20
HA FELAKASZTANAK…

Cas­per Gut­man és Joel Ca­i­ro tá­vo­zá­sa után Spade tel­jes öt per­cig moz­du­lat­la­nul állt, és a nap­pa­li nyi­tott aj­ta­já­nak ki­lincs­gomb­ját bá­mul­ta. Hom­lo­kát rán­col­ta, és ko­mo­ran né­zett, az orra tö­vé­nél hú­zó­dó ár­kok el­mé­lyül­tek és ki­vö­rö­söd­tek. Aj­kát előbb le­biggyesz­tet­te, majd V ala­kú­ra szív­ta be, és a te­le­fon­hoz ment. Bri­gid O’Sha­ug­nes­syt, aki nyug­ta­la­nul áll­do­gált az asz­tal mel­lett, fi­gye­lem­re sem mél­tat­ta.

Föl­emel­te a ké­szü­lé­ket, is­mét vissza­tet­te a polc­ra, és a polc sar­ká­ról füg­gő te­le­fon­könyv­ben kez­dett la­poz­gat­ni. Gyor­san for­gat­ta a la­po­kat, míg a meg­fe­le­lőt meg­ta­lál­ta, vé­gig­fut­tat­ta uj­ját az egyik ha­sá­bon, ki­egye­ne­se­dett, és is­mét le­emel­te a ké­szü­lé­ket a polc­ról. Tár­csá­zott. – Hal­ló, be­szél­het­nék Pol­haus őr­mes­ter­rel?… Szól­jon neki, le­gyen szí­ves. Itt Sá­mu­el Spade be­szél… – A sem­mi­be bá­mult és vá­ra­ko­zott. – Hal­ló, Tom. Vol­na va­la­mi a szá­mod­ra… Sok min­den, bi­zony. Ide fi­gyelj: Thurs­byt és Ja­co­bit egy Wil­mer Cook nevű kö­lyök lőt­te le. – Pon­tos sze­mély­le­írást adott a fi­ú­ról. – Egy Cas­per Gut­man nevű pa­sas­nak dol­go­zik. – Most Gut­mant is le­ír­ta. – Az a Ca­i­ro nevű ipse, aki­vel ná­lam akad­ta­tok össze, az is ben­ne van a pak­li­ban… Igen, ez az… Gut­man az Ale­xand­ri­á­ban la­kik, vagy la­kott, a 12/c lak­osz­tály­ban. Ép­pen most men­tek el tő­lem, és olaj­ra akar­nak lép­ni, igye­kez­ne­tek kell, de azt hi­szem, nem szá­mí­ta­nak rá, hogy el­kap­ják őket… Egy lány is van ve­lük, Gut­man lá­nya. Vi­gyáz­za­tok, ha a kö­lyök­re ke­rül a sor, ál­lí­tó­lag jól bá­nik a fegy­ver­rel… Várj, még nem fe­jez­tem be. Itt van­nak a fiú re­vol­ve­rei… He­lyes. Csíp­jé­tek nya­kon, és sok sze­ren­csét!

Spade las­san tet­te le a kagy­lót, majd las­san tet­te föl a ké­szü­lé­ket a polc­ra. Meg­nyal­ta aj­kát, és le­né­zett ke­zé­re. Iz­zadt a te­nye­re. Mély lé­leg­ze­tet vett, és há­rom nagy lé­pés­sel benn ter­mett a szo­bá­ban. Bri­gid O’Shaugh­nessyt úgy meg­lep­te ez a hir­te­len kö­ze­le­dés, hogy ki­eresz­tet­te vissza­tar­tott lé­leg­ze­tét, és ide­ge­sen el­ne­vet­te ma­gát. Spade egé­szen kö­zel lé­pett hoz­zá: hű­vö­sen mo­soly­gott, hi­deg te­kin­tet­tel: – Ha nya­kon csí­pik őket, be­szél­ni fog­nak ró­lunk is. Itt ülünk a pus­ka­po­ros hor­dón, és csak né­hány per­cünk van hát­ra, mi­előtt be­ál­lít a rend­őr­ség. Mondj el min­dent, de gyor­san. Gut­man té­ged és Ca­i­rót kül­dött Kons­tan­ti­ná­poly­ba?

A lány meg­szó­lalt, té­to­vá­zott, majd az aj­ká­ba ha­ra­pott.

Spade ke­zét a lány vál­lá­ra tet­te. – Be­szélj, a fene egyen meg! – pa­ran­csol­ta. – Ve­led együtt én is ben­ne va­gyok a pác­ban, de ki aka­rok ke­ve­red­ni be­lő­le. Be­szélj. Ő kül­dött Kons­tan­ti­ná­poly­ba?

– I-igen, ő. Ott ta­lál­ko­zott Joe-val, és… és meg­kér­te, hogy se­gít­sen ne­kem. Az­tán…

– Te kér­ted Ca­i­rót, hogy se­gít­sen meg­sze­rez­ni a ma­da­rat Kemi­dov­tól?

