Néhány másodperc alatt minden elsötétült előtte. Úgy érezte, ez a vég.

 

HUSZONÖT

 

A fakó égboltot fehér felhőhegyek tarkították, alattuk héják lebegtették szárnyaikat, szabálytalan körökben repülve, némelyikük magányosan, a többi madártól távolabb. Az egyikük valami mozgást vett észre lent a fűben, és szinte megállt a levegőben, olyan gyorsan csapkodott a szárnyaival. Fejét ide-oda forgatta, míg ismét meg nem látta, hogy hol mozdult meg a fű. Valami minden bizonnyal lehetett ott, mert hirtelen összecsukta a szárnyait, és olyan sebesen zuhant alá, mint egy elengedett kődarab. Csak közvetlenül a talajszint felett terjesztette ki ismét a szárnyait, amelyek lefékezték a zuhanását, közben kitárta karmait, zsákmányszerzésre készen maga előtt tartva őket. Nem érintette meg a földet, de ahogy felemelkedett, lehetett látni, hogy egy vadul vergődő állatot ragadott fel. Emelkedés közben az egyik társa odaszállt mellé, hogy megnézze, mit fogott a másik. Egy közepes méretű mezei egér volt az. Majd, mint a szél által felkavart levelek, lassan eltűntek a távolabb már átláthatatlan, sűrű ködben.

Piros és sárgásbarna leveleket is magával ragadott a hűvös őszi fuvallat, a már egyre jobban kopaszodó fákról. A talaj apróbb gödreiben gyűltek össze, néhányat azonban tovább vitt magával a szél; volt olyan, amit a kiszáradt fűvel benőtt mezőre, volt olyan, amit a már learatott takarmánytarlóra tett le, és volt olyan, amit ennél is tovább kergetett, egészen addig, míg a dún magasra futó töltésén, a vesszőből fonott kerítésen végleg meg nem állapodott. A szél ugyan még nem volt kifejezetten hideg, de határozottan sejtette, hogy a tél hamarosan beköszönt.

Még a szellő finom érintése valamint az ég fakó fénytelensége is könnyeket csalt Ászon vöröses fényű, fáradt szemébe, és nagyokat pislogva próbált megszabadulni a látását homályosító nedvességtől. Finom, meleg prémes takaró volt az alacsony fekvőalkalmatosságra terítve, amin feküdt, és hasonlóan prémes takarót húzott magára. Az elmúlt napok, éjszakák, és a végtelen fájdalom emlékei feltódultak benne, csak arra emlékezett, hogy többször is magához tért, de aztán ismét elaludt, még mielőtt teljesen felébredt volna. Régóta nem volt ilyen rosszul, és ilyen hosszú időn át. Halk dúdolásra lett figyelmes, fejét óvatosan Naikeri felé fordította, aki ott ült mellette, keresztbe tett lábakkal. Ruháját elöl kibontotta, s kezével telt melléhez tette a csecsemő száját. Az szorgalmasan cuppantgatott szájával, apró kezecskéinek tétova mozdulataival masszírozgatta a mellet. A lány csendesen dúdolgatott, és finoman ringatta a babát szoptatás közben.

Egy árnyék jelent meg hirtelen az ajtóban, majd Inteb lépett be.

– Ászon, ébren vagy? – kérdezte, amikor meglátta, hogy a fekvő férfi szemei nyitva vannak. Ászon erőtlenül bólintott, majd amilyen halkan csak tudott, a közeli faládán lévő mézboros kupára mutatva mormogott valamit. Inteb odaadta, és segített neki felegyenesedni, majd inni is.

– Azt hiszem tegnap óta sokat javultál – mondta Inteb, közben visszatette a kupát a helyére. – Nem lenne kedved ma kimenni az erkélyre egy kicsit?

– Nem kellene még felkelnie – mondta Naikeri, és mérgesen megrántotta a vállát. Mellbimbója kicsúszott a baba szájából, a teje kibuggyant, a gyermek a levegőbe csücsörített, majd amikor észrevette, hogy mi történt, keserves ordításba kezdett.

– Olyan hangja van, akár egy oroszlánnak – mondta Inteb. A sírás egy csapásra megszűnt, ahogy a kicsi ismét szopni kezdett.

Inteb segítségével Ászon megpróbált lábra állni. Úgy érezte, hogy minden forog körülötte, és az egyiptomi vállába kellett kapaszkodnia ahhoz, hogy állva tudjon maradni. Amikor már úgy tűnt, hogy biztosan áll a lábain, megtette az első csoszogó lépését, majd még egyet és még egyet. Furcsán zsibbadtnak érezte a lábait, és tudta, hogy ez a nyavalya minden erejét kiszívta. Tisztában volt azzal, hogy minél hamarabb fel kell épülnie. Csorgott róla a veríték az erőfeszítéstől, de tovább folytatta, egyik aprócska lépést tette a másik után, és így szép lassan kilépkedett a szobából a szomszédos helységbe, majd azon keresztül az ajtóig. Inteb lábával nyitotta ki a terasz ajtaját, és amikor végre kimentek, mindketten beleszippantottak a friss levegőbe, és a dún közepén dolgozgató, a mindennapos foglalatosságaikat végző férfiakat, asszonyokat, gyerekeket kezdték figyelni. Lent legelésztek, és ide-oda lófráltak az állatok, a gyerekek szaladgáltak és hangosan nevetve hancúroztak, a kézművesek éppen a portékáikkal voltak elfoglalva, és ahogy sötétedett, lassacskán mind előjöttek műhelyeikből, hogy a lemenő nap utolsó gyengécske sugarait is kihasználják, és mindenki tette a napi feladatát, ami egyben a dún életét jelentette.

És volt ott még valami más is, valami egészen új és szokatlan, amelyről Ászon ugyan hallott már, de tulajdon szemével eddig még nem látta. Ujjai szinte belemartak Inteb vállába, amikor felegyenesedett, és az eléje táruló hihetetlen látvány átszellemült mosolyt csalt az arcára.

 Ahol az elmúlt nyáron egy hatalmas kőoszlop emelkedett ki a földből, ott most kettő meredt az égnek. Mindkettő fehéren csillogva verte vissza a vörösen izzó nap fényét. Két óriási oszlop, amelyek teljes nagyságukban az ég felé nyújtóztak. Az alapjuknál közelebb voltak egymáshoz, szinte összeértek, de felfelé haladva elkeskenyedtek, és a tetejüknél már elég nagy volt a távolság kettejük között. Szilárdak, erősek és hatalmasak voltak; megjelenésük is ezt az üzenetet sugallta a szemlélőjüknek.

– Hát, igen – mondta Ászon érdes, rekedt hangon, miközben ujjait a nyakán lévő nagy, vöröses és ráncos forradásra tette.

Szeretett volna még mondani valamit. Úgy érezte, sok mindent kellene mondania, de még mindig ott volt az az éles, metsző fájdalom a torkában, ami annak a komoly sérülésnek szerencsére már csupán csak az emlékét idézte. És fáradt is volt ahhoz, hogy beszéljen. Inteb segített neki lassan leülni egy faládára. Hátát a falnak támasztotta, és élvezte a langymeleg napsugarakat az arcán.

– Több is történt annál, mint amit első ránézésre észrevettél – mondta Inteb, és rámutatott a kövek tetejére. – Ha felnézel az oszlopok tetejére, akkor te is látni fogod, hogyan munkálták meg. Amikor az öreg Dursan mester felmászott a állványzat tetejére, azt mondta, úgy érzi magát, mint egy madár, aki magas fán ücsörögve szemléli a messzi láthatárt. Kissé fél ugyan a magasságtól, de rá kellett vennem, hogy menjen fel, mivel ő az egyetlen a szigeten, aki az én terveim szerint képes lesz befejezni a munkát. A két kő tetejét úgy fogja lefaragni, hogy egy rájuk emelt gerenda biztosan illeszkedjen, és szilárdan ott is maradjon. Éppen úgy fog majd kinézni, akár a faoszlopok; és azt hiszem nem is tudná másképpen megcsinálni.

Ászon erősen hunyorított a szikrázó napsütésben, ahogy felnézett a másikra, majd az oszlopokra. És igen, most már ő is látta a két tömb tetején a kiugró dudorokat, melyeket a kövek lefaragásával kaptak, és valóban éppen olyanok voltak, mintha fából alakították volna ki őket.

– Az oszlopokat átfogó gerenda már majdnem készen áll arra, hogy a helyére emeljük. Nézd csak, most is éppen dolgoznak rajta. Még mielőtt ideszállítottuk volna, négyszögletesre faragtuk, és már akkor kialakítottuk benne a helyet a csapoknak. Csináltattam egy emelőkosarat is – hallanod kellett volna a nőket, hogy sikoltoztak, amikor felhúztuk őket benne az állványzat tetejére. Dursan és az emberei éppen egy nehéz fakalapáccsal dolgoznak, a csapoknak szánt lyukak végső formájának kialakításán, hogy azok majd pontosan illeszkedjenek bele. Ahogy nézem, nemsokára készen lesznek azzal is.

– De mégis… miféle csodával fogjátok a levegőbe emelni azt a hatalmas követ?

– Fontos kérdés – Inteb a gondolataiba mélyedve lépkedett végig az erkélyen, majd ugyanazzal az elgondolkodott arckifejezéssel sétált vissza, mellkasa előtt összekulcsolt ujjakkal. – Ezt Egyiptomban nem volna gond megoldani. A mi áldott hazánk bővelkedik homokban, és rengeteg módját kialakították az ottaniak, hogyan lehet egy ilyenféle építkezésen felhasználni. Könnyedén lehet lapátolni, szállítani, nagy halmokba hordani, feljárót, vagy utat készíteni belőle, amin a köveket akármilyen magasságba fel lehet juttatni. Itt azonban erre sajnos nincs lehetőségünk. Ez a mészkő csaknem olyan kemény, mint a legkeményebb sziklák, így nem tudjuk könnyedén kisebb darabokra hasítani. Legalább egy évbe telne, míg egy megfelelő magasságú és szilárdságú feljárót tudnánk építeni belőle. Lenne ugyan másik megoldás is, de ehhez viszont temérdek faanyagra lenne szükségünk, csaknem annyira, mint amennyit egy kisebb erdő kiirtásával kapnánk.

– És ha darabokra szednénk a dúnt?

Inteb megfordult, és homlokát ráncolva méregette a dún épületeit és a falait.

– Hát igen, a faanyag itt van. Viszont fel kellene használnom az összeset, és ne felejtsd el, hogy az embereid is itt élnek – mi lenne velük?

– Házakat tudnak építeni itt a közelben is, ahogy a már visszavonult harcosok teszik, amikor megházasodnak. Nem hinném, hogy nagyon a nehezükre esne, ha ezt kellene tenniük. De mielőtt még darabokra szeded a dúnt, mondd el, mire kell ez a temérdek fa?

– Egy olyan szerkezethez kell, amit nálunk otthon emelőnek hívunk. Nagyobb sírhelyek, épületek belsejében szokás alkalmazni; nagy kőtömböket, szobrokat tudunk vele felemelni, és a megfelelő helyre illeszteni. Felemeljük a követ a szokásos módon, mint például amikor a görgőket aláhelyeztük. De most a görgők helyett egy szilárdan összeállított emelvényt fogunk használni – valahogy így – mondta, és vízszintesen kinyújtotta maga előtt a kezét. – A kő most már az emelvényen van, és akkor megint emelünk egy kicsit rajta. Amikor ez is megvan, akkor egy újabb szintet képezünk ki alatta, olyan módon, hogy az elsőre keresztbe fektetjük a gerendákat – így – mondta, és bal kezének kinyújtott ujjait a jobb kezének ujjaira helyezte, derékszögben egymás fölött elforgatva őket. – Ez elegendően szilárd támasztékot fog nyújtani a keresztgerendának is, és arra is jó, hogy rajta dolgozzanak. Ez a folyamat addig folytatódik majd, amíg el nem érjük velük az oszlopok tetejét. Ha pedig már fent van, akkor egyszerűen csak átfordítjuk, úgy hogy pontosan a helyére illeszkedjen. De, amint látod, nagyon-nagyon sok fára lesz hozzá szükség.

– Akármennyire is lesz szükséged, megkapod. Még ha az egész dúnt is kell érte darabokra szedni. És ha már állni fog a kőoszlopom, akkor majd összehívom az öt teutát, és egy gyűlést fogunk tartani. Az oszloppal és az általa sugárzott erővel a hátam mögött elegendő befolyást tudok majd gyakorolni rájuk. Hatalmas méretei hangosabban és meggyőzőbben fognak beszélni nálam. – Arcvonásai hirtelen megkeményedtek. – Mi van az atlantisziakkal? Van róluk valami friss hír?

– Az albiaktól semmi. Igyekeznek minél messzebb lenni tőlük, amióta olyan sokukat legyilkolták. Néhányan téged hibáztatnak emiatt.

– Ezt már Naikeri is mondta nekem. De azt is mondta, hogy ne törődjek vele.

– Talán igaza van, de így elveszíthetünk egy nagyon fontos hírforrást. A harcosok, akik néha a bánya felé járnak vadászni, azt mondták, hogy a külső töltést megmagasították, sőt, még egy deszkákból ácsolt kerítést is építettek rá.

– Próbálják megerősíteni a védelmüket. Tudják, hogy a yernik nemigen mernek nekimenni semminek, amit valamiféle védőfal vesz körül. – Közben haragosan ütögette a falat. – És most még meg is sebesülök – ha nem sebesítenek meg, akkor talán tudtuk volna folytatni az előrenyomulást, rajtuk üthettünk volna a bányában, végezhettünk volna velük egyszer és mindenkorra.

– Hát igen, senki sem vonulna hadba a vezetésed nélkül. De azokat az atlantisziakat, akiket sikerült tőrbe csalnunk, az utolsó emberig megöltük, vagy bekergettük az erdőbe, és ott végeztünk velük, akárcsak a vadakkal. Minden harcosnak jutott trófeafej, akadt páncél is, és kardok, meg fegyverek is szinte mindenkinek. Ők úgy veszik, hogy dicsőséges győzelmet arattál, számukra ez a fontos. Követni fognak, bárhová is vezeted őket.

– Igen, vezetni fogom őket. Ez a remegő test nemsokára újra erős lesz, és amíg erős vagyok, addig itt lesz ez a nép is, és teszek róla, hogy egyre erősebbek legyenek. De mondd csak meg nekem: elkészül majd ez a csodálatos kőoszlop a samainra, amikor a szarvasmarhákat behajtják a legelőkről, és a kereskedők is megérkeznek?

– Úgy lesz, még ha úgy is kell dolgoznunk, mint ahogy azelőtt én is tettem, éjjel-nappal, megállás nélkül. Még a holdvilágnál is mindig dolgozni fog valaki, így lesz, megígérem neked.

– Akkor azt hiszem, most már eleget beszéltünk. A yerni teuták gyűlését itt fogjuk megtartani. Itt, az oszlopok előtt. Ez lesz a kezdet. De el fognak jönni egyáltalán?

– Csak arra várnak, hogy üzenj értük.

– Akkor vidd el nekik a hírt, hogy hívom őket.

 

HUSZONHAT

 

A bozótból száraz ágak hangos reccsenései és az aljnövényzet susogása hallatszott. A kis csoport sietve lapult meg a bokrok között, lándzsáikat dobásra készen tartva vártak, izmaik remegtek a rohamra kész feszültségtől. A vadkan bármelyik irányból felbukkanhatott volna, teljes erőből rohanva, hangos visítások közepette, és a meglepetés pillanatnyi zavarának ideje alatt valamelyikükkel végezhetett volna. Az erős, fehéren csillogó agyarak egyetlen lendülettel letéphettek egy emberi fejet, vagy akár egy koponyát is bezúzhattak volna, beleket és bordákat fordíthattak volna ki, vagy letéphették volna a combról a lábak izmait. Ez volt a leggyilkosabb élőlény az erdő sűrűjében. És most ezt a szilaj vadállatot mégis sikerült kikergetni az erdő nyújtotta biztonságból a viszonylagosan nyílt tisztásra, ahol egy nagyobb bozótcsomóban keresett ideiglenes búvóhelyet.

– Megsebesült – mondta Aiász, aki éppúgy lapult, akár a többiek, de fegyverként nem lándzsát, hanem egy termetes baltát hozott magával a vadászatra.

– Nehogy azt hidd, hogy észrevette. Egy ilyen vadállatnak az csak egy kisebb karcolás – felelte Ászon, még mindig nehézkesen szedve a levegőt. A vad üldözése nem tartott sokáig, de ez volt az első, amióta megsebesült, és így alig tudott lépést tartani a többiekkel. A torka sajgott, amikor a hűvös erdei levegőt a tüdejébe szívta, de ez most egyáltalán nem érdekelte. Egyre erősebbnek érezte magát, és számára ez volt most a legfontosabb.

– Vadkan, vadkan! – kiáltotta valaki a bozótos túloldaláról. Izgatott kiáltások és dühös szitkok is elhangzottak. A sűrűben száraz ágak roppantak, majd hirtelen, sötét mennykőként tört elő a vadkan a feszülten várakozó emberekre. Körbe-körbe forgott, és kitért a lándzsák elől. Körmeivel földet rugdosott a vadászokra. Egy darabig pörgött, aztán egyszer csak visítva indult Ászon felé, és agyarait egyenesen a férfi combjának szegezte.

Ászonnak már nem volt ideje arra sem, hogy a lándzsáját felemelje, legfeljebb arra, hogy félreugorjon. Ösztönösen elugrott, és közben érezte, hogy az állat durva szőrzete végigsúrolja a lábát. Ahogy az avarban gurult, hallotta Aiász éles kiáltását, amint szembetalálkozott a vadkannal.

