kék műtősruhába öltöztették, se kezét, se lábát nem kötözték meg.

Arcvonásai közel-keleti származásról árulkodtak, tekintete meggyötörtnek, mégis dacosnak tűnt. Gray már tapasztalhatta, hogy ezek mind dacosak. Ha olyasvalakire nézett, mint el-Omari, óhatatlanul a dosztojevszkiji típus jutott eszébe, a helyét nem lelő kívülálló, aki dúl-fúl, szervezkedik, módszeresen a rend felforgatásán mesterkedik. Ez a fanatikus arc elvetemült megszállottságot tükrözött. Ugyanilyen alak ragadta el örökre azt a két embert is, akit Gray mindenkinél jobban szeretett a világon.

Bár el-Omari több ezer kilométerre, olyan objektumban tartózkodott, amelynek még a létezéséről is igen kevesen tudtak, a műholdas összeköttetés kristálytiszta képet és hangot biztosított.

Gray a mikrofonján át angolul kérdezett valamit el-Omaritól. A férfi habozás nélkül arabul válaszolt, majd diadalmasan elvigyorodott.

- Folyékonyan beszélek arabul, el-Omari úr - közölte kifogástalan arab nyelven Gray -, sőt tulajdonképpen jobban, mint ön. Tudom, hogy évekig élt Angliában, és jobban beszél angolul, mint arabul, ezért határozottan azt ajánlom, ezen a nyelven társalogjunk, nehogy valami félreértés támadhasson kettőnk között.

El-Omari arcáról lehervadt a mosoly, és kihúzta magát ültében.

Gray kifejtette javaslatát: el-Omari kémkedjen az Egyesült Államoknak, épüljön be a Közel-Keleten tevékenykedő egyik legveszedelmesebb terrorista szervezetbe. A férfi gondolkodás nélkül visszautasította. Gray erősködött, és el-Omari ismét elutasította.

- Fogalmam sincs, miről beszél - tette hozzá.

- Az USA Külügyminisztériumának nyilvántartása szerint jelenleg kilencvenhárom terrorista szervezet működik a világon, a zömük közel-keleti eredetű - felelte Gray. - Maga ezek közül elismerten legalább háromnak a tagja. Ezenkívül hamis útleveleket találtak magánál, valamint a Woodrow Wilson híd szerkezeti tervrajzait és pokolgépkészítéshez alkalmas anyagokat. Mostantól vagy nekünk dolgozik, vagy igen kellemetlen helyzetbe kerül.

El-Omari mosolyogva hajolt közelebb a kamerához.

- Évekkel ezelőtt Jordániában a maguk CIA-je, hadserege és FBI-osai, az úgynevezett tigrisbrigádok megkínoztak. Fehérneműre vetkőzött nőket küldtek be hozzám, akik rám kenték a menstruációs vérüket, legalábbis ők annak mondták, így tisztátalanná váltam, emiatt nem imádkozhattam. Azok a nők hozzám dörgölődztek, felkínálták a testüket, ha beszélek. Nemet mondtam, ezután agyba-főbe vertek. - Hátradőlt a karosszékben. - Nemi erőszakkal fenyegettek, azzal ijesztgettek, hogy attól majd AIDS-et kapok, és belehalok. Ez engem nem érdekel. Mohamed igaz követői nem félnek úgy a haláltól, ahogy a keresztények. Maguknak ez a legnagyobb gyöngeségük, és teljes pusztulásba dönti magukat. Az iszlám diadalmaskodni fog. Meg van írva a Koránban. Az iszlám fogja uralni a világot.

- Nem, ez nincs megírva a Koránban - vágta rá Gray. - A száztizennégy szúra egyikében sem szerepel. Sőt még Mohamed mondásai sem említik a világuralmat.

- Maga olvasta a Hadisz-t? - hitetlenkedett el-Omari a Mohamed mondásait, ezáltal a próféta és az első muszlimok életét megörökítő gyűjteményre utalva.

- És a Koránt is eredetiben. A nyugati tudósok sajnos mindmáig adósok maradtak az igazán jó fordítással. Ön is tudhatja tehát, el-Omari úr, hogy az iszlám voltaképpen békés, türelmes vallás, bár valóban olyan vallás, amely hevesen védelmezi önmagát. Ez érthető, hiszen egyes „civilizált” kultúrák már a keresztes hadjáratok óta folyamatosan próbálták a muszlimokat saját hitükre téríteni - előbb karddal, majd ágyúval. A Hadisz azonban kimondja, hogy az ártatlan asszonyok és gyermekek életét még a dzsihád idején is meg kell kímélni.

- Mintha bárki is ártatlan lenne maguk közül! - vágott vissza el-Omari. - Minden iszlámhívő köteles harcolni azok ellen, akik elnyomnak bennünket.

- Az iszlám a föld lakóinak egyötödét képviseli, és az ön hittestvéreinek elsöprő többsége a szólás-meg sajtószabadság, valamint a törvény előtti egyenlőség híve. A világ muszlimjainak több mint fele pedig demokratikusan működő államban él. Tudom, hogy önt egy afganisztáni madraszában képezték ki, így a Koránt illető ismeretei az ott beszajkózottakra korlátozódnak, ezért elnézem az ezekben a kérdésekben tanúsított tudatlanságát. - Gray nem tette hozzá, hogy el-Omari madraszabeli kiképzése automata fegyverek használatát és a szent háború viselésének módját is magában foglalta, ezáltal a szóban forgó kiképző központ az „iszlám West Point” kétes értékű címét vívta ki magának. - Arra áhítozott, hogy sahíddá, vértanúvá váljon - folytatta -, de öngyilkos merénylethez se kurázsija, se lelkesedése, és ugyanúgy hiányzik magából a mudzsahidok tartása meg harci ösztöne is.

- Majd meglátja, van-e bátorságom, hogy meghaljak az iszlámért.

- Semmi hasznom belőle, ha megölöm. Azt akarom, hogy dolgozzon nekem.

- Eredjen a pokolba!

- Intézhetjük könnyedén vagy keservesen - pillantott az órájára Gray. Már harminc órája talpon volt. - Sokféleképpen lehet a gyehennára kerülni.

- Én a magam választotta úton jutok a mennyországba - hajolt előre el-Omari, és csúfondárosan kivillantotta fogsorát.

- A felesége és a gyermekei Angliában élnek - jegyezte meg Gray.

El-Omari fagyos tekintettel fonta össze a karját.

- A magafajta szemetek a következő életben jó szolgálatot tesznek nekünk.

- Egy fia meg egy lánya - folytatta Gray, mintha meg sem hallotta volna az arab válaszát. - Látom, hogy a nők sorsa nem túlzottan izgatja. A fia azonban...

- A fiam örömmel hal meg a...

- Nem áll szándékomban megölni a fiát - vágott közbe szigorú hangon Gray. - Más terveim vannak a számára. Ugye, most múlt tizennyolc hónapos?

El-Omari arcán aggodalom suhant át.

- Ezt honnét tudja?

- Muszlim hitben akarja fölnevelni?

Nem felelt, némán meredt a kamerára.

- Amennyiben ön nem hajlandó együttműködni velünk - folytatta Gray -, elvetetem a fiút az anyjától, egy kedves házaspár pedig örökbe fogadja, és a sajátjaként neveli föl. - Hatásszünetet tartott a következő, igen nyomatékos mondat előtt. - Amerikaiak nevelik föl Amerikában, keresztény hitben. Vagy nem. Csak önön múlik.

El-Omari annyira megdöbbent, hogy fölállt, a kamera felé tántorgott, mígnem kezek jelentek meg, és visszakényszerítették a helyére.

A következő szavak arabul törtek föl a torkából, mindazonáltal elég érthetően. Féktelen dühbe gurult, úgyhogy néhány másodperc múlva le kellett fogni, de tovább ontotta a fenyegetéseket. Végül betapasztották a száját.

Gray félretolta a férfi aktáját.

- Az elmúlt években 7816 amerikai halt meg a magukfajták kezétől. Mindannyiuk életét amerikai földön oltották ki. A külföldi merényleteket is számításba véve csaknem tízezren estek áldozatul. Egy részük gyermek volt, akiktől megtagadták a lehetőséget, hogy egyáltalán felnőjenek, és bármiféle vallást gyakoroljanak. Ön huszonnégy órát kap tőlem a döntésre. Kérem, hogy alaposan fontolja meg. Ha nekünk dolgozik, akkor a családjával együtt kényelemben élhet. Ám ha másként határoz... - Gray biccentett a mellette ülő férfinak, és a kivetítő elsötétült.

Gray az asztalon fekvő hat másik dossziéra nézett. Négy el-Omarihoz többé-kevésbé hasonló közel-keletiekkel foglalkozott. Az ötödik egy Arkansas állambeli neonácié volt, a hatodik pedig Kim Fongé, egy olyan délkelet-ázsiai csoport tagjáé, amely összeköttetésben állt közel-keleti terrorista szervezetekkel. Ezeket az embereket a nem hivatalos szóhasználatban „fantomőrizetesek”-nek hívták. Mindössze Gray és az NHK maroknyi kiválasztott munkatársa tudta, hogy egyáltalán elfogták őket. Az NHK a CIA-hoz hasonlóan titkos félkatonai osztagokat tartott fenn a világ válsággócaiban. Ezek többek között azt a feladatot kapták, hogy minden teketória nélkül fogják el Amerika feltételezett ellenségeit.

Gray minden fantomőrizetesnek hasonló ajánlatot tett, bár az érintettek előéletéről gyűjtött értesülésektől függően más-más ösztönzők igénybevételével. A pénz meglepően sokaknál vált be. A gazdagok ritkán robbantották föl magukat és embertársaikat akár vallási, akár bármely egyéb okból. Gyakran manipuláltak viszont másokat, hogy helyettük effélét műveljenek. Gray már annak is örült volna, ha minden második elfogadja az ajánlatát, de örömmel ragadta meg a lehetőségeket.

Egy óra múlva távozott az NHK-ból. Csak a bőrfejű vállalta minden további nélkül, hogy segít, és ebben kétségkívül befolyásolta Gray azon fenyegetése, hogy ha nem hajlandó együttműködni, akkor kiszolgáltatja egy dél-amerikai székhelyű, radikálisan erőszakos náciellenes csoportnak. Máskülönben csalódást hozott az este.

Mialatt Gray az autójához tartott, elgondolkodott a pillanatnyi helyzeten. Mindkét részről egyre fokozódott az erőszak, és minél keményebben sújtott le az egyik fél, annál könyörtelenebbül vágott vissza a másik. Az Egyesült Államok nukleáris eszköztárának töredékével eltörölhette volna a föld színéről az egész Közel-Keletet, egy szempillantás alatt megsemmisítve minden lakosát, két világvallás szent helyeivel egyetemben. Ezen a szóba sem jöhető forgatókönyvön kívül Gray nem látott egyértelmű megoldást. Ebben a háborúban nem karabéllyal meg páncélököllel hadonászó, turbános-konyharuhás gyülevész népség állt szemben hivatásos hadseregek harckocsizó-zászlóaljaival, és nem egyszerűen holmi vallások közötti nézeteltérés miatt. Ez a küzdelem egy gondolkodásmód ellen folyt, amely az emberek életvitelét kívánta megszabni, s e küzdelem politikai, társadalmi és kulturális vonatkozásai a rendkívüli feszültségekkel terhelt emberiség hihetetlenül összetett mozaikjába olvadtak. Gray olykor eltűnődött, vajon katonák és kémek helyett nem elmegyógyászok és pszichológiai tanácsadók bevetésével kellene-e megvívni ezt a konfliktust. Mégsem tehetett egyebet, mint hogy nap nap után fölkelt, és végezte a dolgát.

Hátradőlt a Suburban kopott bőrülésén, miközben körös-körül fegyveres testőrök figyeltek éberen. Tizenöt percre lehunyta a szemét, amíg nem érezte, hogy a jármű lassít. Azután az ismerős ropogás következett, ahogy a gépkocsioszlop végiggördült a Gray szerény otthonához vezető kavicsos kocsibehajtón. Ezt a házat éppolyan szigorúan őrizték, mint az alelnök kéróját a haditengerészeti obszervatóriumnál. Brennan elnök nem hagyhatta, hogy főtitoknokának akar a haja szála is meggörbüljön.

Gray egyedül élt, de nem önszántából. Belépett, lazításképpen legurított egy sört, majd fölballagott az emeletre, hogy aludjon néhány órácskát. Lefekvés előtt szokás szerint kezébe vette az ággyal szemközti kandallópárkányra állított két fotót. Az egyik a feleségét, Barbarát ábrázolta, akivel felnőtt élete túlnyomó részét megosztotta. A másik képen egyetlen gyermeke, a leánya, Margaret látszott, azaz Maggie, ahogy valaha mindenki hívta. Valaha? Sehogy sem bírta megszokni, hogy szeretteiről a régmúlt részeként beszéljen. De hát hogyan másképp utalhatunk a meghaltakra és eltemetettekre? Mindkét képet megcsókolta, és visszatette.

Miután ágyba bújt, a búskomorság borzalmas terhe ezúttal harminc percig, a szokottnál rövidebb ideig nyomasztotta, majd Carter Gray kimerülten elaludt. Öt óra múlva kellett kelnie, hogy ismét nekigyürkőzzön az egyetlen csatának, amelyért érdemesnek tartotta harcolni.

7. fejezet

Alex Ford aznap este kelet felé gyalogolt, és hamarosan ismerős környéken találta magát. A Fehér Ház és a Lafayette park közötti térséget szilfák meg lesüllyeszthető terelőoszlopok díszítették, az elszórt őrbódékat pedig álcázták, hogy ne szúrjanak annyira szemet, mint valami börtönbeli őrtorony. A hangsúlyt mindazonáltal a biztonságra helyezték, nem is lehetett másként, bármennyi újabb fát meg tarka virágot ültettek is.

- Szevasz, Alex - köszönt rá egy öltönyös, aki éppen kilépett az elülső biztonsági kapun.

- Letelt a szolgálat, Bobby?

- Talán fülbevaló lóg ki a seggemből? - mosolygott Bobby. - Megyek haza az asszonypajtáshoz meg a kölykökhöz, hacsak ki nem derül, hogy elköltöztek, és elfelejtettek értesíteni, ami nem is igazán számítana csodának, mivel sosem vagyok otthon. Hát téged mi szél hozott erre?

Alex vállat vont.

- Tudod, akit egyszer FH-s szolgálatra rendeltek, örökre nyomi marad.

- Az tuti! Számolom a napokat, amíg végre nem csak évente egyszer láthatom a családomat.

- Beosztottak a kampánykísérő keretbe?

Bobby bólintott.

- Holnapután indulunk további jattokat szorongatni és beszédeket mondani Iowától Mississippiig. A sok kampányhacacáré miatt kevés az ember, úgyhogy huszonegy napos váltásban be kellett vonnunk néhány WTT-st is, akik a nagy ember meg a kis nagy ember családjára vigyáznak.

- Tudom. A melóhely meg kong az ürességtől.

- Brennan ma este tarhabanzájon nyomta a sódert. Lovettáért gazsulált. Én mázlista meg itt maradtam.

- Ja, te kis mázlista.

- Nem tudom, hallottad-e, de a nagy ember szülővárosát átkeresztelték Brennanre - nevette el magát Bobby.

- A kampány alatt föl is utazik, hogy részt vegyen az ünnepségen. Eszem azt a szerény szívét! - Közelebb húzódott, és halkabbra fogta a hangját. - Amúgy rendes tag. Naná, hogy őrá szavaztam, de rafinált egy fazon. Sutyiban olyasmiket ad elő...

- Nem ő az első.

- Ha a tisztelt publikum tudná, amit mi, nem igaz?

Ahogy Alex továbbindult, a Lafayette park felé pillantott, ahol a még ilyenkor is kitartó „fehér házi demonstrálók” rostokoltak, legalábbis Alex és a többi titkosszolgálatos udvariasan így emlegette őket. A transzparensek, sátrak és fura szerzetek mindig érdekelték Alexet. Azelőtt sokkal többen voltak, mindenütt gondosan kivitelezett transzparenseket állítottak föl, de a rendőrség már szeptember 11-ét megelőzően rájuk szállt, amikor pedig tereprendezést végeztek a Fehér Ház előtti részen, az jó ürügyet kínált, hogy elhajtsák onnét a társaságot. Mivel azonban Amerikában az egyszerű polgárt is megilletik bizonyos jogok, néhányan összefogtak az Amerikai Állampolgári Szabadságjogok Egyesületével, bírósági keresetet nyújtottak be, hogy visszatérhessenek, és a legfelsőbb bíróság végül melléjük állt. Mindazonáltal csupán ketten döntöttek úgy, hogy visszajönnek.

Alex fehér házi szereplése alatt megismerkedett néhány demonstrálóval. A legtöbbjük futóbolond volt, ezért a titkosszolgálat árgus szemekkel figyelte. Alex emlékezett egy palira, aki csupa nyakkendőbe öltözött, a legkényesebb pontokra biggyesztette a kravátlikat. Mégsem mindegyik tüntető volt buggyant, például az sem, akihez Alex most jött látogatóba.