– Igen.

– Gut­man ré­szé­re?

A lány is­mét té­to­vá­zott, fe­szen­gett Spade ke­mény, ha­ra­gos pil­lan­tá­sa alatt, nyelt egyet és ki­nyög­te: – Nem, ak­kor még nem. Arra gon­dol­tunk, hogy ma­gunk­nak sze­rezzük meg.

– He­lyes. És az­tán?

– Az­tán… az­tán fél­ni kezd­tem, hogy Joe be fog csap­ni, és így… így az­tán Flo­y­dot kér­tem meg, hogy se­gít­sen ne­kem.

– És ő se­gí­tett. És az­tán?

– Az­tán meg­sze­rez­tük, és Hong­kong­ba men­tünk.

– Ca­i­ró­val? Vagy előbb meg­sza­ba­dul­ta­tok tőle?

– Igen. Ott ma­radt Kons­tan­ti­ná­poly­ban, a bör­tön­ben. Va­la­mi csekk­his­tó­ria mi­att.

– Ti csi­nál­tá­tok ki, hogy ott tart­sák?

A lány szé­gyen­lő­sen sut­tog­ta: – Igen.

– He­lyes. Szó­val te meg Thurs­by Hong­kong­ban vagy­tok a ma­dár­ral.

– Igen, és az­tán… én nem na­gyon jól is­mer­tem őt, nem tud­tam, bíz­ha­tom-e ben­ne. Úgy gon­dol­tam, biz­ton­sá­go­sabb… szó­val ta­lál­koz­tam Ja­co­bi ka­pi­tánnyal, és meg­tud­tam, hogy a ha­jó­já­val ide­jön. Meg­kér­tem, hogy hoz­zon ne­kem át egy cso­ma­got, és ab­ban volt a ma­dár. Thurs­by­ben sem vol­tam biz­tos, meg at­tól is tar­tot­tam, hogy Joe, vagy va­la­ki más, aki Gut­man­nak dol­go­zik, a mi ha­jón­kon uta­zik, és így ez lát­szott a leg­biz­to­sabb terv­nek.

– He­lyes. Az­tán Thurs­by­vel együtt egy gyor­sabb ha­jon jöt­te­tek át. Mi tör­tént utá­na?

– Utá­na? Ak­kor már Gut­man­tól fél­tem. Tud­tam, hogy min­de­nütt van­nak em­be­rei, össze­köt­te­té­sei, és hogy rö­vi­de­sen rá­jön, mit csi­nál­tunk. At­tól is fél­tem, hogy meg­tud­ja, hogy Hong­kong­ból San Fran­cis­có­ba jöt­tünk. Gut­man New York­ban volt, és tud­tam, hogy ha táv­ira­ti­lag ér­te­sül a do­log­ról, bő­ven lesz ide­je, hogy meg­előz­zön min­ket. Meg is tet­te. Ak­kor ezt még nem tud­tam, de szá­mí­tot­tam rá, és vár­nom kel­lett, amíg Ja­co­bi ka­pi­tány ha­jó­ja meg­ér­ke­zik. At­tól is fél­tem, hogy Gut­man meg­ta­lál, vagy Flo­y­dot ta­lál­ja meg, és el­csal­ja tő­lem. Ezért jöt­tem hoz­zád, és kér­te­lek meg, hogy fi­gyel­tesd…

– Ha­zudsz – mond­ta Spade. – Thurs­by a hor­god­ra akadt, és te ezt na­gyon jól tud­tad. Thurs­by min­dig a nők ba­lek­ja volt. A bűn­ügyi nyil­ván­tar­tás­ból is ez tű­nik ki. És aki egy­szer ba­lek, az min­dig ba­lek ma­rad. Le­het, hogy az elő­éle­tét nem is­mer­ted, de ab­ban biz­tos vol­tál, hogy meg­fog­tad. A lány el­pi­rult, és fé­lén­ken né­zett Spade-re. El akar­tad tá­vo­lí­ta­ni, mi­előtt Ja­co­bi meg­jön a zsák­mánnyal. Mit ter­vez­tél? – kér­dez­te Spade.

– Azt… annyit tud­tam, hogy va­la­mi sze­ren­cse­já­té­kos­sal ló­gott meg Ame­ri­ká­ból, mert baj­ba ke­rül­tek. Nem tud­tam, mibe ke­ve­re­dett, de azt gon­dol­tam, ha va­la­mi ko­moly ügye volt, és ész­re­ve­szi, hogy egy de­tek­tív jár a nyo­má­ban, azt hi­szi majd, hogy a régi dol­gok mi­att, meg­ijed és el­sze­lel. Nem gon­dol­tam…

– Meg­mond­tad neki, hogy kö­ve­tik – mond­ta Spade. – Mi­les ugyan nem volt láng­ész, de annyi­ra ügyet­len még­sem volt, hogy az első éj­sza­ka le­buk­jon.