Az állat gyors volt, a vadász viszont még gyorsabb. A kalapács széles ívben lendült a bestia nyaka felé, majd nagyot reccsenve eltörte az útjába került csontokat. A vadkan egy pillanat alatt összerogyott, és egy másodperccel később már csak fekete karmait lehetett látni, ahogy tehetetlenül kapálódzott a levegőben. Ászon már talpon is volt, visszasietett társához, és amint látta, hogy mi történt, rögtön döfésre emelte a lándzsáját. Az állat nagy nehezen, fájdalmas hörgések közepette mégiscsak talpra állt, de a férfi ekkor teljes erejéből oldalba döfte. A fegyver hegye könnyen hatolt át az állat bőrén és húsán, sőt a csontokon átcsúszva a belső szervein is, majd a test másik oldalán kibukkanva szinte a talajhoz szegezte a prédát.

Az állat félelmetes hangon visított a fájdalomtól, de még nem adta fel teljesen a küzdelmet: nagyokat rugdalva próbált megszabadulni a testébe fúródott lándzsától. Szeme vörösen égett az elkeseredett dühtől, ahogy Ászonra nézett. Az egyik vadász ott termett mellettük, és egy második dárdát is belédöfött, majd egy további társuk még egyet. Az állat rángatódzásai csak ekkor csitultak le, és szűntek meg teljesen.

– Ez a te trófeád – mondta Aiász a kimúlt állat mellett földre rogyott, ziháló Ászonnak.

– Hát… nem egészen… az első csapás a tiéd volt – nyögte nehezen lélegezve.

– No de aki megölte, az te voltál, ó királyom. Ugyan mi szüksége lenne egy rabszolgának trófeákra? Enyém lesz majd a farka, az a hozzám illő része.

Azzal elő is vette tőrét, és tőből levágta a kunkori farkat; majd a végén lesimította a sűrű bojtot. Úgy erősítette az övére, hogy az hátul lelógjon. – Az erdőben most már biztosan nem ér baj – mondta. – A vadak maguk közé fognak fogadni.

A yernik hangosan felröhögtek, a combjukat és egymás hátát csapkodták jókedvükben. Még Ászon is elmosolyodott kissé, és lassabban szedve a levegőt, már nem lihegett annyira. Éles reccsenést hallottak, amikor az egyik harcos kőbaltájával egy hosszabb, szállítórúdnak való, vékonyabb facsemetét kivágott a közeli ligetből. A másik egy bőrszíjjal összekötötte a halott bestia lábait. Aiász egyik vastag, bütykös ujjával megbökte a vadkan horpaszát.

– Telezabálta magát makkal, és nagyon jó húsban van, valószínűleg csupa zsír. Már most érzem ízét a számban. Mézbor, friss sör és ropogós vadkanhús. Remek vidék fölött uralkodsz, nagy Ászon!

 Lándzsájára támaszkodva, Ászon lassan lábra állt, és visszaindultak a dúnba. A többiek felkapták a rúdra erősített vadkant, és egész úton hazafelé nevetgéltek, persze folyamatosan hencegtek egymásnak, közben kifehérített bajszukat hasonlítgatták a halott bestia hegyes agyaraihoz. És ahogy eddig mindig, most is hangot adtak csodálkozásuknak, amikor megpillantva a dúnt, felfedezték, hogy nem úgy fest az otthonuk, mint amikor elindultak a vadászatra. Környezetük nagyobb mérvű változása ritka esemény volt az életükben. Egy ilyen nagyságrendűt, mint ez a mostani, nem is tudtak egyszerre megemészteni, ezért újra és újra úgy érezték, hogy beszélniük kell róla.

Mert ez bizony nagy változás volt. A magas palánkfal teljesen le volt döntve, éppen úgy, mint azok a szobák és lakosztályok, amelyek hozzá csatlakoztak. Most a dún csak egy körkörös töltés volt, széles bejárattal és a műhelyek épületeivel, melyek teljesen érintetlenek maradtak. A töltés mellett csak néhány hanyag módon összetákolt kunyhó és más, lakóalkalmatosságnak is megfelelő tetőzet állt, ahol a harcosok, családtagjaik, és a munkások szálltak meg. Nagy tolongás támadt, és egyesek még össze is verekedtek, de ez nem jelentett komoly viszályt a yerni harcosok között. Ászon megígérte, hogy az új dún hamarosan felépül majd, és mindannyian jól érezték magukat a vezetése alatt. De mindez nem igazán számított. A fontos az a dolog volt, ami Ászont megkülönböztette a többi bika-főnöktől, és bármely teutánál jobbá tette őket, ez a dún központjában álló hatalmas építmény volt. Két óriási kőtömbből állt ez az építmény, amelyek az ég felé nyújtóztak, és a harmadik kisebb kőgerenda, melyet az egyiptomi varázslata emelt magasra. Ismét megdöbbenve kiáltottak fel, mikor meglátták a hatalmas alkotást, bár az egyre növekvő gerendaszerkezet szinte teljesen eltakarta a szemük elől.

Inteb a nagy keresztoszlop emelő szerkezetének a lábánál állt, amikor Ászon feltűnt.

– Készen vagyunk – mondta Inteb.

Ászon felmászott a kőnek támasztott magas létrán az oszlopok tetejére, közben csodálattal figyelte az elmozdíthatatlanul egymásra illesztett gerendarengeteget, amely így egy összefüggő egészet alkotott. Az emelvényen, ami a tetőt alkotta, ott feküdt a kőgerenda, és mellette ültek a munkások, akik ilyen magasra emelték. A kő aljába szinte alig észrevehetően volt belevésve az a két lyuk, amelyekbe az álló oszlopok tetejéről kiemelkedő csapok illeszkednek majd. Ászon nem tudott betelni a látvánnyal. Kezével végigsimította a felületüket, és közben rájött, hogy hatalmas mennyiségű anyagot kellett ahhoz lefaragni, hogy ilyenek lehessenek.

– Nézd csak meg az oszlopok tetejét – mondta Inteb, aki éppen felbukkant Ászon mögött. – Figyeld meg, hogyan vájják ki, hogy a keresztgerendába pontosan tudjon illeszkedni, és hogy mozdulatlanul a helyére rögzíthessék.

– Nagyszerű munka – mondta Ászon, a hallottakról teljesen megbizonyosodva.

A nagy kő tetejéből nem sok volt látható. A gerendák, amelyekből felépült az emelvény három felső szintje, a magasba törő oszlopok tetejére és az alatta lévő szerkezetre támaszkodtak. A köveket használták támasztéknak, de most már azok fölé magasodott.

– Most meg fogjuk mozdítani a keresztgerendát – mondta Inteb, és utasította a munkásokat, hogy hozzák fel a zsírral teli bőrtömlőket. Az állatokból nyert zsírt addig főzték, míg olyan sűrű nem lett, akárcsak az iszap; maga Inteb hajította az emelvény fagerendáira az első maréknyit.

– Azt akarom, hogy idáig kenjétek be a gerendákat, végig az emelvény hosszában. Nem egészen a széléig, különben még képesek lesztek és elcsúsztok rajta, ti bolondok, és akár le is zuhanhattok. Ezt a kőnek hoztuk ide, nem nektek. – Ezzel odaadta nekik a bőrtokot, és figyelte, úgy csinálják-e, ahogyan elmagyarázta nekik.

Amikor már egy vékony réteget felkentek a zsírból, Ászon és Inteb átmentek a másik oldalra, miközben a munkások felmarkolták a hosszú emelőrudakat. Lyukakat fúrtak a gerendák lenyesett felületeibe, hogy nehéz karókat lehessen beléjük szúrni. Egy vastag gerendát helyeztek a karók mellé, ami a kő mögött húzódott, így épp elég hely volt ahhoz, hogy az emelőrudakat elhelyezzék. Ennek a gerendának támaszkodtak neki, és elkezdték emelni a követ. Mikor minden a helyén volt, Inteb hangosan kántálni kezdett egy olyan, versikét, aminek a ritmusát megtartva, egyenletes ütemben fejthették ki az erőfeszítéseiket.

– Tartsd a rudat, tartsd keményen!

– Bú! – kiáltották erre vissza a munkások.

– Támaszkodj a fára, készülj a tolásra!

– Bú!

– Most nyomd, most nyomd, most nyomd!

– Bú!

Ahogy kántáltak, és teljes erejük megfeszítésével igyekeztek a követ mozgásra bírni, az emelvény faszerkezete recsegni kezdett alattuk. A kő apránként előrecsúszott. A kántálást mindaddig folytatták, amíg a követ elég messzire nem sikerült eltolniuk ahhoz, hogy az a simára csiszolt, és alaposan bezsírozott területre nem jutott, az emelőjük és a hátsó támasztógerenda közé. Ahogy a kő mozgott, egyre jobban rácsúszott a zsírozott felületre, és ez által egyre könnyebben haladt. Az emelvény gerendái máshol is zsírosak lettek, és Inteb azt mondta, hagyják abba addig, míg elküldött valakit a homokkal teli vödrökért, amivel aztán bőségesen beszórták a padlózatot. Az embereknek szilárd alap kellett a lábuk alá – egy esés ebből a magasságból biztosan végzetes volna. Ezután tovább folytatták a munkát. Egyre lassítottak, ahogy a keresztgerenda megközelítette a megfelelő pozíciót a tartóoszlopok fölött. Inteb hátrább ment, benézett a kő alá, és úgy adta az utasításokat, hogy mit kell tenniük. Előbb az egyik oldalon emelték, azután a végén, majd Inteb a folyamatosan emelkedő rés mellett mászott, és ellenőrizte a gerenda helyzetét. Végül elégedetten rendelt el egy kis pihenőt.

– Még egy utolsó lépés – mondta Ászonnak, közben letörölte karjával az izzadságot homlokáról. Kezei feketék voltak a zsírtól és a fakéregtől.

– A kő mindkét vége alól eltávolítjuk a támfákat, és a helyükön csak deszkák egymásra pakolt halma marad majd, amit fejszével hasogatott fatörzsekből készítettek, és amelyek a támgerendákat fogják helyettesíteni. Mikor a kő már a deszkahalmon pihen, akkor úgy fogjuk csökkenteni a magasságát, mint ahogy felhoztuk ide a magasba – csak éppen fordítva. Az egyik végét megemeljük, a deszkákat kivesszük, a követ pedig visszaengedjük a maradékra. Ezután a folyamatot megismételjük a másik oldalon is. Nagyon egyszerű, a nagy kő szép lassan leereszkedik az előkészített helyére. – Elmormolt egy imát az állatfejű egyiptomi istenségekhez, majd nekifogott, hogy végezzen az utolsó állvánnyal is. És ez az esemény volt a legélvezetesebb az eddigiek közül.

Amikor a kő súlya már az egymásra halmozott deszkákon pihent, a támfákat kihúzták a kő alól, és hagyták leesni őket a földre. Ekkor, nagyon lassan, óvatosan, újra megemelték a követ, de csak annyira, hogy kihúzzanak egy újabb deszkát, mielőtt visszaejtették volna a támfákra.

Bármi is ment tönkre, nagyon gyorsan történt az egész. A keresztgerendát már leeresztették annyira, hogy a csapok végei éppen belemenjenek a kőtömb lyukaiba. Tíz férfi lógott az emelőrúdon, hogy tartsák a követ, amíg két másik biztosította a pallókat, és egy harmadik kivette a legfelső deszkát.

Ekkor hirtelen hangos reccsenést hallottak, valaki pedig felsikoltott.

A férfiak nagy összevisszaságban estek le az emelőrúdról; a fa nem tartotta többé a követ. A hatalmas tömb rázuhant a deszkákra, amelyek közül az egyik félig kimozdult a helyéről, és az egész szerkezet fenyegetően kezdett inogni a kiegyensúlyozatlan támasztékon.

A kőtömböt addig megtartó deszkarakás szilánkokra szakadva rogyott össze; előbb csak meghajolt, azután pedig összeroppant, a kő pedig hatalmas súlyánál fogva elindult lefelé, és csak az egyik tartóoszlop tetején állapodott meg véglegesen.

Amikor a két tömb egymásnak ütődött, mindannyian érezték, hallották a hatalmas rázkódást; és látták, ahogy apróbb kődarabok repülnek szerteszét. A tartógerendák vészesen meginogtak, és remegés futott végig Ászon elsőként felállított oszlopán.

Minden mozgott a lábuk alatt, és olyan émelyítő érzés fogta el őket, mint amikor egy földrengés alkalmával a szilárd talaj megindul alattuk. Még a meglett férfiak is sikoltoztak rémületükben, és volt olyan is, aki a hirtelen ijedtségtől annyira megszédült, hogy összeesett – és tehetetlenül zuhant le az emelvény gerendáiról. Szinte bizonyosnak tűnt, hogy az egész szerkezet összeomlik.

A rémisztő kavarodás azonban hirtelen megszűnt, és az idő megint a megszokott ütemben haladt, mint ahogyan az olvadó jégcsapról csepeg a víz. Az imént megremegett világ, most ismét szokott ritmusával folytatta létezését.

Minden elcsendesedett. A megdöbbent férfiak merev tekintettel bámulták egymást, és saját félelmüket látták visszatükröződni egymás tekintetén. Hamarosan azonban magukhoz tértek, abbahagyták a bámészkodást, és alaposabban szétnéztek maguk körül.

Az egyik oldalon a deszkák teljesen eltűntek. A keresztgerenda lebillent a kétes egyensúlyú támasztékokról, a másik végén pedig nekiütődött az oszlop szilárd anyagának, melyen az alátámasztás feküdt. A csapokat nem látták, mivel azok rendesen beleilleszkedtek a nekik szánt lyukakba. Az oszlopok még szilárdan a helyükön voltak.

Egy üvöltés, egy fájdalmas üvöltés térítette végleg magukhoz őket, egy másodperccel később pedig Inteb is felugrott, és rögtön utasította őket a tennivalóikra.

– A támasztékokat! – kiáltotta. – Rakjátok őket ide alá. Most, gyorsan. Mielőtt még a másik vége is összeomlik. Gyerünk, gyerünk, mozogjatok!

Az üvöltés elcsendesedett, és ekkor Ászon észrevette, hogy az egyik munkás a kőtömb alatt maradt, mikor az megállíthatatlanul lezuhant. Teste és feje összezúzódott a kő és a faszerkezet között. Az egész test teljes mozdulatlanságba meredt.

A másik szerencsétlenül járt yerni azonban még életben volt, és fájdalmasan visított, ahogy csak a torkán kifért, és amennyire csak a tüdeje bírta. Éppen ellökte a deszkát az útjából, és a karja a kő alatt maradt, mikor az lerogyott a helyéről.

A baleset után a férfiak még elég bátortalanok voltak; az üvöltés nem segített nekik, hogy a szükséges és a kellő munkát elvégezzék ahhoz, hogy elkerüljék a még nagyobb tragédiát. Ászon megértette ezt, előlépett és kihúzta kardját a vállszíjból. Megfordította, és a kemény kardmarkolattal fejbe verte az üvöltő férfit.

Ez csak egy szúnyogcsípés volt neki, talán nem is érezte a nagy gyötrelemben, de visszarúgott, és megpróbált elhúzódni, még mindig keservesen kiabálva. Ászontól nem volt valami nemes gesztus, amikor ezt követően a bronzmarkolattal újra lesújtott, és az egy tompa puffanással hallgattatta el a férfit, aki azonnal elnémult, mozdulatlanná vált.

Egy kis vér szivárgott le a kő peremén, de csak éppen annyi, hogy a szerencsétlenül járt férfi karján lecsorogva a keresztgerenda és az oszlop oldala között az emelvény fagerendáin egy aprócska tócsában gyűljön össze. A férfinak az alkarja volt összezúzva, a könyökhajlattól lefelé. Ászon letépte hátáról az egyik bőrszíjat – ami eredetileg kardjának bőrtokjához csatlakozott – és szorosan körbetekerte vele a kart a könyök felett.

– Tartsd a testét, hogy le ne essen – parancsolta a legközelebbi harcosnak. Kipróbálta, hogy nem csúszik-e a lába, aztán amennyire csak erejéből telt, megtámasztotta magát, nehogy az emelvényen maradt zsíron megcsússzon, és feje fölé emelte kardját.

Egy lefelé irányuló, határozott csapással, amely pontosan a könyökhajlatot találta el, elválasztotta a csapdába esett kart a testtől. A harcos ugyan öntudatlan állapotban volt, mégis megrándult a teste, amikor a kard átrohant a húsán, reccsenés nélkül metszve el a csontot.

– Húzzátok el innen, és vigyétek le a földre – parancsolta Ászon.

– Azt hiszem, most már biztonságban vagyunk – mondta Inteb; reszketett és az arca is sápadt volt. Ászon Inteb vállára tette a kezét.

– Mindig vannak veszteségek, ezek nem kellene, hogy felzaklassanak.

– Mem is, nem is… csak egy pillanatra arra gondoltam, hogy talán az egész terv…

– Azzal semmi probléma. Jó munkát végeztél, Inteb. A kőoszlopod már majdnem elkészült.

– A vér… és az összezúzott kar… örökre ott marad, a kőbe zárva, a csonttal együtt.

– Nincs semmi rossz abban, hogy csak egy bizonyos véráldozattal tudjuk felállítani az oszlopokat a helyükre. Mükéné kapujának mindegyik oszlopa alatt fekszik egy rabszolga, akik az építés folyamán kerültek oda, és a jelenlétük egyáltalán nem gyengítette az építmény szilárdságát. Nem kellene, hogy ezek a jelentéktelen apróságok feldúljanak. Folytassuk a munkát!

Inteb félrehúzódott, és lefogta a még mindig jól láthatóan reszkető kezeit.

– Igen, persze. Haladnunk kell. Most rögtön folytatnunk kell. Már nincs sok hátra.

Néhány férfi vonakodott újrakezdeni a munkát, de amikor Ászon csendben felmutatta nekik véres kardját, ez többet mondott bármelyik szónál. Óvatosan fogtak hozzá újra, lassan, többször leállva és újrakezdve, a deszkák apránként lekerültek a tömb másik vége alól is, és a követ egyre alacsonyabbra engedték, egészen addig, míg az utolsó deszkát ki nem húzták, és a két kőfelület meg nem csikordult egymáson. Inteb ebben a döntő pillanatban a kőre helyezte kezét.