Az egyik sátornál megállt, és beszólt:

- Oliver? Alex Ford vagyok. Itt van?

- Nem van itt - közölte megvetően egy női hang. Alex az asszonyra nézett, aki papírpoharas kávéval a kezében lépett elő.

- Mi újság, Adelphia?

- Orvosok erkölcstelenül ölik kisbabákat ebben az országban, az az újság!

Ez aztán szenvedélyes spiné! - gondolta Alex. Adelphia talán kissé túlzásba vitte az indulatoskodást, Alex mégis tisztelte benne, hogy legalább fűti valami.

- Igen, én is hallottam róla. - Nem óhajtott vitatkozni. - Oliver merre jár?

- Most mondom, nem van itt. Kell valahova elmegy!

- Hová?

Alex mind Stone, mind Adelphia lakcímét ismerte, de nem kívánta a nő orrára kötni, hogy rendelkezik ezzel az információval. Tudta, hogy Adelphia enélkül is üldözési mániás.

- Vagyok nem a dadája.

Az asszony hátat fordított.

Alex mosolygott. Annak idején, amikor maga is elnöki védőkíséretben szolgált, mindig gyanította, hogy a néni csípi ezt a Stone-t. Az Oliver Stone-t ismerő titkosügynökök zöme csak ártalmatlan félnótásnak tartotta a pasast, aki valami nevetséges okból vette föl a híres filmrendező nevét. Alex azonban nem sajnálta az időt, hogy valóban megismerje, s kiderítette róla, hogy olvasott és eszes pasas, aki jobban kiigazodik a világ politikai és gazdasági szövevényében, mint az út túloldalán dolgozó némelyik csóka. Különösen az összeesküvések terén mutatkozott járatosnak, úgy tűnt, hogy betéve tudja minden valaha nyilvánosságra került eset összes részletét. E tulajdonsága miatt néhány titkosszolgálatos a háta mögött Konspi királynak hívta. És azt se felejtsük el, hogy Stone baromi jól sakkozott.

- Ha látja Olivert, legyen szíves, mondja meg neki, hogy Ford ügynök kereste! - szólt Adelphia után. - Ugye nem felejti el?

Adelphia semmi jelét sem adta, hogy hallotta a kérést, de hát Alex tudta, hogy Adelphia már csak ilyen.

Visszaindult oda, ahol a kocsiját hagyta. Útközben olyasmire lett figyelmes, ami megállásra késztette. A túlsó sarkon két férfi, egy fekete meg egy fehér dolgozott egy szabadon álló, két épület keskeny térközében elhelyezett bankjegy-automatán. Kezeslábasuk hátán „Szerviz” felirat virított. A furgonjuk a járdánál parkolt. Az oldalára cégnevet és telefonszámot festettek.

Alex becsusszant az árnyékba, előhúzta a mobiltelefonját, és beütötte a furgon oldalán látható számot.

Hivatalosnak tetsző géphang válaszolt, közölte a cég hivatali óráját és hasonló infókat. Alex bekukkantott a furgonba, azután elővette titkosszolgálatos jelvényét, és a két férfihoz lépett.

- Hello, fiúk, a masinát szervizelik?

Az alacsonyabbik a jelvényre sandított, és bólintott.

- Ja. Nagy mázli.

Alex az ATM-re nézett, és gyakorlott szeme azt látta, amit előre sejtett.

- Remélem, szakszervezeti tagok.

- A helyi 453-as oszlopos tagjai - heherészett az alacsony férfi. - De legalább túlórában vacakolunk ezzel a szarral.

Aha, témánál vagyunk!

Alex pisztolyt rántott, és rájuk szegezte.

- Na, nyissák csak ki szépen azt a gépet!

- Maga titkosszolgálatos, mi a franc köze van ATM-ekhez? - bosszankodott a fekete fickó.

- Nem mintha magyarázattal tartoznék maguknak, de a titkosszolgálatot eredetileg az Egyesült Államok hivatalos fizetőeszközének védelmére hozták létre. Nyissa ki! - célzott Alex a fekete férfi fejére.

Az ATM-ben nem kevesebb, mint száz kártya lapult.

Alex ismertette a párossal a jogait, miközben plasztikbilincset helyezett a csuklójukra, azután hívta a rendőrséget. Amíg várakoztak, a fekete pasas ránézett.

- Ezer éve csináljuk, és sose faragtunk rá. Hogy a picsába totózta ki?

- A kártyanyíláshoz leolvasót csatlakoztattak. Rögzíti a PIN-kódot, úgyhogy le tudják másolni a kártyát. Meg aztán a bankok smucigok. Kizárt dolog, hogy túlóradíjat fizessenek valakinek, hogy késő éjjel idekússzon ezt a ketyerét szervizelni.

Mihelyt a rendőrök elvitték a két zsiványt, Alex az utcán álló kocsijához ment. Még a váratlan, ám sikeres akció után is csak Kate Adams járt az eszében, aki napközben az igazságért küzd, esténként pedig koktélokat töltöget, és szemlátomást igen jóban van a lapátkezű szupertitkosügynök Tom Hemingwayjel.

Reménykedett, hátha másnap jobb napja lesz.

8. fejezet

Stone, Milton, Reuben és Caleb a Theodore Roosevelt-sziget fősétányán gyalogoltak. Az egykori elnöknek a Potomac folyó közepén emléket állító, harmincöt hektáros parkerdőben hamarosan tisztáshoz értek, ahol Teddy Roosevelt gigantikus szobra jobb kezét az égnek emelte, mint aki csaknem kilencven évvel a halála után újból hivatali esküt akar tenni. A gondosan kialakított területen téglával burkolt gyalogutakat, mesterséges csatornák fölött átívelő két kőhidat, valamint a szobrot kétfelől közrefogó hatalmas szökőkútpárt építettek.

Oliver Stone törökülésben elhelyezkedett a szobor előtt, a többiek is odatelepedtek. Stone a néhai elnök lelkes rajongói közé tartozott, ezért jártak ide, habár illetéktelen behatolókként, mivel a szigetet hivatalosan sötétedéskor lezárták.

- A Teve Klub rendes ülését hivatalosan megnyitom - jelentette be ünnepélyes hangon Stone. - Kötött napirend híján indítványozom, hogy a legutóbbi ülés óta tett megfigyeléseket vitassuk meg, majd térjünk át új kérdésekre. Ki támogatja az előterjesztést?

- Támogatom - vágta rá gépiesen Reuben.

- Aki helyesli, jelezze igennel! - tette hozzá Stone. Az igenek átvitték az indítványt, és Stone kinyitotta a hátizsákjából elővett jegyzetfüzetet. Reuben gyűrött papírdarabokat húzott ki a zsebéből, Milton pedig kicsomagolta laptop számítógépét, majd kis flakon fertőtlenítő oldatot vett elő a zsebéből, és alaposan megtisztogatta a kezét. Stone egy kis ceruzalámpával világította meg jegyzeteit, míg Reuben az öngyújtója imbolygó lángjánál olvasott.

- Brennan ma késő este elhajtatott - jelentette Stone. - Carter Gray elkísérte.

- Ezek ketten össze vannak nőve - jegyezte meg csípősen Reuben.

- Akárcsak J. Edgar Hoover és Clyde Tolson - toldotta meg tréfásan Caleb, miközben megemelte keménykalapját.

- Nekem inkább Lenint és Trockijt juttatják eszembe - dörmögte Reuben.

- Szóval nem bízol Grayben? - kérdezte Stone.

- Hogy lehet megbízni ilyen fütyiben, aki élvezi, hogy császárnak hívják? - felelte Reuben. - Ami meg Brennant illeti, csak annyit mondhatok, hogy földhöz verhetné a fenekét, és hálát adhatna a terroristákért, mert ha azok nincsenek, mehetne csórikám állást keresni.

- Nocsak, megint újságot olvasunk? - érdeklődött derűs hangon Stone.

- Arra használom az újságokat, hogy röhögtessenek, mint mindenki mást.

Stone tűnődő arcot vágott.

- James Brennan tehetséges politikus, és elsőrangú intellektus, de ennél is fontosabb, hogy képes bizalmat ébreszteni az emberekben. Belül azonban sötét szörnyeteg rejtőzik. Olyan terveket szövöget, amelyekről a közvéleménynek sejtelme sincs.

- Az a benyomásom - figyelte kíváncsian Reuben -, hogy nem annyira az elnökről, mint inkább Carter Grayről beszélsz.

- Több olyan világra szóló összeesküvésről gyűjtöttem adatokat, amelyekről eddig semmiféle médiaorgánum nem számolt be - vágott a szavukba izgatottan Milton.

- Én pedig - mondta Reuben a jegyzeteit nézegetve - személyesen értesültem három esetről, amikor a törvényhozás jelenlegi elnöke megcsalta igencsak bájos nejét.

- Személyesen értesültél? - meredt barátjára kétkedő arckifejezéssel Caleb.

- Két bennfentes jó ismerősöm tájékoztat folyamatosan a fejleményekről - reccsent rá Reuben. - Nyilvánvaló, hogy noha egyik-másik szoknyabolond elődje bajba került emiatt, a tisztelt képviselő úr a jelek szerint mégsem fér a bőrébe, és időnként továbbra is olyan helyekre dugja a micsodáját, ahová nem kellene. Mindent leírtam - lengette meg a jegyzeteit.

- Miféle jó ismerőseid azok? - firtatta Caleb.

- Magas beosztású hírforrások, akik névtelenek kívánnak maradni, amint magadtól is baromi jól tudhatnád - morogta Reuben, és visszagyömöszölte a zsebébe az állítólagos kicsapongásra vonatkozó adatokat.

- Jó, de hadd mondjak valamit a saját elméleteimről! - szólt közbe türelmetlenül Milton, majd a következő húsz percben lelkesen ecsetelte Észak-Korea és Nagy-Britannia világméretű terrorista célokra kötött feltételezhető kapcsolatait, valamint a Szaúdi királyi család egyik legfontosabb tagja által pénzelt jemeni cselszövést. - Úgy vélem, ezek az adatok meghatározó jelentőségűek a kétségkívül küszöbönálló globális földindulás szempontjából - zárta le fejtegetését.

A Teve Klub többi tagja kissé elképedten ült; rendesen így reagáltak, miután Milton előadta valamelyik kacifántos eszmefuttatását.

- Nem gondolod, Milton, hogy ez az észak-koreai-nagy-britanniai felvetés kissé erőltetett? - szólalt meg végül Reuben. - Elvégre azok a nyavalyás koreaiak szörnyen sótlanok, és bármi egyebet mondasz is a britekre, az tény, hogy elmés társaság.

- Nálad van valami érdekes? - nézett Calebre Stone.

- Majd frászt kaptunk, amikor nem találtuk a holland bibliánkat - felelte rövid gondolkodás után Caleb. Mindannyian várakozásteljesen pillantottak rá. - A holland bibliánkat! - kiáltott föl. - Romeyn de Hooghe kézzel színezett illusztrációival. Általános vélekedés szerint de Hooghe a legjelentősebb tizenhetedik század végi, tizennyolcadik század eleji holland illusztrátor. De végül kiderült, hogy minden rendben. Egyáltalán nem veszett el a kötet, csak adminisztrációs hiba történt.

- Hál' istennek! De rossz lenne de Hossz nélkül! - epéskedett Reuben.

Stone csalódottan fordult vissza hozzá.

- A kéjenc törvényhozódon kívül semmi igazán érdekes?

Reuben vállat vont.

- Sajnos rég kikerültem a körforgásból. Hamar elfelejtik az embert, Oliver.

- Akkor talán áttérhetnénk valami kézzelfoghatóbbra.

A többiek kíváncsian figyelték Stone-t.

Mély lélegzetet vett. Oly sok születésnapja múlt már el ünneplés nélkül, hogy kicsit törnie kellett a fejét, hány éves is tulajdonképpen. Hatvanegy - jött rá. Hatvanegy éves vagyok. A Teve Klubot réges-régen azzal a rendeltetéssel alapította, hogy szemmel tartsák a hatalmon lévőket, és mozgósítsák a közvéleményt, ha visszásságokat tapasztalnak, ez pedig lépten-nyomon előfordult. A Pennsylvania Avenue 1600., azaz a Fehér Ház előtt posztolt, följegyezte észrevételeit, és olyasmikért küzdött, amiket mások szemlátomást nem tartottak már fontosnak, például az igazságért meg a felelősségvállalásért.

Kezdett elbizonytalanodni, hogy érdemes-e.

- Látjátok, mi zajlik ebben az országban? - kérdezte most mégis fennhangon. Barátai szemébe nézett, akik nem válaszoltak. - Elhitethetik velünk, hogy védettebben élünk, de ez a biztonság nem okvetlenül jelent nagyobb szabadságot.

- A szabadságot olykor föl kell áldoznunk a biztonságért, Oliver - mondta Caleb, miközben súlyos zsebórájával bíbelődött. - Nem állítom, hogy ez tetszik nekem, de mi az alternatíva?

- Az alternatíva a félelemtől mentes élet - felelte Stone. - Kivált az olyan félelemtől, amelyet a túlzott riogatás okoz. A Carter Gray-félék nagyon jól értenek az ilyen félelemkeltéshez.

- Gray első hivatali évében az ember azt hitte volna, hogy simán lapátra teszik a pasast, de valahogy mégis talpon tudott maradni - ismerte el mérgesen Reuben.

- Ez is engem igazol, mert kétlem, hogy valaki ilyen ügyes vagy ennyire szerencsés. - Stone egy pillanatra elhallgatott, láthatólag jól megválogatta a szavait. - Véleményem szerint Carter nem tesz jót az ország jövőjének. Javaslom, hogy vitassuk meg a szóba jövő lehetőségeket.

Három társa értetlenül meredt rá. Végül Caleb tért magához elsőként.

- Pontosan mire gondolsz, Oliver?

- Arra, hogy mit tehetünk azért, hogy Carter Grayt fölmentsék titokügyi miniszteri hivatalából.

- Úgy érted, mi buktassuk meg Carter Grayt? - hökkent meg Caleb.

- Úgy.

- Az más - lélegzett föl színlelt megkönnyebbüléssel Reuben. - Már attól tartottam, hogy netán valami bonyolult feladatra akarsz vállalkozni.

- Se szeri, se száma a történelmi példáknak arra, hogy az elnyomottak legyőzik a hatalmasokat - jegyezte meg Stone.

- Na persze, de a való életben tíz esetből kilencszer Góliát rúgja szét David seggét - emlékeztette komoran Reuben.

- Akkor voltaképpen miért működtetjük még ezt a klubot? - kérdezte Stone. - Hetente összeülünk, megbeszéljük feljegyzéseinket, megfigyeléseinket és elméleteinket. Ugyan mi végre?

- Hajtottunk némi hasznot - válaszolt Caleb. - Bár sosem fogják a javunkra írni. Hozzájárultunk a pentagonbeli botrány feltárásához. Az egész abból a beszélgetéstöredékből pattant ki, amit a fehér házi konyhafőnök-helyettes véletlenül meghallott, azután elmesélt neked, Oliver. És ne felejtsd el a nemzetbiztonsági hivatali alvóügynököt, aki leiratokat módosított. Aztán meg ott volt a VHSZ-es ravaszkodás, amire Reuben bukkant rá.

- Azoknak már ezer éve - legyintett Stone. - Én azt kérdeztem, mi értelme a klubunknak most.

- Meglehet, hogy olyan, mint jó néhány más klub, csak éppen nincs székháza, az értekezleteinken nem szolgálnak föl frissítőt, és nélkülözzük a hölgytársaságot - mondta Reuben. - De hát mit vártál, ha egyszer nem fizetünk tagsági díjat? - tette hozzá vigyorogva.

Mielőtt Stone válaszolhatott volna, mind a négyen a fákon átszűrődő hangok irányába fordították a fejüket.

Stone azonnal az ajkához emelte a mutatóujját, és fülelt. Újra fölberregett a csónakmotor, és mintha közvetlenül a sziget partja mentén szólt volna. Fölkapták a cókmókjukat, és nesztelenül a környező cserjésbe indultak.

9. fejezet

Oliver Stone óvatosan félrehajtott egy ágat, és a keskeny résen át kikukucskált a Roosevelt-emlékmű előtti kikövezett térségre. Társait is izgatta, mi folyik a közelükben.

Két férfi jelent meg az egyik kavicsos gyalogúton, az egyik magas, vékony, szőke, a másik alacsony, köpcös, sötét hajú. Műanyag ponyvában cipeltek valamit. Miután letették a földre, Stone láthatta, hogy egy megkötözött embert. Kihúzták alóla a műanyagot, majd elemlámpával módszeresen végigpásztázták a területet. Szerencsére amint Stone észrevette a jövevények zsebéből előkerülő elemlámpákat, intett a társainak, hogy húzódjanak le a bokrok takarásába, rejtsék el az arcukat a fénykévék elől.

Az imént érkezettek elégedetten állapították meg, hogy magukban vannak, és ismét foglyukhoz fordultak.

Egyikük kivette az illető szájából a rongyot, és zsebre dugta.