– Meg­mond­tam neki. Ak­kor este sé­tál­ni men­tünk, és úgy tet­tem, mint­ha vé­let­le­nül lát­tam vol­na meg, hogy Mr. Ar­cher kö­vet, és meg­mu­tat­tam Flo­yd­nak. Zo­ko­gott. Kö­nyör­gök, Sam, ne hidd, hogy meg­tet­tem vol­na, ha sej­tem, hogy meg­öli! Azt hit­tem, úgy meg­ijed, hogy el­uta­zik, az eszem­be sem ju­tott, hogy egy­sze­rű­en le­lö­vi.

Spade szá­ja far­kas­mo­soly­ra hú­zó­dott, de sze­me ko­moly ma­radt. – Ha ezt hit­ted, jól is hit­ted, drá­gám. – A lány fel­emel­te fe­jét, ar­cán döb­be­net ült. – Nem is Thurs­by lőt­te le. – A lány arca most hi­tet­len­sé­get árult el.

– Mi­les nem volt láng­ész, de a ke­ser­ves is­te­nit, annyi ta­pasz­ta­la­ta azért volt már a de­tek­tív­mun­ká­ban, hogy nem egy­könnyen kap­hat­ta el va­la­ki, akit kö­ve­tett! Hi­szen a re­vol­ve­re a bel­ső zse­bé­ben volt, gon­do­san el­rejt­ve! Ilyen nincs. Csak annyi­ra volt buta, mint az át­lag, nem bu­tább. A zsák­ut­cá­ból ki­ve­ze­tő két utat a Bush Street­ről, az alag­út túl­ol­da­lá­ról meg le­het fi­gyel­ni. Te mond­tad ne­künk, hogy Thurs­by rossz szí­nész volt. Nem va­ló­szí­nű, hogy ilyen egy­sze­rű­en csa­lo­gat­ta vol­na arra Mi­lest, és szo­rí­tot­ta vol­na zsák­ut­cá­ba. Mi­les buta volt, de nem annyi­ra.

Meg­nyal­ta aj­kát, és ked­ve­sen mo­soly­gott a lány­ra. – De ve­led föl­ment vol­na oda is, an­gya­lom, ha biz­tos ben­ne, hogy nincs ott sen­ki más. El­vég­re te vol­tál az ügy­fe­le, s így sem­mi oka nem volt arra, hogy a te ké­ré­sed­re abba ne hagy­ja Thurs­by kö­ve­té­sét, és ha te utá­na­mész és meg­ké­red, hogy men­jen fel, fel is megy. Eh­hez elég buta volt. Te­tő­től tal­pig meg­né­ze­get, és cset­tint hoz­zá a nyel­vé­vel, fü­lig vi­gyo­ro­dik – és ak­kor te min­den to­váb­bi nél­kül egész kö­zel lép­hetsz hoz­zá, és egy­sze­rű­en ke­resz­tül­lő­he­ted ott a sö­tét­ben az­zal a fegy­ver­rel, amit az­nap este Thurs­bytől kap­tál.

Bri­gid O’Shaugh­nessy hir­te­len hát­ra­lé­pett, amíg bele nem üt­kö­zött az asz­tal szé­lé­be. Ré­mül­ten me­redt Spade­re, és fel­ki­ál­tott: – Ne… Ne be­szélj így ve­lem, Sam! Tu­dod, hogy én nem! Tu­dod…

– Hagyd abba. – Órá­já­ra né­zett. – A rend­őr­ség bár­me­lyik pil­la­nat­ban ránk tör­het. Be­szélj!

A lány hom­lo­ká­hoz szo­rí­tot­ta keze fe­jét. – Ó, hogy vá­dol­hatsz ilyen ret­te­ne­tes…?

– Nem hagy­nád már abba? – kér­dez­te Spade hal­kan, tü­rel­met­le­nül. – Az idő­pont nem al­kal­mas erre az is­ko­lás­lány-stí­lus­ra. Hall­gass rám. Te is, én is a bi­tó­fa ár­nyé­ká­ban va­gyunk. – Meg­ra­gad­ta a lány csuk­ló­ját, és ma­gá­hoz rán­tot­ta. – Be­szélj!

– Én… én… Hon­nan tu­dod, hogy cset­tin­tett a nyel­vé­vel, és te­tő­től tal­pig…?

Spade dur­ván fel­ka­ca­gott. – Is­mer­tem Mi­lest. Mért lőt­ted le?