– Íme, a dicsőségedet hirdető kőoszlop, Ászon, mégis csak elkészült a samainra. Valami olyasmi ez, amilyet ezen a vidéken még sohasem láttak ezelőtt. Király leszel, Ászon!

A körülöttük álló emberek nem fogták fel ezeknek a szavaknak az igazi súlyát, de megértették, hogy amit tettek, az nem hétköznapi dolog. Örömmel kiáltoztak és sírtak addig, amíg be nem rekedtek. Lent is, a földön állók között is, mindenki ugyanígy érzett, kivéve azt a férfit, aki leesett az emelvény tetejéről, és most összezúzódva holtan feküdt a földön az oszlop lábánál.

 

HUSZONHÉT

 

Bárhonnan közelítettek az emberek, már a síkságról jól láthatóak voltak az ég felé tornyosuló, hatalmas oszlopok, amelyek magasan emelkedtek az őket körülvevő töltés és azon kívül álló lakóházak fölé, amelyek mintha csak azért lettek volna ott, hogy kiemeljék impozáns méreteiket. Más teutákból érkező harcosok, meglátva a bámulatos csodát, izgatottan kiabáltak egymáshoz, míg a bika-főnökök tátott szájjal simogatták bajszaikat, és közben ők is emelkedett hangon szóltak a lenyűgöző látványról. Ezek olyan oszlopok voltak, amilyet eddig még álmaikban sem tudtak elképzelni. Még a hátukon cipelt hatalmas csomagok alatt görnyedő albik is hosszan csodálták őket; ez a nép már jól ismerte a kövek megmunkálásának módjait, nehézségeit – a sírhelyek építésének a tapasztalatából, amely a messzi múltba nyúlik vissza – így minden tekintetben elismerték az építmény kolosszális méreteit és létrehozóinak érdemeit. Még a donbaksók is megtették a több napos fárasztó gyalogutat, az úton portékáikkal kereskedve, vagy mindenféle áru nélkül, csak hogy megcsodálhassák az építményt. Még a híresen félénk Vadászok is átvágtak a völgyön, és a dún melletti erdő sűrűjében leshelyeket kerestek, hogy onnan majd naphosszat nézhessék, mielőtt visszatérnének erdeikbe és mocsaraikba.

A sziget nyugati partjáról, szokásos kikötőhelyük irányából, germán nők és férfiak érkeztek, egyes sorban menetelve. – A férfiakkal azonos magasságú asszonyok ugyanakkora terhet cipeltek, vagy talán még nagyobbakat is, mint a megtermett harcosok – és ők is abban a reményben hajóztak ide, hogy a szigeten majd valami merőben új és szokatlan élményt nyújtó látványban lesz részük.

Ismét elérkezett a samain ideje. Közeledett az év vége, és ilyenkor a tél küszöbén a teuták szokásuk szerint összegyűltek. Ez volt a nagy marhavágások és az ünneplések időszaka, a nyüzsgő vásárok és a szüntelen részegség ideje. Ez az időpont volt a legalkalmasabb a bika-főnökök megválasztására, és a foglyok megégetésére is. Azaz mindenre, amit az itteniek olyan élvezetesnek találtak.

Eljött annak is az ideje, hogy a felföldön élő yernik teutái gyűlést tartsanak. Ilyen eddig még nem fordult elő, és egyre csak erről beszéltek. A bika-főnökök fényesen csillogó arany ékszereket és selymes fényű borostyánkő medálokat viseltek, jelezve, hogy Ászon személyesen hívatta őket. Mindegyiknek azt mondták, hogy az összes főnök elfogadta a meghívást. Ezt Inteb javasolta, akinek sok tapasztalata volt a politikában, és abban, hogy elhatározásra bírja azokat a bika-főnököket, akik még haboznak a hozzájuk való csatlakozás kérdésében. Hogyan tudna bárki is szembeszállni az egységbe tömörült törzsek hatalmával? Kifényesítették díszeiket, bronzeszközeiket, és így jöttek a nagy találkozóra. Hoztak magukkal mindenféle eladható portékát, és olyanok is jöttek velük, akik ugyan más dúnokban kereskedtek, de megszakították útjukat, most Ászon dúnjába látogattak el, hogy lássák a híres csodát. Sokan megérkeztek már, de még mindig folyamatosan jöttek, és lassacskán annyian gyűltek össze a samainon, amennyire még a legöregebbek sem emlékeztek.

Négy kőoszlopot emeltek, a négy ott vendégeskedő teuta bika-főnökeinek. Kettő egymással szemben állt, a másik kettő pedig az előbbieknek oldalvást, körbevéve a központi tüzet. Ászon hatalmas oszlopa pedig közöttük emelkedett. Ászon nagylelkű volt, és hozatott nyolc darabot a környék legnagyobb fáiból készült gerendákból, hogy azokra építsék fel az új dún támasztó rendszerét. Ezeket nagy gonddal legyalulták, lefestették, és mélyen belesüllyesztették a talajba, majd négy hatalmas kereszttartót emeltek rájuk. Így most mindegyik bika-főnök igazán impozáns oszlop előtt foglalhatott helyet, amit a sajátjának tekinthetett, és kétakkora volt, mint amilyen valaha is volt neki, vagy bárkinek e vidéken.

Előttük pedig a legnagyobb oszlop emelkedett, amely olyan volt, akár egy fehér sziklákból álló hegyorom, amit krétával festettek fehérre. Vörösen izzó jeleket helyeztek el rajta. Aranyékszerek, különböző fegyverek és persze trófeaként kikészített levágott fejek díszítették. Kőből volt és nem fából. Kőből, kemény sziklából, mint az itteni harcosok félelmetes baltáinak fejei. Ez jelentette számukra a legtöbbet. A bika-főnökök többnyire csendben iszogattak, de bárhová is kalandozott el a tekintetük, előbb vagy utóbb mindig visszatért a hatalmas, tekintélyt parancsoló oszlopokra, és csak bámulták, bámulták őket, nem tudva betelni a látványukkal.

A töltés mellett, a köralakú, fonott vesszőből készült falú építményben Ászon éppen magára öltötte páncélját, amelyet nemrég fényesítettek ki, így most szemkápráztatóan csillogott. Ahogy a bőrszíjakat kötögette, a padlón, puha prémeken fekvő csecsemő, hangosan és izgatottan gügyögni kezdett, amikor meglátta a fénylő pajzsot. Ászon arrébb tolta lábával a kicsi fekhelyét, így az apró kezek meg tudták érinteni a vértezet csillogó domborulatait.

– Maklorbi, a bika-főnök, Nemeddel, a druidával tárgyalgat – mondta Naikeri. – Én még nem láttam ugyan, de néhány asszony már mesélt róla.

– Engem nem érdekel az asszonyok fecsegése.

– Pedig nem ártana odafigyelned rájuk, mert Nemed még most is gyakran beszélget az Uala család tagjaival, és jeleket olvas nekik.

– A bika-főnők halott, és soha többé nem árthat nekem.

– Egy élő azonban tud, ha képes a halottakkal társalogni.

– Én nem félek sem élőtől, sem holttól, sem bika-főnöktől, sem druidától. Megvan a megfelelő eszközöm, amivel elhallgattathatom erőtlen és gyáva szavaikat. -Azzal finoman megpöckölte kardjának fényesen csillogó, borotvaéles pengéjét, amely erre lágy, csengő hanggal válaszolt, és csak akkor hallgatott el, amikor belecsúsztatta a tokjába.

– Nem lehet ártalmadra, ha odafigyelsz ezekre a dolgokra. Téged avattak itt bika-főnökké, és nem valakit az Uala családból. Nem felejtik azonban el, hogy itt ők rendelkeztek a legnagyobb hatalommal, most pedig egyszerűen senkik lettek.

Ászon feltette sisakját, és válasz nélkül otthagyta a lányt. A baba sírni kezdett, amikor a férfi elvette mellőle a fényes pajzsot. Naikeri felvette a kicsit, és halkan csitítgatva magához szorította.

A bika-főnökök már ott ültek az oszlopaik előtt, a húst is levették a tűzről, és előkészítették a lakomához, amikor Ászon megjelent. Odasétált a sülthöz, és arra készült, hogy levágja magának az első szeletet, ami az itteni szokások szerint a bajnokokat illette, hogy ezzel elkezdődjön a hatalmas vacsora. A ropogósra sült, gőzölgő hús étvágygerjesztő illata fogadta. Az állatot még a nyáron fogták be, és karámba zárva hizlalták egészen mostanáig. Bőven kapott ennivalót, és vigyáztak rá, de most fordult a sorsa. Ászon előhúzta tőrét, és hüvelykujjával ellenőrizte a penge élességét.

– Maklorbi vagyok – mondta az északi teutát vezető bika-főnök, és felemelkedett. – Száz és száz mérföldet tettem meg, hogy ma itt lehessek, ezen a lakomán, és száz emberem is velem tart. Több levágott fej díszeleg a házam ajtaja felett, mint amennyit száz ember meg tudna számolni. Sok csatában vettem részt, és több száz jó harcost öltem meg. Én fogom levágni az első szelet húst.

Hirtelen mindenki elcsendesedett, ahogy ezt elmondta. Végigsimította bajuszát, és a mellkasára csapott. Alacsony ember volt, de erős testi felépítésű, olyan izmokkal, amelynek sokan jártak a csodájára. A karjai olyan vastagok voltak, mint másnak a lábai, és félelmetesen jó hírű harcos volt. És most ez az ember kihívta Ászont a tábortűz elé. Naikeri megjósolta, és igaza lett: itt a baj. Ászon körbenézett, és ahogy meglátta a rámeredő néma tekinteteket, rádöbbent, hogy nem utasíthatja vissza a kihívást, nem akart vérontást, de nem tudta elkerülni. Maklorbinak meg kellett halnia.

– Én fogom felvágni a húst – mondta Ászon, és felemelte a tőrt.

Maklorbi megfordult, és most már szemtől szemben álltak egymással.

– Maklorbi vagyok, és az emberek félnek a nevemtől. Esténként úgy alszom, hogy az egyik bika-főnöknek a feje van a lábam alatt. Én leszek az, aki felvágja ezt a húst, és ma este Ászon feje ott fog díszelegni az ágyam mellett.

Ez márt nyílt kihívás volt. Ászon eltette a tőrt, és lassú mozdulattal előhúzta a kardját. Maklorbi nem vette le a szemét Ászonról, úgy mutatott a háta mögött álló oszlopra.

– Temérdek aranyam van, ami itt van az oszlopomon, bárki láthatja. Kemény csatákban szereztem fegyvereket és sisakokat, azok is mind itt vannak, bárki láthatja. Ezeket a holmikat a tenger felől érkezett harcosokkal vívott csatákban zsákmányoltam. Úgy küzdöttem, ahogy minden yerni küzd, ágyékkötőben, hajam lekötve, a tőröm a nyakamban, egyik kezemben a baltám, a másikban a pajzsom, a karjaim fedetlenek, a mellkasom fedetlen, a lábaim fedetlenek, a hajam és a bajszom fehérre festve, ahogy a yernik között szokás. Így harcolunk. Így harcolnak a yernik bika-főnökei. Mi yernik vagyunk.

Maklorbi teuta harcosai erre egyetértőén ujjongani, tapsolni kezdtek, és kőbaltáikat pajzsukhoz verték. A többi teuta néhány harcosa ugyanezt tette, nagy részük azonban morgolódva nézett körbe.

Ászon csendben állva hallgatta Maklorbi előadását, és érezte, hogy a félelem fagyos lehelete lengi körül. Most, amikor már túl késő volt ahhoz, hogy bármit is tegyen, hirtelen megértette, mi történt. Ezek szerint, a harcosok között ellenségei is akadtak, akik nem bírták elviselni a személyét, és remek tervet eszeltek ki ellene. Hosszú gyengélkedése következtében még nem tért vissza teljesen az ereje, Maklorbi volt viszont a legerősebb yerni harcos. Páncéllal a testén és a kardjával a kezében Ászon bárkit legyőzött volna. De most ez a képessége önmaga ellen fordult. A yernik bika-főnökké választották, és ha mint főnök kapja a kihívást, akkor azt el kell fogadnia, és úgy kell küzdenie, ahogy az náluk szokás; egyszerűen nem volt más lehetősége. Ezek a gondolatok villámként hasítottak át az agyán, és már tudta, mit kell tennie. Gyengélkedése nem jelenthetett kibúvót a harc elől; egy bika-főnöknek mindig erősnek kell lennie. Semmiféle módon nem térhetett ki a viadal elöl.

– Maklorbi eljön ide, az én tábortüzemhez, és úgy ugat, mint egy veszett kutya – mondta Ászon. – Maklorbi el akarja foglalni helyemet a tűz mellett, és le akarja vágni sültemből az első szeletet, azt, ami a hősöket illeti meg. De én megmondom nektek, hogy mi az, amit Maklorbi kapni fog. Soha többé nem fog lecsúszni egyetlen falat sem a torkán, soha többé nem fog egyetlen korty innivaló sem lecsúszni a torkán, és bizony azért nem, mert még ma este megölöm, levágom a fejét, és az az én ágyam mellett díszeleg majd!

Ahogy ezt mondta. Ászon eldobta kardját és pajzsát, majd elkezdte kicsatolni páncélzatának és lábszárvédőjének szíjait. Miután levetette, ezekkel együtt a sisakját is félredobta, és ekkor már nem volt nála más fegyver, csupán a nyakában lógó tőr. Ezután felvette a pajzsát, és erősen megmarkolta fogantyúját.

– Ászon vagyok, Mükénéből! – kiáltotta. – Ászon vagyok, aki yernik Ászon dúnjából való, és ez az én oszlopom! Rettenetes gyilkos vagyok! Maklorbit is le fogom győzni egy egyszerű baltával! Azzal a baltával, amit majd az Ar Apa dún bika-főnöke, maga Ar Apa ad nekem, hogy azzal küzdjek meg Maklorbi ellen!

Ar Apa talpra ugrott, meglengette baltáját, és a tűz hevesen táncoló lángnyelvei fölött odadobta neki, ő pedig még a levegőben elkapta a fegyvert.

– Maklorbi abu! – kiáltotta Maklorbi, ezután összecsapta pajzsát és baltáját, majd megindult Ászon felé.

– Ászon abu! – kiáltotta Ászon, és ő is felkészült az összecsapásra.

A balták hatalmasat csattantak a pajzsokon, és a küzdelem elkezdődött. Már az első ütések után nyilvánvalónak tűnt, hogy ki fog győzni. Maklorbi volt kettejük közül az erősebb, és ilyen balta-balta elleni harcban ez volt a legfontosabb. A balta feje óriási durranásokkal csapódott neki újra és újra a pajzsának, és Ászon a karjában is érezte az ütések nagy erejét. Az ő csapásai vagy célt tévesztettek, vagy pedig lecsúsztak ellenfele pajzsán, és érezte, hogy a sorozatos ütések alatt a pajzsot tartó karja egyre jobban sajog, és egyre nehezebben tartotta maga előtt. Ászon lassan kénytelen volt visszavonulni, Maklorbi pedig, akárcsak maga a halál, megállíthatatlan könyörtelenséggel követte, és olyan hevesen vagdalta a mükénéit, mintha csak egy fát vágna ki. De nem tüzelőt aprított, hanem egy élő embert akart darabokra szedni. Ászont pedig egyre jobban elhagyta egyébként sem nagy ereje: néhány perc elteltével már csak az életben maradásáért küzdött. Reakciói lelassultak, a pajzs pedig egyszer csak annyira kibillent a kezéből, hogy a következő csapás azt könnyűszerrel félreütötte, a rákövetkező pedig egy súlyos, vérző sebet ejtett a vállán.

A látványtól feltüzelt harcosok hangosan üvöltöztek izgatottságukban. Ekkor Maklorbi megállt, hátralépett, majd közönségük felé fordulva, a magasba emelte baltáját és pajzsát, hangos ordítással jelezve a többieknek, hogy számára már nem kétséges a küzdelem kimenetele.

Ászon érezte sebének lüktető fájdalmát. A vágás nem volt mély ugyan, de minden egyes vércseppel érezte, hogy az ereje is egyre csak fogy. Szinte biztos volt, hogy meg fog halni – de abban is biztos volt, hogy élni akar. Maklorbi megfordult, közben továbbra is üvöltözött. Ekkor Ászon lassan kihúzta kezét a pajzs fogantyújából, és enélkül tartotta azt maga elé.

– Ászon abu! – kiáltotta rekedt hangon, és támadásba lendült.

Maklorbi megtámasztotta a lábait, felkészült a másik támadására, amit nem vett túl komolyan, és el is vigyorodott Ászon próbálkozásán, amely nyomán kivillantak sárgás fogai. Ászon széles ívben lengette meg baltáját, és aztán Maklorbi felé sújtott vele. A bika-főnök a csapás irányába fordította pajzsát, hogy elhárítsa vele a támadást, ekkor azonban a mükénéi teljes erejéből Maklorbi arcába vágta a pajzsát.

A pajzs pereme hatalmas ütést mért Maklorbi állára, ő pedig a hirtelen fájdalomtól fetrengve terült el a földön. Ászon félrecsapta baltájával Maklorbi pajzsát, majd egy újabb lendülettel rávágott Maklorbi jobb karjára. Az ütést kissé elvétette, mivel nem az élével találta el a végtagot, de a fegyver súlya elegendő volt ahhoz, hogy kiverje Maklorbi kezéből a baltáját.

Mielőtt Ászon egy következő csapásra lendíthette volna fegyverét, Maklorbi is eldobta magától a pajzsát, és kinyújtotta a karját, hogy elkapja Ászon nyakát.

