9. Keresztül a Galaxison

– Hol van a yela hajó? – kérdeztem. A többiek a képernyő elé sereglettek. Rigel döbbenten felkiáltott: – Szabadok vagyunk! Nem tudom, hogy történt, de ismét szabadok vagyunk.

Betelgeuse csak hümmögött. Én továbbra is kételkedtem, Alcyone egyszerűen csak tovább bámulta a monitort.

– Nos, van egy mód, hogy kitaláljuk – folytatta Rigel.

– Hogyan?

– Megnézzük a kábelt az orrban.

– A létfenntartó rendszer nem működik a hajónak azon a részén. Űrruhát kell vennünk.

– Tudom – bólintott Rigel. – Azonnal utána is járok.

Örültem, hogy Rigel elvállalta a feladatot, mivel ekkorra már teljesen neurotikus lettem az esetlen űrruhának még csak a gondolatától is. Azok az átkozottak egyre inkább a koporsómnak tűntek, noha be kellett ismernem, hogy nem egyszer mentették meg az életemet. Azonkívül még szerettem volna elvégezni néhány számítást. Gyanítottam, hogy a dolgok egyáltalán nem olyan egyszerűek, mint amennyire egyszerűnek tűnnek. Betelgeuse átvette az ügyeletet a vezérlőpultnál, Alcyone folytatta látszólag soha véget nem érő munkáját, ami a hajón előforduló száz és száz apróság intézését jelentette, Rigel pedig elindult önkéntes küldetésére a zsilip felé. Majdhogynem lustán kezdtem el a szórakozott firkálgatást. Ahogy az a hasonló körülmények között gyakran meg szokott történni, a döntő ötlet villámcsapásként villant át az agyamon – olyan rövid idő alatt, hogy fel sem tudtam becsülni, talán egy másodperc töredéke lehetett. Most már komolyan számoltam, nemcsak firkálgattam.

Az ötlet még a matematika tengerében úszott, amikor felfigyeltem a körülöttem támadt zűrzavarra. Rigel visszatért útjáról. Betántorgott a vezérlőbe, aztán lerogyott a padlóra. Betelgeuse és Alcyone kétségbeesett erőfeszítéssel igyekezték kihámozni a nehéz űrruhából, ami láthatóan akadályozta a légzésben. Csatlakoztam hozzájuk, és hármunknak végre sikerült kiszabadítani a fullasztó öltözékből.

– Mi történt? – kérdeztem.

– Fogalmam sincs – csattant fel Betelgeuse.

– Súlyos sokkot kapott – mondta Alcyone. Valóban, eszelős félelem tükröződött Rigel arcán. Valamit azonnal el akart mondani nekünk, de képtelen volt megszólalni, csak a fogai vacogtak.

– Fázik? – kérdeztem ismét.

– Igen, a sokk hatása – válaszolta Alcyone. Tudtam, mire gondol. Elvette Betelgeuse-tól a felé nyújtott fecskendőt, s Rigel vénájába pumpálta a nyugtatót, amitől az láthatóan rögtön jobban lett. Szerencsétlenül járt társunkat lefektettük egy ágyra, és bebugyoláltuk egy fűtött hálózsákba.

– Eddig azt mondtam volna, hogy Rigel a legflegmább ember, akivel valaha is találkoztam. Sohasem hittem volna, hogy bármi is ilyen hatással lehet rá – mondtam halkan.

Betelgeuse szelíden bólintott.

– Én is ezt gondoltam.

– A szeme sem rezzent, még a legszörnyűbb pillanatokban sem.

– Ez nem fizikai jellegű dolog volt – vágott közbe Alcyone. – Valami más.

– Más?

– Igen, más. Ne kérdezd, hogy mi. De más volt. Nem fizikai. Valami a tudatában.

Betelgeuse tovább bólogatott.

– Alcyone tudja. Látott már ilyet – mondta legmélyebb basszus hangján.

– Lehet, hogy a hajó megrepedt az orrnál.

– Lehet. Meg kell tudnunk. Én magam megyek.

– Nem, én megyek. Te vagy a kapitány. Itt kell maradnod.

– Dicknek igaza van – értett egyet Alcyone. Betelgeuse felmordult.

– Nem szép dolog arra kérni Dicket, amit én sem tennék meg – mondta.

