9. FEJEZET
Csapás a vízre

Miután a második világháború alatt a japánok elfoglalták a maláj szigetvilágot, a szövetségeseknek a következő sürgető problémát kellett megoldania: hogyan tartsák működésben a háborús gépezetet a szükséges kaucsuk-utánpótlás nélkül. Mivel gumiabroncsokra és vízhatlan ruházatra mindenképpen szükség volt, a gyors megoldást az amerikai vegyész, Nieuwland {115-58} által kifejlesztett, és a DuPont cég eljárásával gyártott neoprén nevű műgumi jelentette.
Ez még mindig megoldatlanul hagyott egy jelentős kérdést, a gyújtóbombák előállításmódját. Ezek korábban kaucsuk alapú sűrítőből, benzolból és foszforból álltak. A kaucsuk szolgált a benzol égési sebességének lassítására. Újfajta lassítóra volt szükség. 1940-ben, amikor az európai háborúról kiderült, hogy valószínűleg elhúzódó konfliktus lesz belőle, az amerikai kormányzat úgy döntött, hogy a tudománynak döntő szerepet kell játszania ebben a háborúban, ezért a Carnegie Institute igazgatója, Vannebar Bush vezetésével megalakította Nemzeti Védelmi Kutatások Bizottságát (NDRC). Az·NDRC külön részleget állított fel a bomba-, gyújtóanyag-, mérgesgáz- és vegyifegyver-kutatás céljára. A részleget a Harvard Egyetem elnöke, James Conant parancsnoksága alá helyezték.
Pearl Harbor 1941-es megtámadása, és Amerikai hadba lépése után a gumival kapcsolatos probléma megoldását Louis Fieserre, a Harvard professzorára bízták. Az előírás úgy szólt, hogy a kaucsukot helyettesítő anyag elegendően sűrűn folyó kell maradjon 65 °C-ig, (trópusi felhasználás esetére) és nem válhat rideggé mínusz öt fokon sem (nagy magasságban a bombakamra hőmérséklete). Mechanikailag eléggé ellenállónak kellett lennie, hogy szétszóródás nélkül elviselje a bomba robbanását, és hosszabb tárolás alatt is megtartsa ezen tulajdonságait. És ami a legfontosabb követelmény volt, hogy primitív, harctéri körülmények között is alkalmas legyen a gépek feltöltésére.
Fieser 1942 júliusában állt elő napalm elnevezésű termékével. A háború végére már harmincötmillió kilogrammot állítottak elő, és összesen harminchárommillió bombát töltöttek meg vele. Mindegyik bombának volt egy robbanószerkezete, aminek a felrobbanásakor a napalm és a foszfor szétszóródott, s az utóbbi meggyújtotta a napalmot. A bomba elkészítése kezdetben elég egyszerű művelet volt. A por alakú napalmot belekeverték a benzinbe vagy benzolba egy repülőgép ledobható pót üzemanyag-tartályában, és éjszakán át hagyták besűrűsödni. Ezután hozzáadták a robbanószerkezetet és a foszfort. Becsapódáskor először egy tíz másodpercig hevesen égő tűzgömb keletkezett, ami elindította a fékezett égést egy körülbelül harmincszor nyolcvan méteres, ellipszis alakú területen. A napalm rettenetesen hatékonynak bizonyult; 1972-ben, miután a vietnami háború alatt a nyilvánosság ellenségesen fogadta, az ENSZ határozatban ítélte el a használatát.
