ELSŐ FEJEZET

Zoszer végakarata

Az alacsony vályogkerítések fölött porfelhő úszott, hangos kiáltások hallatszottak. Valami történhetett a fehérfalu város¹ – Ta-Kem² fővárosa – kikötője mögött kanyargó keskeny utcák labirintusában.

Uaheneb, a fáraó kincstári hajóhadának kormányosa talpra szökött és figyelmesen kémlelt a város felé, ahonnan a riasztó lárma hallatszott. Körülötte üldögélő vendégei azonban nem mozdultak, még csak fel sem pillantottak, hogy lássák, mi történik a kis kert falain túl.

– Mi történhetett? – kérdezte türelmetlenül a kormányos, végig jártatva tekintetét barátainak elkomoruló arcán. A palota hírnökei egy bűnöst üldöznek… – válaszolta kelletlenül Uaheneb ősz fejű apósa.

– De a lárma épp Antef, barátom és gyermekeim barátja háza felől jön! – kiáltott fel nyugtalanul a kormányos.

– Éppen magát Antefet üldözik – szólt közbe az egyik fiatal szomszéd – tudjuk, hogy miatta jöttek és tűvé tették érte az egész környéket.

– Antefet üldözik, és ti úgy ültök itt, mintha csak antilopvadászat folynék?… – kiáltotta felháborodottan Uaheneb. – De hiszen Antef nem lehet bűnös! Melyitek nem ismeri Antefet, a hajóácsot? – A kormányos rosszallóan nézett végig mozdulatlan vendégein, majd sarkon fordult és kirohant az utcára. Nyomban követte két fia – éppolyan széles vállú s magas volt mind a kettő, mint az apjuk –, és a vendégek közül Uaheneb néhány tanítványa.

– Uaheneb nagyon is sok időt tölt a tengeren, és még nem tudja, miként garázdálkodnak a fáraó küldöttei… – jegyezte meg halkan a kormányos apósa.

– Ha nem tanul alázatot, hamarosan őt is megbilincselve viszik a kőbányákba! – mondta komoran a szikár kovács.

– Szégyelld magad, hogy rosszat mondasz – szólt közbe a kormányos felesége. – Az én Uahenebem okos, és hozzászokott a veszélyhez, őt még Baurdzsed, az Isten³ kincstárosa is szereti…

– Az ám! Akár a krokodil az antilopot – dörmögte a kovács. – Csak addig, amíg a szénája rendben van. De csak egyszer lépjen félre Uaheneb, hiába ő a legjobb kormányos, mit gondolsz, lesz, aki megvédje? Ki mer szót emelni a Magasságos Ház parancsa ellen?...⁴

A kiáltások a kert kapuja felé közeledtek, és a kormányos felesége aggodalmasan kémlelt ki az utcára.

Bal felől, a szürkés folyami iszapból vert egyforma falak közt húzódó szűk utca végében menekülő férfi alakja tűnt fel. Talán tíz könyöknyire⁵ előzhette meg üldözőit, akiknek élén két félmeztelen férfi futott, derekukon a fáraó hírnökeinek tarka kendőjével, kezükben súlyos bottal és tőrrel. Mögöttük rendkívül vegyes népség: szamárhajcsárok, járókelők – akik véletlenül tévedtek az üldözők útjába, és örültek, hogy egy kis változatosság tarkította az utca egyhangú, álmos életét –, és néhány fiatal dologkerülő, a kikötői hivatalnokok fiai. Valamennyien úgy kiáltoztak és visítoztak, mintha a sivatag rossz szellemét vagy az ősi regék föld alatti szörnyetegét pillantották volna meg.

Pedig a menekülő cseppet sem hasonlított sem rossz szellemre, sem szörnyetegre, Elkínzott, verejtékes arca, kétségbeesetten tágra nyílt szemei csupán sajnálatot kelthettek bárkiben, aki ismerte:

A menekülő Uaheneb közelébe ért.

– Antef! – szólította meg halkan a kormányos, és sebesen folytatta: – Fuss az evezősök utcájában balra, és fordulj az istennő kertje felé, ahol rakodni szoktunk… Mondd meg az őrnek, azt parancsolom: rejtsen el a zsákok között. Ott várd meg az éjszakát… Szaladj, és ne nézz hátra!

Antef elérte Uahenebet. Az üldözők hajszál híján utolérték áldozatukat. A kormányos felkiáltott, és egyenesen Antefre rohant.

A kertkapu mögül kileső asszony nagyot sikoltott felháborodásában. De mikor fiai és férje tanítványai közül hárman, mintha csak az üldözés hevében történt volna, nekifutottak az üldözőknek és ledöntötték őket lábukról, megértette, hogy előzőleg összebeszéltek, mit fognak tenni.

Antef eltűnt a kanyarban, a fiúk meg tovább csetlettek-botlottak az üldözők körül, hangosan biztatva őket: „fogjátok meg! fogjátok meg!” – de nem engedték a katonákat egy lépéssel sem tovább,

A tömeg értetlenül megállt. Az izgágábbak beleavatkoztak a verekedésbe, és a felvert por miatt percekig nem lehetett látni semmit. A fáraó hírnökeinek jó ideig nem sikerült tájékozódni a nagy zsivajban, és alig tudtak szabadulni „buzgó” segítőik keze közül. Mikor végül kiderült, hogy a menekülőnek közben nyoma veszett, a magasabb rangú odaugrott Uahenebhez és fenyegetően rázta orra előtt az öklét:

– Hogy merted beleütni az orrodat a Magasságos Ház ügyébe, te vén víziló! Ostoba igyekezeted és ebfiaid ügyetlensége miatt a bűnös Antef elmenekült a törvény bosszúja elől. Ezért felelni fogsz!… Gyerünk! – és piszkos, összekarmolt kezét Uaheneb vállára tette.

Az egyetlen mozdulattal lerázta a hatalom képviselőjének öklét.

– Nem vagyok bűnös! Csak neked akartam segíteni, magam sem tudom, hogyan szökhetett meg a bűnös. De nem mehetek veled, az Isten kincstárnoka magához rendelt ma estére, nem szeghetem meg a parancsát… Úgyis tudod, hol lakom – tette hozzá nyugodtan.

A kormányos hazudott, de számítása bevált.

A hírnök összevonta szemöldökét és töprengve tekintett körül. A kormányos mellett, mint eleven fal, ott állt a két erős fiú, arcukról le lehetett olvasni az elszántságot, hogy egy lépést sem tágítanak mellőle. A tömeg, mely az imént egy emberként üldözte a menekülőt, csoportokra bomlott, s szótlanul várakozott; látszott, hogy cseppet sem éreznek együtt a nyilvánvalóan balszerencsés hírnökkel.

A két katona fogai közt szitkokat mormolva távozott. A kormányos fiaival és tanítványaival együtt visszatért kertjébe. A fiatalok most már szabadjára engedték jókedvüket, s hevesen, egymás szavába vágva kezdték mesélni, milyen ügyesen elgáncsolta a fáraó embereit Uaheneb idősebb fia. A megriadt vendégek hamarosan szedelőzködni kezdtek és hazamentek, a fiúk pedig a folyó felé indultak, hogy lemossák magukról a port. Uaheneb szótlanul, elgondolkodva ült a helyén sötétedésig. Akkor felállt, fogta az élelemmel telt zsákot, amelyet felesége odakészített, és kilépett a vaksötét utcára.

A kikötő körül szorongó apró házakból a legkisebb fénysugár sem tört elő. Az olaj vagy zsír drágább, semhogy sokat égessék a mécsest, meg a munkában eltöltött nap is hosszú, az embereknek nemigen van kedvük ébren üldögélni a házban sötétedés után. Csak a fáradhatatlan fiatalok gyűlnek össze titokban esténként a folyóparton. A sötétből fojtott nevetés, halk beszéd, meztelen lábak surranó léptei hallatszanak…

A kormányos gyorsan odaért a raktárhoz, beszélt Anteffal, majd nyomban hazatért és szótlanul felment a kunyhó lapos tetejére. Ide menekült nyaranta a család éjszakára a szoba fülledt melege és a rovarok elől. Egymás mellé rakott, papirusz-sással keményre tömött zsákokon aludtak.

– Sikerült? – kérdezte suttogva a felesége, amikor fáradtan, súlyosan ledőlt melléje.

– Antef biztonságban van – válaszolta pár pillanatnyi hallgatás után Uaheneb. – Ismer egy rejtekhelyet a nyugati sivatag szélén, a holtak városában. Ott fog megbújni, amíg… amíg én ismét, hajóra szállok. De ez még semmi… – a kormányos komoran elhallgatott.

– A kilenc szent nevére⁶, mi rossz híred van még? – kérdezte ijedten az asszony.

– Rossz itt minden. Rossz az egész élet… Hogy örökké reszketni kell az embernek a Magasságos Ház embereitől, a papok hírnökeitől. Úgy reszketünk a félelemtől, akár a nád vékony szára a szélben!

És ez új neked? – csodálkozott rá a felesége.

– Nem új. – De hát miért kell annak, ami rossz, örökké tartani? Hát sohasem lesz jobb? Emlékszel, nem is olyan régen, amikor kisebbik fiúnkat⁷ hordtad magadban, a fáraó, aki a nagy-piramist építtette⁸, bennünket egyszerű nedzseneket és romeket⁹ arra ítélt, hogy éhezzünk és nyomorogjunk. Ha nem szereztem volna ezer veszéllyel dacolva a Zöld-tenger országaiban élelmet és aranyat, talán senki sem maradt volna életben fivéreink és nővéreink közül. A nagy piramis felépült, a fáraó elköltözött az örökkévalóságba – és azóta vajon jobban élünk? Most is éppolyan elviselhetetlenül nehéz a munkánk és ha elmaradunk az adóval, megvernek és eladnak rabszolgának. Tömérdek hivatalnok tartja számon, mennyit takarítottunk be, tudnak minden mérő gabonáról; minden egyes daruról¹⁰, még a meg sem született antilopról is…

– Te sok országban jártál. Mondd, ott is ugyanilyen nehéz az élet?

– Mindenütt nehéz, ahol szegénység van. Egyetlen olyan országban sem jártam, ahol ne lettek volna szegények, rettegők, éhezők, betegek. És egyetlen olyan országot sem láttam, amely szebb lett volna a miénknél, Ta-Kemnél. Sehol sincs ilyen termékeny föld. Csak mi vagyunk védve a félelmetes sivatagi széltől, pusztító záporoktól. A sivatag pedig megóv vad szomszédaink betörésétől. Csodálatos a mi örökké kék egünk, ez a hatalmas folyó – az élet forrása, a dús kertek és mezők. Hogy szeretjük valamennyien Ta-Kemt, és milyen nehezen élünk benne mindnyájan?

– Gyermekkorom óta szerettem hallgatni, ha a szellemek országáról, a varázslatos Puntról¹¹ meséltek. Látod, ott szép lehet az élet, ott az olyan emberek, mint mi, romek, biztosan úgy élnek, mint a lelkek Jaru¹² mezején.

– Senki sem látta még Puntot. Halandó nem is juthat el olyan messzire – mondta kedvetlenül Uaheneb. – Az a baj, hogy a saját hazánkban, a Fekete Földön nincs kihez fordulnunk védelemért… Meg kell menteni barátainkat, lehet, hogy máskor ők mentenek meg minket. Te még nem is tudod, mekkora szerencsétlenség zúdult a szegény Antef nyakába. Egyszer súlyosan megvágta magát a faragó szekercével, és öt évszakon át nem tudott dolgozni. A háza Khnum¹³ templomának földjén áll. Antef kölcsönt vett fel a Mesterek Főnökétől¹⁴ és amikor nem tudta visszafizetni, az a lányát követelte a templom számára.

– Istenem! A kékszemű To-Merit?

– Halkabban! Őt. A lány szép, a főpap jókora nyereséggel eladhatta volna Neit templomának, vagy… vagy megtarthatta volna a maga rabszolgájának. A templom papjai betörtek Antef házába, agyba-főbe verték őt is, meg a feleségét is, és magukkal hurcolták a lányt. Antef elszaladt, hogy elmondja a hírnököknek…

– Miért? – csodálkozott az asszony.

– Most már én is azt kérdem, hogy miért – húzta el keserűen a száját a kormányos. Egyetlen este annyival okosabb lettem, mintha tíz évig tanultam volna.

– Hogy szerette Antef To-Merát!…

– Azért lett űzött vad, mint a félénk antilop A háza gazda és atya nélkül maradt, a felesége és a gyerekei úgy siratják, mintha meghalt volna. Menj át hozzájuk hajnalkor, vigasztald meg őket. Én meg… – Uaheneb elhallgatott.

– Mit akarsz tenni? – emelkedett fel fektéből ijedten az asszony.

– Antef azt tette, amit egy férfinek és apának tennie kell. Belopózott Khnum templomába, hogy megkeresse a lányát. Megtudta, hogy a főpap kamrájába van bezárva. Miközben megpróbálta kiszabadítani To-Merit, megtámadta a főpapot…

– És alig tudott, elmenekülni a templomból. A fájdalomtól szinte őrjöngve tért haza, és bárhogy törte is a fejét, hogyan mentse meg a lányát, semmit sem tudott kitalálni. Közben pedig a kikiáltók a főpap parancsára a város ellenségévé nyilvánították. A többit tudod.

– Veszélyes vállalkozásba fogsz, uram – hajtotta le fejét az asszony, kitalálva férje eltitkolt gondolatait.

– Ne félj, nem forgok veszélyben. A Magasságos Ház hivatalnokainak eszükbe sem jut majd, hogy énrám gyanakodjanak. Hiszen úgyszólván vendég vagyok itt, oly ritkán vagyok itthon. Énutánam senki sem fürkész… Ha segíteni akarsz, szaladj el Ahavérhoz és Neheb-Kahoz, a két tanítványomhoz és ébreszd fel őket, mondd nekik, hogy megbetegedtem és ezért beszélni szeretnék velük.

– Itt alszik a kertben az a hatalmas, sötét bőrű ember, a vitorlamestered¹⁵!…

– A nagy Nehszi itt van? Az istenek küldték, hogy segítsen!… Várj, mindjárt felébresztem!

A beszélgetésre felébredt a két fiú, és könyörögni kezdtek apjuknak, hogy avassa be őket is titkos tervébe. Hanem a kormányos ezúttal hajthatatlan maradt,

A négy ember nesztelenül kilépett a csöndes és vaksötét utcára. Szótlanul elindultak Khnumnak a folyó partján álló temploma felé. A templom egy domb tetején, hatalmas kert közepén állt. Uahenebnek jó emlékezete volt, ahol egyszer járt, azt a helyet egész életére megjegyezte magának. Most is magabiztosan kerülte meg a főbejáratot, melynek mélyén két mécses halvány fénye pislákolt, és egy kis ajtó felé vette útját, mely a belső udvarba vezetett. Ott volt a főpap otthona.