– Nem kétlem, hogy legszívesebben magad mennél – mosolyodtam el –, de nem lenne semmi értelme. Én megyek. Egyébként is, épp elégszer átmentem már a zsilipen.

– Igaz. De légy óvatos! Tartsd be az óvintézkedéseket!

– Ne aggódj, minden rendben lesz.

Az űrruha felvételével és a nyomástalanítással járó procedúra már reflexszerű lett, teljesen eltűnt a hajdanvolt kezdeti napok esetlensége. De annak ellenére, hogy rutinosabbá váltam, sokkal kevésbé szerettem a dolgot, mint valaha.

Többször leírtam már, hogy a létfenntartó rendszer csak a hajó bizonyos részein működött. A maradék, a Q szinttel kezdődően teljesen más világ volt, az abszolút nulla fok világa, levegő nélkül. Nem mintha a levegő jelenléte bármit jelentett volna. A hajónak ezen a részén nem voltak érzékeny műszerek, de ez alkotta a teljes térfogat nagyobbik felét, a hatalmas raktárakat, illetve a külső és belső burok közötti teret. Az én dolgom az volt, hogy felderítsem ezt a szögletet, és nemcsak felületesen, hanem minden részletre kiterjedően, hogy megtudjam, mi készítette ki annyira szegény Rigelt.

Nem régen kószáltam, mikor Betelgeuse hangja csendült fel a fülhallgatómban.

– Dick, Alcyone ragaszkodott ahhoz, hogy utánad menjen. Találkoztok az U folyosó és az S szint csatlakozásánál, nem messze az alfa oszloptól. Vétel.

– Mi jutott eszébe? Egyedül is boldogulok.

– Úgy gondolja, hogy jobb, ha ketten vagytok, és én is egyetértek vele. Vétel.

– Akkor rendben. Úton vagyok. Vége.

Ez azt jelentette, hogy egy darabon vissza kellett mennem, s nem voltam túl boldog a gondolattól. A tömegvonzás meglehetősen nagy volt, és egyáltalán nem ment könnyen a létramászás a nehéz űrruhában. Normális körülmények között nem merültek fel ilyen problémák. Normális körülmények között a létfenntartó rendszer az egész hajón működött, és nem kellett felesleges terhet cipelve dolgozni. Még csak nem is az volt a legrosszabb, hogy a túlméretezett csizmákban botladoztam. A kézügyesség elvesztése bosszantott leginkább. Percekig tartott elvégezni egy olyan műveletet, ami egyébként másodpercek alatt ment volna. Egyébként örültem, hogy Alcyone csatlakozik hozzám. Lekászálódtam a Q szintre. Ketten gyorsabban végzünk a terület átfésülésével.

Az alfa oszlop mellett találtam rá. Nehézkesen közeledett felém.

– Az oxigénpalack. Valami gond van vele. – Nagyon halkan hallottam.

– Átkapcsollak a tartalék palackra – válaszoltam. Mivel az űrruhába öltözve nem lehetett semmilyen finom mozdulatot elvégezni, a tartalékpalack bekapcsolását egyetlen gomb megnyomásával oldották meg. Gyorsan odamentem Alcyone-hoz, és megnyomtam a gombot, de az nem mozdult. Mindig gondosan ellenőriztük, mikor beöltöztünk. Nem értettem a dolgot, és nem volt idő töprengeni, hogy mi történhetett. Még egyszer megnyomtam azt az átkozott gombot, de most sem moccant, még egy millimétert sem. Teljesen befagyott.

– Nem kapok levegőt! Nem kap… – hallottam Alcyone eltorzult, rémült hangját. Még erősebben nyomtam a gombot. Majd megpróbáltam kihúzni a csövet a palackból, de képtelen voltam rá. Alcyone lélegzetét rövid, kétségbeesett sikolyok szaggatták. Megpróbálta letépni a sisak elejét. Meg akartam állítani, még mielőtt az utolsó remény is odalenne. Hirtelen megpillantottam halálos agóniától eltorzult, sötét arcát és kék ajkait. Mindent elsöprő, őrült vágy támadt bennem, hogy én is levegyem a sisakot, mintha az én oxigénem elég lett volna kettőnknek. Ahogy a sisakhoz ért a kezem, egy hang, a saját, eltorzult hangom szólalt meg bensőmben, és rám kiáltott, hogy hagyjam abba, magamat mentsem. Azonnal elájulnék, ha levenném a sisakot. Mindketten meghalnánk. Semmit sem nyernél vele, üvöltötte a hang. Ott álltam, lelkem mélyéig szégyennel eltelve, miközben Alcyone meghalt. Gyáva… gyáva… gyáva… suttogtam magamnak. Megpróbáltam végigvonszolni ernyedt, az űrruhától nehéz testét a folyosón. Reménytelen. A veszélyek után, amiken együtt átmentünk, ez annyira kegyetlen és felesleges volt. Átkoztam a hülyeségem. Megátkoztam a sorsot, és visszaindultam a vezérlőterembe – egyedül.