A napalm készítésének egyik kulcsfontosságú alapanyaga a pálmaolaj volt, ami már az 1820-as évektől kezdve, amikor elkezdték importálni (Indonéziából, a Fülöp-szigetekről, Malajziából és Ceylonból) nagy mennyiségben állt rendelkezésre, és a szappangyártás egyik alapanyagául használták fel.^[23] Az a férfiú, aki a szappangyártást ipari tevékenységgé fejlesztette, a francia Michel Chevreul, a Párizs környékén működő Gobelins falikárpitüzem igazgatója volt. Chevreul nagy szakértője volt mindenféle zsiradéknak, mivel foglalkozása kapcsán érdekelte a gyapjúfonalak állati zsiradéktartalma. Chevreul beszélte rá a fiatal francia kémikus Hippolyte Méges Mouriés-t, hogy foglalkozzon a zsiradékokkal. Méges akkor már bizonyos sikereket ért el különböző találmányaival és felfedezéseivel: gyógyszer a szifilisz ellen, a tojássárgája felhasználási módja a bőrcserzésben, új kenyérsütési módszer és pezsgőtabletták előállítása. 1852-ben kezdett a zsíradékokkal foglalkozni.
Akkoriban Európa egyik fő problémája az iparosodás és a műtrágyázás révén megnövekedett gabonatermés miatti gyors népszaporodás volt. Európa népessége 1750 és 1850 között 140-ről 266 millióra nőtt. A növekmény nagy részét az ipari munkásság tette ki, amelynek az étrendje táplálkozás-élettanilag hiányos volt; kevés fehérjét és zsiradékot fogyasztottak, ami pedig nélkülözhetetlen a munkavégzéshez. 1850-re a rendelkezésre álló zsiradék messze az igények alatt maradt. A hiányt lehetett volna marhafaggyúval pótolni, de az nem volt kenhető. A vaj iránti kereslet meredeken nőtt, és vele együtt az ára is. Méges találta meg a zsákutcából kivezető utat.
Méges III. Napóleon {116-26} {116-126} {116-129} császár birtokán, Vincennes-ben negyven Celsius-fokon marhafaggyúból kipréselt egy öt fokon olvadó zsiradékot, amit tejjel összekeverve olyan anyagot kapott, amit kenyérre lehetett kenni. Méges elnevezte a termékét margarinnak, és 1871-ben eladta a szabadalmát a holland Jürgens cégének, valamint brit, amerikai és német gyártóknak is, s ezután mindenfelé elkezdték gyártani a margarint. Sajnos a marhafaggyúkészletek hamarosan kifogytak. Olyan helyettesítő anyagot kellett találni, amelyik eléggé puha, hogy kenhető legyen, de eléggé szilárd is, hogy ne folyjon szét. Egészen 1897-ig nem sikerült ilyen anyagra lelni, amikor is két francia vegyész, Paul Sabatier és J. B. Senderens feltárta, hogy a növényi olajok azért folyékonyak, mert kevesebb hidrogént tartalmaznak, mint az egyébként hasonló szerkezetű zsírok, mint például a vaj és a disznózsír. 1902-ben egy német, bizonyos Wilhelm Normann talált módszert az olajok hidrogénnel való telítésére. Az eljárás végső, ipari megvalósítása során mintegy 80 °C hőmérsékleten növényi olajat szivattyúznak egy zárt tartályba, amelybe nagynyomású hidrogént vezetnek, és katalizátorként a kieselgur-nak nevezett inert anyag finom porának felületére lecsapott nikkelt alkalmaznak. A nikkel-katalizátor hatására a hidrogén molekulái beépülnek az olajéba. Ennek eredményeképpen a végtermék lágyuláspontja, aminek a margarinéhoz hasonlónak kell lennie, a felvett hidrogén mennyiségével szabályozható.
A kieselgur-t egy, a krétához hasonló, morzsalékos állományú üledékes kőzet őrlésével nyerik, és a hidrogénezésen kívül számos más célra is használják, mint például adalékanyagként fogkrémek, kerámiák, mosószerek, szigetelések és műanyagok gyártásához. Ugyancsak felhasználják a tégla-, festék- és papírgyártáshoz, mint töltőanyagot. Egyik első felhasználási területe volt, mikor a nitroglicerint vele, mint inert anyaggal itatták fel a dinamitgyártás során. A kieselgur diatómaföld néven is ismert, mivel a kőzet az elhalt, diatóniáknak nevezett planktonikus lények szilárd vázának a tengerfenékre történt leülepedése, és lassú megkeményedése során jött létre.