– Te Ahavér, meg te, Neheb-Ka, Nehszi jelére verekedni kezdtek a kapunál. Dobálódzatok kövekkel, szitkozódjatok, átkozódjatok… Mikor pedig sakál-ordítást hallotok, fussatok el, de előbb felfelé, hogy tévútra vezessétek üldözőiteket, és csak aztán forduljatok vissza a folyóhoz. Ott várunk majd csónakkal a Cédrus-kikötőnél…

Szinte pillanatok alatt játszódott le az egész. Ahavér kiáltozása és Neheb-Ka durva szitkozódása, a kövek robaja a palánkon, a főpap kutyáinak éktelen ugatása pokoli hangorkánná olvadt össze Fáklyák lobbantak fel, s az udvarra kizúdultak, az alacsonyabb rangú papok, akik a templomban aludtak,

A belső udvarban vaksötét volt. Uaheneb kézenfogva vezette a hatalmas termetű Nehszit egy alacsony, a naptól kőkeményre száradt kocka alakú vályogépülethez. Az ajtó hamar engedett a tengerész hatalmas erejének. Odabenn a fülledt sötétben csend uralkodott.

– To-Meri, itt vagy? Uaheneb van itt, apád barátja, jól ismersz, gyere drágám!…

A szoba mélyéről gyenge kiáltás hallatszott

Uaheneb berohant, és előrenyújtott karral haladt, míg keze a lány vállába nem ütközött. Megsimogatta arcát és haját, hogy megnyugtassa. Ám simogató keze egyszer csak kemény vízilóbőr szíjba akadt, amely a lány karcsú nyakára kapcsolt fémnyakörvre volt erősítve.

– Megkötöztek – suttogta a lány.

A kormányos teljes erőből próbálta elszakítani a szíjat, de az nem engedett. Pedig nem szabadott tovább késlekedni, mert közben a papok odakinn észbe kaphatnak, elfoghatják Ahavért és barátját, a kutyák pedig megérezhetik az udvarban tartózkodó idegenek szagát.

– Gyorsan Nehszi! – parancsolta Uaheneb.

Az óriás megragadta a szíjat, s a kétujjnyí vastag bőr úgy szakadt el, mintha cérna lett volna.

Aztán vállára kapta a könnyű testet, és Uaheneb nyomába rohant átmásztak a kertbe. Pillanattal később sakál-üvöltés hasított az éjszakába, majd újra és újra ismétlődött…

Ahavér és Neheb-Ka kegyetlenül püfölte egymást a földön hemperegve, s közben csak úgy dőltek ajkukról a szitkok. De amint meghallották a jelet, talpra szöktek.

A papok, a házi rabszolgák és már maga a főpap is fáklyákkal a kezükben tolongtak körülöttük, és hol kárörvendve, hol felháborodottan figyelték a verekedést. A kapu mögött éktelenül ugattak a kutyák. Egyszer csak mind a két ifjú felpattant, sarkon fordult és futásnak eredt. Lélekszakadva szaladtak egymás mellett, és pár pillanattal később már nem is látták őket a zavart és tanácstalan papok. Négy háztömbbel odébb hátra fordultak, s mikor látták, hogy nem üldözik őket, befordultak a mellékutcába. Jó darabig futottak még a folyó mentén, mielőtt lemertek volna menni a partra, hogy a Cédrus-kikötőt más irányból elérjék.

A csónak nesztelenül távolodott el a parttól, és a gyakorlott evezősök egyre gyorsuló iramban repítették lefelé. A dombon, ahol Khnum temploma magasodott, fáklyák tüze villogott.

Ahavér és Neheb-Ka arcára diadalmas mosoly ült ki.

– Evezzetek, csak evezzetek – szólt rájuk vidáman a kormányos. – Hosszú az út, és már nincs messze a hajnal. – S a kormánylapáttal maga is segített gyorsítani az iramot.

Nehszi a lányt maga elé ültette a csónak fenekére, s igyekezett feltörni nyakörvének zárját, de az erős bronzkapocs nem engedett.

A csónak már vagy hatezer könyöknyire volt a fehérfalú várostól, s a nagy folyó lakatlan nyugati partja mellett, siklott tova. Rég elhagyták már a nagy piramist és az előkelő és gazdag holtak városát, mely a piramistól északra épült. A sötétség lassan oszladozott, a folyó tükre barátságtalan, szürke fényben csillogott.

Végre a vitorlamesternek sikerült elbánni a kapoccsal. A pánt szétnyílt, és Nehszi messze hajította az örvet a folyó közepére.

Valamennyien elkísérték tekintetükkel, míg csak hangos csobbanással el nem merült a vízben a rabságnak és megaláztatásnak ez a szégyenletes jelképe. S ugyanebben a pillanatban a keleti sivatag felett megjelent egy aranyos sugár, és fénye rózsaszínre festette a szürke vizet, épp ott, ahol a nyakörv beléhullott.

– Hej, ha így vízbe dobhatnánk mindent, ami a hátunkat nyomja! – mondta elgondolkozva Uaheneb, mintha eltalálta volna valamennyiük gondolatát.

A csónak két magányos pálma tövében ütődött a partnak.

A parttól száz könyöknyire, terméketlen, lapos fennsíkon volt az egyszerű romok halottainak városa. Számtalan egyszerű sírhant, hosszú sorokban.

– Vajon nem félt Antef itt tölteni az éjszaka óráit? – csodálkozott a hatalmas termetű Nehszi.

– Ó, én is jártam egyszer erre késő este – dicsekedett Neheb-Ka. Üvöltöttek a sakálok, kacagtak a hiénák, ijesztő fekete madarak köröztek felettem. A távolból oroszlánbőgést hozott a szél, a folyóban krokodilok lubickoltak. Úgy tűnt, mintha a holtakkal teli föld nyögött volna. Alig tudtam megállni, hogy el ne fussak

– Antef nem itt, hanem egy réges-régi föld alatti üregben rejtőzködik, nem messze a parttól. De ha bármelyikünknek választania kellene a szégyenletes halál és a holtaktól való félelem közt, azt hiszem, a halottaktól mégiscsak kevésbé tartana – mondta nyugodtan Uaheneb. – A halottak még senkit sem öltek meg. Él itt már jó ideje egy vén őr családostól, és valamennyien, a csecsemőktől az öregekig épek és egészségesek. Itt, a szegényeknél, akiknek nincs semmijük, nincsenek titkos kripták és alagutak. Hanem a gazdag holtak városáról szörnyű dolgokat mesélnek… Bár lehet, hogy csak azért, hogy senki se merje bántani a sírokba temetett drágaságokat. – A kormányos halkan elnevette magát. Útitársai csodálkozva pillantottak rá.

– Itt fogunk élni? – kérdezte csendesen a lány, Uahenebre függesztve még mindig bánatos, nagy szemét.

– Dehogy – rázta a fejét nevetve a kormányos. – Holnap felvesz a hajójára egy hű barátom, Szaanaht. Ott fogsz élni a deltában a rokonaimnál, amíg vissza nem tér az istenek arca…

– És az apám?

– Antef nem mehet veled, őt én veszem fel titkon a hajómra, amikor ismét vízre szállok… Ne félj, a magunkfajtát nem hagyják soká pihenni, hamarosan indulok újra cédrusért a hatalmas Zöld-tengerre!… Kell a templomokhoz.

Uaheneb házában ismét vendégek gyűltek össze – a kormányos meg akarta ünnepelni Antefnek és lányának megmenekülését. Persze vendégeinek nem mondta meg a vigalom okát. Két jókora korsó bor és egy hatalmas agyagedény sör ürült ki. Az ital megoldotta az emberek nyelvét. Egyre merészebben kiáltoztak és háborogtak amiatt, hogy milyen igazságtalan az élet Ta-Kemben, milyen galádul becsapják a papok a szegény embert, és a fáraó mennyire nem törődik alattvalóival.

– Még a rabszolgák is jobban élnek a gazdagok házában meg az udvarban, mint mi! – kiáltotta az a komor kovács, aki legutóbb azt jósolta Uahenebnek, hogy kőbányában végzi.

A kormányos felemelte a kezét:

– Figyeljetek ide. Hallgassátok meg a boldogság országáról szóló mesét.

Egy görnyedt hátú, kopasz öregember kezdett beszélni a hajnaltól napestig tartó ember szakasztó munkáról. A vendégek felfigyeltek, s egyre szaporábban bólogattak.

A mesemondó ezután élénk színekkel festette le Punt országát, a boldog lelkek birodalmát. Ott senkit sem sújt félelem és éhség, a folyók fövenyén arany csillog, a fák ágait földig húzza az édes gyümölcs, törzsükből jó illató gyanta csorog. És gyönyörű lányok ajándékozzák meg a legszebb mosolyukkal az embereket. Mindenki egyformán jóllakott, nincs nehéz munka és nincsenek falánk vadállatok.

– Ott, ott! A keleti sivatagon túl, az Azúr vizeken¹⁶ túl, mérhetetlen messzeségben…

Az öreg felugrott és kelet felé mutatott. Nyomában felemelkedett valamennyi vendég, és szemét erőltetve kémlelte a láthatárt, mintha azt remélné, hogy meglátja a csodálatos országot.

– Senki sem jutott el még oda. Senki, csak az ősi idők hatalmas istenemberei érték el Punt partjait.

Hirtelen botütések csattantak a kertajtón, és félbeszakították a mese fonalát. Az emberek óvatosan elnémultak, s aggodalmasan tekintettek a kapu felé. Komor arcú, szigorú tekintetű ember állt a küszöbön, s némán jött a kormányos felé. Uaheneb szobormereven, mozdulatlan arccal várta.

– Urunk, Baurdzsed, az Isten kincstárnoka parancsolja, hogy jöjj el hozzá holnap, ebéd utáni szendergés után! – mondta a küldött emelt, ellentmondást nem tűrő hangon.

Uaheneb megkönnyebbülten felsóhajtott. A kincstárnok hívása még nem jelentett bajt.

Az ablakok tarka függönyeit meg-meglebbentette a könnyű szellő. A fából faragott oszlopok sötétbarnára fényezett felületén napsugarak cikáztak.

Nehéz léptekkel bejött a szobába a nagy fejedelem, a fiatal fáraó, Dedefre¹⁷ Nyomában két ember, mellükön arany jelvénnyel. Gyakorlott könnyedséggel terültek el a földön a fáraó lábai előtt. Dedefre türelmetlen intéssel felparancsolta őket. Az egyik – magas, sovány ember, aki „a fáraó saruinak őrzője” címet viselte – lehúzta urának lábáról az aranyszínű bőrből készült sarut. A másik, a szelencék felvigyázója óvatosan leemelte fejéről a kettős koronát, a csíkos selyemkendőt, majd a súlyos, dús parókát, leoldotta az álszakállt, A fáraó megkönnyebbülten simította végig borotvált koponyáját.

A két főúr távozott, Dedefre ledobta hosszú fehér köntösét, melyet ezüstös lenből szőttek, de oly finomra kidolgozva, hogy egészen áttetsző volt. Alatta rövid inget viselt, derekán arannyal átszőtt, égszínkék selyemövvel.

Fáradtan nyújtózkodott. Nem volt könnyű feladat órákon át mereven, mozdulatlanul állni abban a tartásban, melyet a hagyomány megkövetelt, ha a fáraó a nyilvánosság előtt megjelent.

Dedefre száraz, kemény vonású arcán komor, elmélyült kifejezés honolt. Lassan a nyugatra néző ablakhoz ment, és könnyed mozdulattal elhúzta a sűrű függönyt.

A tiszta kék égbolt alatt elébe tárult országa. Palotája alacsony dombra épült, s a domb lábánál találkozott élesen elhatárolódva a Nílus völgyének dúsan termő, fekete földje a sivatag vörösessárga homokjával.

A távolban tisztán kirajzolódtak a hatalmas homokbuckák körvonalai. Ott a homok ötszáz könyök magas hegyként tornyosul, s úgy süt, izzik a lángoló ég alatt, mint egy óriási katlan. Katlan, amelyen túl nem jutott még eleven ember Azon túl a Halál-birodalma kezdődik.

A homokdombok lábától csupasz kövekkel szegélyezett teraszok vezettek a völgybe. Fehér kőkerítésük mögött sötétzöld levelű, karcsú pálmák ringtak a gyenge szélben.

Dedefre komoran elmosolyodott. A nagy csendben csupán a lépcsőzetes medencékben összegyűjtött víz csobbanása hallatszott. Szakadatlan hosszú sorban hordták a rabok reggeltől estig vállukon hintázó vödrökkel a vizet a folyóból, hogy a piramis körül buja kert zöldelljen. A kert némely fája már több mint húsz éves…

A fáraónak ez persze eszébe sem jutott. Hiszen millió rome, sok százezer rabszolga sürög-forog a birodalmában szorgalmas hangya módjára, istenként tisztelve a fáraónak mind a négy nevét¹⁸. Dedefre a nyugati sivatag szélén emelkedő „szent hegyeket” nézte, melyek magasan kiemelkedtek a sík vidék alacsony dombjai közül hogy örökre hirdessék a fáraók nagyságát.

A Fekete Föld országának hatalmát megteremtő nagy Zoszer¹⁹ óta kőből rakták ezeket az építményeket. A palotájától nem messze emelkedik ugyancsak a nyugati fennsíkon Khufu²⁰ gigászi piramisa, Khufué, a félelmetes, kegyetlen fáraóé, akinek váratlanul ő lett az utódja, Khufu egyik legfiatalabb és férje haláláig szinte észrevétlen feleségének a fia. A fiú csak úgy ismerte apját, mint eleven istent, szigorú és hozzáférhetetlen uralkodót. Az udvartól távol, egy kis templomban nevelkedett, egy öreg pap gondjaira bízva, és eszébe sem jutott arra vágyni, hogy valamikor nagy úr legyen belőle a Fekete Föld országában.

Anyja, a Délről jött, okos, ravasz asszony, aki a régi főváros vidékéről származott, titokban más sorsot szánt neki. Sikerült megnyernie Ra, a napisten papjai hatalmas szövetségének bizalmát. Ra papjai korlátlanul uralkodtak a Nílus torkolata kezdeténél, a fővárostól északra épült hatalmas városban, ahol a napisten temploma állt. Ra papjai még a hatalmas Khufu fáraóval is szembe mertek szállni, pedig ő volt az első uralkodó, akinek sikerült megtörnie az istenek gőgös szolgáinak akaratát, és elvette tőlük temérdek kincseiknek és rabszolgahaduknak jelentős részét, hogy felépíthesse a nagy piramist.