A lány ki­csa­var­ta csuk­ló­ját Spade szo­rí­tá­sá­ból, kar­ját Spade nya­ka köré fon­ta, és ad­dig húz­ta le­fe­lé a fe­jét, amíg a fér­fi szá­ja szin­te hoz­zá­ért az övé­hez. Spade-hez si­mult. A fér­fi át­ka­rol­ta, és szo­ro­sab­ban húz­ta ma­gá­hoz. A lány fe­ke­te pil­lás, bár­so­nyos sze­me csak fé­lig tűnt elő a szem­hé­ja mö­gül. Hal­kan do­rom­bol­ta: – Elő­ször nem akar­tam, iga­zán nem. Úgy ter­vez­tem, ahogy el­mond­tam ne­ked, de mi­kor lát­tam, hogy Flo­yd nem ijed meg…

Spade meg­ve­re­get­te a há­tát. – Ha­zudsz – mond­ta. – Azt kér­ted tő­lünk, hogy ma­gunk fog­lal­kozzunk az üggyel. Is­mer­ni akar­tad a sze­mélyt, aki Flo­y­dot kö­ve­ti, és azt akar­tad, hogy az is is­mer­jen té­ged, hogy haj­lan­dó le­gyen ve­led men­ni. Az­nap, il­let­ve az­nap este kap­tad a fegy­vert Thurs­bytől. Ad­dig­ra ki­bé­rel­ted a lak­osz­tályt a Co­ro­net­ben is. A bő­rönd­je­i­dét oda­vi­tet­ted, mert a szál­ló­ban nem volt már egy sem, és ami­kor át­ku­tat­tam a la­kást, ta­lál­tam egy nyug­tát a ki­fi­ze­tett lak­bér­ről, öt vagy hat nap­pal ko­ráb­bi dá­tum­mal, mint ahogy val­lot­tad.

A lány na­gyot nyelt, az­tán alá­za­to­san sut­tog­ta: – Igen, ha­zud­tam, Sam. Úgy gon­dol­tam, ha Flo­yd… én… nem tu­dom el­mon­da­ni, ha így né­zel rám! – Lej­jebb húz­ta a fér­fi fe­jét, míg az ar­cuk össze­ért, és a fü­lé­be sut­tog­ta: – Tud­tam, hogy Flo­yd nem egy­könnyen ijed meg, de azt gon­dol­tam, ha tud­ja, hogy va­la­ki a nyo­má­ban van, vagy ő… ó, Sam, nem tu­dom el­mon­da­ni! – Zo­kog­va ka­pasz­ko­dott Spade-be.

– Gon­dol­tad, hogy Flo­yd majd meg­tá­mad­ja, és egyi­kük alul­ma­rad. Ha Thurs­by sze­gi a nya­kát, meg­sza­ba­dulsz tőle. Ha Mi­les hagy­ja ott a fo­gát, könnyen el­in­téz­he­ted, hogy Thurs­byt el­kap­ják, és ak­kor is meg­sza­ba­dulsz, így volt?

– Va­la­hogy így.

– És ami­kor rá­jöt­tél, hogy Thurs­by nem köt bele, köl­csön­kér­ted a re­vol­vert, s el­in­téz­ted ma­gad, így volt? így va­la­hogy, de nem egé­szen.

– De nagy­já­ból így. És már ele­jé­től kezd­ve ez volt a ter­ved. Arra spe­ku­lál­tál, hogy Flo­y­dot le­fü­le­lik.

– Én… szó­val arra gon­dol­tam, hogy fog­va tart­ják egy da­ra­big, leg­alább­is ad­dig, míg Ja­co­bi meg­ér­ke­zik a só­lyom­mal, és…

És ak­kor még nem tud­tad, hogy Gut­man is meg­jött és ke­res. Nem is gya­ní­tot­tad, mert kü­lön­ben nem igye­kez­tél vol­na sza­ba­dul­ni bér­gyil­kos ha­ve­rod­tól. De amint meg­hal­lot­tad, hogy Thurs­byt le­lőt­ték, tud­tad, hogy Gut­man meg­je­lent. Arra gon­dol­tál, hogy most má­sik vé­del­me­ző­re lesz szük­sé­ged, és így nyu­god­tan vissza­jöt­tél hoz­zám, így volt?

– Igen, de… ó, drá­gám!… Nem­csak azért! Előbb-utóbb min­den­kép­pen vissza­jöt­tem vol­na hoz­zád. Az első perc­től tud­tam…

– Te drá­ga an­gyal! – vá­la­szolt gyen­gé­den Spade. – Ha jól vi­sel­kedsz, húsz év múl­va ki­en­ged­nek a sitt­ről, és ak­kor vissza­jö­hetsz. – A lány el­húz­ta ar­cát, hát­ra­ha­jolt, tel­jes ér­tet­len­ség­gel bá­mult Spade-re. Spade sá­padt volt, és lágy han­gon foly­tat­ta: – Szív­ből re­mé­lem, hogy nem köt­nek föl, kár vol­na azért a szép nya­ka­dért. Vé­gig­si­mí­tot­ta a lány nya­kát.

Bri­gid hát­ra­ug­rott, össze­ku­po­ro­dott, és két ke­zé­vel a tor­ká­hoz ka­pott. Sze­me lá­za­san csil­lo­gott. Halk, re­kedt hang tört ki a tor­ká­ból: – Csak nem fogsz… – El­akadt a sza­va.