Eszeveszett fájdalom öntötte el Ászon agyát. Érezte, hogy nem sok kell, és elveszíti az eszméletét. A heves kín keltette ködfátyolon keresztül látta Maklorbi arcát, ahogy hörögve tátog, és közben egyfolytában vért köpköd. Egyetlen összefüggő dübörgés zakatolt a fejében, de magánál volt még annyira, hogy felismerje: cselekednie kell, mégpedig amilyen gyorsan csak képes. Megpróbálta ütésre emelni a baltáját, de a másik túlságosan közel volt ahhoz, hogy elegendő lendületet vehessen a csapáshoz. Hagyta a baltát kiesni a kezéből, és megpróbálta az öklével ütlegelni Maklorbit, de érezte, hogy az ütései teljesen erőtlenek. A kettejüket körülvevő vad ordítozásból egyszer csak kivált egy számára ismerős hang, amelynek sikerült a többieket túlkiabálnia. Aiász rekedt hangját ismerte fel benne, és megértette, hogy valami olyasmit akar közölni vele, ami a jelen helyzetben talán megmentheti az életét. Aztán a szavak végre átverekedték magukat a testét elborító fájdalmon, és azoknak engedelmeskedve kinyújtotta a karjait, de nem Maklorbi torkát ragadta meg velük – hiszen nem kelhetett versenyre a másik erős szorításával – hanem remegve tapogatta végig a másik fejét, majd amikor az ujjai megtalálták az arcát, a hüvelykujjait belemélyesztette a szemeibe.

Ez valami olyasmi volt, amit a rabszolgák szoktak alkalmazni fegyvertelen küzdelmekben, a harcosoknak viszont – akik szinte sohasem küzdenek fegyver nélkül – nemigen jutott az eszébe. Ászont most azonban nem érdekelték az efféle dolgok, és vadul nyomta az ujjai alatt szétfröccsenő szemeket, és már a szemüreg mélyén lévő csontfelületet is vakarni kezdte a körmeivel.

Maklorbi csatakiáltása egy szemvillanás alatt az elviselhetetlen fájdalom lüktető sikolyává változott, és rögtön eleresztette Ászon torkát, majd tehetetlenül kapott rettenetes kínjának forrásához.

Ászon ugyanazzal a lendülettel, amellyel levette a tőrét nyakából, már a másik mellkasába is döfte, halálos pontossággal irányítva a szúrást, ami egyenesen Maklorbi szívébe hatolt.

Ászon tüdeje szinte sípolt, ahogy kimerülten levegőért kapkodott, és ahogy végre megpihenhetett, a látását elhomályosító köd is kezdett eloszlani. Szédülten pislogott egy darabig, majd odahajolt a holttest fölé, és a körülötte álló harcosok lelkes kiáltásaitól övezve, elkezdte levágni Maklorbi fejét, és nem is hagyta abba, míg az le nem vált a testéről. Könyékig összevérezte magát, mire végzett, majd félredobta a tőrét. Az egyik bajszánál fogva megragadta a fejet, kissé bizonytalanul felegyenesedett, majd lassan, minden lépésénél egy pillanatra megállva, odament az oszlopához. Felemelte a fejet, és beszorította a két kőoszlop egymással szemben lévő falai közé, ahonnan az üres szemüregekkel meredt a tábortűz irányába.

– Ászon vagyok, a yernik bika-főnöke – mondta rekedt hanggal, és hátát a kőnek támasztotta. Érezte, hogy még nem áll teljesen biztosan a lábán.

 

HUSZONNYOLC

 

Ászon szomjasán kortyolta a sört, majd ivott egy keveset a szirupos mézborból is, ami valamennyire felfrissítette a torkát, és enyhítette is valamennyire a sebének lüktetését. A fájdalom lassanként elcsitult, és látta, hogy a három megmaradt bika-főnök is csendben iszogat, a sült pedig közben a nyárson hűlt. Amikor Maklorbi teuta harcosai jöttek, hogy elvigyék a tetemet, Ászon rájuk parancsolt, hogy menjenek vissza a helyükre. Felállt, és odament a sülthöz, hogy levágja az első szeletet, a fejetlen tetem pedig ott maradt a vacsora hátralévő részében is, mint valami félrehúzódott, csendesen elbóbiskolt vendég.

A hulla jelenléte ellenére jó hangulat uralkodott az étel és az ital elpusztítása során. Az ivás hatására, nemsokára kiabálásba és hencegésbe fogtak a tűz körül ülő harcosok. Ahogy sötétedett, a lobogó fenyőhasábokból kiolvadó gyanta sercegni, szikrázni kezdett, és néha nagyobb lángok csaptak a magasba. A tűzrakás hullámzó fényében a kőoszlop még nagyobbnak és szinte élőnek tűnt. Amikor a bika-főnökök és a harcosok odasétáltak hozzá, egyikük sem tudott ellenállni annak a kísértésnek, hogy megérintsék, és kezükkel végigsimítsák simára csiszolt felületét. Ászonnak ez nem kerülte el a figyelmét, és amikor megfelelőnek látta az időt, akkor ő is odament, és ő maga is megérintette a követ, mire a többiek elcsendesedtek.

– Ászon vagyok. Százszor öltem, s több száz embert megöltem. Öltem bika-főnököket. Öltem atlantisziakat. Öltem mindenféle szárazföldi állatot, és a tengerből kifogtam mindenféle halat. Én vagyok a bika-főnöke ennek a dúnnak. Én emeltem ezt az óriási oszlopot.

Az igazság hatásosabb volt azonban, mint a sok-sok hencegő hazugság, amit a törzs szokásai előírtak. Ő valóban megtette ezeket. A nagy kövek voltak a tanúk erre. És ebben mindenki egyetértett.

– Ma először találkozik az öt yerni teuta a samainon. Azért vagytok itt, mert ti vagytok és ti is lesztek a saját dúnjaitok bika-főnökei. De mi itt most többek vagyunk. Mi vagyunk a yernik, és senki sincs a világon, aki szembe merne szállni velünk. Arra kérlek benneteket, hogy csatlakozzatok hozzám az öt teuta szövetségében. Arra kérlek benneteket, hogy csatlakozzatok hozzám itt, egy olyan yerni dúnban, amilyet eddig még egyikőtök sem látott. Egy olyanban, ami köböl készült. Ha csatlakoztok, akkor a ti fából készült oszlopaitokat ledöntjük, és olyan kőoszlopokat emelünk a helyükbe, mint amilyen az enyém is. Így lesz, ha csatlakoztok.

Mindannyian előbb a fából készült oszlopokat nézték, majd Ászon oszlopát, amit kőből emeltek, és képzeletükben tucatnyi kőoszlop jelent meg a helyükben. Az elképzelt látvány óriási hatással volt rájuk. Ar Apa, aki éppen a saját oszlopa előtt ült, örömében hangosan elkiáltotta magát a gondolattól.

– Ar Apa abu! Ászon abu!

– Ászon abu! – Többen is utánozták ebben, és amikor elcsendesedtek, Ar Apa ismét elordította magát.

– Ászon! Leszel-e bika-főnöke minden yerninek?

Ászon felemelte, majd nekitámasztotta kezeit a kőnek, és így szólt:

– Leszek.

Hangos örömkiáltások törtek ki a körülöttük állókból, és úgy látszott, hogy ez senkinek sem volt ellenére. A bika-főnökök és a teutáik nem veszítenek rajta semmit, sőt – nagyon is sokat nyernek vele. Messze északon, az erdőkön túl is voltak törzsek, akik ide délre jártak marhákat zsákmányolni. Most túlerővel lehet majd őket lerohanni; és a zsákmány is gazdag lesz. És az oszlopok pedig az örökkévalóságig fennállva hirdetnék szövetségük hatalmát. Amikor a hangulat már igazán lelkes volt Ászon csendre intette őket, és Intebre mutatott.

– Ez itt az egyiptomi Inteb, az építész. Ő volt az, aki megformálta nekem ezeket a köveket, és ő volt az is, aki a helyükre emeltette őket. Ő fogja nektek elmondani, hogy mit és hogyan kell tennetek.

Ászonnak először kétségei voltak Inteb terveit illetően, de minél többet gondolkodott rajta, annál inkább tűnt úgy, hogy megvalósítható. Neki többre volt szüksége, mint csupán a bika-főnökök hűségére; ő meg akarta nyerni a harcosokat is. És Inteb ennek is értette a módját.

– Az öt bika-főnök oszlopa itt lesz majd felállítva – mutatta Inteb a helyet, a többiek pedig szemükkel követték a kezét. – Körülöttük lesz felállítva egy kőből emelt dún a harcosok részére. A körívben elhelyezett kőtömböket a tetejükre helyezett keresztgerendák fogják összekötni, amelyek így a harcosok bejáratai is lesznek.

Előbb sugdolódzás hallatszott, azután hangos helyeslések, majd kis idő elteltével Inteb ismét csendet kért, és folytatta. – Az Ászon dún minden egyes harcosának lesz saját oszlopa, és hasonlóképpen lesz a többi dún minden bátor harcosának is, ebben a kőből emelt dúnban. A trófeaként levágott fejeket a kapukat áthidaló gerendákra teszik majd fel, és az ünnepségek alatt majd büszkélkedhetnek velük. Ez lesz itt minden yerni dúnja. És kőből fogjuk felépíteni.

Ezek után már egyikük sem tudta visszafogni magát. Ordítottak, harci kiáltásokat hallattak; lengették a baltáikat, és az öntömjénező szavak forgatagában semmit sem lehetett érteni. A nagy örömmámor és üdvrivalgás közepette Ar Apa odasétált Ászonhoz, leült mellé, és együtt ittak. Ászon visszaadta neki a kőbaltát.

– Ott voltál, amikor szükségem volt rád – mondta Ászon.

– Te is jó szolgálatot tettél nekem ezzel a baltával, és ezt nem fogom elfelejteni. De van itt valami, amit meg kell tőled kérdeznem. A te egyiptomid nem említette, hogy hány kapu lesz majd ebben a kőből emelt dúnban.

– Senki sem kérdezte meg tőle.

– Ez igaz. De eszembe jutott az én dúnom, a harcosok saját bejáratai, meg ezek a harcosok, akik most itt vannak. Ennek a kőoszlopokból álló tábornak igazán nagynak kell majd lennie.

– Az is lesz, bár nem annyira. Azokat a lazurit köveket majd kissé visszább hozzák, és itt lesz belőlük felállítva a gyűrű. Inteb azt mondta, hogy körülbelül harminc bejárat lesz.

– Nagy szám ez a harminc?

Ászon felemelte a jobb kezét, és megmutatta neki a kitárt tenyerét. – Ez az öt. Öt teuta van. – Most a bal kezének hüvelykujját is melléjük rakta. – Ez a hat. Hat bejárat lesz minden egyes teuta számára, és ez a hat bejárat ötször számolva, ez a harminc.

Ar Apa összevonta a szemöldökét, és el kezdte kaparászni a földet. – Az én teutámban nem csak hat harcos van.

– Igen, tudom, hogy ennél sokkal több van. De csak hat fog ebben az elismerésben részesülni. Ők a rokonaid közül fognak kikerülni, és a legerősebb harcosok lesznek. Nagy megtiszteltetés lesz az, hogy valaki saját bejárattal rendelkezik, a harcosok pedig keményen fognak dogozni azért, hogy ezt az elismerést megszerezhessék, és hogy a hat bajnok valamelyike lehessenek. Mindegyikük azon lesz, hogy segítséget nyújtson neked, és te is mindig számíthatsz majd a támogatásukra.

Ar Apa a gondolataiba mélyedt, aztán elmosolyodott. Néha nehezebb a bika-főnökség posztját megtartani, mint megszerezni. A teután belül pedig szüntelen versengés és ellenségeskedés van. Az a törekvés, hogy egy saját bejáratot szerezzenek a harcosok, és ne pedig a bika-főnök életére törjenek, sokkal jobb ötletnek látszott, és nagyon tetszett neki. Hátrasétált a saját oszlopához, közben bele-belekortyolt a kezében tartott kupába. Örült, hogy eljött, és arra gondolt, hogy nagyszerű dolog lesz, ha majd az összes yerni teuta egyesül majd.

Ászon boldogan dőlt neki az oszlopának, és csendesen iszogatott. Fáradt volt, és a torkának is jól esett egy kis hűvös sör. Hát mégiscsak Intebnek lett igaza. Ott volt mindenki, és mind vele tartottak. A kőoszlopokat fel fogják állítani, és ez elegendő ösztönzés lesz a harcosoknak.

Ahogy az éjszaka telt, a harcosok egyre jobban lerészegedtek, Ászon pedig azt kívánta, bárcsak ledőlhetne és aludhatna, de sajnos nem vonulhatott el, míg a harcosok itt vannak. Később Inteb odament hozzá, és leült mellé, kupájából nagyokat húzott.

– Baleset történt – mondta Inteb. Nemed, a druida meghalt.

– Hát, ez bizony nem túl rossz hír – mondta Ászon, és megdörzsölte a torkát. – Hogyan halt meg?

– Amikor megtalálták, a földön feküdt, a feje alatt egy kő volt. Valószínűleg megbotlott, és úgy esett el, hogy a fejét beverte a kőbe.

– Hmm… milyen gyenge is az ember koponyája. Kíváncsi vagyok, vajon segített volna-e abban, hogy ez a terv megvalósuljon?

– Azt hiszem, talán még ez is előfordulhatott volna. De senki sem beszélt erről, nekem legalábbis senki nem mondta. Ő és Maklorbi is a halálodat kívánta, ehelyett azonban mindketten meghalnak, ráadásul ugyanazon az éjszakán. Azt hiszem, egy ideig nem kell semmilyen összeesküvéstől tartanunk.

– Én is úgy gondolom. A druida temetése valószínűleg nagy esemény lesz, és biztosan nagy halotti tort fognak tartani utána.

Ászon keresztülnézett a lángokon, oda, ahol Aiász ült. Egész este ott lett volna? Nem emlékezett rá. A bokszoló egy nagy kupából iszogatott, ami azonban eltörpült a hatalmas ökölben. Abban az ökölben, amely könnyűszerrel eltörhet egy állkapcsot, és megölhet egy embert. Vagy betörhetne akár egy koponyát is? Talán jobb lenne nem megbizonyosodni róla. A druida nem fog többé ellene lázítani, és most igazából csak ez számított.

– Vannak itt északról való borostyánkövek, nagy Ászon. A sötét erdőn átvezető ösvényeken hoztam őket, átkeltem velük a tengeren, és végigeveztem a Rhine folyó mentén is.

Ászon felnézett, és látta, hogy az egyik germán áll ott, majd meghajol előtte, és szétteker egy bőrbatyut. Leereszkedett a bokáira, majd elkezdte rendezgetni a mindenféle árnyalatban színpompázó borostyánkő rögöket és lapocskákat. – Gestum vagyok, a kereskedő, és én vagyok a klánom vezetője is.

Ászon végigmustrálta a remek köveket, a legjobbakat felvette, és a tűz fényénél csodálta meg csillogásukat.

– Nagyszerű darabok. A mestereimnek biztosan tetszenének.

– Tudom. Úgy gondoltam, most még csak neked mutatom meg őket, és közben beszélgethetnénk is. Sokan figyelnek minket. Ma megkérhetnélek, ne szúrd a mellkasomba vértől foltos tőrödet, de közölnöm kell veled, hogy az atlantisziakkal is üzleteltem.

Ászon éppen a magasban tartotta az egyik borostyándarabot, és hirtelen tudatára ébredt, hogy még meg sem nézte a másikat közelebbről. Magas volt és jól öltözött: hosszú köpönyegének gallérját egy szemre is súlyos és sokat érő hullámos aranyrudacska szegélyezte, ami elvékonyodva végigkígyózott a testét borító ruhadarabon, és különös, harangszerű alakot kölcsönzőt neki. Arany karkötők voltak a kezén, és arany díszítette a hosszú szarvakkal ékesített sisakját is. Egy rövid bronzkard lógott az oldalán, és egy bronzfejes balta hevert mellette a földön. Kék szemei hidegen bámultak Ászonra, nem volt bennük félelem.

– Ugye tudod, hogy háborút folytatok az atlantisziak ellen?

– Persze, hogy tudom, és éppen ezért vagyok itt, bár nem sokan örülnek ennek. Azt mondták nekem, hogy az embereimnek üzletelniük kell az atlantisziakkal, és ez az egyetlen okunk arra, amiért ezt tesszük. A mi völgyeinkben is vannak ónbányáik, meg táboraik is. Túlságosan erősek ahhoz, hogy szembeszálljunk velük, és a velük folytatott kereskedelemmel sok értékes és fontos árucikkhez hozzájuthatunk. Most már a saját bronzunkat használjuk, a kereskedőink pedig keletre és nyugatra is eljutnak a folyó mentén a segítségükkel. Nagyon is jól tudjuk, hogy Atlantisz és Mükéné között háború dúl, és ez számunkra csak jót jelent. Azt is tudjuk, hogy te mükénéi vagy, és most egyesíteni fogod a yernik törzseit.

– Ahogy hallom, sok mindent tudsz – mondta Ászon, és hangjában nem tükröződött az a bizalom, amivel a másik eddig beszélt hozzá. – Akkor talán hallottál a trójai Szethuszról is, és az is lehet, hogy még segítettél is neki.

– Segítettünk neki, igen.

Ászon felemelkedett és vele együtt Gestum is, most végre szemtől-szembe álltak egymással.

– Nem fogok hazudni neked – mondta Gestum. – Én csak a germánoknak dolgozom. Információkat adtunk el a trójainak, ő pedig fizetett nekünk, és még ónt is kaptunk tőle. Szethusz már nem él. Most már te vagy az, akinek hatalma van itt a szigeten, és mi ezentúl neked fogunk dolgozni. Egymás segítségére lehetnénk.