A férfi összefüggéstelen hangokat hallatott. Ittasnak tűnt.

A köpcös revolvert húzott elő a kabátja alól, mialatt a másik kioldotta a fogoly kötelékeit. Az alacsony egy katonai málhazsákból majdnem teljesen üres palackot vett ki, a félig eszméletlen férfi két kezébe nyomta, majd a maradékból egy keveset a szerencsétlen ruhájára és szája köré locsolt.

Reuben már-már kirontott a bokrok közül, de Stone megfogta a karját. A másik férfi is fegyvert viselt; világosan látszott az övére fűzött pisztolytáska. A Teve Klub nem kockáztatott. Ha most fölfedik magukat, az egyet jelentett volna a halálos ítélettel.

Közben a revolveres férfi gumikesztyűt vett föl, és a fogoly mellé térdelt. Megfogta a fogoly jobb kezét, és a pisztoly markolatára szorította. A fogoly - talán a hideg fém érintésétől - kinyitotta a szemét. A köpcösre meredt, és váratlanul fölkiáltott:

- Sajnálom. Könyörgök, ne! Sajnálom.

A köpcös a földön fekvő szájába dugta a fegyver csövét, és a szájpadlásához nyomta. A fogoly egy pillanatig öklendezett, majd a köpcös meghúzta a ravaszt. A lövés hangjára a Teve Klub mind a négy tagja behunyta a szemét.

Miután ismét kinyitották, megbabonázva figyelték, ahogy a jövevények a holttest mellé helyezik a pisztolyt és az üveget. A magas férfi hátizsákjából patentzáras nejlontasakot vett elő, és a gyilkos fegyver mellé fektette.

Végül összehajtogatott papírlapot tett a halott férfi széldzsekijének zsebébe.

A két férfi végzett, és körülnézett, a Teve Klub tagjai pedig még jobban meglapultak a bokrok közt. Egy perc múlva a gyilkosok elvonultak. Amint lépteik zaja elenyészett, a Teve Klub egy emberként sóhajtott föl. Oliver mutatóujját az ajkához tartva, nesztelenül vezette ki társait rejtekhelyükről a tisztásra.

Reuben a holttest mellé térdelt, és megcsóválta a fejét.

- Legalább azonnal meghalt - mondta fojtott hangon. - Nem mintha ez enyhítene azon, hogy meggyilkolták. - A csaknem üres palackra nézett. - Dewar's. Úgy látszik, leitatták szegény balféket, hogy ne tudjon védekezni.

- Nincsenek iratai? - kérdezte Stone.

- Ez tetthely - emlékeztette reszkető hangon Caleb. - Semmihez sem szabad nyúlnunk.

- Igaz - értett egyet Reuben. Sóhajtva pillantott Miltonra, aki tébolyult hadonászással, hangtalanul adta elő kényszerneurózisos műsorát. - Inkább húzzunk innét a búbánatba, amíg szépen vagyunk, Oliver.

Stone is letérdelt, és halkan győzködni kezdte.

- Öngyilkosságnak álcázott kivégzést láttunk, Reuben. Ezek profi gyilkosok, én pedig szeretném tudni, ki az áldozat, és mit tudott, amiért meg kellett halnia.

Beszéd közben zsebkendőt vett elő, a kezére csavarta, átkutatta a halott zsebeit, és egy tárcát húzott elő.

Ügyesen széthajtotta, és minden tekintet az átlátszó műanyag lap alatti vezetői engedélyre szegeződött. Reuben elővette és fölkattintotta az öngyújtóját, hogy Stone leolvashassa a jogosítványról az adatokat.

- Patrick Johnson - közölte Stone. - Bethesdában lakott.

Visszatette a tárcát, benyúlt a másik zsebbe, és előhúzta azt a papírt, amit a gyilkos tett be oda. Az öngyújtó libegő lángjánál halkan fölolvasta a levél tartalmát.

- „Sajnálom, ez már sok nekem. Nem bírok így élni tovább. Ez az egyetlen kiút. Sajnálom, nagyon sajnálom.” És Patrick Johnson aláírás.

Caleb az elhunyt iránti tisztelet jeléül levette keménykalapját, és elmormolt egy imát.

- Az írás igen jól olvasható - folytatta Stone. - Gondolom, a rendőrség abból fog kiindulni, hogy az illető feltehetőleg öngyilkos kábulatba itta magát.

- Közvetlenül a meggyilkolása előtt is azt mondta, hogy sajnálja - jegyezte meg Reuben.

Stone a fejét ingatta.

- Szerintem akkor valami más miatt sajnálkozott. Az írás szövege egyszerűen segélykiáltás, tipikus öngyilkos búcsúlevél.

Visszatette a papírt. Eközben a keze beleütközött valamibe a halott zsebében. Egy kis piros kitűzőt húzott elő, és ráhunyorgott a félhomályban.

- Ez meg mi? - kérdezte Reuben, és közelebb tartotta az öngyújtóját.

- Mi lesz, ha visszajönnek? - vetette föl fojtott hangon Caleb.

Stone visszatette a kitűzőt, és megtapogatta Johnson ruháját.

- Csurom víz.

- Szerinted ezt minek hagyták itt? - mutatott a nejlontasakra Reuben.

- Azt hiszem, értem a célját, és a vizes ruháét is - felelte Stone rövid gondolkodás után -, de egyetértek Calebbel, hogy jobb, ha elmegyünk.

Fölkerekedtek, majd ráeszméltek, hogy Milton nincs velük. Visszafordultak, és a halott mellett guggolva találták, kezét a holttest fölé nyúlva számolt.

- Figyelj, Milton, tényleg mennünk kéne - sürgette Caleb.

Miltont azonban szemlátomást annyira megrázta a dolog, hogy nem bírta abbahagyni a számolást.

- Jaj, az isten szerelmére! - nyögött fel Reuben. - Esetleg álljunk neki mindannyian számolni, amíg vissza nem jönnek, hogy belénk eresszenek egy-két golyót!

Stone megfogta Reuben karját, hogy lecsitítsa, és előrelépett Milton mellé. Lenézett Patrick Johnsonra. A fiatal arcot már beesetté tette a halál. Stone letérdelt, gyöngéden Milton vállára tette a kezét.

- Mi már semmit sem tehetünk érte, Milton - mondta halkan. - A számolásban pedig hiába keresel vigasztalást, hiába próbálsz biztonságot találni benne, ha az a két férfi visszajön. Fegyver van náluk, Milton - tette hozzá nyersen -, nálunk meg nincsen.

Milton abbahagyta a szertartást, magába fojtotta a sírást, és remegő hangon megszólalt:

- Nem szeretem az erőszakot, Oliver. - Melléhez szorította a hátizsákját, majd a holttestre mutatott.

- Nem szeretem ezt.

- Tudom, Milton. Egyikünk sem szereti.

Ketten együtt álltak föl. Reuben megkönnyebbült sóhajjal követte őket a kavicsos gyalogúton, amely a csónakjukhoz vezetett.

 

Warren Peters, aki leadta Patrick Johnsonra a gyilkos lövést, a gumicsónakhoz visszafelé menet egyszer csak megtorpant az ösvényen.

- A francba! - suttogta.

- Mi az? - kérdezte Tyler Reinke, és idegesen körülnézett. - Rendőr naszád?

- Nem, csak majdnem elbaltáztam valamit. - Peters egy kis földet és kavicsot kotort össze a markába. - Amikor bemártottuk a pasast, a víz lemosta a cipőjét. Ha itt járt volna az erdőben, nem lenne tiszta a talpa. Az FBI rögtön kiszúrná.

A két férfi visszasietett az ösvényen a holttesthez. Peters leguggolt a meggyilkolt ember cipőjéhez, és a talpára kente a kavicsos földet.

- Jó, hogy eszedbe jutott - dicsérte Reinke.

- Gondolni sem merek arra, mi lett volna, ha ezt elcseszem. - Peters befejezte a maszatolást, és épp föl akart állni, de a tekintete megakadt valamin. - A rohadt életbe! - dühöngött. Fogcsikorgatva mutatott a papírra, amit az áldozat zsebébe rejtett: a sarka kikandikált. - Teljesen bedugtam, mert nem akartam, hogy túlságosan feltűnjön. Akkor most hogyhogy kilátszik?

Visszanyomta a cédulát a zsebbe, és fürkészőn nézett a társára.

- Talán valami állat próbálkozott?

- Alig néhány perc után? És mit akarna egy állat a papírral a hulla helyett?

Fölállt, elemlámpát vett elő a zsebéből, és ellenőrizte a kőburkolatot.

- Lehet, hogy tévedtél a papírt illetően - vélte Reinke. - Valószínűleg nem nyomtad be annyira, mint gondoltad.

Peters tovább vizsgálgatta a környéket, majd megdermedt.

- Most meg mi van? - türelmetlenkedett a másik férfi.

- Nem hallod?

Reinke mozdulatlanná merevedett, elnémult, azután leesett az álla.

- Valaki fut! Arra! - mutatott jobb kéz felé, az ő ösvényükkel ellentétes irányba.

A két férfi fegyvert rántott, és futásnak eredtek arrafelé.

10. fejezet

Stone és a többiek épp csak beugrottak a csónakjukba, és eltaszították. A köd mostanára besűrűsödött, megnehezítette a tájékozódást. Talán háromméternyire juthattak a szigettől a Kis-csatornában, amikor a két férfi kicsörtetett a fák közül, és meglátta őket.

- Lapátolj, ahogy csak bírsz, és hajtsd le a fejedet! - bíztatta Stone Reubent, aki azonban egyáltalán nem igényelt buzdítást. Széles válla és vastag karja herkulesi erőfeszítéssel mozgott, és a kis csónak eliramodott a parttól.

- Ne mutassátok nekik az arcotokat! - fordult a többiekhez suttogva Stone. - Caleb, vedd le a tökfödődet!

Mindannyian azonnal előregörnyedtek, Caleb lekapta a keménykalapját, és reszkető térde közé szorította.

Milton a csónakba szállása pillanatától kezdve számolt. A parton álló két férfi célba vette őket, de a ködben nem sokat láttak. Mindketten tüzeltek, ám a golyók a csónaktól majdnem félméternyire ártalmatlanul csobbantak a vízbe.

- Evezz, Reuben, evezz! - lihegte rémülten Caleb, és még jobban összekuporodott.

Üldözőik gondosabban céloztak, és még kétszer lőttek. Az egyik lövedék talált, deszkaszilánkok röppentek föl, és megsebezték Stone jobb kezét. Vér csordogált az ujjairól a csónak oldalára. Gyorsan elállította a vérzést ugyanazzal a zsebkendővel, amelyikkel megmotozta Patrick Johnsont.

- Oliver! - kiáltotta eszelősen Milton.

- Semmi bajom - felelte Stone. - Maradj lebukva!

A két fegyveres belátta, hogy hiábavaló a támadás.

Kirohantak.

- A csónakjukért mennek - figyelmeztette társait Stone.

- Akkor egy kis gubanc lesz, mert az övék motorcsónak - vágta rá Reuben. - Én húzok, ahogy csak bírok, de már nem sok benzin maradt a tankomban.

Stone megrántotta Caleb kabátujját.

- Caleb, vedd át az egyik evezőt, én meg a másikat.

Reuben helyet adott nekik, és a két férfi teljes erőből nekiveselkedett.

Az öböl elhagyása után általában északnak kanyarodtak a folyón, és visszatértek a kiindulási pontjukra. Most egyszerűen minél gyorsabban a szárazföldre akartak érni, ami azt jelentette, hogy egyenesen keletnek haladnak.

Megkerülték a sziget nyugati csücskét, és Georgetown felé fordultak.

- A fenébe! - Reuben a szigetet leste, miután meghallotta a csónakmotor berregését. - Úgy evezzetek, mintha az életünk függene tőle! - bömbölte Stone-nak és Calebnek. - Mert ezek baromira jönnek.

Látván, hogy Caleb és Stone fáradnak, Reuben félretolta őket az útból, ismét magához ragadta az evezőket, és nem csekély erejét bevetve húzott.

- Azt hiszem, közelednek - mondta kifulladva Caleb.

Közvetlenül a jobbján becsapódott egy lövés, mire Caleb a csónak fenekén lapuló Milton mellé hasalt.

Stone lebukott, ahogy egy másik lövés süvített el mellettük, azután meghallotta, hogy Reuben fölordít.

- Reuben? - fordult barátja felé.

- Semmi baj, csak súrolt, de elfelejtettem, mennyire éget az ilyen. Ezek a rohadékok elkapnak minket, Oliver - tette hozzá borúsan Reuben. - Öt hullát gyártanak ma éjjel.

Stone az alvó Georgetown halvány fényei felé nézett. Bár a meder ezen a szakaszon meglehetősen elkeskenyedett, még így is messze voltak a parttól ahhoz, hogy ebben a ködben onnét valaki láthassa, mi folyik.

Hátrapillantott a közeledő csónakra. Már ki tudta venni a fedélzeten ülő két férfi árnyalakját. Fölrémlett benne az a szakszerű eljárás, amellyel elintézték a szerencsétlen Patrick Johnsont. Elképzelte, hogy a saját szájába dugják a fegyvert, és meghúzzák a ravaszt.

A motorcsónak váratlanul eltért tőlük.

- Mi a... - hökkent meg Reuben.

- Biztosan a rendőrnaszád. Hallgasd! - suttogta Stone, dél felé mutatott, és a füléhez emelte a tenyerét.

- Rendőrök? - kérdezte megkönnyebbülten Caleb. - Gyorsan hívjuk föl magunkra a figyelmüket!

- Hogyne! - torkolta le határozottan Stone. - Mindenki maradjon csöndben! Reuben, hagyd abba az evezést!

Reuben csodálkozva nézett a barátjára, de beszüntette a húzást, és mozdulatlanul ült.

- Baromi mázlink lesz, ha nem rohannak egyenesen belénk - dörmögte.

Most már mindannyian jól hallották az erős hajtómű robaját. A ködön át látták az alig tízméternyire elhaladó járőrnaszád jobb oldalán végigfutó zöld fényeket. A naszád fedélzetén tartózkodó rendőrök nem hallhatták a gumicsónak motorjának hangját, mivel a sajátjuk elnyomta a zajt, és nem láthatták a kivilágítatlan evezős csónakot. A Teve Klub tagsága lélegzetvisszafojtva figyelte, amint a járőrnaszád lassan tovasiklott. Miután végre eltűnt a szemük elől, Stone megszólalt:

- Oké, Reuben, vigyél ki minket a partra!

Caleb felült.

- Miért nem akartad, hogy föllármázzuk a rendőröket?

Stone várt a válasszal, amíg a part körvonala élesen ki nem rajzolódott.

- Olyan helyen hajózunk, ahol nem lenne szabad, olyan csónakkal, amellyel hivatalosan nem is rendelkezünk. Az imént megöltek egy embert, és a holttestét a Roosevelt-szigeten hagyták. Ha bejelentjük a rendőrségnek, hogy gyilkosság szemtanúi voltunk, azzal elismerjük, hogy ott jártunk. Mondhatjuk, hogy láttunk két férfit, aki azután meg akart ölni bennünket, de nincs rá bizonyítékunk.

Most Milton is felült.

- De hát megsérültetek Reubennel.

- Az én sebem csak karcolás, Reuben kezét pedig alig súrolta a golyó, úgyhogy magának a lövésnek nincs meggyőző nyoma. Így a rendőrség mindössze azt állapíthatja meg, hogy holtan találtak egy embert, és az illetőt hajón szállították a szigetre, amelyen mi is megfordultunk. A mi csónakunk elég könnyen végrehajthatta ezt a feladatot, más vízi jármű pedig nincs a környéken, mert mire elmagyarázzuk a dolgokat, a motorcsónaknak híre-hamva sincs. A rendőrök nem sok hitelt adhatnak a szavainknak. Mit gondoltok, mi a legvalószínűbb következménye, ha előadjuk nekik a mesénket? - hordozta végig tekintetét várakozóan a társain Stone.

- Lecsuknak bennünket, és eldobják a kulcsot - motyogta Reuben, miközben letépett egy csíkot az ingéből, és bekötözte vele a karján ejtett felületes sebet. - Szeretném tudni, honnét jött rá hirtelen az a két szemétláda, hogy a szigeten vagyunk.

- Nyilván meghallottak bennünket - mondta Stone. - Vagy pedig más okból jöttek vissza, és észrevették, hogy valami nem stimmel. Talán nem tettem vissza rendesen a levelet vagy a kitűzőt.

- Nem is mondtad, miféle kitűző volt az - jegyezte meg Caleb.

- Olyan, amilyet a titkosszolgálatosok szoktak hordani a hajtókájukon.

- Szerinted titkosszolgálatos volt a pasas? - kérdezte Reuben, mialatt kifelé sodródtak.

- Valami olyasmi.

Miután partot értek, fürgén szárazra vontatták a csónakot, és a védőgát közelében, egy régi vízlevezető csatornában rejtették el.

- Most hogyan tovább? - tette föl a kérdést Reuben, ahogy Georgetown néma utcáin ballagtak.

Stone az ujjain számolgatta a tennivalókat.