A nyomáskiegyenlítés után magamon hagytam a ruhát, mivel mindannyiunknak vissza kell majd térnie az alfa oszlophoz. Betelgeuse, Rigel és én visszamegyünk oda, hogy elhozzuk Alcyone testét. Ha elég gyorsak vagyunk, talán még lesz esély a szívműködés újraindítására. Berobbantam a vezérlőbe, érezve, hogy egyetlen másodpercet sem veszíthetek.

– Gyorsan – kiáltottam Betelgeuse-nak – Alcyone ott van kint. Elromlott az oxigénpalackja.

– De hát Alcyone itt van – válaszolta Betelgeuse nyugodtan.

– Nem. Ott van. Halott! – kiáltottam ismét.

– Nem, itt van. A konyhában. – És valóban ott volt, űrruha és oxigénpalackok nélkül. Ahogy felém indult, a fogam ellenállhatatlanul vacogni kezdett. A szoba elszürkült, majd hirtelen minden sötétbe borult.

Pár órával később furcsán zúgó fejjel ébredtem. Nem volt rajtam az űrruha. Csukott szemmel az ágyon feküdve próbáltam felidézni a közelmúlt eseményeit. Halványan rémlett, hogy valami erős nyugtatót kaptam. Legjobb lenne pihenni, feledni. De nem volt jellemző rám, hogy felfedezetlenül hagytam volna agyam zugait. Tudnom kellett, mi történt, így hát kétségbeesetten próbáltam emlékezni, ami lehet, hogy nem volt bölcs dolog. Ahogy a világítótorony fénye hasít a szürkületbe, úgy hasított belém Alcyone elsötétedő arcának képe.

– Alcyone! – hörögtem, és felültem az ágyban. – Kint a folyosón, az alfa oszlopnál.

– Alcyone itt van – hallottam Betelgeuse halk, szelíd hangját. És valóban, Alcyone ismét a konyhából jött ki. Kétségtelen, hogy ő volt az.

– De hát halott – tiltakoztam -, ott van kint az alfa oszlopnál.

Alcyone odajött hozzám, megragadta a vállamat és gyengéden megrázott.

– Dick, úgy nézek ki. mint aki halott?

– De ott ugyanolyan valódi voltál, mint most.

– Rigel volt ott kint. Emlékszel.

– Én is Rigel miatt mentem ki.

– Pontosan. Rigel most a Hallucinációk Birodalmának hívja azt a helyet.

– Már hallottunk róla a történelmünk folyamán. Egy valóság, ami nem valós – magyarázta Betelgeuse gyengéden.

– Hol van most Rigel?

– Alszik. Neked is aludnod kell – mondta Alcyone határozottan, és elővett egy fecskendőt.

– Ne, ne – szóltam rekedten, de erős hangon. Bizonytalanul kiugrottam az ágyból, hogy elkerüljem az injekciót. – Szembe akarok nézni ezzel a dologgal.

– Nagyon makacs vagy.

– Egy valóság, ami nem valós – motyogtam. Aztán eszembe jutott a hang, ami bennem beszélt, arra biztatva, hogy a saját életemet mentsem. Vajon az a hang tudott valahonnan a hallucinációról? Volt bennem egy mag, ami érintetlen maradt? Odafordultam Betelgeuse-hoz. – Azt akarod mondani, hogy ha visszamegyünk az alfa oszlophoz, nem találunk ott semmit?

– Nem tudom, mit kellene hinnünk, mit találunk ott. De miért lenne valós a vezérlőfülke, és miért ne lenne az az alfa oszlop környéke?

– A yela műve, hogy távol tartson minket a hajónak attól a részétől.