Időnként nem sok öröme telik egy királynak az uralkodásban. Ászon, a harcos, annak tudatában, hogy Gestum mit tett, legszívesebben azonnal felnyársalta volna a kardjával. De mint uralkodó, nem tehetett ilyet. Minden igaz volt, amit a férfi mondott. Tudnának segíteni egymásnak, és mindketten hasznot húzhatnának belőle. Talán még azt is elintézhetné, hogy a Dunán ónt szállítsanak Mükénébe. Az Ászon dún aranya bizonyára jó fizetőeszköznek bizonyulna, végig a folyó mentén.

– Gyere, ülj le, és igyál velem – mondta Ászon. – Nagyon tetszenek a borostyánjaid.

– Köszönöm, elfogadom. Ami azt illeti, nekem pedig a döntéseid tetszenek.

 

HUSZONKILENC

 

Olyan tél volt, ami sokáig emlékezetes marad, olyan tél, amit mindannyian nagyon élveztek. Az oszlopokon végzett munkálatokat csak az atlantisziakon való rajtaütések szakították meg, és mindkettő kielégítő eredményt hozott. Mire az atlantisziak óvatosabbakká váltak, addig a vadászatra kiküldött csoportjaikat könnyebb volt lesből letámadni és kifosztani, mint magukat a vadakat elejteni, így a győzelem dupla nyereséget is jelentett: húst és trófeákat. Remek tél volt. Amikor a tavasz közeledtével a melegebb időjárás is kezdett beköszönteni, a harcosok szívesen tértek vissza saját dúnjaikba a szokásos teendőikhez, és annyi időt töltöttek a nagy kőtömbök közelében, amennyit csak tudtak.

Az építkezés gyorsan haladt. Miután az öt kőoszlopot felállították, az emberek ugyanolyan lelkesedéssel láttak hozzá a külső kövek, a harcosok kapuinak a felállításához is. Ezek a kapuk tették teljessé a kövekből alkotott kört, bár ez most még nem látszott az eddig felállított építményen. Minthogy minden harcos megválasztotta helyét a belépésre, és azt az irányt is, amely felé a kapuja néz majd, a huszonnégy felállított oszlop eléggé szabálytalan kört alkotott. Az egyik helyen három állt egymás mellett, kissé messzebb újabb három állt magányosan, majd egy tizennyolc tömbből álló, rendezetlen csoport következett. Még csak hat, az álló kőpárokat összekötő kőgerenda volt készen. Ezeket nehezebb volt megformálni, a helyükre tenni – természetesen felemelni is – és még csak öt volt ezek közül pontosan a helyére illesztve, míg a hatodik egy farönkökből emelt emelvényen pihent. A munka remek tempóban haladt.

Egyik reggel, amely éppen olyan módon kezdődött, mint a többi, a munka is az első tömb felállítása idején tartott tempóban folyt tovább, Ászon is a szokásos teendőit végezte, amikor távoli kiáltásokra lett figyelmes, amelyek úgy hangzottak, mintha a nevét mondta volna valaki. De a hangokat elnyelték a közelebbről jövő, hangos utasítások, amelyek a magasra emelt, fából ácsolt emelőszerkezet tetején foglalatoskodó munkásoktól érkeztek, akik a körkörös bejáratok áthidaló gerendáinak kényes és nagy figyelmet igénylő beemelési műveletét kezdték el. Ezeket a kőtömböket nagy alapossággal munkálták meg, és nemcsak a felállított oszlopok tetejéhez jól illeszkedő üregeket alakítottak ki bennük, hanem még a végüket is úgy formázták meg, hogy azok a mellettük álló tömbök tetejére emelt áthidalókba, oldalról is illeszkedjenek. Izgalmas és veszélyes feladat volt ezeket a köveket megfelelően, és persze minél pontosabban elhelyezni. A kiáltások újra felhangoztak, és Ászon ezúttal tisztán értette, ahogy a nevén szólították. Megfordult, letörölte a szemébe csörgő izzadtságcseppeket, hogy jobban lásson, és a hang irányába tekintett, amely úgy hallatszott, mintha valahonnan a síkság mélyéből érkezett volna.

Három férfi érkezett rohanvást a töltés bejárata felől. Kettejük az ő teutájából való volt, kettejük között pedig egy barna ruhába öltözött albit hoztak. A hóna alatt tartották a férfit, aki enélkül a támogatás nélkül bizonyosan összeesett volna; a feje is minden lépésénél le-fel himbálódzott, és minden jel szerint halálosan kimerült volt. Turi volt az, Naikeri nagybátyja. Az egyik harcos észrevette Ászont, aki éppen az egyik keresztgerendán állt, és a beemelését irányította. Tölcsérré formált kezeit a szája elé helyezve, hangosan kiáltotta:

– Itt vannak az atlantisziak!

Ászon a hír hallatára azonnal a létrához ugrott, kettesével véve a fokokat, gyorsan lemászott rajta, és már ott is volt mellettük. Amazok egészen eddig a tűző napsütésben futottak, és hangosan zihálva hajoltak előre a kimerültségtől, az albi pedig rögtön össze is esett, amint megálltak, és elengedték.

– Kora reggel találtunk rá –, mondta az egyik harcos. – Kint a síkságon. Ebbe az irányba botladozott. Csak annyit tudott kinyögni, hogy az atlantisziak útban vannak idefelé, és egyfolytában a nevedet ismételgette.

– Jöjjenek csak –, mondta Ászon. – Rengeteg jó katonánkat elveszítettük, amikor megpróbáltunk átjutni a falaikon. Hozzatok ennek a szerencsétlennek vizet, és talán majd képes lesz elmondani, mi történt. – Az atlantisziak nem ijesztették meg Ászont, de valahol a lelke mélyén az aggodalom szikrája mégiscsak felütötte a fejét. Valószínűleg nem valami jelentéktelen dolog volt az, ami Turit arra késztette, hogy sietve megtegye ezt a nagy utat ebben az átkozott forróságban, méghozzá minden felszerelés nélkül.

A kimerült albi mohón nyelte a vizet, aminek fele lecsorgott a szája szélén, amikor úgy érezte tele van, remegő ujjaival a feje fölé emelte a tálat, és magára öntötte a maradékot.

– Az atlantisziak… ebbe az irányba… menetelnek –, közben nagyokat lihegett. – Most valahol… a síkság közepén lehetnek.

– Méltó fogadtatásban lesz részük –, mondta Ászon.

– Jön az összes… nem szállt több partra, csak azok, akik idefelé jönnek.

Az Ászonban előbb feléledt aggodalom, most valóban lángra kapott. Megragadta a férfit, és olyan vadul kezdte rázni, hogy a szerencsétlen feje előre-hátra himbálódzott.

– Az összes? Mennyi az az összes? Hány hajóval jöttek?

– Ennyivel –, mondta Turi, és egyik kezének ujjait kinyújtotta, és még a másik kezének két ujját is melléjük vette.

 Hét hajó. Ászon elengedte a férfit, ő pedig visszahanyatlott a földre. Hét hajó. Vajon hányan lehettek egy hajóban? Mindannyian felfegyverezve, nehéz páncélzatban, a hajóskirály katonái. Ezt csakis Thémisz parancsolhatta. Ezért küldte el a rakománnyal megpakolt mükénéi hajót olyan kis legénységgel. Ezt jelentették az atlantisziaknak, de ő nem szentelt ennek különösebb figyelmet. Visszaküldeni az ónt, igen, de még fontosabb, hogy embereket küldjenek neki. Ászon hirtelen észrevette, hogy némaságára felfigyeltek a körülötte álló harcosok, és érdeklődve figyelték őt.

– Te –, fordult oda a legközelebb állóhoz – indulj rögtön arra a helyre, ahonnan a köveket hoztuk, mondd meg Ar Apának és Mowegnek, a bika-főnököknek, hogy azonnal jöjjenek ide.

A férfi azonnal útnak indult, félrelökte az útjába kerülő rabszolgákat és harcosokat, akik éppen felfelé siettek; sejtették, hogy valami baj történhetett. Ászon rájuk nézett, és gyorsan elhatározta magát. Két harcost szólított magához.

– Gyertek ide, gyorsan. Te vagy Komn, ugye? Úgy hallottam, remek hajtó és fejvadász vagy. Rólad, Korm pedig azt, hogy bármilyen vadat képes vagy kikergetni az erdőből a lapályokra. – Felemelte kezét, hogy elejét vegye az ilyen kijelentések után törvényszerű hencegés özönnek.

– Most elmondom nektek, mit kell tennetek. Éppen most kaptam a hírt, hogy atlantisziak vannak útban idefelé, és annyian vannak, amennyit még soha egyikőtök sem látott életében összegyűlve. Meglepetésszerűen akarnak rajtunk ütni, és nem tudják, hogy mi már felkészülten fogunk várni rájuk. Azt mondták, hogy a bánya felől, a völgyeken átvágva közelednek. Ismeritek az arrafelé vezető ösvényeket, ugye?

Mindketten bólintottak, mire kikérdezte őket az utakról.

– Olyan sok emberrel és olyan vidéken nem tudnak gyorsan haladni. Úgyhogy a következőket kell tennetek: vegyetek magatokhoz egy kisebb bőrtömlőnyi vizet és valamennyi húst is. Induljatok el rögtön azokon az ösvényeken, de olyan csendben, mint az a róka, amelyik éppen vadászni indult. Nem szabad meglátniuk titeket. Kövessétek őket, és maradjatok a közelükben mindaddig, míg meg nem állnak éjszakára. Ha már felállították a tábort, akkor Korm, te azonnal visszaindulsz, és elmondod, hogy hol vannak, te Komn pedig ott maradsz, és továbbra is szemmel tartod őket. Ott fogunk rajtuk ütni. Értettétek?

Miután mindketten elismételték neki a kiszabott feladatukat, útjukra bocsátotta őket, azok pedig rohanvást szedelőzködtek, és egy-két perc múlva már el is tűntek a láthatár peremén. Nemsokkal ezután megjelent Ar Apa és Moweg is, akik szétlökdösték az összegyűlt tömeget. Inteb éppen elkészült a kővel, lemászott az emelvényről, és a többiekhez hasonló érdeklődéssel lépett oda hozzájuk. Ebben a társaságban nem voltak titkok; a teuta és a harcosok minden ügye nyilvánosan zajlott.

– Mi van az atlantisziakkal? – kérdezte Ar Apa.

– Nagy hadsereggel közelednek –, válaszolta Ászon. – Katonákkal teli hajókkal tértek vissza a szigetre, és most egyenesen ide tartanak, meg akarnak támadni minket, itt a dúnban.

Amikor a tömeg ezt meghallotta, dühös ordítozásba kezdtek, és zengedezni kezdték vérszomjas voltuknak dicshimnuszait, majd sorolni kezdték, hogyan bánnak majd el az ellenséggel, ha az idemerészkedik. Ászon hagyta őket, hogy kibeszéljék magukat, és csak aztán kérte a figyelmüket.

– Hosszú utat tettek meg, de csak azért, hogy meghaljanak – mondta, és szavai nyomán egyetértő ordítozás támadt, de azok is gyorsan elhalkultak, mert mindannyian kíváncsiak voltak arra, hogy mit terveznek a bika-főnökök. – A völgyön át jönnek, de arrafelé nehezen lehet csak haladni, nincs nagy esélye tehát annak, hogy még sötétedés előtt ideérjenek, így valahol le kell táborozniuk éjszakára. Már elküldtem néhány embert, hogy meglessék őket, és hírt hozzanak arról, hol állítják fel a tábort. Ide kell hívnunk minden harcost, akiknek majd követniük kell minket, mert az ittlévőkkel azonnal útnak indulunk. Meg kell találnunk azt a helyet, ahol tábort vertek, és éjjel fogunk rájuk támadni, akár a farkasok. Mi vagyunk az erdő rettegett vadászai, mi vagyunk a félelmetes embervadászok, mi vagyunk a rettenetes gyilkosok…

Utolsó szavai elvesztek a feltörő harci kiáltások özönében, és a pajzsokhoz vert csatabárdok ütemes dübörgésében. A yerniknek nem volt szokásuk éjjel harcolni, de ennek ellenére szívesen harcoltak bármikor, és ezt hangos örömujjongással nyilvánították ki.

Elküldték a hírvivőket. Ászon magához szólította a bika-főnököket, és elvonultak a házába, ahová kicsivel később Inteb is követte őket. Úgy érezte ő az egyetlen ebben a vérszomjas társaságban, aki a jövőre is gondolt. A házban Naikeri fogadta őket, Ászon pedig friss sört, húst és sót hozatott vele. Leültek, a lány pedig alacsony asztalkákon hozta elő a tálcákat, amelyeket maguk elé vettek, és a húst a sóba mártogatva hozzá is láttak a falatozáshoz, a kupákat pedig színültig töltve adták körbe. Itt, a tömegtől távol, Inteb hirtelen tudatára ébredt annak, hogy Ászon legalább annyira gondol a jövőre, mint amennyire ő.

– Én vagyok az, akit Thémisz meg akar ölni –, mondta Ászon. A többiek bólintottak; Atlantiszon vívott harcát és az onnan való menekülését, no meg kalandos hajóútjának remek történetét mindannyian jól ismerték, amely a sokszori elbeszélés után egyre színesebbé és izgalmasabbá vált. Sokszor hallották már, és nem bánták, hogy most Ászon ismét összefoglalta a történteket.

– Kihívom őt párbajra, amit ott vívnánk meg a harcosok előtt.

– Nem –, mondta Ar Apa. – Ő most már csak egy sántikáló, lebénult roncs és nem ember. Ő nem fog veled harcba bocsátkozni. Mindannyiukkal meg kell küzdenünk.

– Ez az én küzdelmem.

– Tévedsz! Ez a mi küzdelmünk is! –, kiáltotta Moweg mérgesen. – Ezek idejöttek a mi földünkre, megtámadták a dúnjainkat, és most pedig megpróbálják megölni a bika-főnökünket. Ez a mi harcunk is! – Azzal mohón beleharapott a kezében tartott hatalmas húsdarabba, és hallatszott, ahogy a fogai alatt ropog a porcogó. Ar Apa egyetértőén bólintott. Ennyiben maradtak.

– Hány darab hajó jött? –, kérdezte Inteb.

– Turi azt mondta, hogy hetet látott.

– Ez nem hangzik túl jól.

– Ez van, mit csináljunk.

– Muszáj velük most megküzdened? – kérdezte Inteb.

Ászont meglepte a kérdés. – Mát persze. Mi mást tehetnék?

– Sok mindent –, mondta Naikeri, és hátralépett, amikor Ászon egy levegőbe suhintó mozdulattal jelezte neki, hogy maradjon csendben. – Ha nem akarod, akkor nem találnak meg ezen a szigeten. Miféle őrült kötelesség az, ami arra késztet, hogy odamenj közéjük? Miért keresed a halált?…

– Maradj csendben, asszony!

– ...mert csak azt találsz, ha oda mész. Mást is tehetnél.

– Így lesz, és kész!

A yerni bika-főnökök a húsukon csámcsogva néztek ki az ajtón; ilyenkor a nőknek tilos volt beleszólniuk a beszélgetésbe. Naikerit ez nem érdekelte, és odakiáltott Intebnek.

– Legalább te segíts nekem, egyiptomi. De nem, ne is segíts nekem, vagyis ne nekem segíts, hanem Ászonnak. Mindannyiunknál jobban értesz a nyakatekert gondolkodáshoz. Találj ki valami más módot arra, hogyan küzdjünk meg az atlantisziakkal. Biztosan eszedbe jut valami.

Inteb kicsit habozott, majd kelletlenül bólintott, és Ászonhoz fordult.

– Tisztában vagyok vele, hogy a nők és a véleményük nem jelent sokat a yernik között, és efféle ügyekben az argolisziak között sincs szavuk. Mi, egyiptomiak, azonban úgy tekintünk a nőkre, mint akikkel sokszor értékes dolgokat mondatnak az istenek, és éppen ezért meghallgatjuk őket. Találhatunk olyan módot is az atlantisziak elleni harcra, amiben nem kell szemtől szemben megküzdenünk velük.

– Éjjel lepjük meg őket, és úgy végzünk velük –, mondta Ar Apa.

– Még ha ezt tesszük is, akkor se várhatunk valami sokat. De biztosan ezt akarnátok? Ha nem sikerül a terv, akkor bizony mindannyiukkal végezhetnek, és ha valóban olyan sokan vannak, és olyan erősek is, mint ahogy gondoljuk, akkor virradatkor ellentámadást intéznek majd ellenünk, és így…

– Most nem hallgathatok a te tanácsodra –, mondta Ászon. – Most harcolnunk kell. – A bika-főnökök ezt hallva ünnepélyesen bólogattak.

– Mindig csak ölni! –, sikoltotta Naikeri, és a kezében lévő, színültig töltött edényt teljes erejéből a földhöz vágta, ahol az nagyot csattanva tört apró darabokra, a benne lévő sör pedig minden irányban szétfröccsent. A másik szobában szunnyadó csecsemő felriadt a hangos zajra, és sírni kezdett. – Ölni! Tudtok valami mást is a gyilkoláson kívül? Másra nem vagytok képesek? Mi, albiak normálisan éltünk a háborútok, meg a mészárlásaitok nélkül, és egyéb örömöket is találtunk a világban. Kardok, balták, gyilkolás –, szerintetek csak ennyiből áll a világ?

Ászont bosszantotta, amit a lány tett és mondott, és hátat is fordított neki; a bika-főnökök is jobbnak látták a nyitott ajtó felé sandítani, és azt latolgatták, vajon valahol máshol folytassák-e a tanácskozást, vagy úgy ahogy van, kihajítsák a lányt a kunyhóból. Végül Inteb szólalt meg; mérges hangja törte meg a beállt csendet.

– Persze, hogy nem csak ennyiből áll a világ –, de talán nem is lenne nagy baj, ha csak ennyiből állna. Az emberi természetnek van egy olyan szintű büszkesége, amit az állatok soha nem fognak elérni, és a harcosok meg a háborúzás világában ez a nemesség eléri a csúcsát. Ez valami olyasmi, amit ti, asszonyok – és ezt a szót úgy mondta ki, mintha csak valami átok lenne –, soha sem fogjátok megérteni.