Ez a Közép-Kemtből idekerült félelmetes jövevény, akit az ősi családokból származó nagyurak és Khnum isten papjai emeltek trónra, megdöntötte Khaszehmu²¹utódainak uralmát, és még jobban megerősítette a fáraó isteni hatalmát. Könyörületet nem ismerő vasakarata előtt reszketett egész Kemt. S Khufu az állam egész hatalmát – amelyet a hódító fáraók, Zoszer és Sznofru²² erősítettek meg tanácsadóik: a bölcs Imhotep, Kegemnu, Phatotep segítségével –, töméntelen népét, minden gazdagságát, számtalan rabszolgáját egyetlen cél szolgálatába állítatta: akkora piramist akart építtetni, amilyet még nem látott a világ, hogy örökre bevésse nevét a történelembe. Az ország minden lakója fölött állt, emberek millióinak álmai, gondolatai, tettei fölött uralkodott. Minden egyéb, még a hatalmas és félelmetes istenek is háttérbe szorultak. A roppant kőmennyiségnek, amelyet a piramis elnyelt, minden újabb könyöknyi növekedése fontos eseményszámba ment az egész országban.

Megfeledkeztek az ismeretlen országok elleni hosszú hadjáratokról, nem gondoltak többé a Nagy Félkör tengereinek csábító, távoli világára. Elfeledkeztek a Kemt országát körülvevő egész világról, mintha az egész világmindenség összpontosult volna a Fekete Föld keskeny szalagjában – és ott is csupán Khufu hegyes piramisában. Az ország elszegényedett, egyre gyakrabban ütötte fel fejét az elégedetlenség – s már nemcsak a szegény földművelők, hanem a hatalmas nagyurak és főpapok körében is.

De a fáraó rendíthetetlenül folytatta az építkezést. S lám, a nagy piramis elkészült, háromszáz könyöknyi magas, vakítóan fehér, ferde fala kertek és templomok gyűrűjében nyújtózik- az ég felé. Roppant köveit – hat bikánál is súlyosabb volt egy-egy – oly gondosan illesztették egymáshoz, hogy a piramis olyan, mintha az egészet egyetlen kőből faragták volna. A fehér hegy mélyén fekete gránit-szarkofág rejtőzik, s benne a Napnyugat Országába távozott félelmetes fáraó teste.

És íme Dedefre, az élő isten, akiben az egész birodalom ereje és hatalma testesült meg, azt az életcélt tűzte maga elé, hogy jóvátegye mindazt a rosszat, amit a nagy piramis okozott az országnak. Neki is épül egy „szent hegy”, szemben a palotával, a síkság északi szélén, mert a hagyományt nem szabad megszegni. De ez mindössze hatvan könyöknyi lesz. szegényes halmocska Khufu kolosszális kriptája árnyékában.

Dedefre elengedte a templomoknak az adót, s visszaadta sok ezer rabszolgájukat. Ellenben hajókat küldött a nagy Zöld-tengerre, Keletre s Délre, Kus földjére.²³ A hajók szerencsével jártak, sok aranyat rezet, cédrust hoztak. Az ország mégis nyugtalankodik. A tartományfőnökök elégedetlenek, a termés egyre alacsonyabb, az éhező parasztok ismét arra vetemednek, hogy megdézsmálják az állami raktárakat.

Ő pedig, az élő isten, fiatal és tapasztalatlan, nem tudja még, mit tegyen, pedig olyan uralkodó szeretne lenni, mint Zoszer és Sznofru, akik naggyá tették Ta-Kemt, és akikről legendák járnak szájról szájra. Ha neki is lenne egy olyan bölcs tanácsadója, mint Zoszer feledhetetlen Imhotepja…

Nemrégiben beszélt Ra isten főpapjával, a Nagy Látóval, s az ismét arra célzott, hogy a fiatal fáraó nem jó utat választott. A főpap arra akarta rábeszélni, hogy építsen ő is hatalmas piramist, azt állítván Dedefrének, hogy ez az istenek akarata és bölcs tanácsa. Kemt lakossága számtalan, mint a homok, szorgalmas, és a rabszolgákat is szüntelenül el kell látni a legnehezebb munkával, különben fellázadnak. Van-e ennek elkerülésére jobb módszer, mint egy új hatalmas piramis építése? A nép egyre inkább meggyőződik a földi élet nyomorúságáról és tekintetét a Jaru boldog mezején rá váró túlvilági lét felé fordítja. S csak adják oda kincseiket, rabszolgáikat, sőt még szabad embereiknek is egy részét a gazdag tartomány- főnökök, legalább nem lesznek elég erősek ahhoz, hogy szembeszegüljenek a fáraóval… A nagy piramis pedig millió évig fogja hirdetni az ő dicsőségét. Mert ez az aprócska sír bizony alapos csorbát ejt isteni méltóságán! Vétkes kétséget ébreszt az emberekben, s még majd nem fogják tisztelni többé a papokat, sőt – kimondani is borzalmas! – még az isteneket sem. Lám, máris kezdenek olyan igényekkel előállni, hogy nem csak a túlvilágon, hanem már itt a földön is boldogan akarnak élni!

Dedefre nem tudott vitába szállni a Nagy Látó érveivel. Csak annyit jegyzett meg, hogy ő más utat keres, ahhoz hasonlót, mint amelyen Zoszer járt, csak azt nem tudja, hogyan találja meg.

A pap, ajkára toluló gúnyos mosolyát elfojtva kijelentette, hogy Zoszer ideje visszavonhatatlanul a múlté. A fiatal fáraónak más úton kell haladnia, s nem szabad róla letérnie, különben szörnyű baj fogja sújtani az országot.

A főpap látszólag tisztelettudó szavaiból kicsendülő fenyegetés megriasztotta a fiatal fáraót. Hiszen ő is Ra papjainak köszönheti trónját, tudta, milyen hatalmasak, s tudta, hogy a saját isteni méltósága csak az egyszerű emberek szemében sérthetetlen.

Egyedül áll, Ra papjainak köszönheti a Fekete Föld országának trónját, most is csak őrájuk támaszkodhat. De ők olyan úton vezették, amely ellentétes volt mindazzal, amely zsenge gyermekkorától belé ivódott. Kora gyermekkorától a nagy fáraók – Khaszehmu utódai, kik csakúgy délről származtak, mint ő – tettei lelkesítették. S ekkor eszébe jutott, hogy lám apja, a félelmetes Khufu is hiába követelte Thothnak, a tudás és művészet ősi istenének papjaitól, hogy árulják el neki, hova van elrejtve Thoth tömérdek kincse és titkos könyvei, amikről a regék szólnak. De bárhogy is fenyegetőzött – mert a nagy piramishoz minden kincsre és drágaságra szüksége volt –, nem ért el semmit. A papok azt állították, hogy Thoth titkos kincseskamrái csak a legendákban léteznek, amelyek attól az ősi időtől járnak szájról szájra, amikor még az ő istenük volt az egyik legfőbb isten.

Dedefre elhatározta, hogy Thoth tudós papjaihoz fordul. Majd ők, a nagy Zoszer kedvenc istenének papjai megtanítják a hatalom és a gazdagság tudományára.

Dedefre most várta Thoth főpapját, aki azt ígérte, hogy napnyugtakor meglátogatja. A fáraó elfordult az ablaktól, a puha szőnyegeken odament a fekete fából faragott könnyű karosszékhez, s leült.

Lentről, a magas agyagkerítéssel körülvett udvarról fegyvercsörgés hallatszott. Valaki nagyot üthetett egy rézpajzsra, s a csendben hosszan visszhangzott a zengő hang.

Erős, vállas, simára borotvált koponyájú férfi lépett, váratlanul és nesztelenül a szobába. Testét csak egy egyszerű, szürke gyolcs ágyékkötő takarta, de a vállán átvetett leopárdbőr elárulta, hogy a főpapok közé tartozik. A pap nem terült el a földön, csak könyökét behajlítva könnyedén meghajolt. A fáraó akaratlanul is összevonta szemöldökét. De a jövevény, mintha mi sem történt volna, nyugodtan felegyenesedett és óvatosan lépkedve közeledett. Dedefre figyelmesen vizsgálta az arcát: széles, magas homlokát, erős, hajlott orrát, kicsit összehunyorított, merész szemét.

– Uralkodóm hívatott. Élet, erő, egészség²⁴ –mondta halkan, a szokás szerint kerülve a fáraó nevének említését, és csupán harmadik személyben beszélve róla.

– Te vagy a Nagyorrú²⁵ papjainak feje? – kérdezte a fáraó. Hiszen még egész fiatal vagy! – Dedefre hangjából kiérződött a bizalmatlanság.

– Mindössze két éve kerültem a boldogság mezejére távozott Dzsehuti helyére, Kemt hatalmas bikája.

Dedefre türelmetlenül összevonta a szemöldökét.

– Hagyd a szóvirágokat. Beszéljünk úgy, mint két pap.

A másik engedelmesen meghajtotta a fejét.

– Két év nem nagy idő – folytatta a fáraó. – Ismered-e Thoth titkait?

– Ismerem, nagyúr – bólintott nyugodtan a pap.

– Akkor most figyelj ide. Majd csak aztán mondd el mindazt, amit a Nagyorrú mérhetetlen bölcsessége feltárt neked – parancsolta a fáraó.

Tűz villant a pap mozdulatlan szemében, inkább csak szikra, tűzkőtől kipattanóhoz hasonló.

Dedefre lassan beszélt, igyekezett határozottan, érces, kemény hangon szólni.

Ő a nagy Zoszer ügyét akarja folytatni. Az ország elszegényedett, a nagy piramis építése minden gazdagságát felemésztette. Mindenütt nagy az elégedetlenség, és csak a Khufu uralkodása alatt beléjük vert félelem tartja vissza az előkelőek haragjának és az éhező szegények elkeseredésének kirobbanását. Az előkelőeknek gazdagságot, a szegény földműveseknek kenyeret kell adni. De az Isten kincsesházában kevés az arany, a csatornákat és gátakat elhanyagolták. Nubia megvetett négerei, akik azelőtt földig hajoltak alázatukban, odáig merészkedtek, hogy lerombolták Sznofru házát – a falat, amely ötvenezer könyöknyi hosszúságban védte délről Ta-Kemt. S azóta nem Ta-Kemnek, hanem maguknak mossák az aranyat.

A fáraó, hogy megtalálja az igazság útját, szeretné megismerni a Kemt határain túl elterülő országokat, egészen a Nagy Félkörig. Miféle kincseket rejtenek vajon? Hová küldje odaadó és hű embereit? Mert ha a Nagy Félkör felé is csak. nyomorúságos négerek meg rossz szellemek laknak, akkor… akkor máshol kell keresni Kemt hatalma feltámasztásának útját.

Dedefre elhallgatott és kérdőn tekintett a főpapra. Az pár pillanatig némán állta a tekintetét, majd így szólt:

– A negyvenkét titkos nagykönyv, amelyet Ra lelkének nevezünk, tizenegyedikében fel van sorolva valamennyi ország, s le van írva, milyen kincseik vannak. Maga Thoth keze írta le. De vajon a Magasságos Ház előtt nem ismeretes ősének, Zoszernak végakarata?

A főpap figyelmét nem kerülte el, hogy a fáraó szemében csodálkozás villant,

– Ra főpapja nem mondta ezt el a nagyúrnak? – kérdezte hát gyorsan,

Dedefre arca félelmetesen elsötétült.

– Azonnal látni akarom! Hol van? A sírjában?

– Igen. Ott a fennsíkon, szemben a fehér fallal – bólintott a főpap, kimutatva az ablakon. – Ra nyugodni tér²⁶.

Az aratás idején²⁷ alkalmasak az éjszakák az útra.

Fejét lehajtotta, és a szoba sarkába menve szótlanul leült a szőnyegre.

A fáraó tapsára a néma termek megelevenedtek.

A magas tatú. tágas hajó lassan úszott felfelé a széles folyón. Dedefre fekete ébenfából faragott trónuson ült, mely fölé a királyi színekkel ékített kék-sárga csíkos baldachin borult. Négy világos bőrű líbiai óriás kezében lövésre készen tartott íjjal és csatabárddal védelmezte a fáraó szentséges személyét.

A hajóút az egész estét és az éjszaka nagyobbik felét igénybe vette, a fáraó pihenő-palotája az ország fővárosától, a fehér falú Memfisztől jó hatvanezer könyöknyire volt.

Lassan úsztak az egyhangú partok között; a nyugati parton a sivatag fennsíkjának kerek halmai, a keleti parton a végtelen mocsaras nádrengeteg. A halott völgy lejtőiből csak keskeny csík látszott, amelyet a lenyugvó nap vörösre festett. Közte. és a folyó között széles nádrengeteg ringott. Itt-ott egy-egy tó tükre csillant meg, partjukon néhány karcsú, magas pálma ringott a szélben, élesen kirajzolódva az aranyos-vörös égbolt aljára.

A parti sás- és nádrengeteg is úgy hullámzott, a szélben, mint valami ezüst folyó. Közvetlenül a víznél karcsú papiruszoknak, a folyó ajándékainak majd két ember magasságú szárai ringtak, s magasan fent lebegtek a csillagalakú virágok, kiemelkedve a keskeny levelek közül. Körülöttük pompás kelyhű kék és fehér lótuszok.

Időnként egy-egy pálmaliget tűnt fel, a karcsú törzsek közt megbúvó apró, egyforma, zöldesszürke nílusi iszapból tapasztott kunyhókkal. Néhány házacska lapos tetején, már ott pihent a földművelő családja, volt aki aludt puha papirusz-takaróba burkolózva, mások körülülték a tálat s szegényes, papirusznád-hajtásokból készített vacsorájukat fogyasztották. Amikor megpillantották a fáraó bárkáját, alázatosan a folyó felé fordultak, letérdeltek, homlokukat a tetőre hajtották vagy a porba, ha a ház körül foglalatoskodtak.

A nap leszállt. Gyorsan sötétedett, a szél felerősödött és kezdett hűvössé válni. A fáraó felkelt trónusáról, s a csendet megtörve szólt:

– Fáradt vagyok. A szívem álmot kíván – mondta.

Dedefre a Szandálok őrzőjének kíséretében bement a kabinjába. A kormányos megsuhintotta. pálcáját, s az engedelmes evezősök ezentúl még óvatosabban mártották evezőjüket a vízbe.

A főpap előrement a hajó orrába, amely alig emelkedett a víz fölé. Csak a másodkormányos állt ott, és egy hosszú rúddal állandóan mérte a víz mélységét. Amíg a hold felkel, csak a legnagyobb óvatossággal szabad hajózni, mert a folyó tele van kisebb-nagyobb zátonyokkal, amelyek gyakran változtatják helyüket, s még a legtapasztaltabb kormányos sem ismerheti valamennyit.