- Kiderítjük, kicsoda volt a meggyilkolt férfi. Kiderítjük, miért ölték meg. És kiderítjük, kik ölték meg.

- Én meg még azt hittem, Carter Gray megbuktatása a rázós feladat - meredt rá hitetlenkedve Reuben. - Jesszusom, ember, tudod te, mit beszélsz?

- Igen, tudom - felelte szenvtelenül Stone.

- De miért kell bármit is tennünk? - kérdezte Caleb.

Stone rámeredt.

- Akik így gyilkolnak, azok jellemzően minden nyomot eltüntetnek, ami azt jelenti, hogy tőlük telhetően igyekeznek bennünket is fölkutatni és kinyírni. A rendőrséghez a fentebb vázolt okokból nem fordulhatunk, így hát melegen ajánlom, hogy...

- Hogy kapjuk el őket, mielőtt ők kapnak el minket - vágott közbe Reuben.

Stone továbbment, a Teve Klub többi tagja pedig mögötte szedte a lábát.

11. fejezet

Ahogy a furgon bekanyarodott az úton, előtűnt a kétarasznyi fényvisszaverő betűkből álló, gondosan kivitelezett felirat:

Üdvözöljük James H. Brennan elnök szülőhelyén, a pennsylvaniai Brennanben!

A szöveg mellett egészen jól sikerült, fába vésett képmás ábrázolta az elnököt. A furgon volánjánál ülő férfi mosolyogva nézett két társára, majd képzeletbeli pisztollyal Brennan fejére célzott, és „tüzelt”, három golyót eresztett a világ legnagyobb hatalmú személyiségének agyába.

A furgon a település központjába érkezett. Az ötvenezres lélekszámú Brennan, amely rövid idő alatt Pittsburgh jelentős alvóvárosává vált, most komoly reményeket fűzött egy nagyarányú megújhodáshoz, és a városszerte létesülő munkahelyek, egymás után alapított vállalkozások meg javában zajló építkezések e szép álom megvalósulásáról tanúskodtak. A remény jórészt azon alapult, hogy e helységből származott a nagy népszerűségnek örvendő jelenlegi elnök.

A becsvágyó törekvések még a város kellős közepén emelkedő, használaton kívüli víztornyot sem hagyták érintetlenül. A városatyák először Brennan arcképét meg az Egyesült Államok elnöki címerét kívánták elhelyezni az építményen. Miután felvilágosították őket, hogy ez nemcsak a jó ízlésbe, hanem jogszabályba is ütközne, inkább csillagos-sávos mintára mázoltatták, ezáltal hozták összefüggésbe a várost neves szülöttével. A furgonban ülő három férfi szintén erősen érdeklődött az USA legfőbb közjogi méltósága iránt, bár egészen eltérő okból.

A főutcától egysaroknyira lévő bérház előtt álltak meg. A három magas férfi vékony alkata elárulta, hogy nem a cukorban és telített zsírokban bővelkedő nyugati étrenden nőttek fel. Ketten Afganisztánban születtek, a harmadik Iránban, bár közel-keleti származásukat a diákokra jellemző stílussal - vagyis lötyögő farmerral, pulóverrel, edzőcipővel és hányaveti viselkedéssel - igyekeztek elhomályosítani. A helyi önkormányzati főiskola esti tagozatának mérnöki alapkurzusára iratkoztak be, holott valójában mindhárman jártasságot szereztek a légköri nyomással, szélirányváltozással, légellenállási együtthatóval összefüggő bizonyos természettudományos területeken, sőt olyan kevésbé közérthető témákban is, mint a Coriolis-gyorsulás és a pörgettyűprecesszió.

Az afganisztániak negyvenhez közeledtek, bár jóval fiatalabbaknak látszottak, a perzsa is betöltötte már a harmincat. Tanáraik és évfolyamtársaik Indiából és Pakisztánból valóknak hitték őket. A három muszlim tapasztalta, hogy a nyugatiak zömének a „közel-keleti” jelző hinduktól muszlimokig több mint hárommilliárd embert takar, és állampolgárság vagy nemzetiségi hovatartozás finom árnyalataival nemigen törődnek. Nem mintha ők hárman kirívónak számítottak volna Brennanben. Az elmúlt évtizedben sok közel-keleti áramlott az Egyesült Államokba, különösen a nagyvárosokba és azok környékére. Brennanben jó néhány vállalkozást indítottak szorgalmas Szaúdiak, pakisztániak és indiaiak.

A lakásban már várta valaki a három „diákot”. Amikor beléptek, a csaknem hatvanéves férfi nem nézett rájuk, tovább bámult ki az ablakon. Korát meghazudtolóan sovány, inas termetű volt, mint fiatalabb társai. Fehér bőrű amerikai létére respektussal viseltettek iránta, nyilvánvalóan vezető szerepet játszott a kis csapatban, amelynek tagjai Jack kapitánynak hívták. A tiszteletteljes megszólítást saját magának választotta kedvenc italmárkája, a Jack Daniel's után. Valódi nevét nem tudták, nem is kívánta az orrukra kötni. Jack kapitány Brennan határában, a Pittsburghbe vezető útnál bérelt családi házban lakott. Színleg ízért jött ide, hogy tervezett „vállalkozásához” telephelyet keressen. Ez bőven indokolta, hogy a környéken sok üres telket szemügyre vegyen.

Távcsövén át e pillanatban épp az átellenben álló Irgalmas Kórházat vette szemügyre. A második világháború befejezésekor létesített intézmény alacsony, fehér tömbje építészeti szempontból nem sok látnivalót nyújtott. A közvetlen környék egyedüli kórházaként vonta magára Jack kapitány érdeklődését.

A kórház hátsó frontján gépkocsival jól megközelíthető bejárat nyílt, de igen szűk, ráadásul hosszú utat kellett onnan megtenni a felvételi pultig. Így még a mentősök is szinte minden esetben elöl álltak meg, és a lépcső melletti kerekes székes rámpát használták. Jack kapitánynak nagyon jelentős, sőt kulcsfontosságú tényező volt ez, olyannyira, hogy egyszer huszonnégy órán át videokazettára rögzítette az egész jövés-menést. Beszerezte az Irgalmas Kórház szintalaprajzait is, és a legnyilvánvalóbbtól a legeldugottabbig ismert minden be- és kijáratot.

Tovább figyelte, amint egy mentőautóból pácienst emelnek ki, és guruló hordágyon sietve betolják a főkapun. Jack kapitány úgy látta, itt kitűnő a röppálya. A magas térszint pedig az ő munkakörében majdnem mindig kedvezőnek minősült.

Leült, úgy nézte, amint az egyik férfi laptoppal matat, a másik kettő pedig valami készülék használati útmutatóját tanulmányozza.

- Mi a helyzet? - kérdezte.

- Másik csevegőoldalra álltunk át - felelte a laptopnál ülő iráni. A képernyője szélére ragasztott papírszeletre pillantott. - Ma az Elfújta a szél a soros.

- Nem rajongok érte - mondta savanyúan a vezetőjük.

- Miért olyan nagy ügy, ha fúj a szél? - kérdezte az egyik afganisztáni.

Egy mozis csevegőszájtot választottak, amely minden idők ötven legjobb amerikai filmjével foglalkozott.

Erősen kétesnek tűnt, hogy a bűnüldöző szervek az interneten mozidarabokról locsogókat kísérjenek figyelemmel, így Jack kapitányék viszonylag egyszerű rejtjelezési módszert alkalmaztak. Emellett naponta másik filmre váltottak.

- Mindenki menetrend szerint halad? - kérdezte ápolt szakállát vakargatva Jack kapitány.

Brennanben több más műveleti csoport is dolgozott. A hatóságok persze terrorista sejteknek nevezték volna őket, de Jack kapitány ezt közönséges szőrszálhasogatásnak tartotta. A külföldön tevékenykedő amerikai műveleti csoportokat éppígy tekinthette terrorista sejteknek az a náció, amelyiknek ártani szándékoztak. Ő csak tudta, elvégre sok efféle csoportban működött már. Mihelyt túltette magát a hazafias blődségeken, fölismerte az igazságot: az ember csak azok részére végezze megélhetésképpen azt, amit ő, akik a legtöbbet hajlandóak fizetni érte. Ez az egyszerű szemléletváltoztatás kimondhatatlan bonyodalmaktól szabadította meg az életét.

Az iráni végigolvasta a chatszövegeket. Olyan gyakorlatra tett már szert ebben, hogy kapásból desifrírozta a kódolt üzeneteket.

- Minden zökkenőmentesen, terv szerint alakul. - Némi hitetlenkedéssel tette hozzá: - Még a nő is jól halad. Nagyon jól.

- A nők sokkal többre képesek, mint amit feltételezel róluk, Ahmed - mosolygott a megjegyzésen az amerikai. - Minél hamarabb megérted ezt, annál jobban jársz.

- Mindjárt az jön, hogy a férfiaké a gyengébbik nem morgolódott Ahmed.

Jack kapitány a két afganisztánira nézett. Mindketten tadzsikok voltak, az északi szövetségben szolgállak, mielőtt erre a küldetésre toborozták őket. Az amerikai az anyanyelvükön, dariul szólt hozzájuk.

- Nálatok ma is eladják a lányokat a vőlegénynek?

- Még szép - felelte az egyikük. - Mi másra jók?

- Változnak az idők, barátom - mondta Jack kapitány. - Nem egészen a tizennegyedik században élünk.

- Semmi kifogásunk a modern nők ellen - kottyantotta közbe a másik afganisztáni -, amennyiben engedelmeskednek a férjüknek. Ha szót fogadnak, semmi gond. Szabadok.

Jack kapitány tudta, hogy a szabadság ebben az értelmezésben viszonylagos. Ha egy afganisztáni nő válni akar, mindenét elveszíti, a gyermekeit is beleértve. A házasságtörő feleséget még akkor is kivégzik olykor a saját rokonai, ha a férje másik asszonyt vitt a házhoz. A férfiak irányítanak mindent, ők mondják meg, járhat-e iskolába egy nő, vállalhat-e állást, kihez menjen feleségül. Ez ősi afganisztáni törzsi szokásokon alapult, nem az iszlámmal kezdődött, nem a tálibok honosították meg, de nem is fordultak szembe vele.

- Ez nem csak a nőkre vonatkozik - mondta az első afganisztáni. - Nekem is engedelmeskednem kell az apámnak, akkor is, ha nem értek egyet vele. Övé az utolsó szó. Ez tisztelet és becsület kérdése.

Helyben vagyunk - gondolta Jack kapitány. - Megnézhetné magát, aki ezen az évezredek óta uralkodó felfogáson próbálna változtatni.

Fölállt.

- Nincs sok időnk az előkészítő csapat érkezéséig.

- Ha éjjel-nappal kell dolgoznunk, akkor is elkészülünk - jelentette ki Ahmed.

- Ne feledd, hogy iskolába jártok! - emlékeztette Jack kapitány.

- Csak estin.

- Brennan, micsoda városnév! Úgy tudtam, csak zsarnokok neveznek el magukról helységeket - fintorgott az egyik afganisztáni.

- Nem Brennan tette - mosolyodott el Jack kapitány. - Az emberei nevezték el róla. Végül is ez a demokrácia.

- Ettől kevésbé diktátor Brennan? - kérdezte a másik afganisztáni.

Jack kapitány arca elkomolyodott.

- Nem nagyon érdekel. Csak azt tartsátok észben, hogy egyetlen lehetőséget kapunk.

12. fejezet

Az utca másik oldalán az Irgalmas Kórház sürgősségi osztályának egyik orvosa lépkedett a folyosón az igazgatóság munkatársával. Az orvos nemrégiben állt munkába a kórházban, ahol örömmel fogadták, mivel rendszerint munkaerőhiánnyal küzdöttek. Ahogy a folyosón haladtak, a doktor idegesen pillantott az egyik ajtónál posztoló fegyveres őrre.

- Fegyveres őrség? Csakugyan szükséges ez? - kérdezte.

Az intézményvezetés képviselője vállat vont.

- Sajnos. Az elmúlt fél évben kétszer rabolták ki a patikánkat. Nem engedhetünk meg magunknak több betörést.

- Erről miért nem tájékoztattak, mielőtt aláírtam a szerződésemet?

- Nem akarjuk nagydobra verni.

- De hát azt hittem, hogy Brennan békés kisváros - mondta az orvos.

- Hogyne, az is, csak tudja, itt ez a rengeteg gyógyszer. Persze fegyveres őrök mellett senki sem próbálkozik semmivel.

Az orvos hátrasandított a biztonsági emberre, aki mozdulatlanul állt a falnál. A doktor arckifejezéséből látszott, hogy nem osztozik igazgatósági kollégája bizakodó hangulatában.

Miközben a folyosón ballagtak, az épület egy másik részében az egyenruhás Adnan er-Rími indult őrjáratra.

Külseje alaposan megváltozott a virginiai erdőben történt „elhalálozása” óta. Mostanában sok ilyen halott rótta Brennan utcáit.

A pennsylvaniai Brennan peremén elhanyagolt üzletsor állt, amelynek bérlőkörét egy zálogház, néhány olcsó bérű családi vállalkozás, egy óvadékkölcsönző meg egy grillcsirkés képezte. Az összes többi kiadó helyiség üresen tátongott - egyetlen irodát kivéve. Ennek az egynek a kirakata le volt takarva, mivel a berendezés nem készült még el. Voltaképpen el sem kezdődtek a munkálatok, sőt tervbe sem vették, hogy valaha elkezdődjenek.

A hevenyészett pozdorjalemez fallal elválasztott hátsó traktusban két arab meg egy harmadik férfi tartózkodott. Az egyik arab egészségügyi szakmérnök volt, a másik vegyész, bár mindketten rendelkeztek egyéb képzettséggel is. A karosszékben ülő harmadik férfi, az USA nemzeti gárdájának egykori tagja idegesen nézegette a fal melletti asztalon szépen sorba rakott különféle felszereléseket, amelyek között akadtak fogók, elektromos csavarhúzók, villanyhuzalok és egyéb, fejlettebb eszközök is. A volt nemzeti gárdista nyugtalanul pillantott jobb keze hűlt helyére. A csonkról öntvénymintát vettek, és fémujjakkal ellátott, csillogó fémtokot húztak rá.

- Csak lazítson! - buzdította a vegyész, és szelíden megfogta az ideges úriember vállát.

A mérnök egy hosszú dobozból valami tárgyat vett ki, és fölmutatta. Úgy festett, mint egy emberi kéz.

- Szilikonból készítettük, lemásoltuk hozzá az érhálózata lefutását, utánoztuk a természetes bőrszínét, sőt még a szőrszálak árnyalatát is egyeztettük. A fémtokba és a csuklójához csatlakoztatott belső kézbe vezetett huzalok révén mind az öt ujj akkumulátorosan mozgatható, behajlítható. A régebbi modellekben csak a hüvelyk-, a mutató- és a gyűrűsujj mozgott. Most annyira sikerült lekicsinyíteni a beépített vezetékrendszert, hogy az új generációs gyártmány mérete hozzávetőlegesen megegyezik egy tényleges emberi kézével. - A protézis mellé tartotta a kezét. - Láthatja, hogy csak egy-két centivel hosszabb a normálisnál.

A férfi mosolyogva bólogatott. Nyilvánvaló volt, hogy arra gondol, ez a műkéz szakasztott olyan, mint egy igazi.

- A csuklóízülete szilárd, a megmaradt csuklóizomzata is erős, ez sokat segít majd - mondta a mérnök.

A belső kézbe ágyazott elektródok jó összeköttetést biztosítanak az izmokkal.

- Ja, baromi mázlim van - mondta keserűen a férfi.

A szilikonkezet a fémtokra illesztették, és rögzítették, majd néhány egyszerű gyakorlatot végeztettek a férfival.

- Ha fölfelé nyomja a csuklóizmait, a kéz kinyílik - magyarázta a mérnök. - Ha elernyeszti az izmokat, ökölbe szorul. Próbálgassa!

A férfi tíz-tizenötször ismételte a feladatot, miközben a másik kettő feszülten figyelte. Egyre könnyedebben bánt az eszközzel.

- Jó - bólintott helyeslően a vegyész. - Kezd belejönni, de tovább kell gyakorolnia. Nemsokára gondolkodás nélkül megy majd. Természetesnek fog érződni.

A karosszékben ülő férfi megdörzsölte az álkezet az acélkampóval, amely a másik kezét alkotta.

- Tapintásra igazi? - kérdezte. - Én nem tudom megállapítani.

- Akivel kezet fog, az az eltérő felszínből és a bőr alacsonyabb hőmérsékletéből rájön, hogy nem valódi - felelte a mérnök -, de minden más tekintetben nagyon is igazinak látszik.

A férfi csalódottnak tűnt a hallottaktól, és elfordította a fejét az új kéztől.

- Nem kaphatja vissza, amit elveszített - közölte nyersen a vegyész -, de ez jobb, mint az eddigi, és ha kívánja, a másik kezét is megcsináljuk.

A férfi a fejét rázta, és fölemelte a kampót.

