33. FEJEZET

ottnak igaza volt a táborunkba vezető kerülő úttal kapcsolatban – az a kevéske, ami még megvolt, borzalmas állapotban volt, és semmiképpen sem lett volna biztonságos megpróbálni feljutni rajta lóháton. Ám a csata a seregem és Avenia közt folyamatosan haladt a völgy túloldala és mifelénk. Hogy elkerüljük, ezen az úton kellett mennünk.

A lovakat a hegy lábánál hagytuk. Gyűlöltem hátrahagyni Rejtélyt, de útban felfelé kénytelenek voltunk az ösvényből megmaradt, keskeny, meredek szakasz szikláin felküzdeni magunkat. Nem volt más választásunk.

A lábam még mindig lüktetett a sziklafalról való zuhanást követően, de Mottnak erről egy szót sem szóltam. Meg valószínűleg amúgy is tudta abból, ahogy a másik lábamra igyekeztem helyezni a súlyomat. Legalábbis végig ott maradt a hátam mögött, hogy segítséget nyújtson, valahányszor csak szükségem volt egy kis lökésre.

Mikor már majdnem a csúcson voltunk, az ösvény egy olyan kanyarulatához értünk, ahonnan le lehetett látni a csatára. A szívem megállt, mikor rádöbbentem, hogy sokkal rosszabbul állunk, mint amitől féltem. A dombokat vörösre festette a vér, és mindenütt halottak és sebesültek feküdtek, akik vonaglottak a fájdalomtól és segítségért kiáltoztak. Több száz aveniai esett el, ám legalább ennyien odavesztek az én embereim közül is, és a seregem túlélői egyre rosszabb esélyekkel küzdöttek. Vesztésre álltunk.

Mellettem Mott és Fink ugyanazt a borzalmas látványt próbálta megemészteni. Végül Mott megkocogtatta a vállamat, és így szólt:

– Errefelé tartanak, Jaron. Fel kell jutnunk a csúcsra.

A hegytetőig hátralévő utat úgy tettük meg, mintha tűz elől menekülnénk, és ami odafent várt, az őszintén meglepett. A katonák, akik a táborban maradtak, máris fürgén előkészítették a gyolcsot, az asztalokat és az ágyakat, hogy fogadhassák a csata sebesültjeit.

Néhány sebesült már meg is érkezett, Tobias pedig egyik embertől a másikig rohangált, próbálva ellátni a sérüléseiket. Mikor Tobias megemlítette, hogy orvosnak tanul, fogalmam sem volt, hogy máris mennyi mindent tudott. Sokkal többet tett annál, mint hogy sebeket kötözött volna és orvosságokat adott volna be. Összevarrta a sebeket, elállította a vérzéseket, és úgy tűnt, bonyolultabb beavatkozások is végzett már. A káosz és az ordítás közepette volt csak igazán elemében, gyorsan és rendületlenül dolgozva. Amarinda végig ott volt mellette, asszisztenseként dolgozott, miközben minden katonát a tőle telhető legjobban próbált megnyugtatni.

Csak annyi időre lassítottam le, hogy megfigyelhessem kettejüket. Csapatként dolgoztak, kiegészítve egymást. Összetartoztak.

Amarinda látott meg minket először. Megragadott egy vödör vizet, és odasietett hozzánk. Felkínálta nekem a merőkanalat, és miközben ittam, megvizsgálta a karomon a Kippenger által ejtett vágást. Mikor eleget ittam, átnyújtottam a merőkanalat Mottnak és Finknek, majd Amarindával odasétáltunk Tobiashoz.

Tobias szeme kikerekedett, mikor meglátott, de ettől eltekintve nyugodtnak tűnt.

– Erről még csak olvastam – mondta, az előtte fekvő sebesült férfira mutatva –, de mindent megteszek, amit csak tudok.

– Majd valahol máshol teszel meg mindent – jelentettem ki. – Az ellenség felénk közeledik. El kell mennetek.