A sötétedő légben lebbenő fekete árnyak repkedtek: a denevérek nagy része már elhagyta nappali búvóhelyét. Bal felől, a sziklás part sötét fala mögül lassan felemelkedtek a fogyó hold vörös szarvai,²⁸ remegő fényeket szórva a folyó fodros tükrére. A fekte árnyak lassan elenyésztek, a sivatagot elöntötte a hold fénye. A hold egyre feljebb hágott, az égbolton, s közben színe egyre sápadt, mígnem egészen ezüst lett.

A főpap mélyen elgondolkodva állt a hajó orrában.

Azon gondolkozott, hogy miért nem teljesülhetett eddig Zoszer végakarata. A nagy fáraó, aki megalkotta az egységes erős birodalmat, más, a birodalom pusztulását magában hordó magokat is elvetett. Thoth, a tudomány, az írás és művészet istene, a régi főisten átadta helyét Rának, a Napistennek, a korlátlan hatalom szimbólumának, amely azonosult a fáraó személyével.

Érthető hát, hogy Ra papjai, akik már régen elszigetelték a fáraót Thoth szolgáitól, miért titkolták el a nagy fáraó végrendeletét…

…A hajó közelében levő homokzátony felől hangos csobbanás hallatszott. A sápadt holdfényben óriási emszesz-krokodil vetette magát a vízbe, és hasította az ezüstös legyezőként szétfutó hullámokat. A főpap akaratlanul is arra fordult, és addig nézte a szent állatot, amíg. csak az el nem merült. Aztán ismét visszatért gondolataihoz.

Az új fáraó maga hívta udvarába Thoth papját. Tehát nem akar Ra papjainak bábja lenni. A maga útját akarja járni és tanácsadót keres. Jól feszi, és benne, Thoth főpapjában jó tanácsadóra lelt.

Ismét felragyog Thoth isten papjainak régi dicsősége, ismét gazdagok, és hatalmasok lesznek és megnövekedik a számuk is… Íme eljött az idő, amikor a Khufu uralma alatt elszegényedett országban megsokasodtak a bajok. Az ifjú fáraó nem tudja, miként cselekedjen, hogy igaz uralkodó legyen. Csakhogy vigyázni kell, nem szabad az isten minden titkát feltárni a fáraó előtt, mert akkor ő sem ismer korlátokat…

Már rég eltávozott a másodkormányos, a hajó gyorsabban, egyenletesebben szelte a vizet, s a főpap még mindig ott állt és gondolkozott az est csendjében.

A távolból elnyújtott kutyaugatás hallatszott. Néha egy-egy szamár bőgése hasított az éjszaka csendjébe. A hajó közeledett a fehér falú város felé. A parton feltűntek az előkelők birtokai és a főváros templomainak kertjei.

A fáraó felébredt. Feljött a fedélzetre és megparancsolta, hogy észrevétlenül kössenek ki a parton. A hajó Horusz²⁹ temploma előtt ért partot, a város északi végének közelében.

Dedefre beült hordszékébe. Négy erős néger felkapta és gyors léptekkel megindult az alvó külvároson át, a kanyargós, szűk utcák labirintusában. A fáraó kevés számú kísérete fáklyák nélkül követte a hordszéket; a hold elég fényt adott.

Jobbról-balról ritkultak a házak, s az utca kiszélesedett. Egy újabb kanyar után váratlanul éles kövekkel borított emelkedőhöz értek, amelyen itt-ott fekete árnyak hevertek. Jobbra a folyó csillogott egyre gyengébben. Balra az emelkedő lapos fennsíkba torkollt, amely mögött feltünedeztek a sivatag szakadékos völgyei és homokdombjai. Hiénák kacagása és sakálok üvöltése hallatszott onnan. Aztán a kis csapat előtt hirtelen felmagasodott a fogazott párkányú fehér fal négyszöge mögött a száz könyöknyi magas lépcsőzetes piramis. A sápadt holdfényben tiszta fehérnek tűnt. Jobb felől néhány épület teteje látszott.

A gyaloghintó-hordozók súlyos léptei alatt csikorgott a szélhordta homok a széles, lapos kövekkel kirakott ősi úton, amelyet még a piramis építésekor raktak le. A piramis közeledett, egyre inkább környezete fölé magasodva, már az egyes lépcsőfokokat is megolvashatták rajta. Oda tartottak, ahol néhány alacsony, satnya fa jelezte a bejáratot. A fák árnyékában állt az őr apró, magányos kunyhója.

A menet közeledett a hatalmas mészkődarabokból rakott falhoz. A széles, s majd négy embernyi magas négyszögletes mellvéddel szegélyezett fal azt az érzést keltette a szemlélőben, hogy örökkévaló és megingathatatlan. A házikóból két sötét alak ugrott elő és rémülettől reszketve hullott a porba a fáraót meglátván. A kísérők fáklyát gyújtottak. Dedefre szótlanul kiszállt a hordszékből, és testőrei között belépett a kapun a főpap nyomában. A kapu hatalmas ovális oszlopokkal szegélyezett folyosóba torkollt. Ezek az oszlopok is papirusztörzsekre emlékeztettek. Az oszlopsorban sötétség uralkodott, amelybe csak itt-ott tört be a holdfény egy-egy keskeny sugara. A folyosó tágas, sima udvarra vezetett; a kövezetet itt is vastag homokréteggel hordta be a szél. A kövek közt egy-egy terebélyes, csomós törzsű szikomorfa búslakodott. Az udvar hátsó részét a hatalmas piramis foglalta el. A zajtól és a fáklyák fényétől megriadt ragadozó madarak vijjogva emelkedtek a levegőbe. Baglyok szeme tüzelt a tető és a falak árnyas zugaiból, denevérek repkedtek az udvarban ide-oda.

A főpap, aki magára vállalta a vezető tisztét, jobbra kanyarodott, majd vissza, s egy rövid átjárón bevezette a fáraót Heb-szed³⁰ templomának második, az elsőnél kisebb udvarára. E templom Zoszer harminc éves uralmának emlékünnepére készült. Ezt az udvart Zoszer családtagjainak síremlékei töltötték be, úgy álltak sorban kőtalapzataikon, mint egy-egy jókora, púposra tömött láda. Négy karcsú oszlop, – mint a pálma törzse – tapadt minden síremlék homlokzatára.

Titokzatosan és komoran álltak ezek a súlyos tetővel lezárt ládák, amelyek közepén egyetlen szűk ajtó látszott. És őrizték magukban Zoszer, a nagy uralkodó egy-egy rég eltávozott kedves halottját, összes vagyonával egyetemben.      Heb-szed templomát elhagyva, egy újabb szűk átjárón áthaladva eljutottak közvetlenül a piramis keleti falához. Jobbra a fal. mögött szikomorfák hajlongtak a szélben, s a fák árnyékán túl két újabb síremlék masszív fehér oszlopai emelkedtek – a fáraó leányáé, Int-Ka-Sz hercegnőé, és anyjáé, Nimaat-Hapié. A falra, a piramis sarkához egészen közel, hatalmas oszlopok tapadtak, amelyeket óriási, kitárt szárnyú keselyűk koronáztak, s minden madár mellén kerek nyílás sötétlett. A szél, amint belecsapott ezekbe a nyílásokba, fájdalmas keserűséggel telt mély, jajgató sóhajt, hallatott. Úgy tűnt, mintha a síremlék fala örökké siratta volna a benne eltemetett két halott asszonyt.

Dedefre őszinte csodálattal adózott a dicső építő, a nagy Zoszer bölcs orvosa, első tanácsadója, a végtelen tudású Imhotep találékonyságának.

A piramis talapzatának északi oldalán állt magának Zoszernak a temploma. Az éjszakai látogatók jöttének zajára néhány majdnem mezítelen pap bújt elő onnan, de nyomban sietősen és szótlanul vissza is húzódtak a kapu sötét boltozatába.

A főpap a feketére, kékre és aranyra festett oszlopok között kanyargó úton bevezette a fáraót a templom belsejébe.

Észre sem vették s máris a piramis hatalmas kőhegyében, jártak. Előttük hosszú folyosó torka sötétlett; az vezetett a fáraó szarkofágját rejtő kamrába. A pap egy vörös gránitból készült óriási kőlap előtt állt meg.

A baloldali falat a fáraó domborművű képmása foglalta el, egyik kezében feje fölé emelt buzogánnyal. A főpap megnyomta a buzogányt. A domborművű gránitlap erre elfordult és mögötte újabb üreg feketéllett. Széles lépcsők vezettek benne lefelé. A főpap ment elöl és fáklyával megvilágította az utat a fáraónak. Dedefre óvatosan lépkedett a nyomában, testőreire támaszkodva. Végül is tágas, négyszögletű terembe értek, amely épp a koporsót őrző karma alatt feküdt, magába a sziklába vágva.

Dedefre megparancsolta szolgáinak, hogy húzódjanak vissza a folyosóba és mikor egyedül maradt a pappal, körülnézett.

A föld alatti terem falát zöldre festett, közepükön bemélyedő égetett agyaglapok borították, melyek most százszorosra erősítve verték vissza a fáklyák fényét.

A mélykékre festett boltozatos tető arany és ezüst figuráival úgy hatott, mintha a végtelen égbolt borult volna föléjük. A baloldali fal bemélyedésében volt Zoszer mészkőszobra.

A nagy fáraó egyszerű trónszéken ült, állát magasra emelte, egyik kezét melléhez szorítva, a másikat könnyedén térdén nyugtatva. Fejét a királyi kendő keretezte, csak egészen, durván kifaragva. Kiálló arccsontú izmos arca, alacsony homloka, kiugró orra, erős álla és duzzadt, nagy szája erőt, hajlíthatatlan akaratot sugárzott. Nagy, mélyen ülő szeme fekete, félig áttetsző kristályból volt, szembogarai ezüstből, a szeme fehérje zománcból. A reszkető fáklyafénytől most félelmetesen villogtak ezek a szemek. Sötétbarnára festett keze és arca élesen elütött a fehér kőtől.

A Fekete Föld két fáraójának pillantása találkozott.

Dedefre zavartan, riadtan fordult el a szobortól, s arra nézett, amerre Zoszer mozdulatlan pillantása szegeződött. A szemben levő falon fehér fajanszlapokkal keretezett sólyom alakú csiszolt kőtáblán mélyen bevágott vörös hieroglifák látszottak.

Kétoldalt egy-egy ősi, csodálatosan megmunkált, egyetlen darabból faragott vékony hegyikristály-váza állt. Maat istennő³¹ nevének jelével. A vázák mellett két óriás bronz sólyom – Horusz madarai – aranyból öntött fejjel, vöröskőből faragott szemekkel. A gazdagon díszített, aranykoronákkal ékesített két madár tökéletes szimmetriában ült egymás felé fordítva görbe ragadozó csőrüket, s olyan élethűek voltak, hogy akaratlanul is el kellett hinni; valóban léteznek ilyen hatalmas sólymok. Kidülledő vörös szemük fényesre csiszolva, elevenen csillogott.

Dedefre rekedt hangon szólalt meg:

– A felírás szent jelekkel van írva, neked ismerned kell. Olvasd!

A főpap folyékonyan olvasta a sajátságos jeleket, amellyel azokat a feljegyzéseket írták, amelyek titkát meg akarták őrizni a be nem avatottak fürkésző kíváncsiságától. A fülledt levegőjű föld alatti kamra sötétjében úgy hangzottak szavai mintha maga a több mint száz éve halott Zoszer mondaná tollba végakaratát:

„…Palotámban a legnagyobb aggodalomban éltem, mert a folyó vize hét évig nem emelkedett, és az országot nagy nyomor sújtotta. Végül is összeszedtem szívem és megkérdeztem a bölcs Imhotepet, hol a Hapi³² bölcsője és miféle isten ott az úr. Imhotep így válaszolt: „Az istenhez kell fordulnom válaszért. El kell mennem Thoth templomába és elmélyedni Ra lelkébe.” Hamarosan visszatért, és beszélt a folyó felemeléséről és mindarról, ami ezzel kapcsolatos, olyan csodákat tárt fel előttem, amilyenekhez még egyetlen király sem találta meg az utat…"

A főpap szünetet tartott. A fáraó gyorsan megkérdezte.

– Hát Neterhet–Zoszer nem járt azon a csodálatos úton, melyre az erre méltók léphetnek? Miért csak a legnagyobb bajban tárta fel előtte a bölcs a titkot?

A pap pillantása súlyossá vált és áthatóvá, és úgy szúrta tekintetét a fáraó szemébe, mintha kopja lenne.

– A hatalmas tudás… – mondotta lassan, súlyosan ejtve a szavakat –, veszélyes, ha olyanok birtokába jut, akiknek szíve méltatlan rá. S ha a király nem az isten útját járja, a bölcs még sok mindent jóvá- tehet…

Dedefre mélyet lélegzett, s haragra gyulladt.

A pap sietve befejezte mondanivalóját:

– A bölcs Imhotep sok mindent elárult a királynak a baj órájában. Előbb erre nem volt szükség.

Dedefre visszatartotta a kitörni készülő indulatát, és intett a papnak, hogy olvasson tovább. A pap beszéde nyomán csodálatos, távoli országok titkai tárultak fel a fáraó előtt; Megtudta, hogy a birodalmának életet adó hatalmas folyó korántsem a Nagy Félkör két barlangjából folyik ki, hanem sokkal messzebb délen a végtelen mocsarak vidékén ered, és van még egy másik folyó is, melynek áttetsző kék vize a titokzatos Ta–Nuter hegyről zúdul alá³³, s a Hapi utolsó, hatodik zuhatagán túl egyesülnek. Punt földjén az áradás idején nap mint nap rendkívüli erejű záporok hullanak az égből, s ez duzzasztja tizenkét könyöknyire a kék folyót – ettől függ az élet a fáraó birodalmában. Ha csak két könyökkel alacsonyabb a víz, Kemt népe abban az évben éhezni fog.

Hat hatalmas kőlépcső (zuhatag) vezet oda, ahol a két folyó találkozik. Az első az, amelyik Kemt határán Neb-szigetén emelkedik.

Még azt is megtudta a fáraó, hogy a világ hatalmas, és sokféle nép lakja. A keleti sivatagon túl, két nagy folyó³⁴ völgyében olyan nép él, amely tudásban nem marad mögötte Kemt népének. Kemt fölött, a Zöld-tengeren van egy nagy sziget, melyen hatalmas város épült.³⁵ Ennek a városnak titokzatos lakói a falakat megfejthetetlen írással borították és csodálatosan élethűre mintázott állat- és emberalakokat alkottak.