Visszagondoltam azokra a furcsa eseményekre, amik még azelőtt történtek, hogy találkoztunk volna a yela hajóval. Össze sem lehetett őket hasonlítani a legutóbbi tapasztalatok vérfagyasztó szörnyűségeivel.

– De ha a yela képes ilyen dolgokat létrehozni, akkor miért foglalkozott a létfenntartó rendszerrel – miért zavarta meg a működését? Miért volt ilyen kegyetlen eddig?

– Ne feledd el, hogy egy sérült lénnyel van dolgunk. Talán most már működik benne valami, ami eddig nem.

– Akkor nem szeretnék egy teljesen ép yelával találkozni.

– Végre kezded megérteni – mondta Alcyone halkan, és megpróbált visszafektetni az ágyba.

– Nem, mindjárt rendbe jövök – tiltakoztam kissé nyersen. – Szeretnék vetni egy pillantást a képernyőkre.

– Pihenned kell. Az idegrendszeredet súlyos sokk érte.

– Jobb lesz, ha szembesülök vele – makacskodtam.

– De lehet, hogy nekünk nem – morogta Betelgeuse. – Ha a legénységhez tartoznál, most megparancsolnám, hogy pihenj.

– Látni akarom a képernyőket.

– Rendben, de nem hiszem, hogy azok megvigasztalnának.

A nyelvem hegyén volt, hogy nem vigasztalódni akarok, hanem megérteni a dolgokat. De lenyeltem a mondatot, mert észrevettem, hogy Alcyone és Betelgeuse teljesen meg van rémülve attól, ami Rigellel és velem történt, és talán attól is, hogy bármelyik pillanatban teljes öntudatlanságba zuhanhatunk.

Hogy jobb kedvre derítsen, Betelgeuse bekapcsolta a képernyőt, amelyek ismét az űrhajó előtti tért mutatták.

Megint feltűntek a ragyogó, acélkék csillagok. Most sem volt semmi nyoma a yela hajónak.

– Ez igazi, vagy csak hallucináció? – kérdeztem.

– Micsoda?

– A yela hajó hiánya.

– Nem értem én ezt – csóválta fejét Betelgeuse hevesen. – A yela elment. A yela mégis itt van. Egyébként honnan származnának a hallucinációk?

– Szerinted a yela itt van? Itt a hajón?

– Honnan tudhatnám? – vonta meg a vállát.

Szóval ezért voltak ilyen nyugtalanok. Azt hitték, hogy a yela talán valahol itt kószál a hajón, mint ahogy én hittem az utazás első napjaiban.

– Kétlem – mondtam határozottan. – A hatása itt van, de ő maga nincs.

– Honnan tudod?

– Nem tudom. Csak sejtem. Szeretném, ha megfordítanád az érzékelőket.

– A mozgásunkkal ellentétes irányba?

– Pontosan.

– De ott semmi látnivaló nincs. Az ég sötét. Te magad mondtad.

– Akkor is szeretném még egyszer megnézni. Az ég valóban sötét volt. Semmit sem láttunk.

– Mit jelent ez? – suttogta Alcyone.

– Megnézzük. Kapcsold be a keresőfényeket.

– Miért?

– Csak egy megérzés.

– Nem szeretem a megérzéseket, Dick.

Betelgeuse láthatóan ideges volt, mintha attól tartott volna, hogy a fények bekapcsolása véglegesíti a helyzetet – mintha még nem tudtuk volna, mi a helyzet!

– Bekapcsolod a reflektorokat, vagy inkább én csináljam?

A tekintélyét ért támadásra Betelgeuse kiadta a megfelelő elektronikus utasításokat, s a yela hajó azonnal feltűnt a képernyőn. Ott lebegett a narancssárga gömb, reflektoraink fényében fürödve.

– Nagyon egyszerű – mondtam. – Már nem gyorsulunk. Lassulunk.

Betelgeuse azonnal feléledt, félretéve aggodalmait. Ezt könnyen ellenőrizhetjük, ha meghatározzuk a hajó pozícióját.