– Nem! – Tobias tovább varrta a köztünk fekvő férfi sebét. – Nem tudok harcolni, nem konyítok a háborús stratégiákhoz, és helytartóként is csak útban vagyok. De ezeket az embereket segíthetek megmenteni.

Amarinda megérintette a karomat.

– Ezt akarjuk tenni, Jaron.

Minden élet, amit esetleg sikerült megmenteniük, számított Carthyának. Ám mégis a táboron túlra mutattam, miközben így szóltam:

– Perceken belül ez az egész hegyoldal csatatérré fog változni. Nektek Finkkel most nyomban távoznotok kell, vagy magukkal fogják vinni a hercegnőt. Amarinda veszélyben van.

Tobias egyetlen másodpercnyi késlekedés nélkül megkötötte az utolsó csomót a seben, és letette az eszközeit. Megragadta Amarinda kezét, miközben a hercegnő segítséget hívott, hogy tegyék szekerekre a sebesülteket, mivel rögtön távozniuk kell.

Időközben Mott több katonát is összegyűjtött, akik a táborban maradtak, majd előkerített két friss lovat a számunkra. Segített felmásznom az enyémre, majd ő is nyeregbe szállt.

– Mi a parancs, királyom?

Mikor kettesben voltunk, Mott ritkán szólított meg bármilyen rangot használva, és ez meg is lepett, amíg rá nem jöttem, hogy szándékosan beszélt így hozzám. Gyorsan hátrapillantottam, hogy lássam, ahogy Fink segít Tobiasnak és Amarindának. Ok hamarosan már úton lesznek, ám a legtöbb, amit mi tehettünk, az volt, hogy visszatartjuk az elsőként érkező katonákat.

Visszafordultam Motthoz, és előhúztam a kardomat.

– Eléjük megyünk.

Mott elvigyorodott, és előrántotta a saját kardját, miközben a mögöttünk lévő katonák követték a példáját. Indulásra ösztökéltük a lovainkat, és elindultunk a csata felé.

Hamarosan egy kis lovas előőrssel találtuk szembe magunkat, akik túlságosan is közel kerültek a táborhoz. Ám legalább kifáradtak abban, hogy egészen idáig fel kellett küzdeniük magukat, én pedig alig vártam, hogy részt vehessek ebben a csatában. Elég könnyen végeztünk az előőrssel, majd haladtunk tovább.

Mindössze egy katona volt mögöttük, de az legalább akkora volt, mint egy kalóz, és pont olyan otrombának is nézett ki. A pengéink összecsapódtak, ám ő elég nagy erővel ütött ahhoz, hogy lerántson engem a lovamról. A földre zuhantam, majd rögtön oldalra is gördültem, nehogy egyikünk lova agyontaposson. A katona már ment volna tovább, ám ekkor rádöbbent, ki is vagyok, és visszafordult. Ezúttal Mott olyan erővel támadt rá, mintha személyes faltörő kosommá nevezte volna ki magát. A férfi nagyot puffanva esett a földre.

Visszaugrottam a lovam nyergébe, ám mindössze annyi időm maradt, hogy hálám jeléül gyorsan biccentsek egyet, mikor máris egy újabb csapattal találtuk szembe magunkat. A pár elöl lovagló katona nagydarab volt, arrogáns, és egyértelműen alábecsülte, mennyivel jobban harcoltam dühösen. Ez az én országom volt, az a föld, amit az ősapáim generációkon keresztül óvtak. Amíg előbb minden mást el nem vettek tőlem, addig nem voltam hajlandó lemondani róla.

– A jobbodon, Jaron!

A figyelmeztetés Mott-tól jött, akinek ellenfele gyakorlottan pörgette buzogányát a feje fölött. A tőlem jobbra lévő férfira támadtam. A hátán tegezt viselt, és egy íjat hordozott ugyanabban a kezében, amiben a lova kantárját is tartotta. A derekáról egy barátságtalan külsejű csatabárd lógott.