Zoszer arra inti utódait, hogy gondoljanak ezekre a népekre. „A Fekete Föld országa, ha nagy bajba kerül, ezek ellen az országok ellen fordulhat, leigázhatja népüket, és megkaphatja kincseiket” – olvasta a pap.

„Fáradságosak a föld útjai – csak a Nagy Félkör, amelyen túlra csak a legbátrabbak juthatnak el, köti össze mérhetetlen messze a földeken élő embereket. Kemt jövendő boldogsága a Nagy Félkör meghódításától függ. Az ország bölcsessége: a nagyvilág megismerése, ereje: pompás és nagyszámú hajóhada. Építsetek hát hajókat, amelyekkel legyőzhetitek a tengert…

Erősítsétek meg szíveteket és kövessétek azt az utat, amelyet Imhotep bölcsessége tárt fel előttem…”

A fáraó egyszerre úgy érezte, hogy a levegő kibírhatatlanul fülledtté sűrűsödött. A fáklyák reszkető, a fényes fajanszlapokról százszorosan visszaverődő fénye, Zoszer merev, komor pillantása, az aranyfejű óriásmadarak csillogó, tűzvörös szeme, a pap ünnepélyesen lassú hangja, kövekként hulló szavai… Dedefre úgy érezte, hogy egyre kisebbé zsugorodik ő, az istenített fáraó, ott áll, mint egy kisfiú a végtelen tenger partján, és szomjas szemekkel kémleli az ismeretlen, távoli szemhatárt… A fáraó ismerte a papok hipnotikus erejét. Hirtelen összeszedte minden akaratát és keményen toppantott a földön.

– Mindent elolvastál? – kérdezte a papot, aki összerezzent a hangjára.

– Mindent, hatalmas uralkodó – válaszolta sietve. Égő szeméből kialudt a tűz, szája körül mély barázdák mutatták, hogy fáradt.

Fegyvercsörgés hallatszott, a testőrök mozgolódni kezdtek a folyosón. Dedefre még egy utolsó pillantást vetett a titokzatos föld alatti teremre és elindult a kijárat felé.

Odakinn tiszta, ragyogó reggel fogadta. A vakító napfényben, a csillogó sugarakban fürdő fehér piramis lábánál szinte álomnak tűnt a zöld színű föld alatti kamra.

A fáraó kegyesen intett a főpapnak, aki tiszteletteljes testtartásban megállt a templom bejáratánál.

– A kincstárnokomat fogom délre küldeni, Puntba és még távolabbra is, a szellemek országába, hogy kutassa fel a Nagy Félkör vidékét… Meg vagy elégedve?

A pap némán meghajolt a fáraó előtt.

– Akkor még csak egy kérdésemre felelj, tudod-e, hol van Thoth temploma, melyben a titkos könyveket, terveket és a távoli országokból hozott dolgokat őrzik?

– Thoth isten temploma, nagy fejedelem, amelyben a terveket és „Ra lelkét” őrzik, a bölcs Imhotep titka…

– Előtted ismeretlen ez? – kérdezte éles hangon a fáraó, átható pillantást vetve a főpapra.

– Én csak egy porszem vagyok a nagy bölcs lába nyomában – válaszolta higgadtan a pap.

A fáraó elfordult és magához intette a gyaloghintó hordozó rabokat. A pap kikísérte az uralkodót a külső kapuig, s ott ismét megállt, mellén keresztbe téve karjait.

Mozdulatlan szoborként állt ott, pillantását a lassan távolodó hordszékre függesztve.

A hordszék mellett két ágyékkötős ifjú lépkedett, kezében hosszú nyélen himbálózó félkör alakú legyezővel, melyet úgy tartottak, hogy a fáraó feje mindig árnyékban maradjon. A legyezők arany szegélye, a hordszék aranyozott rúdjai és a testőrök fényes rézfegyvere vakítóan csillogott az erős reggeli napban.

Amikor a menet eltűnt a fehér falú város első házai közt, a pap sarkon fordult, és mélyen elgondolkozva visszament Zoszer templomába.

A templom papjai előjöttek és körülvették. A legidősebb tiszteletteljesen meghajolt előtte.

– Azt akarod kérdezni, hogy miért mutattam meg a fáraónak a titkos kamrát, ugye? – kérdezte a főpap, elébevágva az aggastyán kérdésének.

– Úgy van, bölcs Men-Kau-Thoth?

– Hogy engedelmessé tegyem a fáraót, és ismét mi, Thoth szolgái legyünk, a leghatalmasabbak! – felelte a főpap hangosan. – Hiszen Thoth szolgái egyre inkább elvesztették a hatalmat. A fáraó – élet, erő, egészség – fiatal A bölcsesség atyjának. Imhotepnak; tanácsa – mert hiszen ő és nem más beszélt Zoszer ajkaival – arra az útra tereli, amely helyes és nekünk kedvez. Mert különben… Ra papjai régóta arról ábrándoznak, hogy Kemt a Napisten birodalma legyen. Éppen elég ideje harcolunk velük a hatalomért és a gazdagságért, s hogy ismét a mi istenünket tiszteljék legjobban. miként Narmer korában.³⁶

– Hallottam és bezárom ajkam – felelte halkan az öreg pap,

– Igazad van. Bölcs vagy, miként a papok Nagy Mesteréhez méltó…

Eközben az elcsigázott fáraó hordszéke himbálózásától mindjobban elálmosodva a látottakra és hallottakra gondolt. Zoszer végrendeletének arasznyi hieroglifái állandóan ott táncoltak fáradt szeme előtt.

„Hajókat építtetek, sok hajót… Mindegyik száz könyök hosszú lesz. Akkor majd közel hozom a Zöld-tenger birodalmait a Fekete Föld országához és az Iaa országát, amely az Azúr vizeken túl fekszik.³⁷ Leigázom a gyávákat, meghajlítom a kóbor népek derekát, és kényszerítem őket, hogy a Fekete Földnek dolgozzanak…”

A nagy palota kapujában felhangzó üdvözlet félbeszakította gondolatait.

A kapu fölött hosszú rudakon zászlók lobogtak. A bejárat felett a vörös gránitlapok azt jelezték, hogy ez az északi kapu.

A fáraó elvégezte a szertartásos mosdást, aztán pihenni ment, de előbb megparancsolta, hogy küldjék be hozzá a csatit, vagyis az építőmesterek fejét, és az Isten kincstárnokainak egyikét (két ilyen tisztséget viselő alattvalója volt).

Mikor rövid pihenés után átlépte tróntermének küszöbét, már mindkét főúr ott várta urát. A fáraó intésére elsőnek az Isten kincstárnoka, Baurdzsed lépett elő.

A kincstárnok meglepően fiatal ember volt. Sima, bronzbőrű teste élesen elütött egyszerű fehér derékkötője színétől, tarka gallér simult nyakára és vállaira. A rövid paróka göndör fürtjeivel keretezett széles arca, görbe orra, kemény vonású szája erős akaratról és kifogyhatatlan energiáról tanúskodott.

Földre borult a fáraó lába előtt. A király különös kegyének jele volt, hogy kincstárnoka megcsókolhatta a lábát – nemcsak a lába előtt a port, ahogy ez különben szokásos volt. Dedefre ezután megengedte, hogy térdre emelkedjen és úgy várja a trón lábánál, hogy megszólaljon, a fáraó.

– Te már meglátogattál, idegen országokat és áthaladtál ismeretlen területeken – kezdte az uralkodó. – Felséges szívem elégedett, mert a Zöld-tengeren túlról húsz hajót hoztál cédrusfával megrakva a templomok és paloták építéséhez. De jártál a Kígyós Tavaknál³⁸ és Dél Kapujánál is. Most Punt földjére fog vinni az utad: légy az én szemem a szellemek előttem is ismeretlen országában. De Puntból még tovább kell nyomulnod dél felé, egészen a Föld széléig – a Nagy Félkör partjaira. – Dedefre elhallgatott, és várakozásteljesen nézett Baurdzsedra.

Az összerezzent, s amikor felemelte fejét, látszott, hogy arca elhalványodott, izmai görcsösen vonaglottak. De szinte egy szempillantás alatt úrrá lett magán a fiatal férfi és ismét lehajtotta fejét.

– Az útvonal megválasztását rád bízom – folytatta a fáraó. – Akár az Azúr vizeken indulsz, akár Babat és Iertet³⁹ országain haladsz át, akár pedig a Hapi zuhatagain felfelé. Kérj tanácsot a bölcs Men-Kau-Thothtól… Két nap múlva jelentkezz ismét nálam, s megkapsz mindent, amire szükséged van.

Dedefre most a csatit intette magához, főépítőmesterét.

Baurdzsed sietős léptekkel távozott. A fáraó parancsa teljesen váratlanul érte. Még csak gondolni sem mert ilyen parancsra. A mérhetetlen messzeségbe, a szellemek félelmetes országába vezető ismeretlen út, amely könnyen őt is a szellemek birodalmába juttatja… Elképzelhető-e szörnyűbb vég Kemt fia számára, mint annak a lehetősége, hogy idegen földön, s lelkének örökéletet biztosító szokásos temetési szertartás nélkül pusztulhat el!

Baurdzsed elkábulva és összetörve a folyosó faoszlopának támaszkodott, s úgy érezte, hogy gyengék a lábai. Hosszan állt így, míg végül valamennyire összeszedte magát.

Dedefre és a csati sokáig beszélt még a trónteremben, kettesben maradva –, mert a fáraó mindenkit kiparancsolt, s főemberének megparancsolta, hogy egyszerűen, minden, ceremónia nélkül üljön mellé. A testes, köpcös csati homlokát a nagy megtiszteltetéstől kiverte a verejték, zavarodottan vette le vastag parókáját, s kendőjével törölgette tar koponyáját.

Beesteledett. A fáraó főemberével átment étkezőtermébe, s a vacsora mellett folytatta a beszélgetést.

Dedefre szerette volna kibővíteni az elhanyagolt, nagyrészt elpusztult öntöző-rendszert. A nagy Zoszer végakarata világosan kijelölte számára a dicsőséghez vezető utat. Lám, apja Khufu, akkora piramist építtetett, amekkorát még nem látott a világ, de ezrek átkozták művét, és sírja fölött nem dicsőség, hanem gyűlölet lebeg. Nem, nem ez a dicsőség. A fiatal fáraó érezte, hogy nem tud jobb módot ehhez kitalálni, mint amit Zoszer végakarata parancsol, hiszen abban a Fekete Föld legnagyobb uralkodójának tapasztalatai ötvöződtek össze Imhotep bölcsességével.

Dedefre azt is érezte, hogy sietnie kell. Amióta a Nagy Látóval beszélt, valamilyen megmagyarázhatatlan riadalom lett úrrá rajta. Az oka most már egyre világosabb lett előtte. Mindjobban megértette a különböző – sokszor láthatatlan – erők harcát a hatalomért, gazdagságért, tehát mindazt jobban látta, ami az országban történt. Megértette, hogy e harcban az egyes papi csoportok és egyes főurak szövetsége játssza a főszerepet.

Ha Zoszer útját követi, mellé állnak a tartományok földesurai és Thoth isten papjai. Csakhogy akkor szembeszáll Ba papjainak akaratával, pedig nekik köszönheti trónját! A Napisten hatalmával tisztában volt: papjain kívül a főváros előkelő társadalmát, a hivatalnokok egész hadseregét és még egy nagy erőt: Ptah papjait jelentette. Veszélyes ebbe a harcba belekeveredni. Egy ideig titokban kell tartani szándékait, amíg nincs a kezében döntő súlyú erő.

A csati, ez az óvatos és ravasz főnemes, nem ellenkezett a fáraóval, de igyekezett egy kicsit lehűteni a fiatal uralkodót: felhívta a figyelmét, mennyi megszámlálhatatlan nehézséggel járna az öntözőrendszer felfrissítése a távoleső vidékeken – hiszen úgyszólván minden munkaerőt ide, a birodalom központjába gyűjtöttek, s a határszéli tartományok szinte elnéptelenedtek Pénz pedig – hiába, nincs. A templomok kincseskamrái kiürültek.

Míg a fáraó fő emberével tanácskozott. Baurdzsed bánatba merülve üldögélt magányosan a folyóparton. Az eszébe sem jutott, hogy megkísérelje más döntésre bírni a fáraót, hiszen ez az élő Isten parancsa, A fiatal kincstárnok tőzsgyökeres kemti volt, el sem tudta képzelni, hegy másutt éljen, másutt haljon meg. De vajon miért küldenek rá az istenek ilyen súlyos megpróbáltatást?

Háta mögül halk neszt hallott. A kincstárnok megfordult, és hajójának főkormányosát pillantotta meg. Eszébe jutott, hogy hiszen még tegnap üzent érte. Uaheneb tisztelettudóan meghajolt ura előtt.

– Megzavartam gondolataidat, uram. De küldötted útján te magad parancsoltad…

– Jókor jöttél, Uaheneb. Szükségem lesz rád… Őfelsége élet, erő, egészség – megparancsolta, hogy induljak el délnek, a szellemek birodalmába, és törjek előre egészen addig, amíg csak el nem érem a Föld szélét, a Nagy Félkört.

A kormányos, aki a fáraó nevének említésekor még mélyebbre hajolt, most meglepetésében felegyenesedett és egy pillanatra megtántorodott.

– Magammal viszlek és veled együtt azokat, akik már átkeltek velem a Zöld-tengeren – folytatta Baurdzsed, átható tekintetet vetve a kormányos arcára, abban a tudat alatti reményben, hogy zavart és félelmet fedez fel rajta. De a kormányos uralkodott magán és arcán nyoma sem volt a Baurdzsed kívánta rémületnek.

– Miért nem szólsz, Uaheneb? – kérdezte elégedetlenül a kincstárnok; – Hát téged nem riaszt meg az a gondolat, hogy a Fekete Földtől távol kell meghalnod?

– Valóban félelmetes temetési szertartások nélkül, őseink sírjától távol meghalni, – válaszolta halkan a komor tekintetű kormányos. – Én kis ember vagyok, egyszerű ember fia, az én. sorsom az, hogy engedelmeskedjem… De jól ismerem… régóta él a nép körében az álom a gazdag Puntról, arról az országról, ahol nem kell remegni a félelemtől és az éhségtől, mert sok a föld és az édes gyümölcsöt termő fa… Nincs borzalmasabb, mint útközben meghalni, de annál nagyobb dicsőség sincs, mint kitaposni oda az utat s megnyitni ezt a földet Ta Kem fiai előtt – fejezte be hirtelen mondókáját.

– Jól van – bólintott meglepetten Baurdzsed. – Bátor vagy, és megedződtél a tengeri utakon… Én azonban tegnap más miatt hívattalak, még mielőtt ismertem volna a Magasságos Ház parancsolatát. Most menj haza, majd hívatlak, ha szükségem lesz rád.