Már említettem, hogy az érzékelők olyan antennák voltak, amelyek több kilométerrel a hajó mellett repültek. Az irányunknak megfelelően helyezkedtek el, ami nem feltétlenül jelentette azt, hogy a hajóval párhuzamosan álltak. Gyorsulás közben tengelyünk a menetirány felé, lassulás közben viszont fordítva, azaz visszafelé nézett. Ez volt az az elhelyezkedés, amit Betelgeuse ellenőrizni akart. Egy pár percig otthagyta a monitorokat. Aztán hevesen bólogatva tért vissza.

– Igazad van, Dick. A csillagok mögöttünk vannak, nem előttünk. Minden megfordult.

– Rájöttem, miért látjuk a csillagokat, és miért sötét az ég – jelentettem be diadalmasan.

– Nem hallucináció?

– Nem, nem hallucináció. Egyszerű relativitás. Nagyon gyorsan mozgunk, sokkal gyorsabban, mint hittük, közel a fénysebességhez.

Betelgeuse rámutatott az órára. T plusz ötezer-százhetvenhat.

– Nem volt elég időnk, hogy ilyen sebességet elérjünk.

– Az óra nem pontos – makacskodtam.

– Semmi jele, hogy megálltak.

– Vagy megállt, vagy visszaállította valamelyikünk.

– Miért tettük volna?

– Úgy értem anélkül, hogy tudta.

– Egy másik hallucináció?

– Igen, az. Sokkal régebben repülünk. Legalább háromszor annyi ideje.

Betelgeuse nem volt meggyőzve. Kiment Alcyone-hoz a konyhába.

– Dick szerint rossz az óra – magyarázta.

– Az hogy lehet?

– Nem tudom.

Aztán Alcyone karon fogta Betelgeuse-t, és odavezette hozzám, a vezérlőpult és az óra mellé.

– Tudod – mondta -, hogy Rigel vizsgálgatta az órát. Mielőtt kiment volna.

Mindannyian az ágyra néztünk, ahol Rigel az igazak álmát aludta.

– Kíváncsi vagyok, mit akart. Kiment oda. Bizonyára volt valami célja – mondtam.

Betelgeuse némi keresgélés után fölmutatott egy csomó papírt.

– Amikor visszajött, ezt találtam a zsebében. Nem is törődtem velük, hiszen olyan rossz állapotban volt – magyarázta.

Átugrottam néhány lapot, aztán négy alacsony szórású spektrogramot találtam, egyértelműen csillagokét. Hármon egyetlen vonal sem volt. A negyediken ismerős jeleket fedeztem fel, a hidrogén és a kalcium H illetve K Balmer-vonalait. De a sztenderd összehasonlító vonalak furcsának tűntek. A mintájuk minden színképen másképp alakult. Ebből értettem meg, mit akart Rigel. Rámutattam az egyik színképre.

– Nézd, itt az összehasonlító vonalak jó helyen vannak.

– De semmi sincs a csillagban, a folytonos fényt kivéve – kiáltotta Betelgeuse zavartan.

– És itt sincs semmi – vettem fel egy másik lapot –, pedig ezen az összehasonlító vonalak az ultraviola tartományban vannak.

– Kezdem érteni, hová akarsz kilyukadni, Dick!

A harmadik negatív esetre mutattam.

– Nem látok összehasonlító vonalakat, de azt hiszem, megtalálnánk őket a röntgen tartományban.

Betelgeuse felkapta a negyedik spektrogramot, amelyiken a hidrogén és a kalcium volt.

– És itt is a röntgentartományban vannak az összehasonlító vonalak. Értem már – kiáltotta. – Rigel úgy végzett színképelemzést, hogy egyre csökkentette a hullámhosszt.

– Amíg normális vonalakat nem talált a csillag színképében – tettem hozzá.

– Ami azt jelenti, hogy fénysebességhez közeli sebességgel száguldunk a csillag felé. Pontosan ahogy mondtad, Dick.

– Az előttünk lévő csoport egyik csillaga? – kérdezte Alcyone.

– Annak kell lennie – válaszoltam. – Egyébként nem lenne magyarázat a hidrogén és kalcium vonalainak óriási kék-eltolódására.

Betelgeuse mélyen gondolataiba merülve járkált a vezérlőpult előtt. Végül felénk fordult, és tovább tanulmányoztuk Rigel színképelemzéseit.

– Ez természetesen azt is jelenti, hogy az utazásunk sokkal hosszabb volt, mint gondoltuk.

– Száz fényév nagyságrenddel nagyobb – tettem hozzá.