Spade most már ha­lál­sá­padt volt. Szá­ja mo­soly­ra hú­zó­dott, csil­lo­gó sze­me kö­rül is mo­soly­rán­cocs­kák gyü­le­kez­tek. Hang­ja to­vább­ra is hal­kan, gyen­gé­den szólt: – Át­ad­lak a rend­őr­ség­nek. Le­het, hogy nem ítél­nek ha­lál­ra. Ez azt je­len­ti, hogy meg­úszod húsz év­vel. An­gyal vagy. Vár­ni fo­gok rád. – Tor­kát kö­szö­rül­te. Ha fel­akasz­ta­nak, so­sem fe­lej­te­lek el.

A lány el­vet­te ke­zét a tor­ká­tól, és fel­állt. Arca ki­si­mult, meg­nyu­go­dott, csak a sze­mé­ben tük­rö­ző­dött még két­ség. Vissza­mo­soly­gott a fér­fi­ra. – Ne, Sam, ne mondd ezt, még tré­fá­ból se. Egy pil­la­nat­ra tel­je­sen meg­ré­mí­tet­tél! Iga­zán azt hit­tem… Te min­dig olyan vad és ki­szá­mít­ha­tat­lan dol­go­kat csi­nálsz, hogy… – Hir­te­len ab­ba­hagy­ta. Kö­zel ha­jolt Spade-hez, és mé­lyen a sze­mé­be né­zett. Arca, ajka meg­re­me­gett, sze­mé­ben fé­le­lem ült. – Sam! – Is­mét a tor­ká­hoz ka­pott és össze­csuk­lott.

Spade ne­ve­tett. Sá­padt ar­cán ki­ütött a ve­rí­ték, s ha­bár to­vább mo­soly­gott, hang­ja el­vesz­tet­te gyen­géd pu­ha­sá­gát. – Ne légy os­to­ba – szólt re­ked­ten. – Le fogsz buk­ni. Egyi­künk min­den­kép­pen le­bu­kik, an­nak alap­ján, amit azok a jó­ma­da­rak köp­nek ró­lunk. En­gem biz­to­san fel­köt­né­nek. Te ta­lán ol­csób­ban úszod meg.

– De… Sam, ezt nem te­he­ted! Azok után, ami köz­tünk tör­tént… Nem te­he­ted…

– Nem a fe­nét!

A lány hosszan, resz­ke­tőn só­haj­tott. – Ját­szot­tál ve­lem? Csak szín­lel­ted, hogy sze­retsz… hogy csap­dá­ba csalj? Ki­csit sem sze­ret­tél? Nem sze­retsz?

– De, azt hi­szem, sze­ret­lek – fe­lel­te Spade. – Na és? Nem va­gyok Thurs­by. Nem va­gyok Ja­co­bi. Ve­lem nem já­rat­ha­tod a bo­lond­ját.

– Te al­jas! – ki­ál­tot­ta a lány. Könnyek szök­tek a sze­mé­be. – Ma­gad is tu­dod, hogy nem így volt!

– Nem a fe­nét – is­mé­tel­te Spade. – Azért fe­küd­tél le ve­lem, hogy ne so­kat fag­gas­sa­lak. Teg­nap meg ki­szol­gál­tat­tál Gut­man­nak, az­zal a link te­le­fon­hí­vás­sal. Az éj­jel is ve­lük jöt­tél ide; csak lent ma­rad­tál az ut­cán, míg meg nem ér­kez­tem. A ka­rom­ban tar­tot­ta­lak, mi­kor rám csa­pó­dott az egér­fo­gó, ha lett is vol­na re­vol­ve­rem, nem fér­het­tem hoz­zá, s ha akar­tam, sem tud­tam tá­mad­ni. Most is csak azért nem vit­tek ma­guk­kal, mert Gut­man­nak elég esze van hoz­zá, hogy csak rö­vid tá­von, vég­szük­ség ese­tén bíz­zon ben­ned, és mert arra szá­mí­tott, hogy be­lő­lem is ba­le­kot csi­nálsz… re­mél­te, hogy ha té­ged nem bánt­lak, őt is bé­kén ha­gyom.

Bri­gid O’Shaugh­nessy már nem könnye­zett. Egy lé­pést tett Spade felé, és büsz­kén a sze­mé­be né­zett. – Ha­zug­nak ne­vez­tél – mond­ta. – Most te ha­zudsz. Ha­zudsz, ha azt ál­lí­tod, hogy nem ér­zed a szí­ved mé­lyén, mennyi­re sze­ret­lek.