Látta, hogy közeledem felé, és egy nyílvessző után nyúlt, de akkor már elég közel voltam ahhoz, hogy mély sebet ejtsek rajta, amivel csatabárdját tartó szíjat is elmetszettem. Ahogy már épp lefordult volna a lováról, megragadtam az íját és a nyilat, amit előhúzott. Amint a fegyver a kezemben volt, felillesztettem az idegre a nyílvesszőt, és célba vettem a buzogányos katonát. Valójában eltévesztettem volna, ám a lova az utolsó pillanatban kiugrott balra, mire a nyilam egyenesen hasba találta a férfit. A buzogánya még mindig mozgásban volt, és mikor a harcos előrezuhant, a fegyvere őt magát találta fejbe.

Mostanra már egyre több katonám csatlakozott hozzánk, ám az aveniaiak is egyre többen voltak. Sokkal többen. Talán nyertünk Tobiasnak és Amarindának tizenöt percet, hogy elmenekülhessenek, ám az közel nem volt elegendő. Az előttük álló úton egy-egy ló gyorsabban tudott volna haladni, mint a szekerek. Ha Tobias úgy döntött, hogy a sebesültekkel marad a szekerükben, neki és Amarindának esélye sem volt a menekülésre. Minden egyes percre szükségük volt, amit megadhattam nekik.

Úgyhogy előretörtem, le a hegyoldalon. Mott kicsivel előttem éppen egy kisebb csapattal harcolt, akik felénk tartottak. Csatlakoztam hozzá, és összeakasztottam a pengémet egy férfiéval, akire emlékeztem Vargan táborából. Tehetséges vívó volt, valószínűleg jobb, mint én, és biztos is volt benne, hogy meg fogja nyerni ezt a párbajt. Ettől függetlenül azért az arcába nevettem, és kijelentettem, hogy úgy harcol, mint egy öregasszony. Egy vak vénasszony előrehaladott vérhassal, hogy pontosabbak legyünk.

– Látom, visszatért a harci kedve – válaszolta a férfi. Egészen addig vigyorogtam, amíg hozzá nem tette: – Szerencsére jobban felépült, mint az a lány, akit lelőttem. Bár magát kellett volna eltalálnom.

A testem minden egyes izma megfeszült, és mintha lelassult volna az idő. Mintha életem minden egyes másodperce ebben a pillanatban sűrűsödött volna össze, hátrahúztam a kardomat, majd lecsaptam vele, pontosan ott döfve keresztül az aveniait, ahol ő eltalálta Imogent. A szeme kikerekedett, eltátotta a száját, majd pedig levetette magáról a ló.

Tovább küzdöttem, harcba szállva a következő katonával, miközben a szemem sarkából figyeltem, ahogy Mott egy újabb csapat felé üget.

Mott tehetséges kardforgató volt, jól képzett, és magabiztosan lendítette pengéjét. Csakhogy egyenesen egy nagyobb csoport közepébe lovagolt, abban a reményben, hogy majd eltereli a figyelmüket, ezáltal lehetőséget adva az én kimerült karomnak, hogy hátulról lekaszabolhassam őket. Ez borzalmas hiba volt. Nem volt olyan ember, aki ennyi ellenféllel egyszerre fel tudta volna venni a harcot.

Végül sikerült leszúrnom a legközelebbi aveniait, lerántva őt a lováról, majd odaügettem Motthoz, hogy segítsek neki. Egyelőre működött a terve – itt, a hegyen a carthyaiak voltak előnyben. Ám ez nem tarthatott már sokáig.

A lovammal a csoport közepe felé indultam, csakhogy ez a ló nem volt olyan erős, mint Rejtély, és nem volt elég ereje ahhoz, hogy áttörje az ellenséges lovasok gyűrűjét. Így hát úgy küzdöttem be magamat, hatalmas csapásokat mérve minden egyes vörös jelre az aveniai egyenruhákon.