– Erre hogy jöttél rá? – kérdezte Alcyone.

– Nos, a Balmer-vonalak kék-eltolódásából. A H-alfa normális esetekben több mint hatezer angström hullámhosszú. Itt, ezzel az óriási kék-eltolódással kevesebb, mint hatvan angström. Tehát legalább százszoros relativisztikus tágulással kell számolnunk.

– Ami természetesen azt jelenti, hogy ha egy éve repülünk, akkor legalább száz fényévet kellett megtennünk – vonta le a következtetést Betelgeuse.

– Vagy legalábbis fogunk megtenni a fékezés végére – értettem egyet.

– Sohasem hittem igazán ebben a relativisztikus tágulásban – rázta a fejét kételkedve Alcyone.

– Van egy nagyon egyszerű szabály – mondtam neki. – Szorozd meg az eltelt időt a tágulási faktorral. Ez megadja a megtett utat.

– Tudom, de még mindig nem hiszek benne.

– Majd meglátjuk.

Betelgeuse felemelte a kezét.

– Ennek nagyon komolyak a következményei – jelentette be komoran. – Most már nem válhatunk el a yelától. Ha megtennénk, sohasem lennénk képesek lelassulni, mivel a mi hajtóművünk sokkal gyengébb, mint az övé. Ha pedig kivárjuk, míg lelassít, és akkor sikerül megszabadulnunk…

– Képtelenek leszünk visszatérni! – vágott közbe Alcyone.

– A mi életünkben – tettem hozzá.

– A helyzet nagyon komoly – morogta Betelgeuse. – Még sohasem tapasztaltam ilyet.

Odamentem a képernyőhöz, és addig nyomogattam a gombokat, míg feltűntek azok a ragyogó csillagok.

– Természetesen ugyanez a relativisztikus tágulás okozza, hogy az égbolt sötétnek tűnik. Csak szemből jut el hozzánk a fény.

– Kúp alakban? – kérdezte Alcyone.

– Igen, kúp alakban, aminek a szögfelezője mindössze körülbelül egy fok. A kúpon belül lévő csillagok kékebbek és sokkal ragyogóbbak – eltekintve attól, hogy fényük nagy része most a nem látható tartományban van. Az ultraviola spektrumban bizonyára sokkal fényesebbek.

– Figyelemre méltó, hogy Rigel nem égette ki az érzékelőinket – értett egyet Betelgeuse.

– A következő tennivaló az – folytattam -, hogy azonosítsuk ezeket a csillagokat. Az történt, hogy a csillagok, egy meglehetősen széles tartományból, látszólag egy sűrű tömbbe tömörültek. Ahogy lassítunk, a tömb úgy fog majd ismét kitágulni.

– Ezek a megszokott csillagképek? – kérdezte Alcyone.

– Igen, annyi eltéréssel, hogy most nem mindennapi módon látjuk őket a hatalmas sebesség következtében. Át kell raknunk őket a megszokott képbe.

– Ehhez nagyon pontos mérésekre lesz szükség – bólintott Betelgeuse.

– Meg tudjuk csinálni?

– Ó, persze, de nagyon gondosnak kell lennünk.

– Mivel sok csillagnak ismerjük a távolságát, meg tudjuk határozni a helyzetünket.

– A szögek segítségével?

– Igen, az elhajlási szögek némileg másak lesznek csillagról csillagra. Ha igazán jó munkát végzünk, akkor pontosan meg tudjuk mondani, hogy hol vagyunk, és mekkora a sebességünk.

Úgy gondoltam, hogy ott rögtön nekilátunk a méréseknek, azonban a sokk utóhatása kezdett működésbe lépni bennem.

– De most egy hosszú alvásra van szükségem, mielőtt dolgozni kezdenék – jelentettem ki.

– Bölcs gondolat – értett egyet Alcyone. – Harmadik fokozatú alvást rendelek el.

Ez nem hangzott túl jól, de tudtam, hogy a legjobbakat akarja, így lefeküdtem az egyik ágyra. Alcyone hozott nekem egy nagy, sárga pirulát, amit valami szintetikus itallal öblítettem le. Mint egy reggeli egy kifőzdében. Milyen messzire került a Föld az űrben és a gondolataimban, merengtem, miközben hanyatt dőltem. Perceken belül mély álomba zuhantam.