– Le­het – mond­ta re­ked­ten Spade. – Na és? Bíz­zam ben­ned? Ben­ned, aki ilyen nagy­lel­kű­en bán­tál az elő­döm­mel, Thurs­by­vel? Ben­ned, aki tel­jes hi­deg­vér­rel el­tet­ted láb alól Mi­lest, aki sem­mit sem vé­tett ne­ked, mint­ha csak egy le­gyet csap­tál vol­na agyon, csak azért, hogy Thurs­byt le­buk­tasd? Ben­ned, aki be­csap­tad Gut­mant, Ca­i­rót, Thurs­byt… és még ki tud­ja, hány mást? Ben­ned, aki meg­is­mer­ke­dé­sünk óta egy fél­órát sem vol­tál ve­lem be­csü­le­tes? Én bíz­zam ben­ned? Nem, tün­dér­kém. An­nál töb­be van ez ne­kem.

A lány sze­me reb­be­nés nél­kül áll­ta Spade te­kin­te­tét, hang­ja sem resz­ke­tett, ami­kor vá­la­szolt: – Ha csak ját­szot­tál ve­lem, ha nem sze­retsz, ak­kor erre nincs is vá­lasz. Ha sze­ret­nél, nem is vol­na rá szük­ség.

Spade ar­cá­ra me­re­ve­dett mo­so­lyá­ból ijesz­tő gri­masz lett. Krá­ko­gott egyet, és az­tán vá­la­szolt: – Min­den to­váb­bi fe­cse­gés hi­á­ba­va­ló. – Resz­ke­tő ke­zét a lány vál­lá­ra tet­te. – Mit bá­nom én, ki kit sze­ret, én nem le­szek a ba­lekod. Nem va­gyok haj­lan­dó Thurs­by, és még mit tu­dom én ki más­nak a nyom­do­ka­i­ba lép­ni. Meg­öl­ted Mi­lest, ezért fe­lel­ned kell. Se­gít­het­tem vol­na raj­tad, ha fut­ni ha­gyom a töb­bi­e­ket, és amennyi­re tu­dok, ki­té­rek a rend­őr­ség út­já­ból. De most már késő. Nem se­gít­he­tek raj­tad. És nem is ten­ném, még ha te­het­ném sem.

A lány meg­fog­ta Spade ke­zét. – Hát ak­kor ne se­gíts – sut­tog­ta –, de leg­alább ne bánts. En­gedj most el­men­nem.

– Nem – mond­ta Spade. – Ha nem tud­lak át­ad­ni a rend­őr­ség­nek, én ma­ra­dok a sla­masz­ti­ká­ban. Ez az egyet­len mód­ja an­nak, hogy ne buk­jam le a töb­bi­ek­kel együtt.

– Ennyit se te­szel meg ér­tem?

– Nem ját­szom ba­le­kot.

– Csak ezt ne mon­da­nád. – Ar­cá­hoz szo­rí­tot­ta Spade ke­zét. – Mi­ért te­szed ezt, Sam? Mr. Ar­cher biz­to­san nem je­len­tett ne­ked annyit, mint…

– Mi­les? – mond­ta re­ked­ten Spade. – Mi­les sze­mét­lá­da volt. Már az első hé­ten rá­jöt­tem, ami­kor tár­sul­tam vele, és az volt a szán­dé­kom, hogy amint le­jár az év, ki­rú­gom. Az­zal, hogy meg­öl­ted, en­gem sem­mi­fé­le vesz­te­ség nem ért.

– Hát ak­kor?

Spade el­húz­ta ke­zét a lány­tól. Már nem mo­soly­gott, sá­padt arca meg­ke­mé­nye­dett, vo­ná­sai ár­kok­ká mé­lyül­tek. Vad fény égett a sze­mé­ben. – Fi­gyelj rám – mond­ta. – Kár ugyan min­den szó­ért, so­sem fogsz meg­ér­te­ni, de azért még egy­szer meg­pró­bá­lom meg­ma­gya­ráz­ni, az­tán ab­ba­hagy­juk. Fi­gyelj. Ha az em­ber tár­sát meg­ölik, el­vár­ják tőle, hogy te­gyen va­la­mit. Akár­mi is a vé­le­mé­nye róla, ez nem vál­toz­tat a hely­ze­ten. A tár­sa volt, te­hát cse­le­ked­nie kell. Az­tán meg tör­té­ne­te­sen ép­pen a de­tek­tív­szak­má­ban dol­gozunk. No már­most, ha meg­öl­nek va­la­kit a kol­lé­gák kö­zül, rossz vért szül, ha fut­ni hagy­juk a gyil­kost. Ked­ve­zőt­len fényt vet a szer­ve­zet­re és min­den de­tek­tív­re egy­aránt. Har­mad­szor, én is de­tek­tív va­gyok, és el­vár­ni, hogy el­csíp­jem a bű­nöst, az­tán fut­ni hagy­jam, ugyan­olyan, mint­ha el­vár­nám a va­dász­ku­tyá­tól, hogy meg­fog­ja a nyu­lat, az­tán újra el­en­ged­je. Per­sze, meg le­het csi­nál­ni, meg is tör­té­nik egy­szer-más­szor, de nem he­lyes el­já­rás. Csak egyet­len mó­don hagy­hat­ta­lak vol­na fut­ni, ha el­en­ge­dem Gut­mant, Ca­i­rót és a köly­köt is. Ez pe­dig…

– Ezt nem mond­ha­tod ko­mo­lyan! – vá­gott köz­be a lány. – Azt hi­szed, hogy amit el­mond­tál, elég ok arra, hogy le­buk­tass?!