– Nincs ezen semmi értenivaló. Ez egy ugyanolyan őrület, mint amikor a szarvasok tavasszal egymásnak ugranak, és az agancsaikkal halálra döfködik egymást. Essetek csak egymásnak, és gyilkoljátok meg egymást –, én ezt nem akarom megérteni. Haljatok meg…

Ászonnak ez már sok volt: talpra ugrott, megragadta a lányt, és a másik szobába taszigálta, és amikor a lány már odaát volt, nagy robajjal bevágta az ajtót mögötte. Naikeri szavai szinte átokként hatottak mindannyiukra, és ő is érezte a többiekben felgyülemlett feszültséget.

– Te harcos vagy, Ászon –, mondta Inteb csendesen. – A hadat viselt ember magasabban áll a ranglétrán, mint a többi, és te még azoknál is magasabban állsz. Százak jönnek ide, és oda mennek, ahová vezeted őket. Milyen feladatot szánsz az embereidnek?

Ászon erősen megszorította kardjának markolatát.

– Természetesen harcolni fogunk. Ha meg kell halnunk, akkor férfiként és hősökként fogunk meghalni.

 

HARMINC

 

A dún körüli töltés tetejéről tisztán lehetett látni, hogy a távoli horizonton csak apró foltoknak tűnő alakok átvágnak a lapályon. Az ég tele volt felhőkkel, és időnként lecsapott egy-egy villám, amit hosszan tartó tompa moraj követett. Az eső megkönnyebbülést jelentett volna – olyan forró és fülledt volt a levegő –, de nem érkezett meg.

Ahogy közeledtek, a sötét alakok lassan emberek néhány fős csoportjaivá váltak szét. Harcosok voltak, mindannyian. Némelyikük trófeával az oldalán, némelyikük sebekkel a testén, és szemmel láthatóan mindegyikük halálosan fáradt volt. Az első, ahogy megérkezett a töltéshez, lehuppant az épületek árnyékában és azt kiáltotta, hogy azonnal vigyenek neki sört.

– Hű, micsoda csata volt –, mondta egy másik, akinek még maradt energiája arra, hogy beszéljen.

– Megöltünk vagy százat, és levágtuk a fejeiket –, mondta a harmadik, bár láthatólag az ő dicsősége csak a véres tőre volt, ami a hajfonatokból készített övébe volt dugva.

Yerni szokás szerint, ezután a többiek is hencegni kezdtek, de Inteb ügyet sem vetett rájuk, míg Ászon és a többi bika-főnök végül fel nem tűnt a láthatáron, az utolsóként visszaérkezők között. A hatalmas kőtömbökből alkotott kör középpontjába mentek, mindegyik a saját oszlopához, és leültek előtte, hogy kipihenjék és összeszedjék magukat.

– Se győzelem, se vereség –, mondta Ászon, miközben első kortyainak maradék cseppjeit lenyalta a szája széléről.

– Győzelem –, mondta ellenkezve Ar Apa. Inteb Ászon mellett ült, és odaadta neki a kancsót, amiben a sör volt.

Ászon tovább ivott, közben a fejét ingatta. – A győzelem az, amikor az ellenség meghal, vagy pedig elmenekül a földedről. Mi sokat megöltünk ugyan –, de ennél még sokkal többen vannak, és hamarosan utánunk fognak indulni.

– Bárcsak több emberünk lett volna –, mondta mogorván Finmog. Ászon egyetértett vele.

– Ha minden harcos ott lett volna, akkor más lehetett volna az összecsapás kimenetele. De sokan nem értek oda időben. Éjszaka támadtunk, és ezzel megleptük az atlantisziakat, ebben teljesen egyetértek veletek. De a sötétben összezavarodott a támadás, és amazok elég hamar fogtak ellentámadásba. A mi harcosaink eltévedtek a sötétben, vagy leálltak fosztogatni, vagy trófeát szerezni, és így a támadás elveszítette lendületét. Vissza kellett vonulnunk. Az ellenfeleink utánunk fognak jönni. És nem szabad erről megfeledkeznünk.

– Én azt mondom, hogy jó kis csata volt ez, hiszen sok százat megöltünk –, morogta Ar Apa, harcostársai pedig egyetértően bólogattak.

– A következő harc lesz az igazán fontos –, mondta Ászon, és ezzel a többieknek is egyet kellett érteniük, akármennyire nem tetszett nekik. – És arra a harcra itt fog sor kerülni, a yernik nagy dúnjában, és sokan fognak meghalni mindkét oldalon.

– Sok harcos van útban idefelé a mi dúnjainkból is –, mondta Ar Apa. – Mérgesek lesznek, mert a tegnap esti csatát elszalasztották, és emiatt keményebben fognak küzdeni. És mi is keményebben fogunk harcolni a yernik nagy dúnjáért.

Ebben mindannyian egyetértettek, és ezzel el is csitult minden nézeteltérés közöttük. Pár perc múlva mindannyian elaludtak az előző éjszakán harcolók közül, és Ászon feje is kezdett lankadni. Inteb átkarolta Ászon koszos vállát, és érezte az izzadtság és a kimerültség fanyar illatát, ahogy közelebb hajolt hozzá.

– Győzni fogunk? –, kérdezte.

Ászon elnézett a négy bika-főnök felé, és halkan válaszolt.

– Semmi remény sincs a győzelemre. Csupán annyit tehetünk, hogy megölünk közülük annyit, amennyit csak tudunk, ezzel némiképp bosszút állunk majd az eddigi mészárlásokért, és Mükénét ezzel is segítjük. De neked most már el kellene menned, egyiptomi barátom. Turi majd elvisz az albikhoz, ott biztonságban leszel.

– Velem jössz?

– Nem mehetek.

– Akkor én sem megyek –, mondta Inteb, és karjaival szorosan magához ölelte térdeit, hogy a másik ne lássa a remegését. – Együtt jöttünk ide a semmi háta mögé, és én nem hagyhatlak most itt. Tudom, hogyan kell a kardot forgatni.

– Tudod, persze, hogy tudod, de nem eléggé jól.

– Igazad van Ászon –, még akkor is, ha ez sért engem. Nem értek hozzá elég jól, de hát mégiscsak egy kard lenne a kezemben. És melletted harcolnék, nagy utat tettünk meg azért, hogy eljussunk ide, és én nem akarok innen nélküled elmenni.

– Én sem akarok nélküled, egyiptomi barátom –, mondta magához ölelve a férfit, majd visszafeküdt aludni. Inteb elment, hogy magához vegye páncélját és a fegyvereit. Az egyik ajtóban Aiásszal futott össze, aki mindkét kezében egy-egy kőbaltát tartott.

– Látom, felfegyverezted magad a harchoz, rabszolga. Nem kellene inkább elmenekülnöd?

– Csak annyira fogok elmenekülni, mint amennyire te is –, de neked meg mit keres az a kard a kezedben?

Inteb bánatosan ránézett a fegyverre, és ahogy meglódította a levegőben az még a kunyhó homályos árnyékában is megcsillant. – Bárcsak tudnám. Már réges-rég a Fáraónak kellene dolgoznom, és nagy templomokat emeltetnék a dicsőségére. Fogalmam sincs arról, mit keresek itt, ezen az isten háta mögötti helyen, miért veszek most magamra páncélzatot, és miért akarok harcolni.

– Követsz valakit Inteb, azt, akit én is követek. Talán te nagyobb árat fizettél ezért. Nekem a bánya nem jelent semmit. Én rabszolga voltam. Most viszont szabad ember vagyok, és tisztelnek. Láthatod, még egy egyiptomi nemessel is leállhatok beszélgetni.

– Ma megölnek, akkor ez nem sokáig lesz így. Erős szolga vagy, Aiász, az ökölcsapásod halálos. Nem szívesen teszem – és bárki is kérdezné, letagadnám – de el kell ismernem, hogy nem volt haszontalan téged megismernem.

Ezután nem szóltak egymáshoz, baráti csendben felsétáltak a töltésre, figyelték a síkságon közeledő harcosokat, akik még mindig folyamatosan érkeztek, bár egyre kevesebben, és nemsokára az utolsó harcos is megérkezett a távoli dúnokból. Késő délután volt már, a vihar még mindig morajlott a horizonton, amikor a támadók sötét tömege megjelent a távolban. Harci kürtök hangja hallatszott, előbb halkan, majd egyre erősebben; Inteb és Aiász lement a kőoszlopokhoz, ahol a harcosok már gyülekeztek a bika-főnökök körül. Ászon odaállt az oszlopa elé, erre a többiek elcsendesedtek.

– Jönnek. Már itt vannak a közelben. Itt fogjuk megállítani őket. Nincsenek városfalak, amiknek a biztonságot adó védelmébe húzódhatnánk, de itt van a dún töltése. Mi a töltés tetején leszünk, nekik pedig fel kell majd kapaszkodniuk ide. Felkészülten fogjuk fogadni őket. Ar Apa, te és a teutád emberei, fogjátok meg azokat a farönköket, és pakoljátok a töltés bejárataihoz! Nem egykönnyen fogják átverekedni magukat rajta. A többiek pedig jöjjenek velem.

Ászon hangosan mondta az utolsó szavait, a harcosok pedig visszhangozták a kiáltását.

– Ászon abu –, abu!

A töltéshez tódultak, felmásztak a tetejére, és lenéztek a rendezett sorokban menetelve közeledő atlantisziakra. Hármas sorokban jöttek, és a sorok elején álltak a legnagyobb harcosok. Arany és drágakő díszítésű, fényesen csillogó páncélt viseltek, a yernik pedig rájuk mutogatva, esküdöztek egymásnak, hogy ezeket bizony még naplemente előtt ők fogják viselni.

Az ég most is dörrent egyet, valahol a közelben, és aprócska cseppekben szitálni kezdett az eső. A yernik örültek neki, arcukat az égre emelték, hogy az esővíz a szájukba csorogjon. A töltés mészköve az esőtől csúszóssá vált, és így nehezebb volt megmászni. Az atlantisziak már ott is voltak közvetlen közelben, eszeveszetten rohantak a dún felé, egymásnak ordítoztak, a magasban álló emberekre és a mögöttük tornyosuló oszlopokra mutogattak. Már majdnem ott voltak a töltésnél a nehéz bronzpáncélzatot viselő, sötét bőrű, kemény kötésű harcosok, kezükben bronzkardokat lóbálva, amikor valami lélegzetelállító dolog történt.

Mennyei fényesség támadt, ami szinte megvakította őket, majd a nyomában robbanásszerű, fülsüketítő dübörgés keletkezett.

Az emberek üvöltöttek mindkét oldalon, a szemeikben még mindig ott villódzott a villám cikázó fénye, a villámé, amely pontosan Ászon kőoszlopát találta el, és szikrákat szóró sistergés közepette több ágra szakadva nyalta körül a követ. Az egész környék belerázkódott a robajba, de a dübörgés elültével látták, hogy a villám nem tett kárt a kemény kőben. A tömb melletti tócsákból gőz csapott fel, a tehén, amely éppen akkor mellette állt, most hörögve esett össze a kő tövében, és nem mozdult többet.

– Jelet kaptunk! – kiáltotta Ászon, túlordítva az akkor már nagy cseppekben zuhogó eső zaját. – Jelet kaptunk! Még maga a villám sem tud kárt tenni a yernik oszlopában.

A harcosok egymásra néztek, aztán hangos kiáltások közepette baltáikat a pajzsaikhoz verték. Értették a jelet: semmi sem tehet kárt bennük. Ordítoztak, átkokat szórtak az atlantisziakra, amikor azok odaértek a töltés lábához, felvették a hátuk mögé felhalmozott ökölnyi kődarabokat, és rázúdították őket a támadókra. Többen zuhantak bele a mély árokba, másokat is magukkal ragadva, aztán pedig – harci kiáltások és a hátuk mögött zengő dudák lelkesítő dallamaitól vezetve –, megrohamozták a töltést.

Fenn a töltés tetején viszont yerni harcosokból álló szilárd csatarendbe ütköztek, akik feltartóztatták a bronzpáncélos katonák előrenyomulását. Amikor a két tömeg egymásba rohant, és a fegyverek összeütődtek, mennydörgésszerű hang támadt; olyasmi, ami elnyomta még a vihar erőteljes morajlását is. És ezzel megkezdődött a vérontás.

Az elszánt összecsapásra az esőtől felázott, csúszós és süppedős, fehéres-szürke, mészkődarabokkal teli sárban került sor. A harcosok egy rövid ideig biztosan tudták tartani a töltést, de nem annyira az ellenállásuk ereje miatt, hanem mert az atlantisziak nem tudtak egyszerre mászni is meg harcolni. A védők bátran harcoló falát gyorsan áttörték, és amint ez megtörtént, a páncélosok zajló áradatként özönlöttek be a dún belsejébe ezen a hirtelen támadt kis résen. A kavargó tömeg lassan egyének között zajló küzdelmekké töredezett szét, míg a központban harcolók lépésről lépésre voltak kénytelenek visszavonulni a kőkörökön át, egyszerre szinte minden irányban harcolva. Sokan visszavonulás közben estek el, amint a kétségbeesett csata a nagy tömbök alkotta gyűrűk közé szorult vissza.

Inteb is ott volt, de nem azért, mert még mindig hősiesen tudott volna ellenállni az ellenségnek, hanem éppen ellenkezőleg: Ászon mellett maradt, aki mellé egymás után érkeztek a harcosok, hogy segítsék és védelmezzék. Ebben a véres, halálhörgésektől és a kifordult emberi belső részek szagától elnehezült környezetben talán csak ő volt az egyetlen, aki nem csupán az éppen előtte álló ellenfelére figyelt, hanem azt is látta, hogy szerte a dúnban mi történik.

Észrevette, hogy a nedves avar fölkavarodott a közeledő testőrök léptei nyomán, akik minden bizonnyal Thémiszt oltalmazták, aki nyomoréksága ellenére mégiscsak a harcmezőre merészkedett. Aiász is észrevette a kis csoportot, rögtön felismerte egykori gazdáját és boksztanítványát. Meglengette hatalmas baltáját, majd szétverte az atlantiszi katonák körülötte alkotott védőgyűrűjét – nem próbálta őket megölni, csak szét akarta zavarni őket –, és pár pillanattal később már ott is volt, csupán néhány lépésnyire Thémisz székétől, és túlordította a harc zaját.

– Gyere ide, Thémisz, te gyáva kutya! Meg kell tudnod, hogy bármikor végezhettem volna veled, de te ezt soha nem vetted észre! De most majd meglátod, hogy képes vagyok rá!

Thémiszt nem rémisztette meg egykori bokszmestere fenyegetése; számára Aiász csak egy rabszolga volt. A testőrei felé intett, azok pedig rávetették magukat. Néhányuk összeesett ugyan, az egyiküknek pedig halálosan bezúzta a koponyáját egy jól irányzott ökölcsapás, de végül mégiscsak győzedelmeskedett a túlerő. Aiász jajveszékelés nélkül esett össze, amikor vagy fél tucat kardpenge nyársalta fel a testét, és utolsó lendületével még az ég felé nyúlt kitárt ujjakkal. Egy pillanattal később már csak élettelen testrészeit rugdosták szerteszét a legyőzői.

Már csak egy maroknyi csapat maradt a védekezőkből a kőtömbök között, amikor Intebnek is nem kívánt alkalma támadt a harcra. Előre tartott karddal verekedte át magát a rájuk rontó katonák közt, és közben érezte, hogy fegyverének pengéje több alkalommal is megtalálta ellenfeleinek testét. Hamarosan azonban a yerni harcosok mind elestek mellőle, ő pedig ott maradt egyedül. Hirtelen mozdulattal szúrt a szemben álló, hatalmas, féke szakállas atlantiszi felé, a kard azonban fémes koppanással pattant le a vérfoltos páncélról. Amaz válaszul visszacsapott, és ahogy az egyiptomi kardját messzire ütötte, karjának húsába is belevágott. Inteb nem érezte ugyan a fájdalmat, de ösztönösen a véres sebesüléséhez kapott, mire az ellenfele földre taszította súlyos pajzsával, és még kétszer lesújtott rá, majd végképp letiporva Intebet, ő is rohanvást csatlakozott az Ászonnal küzdőkhöz.

Ászon hősiesen állt ellen nekik. Az atlantisziak szinte összeverekedtek azon, hogy ki küzdhessen vele. Inteb érezte a vér sós ízét a szájában, a kezével kitapogatta a lábszárán tátongó hatalmas, vérző sebet, de a zuhogó esőn átszivárgó küzdelem hangjai elterelték figyelmét a saját testéről.

A bátor mükénéi hátát a kőnek vetve harcolt, a kard egy pillanatra sem állt meg a kezében, és úgy villogott az időnként felvillanó villámok fényében, mintha maga is valami isteni fény lenne. Csak harcolt, egyre csak harcolt. Ő egymaga, és az utolsó pillanatokban is számos atlantiszit levágott.

Ellenfelei azonban körbevették minden oldalról, ő pedig lassan eltűnt a rárontok tucatjai mögött.

 

VÉGSZÓ

 

A kisnövésű, sötét bőrű férfi ment elöl, akinek a ruházata éppen olyan barna volt, mint annak az erdőnek a fatörzsei, amin az imént áthaladtak. Mellette egy bronzpáncélos katona lépdelt, aki nem volt már fiatal, ennek ellenére mégis szálegyenes volt a tartása. A fején lószőr-díszítésű sisakot, testén pedig gazdagon díszített mellvértet viselt. A lábait lábszárvédő takarta, kezében hosszú pengéjű kardot tartott. Mögötte egyre több fegyveres harcos tűnt fel az erdő sötétjéből, laza rendben menetelve, nagy csomagok és súlyos fegyverek alatt görnyedve. Néhányan hangosan beszélgettek egymással, mások énekeltek. A több száz főből álló menetoszlop aranykígyóként tekeregve bújt ki az erdőből, és hömpölygött át a síkságon.