- Ezt megtartom. Nem akarom elfelejteni, mi történt velem.

- Az egyenruhája megvan? - kérdezte a mérnök.

A férfi bólintott, miközben továbbra is új kezét nyitogatva-csukogatva állt föl a karosszékből.

- Az is emlék, szükségem nincs rá.

- Milyen rangban szolgált?

- A nemzeti gárdánál őrmesterségig vittem. - Újra behajlította a kezét. - És ha ennek vége?

- Gondoskodni fogunk önről a megállapodás szerint - válaszolta a mérnök.

- Az szép lesz, végre gondoskodik rólam valaki.

- A szokott módon tartjuk a kapcsolatot.

Kezet ráztak.

- Jó érzés, hogy végre képes vagyok erre - mondta a volt nemzeti gárdista.

Miután távozott, a két férfi ismét munkához látott. Az asztalon egy másik, arab feliratú doboz feküdt. Az egyik férfi kinyitotta. Műanyagba csomagolt rozsdamentes acéltartály pihent benne. A tartályban egy folyadékkal töltött üvegcse. A férfi kiemelte a fiolát, és a fény felé tartotta.

Jól tudta, hogy az FBI értékelése szerint a világ három legerősebb halálos mérge - életveszélyességi sorrendben - a plutónium, a botulizmus toxinja és a ricin. Az ampullába ezeknél jóval kevésbé veszedelmes mérget zártak, de a maga módján az az anyag is nagyon hatékony volt.

A kézbe, amelyet az imént helyezett a volt nemzeti gárdistára, egy tasakot rejtettek. Ha a bőrbe ágyazott parányi kioldógomb megnyomódott, és a csukló egészen sajátos módon elfordult, akkor a tasak kinyílt, és a benne tárolt bármiféle folyadék a mesterséges pórusokon át kijutott. Javában dolgoztak, amikor a vegyész megszólalt: - Nagyon elkeseredett ez a nemzeti gárdista.

- Te nem lennél az? - kérdezte a társa.

13. fejezet

Tom Hemingway mezítláb ült a Capitoliumtól nem messze található szerény lakásában. Öltönyét már pólóra és rövidnadrágra cserélte. Bár későre járt, nem érezte fáradtnak magát. Sőt ereiben pezsgett az adrenalin. Éppen most kapta a hírt, hogy Patrick Johnson meghalt. Hemingwayt nem furdalta a lelkiismerete, elvégre az az ember csak magát okolhatta. Az ám, de a gyilkosságnak tanúi akadtak, és meglógtak. Ez természetesen fenekestül felfordíthatott mindent.

Bement a hálószobájába, kinyitotta a titkos padlószéfet, dossziét vett elő, és az étkezőasztalhoz telepedett. A dossziéban vagy huszonöt férfi és egy nő fotója sorakozott. Muszlim volt mind. A hatóságok Amerika ellenségeinek minősítették volna őket. Ez a társaság Tom Hemingway életének két teljes esztendejét testesítette meg. A csoport azon tagjaival pedig, akik így vagy úgy szembekerültek a törvénnyel, Hemingway csodát művelt.

Halottaknak mutatta az élőket.

Az édesapja, Franklin T. Hemingway őexcellenciája államférfi volt, méghozzá olyan időkben, amikor ez a szó még némi tényleges jelentést hordozott. Magasra jutott a ranglétrán, nagykövetként a földkerekség diplomáciai szempontból legmegterhelőbb országaiban állomásozott. Nemzedéke egyik kimagasló békekovácsaként, odaadó és talpig becsületes köztisztviselőként dicsérték mindenütt, amíg idő előtt el nem ragadta az erőszakos halál.

Tom Hemingway végül beletörődött az apja elvesztésébe, de tudta, hogy sohasem fogja - és nem is akarta - túltenni magát rajta. Szerette és tisztelte az öreget, akinek példájából mások iránti figyelmességet és együttérzést tanult. Sok nagykövettel ellentétben, aki busás kampányadományokkal „vásárolta meg” címét, és egy pillanatig sem vesződött azzal, hogy megismerje annak a földnek a nyelvét, kultúráját, ahová küldték, Franklin Hemingway családostul mintegy megmerítkezett a vendéglátó ország nyelvében és történelmében. Ennélfogva Tom Hemingway sokkal inkább értette és méltányolta mind az iszlám, mind Ázsia világát, mint gyakorlatilag bármely honfitársa.

Mégsem lépett diplomata apja nyomdokaiba, mert Tom Hemingway úgy vélte, vérmérséklete nem teszi alkalmassá arra a pályára. Annál inkább vonzotta a kémek világa. A Nemzetbiztonsági Hivatalban kezdett, majd a CIA-hez helyezték, ott küzdötte föl magát. Fontos, sőt tisztes karriernek tűnt, és az édesapjától örökölt munkamorállal vetette bele magát.

Kiválóan helytállt a terepen, a világ legveszélyesebb tűzfészkeibe vezényelték. Olykor csak perceknek köszönhetően vészelte át az élete kioltására törő merényleteket. Ő maga viszont eredményesen gyilkolt hazája nevében. Segédkezett államcsínyek megrendezésében, amelyek a nép által választott kormányokat döntöttek meg. Felügyelt műveleteket, amelyek bizonytalanságot teremtettek amúgy is gyönge harmadik világbeli országokban, mert ezt tartották a legjobb megoldásnak az Egyesült Államok számára leghasznosabb légkör kialakítására. Megtett mindent, amit kértek tőle, sőt még többet is.

És végső soron mindezt semmiért. A drágalátos munka, amelyet végzett, nem volt egyéb svindlinél, inkább üzleti, semmint nemzeti érdekek vezérelték, mindössze annyit ért el, hogy még jobban elmérgesítette a helyzetet.

Úgy látta, a világ közelebb került a pusztuláshoz, mint valaha, pedig Tom Hemingway látott már egyet-mást.

Számos ok vezetett idáig, mindenekelőtt a víz, olaj, földgáz, vasérc, szén és más természeti kincsek válságos megfogyatkozása. E becses javak oroszlánrészét gazdag országok sajátították ki, például az Egyesült Államok, Japán és Kína, a legszegényebbeknek pedig csak morzsákat hagytak. De több volt ez a tehetősek és nincstelenek szövevényes történelmi előzményekre visszatekintő témájánál. A tudatlanság és a türelmetlenség alapvető kérdésébe torkollott. Hemingway gyakran párosával találkozott velük, sosem lelhette föl az egyiket, a tudatlanságot annak gonosz ikerpárja, a türelmetlenség nélkül.

Apja negyvenévesen elmondhatta magáról, hogy segített békét teremteni olyan országokban, amelyek addig csak háborút ismertek. Ugyanennyi idős korára Tom segített sok helyütt szétszaggatni a békét, romba dönteni a világ nagy részét. Származását figyelembe véve lesújtó felismerésre jutott.

Azután leült, átgondolta választási lehetőségeit, és lassanként összeállt egy terv. Törekvéseit sokan reménytelenül naivaknak bélyegezték volna, azzal az okoskodással, hogy a világ nem így működik. Kijelentették volna neki, hogy szánalmas bukásra van ítélve. Holott pontosan ezek az emberek a világ bizonyos részein segítségnyújtás ürügyén kegyetlenkedtek. Bűncselekményeiket olyan aljas indokból követték el, mint az anyagi haszonszerzés meg a hatalomvágy, és arra számítottak, hogy még csak komolyan kérdőre sem vonják majd őket azok, akikkel oly nyilvánvalóan elbántak. Hát akkor ki is a naiv? - tűnődött el Hemingway.

„Hivatalos” foglalkozása révén a legutóbbi években keresztül-kasul beutazta a Közel-Keletet. Ezen idő alatt apránként kialakította összerakós játéka darabkáit, megismerkedett olyan személyekkel, akiknek közreműködését igényelte. Kétkedőket bőven talált, de azután egy illető, akit már csak mint az édesapja hűséges barátját is őszintén tisztelt, vállalta, hogy segít. Ez az ember nemcsak kapcsolatot szerzett más egyénekhez, hanem egy jól kidolgozott művelet felépítéséhez szükséges pénzeszközöket is. Hemingway egy pillanatig sem hitte, hogy ezt az úriembert nem hajtják ebben önös érdekek. Az amerikai születésű és neveltetésű Tom Hemingway azonban a térségbeli minden összeköttetése, nyelv- és kultúraismerete birtokában sem teljesíthetett volna egymaga ilyen emberfeletti feladatot. És ha a naivitás határait súroló idealizmusban szenvedett is, brutális valóságérzékkel látta, miként kivitelezheti legeredményesebben a tervét.

Nemegyszer kívánta, bárcsak élne még az édesapja, hogy tanácsot kérhessen tőle. Ámbár tudta, mit mondana Franklin Hemingway: Ne tedd, ez nem helyes! Pedig meg akarta tenni.

És valójában miféle indíttatásból? Hemingway sokszor tette föl magának ezt a kérdést, ahogy a folyamat kibontakozott. Hol ilyen, hol olyan válasszal állt elő. Végül arra a következtetésre jutott, hogy nem a hazájáért teszi, nem is a Közel-Keletért, hanem azért a bolygóért, amely egykettőre kifogy a további lehetőségekből. Meg talán az apja iránti tiszteletből is, aki a békéért élt, de erőszakos halált halt, mert az emberek nem hajlandóak szót érteni egymással.

Talán ilyen egyszerű és ilyen bonyolult ez az egész.

14. fejezet

Patrick Johnson holttestét másnap korán reggel egy marylandi általános iskola ötödik osztályosai fedezték föl, akik tanáruk vezetésével többet akartak megtudni Teddy Rooseveltről. Sajnálatos módon sokkal többet tudtak meg, mint amennyire számítottak.

Aznap délelőtt Alex Ford a munkahelyére tartott állami tulajdonú romhalmaz Ford Crown Victoriájával. Ha mást nem is, változatosságot valóban nyújtott a washingtoni területi iroda. A WTI főnöke, a vezető különleges ügynök, azaz VKÜ úgy vélte, a valamennyi szolgálati területen széles körű tapasztalatokat szerzett ügynökök e gyakorlati ismereteik révén jobban tudják végezni a munkájukat. Alex általában egyetértett ezzel a felfogással.

Ezen a héten például már teljesített megfigyelést pár folyamatban lévő ügyben, lehúzott néhány órát fogolyszállítással, őrt állt több magas rangú külföldi vendég mellett, és egyszer behívták a WTI ügyeletén fenntartott nonstop kapukülönítménybe.

A titkosszolgálat őrző-védő hírszerzési osztagának keretében működő kapukülönítményt akkor vetették be, ha valaki megjelent a Fehér Háznál, kopogtatott a kapun, és előzetes bejelentés nélkül kívánt találkozni az elnökkel. Az ember nem is hinné, milyen gyakran előfordult ez. Egy fickó például félévente fölbukkant, közölte az őrökkel, hogy ez az ő háza, és mindannyian magánlaksértést követnek el. A titkosszolgálat megállapította, hogy teliholdkor is fölélénkül az effajta mozgolódás. Az ilyen hajmeresztő viselkedést tanúsítókat rendszerint fölkeresték a titkosszolgálat emberei, majd némi agykurkászás következett, esetleg rövid időzés a hűvösön vagy - attól függően, mennyire háborodottnak ítélték az ügynökök az illetőt - a Szent Erzsébet Szövetségi Elmeklinikán.

Alex leparkolt, bement a WTT-be, biccentett az előcsarnokban strázsáló széles csípőjű nőnek, végighúzta belépőkártyáját a felvonó kapcsolótáblájának nyílásában, és fölvitette magát a harmadik emeletre, ahol a főváros és környékének térségi akciócsoportja székelt. Az akciócsoport szorosan együttműködött a virginiai és marylandi rendőr-főkapitánysággal meg egyéb szövetségi bűnüldöző szervekkel egy rakás gazdasági bűncselekmény ügyében. Ez jól hangzott, az viszont már kevésbé, hogy a bűnözők szorgoskodása több munkát adott, mint amennyit az akciócsoport belátható időn belül elvégezhetett volna.

A titkosszolgálat három szintet foglalt el az épületben, és Alex most a harmadik emeleti jókora nyitott térben elhelyezett, falak nélküli munkaállomására igyekezett. E-mail várta Jerry Sykes VKÜH-tól, vagyis a vezető különleges ügynök helyettesétől, hogy amint beér, menjen föl az ötödikre.

Ezt kissé szokatlannak találta. Talán tegnap este megsértett valami személyiségi jogokat, amikor letartóztatta a két bankjegy-automatás tökfejet?

Fölliftezett az ötödik emeletre, kiszállt, és végigballagott a folyosón, menet közben biccentgetett az ismerősöknek. Elhaladt a szolgálatjelző falitábla mellett. A táblán a WTT-s ügynökök mágneshátú fotóit rendezték pillanatnyi megbízásaik szerinti csoportokba. Ez a nem kimondottan csúcstechnikás módszer jó áttekintést adott az állomány hollétéről. A biztonság kedvéért létezett egy elektronikus szolgálatjegyzék is, mert némely imposztorok nem átallották más feladatokhoz átrendezni az ügynökök fényképét. Így előfordulhatott, hogy egy bűnügyekhez beosztott munkatárs a tábla szerint váratlanul a toborzó részleg íróasztalhoz láncolt, álmatlanságban szenvedő világában találta magát.

Néhány kép fejjel lefelé állt, ami azt jelentette, hogy tulajdonosa pillanatnyilag külső feladaton, a WTT-n kívül dolgozik. Sok fotón piros vagy kék pötty, a Republikánus, illetve a Demokrata Párt hagyományos színe ötlött szembe, de nem pártállásra utalt, bár egyesek ezt próbálták elhitetni idelátogató rokonaikkal és ismerőseikkel, hanem azt jelezte, hogy az adott ügynök Virginiában vagy Marylandben lakik.

Sykes fölállt az íróasztalától, amikor Alex megjelent az ajtóban.

- Csüccs le, Alex! - kínálta hellyel. Alex leült, és kigombolta a zakóját.

- Most ledorongolás jön, vagy csak dumcsizni szottyant kedved? - mosolyodott el, és Sykes hál' istennek visszavigyorgott rá.

- Hallottam a tegnap esti hőstettedről. Imádjuk az olyan ügynököket, akik ingyen túlóráznak. Máskor is nyugodtan megteheted, ne fogd vissza magad.

- Ha köszönetképpen meg akartok dobni egy csinos fizuemeléssel, azt éppenséggel nem utasítanám vissza.

- Álmodik a nyomor. Vadiúj játszanivalót kapsz, ez tényleg nagy durranás - ütögetett meg egy asztalán fekvő dossziét Sykes. - Most csúzlizták ide a központból a VKÜ-nek, tőle meg nekem.

Alex gyanakvó arcot vágott.

- Telítve van a kapacitásom, Jerry. Amíg nem vonják ki a forgalomból a pénzt, az emberek megpróbálják lenyúlni vagy hamisítani.

- Ezt most felejtsd el. Mit szólnál egy jó kis emberöléshez?

- Nem emlékszem, hogy szerepelne a munkaköri leírásomban - felelte kelletlenül Alex.

- Nézd meg, mi áll a jelvényeden meg a fizetési kimutatásodon. Pénzügyminisztérium helyett immár azt írják rá, hogy Belbiztonsági Minisztérium, úgyhogy rengeteg fincsi téma vár kiosztásra a puttonyunkban. - Sykes a dossziéba pillantott. - Ma reggel a Roosevelt-szigeten holtan találtak egy Patrick Johnson nevű férfit lőtt sebbel a szájában, búcsúlevéllel a zsebében, a holttest mellett revolverrel meg egy üveg skót whiskyvel.

- Kicsoda az illető? - kérdezte Alex.

- Az NBVK-ban dolgozott - felelte Sykes a Nemzetbiztonsági Veszélyelemző Központra utalva. - Vagyis közénk tartozott. Így kerülsz a képbe.

- De hát az átszervezés óta az NBVK már nem a titkosszolgálathoz, hanem az NHK alá tartozik. Ahogy jóformán az egész hóbelevanc.

- Igaz, de továbbra is belefolyunk az ügyeibe, Johnson pedig legalábbis elvileg a titkosszolgálat meg az NHK közös alkalmazásában állt.

- Lőtt seb a szájban, a srác alighanem berúgott, ott a revolver és a búcsúlevél. Mit kell ezen vizsgálni?

- Egyelőre öngyilkosságnak néz ki a dolog, és alighanem ebben is maradunk. Mivel szövetségi területen esett meg, és szövetségi alkalmazottat érintett, az FBI meg a parkfelügyelet nyomoz. Szeretnénk azonban, ha valaki képviselné az érdekeinket. Amennyiben öngyilkosság történt, simán beadjuk a sajtónak. Ha viszont valami más, akkor a végére kell járnunk. Ez lesz a dolgod.

- Miért a Roosevelt-szigeten halt meg Johnson? Talán Roosevelt-buzi volt?

- Ezt neked kell kiderítened. De vigyázz, nehogy az FBI lekörözzön!