– Várj, míg be­fe­je­zem, az­tán be­szél­hetsz. Ne­gyed­szer: akár­mit is akar­tam ten­ni, most már, ha el­en­ged­lek, ma­sí­roz­ha­tok én is az akasz­tó­fa alá a töb­bi­ek­kel. Az­u­tán: az ég­vi­lá­gon sem­mi okom arra, hogy bíz­zam ben­ned, és ha bíz­nék is, és ez egy­szer meg­úsz­nám a dol­got, olyan fegy­vert hagy­nék a ke­zed­ben, ame­lyet szük­ség ese­tén bár­mi­kor el­le­nem for­dít­hatsz. Ez már az ötö­dik ok. A ha­to­dik az, hogy mi­után én is tu­dok ró­lad egyet s mást, mi biz­to­sít­hat az el­len, hogy egy szép na­pon az én ha­sam­ba is go­lyót ne eressz? He­ted­szer: nem szí­ve­sen adok le­he­tő­sé­get arra, akár csak egy a száz­hoz is, hogy a ba­lekod­nak játsszál ki. Nyol­cad­szor… no de elég. Ez van a mér­leg egyik ser­pe­nyő­jé­ben. Le­het, hogy egyik-má­sik nem kü­lö­nö­sen fon­tos, er­ről nem ér­de­mes vi­táz­ni, lát­ha­tod, hogy van elég ér­vem. Na már­most, mi van a má­sik ser­pe­nyő­ben? Sem­mi több, mint az, hogy ta­lán sze­retsz, és ta­lán én is sze­ret­lek.

– Te tu­dod – sut­tog­ta a lány –, hogy sze­retsz-e, vagy sem.

– Nem tu­dom. Elég könnyű be­léd esni. – Mo­hón néz­te a lány ha­ját, lá­bát, az­tán is­mét a sze­mét. – De mit szá­mít ez? Mond­juk, sze­ret­lek. Mi van ak­kor? Le­het, hogy egy hó­nap múl­va vége… már tör­tént ve­lem ilyes­mi. Ak­kor mi van? Ak­kor majd úgy ér­zem, hogy még­is ba­lek vol­tam. És ha le­csuk­nak, ak­kor biz­tos, hogy az vol­tam. Ha vi­szont té­ged buk­tat­lak le, mar­há­ra fo­gom saj­nál­ni… lesz né­hány ro­hadt, rossz éj­sza­kám… de majd el­mú­lik. Ide fi­gyelj. – Meg­ra­gad­ta a vál­lá­nál fog­va, és hát­ra­haj­lí­tot­ta, ő maga pe­dig fö­lé­je ha­jolt. – Ha mind­ezt nem ér­tet­ted meg, ak­kor rö­vi­den csak ennyit mond­ha­tok: nem te­szem meg, bár min­den por­ci­kám kí­ván­ná… szí­ve­sen mon­da­nám, hogy az ör­dög vi­gye a kö­vet­kez­mé­nye­ket, de még­se te­szem meg… mert… egyen meg a fene… szá­mí­tot­tál rá, ná­lam ugyan­úgy szá­mí­tot­tál, mint a töb­bi­ek­nél. – Két kar­ja erőt­le­nül le­ha­nyat­lott.

A lány két keze közé fog­ta Spade ar­cát, és is­mét le­húz­ta ma­gá­hoz. – Nézz rám – sut­tog­ta –, és mondd meg az iga­zat. Ak­kor is ezt tet­ted vol­na ve­lem, ha a só­lyom va­ló­di, és meg­ka­pod érte a pénzt?

– Nem mind­egy? Kü­lön­ben ne hidd, hogy olyan gaz­em­ber va­gyok, ami­lyen­nek tar­ta­nak. Az ilyen hír­név csak arra jó, hogy klassz üz­le­te­ket hoz­zon be, és könnyebb el­bán­ni az el­len­ség­gel is. – A lány szót­la­nul fi­gyel­te. Spade meg­rán­tot­ta a vál­lát: – Na per­sze, egy ra­kás pénz még egy ki­csit lej­jebb nyom­ta vol­na a mér­leg má­sik ser­pe­nyő­jét.

A lány ar­cát a fér­fi­é­hoz kö­ze­lí­tet­te. – Ha sze­ret­nél, ebbe a ser­pe­nyő­be nem kel­le­ne más.

Spade össze­szo­rí­tott fo­gán át szűr­te a sza­va­kat: – Nem ját­szom a ba­le­kot.