A fiatal kincstárnok elkísérte tekintetével a kormányos távozó alakját. A komor, szófukar Uahenebbel folytatott rövid beszélgetés mintha könnyített volna lelkén. Lehet, hogy már nem érezte annyira gyengének, tehetetlennek magát, hiszen eszébe jutott, hogy sok száz hű ember fogja szolgálni az úton, s talán nem is olyan reménytelen a fáraó parancsának teljesítése.

És valahogyan homályosan haragudott is saját magára, ő, a köztiszteletben álló, előkelő hivatalnok valamiben gyengébb volt kormányosánál – az egyszerű kisembernél, aki katonához méltó bátorsággal és férfiassággal fogadta a félelmetes parancsot.

Miután kissé megnyugodott, lassú léptekkel elindult a háza felé.

Ifjú feleségének kétségbeesett sírása azonban ismét felkavarta a lelkét. Nem titkolhatta el előle a szörnyű valóságot.

A fiatal nő, miután a könnyei elapadtak és kedves hangja egészen berekedt a keserves zokogástól, magára kapta köpenyét, s húzta magával a férjét, hogy együtt kérjék a templomban az istenek segítségét.

Mintha villám sújtotta volna földre őket, úgy terültek el a homályban derengő szentélyben az állatfejű istenszobrok előtt, s könyörögve kérték: mentsék meg Baurdzsedet szörnyű sorsától, változtassák meg a fáraó szándékát.

A feketére és sötétvörösre mázolt, félelmetes állatisten-szobrok ijesztő mozdulatlanságban ültek a fiatal párral szemben. S mindketten akaratlanul is szinte megkönnyebbülten sóhajtottak fel, amikor ismét kiléptek a napsütésbe, a sürgő-forgó emberek közé, s maguk mögött hagyták a riasztó, sötét szentélyt, ahol oly kicsinek és tehetetlennek érezték magukat, s ahol nem nyertek enyhülést a papok kenetes szavaitól sem.

A fiatal férfi bánata csak súlyosbodott, amikor napnyugtakor visszatért asszonyával gazdagon berendezett, szép otthonába. S ha tudta volna, mi történt ezalatt Uahenebnek a város túlsó végén levő kis kunyhójában, ismét elégedetlen lett volna önmagával. Amikor a hazatérő kormányos elmondta feleségének, hogy hová kell hajóznia, az asszony az első pillanatban elsápadt, de gyorsan úrrá lett magán. Ez a még erős, negyvenes éveiben levő asszony, aki három gyermeket nevelt fel, bőven hozzászokott már az egyedüllét gondjaihoz, hiszen Uaheneb többet volt a tengeren, mint odahaza. Most azonban más volt a helyzet: most félelmetes veszély fenyegette a gazdagnak igazán nem mondható, de azért a nélkülözést sem ismerő kis családot. Az asszony mégis igyekezett eltitkolni férje elől kínzó aggodalmát, hiszen tudta, hogy ezzel sem rajta, sem magán nem segít.

Amikor férje lepihent, nekiállt sütni-főzni, ismét sört töltött a hasas korsókba, és sorrajárta a szomszédokat, hogy meghívja őket a búcsúlakomára. S aznap este sokáig nem ült el a vidám zaj Uaheneb házában: felemlegették az együtt átélt megpróbáltatásokat, találgatták a kormányos előtt álló út esélyeit, s sorra elénekelték azokat a víg nótákat, amelyek a legjobb vigasztalói a tengerészeknek, földművelőknek és a karavánok hajtóinak, akik annyiszor átkeltek a halott sivatagokon.

A kétségbeesett jajszó, a könnyek és az imádság sem segített, és Baurdzsed a kijelölt órában megjelent a fáraó színe előtt. Men-Kau-Thothtal. Thoth isten főpapjával folytatott hosszú beszélgetése megerősítette Baurdzsed lelkét, és most már inkább reménykedett a visszatérésben – jóllehet a házában úgy búcsúztatták, mint aki biztos halálba indul.

– Megparancsoltam az északi tartományok kincstartójának, hogy mentsen fel téged tiszted gondjai alól – kezdte a fáraó.

Baurdzsed nem válaszolt.

– Melyik utat választottad? – kérdezte halkan Dedefre.

– Úgy terveztem, hogy felfelé indulok – válaszolta Baurdzsed –, de a bölcs Men-Kau-Thoth lebeszélt róla. Az Azúr vizeken fogok hajózni, így rövidebb az út…

A fáraó jóváhagyólag bólintott.

– Rabszolgáimnak megparancsolom, hogy mindenben járjanak kezedre. Küldd előre Szuu kikötőjébe⁴⁰ a parancsomat, hogy a legjobb hajókat kormányozzák oda a Kígyós Tavakról, és álljanak készenlétben. Vidd magaddal a legjobb rabszolgákat és a legbátrabb katonákat, de csak olyanokat, akik már jártak tengeren, azonkívül fegyvert, élelmet és annyi kincset, amennyire szükséged lehet. És ne késlekedj az indulással, hiszen az út beláthatatlanul hosszú. Még Kemt egyetlen gyermeke sem merészkedett el odáig. Azt akarom, hogy mielőbb visszatérj. Ha a szegények megtudják, hogy megtaláltad az istenek országába vezető utat, ismét reménykedni fognak, s ha a gazdagok meglátják a kincseket, amiket magaddal hozol, megnyugszanak, s nem vágynak a fáraó aranyára. Akkor a világ végéig terjed már a Fekete Föld hatalma, s a kincsek úgy ömlenek hozzá, mint a Hapi vize. A messziföldről hozott kincsek hamarább visszaadják az ország hatalmát, mint a hosszadalmas és áldozatos gát- és csatornaépítés. Ezért olyan fontos az utad. Légy bátor, mint Kemt fiához és rangodhoz illik. S ne félj, megöleled még gyermekeidet. Gondoskodom róla, hogy amire megöregszel, síremléked méltó legyen hozzád.

Baurdzsed a fáraó lába elé borult, megköszönte kegyességét és eltávozott.

Jókora tömeg gyűlt össze a kopott, letöredezett lépcsőkön, melyek a piactérről vezettek le a folyóhoz. A három nagy teherhajó lassan eltávolodott a parttól és kiúszott a folyó közepére. Az evezősök keményen dolgoztak, hogy leküzdjék az erős sodrást, s egyenletesen lecsapó, hosszú sárga evezőik nyomán magasra fröccsent a víz. A cseppek megcsillantak a napsugárban.

A kikötőben összegyűlt emberek csoportokba verődve álldogáltak, külön a papok és a hivatalnokok, külön a katonák. A teret és a partot sűrűn belepte az egyszerű kereskedők, parasztok, rabszolgák tömege, akik csak az imént; végeztek a rakodással. De valamennyiüket egyaránt felizgatta a váratlanul elindított, példátlan expedíció híre. Mindenütt izgatottan tárgyalták az utat A sok ember szava hol elhalkult, hol pedig valósággal orkánná nőtt. Az előkelő urak és papok, akik a kikötő északi részén álltak ilyenkor rosszallóan húzták össze szemöldöküket.

Sokan részvétteljes, sajnálkozó tekintettel kísértek a hajókat, mert biztosan hittek a bátrak elkerülhetetlen pusztulásában. Mások úgy vélekedtek, hogy egész biztosan viszontlátják őket. Akadtak olyanok is, akik irigyelték a távozókat, és sajnálták, hogy nem lehetnek köztük –- ezek főleg a szegény iparosok és a kertészek közül kerültek ki, annak is a fiatalabbjából, akik még nem törődtek bele a nehéz, egyhangú mindennapi munkába.

Hallgatagon és elkeseredett tekintettel nézték a tovatűnő hajókat – azokat a hajókat, melyek átlépik az átkozott ország határait – a rabszolgák, most ezerszer jobban érezték a fogság nyomorát, szenvedéseit – a szabadság édességét.

Valahányszor egy-egy túlságosan merész kiáltás hangzott el, az emberek riadtan tekintettek hátra, ahol a város fölé emelkedő palota erkélyén, a magas rudakra erősített baldachin homályában láthatatlanul ott volt maga az Eleven Isten, akinek még csak a nevét sem merészkedtek ajkukra venni Kemt fiai.

Valamennyi árbocon – melyek két-két, felül összeácsolt, hosszú gerendából álltak – hatalmas négyszögletes vitorla feszült. A hatalmas termetű Nehszi, a vitorlamester, aki ott ült a hajó magas tatján, meghúzta a köteleket, és a vásznakat domborúra dagasztotta a szél. A néger kormányosok rádőltek a kormánylapátokra, melyek párosával függtek a tat két oldalán. A hajók most már gyorsan távolodtak a fehér falú várostól.

Baurdzsed a vezérhajó tatján állt, és szomorú szemmel búcsúzott a várostól. A házak körvonalai lassan elmosódtak és homályba vesztek. Már vagy egy órája haladtak felfelé a folyón, amikor egy kanyar után végképp eltűntek előle a városszéli kertek és ligetek magas pálmái. A folyóvölgy délnek fordult, eltűntek jobb kéz felől a vöröses szakadékos sziklák, széles, alacsony partok között úszott a hajó délnek, egyre csak délnek…

Egy napja, két napja, majd már egy hete úsztak; falvak, városok suhantak el mellettük, vöröses sziklák váltakoztak síkságokkal, míg végül már semmi sem törte meg a lakatlan mocsarak nyugalmát, sem az izzó nap tüzében alvó nádrengeteget. Szüntelenül fújt az északi szél – Kemt barátja –, csak hajnaltájt ült el, de a reggeli órák után ismét belekapott a vitorlákba.

A téli áradás még messze volt, s ilyenkor nem tanyázott olyan tömérdek madár a nád között. Most csak egy-egy kecses kócsag emelte karcsú nyakán szép fejét a magasba, s nézett okos szemével a hajók után. Néha Thoth szent madarai⁴¹ tűntek fel a légben szögletes, nehézkes szárnycsapásokkal – a tengerészek nagy örömére, mert ez szerencsés utat jósolt. Volt, hogy egy-egy lefelé tartó hajóval találkoztak, ilyenkor addig kiáltoztak át az emberek, amíg csak el nem tűntek egymás szeme elöl. Baurdzsed hajói a két ország⁴² negyvenkét tartományából már tízet maguk mögött hagytak.

Feljebb a folyó ismét kiszélesedett, s kelet felé fordult: itt kezdődött az Antilopok tartománya. Ezen a vidéken az antilop különféle fajait ősidők óta háziállatként tartották.

Egy helyütt kőfejtő nyílt a folyóra, amelyben, tömérdek rabszolga, dolgozott. Egészen lenn a parton követ fűrészeltek. A hatalmas, otromba szikladarabokat felaprózták és simára csiszolták, szabályos kőlapokká és gerendákká formálták. Hosszú rézfűrészükön meg-megcsillant a nap, amint szaporán, nagy csikorgással belevágtak a kövekbe. Kettő húzta őket, egy meg állandóan nedves homokot szórt rájuk, A meztelen rabszolgák fekete és bronzbőrű teste fénylett a verítéktől.

Oldalt egy rabszolgát botoztak: kettő ütötte, másik kettő meg a két lábát és karját szorította a forró homokra.

Baurdzsed útitársai közömbösen nézték a megszokott látványt; Kemt földjén a rabszolgát és hadifoglyot „élő halottnak” nevezték, köztük és az igazi emberek között ott feküdt a halál árnya, hiszen nem adatott meg nekik még az a jog sem az élethez, amivel a romek, Kemt igaz fiai bírtak.

A hajók a bal part felé húzódtak, ahol lassúbb volt a folyó sodrása. Vékony, hosszú szárú papiruszok és nádszálak nézegették a csendes vízben magukat. A víz tisztábbá, vált. Egy helyütt hirtelen szétnyílt a nádfal, s két összekötözött papíruszszár-kötegekből készült csónak tűnt elő. A csónak tatja magas volt, a lúdnyakhoz hasonló ívű, az orra hosszú. Az elsőn, amely a hajókhoz közelebb volt, méltóságteljes tartású, szakállas férfi állt, kezében kopjával – figyelmesen kémlelve a sűrűséget. A másikon pedig karcsú ifjú, kezében felhúzott görbe íjjal. Mindkét csónakot egy-egy sötét testű, idős núbiai hajtotta, féltérdre ereszkedve a jármű orrában, s hosszú rúddal taszítva a folyó fenekét.

A szakállas férfi szemét a közelgő hajókra függesztette. Baurdzsed felismerte benne az Antilopok tartományának főnökét, Szennodzsemet. A csónakok gyors iramban közeledtek a hajóhoz,

Ebben a pillanatban a túlsó partról kiáltások hallatszottak.

A kőbányában, ahol a rabok a követ, fűrészelték, tarka hosszú köpenyes felügyelők szaladgáltak korbáccsal a kezükben. A botbüntetésre ítélt ember kitépte magát kínzói erős kezéből, s egy szempillantás alatt a folyóba vetette magát. Jó úszó lehetett, mert erős karjaival könnyedén szelte a folyó sárgás, sima tükrét. Krokodiloknak nem látszott nyoma sem – vagy nem vették még észre az embert a vízben, vagy talán errefelé kevesebb is volt belőlük. A menekülő hamar elérte a folyó közepét, sőt már a bal partot is megközelítette. Közvetlen a hajó mellett úszott el, Baurdzsed könnyen megállapíthatta, hogy líbiai: világos bőrű, kék szemű ifjú, arca a fiatal líbiaiakra jellemző; elragadóan szép, szinte lányos bájú, amelyet most eltorzított az erőfeszítés, hogy minél gyorsabban biztonságba kerüljön.

Az úszó most egy vonalba került a két csónakkal, amelyek elzárták előle a partot A másodikban álló ifjú – nyilván Szennodzsem fia – gyorsan megfeszítette az íj húrját, és a következő szempillantásban a biztos és könyörtelen kéz küldte nyílvessző mélyen belefúródott a líbiai hátába. A szökevény fojtott kiáltást hallatott, s tágra nyílt szemét kétségbeesetten függesztette a csónakra, aztán néhányat rándult a teste, és a szép rabszolga eltűnt a víz alatt.

A tartományfőnök fia büszke mosollyal fordult atyja felé, de az összehúzott szemöldökkel, szemrehányó hangon mondta:

– Rosszul tetted, fiam! Tudod, hogy sok rabszolgára van szüksége az országnak. A te korodban nem szabad már egy férfinak ilyen meggondolatlanul lobbanékonynak lenni.

– De tiszteletreméltó atyám, ha csak egy percet kések, már eltűnik a nád közt – mentegetődzött a fiú.