- Minek köszönhetem ezt a baromi nagy megtiszteltetést, Jerry? - kérdezte Alex. - Az ilyesmit nem a belső ellenőrzés szokta intézni?

- De. Téged egyszerűen csíplek - válaszolta epésen Sykes. - A személyvédelemben lehúzott időd után egyébként is rád fér, hogy minél több igazi munkát kapj.

- Vicces, akkor is ugyanezt mondták, amikor a személyvédelemhez vezényeltek.

- Ki mondta, hogy az élet igazságos?

- Olyantól sosem hallottam, aki valaha is jelvényt hordott - vágott vissza Alex.

- Láthattad, milyen kölykök szaladgálnak itt - öltött komoly képet Sykes. - Ügyesek, okosak, és szétdolgozzák az agyukat, de átlagosan hatévi gyakorlatuk sincs. Te háromszor ennyit nyomtál le. Ha már a fiatal versenyzőknél tartunk, vedd magad mellé Simpsont. Hadd szokja a gyűrődést!

- Ennek a Simpsonnak nincs véletlenül valakije odafönn?

- Miért? - kérdezte Sykes, de mintha mosoly suhant volna át az arcán.

- Csak azért, mert ez a zöldfülű mintha mindig megúszná a trutyi melókat.

- Annyit mondhatok, hogy Simpson valami hájfejűnek a retyerutyája, és az emberek hajlamosak kicsit lazán előadni magukat ennél a zöldfülűnél. Neked nem muszáj. Tessék, az akta! Vár a tetthely, kapd el a gyilkosokat!

Ahogy Alex fölállt, Sykes hozzátette:

- A szokásos kilencvennapos jelentéstétel erre az esetre nem vonatkozik. Naponta részletes e-mailt akarunk. És nem árt, ha tudod, hogy egyenesen a VKÜ-höz meg a központba megy.

- Rendben.

- Ahogy már jeleztem, ez nagy durranás, ennek megfelelően bánj vele!

- Vettem az adást, Jerry.

Alex visszatért az íróasztalához, a széktámlára terítette a zakóját, és kinyitotta a dossziét. Mindenekelőtt Patrick Johnson fotója került a szeme elé, és a képen nagyon is elevennek látta a pasast. Egy kézzel írott cetliről megtudta, hogy Johnson eljegyezte magát. Menyasszonyának neve és telefonszáma a cetli után következett. Alex feltételezte, hogy a nőt már értesítették. Johnson szakmai életrajza meglehetősen sablonosnak tűnt.

A férfi a washingtoni hivatali körökben csak NHK-ként emlegetett Nemzeti Hírszerzési Központ egyik részlegében, az NBVK-ban dolgozott. Az NBVK közérthető megfogalmazásban olyan információkat és stratégiákat gyűjtött össze, amelyeket a zsaruk elnöki merényletektől terrorista támadásokon át a columbine-ihoz hasonló vérengzésekig mindenféle vészhelyzet elhárítására használhattak föl. A titkosszolgálatosok sosem kívánták, hogy letartóztassanak egy merénylőt. Az azt jelentette volna, hogy az őrizetükre bízott személy már meghalt.

Alex emlékezett, mekkora csetepaté robbant ki, amikor az NHK világossá tette, hogy be akarja kebelezni hírszerzési birodalmába az NBVK-t. A titkosszolgálat ádáz ellentámadásba lendült, de az elnök végül a Gray vezette NHK mellé állt. Mivel azonban a titkosszolgálatot egészen sajátos kapcsolat fűzte az elnökhöz, fenn tudott tartani némi összeköttetést az NBVK-val, így maradhatott Johnson elvileg a titkosszolgálattal közös alkalmazott, még ha csak névlegesen is.

Alex átlapozta a dosszié hátralévő részét, és megjegyzett belőle ezt-azt. Végül fölállt, és fölvette a zakóját.

Kifelé menet elcsípte Simpsont.

Jackie Simpson törékeny alkatához sötét haj és kreol bőr társult. A nő markáns arcvonásait meghökkentően kék szempár uralta. Bár a titkosszolgálatnál újoncnak számított, a nyomozó munkában egyáltalán nem volt kezdő, mert előzőleg majdnem nyolc évet szolgált a rendőrségnél. Amint megszólalt, azonnal kiderült, hogy délvidéki (pontosabban alabamai). Sötét nadrágkosztümjének övén a bal keze ügyében fölcsatolva viselte oldalfegyverét. Alex fölvonta a szemöldökét a nyolccentis, zömök cipősarok láttán, bár Simpson még így is tizenöt centivel alacsonyabb volt nála, majd tekintete a kosztümkabát felső zsebéből kikandikáló díszzsebkendő vörös háromszögére siklott. Egy ilyen apró divatmozzanat könnyen az ember életébe kerülhetett. Alex azt is tudta, hogy a nő pisztolya egyedi darab, amelyet valahogy sikerült jóváhagyatnia. A szolgálati fegyvereknél jobban szerették az egyöntetűséget, hátha tűzharc közben osztozni kell a lőszeren.

Mint oly sok új munkaerőt, Simpsont is egyrészt határtalan ügybuzgalom, másrészt döbbenetesen elővigyázatlan véleménynyilvánítás jellemezte.

- Frankó - reagált új feladatuk hírére.

- Patrick Johnsonnak nem volt nagyon frankó - szögezte le Alex.

- Nem úgy értettem.

- Ezt örömmel hallom. Gyerünk! - indult el fürgén Alex, Simpson meg loholhatott a nyomában.

15. fejezet

Dzsamila, a dada tisztába tette a legkisebb fiút, azután figyelmét, illetve nem csekély türelmét az egyesztendős gyerkőc kettő- és hároméves bátyjának megetetésére fordította. Amint végzett ezzel a feladattal, játszott a gyerekekkel, majd lefektette őket. Munkába magával hozott szatyrából elővette az imaszőnyegét, és imádkozás előtt elvégezte a vudu-t, a rituális tisztálkodást, vagyis megmosta az arcát, kezét, alkarját és lábfejét.

Mezítláb a kibla irányába, tehát Mekka felé fordult, és bemutatta a szalát-ot, az imát. Ezt a szertartást naponta ötször hajtotta végre, először két órával napkelte előtt, utoljára este, mihelyt teljesen besötétedett. Most épp az aznapi második imára, a délire került sor, amely akkor esedékes, amikor a nap ereszkedni kezd.

Néhány perccel az ima végzetével, az emeletről a fiúk anyja, Lori Franklin jött le, ámulva nézett körül szépen rendben tartott házában, majd bekukkantott a fiúkhoz, akik a tágas játszószobában felállított fekhelyeken szundikáltak. Az alig harmincéves, igen vonzó asszony teltkarcsú alakkal, feszes idomokkal dicsekedhetett. Kis sporttáskát tartott a kezében.

- A klubba megy, asszonyom? - kérdezte Dzsamila.

- Igen, Dzsamila; teniszezem egy szettet, a többit még nem tudom - felelte az asszony, könnyedén fölkacagott, majd elégedetten szívta be a levegőt, ahogyan a jómódú fiatalok szokták. Fejével a fiai felé intett. - Látom, már leterítetted a siserehadat.

- Nagyon jó fiúk. Lelkesen játszanak, és jól elfáradnak.

- Nálad jók. Nálam nem annyira, és az előző három dadus sem bírt velük. Most végre annak ellenére élvezhetem az életet, hogy a férjem napi húsz órát dolgozik. Férfiakkal élni képtelenség, Dzsamila, a fizetésük nélkül meg lehetetlen.

- Nálunk odahaza a férfi a család feje - jegyezte meg Dzsamila, miközben játékokat rakosgatott egy tárolódobozba. - Az asszonynak az a dolga, hogy segítse a férjét, rendesen vezesse a háztartást, és ellássa a gyerekeket. De csak olyan férfihoz mehet feleségül, akit tisztel, és akinek a kívánságait tiszta lelkiismerettel tudja teljesíteni. Nem a férje az ura, hanem Isten.

Az amerikai nő égnek emelte a tekintetét.

- Jaj, Dzsamila, a férfiak itt is királyok, legalábbis annak hiszik magukat. - Újra elnevette magát. - Tőlem pedig George megkapta a családot, amire vágyott. És a kívánságait is teljesítem, amikor igazán igényli. Ez nem is olyan rossz üzlet.

- Szóval asszonyom egész délután a városban lesz? - váltott homlokráncolva gyorsan témát Dzsamila.

Olykor túlságosan szókimondónak találta munkaadóját.

- Időben megjövök, hogy vacsorát készítsek. George megint vidékre utazott. Ugye, most már maga is ehet napközben? Vége annak a böjtölős hogyishívjáknak?

- Igen, a ramadán elmúlt.

- Nem bírom észben tartani az időpontokat.

- Mert változnak. A ramadánt az iszlám év kilencedik hónapjában ünneplik. Akkor nyilatkoztatta ki Gábriel arkangyal a Korán első részét Mohamednek. Mivel a muszlimok a holdnaptárhoz igazodnak, a ramadán évről évre előrébb tolódik. A szüleim éppúgy ramadánoztak már télen, mint nyáron.

- Na, én nem szeretnék júliusban karácsonyozni. Azt meg el sem tudom képzelni, hogy így koplaljak. Ez biztosan árt az egészségének, Dzsamila.

- Ellenkezőleg, nagyon is egészséges. A várandós vagy szoptatós anyáknak pedig nem kell böjtölniük. A szaum, vagyis a böjt elűzi a rossz gondolatokat a szervezetből. A megtisztulás, elmélyülés időszaka ez. Én nagyon jól érzem magam tőle, és egyáltalán nem kínoz az éhség. Virradat előtt elfogyasztom a szahúr-t, napnyugta után pedig következhet a főétkezés. Nem nagy áldozat ez.

Dzsamila hallgatott arról, hogy egy tipikus amerikai étkezés háromszor olyan bőséges, mint az övé.

- A ramadán befejeztekor ünnepet ülünk. Ez az íd al-fitr. Új ruhába öltözünk, lakomázunk, mulatunk, meglátogatjuk rokonainkat és ismerőseinket.

- Szerintem ez akkor is egészségtelen. - Lori Franklin kinézett az ablakon. - Szép az idő, ültesse kocsiba a fiúkat, vigye el őket a parkba, hadd tombolják ki magukat!

- Elviszem őket, asszonyom. Nagyon szeretek vezetni.

- Ugye maguknál nem vezethetnek a nők?

- Igaz, hogy Rijadban nem vezethetnek autót - felelte Dzsamila rövid habozás után -, de az csak helyi törvény, semmi köze az iszlámhoz.

Franklinné szánakozva nézett rá.

- Nem kell magyarázkodnia. Tudom, hogy a hazájában sok minden tilos. Nézek híradót: kényszerházasság, többnejűség, lefátyolozzák magukat, eltakarják a testüket, és nem járnak iskolába. Semmi joguk sincs.

Dzsamila egy pillanatra lehajtotta a fejét, nehogy az asszony észrevegye rajta a rosszallást. Amikor ismét föltekintett, mosolyt erőltetett az arcára, és derűs hangon felelt:

- Nekem és a muszlimok zömének nem ilyen az iszlám. A muszlim nők számára nem kényszer a házasság, hanem szerződés férfi és nő, illetve a két család között. Ha ne adj' isten válásra kerül sor, a nőnek komoly vagyon jár a férfitól. Ez törvényes joga. És a férfi csak akkor nősülhet többször, ha mindegyik feleségéről egyformán tud gondoskodni. Ha nem nagyon gazdag, akkor csak egy felesége lehet. Azonkívül az iszlám kimondja, hogy mindenki tanuljon, férfi és nő egyaránt. Én jó iskolába jártam. Ami a ruhát illeti, a Korán nem írja elő, mit vegyünk föl. Férfiaknak is, nőknek is azt mondja, öltözködjenek erkölcsös, helyénvaló módon. Isten szeret bennünket, tudja, hogy aki őbenne hisz, helyesen dönt. Egyes nők fátylat és abájá-t, hosszú köntöst hordanak, mások meg nem.

- Nálunk egészen másként van, Dzsamila. Amerikában mindenki azt csinálhat, amit akar. Bármit a világon. Ettől olyan nagyszerű ez az ország.

- Igen, ezt hallottam már. De vajon tényleg olyan jó dolog, hogy akármit megtehetnek?

Franklinné elmosolyodott.

- Hát persze, Dzsamila, főleg, ha nem derül ki. - Ahogy gondolja, asszonyom - felelte Dzsamila, de egyáltalán nem volt meggyőzve.

- Valójában a nők irányítják ezt az országot, Dzsamila, csak hagyjuk, hogy a férfik azt képzeljék, ők parancsolnak.

- De hát Amerikában a huszadik századig nem is szavazhattak a nők.

Az asszonyt kissé váratlanul érte ez a megjegyzés, de azután legyintett.

- Az már a múlté. Mondhatjuk úgy, hogy behoztuk az elvesztegetett időt. És minél előbb rájönnek erre a muszlim nők is, annál jobb nekik.

Dzsamila ezt inkább válasz nélkül hagyta. Kioktatták, hogy ne tárgyaljon ilyen kérdésekről a munkaadójával, néha mégsem bírta megállni.

- Örülnék, ha meggondolná magát, és ideköltözne - mondta Franklinné. - Óriási ez a ház.

- Köszönöm, de egyelőre szeretném fenntartani a megállapodásunkat.

- Rendben, ahogy akarja. Szükségem van magára.

Az asszony puszit dobott alvó kisfiainak, és távozott. Ahogy végiggurult a kocsibehajtón, az ott álló teher egyterűre pillantott. Egyáltalán nem akadt fenn azon, hogy az a lány, aki az Egyesült Államokba érkezéséig soha nem vezetett autót, őhozzá már saját egyterűvel és érvényes jogosítvánnyal állított be. Franklinné elméjét persze egészen más gondolatok kötötték le, nem ért rá efféle csip-csup ellentmondásokon tűnődni.

Egyébként nem teniszezni meg kártyázni indult, sőt még csak nem is a szabadidőklubba. A kis sporttáskában lélegzetelállítóan áttetsző kombiné rejtőzött. Az asszony ahhoz illő tangát vett föl - melltartót nem, mert azt fölöslegesnek vélte ahhoz a tevékenységhez, amire aznap délután készült. Így is némi gondot okozhatott, hogy igencsak ifjú szeretője ne tépjen le róla mindent.

Dzsamila az ablakhoz lépett, onnan figyelte, amint munkaadója elrobog kis Mercedes sportkocsijával. Egyik délután, amikor George Franklin szabadnapot vett ki, hogy egy kicsit a fiaival legyen, Dzsamila követte Lorit a klubba, ahol az asszony beszállt egy másik férfi kocsijába. Dzsamila követte őket egy motelhoz. Gyanította, hogy az asszony most is oda igyekszik. Elvégre ütő nélkül kissé komplikált teniszezni, és Franklinné a garázsban a falra akasztva hagyta a rakettjét.

Dzsamila már az USA-ban töltött néhány hét után megállapította, hogy Amerikában egyértelműen nem királyok a férfiak. Inkább bolondok. Az asszonyaik pedig szajhák.

Amikor a fiúk fölébredtek az ebéd utáni szunyókálásból, elvitte őket a parkba, ahol végkimerülésig játszottak. Dzsamila mosolyogva figyelte, amint a legnagyobbik fiú élvezettel rohangál körbe-körbe az öccsei körül. Aztán lehervadt az arcáról a mosoly. Kétellette, hogy megéri az anyaságot.

Meguzsonnáztatta a fiúkat a piknikkosárban hozott elemózsiából, majd a legidősebbet, Timmyt kellett hajkurásznia, hogy visszaszerezze tőle a mobiltelefonját meg a kocsikulcsát. A gyerek mindig megkaparintotta ezeket, valahányszor Dzsamila hozzáférhető helyen hagyta a retiküljét. A lány nem bánta, hiszen tudta, hogy a gyerekek kíváncsiak. Bepakolta a fiúkat az egyterűbe, ahol rögtön elaludtak. Azután elővette a szőnyegét, és a kocsi mellett végezte el délutáni imáját. A rituális tisztálkodáshoz egy kis üveg vizet meg egy lábast hozott magával.

Amíg a fiúk aludtak, a kocsival széltében-hosszában bejárta a pennsylvaniai Brennant. A város a térség sok más településéhez hasonlóan annak köszönhette létezését, hogy a vasúti hatalmasságok hajdanában úgy döntöttek, állomást építenek ide. A vonatok utasokat is szállítottak, de főleg szenet meg kokszot az acélművekbe és a keleti parti kikötőkbe. Mostanában Brennan szépen kiépült, mint Pittsburgh villanegyede. Az elegánsan fölújított lakóházak között elragadóan régimódi üzletek és éttermek nyíltak, és pompás új szabadidőklub.

Dzsamila gyakran megállt, kattintgatta alig mutatóujjnyi méretű digitális fényképezőgépét, és közben miniatűr diktafonba beszélt. Olyan dolgokról ejtett szót, amelyek aligha érdekelhettek egy külföldi dadát, aki három szundikáló kisfiúval furikázik, őt viszont kifejezetten érdekelték. Ezután a környező vidéket is föltérképezte, s különös figyelmet fordított az úthálózatra.