Már majdnem odaértem Motthoz, amikor észrevettem, hogy egy másik katona közelít hátulról. Rögtön felismertem benne Fendont, a sebhelyes tolvajt, akit megsebesítettem kinn a vadonban azon az éjszakán, mikor elindultam a kalózokhoz. Esküt tett, hogy majd megküzd velem, amikor legközelebb találkozunk. Erre akkor azt feleltem, hogy nem fogunk még egyszer találkozni.

Láthatóan tévedtem.

Kardját készenlétben tartotta, miközben rákiáltott a többiekre, hogy menjenek az útjából. Én is felemeltem a kardomat, és elindultam felé, csakhogy az utamba álltak. Lecsaptam az aveniaiakra, majd odakiáltottam Mottnak, hogy figyeljen. Mott megfordult, és megpillantotta a közeledő Fendont, ám már nem tudta a megfelelő szögbe emelni a kardját.

Fendon kardja Mott oldalába fúródott, jó mélyen. Vér ömlött a sebből, Mott pedig leesett a lováról.

A dühtől szinte vakon lecsaptam az engem még mindig körülvevő aveniaiakra, és elindultam Fendon felé. Látta, hogy közeledem, mire megállította a lovát, és felkészült mindenre, amire még telhetett az erőmből. Amint magam mögött hagytam a tömeget, olyan vadul rohantam le, hogy alig volt ideje felfogni, mekkora veszélyben forog.

Csak egyszer csaptam le rá, akkor viszont hatalmas erővel. Kardommal átdöftem a mellkasát, mire lezuhant, már holtan érve földet.

Úgy éreztem, mintha satuba fogták volna a mellkasomat, ahogy leugrottam a lovamról és elindultam Mott felé, akinek időközben sikerült arrébb másznia a tömegtől. Felületesen lélegzett, az arcából pedig lassan szivárgott kifelé az élet. Mott haldoklott.

Mindenütt vér borította, olyan sok, hogy mostanra már azt sem tudtam igazán megállapítani, honnan jött. Mott arca grimaszba rándult fájdalmában, ám addigra én már le is téptem egy csíkot az ingéből, hogy azzal kötözzem be. Amint megtaláltam a sebet, a rongyot Mott oldalához szorítottam, de képtelen voltam megfordítani Mottot, hogy rendesen be tudjam kötözni.

– Ha már elfáradtál a küzdelemben, akkor egyszerűbb módja is lett volna, hogy kiszállj ebből a csatából – mondtam neki.

Az arcán lefolyó izzadságcseppek összekeveredtek a könnyeivel.

– Ott akartam lenni, mikor befejezed ezt.

– Ott is leszel. – Mostanra már az én szemem is szúrt, de nem hagytam, hogy lássa a bánatomat. – Meg fogsz gyógyulni, és akkor te meg én ismét együtt fogunk harcolni, vállt vállnak vetve.

Mott elmosolyodott.

– Nem hazudsz olyan jól, mint hiszed.

A körmeim belemélyedtek a tenyerembe.

– Közel nem hazudok olyan gyakran, mint azt az emberek hiszik. Te pedig élni fogsz. Élned kell!

– ígérd meg nekem, hogy meg fogod találni a boldogságot az életben, Jaron! Ne hagyd, hogy legyőzzön a keserűség!

Ekkor már csorogtak a könnyek a szememből.

– A korona már minden mást elvett tőlem. Nem vehet el téged is!

Megragadta a karomat, bár a szorítása gyenge volt, és csak egyre gyengébb lett.

– Te mindig ugyanazzal a próbatétellel kerültél szembe. Légy erősebb annál, amit az élet sodor eléd, bármi is legyen az. Felül fogsz ezen emelkedni.

– Nélküled nem, Mott. Velem kell maradnod!

Ő csak elmosolyodott, és lehunyta a szemét.

Felálltam és körbenéztem, carthyaiak után kutatva a közelemben.

– Segítség! – ordítottam. – Ennek az embernek segítségre van szűksége!