Szennodzsem titkon elmosolyodott:

– Ej fiam, hát nem tudod, hogy ebből az országból nincs hová szökni . Nyugatról a rettenetes homokhegyek határolják, ez a szerencsétlen még csak egy napot sem bírt volna ki a lángoló földön. Keletről a mocsár, vizeink telve krokodilokkal; távolabb a bozótosban meg oroszlánok és hiénák. Két nap sem telt volna bele, és a szökevény vagy elpusztul, vagy inkább önként lopódzik vissza a rabságba, semhogy a vadállatok zsákmánya legyen vagy éhen haljon.

A fiú bűntudatosan hajtotta le a fejét, mire az apja megenyhült hangon folytatta:

– Hibáztál, de legalább tanulj belőle. Most pedig ne szomorkodj, fogadjuk jó kedvvel az Isten kincstárnokát.

A tartományfőnök kapaszkodott fel elsőnek Baurdzsed hajójára, ahonnan tucatnyi szolgálatkész kéz nyúlt felé, hogy segítse.

Baurdzsed egy teljes napig pihent Szannodzsem dús kert mélyén rejtőzködő házában.

Szülőföldjén már csak rövid útja volt, mindössze öt napi hajóút választotta el Kemt ősi királyainak székvárosától. A folyó ott nagy kanyart ír le, s háromszázezer könyöknyi hosszan egyenest kelet felé folyik. Az életadó Hapi itt mélyen bevágódott a Fekete Földet az Azúr vizektől elválasztó sivatagba, s a tengert alig négyszázezer könyöknyire közelíti meg. A nagy kanyar csúcsától vezetett az egyetlen út a tenger felé, s tovább északkeletnek, az ősi rézbányákhoz.

Ezt az utat nagyon ritkán használták, talán tíz évben egyszer tette meg egy-egy jól felfegyverzett katonai karaván. A sivatagi út rendkívüli nehézségeket rejtett magában.

Kemt fiai csak végszükségben szánták el magukat arra, hogy belépjenek ebbe az izzó pokolba. Még a nagy Zoszer is hiába kísérletezett azzal, hogy a borzalmas út mentén kutakat fúrasson – pedig sok-sok ember fizetett életével e próbálkozásért.

Az utolsó előkészületek négy napot vették igénybe. Előbb a teherkaravánt indították útnak: háromszáz szamarat, főleg vízzel teli bőriszákokkal megrakva. Baurdzsed embereivel éjféltájban készült elindulni.

Lágy rózsaszín alkony terítette leplét Kemt dicső földjére. Baurdzsed mindenkit elküldött, s egymaga kiment a folyópartra. A szél elállt, a szemben levő parton épült kunyhók, mintha csak kartávolságra lettek volna – olyan tükörsima volt a víz.

A szabad földművesek többedmagukkal vagy magánosan siettek otthonuk felé a pálmák és szikomorfák árnyékában. A rabszolgák felügyelőik kíséretében egyetlen nagy csoportban vonultak magas kerítéssel körülvett szállásukra. Az alacsony domb felől, amelynek oldalában szőlőtőkék zöldelltek, hol víg, hol bánatos dallam, s néha egy-egy jóízű nevetés hallatszott. Meztelen rabszolgák hordták párosával a hajlós botokra akasztott, frissen lepecsételt boroskancsókat.

Távolabb nagy por kerekedett, majd lassan hosszú szarvak és sima, sárgásszürke hátak tünedeztek belőle elő: a pásztorok terelték haza az oryx-antilopcsordát. Leghátul két pásztor hozta nagy kosárban az aznap született apró antilopokat, az anyaállatok nyugodtan baktattak mellettük, csak ha egy-egy idegen jött szembe, akkor tekintgettek kölykeik felé aggodalommal.

A folyó felől hangos kiáltozással hajtották haza a kisfiúk a darvakat.

Tréfálgatva, nagyokat kurjantva tértek haza a vadászok, pórázon vezetve a hiénákat,⁴³ a hegyes fülű, szürkefoltos kutyák előttük szaladgáltak.

Néhány csónak indult az innenső part felé, volt, amelyikben egy-egy antilopot vagy kecskét szállítottak át a közösen őrzött csordából; az állatok nyugodtan, közömbösen hevertek a csónak alján.

A békés alkonyati kép ismét felébresztette Baurdzsed bánatát. Tudta, hogy utoljára látja szülőföldjét beláthatatlanul hosszú és bizonytalan útja előtt. Még ma éjjel elindul abba az országba, ahova Ta-Kem egyetlen fia sem tette be még a lábát. Ismeretlen emberektől lakott, ismeretlen vadállatokkal fenyegető ország… A fáraó parancsa szent. Akármi történik is vele, nincs más választása, minthogy végrehajtsa.

Meztelen hátát égette a rátűző nap. Megfordult hát, és tekintete, mely az imént még a gondosan megművelt kertek és földek, üde látványán pihent, fekete hasadékokkal barázdált vörös sziklákba ütközött. Két sziklafal vezetett ott a folyópartra, mint valami szélesre tárt kapu, mely messze kelet felé egyre szűkülő terméketlen sziklafolyosóban, folytatódik, s végül is belevész a forróságtól remegő homályos levegőbe. Egyetlen hang sem hallatszott arról, egyetlen fa sem enyhítette a kietlen látványt… Néhány óra múlva Baurdzsed társaival együtt ott fogja róni a keleti sivatagot szegélyező hegyeken átvezető, hőségtől izzó völgy vörös homokját.

Dal csendült a folyó felől, majd hangos nevetés fröcskölés. A falu fiatalsága ment le a folyóra fürdeni, hogy még megszáríttathassa testét a nap utolsó sugaraival.

Baurdzsed ismét a folyó felé fordult, és megpillantotta néhány, tiszteletteljes távolságban megállt tisztségviselő emberét. Azért jöttek, hogy jelentést tegyenek az előkészületekről, de nem merték megzavarni gondolataiba merült urukat. Baurdzsed mélyet lélegzett a folyó felől áradó hűvös, párás levegőből, majd felállt és lassan elindult emberei felé.

Még egy utolsó korty víz az életadó drága folyóból. Nem gazdagon díszített pohárból, hanem ahogyan az egyszerű földművesek isznak, két marékból, térdig süllyedve a puha folyami homokba, mélyen fölébe hajolva az apró, fodros ezüsthullámoknak.

A sápadt holdfényben úgy festett a karaván, mintha máris a holt lelkek birodalmában vonulna. A komor sziklafalak befogadták őket s összecsukódtak mögöttük, elzárva előlük hazájukat. A múlt nem jön vissza, a jövő ismeretlen – az egyetlen valóság a jelen: a fáradságos, nehéz út.

*

Két pap haladt át lassú léptekkel Ra templomának belső udvarán. A napfény vakítóan ragyogott, visszaverődve a hószínű mészkőfalakról és négyszögletes oszlopokról. Az udvar közepén olyan, egyszerre, mintha csak parancsra tették volna, gyorsan körülkémleltek, majd jobbra fordultak. A vaskos oszlopokon nyugvó súlyos kőlapok árnyékában kellemesen hűvös volt. A templom belsejében egyre mélyebb sötétség borongott, és a papok, akiket szinte elvakított a verőfény, hunyorogva lépkedtek befelé, mert szemük nem tudott oly gyorsan hozzászokni a félhomályhoz, s miközben tovább haladtak a szentély felé, óvatosan, kezüket előrenyújtva, a fal mellett tapogatózva mentek. Egy sötétlő alacsony ajtónyílás előtt ismét megálltak.

– Te vagy az, Kaameszesz, és te, Horiahuti? – hallatszott belülről, a homályból, zengő, parancsoló hangon, s oly váratlanul, hogy mindketten összerezzentek tőle.

– Igen, mi vagyunk itt, Nagy Látó, aki az isten nyelve és szíve vagy e földön – felelték aztán egyszerre meghajolva.

– Lépjetek be, de előbb mondjátok el a szemet és szívet megtisztító mágikus szavakat!

A két pap elmormolta az ima szavait, majd beléptek a sötétbe. A távolban apró mécses fénye pislákolt, az mutatta, merre kell tartaniuk. Abban a pillanatban azonban, amint egy vonalba értek vele, a mécses lángocskája elaludt, s most balfelől ugyancsak távol gyulladt fel egy másik. Ennek fényét követve egy súlyos bőrfüggöny elé értek. Itt a második fény is kihunyt, s ők ottmaradtak a sötétben.

Kettőjük közül az idősebb hangosan elmondta a gonosz isten⁴⁴ elűzésére való rituális imát. Az előbbi hang megengedte, hogy belépjenek. A függöny mögött kocka alakú kis szobában találták magukat. Ez a szoba a templom legvastagabb falában rejtőzött. A padlóján heverő puha állatbőrök elnyelték lépteik neszét.

A szoba hátsó fala előtt dúsan faragott ébenfa 'karosszék állt; ebben ült a Nagy Látó, Ra isten főpapja. Magas állványokon kilenc aranymécses állt a szobában; s elég fényt adott ahhoz, hogy látni lehessen a főpap parancsoló arcvonásait és éles pillantású, nyugodt szemét.

A két jövevény egyszerre hullt térdre a főpap karszéke előtt. Az felemelte kezét, és a lába előtt heverő oroszlánbőrre mutatott:

– Hagyjátok a formaságokat, egyedül vagyunk. Üljetek le és beszéljetek őszintén, ne titkoljátok el, ha rossz híretek van. Ne féljetek, régóta ismerlek benneteket.

A két pap gyors pillantást váltott, majd az idősebbik beszélni kezdett:

– Engedd meg, hogy előbb én mondjam el értesüléseimet. Horiahuti majd azután számol be arról, hogy milyen hírei vannak délről. Az imént érkezett Smunból, a nyolc isten városából.

Ra főpapja némán bólintott beleegyezése jeléül.

– Őfelsége, élet, egészség, erő – folytatta az öreg mint ismeretes előtted, Szuu kikötőjéből hírt kapott, hogy az isten kincstárnoka hét hajón szerencsésen a tengerre szállt, de attól fogva, több mint három hónapon át nem érkezett róla semmi hír. A Magasságos Ház ebből azt a következtetést vonta le, hogy az utazás szerencsésen kezdődött, s Baurdzsed már nyilván messze délen jár. Őfelsége örömében száz arany karikát ajándékozott a Fehérfalú városban álló Thoth templomnak, és Thoth smuni ősi templomának pedig földet, rabszolgákat és sok állatot. A mesterek főnöke Men-Kau-Thoth gyakori vendég a fáraó palotájában, s ösztökéli, hogy nyúljon bátran új módszerekhez. Két nappal ezelőtt a csati délre utazott, hogy megtekintse a helyet, ahol majd az új nagy csatornát fogják megásni, Sznofru piramisa közelében. Vele együtt ment egy csapat katona a déli tartomány főnökének udvarába, aki megígérte a Magasságos Háznak, hogy hadjáratot indít Nub⁴⁵ földjére…

A pap meghajolt és elhallgatott.

– Arról még nem szóltál, miket beszélnek a fővárosban, és milyen hatalmas a szavuk ereje.

– Jól mondja a közmondás: A város ellensége a fecsegés – mondotta válaszul a pap, képmutatóan lehajtva a fejét, amikor észrevette, hogy a Nagy Látó szeme haragosan megvillant. – Az előkelőek között sok az elégedetlen. Palotájuk négy fala közt egyre merészebb a nyelvük. Nem tetszik nekik, hogy a fáraó növeli a tartományfőnökök hatalmát, és megnyitotta előttük kincstárát, hogy hadjáratokat indít távoli országokba gazdag zsákmányért, és ugyanakkor építkezni is küldi az embereket. Attól félnek, hogy a kisemberek tömege felbolydul, hiszen már most is mind Punt földjéről ábrándozik, ahol mindenki bőségben él és elégedett, mint ahogy a mesében élnek. Az emberek szívében, kialszik az istenfélelem, nemrégiben Uahkart hadvezér olyan kijelentésre ragadtatta magát, hogy többet ér, Sznofru példáját követve, távoli országokat meghódítani, mint piramisokat építeni.

Ra főpapja mérgesen kapott a szakállához.

– Én Ptah⁴⁶ főpapjának szemeként jártam Smunban – szólalt meg félénken a fiatalabbik pap. Szennodzsem, az Antilopok tartományának főnöke levelet írt a déli tartomány főnökének. Szennodzsem jó az alattvalóihoz, most katonaságot gyűjt, dicsekszik az ősi királyoktól, Horusz leszármazottaitól eredő hatalmával; Thoth papjai dicsőítik őt, és szövetségre léptek Khnum papjaival, akik Khufu uralkodása idején voltak hatalmasok és gazdagok, de most gyűlölik Ra és Ptah papjait… De a fő ellenségünk: Men-Kau-Thoth. Ő azt mondta Khnum mesterei fejének, hogy nemsokára Khnumé lesz Ra három fő templomának minden kincse, és hogy… bocsáss meg, Nagy Látó, de ő mondta, nem én, hogy téged közönséges pappá fog lealacsonyítani, és… és elküld az, isten háta mögé, a Delta valamelyik templomába!…

A főpap hirtelen felállt:

– Jól értetted. Íme, fiaim, ő a mi közös ellenségünk. De hiába vágyódik, hogy elragadja a mi dicsőségünket és kincseinket, a pimasz hamarosan saját nyakán fogja érezni, hogy Ra istennek végtelen a hatalma… Megdicsérem szemeteket és fületeket, és a Tanács előtt mindkettőtöket meg foglak jutalmazni és kitüntetni. Nem fogok megfeledkezni rólatok. Most pedig menjetek!

Dedefre megbetegedett. A fiatal fáraó naphosszat szótlanul, komoran hevert a városon túl emelt palotájának legfelső szobájában, s az ablakból a folyóra és saját piramisára, jövendő öröklétének e kis erődjére tekintett. Az építkezéssel már elkészültek. A piramis csúcsa alig valamivel emelkedett a körülötte ültetett park pálmafái fölé… Már több mint két éve múlt, hogy Baurdzsed útnak indult az ismeretlen déli tájakra Azóta semmi hír sem érkezett a küldöttekről. Hogy is érkezhetett volna? Nyilván vagy elpusztult valamennyi emberével együtt, vagy még mindig bolyonganak valamerre… Talán egyszer mégis visszatérnek, s gazdag zsákmányt hoznak… Lassan, nagyon lassan valósulnak meg a nagy dolgok! A nagy csatorna építését, a csati tanácsára, leállíttatta addig, amíg katonái vissza nem térnek arannyal és egyéb zsákmánnyal megrakottan Nub földjéről. Még jó, hogy a Nagy Látó nem kínozza többé azzal, hogy építsen magának sokkal nagyobb piramist, és mellé templomot Ra istennek. Most, hogy beteg a teste, és a lelke elgyengült, aligha tudna ellenállni a főpap állhatatos követelésének…

A fáraó összerezzent, amikor mintegy válaszképpen gondolataira megjelent az ajtó nyílásában Ra főpapjának magas, szikár alakja.