Végül terméskőből épült gyönyörű villa elé kanyarodott, amely az úttól jókora távolságra helyezkedett el, és a közelben fejtett kőből rakott, alacsony kerítés választotta el a külvilágtól. Milyen szép ház - gondolta. De fölöslegesen nagy. Amerikában minden túlméretezett: az ételadagok, a házak, a kocsik, az emberek. Csak a ruhával fukarkodnak.

Dzsamila néhány hónap alatt több ülepet, cicit és köldököt látott, mint egész addigi életében. Ez undorította.

Többre becsülte volna ennél a „szabadságnál”, ha himár-ral takarhatja el magát, és három vagy több másik feleséggel vetélkedhet.

Homlokráncolva pillantott az alvó gyermekekre. Igen, undorodott a munkaadói pénzéhségétől és szeretetlen házasságától. Bizonyos értelemben még a hátsó ülésen szuszogó csemetéiktől is, mivel tudta, hogy ha majd felnőnek, azt hiszik, övék a világ, egyszerűen azért, mert amerikaiak. Sebességbe tette a kocsit, és elhajtott.

Ma este a számítógépén, a filmbarát honlapon kellett jelentést tennie. A kívülről megtanult menetrend szerint a csevegőoldalon ezúttal a Ne bántsátok a feketerigót! című film került sorra. Furcsa filmcím, de Dzsamila tudta, hogy az amerikaiak furcsák. Furcsák, erőszakosak, és ami a legijesztőbb: teljesen kiszámíthatatlanok.

16. fejezet

Oliver Stone visszatért a faházába, és aludni próbált, de az éjszakai rendkívüli események teljességgel lehetetlenné tették ezt. Begyújtott, mert az üldögéléshez enélkül kissé hideg lett volna, és hajnalig olvasott, bár gondolatai folyton visszakalandoztak Patrick Johnson halálához. Vagy inkább meggyilkolásához. Ezután kávét főzött, és a következő órákban temetői teendőit látta el. Mialatt gyomlált, füvet nyírt, összeszedte a szemetet, és letisztogatta az ódon sírköveket, azon töprengett, milyen közel járt az elmúlt éjjel barátaival együtt a halálhoz.

Sokszor tapasztalta már ezt az érzést, és megtanult bánni vele, de most makacsabbnak tetszett, mint máskor.

Miután végzett a munkájával, bement a faházba, és lezuhanyozott. Ahogy a tükörben szemügyre vette a külsejét, elhatározásra jutott, csak a megvalósításhoz szükséges eszközei hiányoztak. Tudta, hogy Caleb és Reuben ilyenkor már dolgoznak, Miltonra pedig nem merte rábízni a feladatot.

Tulajdonképpen egyetlen választása maradt. A kínai negyedbe indult.

 

- Adelphia? - szólalt meg Stone negyvenöt perccel később egy vegytisztító fölötti folyosón, a lakás előtt. - Adelphia? - ismételte a nevet. Arra gondolt, hogy talán már elment otthonról a nő. Azután közeledő lépéseket hallott, és Adelphia fekete nadrágban, csípőig érő pulóverben, hátul kontyba fogott hajjal nyitott ajtót.

- Honnét tudsz, hol lakom? - kérdezte mérgesen.

- Te mondtad.

- Aha - vágott még komorabb arcot. - Gyűlés ment hogy? - kérdezte ingerülten.

- Akadt egy-két meglepetés.

- Akarsz mit, Oliver?

Stone megköszörülte a torkát, és belefogott a meséjébe.

- Eszembe jutott, mit tanácsoltál a külsőmmel kapcsolatban, úgyhogy arra gondoltam, esetleg megnyírhatnál. Azt hiszem, magam is boldogulnék, de lehet, hogy utána még rosszabbul néznék ki.

- Nem is kinézel rosszul - szaladt ki a nő száján, mire észbe kapott. Feszélyezetten köhintett, majd kissé meglepetten pillantott a férfira. - Szóval megfogadod a tanácsomat?

Stone bólintott.

- Új ruhát is veszek. Mármint annyiban újat, hogy nekem új lesz. Meg cipőt.

A nő gyanakodva méregette.

- És szakállad? Attól kinézel úgy, mint az a Frakkelstein vagy kicsoda.

- Persze, a szakáll sem marad, de azt egyedül is le tudom vágni.

- Nem, nem - rázta a fejét -, majd én. Sokszor álmodtam arról, hogy eltüntetem azt a szakállat. Gyere csak - tessékelte be a férfit -, csináljuk most. Mielőtt gondolod magad meg.

Stone belépett és körülnézett. A lakásban uralkodó patikatisztaság és rend meglepte. A lobbanékony és zilált személyiségű Adelphia képtelennek tűnt arra, hogy ilyen rendet tartson.

A nő a fürdőszobába vitte, és a vécére mutatott.

- Ülj oda!

Stone szót fogadott, miközben a nő a szükséges eszközöket szedegette elő. Az ülőhelyéről Stone az előszobai könyvespolcra látott, amelyen sokféle témájú kötet sorakozott, egyik-másikról meg sem bírta állapítani, milyen nyelven íródott, pedig jó néhány éven át járta a világot.

- Ezeken a nyelveken mind tudsz, Adelphia? - kérdezte a könyvekre mutatva.

A nő abbahagyta a rakosgatást, és gyanakvóan nézett rá.

- Mégis minek tartok olyan könyveket, ha olvasni nem tudom? Annyira nagy ez a lakás, hogy tartok benne fölösleges holmikat?

- Jó, értem.

Adelphia lepedőt kanyarított köré, és a tarkójánál megkötötte.

- Mennyi vágást akarsz?

- Nyírd körül a fülemet, és egyáltalán ne lógjon a nyakamba.

- Vagy benne biztos? - Teljesen biztos.

A nő hozzáfogott a hajvágáshoz. Amikor elkészült, megfésülte a férfit, néhány rakoncátlan tincset zselével simított le. Ezután ollóval esett neki a dús szakállnak, és gyorsan lenyisszantgatta, majd egy újabb eszközt vett a kezébe.

- Használom a lábamhoz - magyarázta, és egy női borotvát mutatott. - Neked arcodhoz is lesz jó.

Végül egy kis tükröt nyomott Stone kezébe, aki belenézett, és szinte rá sem ismert a képmására.

Megdörzsölgette évek óta nem látott arcbőrét. A loboncos haj meg torzonborz szakáll eltűntével láthatóvá vált magas, barázdált homloka és sima, vékony nyaka.

- Van szép arcod - dicsérte őszintén Adelphia. - A nyakad meg olyan, mint kisbaba bőre. Én nyakam nem szép. Öregasszonyos. Mint pulykáé.

- Szerintem nagyon bájosak a vonásaid, Adelphia - mondta a férfi. Továbbra is saját arcát csodálta a tükörben, így nem láthatta, hogy a nő elpirul, és gyorsan lesüti a szemét.

- Tegnap este jött látogatód.

- Látogatóm? - pillantott föl Stone. - Kicsoda?

- Öltönyös férfi. A neve Fort vagy valami ilyesmi. Emlékszem nem pontosan. Azt kéri, mondom neked meg, hogy kereste téged.

- Fort?

- Látom, beszél azokkal az emberekkel a túloldalon. Te ismered, Oliver. A titkos emberekkel.

- A titkosszolgálatosokkal. Fordra gondolsz? Alex Ford ügynökre?

- Ez az! - bökött rá az ujjával Adelphia. - Megtermett férfi. Magasabb nálad.

- Nem mondta, mit akar?

- Csak azt, hogy kereste téged.

- Ez hánykor volt?

- Mi vagyok én, időmérő? Mondtam neked meg, hogy kereste téged. Azt hiszem - folytatta tétován -, éjfélkor kereste. Tudok semmi mást.

Stone agyában ez a legfrissebb hír kavargott, sietve fölállt, és lekapta a lepedőt.

- Szeretnélek kifizetni - kezdte, de a nő egy intéssel elhárította az ajánlatot. - Biztosan van valami, amivel viszonozhatnám a szívességedet.

- Van valami - nézett a szemébe Adelphia. Egy pillanatra elhallgatott, és Stone csodálkozva meredt rá. - Egyszer kávézunk. Amikor éjszakai gyűlésed nincs - tette hozzá homlokráncolva.

Stone kissé meghökkent, de végül úgy döntött, egy kis beszélgetés meg kávézás semmit sem jelent.

- Rendben, Adelphia. Azt hiszem, ideje, hogy ilyesmire is sort kerítsünk.

- Akkor jó.

Adelphia kézfogásra nyújtotta a jobbját. A férfi meglepődött, milyen erősek hosszú ujjai.

Néhány perc múlva, miközben az utcán ballagott, Stone az éjszakai látogatóján törte a fejét. Alex Forddal barátkozott össze leginkább a titkosszolgálatosok közül, tehát puszta véletlennek is tulajdoníthatta, hogy éppen most látogatta meg.

A közeli használtruha-boltba tartott. A Reubentől kapott pénzen két kertésznadrágot, egy pár strapabíró félcipőt, zoknikat, ingeket, egy pulóvert meg egy kifakult kék zakót vásárolt. Az eladó - régi ismerőse - két vadonatúj alsónadrággal toldotta meg a vételt.

- Éveket fiatalodtál, Oliver - jegyezte meg a férfi.

- Tudom. Érzem magamon - felelte Stone.

Szerzeményeivel visszatért a Lafayette parkba, hogy a sátrában gyorsan átöltözzön. Ahogy azonban kicsiny szentélyébe lépett volna, rászólt egy hang: - Hova, hova, cimbora? - Stone fölnézett, és látta, hogy egy egyenruhás titkosszolgálatos bámul rá. - Az a sátor már foglalt, úgyhogy odább lehet állni.

- Ez az én sátram, biztos úr - felelte Stone.

Az őr odalépett hozzá.

- Stone? Tényleg te vagy az?

- Kicsit rövidebb hajjal és szakáll nélkül - mosolygott Stone -, de tényleg én vagyok.

Az őr a fejét ingatta.

- Hol jártál, Elizabeth Ardennél?

- Ki az az Elizabeth? - hördült föl egy női hang. Mindketten arra fordultak, és látták, hogy Adelphia trappol feléjük, és szemrehányóan néz Stone-ra. Ugyanaz a ruha volt rajta, mint reggel, de vállig érő haját kibontotta.

- Nem kell folyton összeesküvés-elméleteket keresgélni, Adelphia - évődött vele az őr. - Az egy wellness-központ megszépülni vágyóknak. A feleségem egyszer ment el oda, de meg kell mondanom, annyi pénzért nekem jó az asszony úgy, ahogy van.

Kuncogva elvonult, miközben Adelphia közelebb húzódott Stone-hoz.

- Jössz kávéra és beszélgetsz most? - kérdezte.

- Boldogan mennék, de találkoznom kell valakivel. Majd, ha visszajövök.

- Meglátunk - felelte csalódottan Adelphia. - Dolgom van nekem is. Várhatok rád nem örökké. Végezek munkám.

- Persze hogy nem várhatsz - mondta Stone, de az asszony sarkon fordult, és elviharzott.

Stone besurrant a sátrába, átöltözött, és a többi újonnan beszerzett ruháját a hátizsákjába tette. Kóválygott a parkban, amíg meg nem találta, amire várt: a reggeli hírlapot. Az újságban egyetlen sort sem írtak arról, hogy hullát fedeztek föl a Roosevelt-szigeten; nyilván lapzárta után történt a dolog. Keresett egy nyilvános telefont, és fölhívta Calebet a munkahelyén, a Kongresszusi Könyvtár Jefferson-épületében.

- Hallottál valamit, Caleb? Az újságban egyelőre semmi sincs.

- Egész délelőtt a híreket hallgatom. Másról sem beszélnek, mint hogy a Roosevelt-szigetet lezárták, nyomozás folyik, de az illetékesek nem közölték, miféle ügyben. Ide tudsz jönni egy óra körül, hogy megbeszéljük a dolgot?

Stone igennel válaszolt.

- Megtetted az óvintézkedéseket? - kérdezte azután.

- Igen, ahogy a többiek is. Reuben dolgozik, de egy szünetben fölhívott. Miltonnal is beszéltem. Ki sem dugja az orrát a házából. Komolyan begyulladt.

- A félelem természetes reakció arra, amit mindannyian láttunk. Hú, majdnem elfelejtettem, Caleb, esetleg nem ismersz majd meg azonnal, mert kissé elváltoztattam a külsőmet. Szükségesnek tartottam, mert engem láthattak meg legnagyobb valószínűséggel a gyilkosok.

- Rendben, Oliver.

- Mivel most már egészen elfogadható a megjelenésem, nem találkozhatnánk az utca helyett az olvasóteremben? Mindig is szerettem volna belülről látni az épületet, csak hát nem akartalak zavarba hozni.

- Erről sejtelmem sem volt. Persze hogy bejöhetsz.

Ahogy Stone a Kongresszusi Könyvtár felé gyalogolt, Patrick Johnson gyilkosaira gondolt. Hamarosan tudni fogják, hogy a szemtanúk nem fordultak a rendőrséghez. Akkor pedig talán fölismernek egy lehetőséget, amely a Teve Klub elnéptelenítéséhez vezethet.

17. fejezet

Alex a Potomac folyó mentén hirtelen emelkedő szakasz előtt kanyarodott le a George Washington gyorsforgalmi útról, és a Roosevelt-sziget bejáratánál beállt a parkolóba, ahonnét csak a hosszú gyaloghídon lehetett megközelíteni a szigetet.

A parkoló már megtelt rendőrségi járőrkocsikkal és a szövetségi hatóságok megkülönböztető jelzés nélküli járműveivel. A fővárosi halottkémi hivatal emberei és az FBI helyszínelői is megjelentek. Alex tudta, hogy komoly csörtéket kell vívnia öltönyösökkel meg egyenruhásokkal.

- Nagy a nyüzsi - jegyezte meg Simpson.

- Nagy, és muris lesz látni, ahogy az FBI meg a parkfelügyelet kakaskodik, hogy melyikük illetékes. A fővárosi zsaruk jókora lemaradással a harmadik helyre pályázhatnak.

A hídra léptek, és fölvillantották az igazolványukat egy ott posztoló őrnek.

- Titkosszolgálat? - kérdezte kissé zavarodottan az egyenruhás zsaru.

- Elnöki utasítással. Szigorúan titkos - felelte Alex, és továbbhaladt.

A megjelölt gyalogutakon hamar a tetthelyre értek. Ahogy közeledtek, Alex fülét beszédfoszlányok ütötték meg, amelyeket letöltött mobiltelefonos csengőhangok kakofóniája festett alá. Alex büszke volt arra, hogy az ő telefonja simán cseng, amikor valaki hívja.

A washingtoni rendőrök és a parkfelügyeletesek egyenruhájuk meg némileg tiszteletteljes viselkedésük miatt kiríttak a képből. A bűnügyi helyszínelők is könnyen észrevetették magukat. Az öltönyösökről, akik úgy ácsorogtak ott, mint akik megvették az egész szigetet, messziről ordított, hogy FBI-os fiúk. Alex azonban látott más öltönyösöket is, akiket nem tudott hova tenni.

Odalépett ahhoz a parkfelügyeleteshez, akit rangidősnek nézett. Nagyon jó alapszabálynak tartotta, hogy igyekezzen maga mellé állítani az egyenruhásokat.

- Alex Ford, titkosszolgálat. A társam Simpson ügynök.

A rendőr kezet fogott velük.

- Eddig mit tudunk? - intett fejével a holttest felé Alex.

A zsaru vállat vont.

- Valószínűleg öngyilkosság. Úgy néz ki, a pasas szájba lőtte magát. Nem tudunk biztosat, amíg a halottkém nem végez. Beállt a hullamerevség. Ha kinyitjuk a pasas száját, elbarmoljuk a boncolást.

- Azok ott az FBI-osok? - biccentett Alex a halott mellett álló két öltönyös irányába.

- Hogy találta ki? - kérdezte a zsaru derűs hangon.

- Kilóg a zakójuk alól a supermanes palást - felelte Alex. Megjegyzése kuncogást fakasztott. - Hát amazok? - kérdezte, és a már korábban látott férfiakra mutatott, akik halkan beszélgettek egymással.

- Carter Gray emberei az NHK-tól - mondta a rendőr. - Alighanem épp azt elemezgetik, mi kifogása az al-Kaidának Teddy Roosevelt ellen.

Alex elvigyorodott.

- Megtenné, hogy megosztja velünk az értesüléseit? A főnököm iszonyúan szőrözős típus.

- Szívesen, bár egyelőre nem sok érdekeset tudunk. Az áldozatnál volt a tárcája meg egy búcsúlevél és egy pisztoly, amelyből egy töltényt kilőttek. Úgy tűnik, hogy majdnem egy liter skót whiskyt beszopott. Még most is érezni a bűzét. A fegyveren és a palackon ujjlenyomatokat találtak, a revolvert a férfi nevére jegyezték be. Az ujjlenyomatokat ellenőrizzük, hogy az elhunyttól származnak-e.