Amikor a nap már magasan járt, megálltak enni és inni, aztán egy rövid pihenő után tovább indultak. Késő délután a barna bőrű férfi, aki vezette őket, a síkság egy távolabbi dombjára mutatott. Tábortűz füstje szállt fel a rajta álló hatalmas kövek szürke tömegéből. Folytatták a menetelést, közben hangosan vitatták a síkságból kiemelkedő építmény különös látványát. Hamarosan kirajzolódott előttük a domb valódi alakja, és látták, hogy az valójában egy körkörös töltés. Az egyik kapuszerűség felé mentek, amely végighaladt az egész építményen, majd azon keresztül benyomultak a kőrengetegbe.

Rogyadozó kunyhók és kicsiny faépületek álltak a töltés belső fala mentén. Az ajtók mögül rémült arckifejezésű emberek leselkedtek ki. Néhányuk ösztönösen baltát ragadott, de ahogy egyre több fegyverest pillantottak meg, inkább ők is visszahúzódtak. A sereg vezetője megállította embereit, és maga ment az óriási oszlopok közé, beljebb, ahol a külsőknél még hatalmasabb kőtömbökből voltak kialakítva a magasba törő kapuívek. Öt ilyen masszív és tiszteletet parancsoló méretű óriás volt még beljebb, a férfi pedig úgy érezte, hogy eltörpül a közvetlenül előtte álló monstrumok mellett.

– Sehol a világon nem találsz ehhez hasonlót –, mondta egy hang, mire a katona gyorsan megfordult, kardját felemelve, készen, hogy ha kell, lesújtson vele.

Egy rongyosan öltözött férfi volt az, aki éppen olyan alacsony és sötét bőrű volt, mint a vezetője, és olyan esetlen módon bicegett felé, hogy a férfi leengedte a kardját. A másik arcán egy régi seb forradása éktelenkedett, amely kissé eltorzította állának vonalát, egy másik pedig a lábát csúfította el, és láthatólag annak fájdalma kényszerítette a furcsa járásmódra.

– Te nem Atlantiszról való vagy –, mondta a férfi. Hangja feltűnően tiszta volt, beszédmodora pedig szintén élesen elütött szakadt megjelenésétől. – Ha megkérhetlek rá, kérlek, mondd el, ki vagy, hogy honnan és miért jöttél ide.

– Phórosz vagyok, Mükénéből. Ezek az emberek itt javarészt mükénéiek, bár vannak közöttük Aszinból és Türinszből is, meg más argoliszi városokból.

– Akkor legyetek üdvözölve, kedves vendégeink. Tudtam én, hogy ismerős az arcotok valahonnan. Mi találkoztunk már. Inteb vagyok, az egyiptomi.

– Az építész? – Phórosz hunyorogva közelebb lépett, és megrázta fejét. – Igen, hasonlítasz rá, mégis mintha…

– Sok-sok év telt el azóta, és számos különös eseménynek voltam részese, amelyek alaposan megváltoztatták vonásaimat. Leülhetnénk? A lábaim már nem valami jók. Oda, arra a nagy kőre, ami ott fekszik. Ez volt a beszélő-kő, ezen beszélgettünk. Beszélgessünk hát… mesélj.

Phórosz megint megrázta a fejét, de azért követte Inteb bicegő lépteit. Szavai a járásához hasonlóan zavarosak voltak. Leültek, és felnéztek a föléjük tornyosuló oszlopokra.

– Ez az én művem –, mondta Inteb, de most már kissé erőteljesebb hangon. – Ezeket az oszlopokat én emeltettem Ászonnak. Ez a hely a yerni Ászon dúnja.

– Hol van Ászon? Mi éppen az ő keresésére indultunk. Az északi argoliszi és germán törzsekkel kereskedtünk, és ők hoztak hírt felőle Perimédész királynak.

– Sajnos, azt kell mondanom, elkéstetek.

– Háborúk dúltak arrafelé, így nem volt könnyű megszervezni ezt az utat.

– Háborúk mindig vannak, úgy tűnik az emberek ehhez értenek a legjobban. Itt is háború folyt, az atlantisziak ellen. És én is részt vettem benne; ezek a büszke sebek a tanúim rá, nézd. Az utolsó nagyszerű csata volt, még akkor is, ha elveszítettük.

– Ászont megölték?

– Nem, fogságba esett, bár jó sok embert sikerült előtte megölnie. Láttam, amikor sebesülten és eszméletlen állapotban elhurcolták. Hallottam ugyan, hogy még életben volt, amikor az atlantisziak elhagyták a szigetet, és azt is, hogy az egyik hajójukon magukkal vitték, de mostanra már biztosan meghalt.

– Ez mikor történt? –, kérdezte Phórosz, és hangjában érezni lehetett a valahol mélyen visszafojtott keserűséget, ami azonban nem ült ki az arcára.

– Hogy mikor? Az igazat megvallva nem tartom számon az időt. – Körülnézett. – A szárazságból ítélve, valószínűleg Pajni hónapja van, persze az egyiptomi naptár szerint. Ezek szerint meglehet vagy 13 hónapja is… talán Epiphi havában.

Phórosz felegyenesedett, és izgatottan lépkedett fel-alá.

– Nagyon reménykedtünk benne, hogy még életben lesz, amikor rátalálunk, de azt hiszem, még Perimédész is megértette, hogy ennek nem nagy a valószínűsége. Megtudtuk, hogy az atlantisziak nagy hadsereggel érkeztek ide, és ezért hoztam én is magammal héthajónyi felszerelést és katonákat. De hát ezek szerint már elmentek; a bányánál is csak néhány atlantiszit találtunk, akik most már persze halottak. …Szóval Ászont magukkal vitték Atlantiszra?

– Hova máshová mehettek volna az atlantiszi hajók? –, mondta Inteb mérgesen, és megvakarta a lábszárát.

– Igazad van. És jó széllel hamar meg is érkezhettek a szigetre. Ászon unokatestvérem halott ugyan, de nemes ember módjára halt meg. Úgy halt meg, hogy tudta: Atlantisznak is hamarosan vége lesz.

– Én fáradt vagyok, te meg rébuszokban beszélsz itt nekem.

– Akkor most jól figyelj, egyiptomi. Te ismerted őt…

– Persze hogy ismertem, és szerettem is.

– Akkor most tudd meg, hogyan halt meg. A világ megváltozott. Mükénében megmozdult a föld, tűz csapott fel a rajta támadt repedésekből, a Nap előbb elvörösödött, majd elsötétült az egész égbolt, azután hamueső hullott a városra. Különös dolgokat fedeztünk fel, amikor elmentünk a tenger partjára. A víz megemelkedett, és elsodorta a part menti városokat. Olyan hullámok csaptak ki a tengerből, amilyet még senki emberfia nem látott életében, és ez a szörnyeteg mindent lerombolt egészen Trója városáig. Minden hajó elsüllyedt, ami a nyílt vízen volt, és a kikötők is megrongálódtak. Új hajókat építettünk, felfegyvereztük őket, és elhajóztunk velük Kréta szigetére. Théra, az atlantisziak szent otthona nincs többé. Az ő partjaikat is elsöpörte az áradat, a kikötőikkel együtt, és az ő hajóik is mind elsüllyedtek. Most már Mükéné kormányozza Atlantiszt és az argolisziakat is; ugyanis mélyen bent a szárazföld belsejében, nem pusztított az áradat.

– Nem értem.

– Micsoda? Hiszen Ászont Atlantiszra vitték. Ott annak tudatában halhatott meg, hogy minden ellensége vele együtt pusztul el, és az ő haláluk az életet jelenti Mükéné számára. Úgy halt meg, hogy tudta: miénk a győzelem.

– Meghalt, és azt hiszem, most lényegtelen az a mód, ahogyan meghalt. Ez maradt csak utána, ezek az oszlopok, és ezek lesznek az ő emlékének hírnökei. Amikor az emberek rápillantanak, tudni fogják, hogy itt valami nagyszerű dolog történt. …Akkor most rögtön visszatérsz Mükénébe?

– Igen, nemsokára. Közölnöm kell Perimédésszel a fia halálának szomorú hírét.

– Magaddal vinnél? Azt hiszem, jó szolgálatot tettem Mükénéért. És szeretném viszontlátni a zöldellő Egyiptomot is. Fizetségül valami olyasmit adok majd Perimédésznek, ami minden kincsnél többet ér majd neki: az unokáját, egy fiút.

– Ez igaz? Ászon megnősült?

Inteb hamiskásan elvigyorodott. – A helyi szokások szerint kelt frigyre az itteniek egyik hercegnőjével. Ő is szerette Ászont, akárcsak én, és végül megtanultuk nem gyűlölni egymást. Ő volt az, aki itt életben tartott. Ászon magzata már benne növekedett, én viszont nem tudtam neki viszonozni a visszakapott életemet. Meghalt ő is, és a lánya is, aki szintén Ászon gyermeke volt. De a fia él. Ott van, az oszlopok mögül figyel minket; sokkal bátrabb és kíváncsibb, mint az itteniek. – Inteb felemelte a hangját és odakiáltott a gyereknek.

– Atreusz! Gyere ide, és ismerkedj meg a rokonaiddal.

A fiú lassú léptekkel jött elő; ha félt is, elég jól leplezte. Erős volt, a válla széles, akárcsak az apjáé. Még Ászon átható tekintetét is örökölte.

– Megtanítottam neki azt a nyelvet, amit ti Mükénében beszéltek, mert szívem mélyén mindig is reménykedtem benne, hogy ez a nap egyszer majd el fog jönni –, mondta Inteb.

Ezután elkalandoztak a gondolatai és a figyelme is. Szíve szerint azonnal elhagyta volna ezt a helyet, és bár Egyiptomhoz százszorta édesebb emlékek kötötték, tudta, hogy életének ez a szakasza örökké ezen a vidéken marad. Ezek az oszlopok Ászonhoz tartoztak, és ha valami tovább él belőle, akkor ezek a kövek lesznek azok. Lassan elsétált közöttük, ujjai hegyével végigsimította a durván csiszolt, hűvös felületüket, szinte hallotta a yerni harcosok csatakiáltásait, és a fegyverek csengő hangját, ahogyan azok a pajzsokhoz verődnek.

Vége volt hát a hosszú kalandnak. Indulnia kellett. Hosszúra nyúlt léptei az egyik egyszerűen megmunkált kőhöz vitték, ahol annak idején olyan sokat dolgozott. Mindig is csodálta ezeket a nagyszerű, kemény köveket – kinyújtotta a kezét, és végigsimította az oszlop felületét. Sokat dolgozott rajta, a saját keze munkája volt. Kőkalapáccsal dolgozott, azzal verte, amíg véresre nem dörzsölődtek az ujjai, azután egy törött pengéjű bronzkarddal véste és csiszolta, míg a fém teljesen ki nem csorbult. De minél keményebb a kő, annál tovább marad meg benne egy bátor lélek emléke.

– Ászon –, mondta Inteb. Ez volt az a kő, amely előtt Ászon elesett.

Szertartásos mozdulatokkal előhúzta a nála lévő tőrt, és belekarcolt hegyével a kőbe. A penge fájdalmas sikollyal mart bele a kemény felületbe. Egy szögletes markolatú, drágakövekkel díszített mükénéi tőr volt. Az a királyi tőr, amely egykor Ászoné volt.

A mükénéi királyi tőr.

Lelkében mélységes fáradtsággal telve, Inteb megfordult, és bicegő léptekkel elballagott. Alakja eltörpült a hatalmas kőoszlopok között. Utolsó alkalommal fordított hátat a hatalmas építménynek. Elhagyta a tábort, az Ászon dúnt, és a yernik szigetét. Maga mögött hagyta a yerniket, a lemészároltak szerteszét heverő csontjait, és népük megtört hatalmát. Ezután lassan sötétség borult a vidékre, amely sokáig, nagyon sokáig tartott még…

 

UTÓSZÓ

 

A sokszínű európai történelem első nagyszabású politikai és katonai eseménye Trója pusztulása volt, ami azonban nem tartozik az igazán lényeges fordulópontok közé.

Sokkal fontosabb esemény volt Atlantisz hirtelen eltűnése, amely mintegy előhírnöke volt annak, hogy Mükéné fogja irányítása alá vonni a Földközi-tenger keleti részének szárazföldi területeit. Trója történetének a végéről Homérosz is megemlékezik, de tőle nem maradtak fenn olyan írásos emlékeink, melyek a kezdetekről szólnának.

Így a történelem iróniája a Trójával kapcsolatos eseményeket helyezte középpontba, míg Atlantisz a háttérben maradt, és csak Platóntól maradtak fenn róla homályos utalások, egészen napjainkig, amikor már az archeológiái kutatások is megerősítik, és bizonyítják létezését.

Platón két sziget egyesült királyságaként írja le Atlantiszt. Az egyik ezek közül kerek volt, és a szárazföld belsejében helyezkedtek el kikötői, amit egy csatornán keresztül lehetett megközelíteni. Ez a leírás megfelel a Thérával kapcsolatos történelmi emlékeknek, amely a szigetegyüttes másik tagjától, Krétától hetvenöt kilométernyire helyezkedett el, és minden bizonnyal egy vulkánkitörés következtében süllyedt el a tengerben.

Platón Szolóntól vette át, amit az általa írt feljegyzésekben találtak, Szólón pedig egyiptomi papok jegyzeteiben olvasott róla. Ez utóbbiak szerint Atlantisz 9000 évvel azelőtt pusztult el, valamikor az utolsó nagy Jégkorszak vége táján, amikor az emberiség vadászatból és gyűjtögetésből élt. Akkoriban nem létezett semmilyen civilizáció, Egyiptom és a papok sem. Atlantisz a bronz korszak virágzó civilizációja volt. Hajóztak, sokfelé kereskedtek portékáikkal, és magas szinten volt a fémkohászatuk, a kézművesiparuk, hatalmas palotákat és templomokat emeltek. Szolón bizonyára helytelenül fordította az egyiptomi szövegben lévő számokat, és így olvasta ezernek a százat. A papok jegyzetei ezek szerint nem 9000, hanem csak 900 évvel korábbi eseményekről számoltak be. Ez nagyon is valószínűnek tűnik, és ezt a tényszerűséget figyelembe véve, Théra katasztrófájának időpontja feltételezhetően időszámításunk előtt 1470-re tehető.

Jelen történetünk az ezt megelőző harmadik évvel kezdődik.

Az egyiptomiaknak jó okuk lehetett arra, hogy Atlantisz megsemmisülését feljegyezzék; ez az esemény minden bizonnyal őket is megrázta. A mükénéi, civilizáció számára ez nagyszerű lehetőséget nyújtott arra, hogy keleti irányból támadva, elfoglalják, majd később újjáépítsék Knosszoszt, és nyilvánvalóan ez tehette lehetővé a számukra azt is, hogy eljussanak Trójáig.

A mükénéi és az atlantiszi civilizációk ugyanannak a bronzkori társadalmi rendszernek a változatai, melynek gyökereit Mezopotámiában és Egyiptomban is fellelhetjük.

A kerék és a vitorla, az írás és a kohászat, olyan találmányok voltak, amelyek alapjaiban szervezték újjá az újkőkor életformáját. A neolitikum társadalmi szerveződése viszont a növények és állatok háziasításán, a helyhez kötött faluközösségen, a famegmunkálás, a cserépégetés és a szövés addig kialakult technikáján alapult.

A bronzkor egy teljesen új közösségi formát hozott magával, a várost, amely a környező, még újkőkori életformát folytató falvak által termelt javakból élt, helyet adva az irányítás szervezeteinek és az ezzel együtt járó intézményeknek. A király által alapított hivatalok begyűjtötték minden tartós és nagyobb értékkel bíró szükségleti tárgyat. Az így felhalmozott javakból egy bizonyos részt megtartva, olyan személyek között osztották újra szét őket, akiket ezáltal szövetségesként megnyerhettek. A civilizáció (eredeti) központjaiban a bevételekhez békés úton, kereskedelemmel jutottak hozzá; míg a peremterületeken többnyire háború és fosztogatás útján.

Az újonnan kialakult bronzkori civilizációk fennhatósága azonban nem terjedt ki nagy területekre – Afrikában például csak egy keskeny földsávra a Nílus mentén, egy másik a Tigris és az Eufrátesz partjaira. De a bronz előállításához szükséges, nem túl nagy mennyiségben előforduló, réz és ón égető igénye arra késztette a kereskedőket, a felfedezőket, a kalandorokat, hogy az otthonuktól távoli vidékeken is szerencsét próbáljanak, így hozzájussanak az építészethez, a szobrászathoz, az ékszerészethez és a fegyvergyártáshoz alapvetően fontos alapanyagokhoz. E tevékenységük pedig elvitte a világ gyorsan fejlődő részének gazdagságáról és hatalmáról szóló híreket a legtávolabbi, a még neolitikumi körülmények között élő közösségekhez is.

Az első ilyen újkőkori népek, melyekhez ez a hatás eljutott, a mükénéi és az atlantiszi volt. A kor vívmányainak felhasználása eredményeképpen, azonban a civilizációnak egyfajta barbár változata jött létre, amely fosztogatáson és más városok leigázásán alapult. Valójában Mükéné ebből a szempontból sokkal erőszakosabb közösség volt, mint atlantiszi szomszédaiké, akik jól kihasználhatták annak előnyét, hogy a szigeteken zavartalanul fejlődhetett kultúrájuk.

Európában az Alpok északi részén elhelyezkedő közösségekre volt a legkevesebb hatással a déli területek gyors technikai fejlődése. A távoli civilizációk befolyásolási törekvései olyannyira erőszakossá tették ezeket a barbár népcsoportokat, hogy Julius Caesar úgy jellemezte őket, mint olyanokat, akik „imádnak háborúskodni, szélsőségesen szeszélyesek, és minden ok nélkül rátámadnak egymásra”. Ilyenek voltak a mai Franciaország területén élt kelták, és lényegében a mai Nagy-Britannia déli részén élt kelta törzsek is, akik Stonehenge-t létrehozták.