Nyögve, krákogva terült el a fáraó lába előtt.

– A felséges fáraó – élet, egészség és erő – beteg, csontjai ezüstté váltak – kezdte behízelgő hangon. – Nagy az én bűnöm, régóta nem jártam már a városban, és öreg fülem nem hallotta meg az Isten hívását. Most azért jöttem, hogy legyőzzem a betegséget és visszaadjam az Isten erejét!

A fáraó intésére a főpap felemelkedett és suttogóra fogott hangon elárulta, hogy van egy ősi titokzatos mágikus szertartás, az ősi könyvekben, amelyeket csak Ra főpapjai ismernek. Csak végső esetben szabad ezt a szertartást elvégezni, s aki beavatatlanoknak elárulja, az azonnal halálnak halálával pusztul el. Most az Eleven Isten betegsége természetesen feloldja a tilalmat, és a fejedelem gyors gyógyulása érdekében segítségül hívhatják a titkos erőt. De csak a legnagyobb titokban, éjszaka, távol a várostól, titkos helyen, kizárólag a Nagy Látó és három legfőbb beavatott papja jelenlétében lehet a szertartást végrehajtani… Talál-e őfelsége annyi erőt magában, hogy ma éjszaka titkon, egymaga eltávozzék a palotából? Nem kell messzire mennie, elég, ha csak a saját, frissen elkészült piramisához jön, a szertartás ott is elvégezhető. Ott, a kert őreit leszámítva, nincs senki, s éjjel azok is békésen alszanak… De ha az Élő Isten túlságosan gyenge, a papok vinni fogják útján. Csak a palota falai közül távozzon, egyedül s úgy, hogy senki észre ne vegye. Lenn fogják várni a kertben, a hátsó kapunál.

Dedefre szívében, amint a pap aggodalommal és hízelgéssel teli szavait hallotta, újra született a remény és a Ra isten hatalmába vetett bizalom, melyet még gyermekkorában oltottak belé. A betegség már nagyon elcsigázta, az orvosságok keveset segítettek, ő pedig már nagyon szeretett volna ismét erős és hatalmas lenni.

– Ra isten szolgái többet tudnak talán, mint a Hosszúorrú Isten. Thoth papjai? – kérdezte.

– A nagyhatalmú fáraó még ma éjjel meg fog róla győződni, hogy Thoth papjainak hatalma szertefoszlott kiáltotta a Nagy Látó, s szeme megvillant.

A fáraó beleegyezett, hogy mindent úgy fog tenni, ahogy a főpap mondotta, s a sovány, magas öregember sietve távozott. Lesietett a lépcsőkön, átvágott a kerten, s a hátsó kijáraton át távozott, nyitva hagyva maga mögött az ajtót.

Dedefre, akit felfrissített a gyors gyógyulás reménye, türelmetlenül várta az éjszakát. Amint leszállt az alkonyat, elbocsátotta környezetét és valamennyi szolgáját azzal, hogy az istenekkel szándékszik társalogni, senki se merje hát zavarni nyugalmát.

A főpap jól választotta meg az időpontot. Holdtalan, koromfekete éj borult az alvó palotára, még a folyót is csak a part felől szálló, hűvösebb szellőből lehetett sejteni. Csak a főkapu mellől, az őrség ablakából szűrődött ki némi fény.

A fáraó mezítláb, nesztelenül lépkedett le szobája erkélyének lépcsőin, a gyengeségtől meg-meginogva. Mire leért, homlokát kiverte a verejték – nemcsak a megerőltetéstől, hanem a küszöbönálló titokzatos szertartás miatti izgalomtól. Izgatott volt, de azért cseppet sem félt. Mitől félhetett volna az Eleven Isten saját birodalmában, melyben minden halandó engedelmesen porbahull láttára, s megcsókolja az uralkodó lába nyomát?

Alig fordult be a palota háta mögé vezető útra, négy árny lépett elő a sötétből, s nyomban földig hajolt előtte. Dedefre megkönnyebbülten támaszkodott erős karjukra, s a kapun kilépve beült a várakozó hordszékbe. Gyors léptekkel vitték le a folyóhoz. A fáraó a sötét vízparton egy kis csónak körvonalait vette észre. Szemlátomást mindent gondosan előkészítettek.

A papok a fáraót hordszékestül betették a csónakba. A piramis a folyó balpartján állt, a palotánál valamivel lejjebb. A csónakot hátára vette a lassú ár, s vitte magával északnak. A fáraó kísérői alig-alig mártották evezőiket a vízbe.

A balparton minden megismétlődött, s most sem a főkapu felé vitték, hanem balra, megkerülve a kerítés déli sarkát. A félelmetes csöndben alig csikordult a nyíló kis déli kapu, majd újra bezárult mögöttük, s a négy pap talpa már az udvar széles kőlapjait rótta nesztelenül. Közben az imént még pislákoló pár csillag is kihunyt, a sötétben még a fehér falak körvonalait is csak alig lehetett sejteni, csak a nyirkos kő szagát érezték.

Dedefre inkább csak kitalálta, semmint tudta, hogy bevitték a piramis belsejébe, mégpedig a földbe ásott sírkamra fölötti templomba. A papok letették a hordszéket a sima kőpadlóra, kisegítették belőle a fáraót, és fáklyát gyújtottak. Dedefre körülpillantott.

Valóban a sírtemplomban voltak, mely arra a pillanatra várt, amikor majd a fáraó átlépi az öröklét küszöbét, és egyesül az istenekkel. Itt, ebben a szobában fogják elvégezni a halotti szertartást.

Furcsa, megmagyarázhatatlan, a borzadályhoz hasonló érzés szorította össze a fáraó szívét. A papok szigorú arca azonban nyugodt volt. Ismét karonfogták a fáraót és bevezették a kis templom szentélyébe. A szűk kamrát szinte teljesen betöltötte magának Dedefrének négy szobra. Négy egyforma, komor tekintetű, méltóságteljes mozdulatlanságba meredt túlvilági fáraó szegezte szemét az aljas és szemtelen betolakodókra. S a fáraó szívét ismét összeszorította az előbbi riasztó érzés.

A kísérők egyike, a Nagy Látó – a fáraó csak most eszmélt rá, hogy ő az – tiszteletteljesen meghajolva arra kérte a fáraót, hogy álljon az áldozati oltár – egy simára csiszolt gránitkocka – elé. s nézzen szembe a négy szoborral.

Dedefre térdével és kezével megérintette a hideg követ, és akaratlanul is összerázkódott. Ebben a pillanatban elaludt a fáklya. A sötétben nem hallott mást, mint a papok nehéz, kapkodó lélegzetét, őket is nyilván izgalommal töltötte el a küszöbönálló titokzatos szertartás.

A fáraó szólásra nyitotta ajkát, hogy kérdezzen valamit, de ebben a pillanatban halvány mécsláng lobbant fel mögötte, és sápadt fénye megcsillant az áldozati oltár sima felületén.

Ra főpapja szorosan a fáraó mögé lépett, kezében nagyot lendült egy szövettel körülcsavart, súlyos buzogány, s lesújtott Dedefre tarkójára. A fáraó úgy érezte, mintha agyában vakító villám lobbant volna, de máris kialudt a fény – s a fáraó többé már semmit sem érzett, hanem tehetetlenül zuhant a földre, és már nem volt többé Eleven Isten, Ta-Kem mindenható ura, hanem csak egy mozdulatlan holttest.

A főpap hátratántorodott a lezuhanó test útjából, mintha maga is elborzadt volna attól, amit tett. Néhány végtelennek tűnő pillanatig még lélegzetvétel nesze sem hallatszott a sötét, kihaltnak tűnő kamrában. Végre megszólalt a Nagy Látó – idegen, rekedt, alig hallható hangon:

– Gyújtsatok fáklyát. Vége…

Odalépett a földön heverő testhez, fülét a szívére hajtotta, megtapogatta a tarkóját. Nem csalódott karjának erejében: az ütés halálos volt. A koponya mélyen betört, de a haj és a paróka miatt kívülről semmi sem látszott.

A papok felemelték a halottat, és az oltárra helyezték.

– Siessetek! – szólalt meg ismét a főpap. – Tegyétek, amit mondtam.

Ketten – mindkettő erős, megtermett, fiatal férfi volt – súlyos rézkalapácsot fogtak, a harmadik pedig magasra tartotta a fáklyát. Mindhárman riadtan, gyorsan körülpillantottak, aztán egyszerre sújtottak le a szobrokra. Az ütés félelmesen visszhangzott a templomban. Karok, lábak, fejek hullottak rendetlen összevisszaságban, és a sötét festék alól feltárult a fehér mészkő.

– Bátrabban! Ne féljetek! – kiáltotta ismét magabiztos, erős hangon a Nagy Látó, – Odakint semmit sem hallani. De még ha hallható volna is. ugyan ki merészkedik éjnek idején, a holtak órájában belépni…

Néhány perc múlva újra csend uralkodott. A papok eloltották a fáklyát s felkapták az üres hordszéket. Odakinn ismét kigyúlt néhány csillag az égen, sápadt fényükben leolvadt a félelem a gyilkosok szívéről. Az ár a folyó közepére sodorta a csónakot, s ketten keményen nekifeküdtek az evezőknek, és még jóval hajnal előtt partot értek a város kikötőjében. Egyikük benn maradt a csónakban s tovább evezett, a másik három pap pedig, anélkül, hogy egy lélekkel találkozott volna, eltűnt Ra templomának kapuja mögött.

Odabenn a Nagy Látó fáradtan ereszkedett, le karszéke puha ölébe.

– Az elhalt öccse. Khafré lesz az új uralkodó, ő már mindenről tud mindent eldöntöttünk egymás közt… Tévedtünk, mikor előbb a másikat választottuk, de jóvá tettük. Ra útja újra dicsőséggel telt örökkön örökké, és fényéből nekünk, hű szolgáinak is bőven jut majd. Legyen hát nyugodt az álmotok…

S a Nagy Látó nyugodtan behunyta szemét, hogy egy kicsit szundítson, mielőtt beköszönt a kétségkívül mozgalmasnak ígérkező nap.

*

Öt év telt el azóta az egész országot rémülettel eltöltő nap óta, amelyen Dedefre fáraót holtan találták piramisa szentélyében. Senki sem tudta, hogy került oda, s miért sújtotta halálra az istenek büntető keze.

Öt esztendeje nyugodott Dedefre piramisának mélyén. Öccse, a komor, despota Khafré vaskézzel szilárdította meg ismét a fáraó korlátlan hatalmát, valamint az istenek és mindenekelőtt Ra, a Nap istene korábbi tiszteletét…

Ta-Kem valamennyi erejét ismét egy újabb, még Khufuénál is nagyobbnak ígérkező piramis építésére gyűjtötték egybe – de Khafré tanácsadói még ezt sem tartották elégnek, újabb, soha nem látott méretű építkezéseket követeltek, hogy megalázzák a népet, s megingathatatlan alapokat teremtsenek a fáraó trónjának.

Ugyanazon a fennsíkon, melyen az épülő piramis falai emelkedtek mind magasabbra, sok ezer kitűnő kőfaragó vésett, faragott egy hatalmas sziklatömböt. Munkájuk nyomán lassan felismerhetővé vált egy óriási fekvő oroszlán szobra, emberi fejjel, mely Khafré fáraó vonásait viselte, fejét a kígyós fejdísszel leszorított királyi lepel ékesítette. A gigászi vadállat huszonöt könyöknyi mancsai előremutattak, a folyó irányába, mintegy azt jelezve, hogy maguk alá gyűrik az egész birodalmat.

Az óriási szobor – a fáraók hatalmának ősi szimbóluma úgy nézte a lábai előtt elsuhanó folyót, mintha valóban maga a fáraó szemlélné szótlanul, komoran és fenségesen népe nyomorúságos életét. Khafré fáraó majdani halottasházát a szfinx-szobor közelében építették fel áttetsző alabástromból és vörös gránitból; ugyanilyen gránitlapokkal borították be az egész piramist, melynek szépsége még az építőit is ámulatba ejtette fenségével. A fáraó parancsára hét szobrot állítottak fel a szentélyben; ember- feletti munkával faragták ki őket a legkeményebb fekete kőből – talán az új fáraó nagyon is jól emlékezett arra, hogy milyen könnyen összetörik a mészkő, amelyből annak előtte készítették a szobrokat?…

Hét évig semmi hír sem érkezett Baurdzsed expedíciójáról. A bátor utazókról még azok is megfeledkeztek, akik egykor útnak indították őket. Más dolgok érdekelték most az országot… A gigászi építkezések.

Aztán egyszer csak híre jött, hogy Baurdzsed elpusztult. De a nép másról beszélt – egy szebb, egy más élet utáni vágyát, reményeit dalokba, mesékbe öntötte. S e dalok, mesék azoknak a dicsőségét zengték, akik elmentek megkeresni a lelkek országát.

Thoth főpapja, Men-Kau-Toth, akit urának halála után eltávolítottak a palotából, visszavonult templomába, és egykedvű, komor, arccal hallgatta papjainak panaszait Ra és Ptah ujjongó, diadalmaskodó papjainak hatalmaskodása miatt.

*

De a láthatáron túl, mérhetetlen távolban tovább működött az immár halott fáraó akarata.

Az út fáradalmaitól elcsigázott, betegségektől legyengült Baurdzsed visszavárta Punton túlra – a világ kerítéséhez küldött embereit. Pedig már idáig is alaposan megfogyatkozott csapattal vergődtek el; bizony nem sokan maradtak az egykor népes expedícióból.

A halálnak mindegy volt, hogy rabszolgát, katonát vagy akár előkelő hivatalnokot ragad el. Belevesztek a viharos tengerbe, fülledt, hidegrázós lázzal fertőző mocsarakba, vadállatok éles fogai közt, vagy ismeretlen, vad törzsek kopjáitól és nyilaitól találva adták ki lelküket.

Csak az elhunyt Dedefré fáraó parancsának ereje tartotta vissza a vándorokat százszor is attól, hogy nyomban visszatérjenek szülőhazájukba, attól való félelmükben, hogy mint annyi társuk, ők is idegen földön lelik halálukat, s így lelkük örökké a sivatagban bolyong majd. A hét hajónak, amely annak idején Szuu kikötőjét elhagyta, már régen nyoma sem volt, de voltak új hajóik, melyeket gondosan őriztek a parton egy hatalmas, náddal fedett, állás alatt, magas bakokra helyezve.