A lány las­san Spade szá­já­ra szo­rí­tot­ta aj­kát, át­ölel­te és a kar­ja­i­ba om­lott. Ak­kor is Spade kar­já­ban volt, ami­kor meg­szó­lalt a csen­gő.

Spade bal kar­já­val Brig­idet át­ka­rol­va aj­tót nyi­tott. Dun­dy had­nagy és Tom Pol­haus de­tek­tí­vőr­mes­ter állt a kü­szö­bön, két má­sik nyo­mo­zó kí­sé­re­té­ben.

– Hel­lo, Tom – szó­lalt meg Spade. – El­csíp­té­tek őket?

– De el ám – mond­ta Pol­haus.

– Prí­ma. Gyer­tek be. Itt is vár még rá­tok va­la­ki. – Spade elő­re­lök­te a lányt. – Ez ölte meg Mi­lest. Az­tán van még né­hány ki­ál­lí­tá­si tár­gyam is: a fiú re­vol­ve­rei, Ca­i­róé, egy fe­ke­te ma­dár, az egész bal­hé oko­zó­ja, vé­gül egy ezer­dol­lá­ros, ami­vel meg akar­tak vesz­te­get­ni. – Dun­dy­hoz for­dult, össze­húz­ta szem­öl­dö­két, és elő­re­ha­jol­va be­le­bá­mult a had­nagy ar­cá­ba. Az­tán ki­tört be­lő­le a ne­ve­tés. – Mi ütött a kis ba­rá­tod­ba. Tom? Mind­járt meg­sza­kad a szí­ve! Fo­gad­ni mer­nék, hogy ami­kor Gut­mant meg­hal­lot­ta, azt re­mél­te, hogy vég­re en­gem is nya­kon csíp­het.

– Ne mar­hás­kodj, Sam – mo­rog­ta Tom. – Nem hit­tük mi…

– Nem a fe­nét – mond­ta vi­dá­man Spade. – Csak úgy csur­gott a nyá­la, ami­kor fel­jött hoz­zám, bár ha elég esze van, tud­hat­ta vol­na, hogy bepa­liz­tam Gut­mant.

– Ne mar­hás­kodj – mo­rog­ta újra Tom, és ide­ge­sen san­dí­tott a fel­jebb­va­ló­ja felé. – Kü­lön­ben is Ca­i­ró­tól tu­dunk min­dent. Gut­man a fűbe ha­ra­pott. A kö­lyök ép­pen ak­kor eresz­tet­te bele az utol­só go­lyót, ami­kor oda­ér­tünk.

– Erre szá­mít­ha­tott vol­na – je­gyez­te meg Spade.

Ef­fie Fe­ri­ne le­csap­ta az új­sá­got, és fel­ug­rott fő­nö­ke ka­ros­szé­ké­ből, ami­kor hét­főn reg­gel, né­hány perc­cel ki­lenc után Spade be­lé­pett az iro­dá­ba. – Jó reg­gelt, tün­dér­ke.

– Igaz ez, amit az új­ság ír? – kér­dez­te a lány.

– Szó­ról szó­ra. – Ka­lap­ját az író­asz­tal­ra dob­ta és le­ült. Arca sá­padt volt még, de a sze­me vi­dám. A lány dió­bar­na sze­me ki­tá­gult, szá­ja kö­rül fur­csa kis gri­masz ült. Spade elé állt, és le­né­zett rá. Spade föl­emel­te fe­jét, és gú­nyo­san vi­gyor­gott:

– A te hí­res női ösz­tö­nöd…

Ef­fie kü­lö­nös han­gon és még kü­lö­nö­sebb arc­cal kér­dez­te: – Te húz­tad be a cső­be, Sam?

Spade bó­lin­tott. – A te Sa­med de­tek­tív. – Ke­mé­nyen né­zett a lány­ra. Át­ölel­te a de­re­kát. – Mi­lest va­ló­ban ő ölte meg, tün­dér­kém – szólt gyen­gé­den. – Csak így, fél kéz­zel – és cset­tin­tett az uj­ja­i­val.

A lány ki­tép­te ma­gát az öle­lés­ből. – Kér­lek, ne nyúlj hoz­zám – mond­ta hal­kan. – Tu­dom… tu­dom…, hogy iga­zad van. De ne nyúlj hoz­zám… most ne. – Spade arca fal­fe­hér lett. Va­la­ki meg­ráz­ta az elő­szo­ba ki­lin­csét. Ef­fie Fe­ri­ne gyor­san meg­for­dult, és át­ment a kül­ső iro­dá­ba, az aj­tót be­húz­ta maga mö­gött. Ami­kor is­mét be­jött, halk, szín­te­len han­gon je­len­tet­te: – Iva van itt.

Spade az író­asz­ta­lá­ra me­redt, és alig lát­ha­tó­an bó­lin­tott. – Igen – szólt és meg­bor­zon­gott. – Na jó, küldd be.