Mikor negyven órával később felébredtem, Betelgeuse és Alcyone aludtak, Rigel pedig szolgálatban volt. Körülötte mindenhol szétszórt papírok, ő maga teljesen elmélyedt egy számításban.

– Felfedeztél valamit? – kérdeztem.

– Azonosítási program – válaszolta kurtán, amiből rájöttem, hogy a jelenlegi méréseket veti össze a normális adatokkal. Ennek érdekében összeállította a csillagok katalógusát, és összehasonlította jellemzőiket a megszokott értékekkel.

– Használható a számítógép?

– Úgy tűnik.

– Semmi nehézségbe nem ütköztél?

– Eddig nem.

Ez jó hír volt, hiszen így a számításokkal való munka mennyisége óriásit csökkent.

Annak ellenére, hogy Rigel teljesen a munkájára koncentrált, sikerült bekapcsolódnom a folyamatba. Fokozatosan elértünk arra a pontra, hogy úgy is megértettük a minket körülvevő világot, ahogy láttuk. Az aritmetikai számítások során olyasmibe botlottam, ami először hibának tűnt. Az egyik csillagot túl fényesnek találtam, méghozzá annyira, hogy nem tulajdoníthattam az előző mérések hibáinak. Az eltéréssel szembesülve úgy döntöttünk, hogy új megfigyeléseket végzünk el, és aztán az egészet de novo számítjuk ki. A művelet több óra pluszmunkánkba került, és az eredmény csak újabb hibának tűnt. Ez alkalommal a csillag még fényesebbnek látszott, mint az előző két esetben. Némi zavart vita után Rigel így szólt:

– Nem lehet, hogy ez egy változó csillag?

– Egy nova vagy egy szupernóva?

– Nos, tételezzük fel, hogy a számításaink helyesek. Akkor micsoda?

– Akkor azt kell mondanunk, hogy a csillag kétszer olyan fényes, mint egy órával ezelőtt.

– De a mi időnk szerinti egy vagy két óra a csillagnak több száz órát jelent.

– A tágulás miatt?

– Igen, és az eredmény így megfelel egy nova vagy egy szupernova jellemzőinek. Valószínűleg szupernova.

Rigel néhány percig figyelmesen tanulmányozta az óriási katalógusokat, és összehasonlította őket azzal a hatalmas mennyiségű papírral, amin az ő számításai álltak. Érdekes vonása volt ez az űrbéli népnek – Betelgeuse, Alcyone és Rigel teljesen egyformák ebből a szempontból –, hogy sokkal többet írtak és számoltak, mint bármely földi ember. Imádták a hatalmas lapokat, és mindig szörnyen nagy betűket használtak. Ez arra kényszerítette őket, hogy egy bonyolultabb számítás esetén az egyik ívről a másikra vándoroljanak. Mikor Rigel végre befejezte a vizsgálódást, megkérdeztem:

– Nos, mit találtál?

– A csillagot a földiek a Göncölszekér gammájaként ismerik.

– És mit szólsz hozzá?

– Egyáltalán nincs még abban a fejlődési szakaszban, hogy szupernóvává válhasson.

Odamentem, hogy belenézzek Rigel könyvébe, mely a csillagok színképeit tartalmazta. Kétségtelen, a Göncölszekér gammájának színképében semmi jel nem utalt arra, hogy nemsokára felrobban.

– Akkor ez egy újabb rejtély. Rajta kell tartanunk a szemünk.

És rajta tartottunk a szemünk. Ahogy múltak az órák, a csillag egyre fényesebb lett, aztán elhalványult. Nem hasonlított a szupernóvákra, mert a végén semmi sem maradt belőle. Nem volt sem kialakuló fehér törpe, sem pulzár.

Végül a többiek is felkeltek és csatlakoztak hozzánk. Miután elmondtuk, mit fedeztünk fel, Betelgeuse megjegyezte:

– Nos, azt hiszem, pillanatnyilag emiatt kell a legkevésbé aggódnunk.

Mint később kiderült, hatalmasat tévedett. Itt volt elrejtve a kulcsa azoknak az eseményeknek, amiken a Föld elhagyása óta átmentünk. És ez volt a kulcs a jövőnkhöz, de akkor azt sokkal nehezebb lett volna megfejtenünk, mint utazásunk célját.