Mai ismereteink szerint Stonhenge-t i. e. 1470-ben építették. Minden bizonnyal ugyanazok a harcias életmódot folytató kelták, akiket Caesar körülbelül 1400 évvel később leírt, mintegy ötven évvel Krisztus születése előtt. A történelem előtti időkben a dolgok eléggé lassan változtak a civilizációktól távol eső, műveletlen területeken.

Az időszámításunk előtti harmadik évezred közepén a rézművesség kezdett lassan elterjedni az Atlanti-óceán európai partvidékén és a brit szigeteken élő népcsoportok között, a Mükénéből érkező telepesek és kalandorok fokozott fémkereskedelme jóvoltából. Ezeknek a népeknek hatalmas kőoszlopokból és azok tetejére emelt, faragatlan és csiszolatlan kőtömbökből álló sírhelyei, az egyetlen bizonyítékai annak, hogy valamikor ott éltek.

Azon a szigeten is ilyen sírhelyek voltak, ahol Ászon hajótörést szenvedett. Tudvalevő, hogy a Scilly-szigetcsoport, amely régebben nem különálló szigetek csoportja, hanem egyetlen nagyobb sziget volt, a megemelkedett tengerszint miatt vált különálló részekké. A regényünkben szereplő sírhelyeket emelő albik azokon a területeken éltek, ahol most Cornwall és Devon is elterül. Nagy-Britannia délnyugati részén található rézlelőhelyek gyakran az ónban gazdag kőzetek közvetlen közelében voltak, így Lükosz nagybácsinak, aki Mükéné számára kutatott az ón után, csak annyi tennivalója volt, hogy az albik törzsei között találjon olyanokat, akiktől megvehette azok rézbányáját.

Ezeknek a síremlék-építőknek, akik a Földközi-tengeri civilizációk közvetlen örökösei voltak, szintén megvolt a sajátos hatásuk Európa újkőkori népeire. Az Ibériai-félszigeten különböző barbár törzsek jelentek meg, olyanok, mint például a Bell Beakerek, akik harcosok lévén, megtámadták és elpusztították azokat az egyébként magas kőfalakkal megerősített városokat, amelyeknek a létüket köszönhették. A Beakerek íjászattal és primitív fémmegmunkálással foglalkozó nép volt, akik gyorsan ellepték Észak- és Kelet-Európát, és ahol csak tudták, kialakították a maguk primitív katonai arisztokráciáját a neolitikumi parasztság felett uralkodva. Egészen a Salisbury síkság magasan fekvő, erdős-ligetes vidékéig nyomultak, és hatalmuk alá vonták a még mindig kőkorszaki életmódot folytató földművelőket. Ekkor már ők látták el az ír-szigetvilág arany- és bronzműves mestereit a munkájukhoz szükséges nyersanyagokkal. A kézműveseknek, akikkel kezdetektől fogva szoros kereskedelmi kapcsolatban álltak, még az albiakénál is jóval fejlettebb volt a sírhelyek építésével kapcsolatos szakértelme. Az ottani bennszülött, gyűjtögető életmódot folytató népcsoport pedig – a Vadászok – valószínűleg közvetítő szerepet játszott, abban az értelemben, hogy az ő közreműködésükkel nagyon gyorsan fel tudták térképezni a teljes szigetvilágot, és így a kereskedelmi útvonalak is gyorsan kialakulhattak. A hatalmas lazurit tömbök a Prescelly-hegységből származnak, ahonnan az ír bronzkovácsok is valószínűleg elindultak a Brit-sziget felé; és az általuk felállított Stonehenge is bizonyos értelemben a Beakerek függetlenségét jelképezi.

A Beakerek valójában azonban csak a lazurit tömbökből álló kettős kört építették meg a Stonehenge-i építmény helyszínén, az oszlopokat körülvevő szabályos kör alakú árok– és töltésrendszert azonban nem ők hozták létre, hanem az őket megelőzően ott élő, neolitikumi őslakosok.

Időközben, az időszámításunk előtti harmadik évezredben, egy másik népvándorlási folyamat is megindult a mai Oroszország déli részéből. Ezekre a neolitikumi népcsoportokra nagy hatást gyakorolt a délen akkor már virágzó mezopotámiai civilizáció, amit majdnem elpusztítottak. Közben nomád életmódot folytató, állattenyésztésből élő, de már rézeszközöket használó és előállító, harcias néppé alakultak, akik azonban alapvető fegyverként a kőfejjel ellátott csatabárdot használták. Ezt a kőfejű baltát a sumérok által használt bronzfejes eszközről mintázták. Hosszú vándorlásaik és hódításaik során elérték a Brit-szigeteket is – de továbbra is ragaszkodtak a kőfejű baltához, annak ellenére, hogy ott már ők is használhatták volna, az abban az időben már igen népszerűvé és általánossá vált bronzot. És ragaszkodtak a civilizációról alkotott elképzeléseikhez is. Civilizáció – civitas – város. A yerni dún számtalan ajtaja a messzi városok hangulatát idézi –, ahol fegyveres katonák állnak őrt a városfal mentén, ahol a kőfalba belevésték a városfalon belül érvényben lévő törvényeket, ahol a nemzetközi kereskedelem és a helyi portékák adásvétele is folyt. A civilizált világ városait védő kőfalakkal kapcsolatban a legnagyobb benyomást mindig is az óriási főkapuk tették. És a távoli yernik szemében ezeknek a kapuknak olyannyira megnőtt a jelentősége, hogy számukra a város – ami náluk a dún volt –, egy olyan építményt jelentett, amely csupa kapu és csupa ajtó. Ebből is látható, hogy mennyire civilizált volt ezeknek az embereknek a felfogása. És mennyire nem hasonlítható ez a donbaksók és az albiak kezdetleges kunyhókból álló falujához.

A csatabárdot használó népcsoport körülbelül időszámításunk előtt 2500-ban jutott el Észak-Európa belső részébe, és mint erősebb katonai arisztokrácia átvette a Beakerek vezető pozícióját. Akkor még az ősi és egységes indoeurópai nyelvet beszélték, amely nem sokkal később más nyelvek ősévé vált, például a görög, a szanszkrit, a kelta és még sok száz nyelv alakult ki belőle, ahogy egyre terjeszkedtek a mai Ukrajna vidékéről dél felé. Ők voltak az ősei a mükénéi görögöknek és azoknak a keltáknak is, akik a Stonehenge-t építették.

Az archeológiái irodalom szerint a yernik a mai Wessex területén élt harcosok voltak, és ez volt az a kőbaltát használó népcsoport, amely időszámításunk előtt 1800 környékén mozdította ki a Beakerek addig uralkodó katonai-arisztokráciáját a Salisbury síkságról. A donbaksók azok a leigazolt Beakerek voltak, akik később beolvadtak a helyi neolitikumi viszonyok között élő földművelők közé. A wessexi harcosok a Baekereken keresztül bővítették ki a kereskedelmi kapcsolataikat; ezáltal a Salisbury síkságon, az északról hozott ír aranyat és bronzot sóra, bronzra és a kontinensről származó borostyánra cserélték.

Nem sokkal a wessexi inváziójuk előtt, a kelták először úgy jelentek meg, mint az indogermán népek egyik elkülönült ága, és etnikai szempontból nem különböztek sokban a civilizáció peremvidékén élőktől. A kelták életformájának és szokásainak leírása állandóan visszatérő téma volt különböző görög szerzők műveiben, például Aténeusz elbeszéléseiben, Sztrabón földrajzi tanulmányaiban, és Diodorusz Szikulusz történelmi feljegyzéseiben. Azonban mindezek a leírások Poszidóniuszra utalnak, aki korának egyik legjelentősebb görög történésze és etnográfusa volt, és aki időszámításunk előtt 51-ben hunyt el, abban az időben, amelyikből Caesar jellemzése is származik.

Stonehenge építésének utolsó fázisa, a patkó alakban elhelyezett öt darab, három tömbből álló oszlop felállítása és a homokkövekből álló kör, amit végül is nem fejeztek be, körülbelül 1400 évvel korábbra tehető, megközelítőleg időszámításunk előtt 1470-re. Ezt a meglehetősen pontos dátumot egy fémpengével vésett karcolat közli, amely az 53-as számmal jelölt oszlop belső oldalán olvasható, és az elemző vizsgálatok tanúsága szerint, egy olyan tőrtől származik, aminek anyaga azonos lehet a mükénéi ásatások során talált tőrök anyagával. Való igaz, ez a vésés arra utal, hogy az egyedülálló Stonehenge építésének Mükéné is a részese volt valamilyen formában, de ez nem változtatja meg azt a tényt, hogy ezt a rendkívüli eseményt a kelta kultúra és élet határain belül kell elképzelnünk.

Jelen műben ez a mozzanat az, amikor Inteb bevési a kőbe Ászon névjegyét.

A kelta kultúra abban az időben bizonyára úgy festett, mint ahogyan azt a görög és a római szerzők leírták.

A kelta kultúra utolsóként fennmaradt fellegvárát szent Patrick alapította Írországban az V. században, amely egy homéroszi és Rig-Véda stílusú késő indoeurópai kultúra volt, amelyet a szekerek használata, a szarvasmarhalopások, a harciasság, a korlátlan hencegés és nagyotmondás jellemzett, ahol a vakmerőség és erőszakosság voltak az igazán értékelt vezetői tulajdonságok, és a szájhagyomány útján fennmaradt irodalmuk és dalaik is, az efféle tetteket dicsőítik. A keresztény szerzetesek feljegyezték ezeket a balladákat és dalokat, közöttük például a Táin bó Cúalnge című művet is, amely minden ír monda közül a legnagyszerűbb és a legközelebb áll Homérosz műveihez.

Tulajdonképpen Poszidóniusz leír egy eseményt, amiről az ezer évvel azelőtt keletkezett ír történetben, a Mac da Tho Malacában írnak. Poszidóniusz így ír:

 

A kelták rendszeresen bocsátkoznak páros küzdelmekbe a nagy, közös törzsi lakomák közben. Magukhoz veszik fegyvereiket és egyfajta gyakorlatozásként, „ütök-védek” alapon küzdenek, néha azonban sebeket is ejtenek egymáson, és ezeken annyira feldühödnek, hogy a harc az egyikőjük halálával végződhet, anélkül, hogy a körülöttük lévők közül bárki is közbeavatkozna, és megpróbálná visszatartani őket. A korábbi időkben, amikor az egészben megsütött marhák fenékizmának húsából elsőként a legbátrabb harcosoknak volt joga vágni, sokszor előfordult, hogy egy másik harcos követelte azt magának. Ekkor felálltak, és rendszerint addig küzdöttek, míg az egyikük meg nem halt.

 

A Mac da Tho Malacában is egyik harcos a másik után követeli magának a lakoma főfogásának, a disznónak felvágását, és sorban mérkőznek meg egymással, ami hosszú hencegésekből és egymás fejéhez vágott mocskolódásból állt. Végül a connachti bajnok, Cet mac Matach az, aki felvághatja a disznót, miután számos ulstermenit legyőzött a szópárbajban. És ekkor Conall Cernach megjelenik a lakoma helyszínén.

 

Míg Matach felkészült a disznó felszeléséhez, és kése már a kezében volt, a többiek észrevették a Győzedelmes Conallt, aki határozott léptekkel bejött a házba, aztán pár lépésnyire megállt a sült előtt guggoló Connacht mögött. Az ulsteriek körében a Győzedelmes Conall nagy tiszteletnek örvendett abban az időben, és most is hangosan üdvözölték. Ekkor Chochobar levette a sisakját és megrázta magát.

– Nagyon örülünk – mondta Conall –, hogy a lakoma készen áll. Ki lesz az, aki felvágja?

– Az az ír, aki elnyerte rá a jogot, Cet mac Matach.

– Igaz ez, O, Cet? –, kérdezte mérgesen Conall. – Te fogod felvágni a disznót?

– Bizony így van – mondta Cet.

– Na, takarodj el attól a disznótól, O, Cet! –, mondta Conall.

– És te meg honnan veszed azt, hogy csak úgy elkergethetsz? –, kérdezte Cet.

– Igazad van –, mondta Conall. – Akkor viadalra kell, hogy kihívjalak. Gyere, és mérjük össze az erőnket. Mióta első alkalommal dárdát és fegyvert fogtam a kezembe, nem telt el úgy egyetlen napom sem, hogy ne öltem volna meg legalább egy connachtit, vagy ne fosztottam volna ki valamelyik kereskedőjüket, és egyetlen éjszaka sem aludtam úgy, hogy a lábamat nem egy connachti levágott fején pihentettem volna.

– Ez valóban így van – mondta Cet –, te mindig is jobb harcos voltál, mint én; viszont ha az én szeretett bátyám, Anluan mac Matach most itt lenne ebben a házban, akkor bizony ő volna az, aki megfelelne a kihívásodra, és nem nagy dicsőség a számodra az ő távollétében engem párviadalra hívni.

– Igazad van –, mondta Conall, azzal széttárta köpenyét, és leakasztotta az övéről Anluan levágott fejét, és hanyag mozdulattal hozzávágta Cet mellkasához, mire a fejből egy nagy adag alvadt vér buggyant ki. Conall szótlanul leült a disznó mellé, Cet pedig felállt, és tisztelet-tudóan átadta neki a helyet.

 

Az ír mondák körülbelül az időszámításunk előtti IV. századig nyúlnak vissza. De a vaskor Írországa abban az időben az alapvető fejlődési folyamatok peremvidékén helyezkedett el. Ezek közé nemcsak a vas tartozott, mint a kardok előállításához alkalmas olcsó fém, hanem például a lovaglás, az írás és a pénz használata, a szövetségbe tömörült iparosok, és a nagyarányú politikai szerveződés is, ami szorosan kapcsolódott a különféle rangok rendszeréhez, akárcsak Perzsiában vagy a Római Birodalomban. Mind Conall, mind Cuchulain vasból kovácsolt kardot használnak, és többször is utalás történik a kelta írásrendszer ábécéjére. A hősök azonban nem lovakon, hanem olyan harci szekereken közlekednek, amelyek Homérosz leírása szerint Mükénében, a bronzkor virágzása idején voltak alapvető harci eszközök. Akkoriban még nem voltak nagy birodalmak, csak kisebb királyságok. Az iparos réteg ekkor még a királyok közvetlen irányítása alatt dogozott. Ha nem vesszük figyelembe a vaskardok jelenlétét, akkor az ír történetek egy bronzkori királyságot írnak le. Ha elfeledkezünk a harci szekerekről és a királyokról, akkor ami marad, az nem más, mint a barbár Európa bronzkori civilizációinak a peremvidéke, éppen az az állapot, amiben Stonehenge építésének időszakában a Brit kelták éltek.

Homérosz elbeszéléseiben és az ír történetek hátterében a barbár népeknek azt az erőszakos reakcióit fedezhetjük fel, amivel a civilizáció gyors terjeszkedésére reagáltak.

A homéroszi Görögországban egyébként sem valószínű, hogy egy csillagászati megfigyelésekre alkalmas, és generációk hosszú során gyűjtött tapasztalatok alapján megtervezett építményt emeljenek, a kelták lakta brit szigeten pedig még kevésbé.

Gerald Hawkins azt állítja, hogy Stonehenge a Hold- és Napfogyatkozások számítással kapott adatai alapján épült, és hogy a Salisbury síkság megfelelő hely az ilyen jellegű megfigyelésekhez. Mégis, abban az időben, tehát időszámításunk előtt 1470-ben, még Babilónia legképzettebb csillagászai sem ismerték tökéletesen a napfogyatkozások periódusainak pontos szabályszerűségeit. Ha ezt a tényt figyelembe vesszük, akkor Hawkins elméletével nem tudunk mit kezdeni.

Nem vonhatjuk kétségbe, hogy Stonehenge építése minden bizonnyal civilizált irányítással folyt, kőoszlopokkal és keresztgerendákkal ellátott építményeket mégsem találunk sehol másutt a barbár Európában. Mégis, Edward H. Stone – akinek könyvét gyakran emlegetik, de sajnos ritkán olvassák – azt állítja, hogy a homokkő tömbök megformázásának munkája nem volt annyira hosszadalmas és fáradságos, mint ahogyan azt általában elképzelik. Továbbá, a kőzettani vizsgálatok eredményei alapján, azt állapította meg, hogy a homokkő tömbök magáról a Salisbury síkságról származnak, és nem pedig a Marlborough hegységből, ami onnan több mint húsz mérföldnyire (kb. 35 km) északra található. Az oszlopok felállításának módszere, Stone Hyderabadban történt megfigyelései alapján, megegyeznek azzal, amit Inteb is alkalmazott. A homokkő tömböket egyetlen hatalmas ütéssel hasították a kész formára, azaz egyenes lapú oszlopokra. És ha az építészeknek nem is sikerült befejezniük Stonehenge-t, az mégis fennmaradt, és még 3500 esztendő elteltével is, egyedülálló emléket állít a korai Európa barbár törzseinek.

 

William P. Austin, az Illinois Állami Egyetem Antropológiai és nyelvészeti Tanszékének vezetője, 1971. szeptember 24-én hunyt el. Az ő téma iránti lelkes érdeklődésének és támogatásának a jóvoltából, nem feledkezve meg hasznos tanácsairól és a kézirat végső formájának gondos áttanulmányozása közben tett kritikai javaslatairól, az évek folyamán képes voltam olyan módon átdolgozni a történetet, hogy a tudományos közvélemény által elfogadott ismereteknek a legteljesebb mértékben megfeleljen, amely a legőszintébb vágya minden olyan szerzőnek, aki a valóság tényeiről akar szólni, és nem csupán a saját képzeletének termékeiről.

 

LEON STOVER