- Lőpormaradvány a kezén? - kérdezte Simpson.

- Látható nincs, de a fegyver egészen újnak és gondosan karbantartottnak tűnik. És még revolvernél sem mindig mutatható ki maradvány.

- Dulakodásnak nincs nyoma? - tudakolta Alex.

A zsaru a fejét rázta.

- Más téma - szólalt meg ismét Simpson. - Autóval jött ide, hogy megölje magát?

- A parkolóban nem állt kocsi - mondta a zsaru.

- Lehetséges, hogy valaki lelőtte, azután elhajtott. Ha viszont valóban öngyilkosság történt, másként hogy juthatott ide az illető? - vetette föl Simpson.

- A parkoló északi végén gyalogos-felüljáró visz át a gyorsforgalmi fölött, összeköti a szigetet a történelmi emléktúra többi állomásával meg a Lánchídhoz vezető úttal. A kerékpárút pedig áthalad a hídon, és a szigeti parkolónál végződik. De nem hisszük, hogy a pasas így érkezett. Valaki látta volna, ha ezeket az útvonalakat használja. Van egy másik teória - folytatta némi habozás után a zsaru. - A ruhája vizes, a harmat nem áztathatta el ennyire.

- Micsoda? Azt akarja mondani, hogy úszott idáig? - fogta föl végre Alex.

- Úgy néz ki.

- Hogyhogy? Ha már beugrott, és amúgy is öngyilkosságot tervezett, miért nem tüdőzött le egyszerűen egy nagy adaggal a Potomacből?

- Ha a virginiai oldalról, a Kis-csatornán át úszott ide, az nem hosszú út - jegyezte meg a zsaru.

- Na persze - válaszolta Alex. - De aki abból az irányból jött, lubickolás helyett miért nem kelt át a gyaloghídon a Kis-csatornánál? Ha pedig tökrészeg volt, akkor belefulladt volna.

- Ha csak itt nyakalta be a whiskyt, akkor nem - felelte a zsaru. - És van még valami.

Szólt a területet átfésülő helyszínelő csapat egyik tagjának. A férfi odavitt valamit, és a zsaru kezébe nyomta, aki fölmutatta.

- Ezt találtuk.

Műanyag bűnjeltasak volt, benne egy másik patentzáras tasakkal. Alex és Simpson megvizsgálták.

- Ebbe tette a fegyvert, hogy úszás közben ne érje víz a lőszert - rukkolt elő a megoldással Alex.

- Talált. A fegyver 0,22-es revolver volt teljes köpenyű lövedékekkel.

- Úgy tudom, búcsúlevelet is hagyott hátra - mondta Alex.

A zsaru előhúzta a noteszét.

- Szóról szóra leírtam.

Fölolvasta a két titkosszolgálatosnak, és Simpson bemásolta a saját jegyzetfüzetébe.

- Magánál van az eredeti levél? - kérdezte Alex.

- Maguk kicsodák? - tudakolta egy metsző hang.

Alex megfordult, és egy alacsony, tömzsi férfival találta szembe magát, aki konfekcióöltönyt, jellegtelen nyakkendőt meg csillogóra suvickolt, lyukmintás orrborítású, fűzős félcipőt viselt.

Fölvillantotta neki a jelvényét, és a társával együtt bemutatkozott.

A férfi egy kurta pillantásra méltatta a jelvényt, majd közölte:

- Lloyd különleges ügynök vagyok. Az NHK-tól már jöttek ügynökök, hogy képviseljék a titkosszolgálat érdekeit.

Alex fölvette a munkavégzésben gáncsolt szövetségi nyomozó pózát.

- Csak parancsot teljesítünk, Lloyd ügynök. Őszintén szólva, a titkosszolgálat szereti maga képviselni az érdekeit. Az FBI bizonyára belátja, hogy egy NBVK-s elvesztése kényes kérdés, minthogy a pénzügy helyett már a belbiztonsághoz tartozunk.

Alex tudta, hogy az utóbbi jóval fajsúlyosabban hangzik bűnüldözői berkekben, mint a pénzügy valaha is. És ha mást nem is, a hárommázsás gorilla FBI legalább azt a négymázsás gorillát tiszteli, amivé a Belbiztonsági Minisztérium nőtte ki magát.

Lloyd úgy festett, mint aki menten visszalő valami csípős megjegyzéssel, de azután mintha meggondolta volna magát. Vállat vont.

- Felőlem játszhatnak Sherlock Holmes-osdit. Ott a holttest. Csak ne bolygassák meg a tetthelyet.

- Értékelem az együttműködését, Lloyd ügynök. Épp a búcsúlevél felől érdeklődtem.

Lloyd intett egy másik öltönyösnek, és odavitték a papírt.

- A ruhát és a többi anyagot még átgőzölik latens ujjlenyomatok után, de nem vagyok biztos benne, hogy sokat találnak. Ez öngyilkosság.

- A textil nem a legnyerőbb a rejtett ujjlenyomatok megőrzésére - szólalt meg Simpson -, de az a dzseki nem rossz felület, kivált, hogy nedves volt, és a múlt éjszakai időjárás kedvezett az ujjlenyomatok megtartásának. A technikusaiknak nincs Superfume készletük a kisbuszban? Ilyen felületeken a ciánakrilát verhetetlen a latensek előhívásában.

- Nem tudom, hoztak-e magukkal - mondta Lloyd.

- Tulajdonképpen talán jobb is, ha beviszik a ruhát a laborba. Ott hőkamrában befújhatják ninhidrinnel vagy DFO-val, az mindent egyből előhív.

- Kösz a tippet! - felelte szűkszavúan Lloyd, bár nyilvánvalóan lenyűgözte a nő jártassága az ujjlenyomat-kimutatási módszerekben.

Alex elismerően pillantott Simpsonra, majd tekintete Lloydon állapodott meg, aki komoran bámulta a nőt.

- Még meg kell erősíteni, hogy a kézírás az áldozaté - tette hozzá Alex.

- Tudok róla - felelte Lloyd.

- Elintézhetem, hogy a titkosszolgálat laborja foglalkozzon vele. És az esetleg rajta található ujjlenyomatokkal.

- Az FBI laborjának nincs párja - vágott vissza Lloyd.

- De a mi laborunknak kevesebb a restanciája. Ne feledje, hogy egy csónakban evezünk, Lloyd ügynök.

Ez az érv mintha valami együttműködési húrt pendített volna meg a konok FBI-os lelkének legmélyén.

Pillanatok alatt teljesen megváltozott a modora.

- Ezzel tisztában vagyok, Ford ügynök.

- Maradjunk az Alexnél. A kollégám Jackie - intett fejével Simpson felé Alex.

- Rendben, szólítsatok Donnak! Szavadon foglak, és élünk az ajánlatoddal. Az FBI laborja tényleg ki sem lát a terrorizmussal összefüggő ügyekből. Alá kell írnod, hogy átveszed a bűnjelet. A halottkém nagyon ragaszkodik a formaságokhoz.

Alex aláírta, amit kellett, a műanyagon át alaposan megszemlélte a papírt, majd átadta megőrzésre Simpsonnak.

- Van valami indítékunk az öngyilkosságra? Úgy hallottam, nősülni készült.

- Az tényleg öngyilkosságba kergeti némelyik pasit - mondta a zsaru.

Ezen mindenki nevetett, csak Simpson nem, és egy pillanatig úgy tűnt, mindjárt pisztolyt ránt, hogy maga is gyarapítsa néhánnyal a halott férfiak számát.

- Még korai bármit is kijelenteni - vélte Lloyd. - Lefolytatjuk a nyomozást, de bizonyosnak látszik, hogy Patrick Johnson önkezével vetett véget az életének.

- Mások jelenlétének semmi nyoma? - kérdezte Simpson.

- Lehetett, de azután ötven kisiskolás gyalogolt át a területen - felelte a zsaru. - Ma reggel még ködös volt az idő, majdhogynem belebotlottak a holttestbe. Tisztára betojtak tőle. A kőburkolat sem valami jó a lábnyomok vagy egyéb nyomok szempontjából.

- Milyen úton jött ide? - kérdezte Alex.

- Valószínűleg arra - mutatott bal kéz felé a zsaru. Ha a Kis-csatornán keresztül úszott ide, akkor árkon-bokron átgyalogolt, azután azt az ösvényt használta.

- Most kutatjuk át a partszakaszt az autója után - tette hozzá Lloyd. - Maryland államban, Bethesdában lakott. Viszonylag közel kellett jönnie kocsival, hogy azután átússzon a szigetre. Ha megtaláljuk a kocsiját, jobban behatárolhatjuk, hol gázolt be a vízbe.

Alex a virginiai oldalra pillantott.

- Ha átúszta a csatornát, akkor csakis a parkolóban hagyhatta a kocsiját, fiúk.

A zsaru vállat vont.

- Márpedig nem hagyta ott. Hacsak nem az történt, hogy valaki elfuvarozta az öngyilkossága helyszínére, azután elhajtott. De annak nincs sok értelme.

- A rendőrnaszád rendszeresen erre jár - jegyezte meg Simpson.

Lloyd bólintott.

- Múlt éjjel elhúztak itt a vízi rendőrök, de a sűrű ködben semmit sem láttak, úszót végképp nem.

- Mennyi ideje állt be a halál? - kérdezte Alex.

- A halottkém szerint hozzávetőlegesen tizenkét órája.

- Valami elképzelés, hogy miért szemelte ki a Roosevelt-szigetet?

- Félreeső, csöndes, mégis közel van mindenhez. És talán Roosevelt-rajongó volt - tette hozzá Lloyd.

Tekintetével végigpásztázta az NHK-sokat, összevonta a szemöldökét, majd ismét Alexhez fordult.

- Átballagunk az NHK-sokhoz, fölteszünk néhány kérdést, meglátjuk, kiderül-e, miért akarhatta megölni magát Johnson. Lehet, hogy amit megtudunk, attól ezek a srácok - intett az NHK-sok felé - még inkább üldözési mániások lesznek, mint amilyenek.

- Úgy érted, Johnson talán csinált valamit az NHK-nál, amit nem kellett volna? - kérdezte Alex.

- Nemigen tudnám megmondani, mivel nem világos, mivel is foglalkoznak ezek az NHK-nál - jegyezte meg Lloyd, és elvonult.

- Akkor eggyel többen vagyunk - mormolta Alex. Intett Simpsonnak, hogy kövesse a holttesthez. - Bírod gyomorral? - kérdezte a nőt.

- Alabamában életvédelmis nyomozó voltam. Rengeteg lőtt sebet meg holttestet láttam.

- Nem tudtam, hogy Bama olyan gyilkolászós állam.

- Hülyéskedsz? Alabamában több a fegyver, mint az egész hadseregben.

Alex leguggolt, és megnézte Johnsont. Megtapogatta a halott egyik dermedt karját. A ruhaujj átázott, a hullamerevség még egyáltalán nem kezdett oldódni.

A fülénél, orránál és szája körül alvadt vér látszott.

- Agyalapi törés - következtetett Simpson. - A vér leszivárog a törött koponyaalaptól. A halottkém valószínűleg a nyakszirt közelében fogja megtalálni a lövedéket. Mivel csupán 0,22-es kaliberű, a pasasnak jócskán föl kellett nyomnia a csövet, hogy tiszta röppályát biztosítson.

- Némi vér fröccsent a jobb ruhaujjára, de csak egyetlen kis csepp - tette hozzá Alex. - Ez kissé meglepő.

- Igen, de olykor gyöngébb a vérzés, ha a lövedék a fejben marad.

- Alighanem ez a helyzet - értett egyet Alex, majd hátraszólt: - Hol találták a fegyvert és a búcsúlevelet?

A zsaru válaszolt.

- A fegyvert a jobb oldalon, a holttesttől körülbelül tizenöt centiméterre. A búcsúlevelet a széldzsekije jobb zsebében.

Ahogy Alex fölállt, összeszorította a fogát, mert izzó fájdalom hasított a tarkójába. Szinte minden alkalommal megugrasztotta, ha hirtelen egyenesedett föl. Simpson a férfira nézett.

- Mi baj?

- Régi jógasérülés. Mit súg az alabamai életvédelmis nyomozói ösztönöd?

Simpson vállat vont.

- Azt tanultam, hogy az előzetesen feltételezett halálok rendszerint helytálló.

- Nem ezt kérdeztem. Mit mond a zsigeri ösztönöd?

- Azt, hogy sokkal többet kell megtudnunk, mielőtt lezárhatjuk ezt az aktát - hadarta a nyomozónő. - Nem ez lenne az első eset, amikor az előzetes észleletek félrevezetőek. - Az NHK-sok felé biccentett.

- Kétlem, hogy túlzott együttműködési készségre számíthatunk tőlük.

Alex az öltönyösökre meredt. Tudta, hogy ha létezik a CIA-nél, sőt még az NBH-nál is titkolódzóbb kormányszerv, az az NHK. Nem esett nehezére maga elé képzelnie az útakadályokat, amelyeket a minden más fölébe helyezett nemzetbiztonsági érdekek alapján emeltek. Jóllehet időnként a titkosszolgálat is folyamodott efféle módszerekhez, Alex sokkal inkább hitte, hogy az ő kollégái helyénvalóan alkalmazzák ilyetén hatáskörüket. Jóval kevésbé nyugtatta meg, hogy az NHK rendelkezik ezzel a csodafegyverrel.

- Hát te mit gondolsz? - kérdezte Simpson.

Alex hosszasan tanulmányozta a talajt, majd fölnézett.

- Nem szeretnék nagyon önzőnek mutatkozni, de úgy gondolom, ez most púp a hátamon, ami pályám jelenlegi szakaszán cseppet sem hiányzott.

Ahogy Simpsonnal elhagyni készültek a Roosevelt-szigetet, odasietett hozzájuk a két férfi, akikről már kiderült, hogy NHK-sok.

- Úgy hallottuk, maguk titkosszolgálatosok - szólította meg őket a magas szőke.

- Valóban - felelte Alex. - Ford és Simpson ügynök a WTT-től

- Tyler Reinke vagyok, a társam Warren Peters. Az NHK-tól jöttünk. Mivel Johnson a két hivatal közös alkalmazásában állt, alighanem az a legjobb, ha összedolgozunk.

- Még igencsak az elején vagyunk, de szívesen megosztjuk az értesüléseinket, ha cserébe is kapunk valamit - válaszolta Alex.

- Nálunk mindig ez a játékszabály - mosolyodott el Reinke.

- Rendben, akkor el tudják intézni, hogy beszélhessünk Johnson volt munkatársaival?

- Azt hiszem, igen - mondta Peters. - Ismernek valakit az NHK-nál?

- Maguk az elsők, akik bevallják, hogy ott dolgoznak. - A megjegyzés szemlátomást mind Reinkét, mind Peterst bosszantotta kissé. - Tessék, a névjegyem. Hívjanak, ha megszervezték. - A Simpson kezében lévő, tasakba zárt búcsúlevélre mutatott. - Összehasonlítjuk a búcsúlevélen látható kézírást, hogy egyértelműen megállapítsuk, Johnsoné-e.

- Éppen tárgyalni akartam magukkal a búcsúlevélről. Rengeteg írásszakértőt foglalkoztatunk. Ők egykettőre el tudják végezni a feladatot.

- A titkosszolgálat is hamar boldogul vele - kontrázott Alex.

- De az NHK-nál százával akad kézírásminta Johnsontól. Csak azért kínálok segítséget, hogy gyorsabban eredményhez jussunk. Manapság az együttműködés a siker titka, nem?

- Az a búcsúlevél bűnjel egy emberölési nyomozásban. A halottkém esetleg fennakadhat azon, ha átengedjük maguknak. Az más, hogy az FBI-hoz vagy a titkosszolgálathoz került, elvégre mi fölesküdött bűnüldözők vagyunk.

- Tulajdonképpen mi is - vélte Reinke -, és már beszéltem a halottkémmel, hangsúlyoztam, hogy nemzetbiztonsági érdekek játszanak szerepet. Nem bánja, hogy átvegyük a bűnjelet, amennyiben ügyelünk az adminisztrációra.

- Gondolom, majd frászt kapott, hogy netán hiba csúszik a nyilvántartásba - mondta Alex. Rövid fontolgatás után vállat vont. - Rendben, értesítsenek bennünket minél előbb. És végezzenek ujjlenyomat vizsgálatot is!

Miután Peters kitöltötte a szükséges okmányokat a halottkémmel, óvatosan átvette a búcsúlevelet.

- Carter Gray hadiösvényre lép. Valószínűleg már bele is vetette magát az ügybe.

- Meg tudom érteni - felelte Alex.

- Szóval mi a véleményed? - kérdezte Simpson, amint az NHK-sok magukra hagyták őket.

- Az, hogy ez a két seggfej behajítja a névjegyemet az első kukába.

- Akkor miért adtad oda nekik a búcsúlevelet?

- Azért, mert emberölési ügy tárgyi bizonyítékának birtokába kerültek, ezáltal komoly ürügyet szolgáltattak, hogy az NHK-ba menjünk, és a saját szemünkkel nézzünk körül.