Ezt a tényt Victor Hensen német kutató derítette fel, aki 1868-tól Kielben volt az élettan professzora, és aki a szöcskék mellső lábában elhelyezkedő hallószerv vizsgálatával foglalkozott, és azonosította az emberi belső fül ún. Hensen-járatát. Hensennek hobbija volt a tengerbiológia, és mikor a porosz parlament tagja volt, lobbizott olyan pénzek érdekében, amelyekkel a német halászati ipar számára végezhettek kutatásokat. Ekkoriban jött rá, hogy a halászat eredményességéhez leginkább maga az óceán járulhat hozzá. Ennek érdekében kezdte vizsgálni a legkisebb tengeri élőlényeket, amelyek a tápláléklánc alapját képezik. Hensen 1889-ben a molnárok által a lisztfajták elkülönítésére használt finom selyemszitákkal felszerelkezve vágott neki a nagy német plankton-expedíciónak, hogy átfésülje az Atlanti-óceán északi részét. A plankton (a sodródik jelentésű görög szóból) apró, két darabból álló héjba zárt növényi sejtek tömege, és ezek a tenger legszaporább élőlényei. Mindenütt, édes- és sós vízben, a felszínhez közeli iszapban és homokban éppúgy megtalálhatók, mint a legmélyebb óceánok felszínközeli vizeiben. A planktonikus lények annyira kicsik, hogy egy kancsó tengervízben milliószámra találhatók. Ez azt jelenti, hogy mennyiségük csak statisztikai módszerekkel állapítható meg, miután reprezentatív mintáikat mikroszkóp alatt leszámolták. A National nevű gőzhajó Plankton Expedíciója száztizenöt napig tartott, és ezalatt a hajó keresztül-kasul átfésülte az Atlanti-óceán északi részének olyan, egymástól távol eső fő biogeográfiai zónáit, mint a Grönland és a Bermuda-szigetek, vagy az Amazonas torkolata és a Zöldfoki-szigetek, valamint Afrika nyugati partjai közé eső területek.
Hensen számos jelentős felfedezést tett az expedíció alatt. A plankton mennyisége minden egyéb szervezetét meghaladja a tengerekben. A nyílt tengerek általában szegényebbek planktonban, mint a folyótorkolatok környéke, valamint a tengerpartok. A tengervíz sötétkék színe a plankton szinte teljes hiányát jelzi. Hensen legérdekesebb és legkevésbé várt felfedezése az volt, hogy a trópusi vizekben jóval kevesebb plankton található, mint a magasabb szélességeken fekvő vizekben.
Kiderült, hogy ez az óceánok tulajdonságaiból fakad. A hideg vizű területeken a hőmérséklet csaknem minden mélységben közel azonos, míg a tropikus sávban (és nyáron máshol is) a meleg felszíni vízréteg a helyén marad, s a táplálék elfogyasztása után az ottani planktonikus élőlények éhen pusztulnak. Nagyobb szélességeken a tavaszi és őszi viharok felkavarják a vizet, és a mélyből a felszínre hozzák a tápanyagokat, így ezekben az időszakokban folyamatos a tápanyag utánpótlása, ezért a planktonok virulnak és szaporodnak. Ahol pedig ilyen feláramlások vannak, a magasabb rendű élőlények is elegendő élelemhez jutnak. Ez magyarázza, hogy Peru partjainál rendkívül gazdag halászati területek találhatók, ahol a planktonon élő szardella táplálékul szolgál az emiatt jól szaporodó tonhalnak.
Ennek a magyarázata a perui partoknál feltörő, tápanyagban gazdag, hideg vízoszlopoknak a part mentén északi irányban áramló, csaknem 900 kilométer szélességű, az 1802-es felfedezőjéről Humboldt áramlatnak {117-73} elnevezett jelenségben keresendő.
Az áramlatot egy meteorológiai jelenség okozza, amelyet a francia Gustave-Gaspard Coriolis fedezett fel. Kimutatta, hogy a Föld forgása az észak-déli pályán mozgó testeket az északi féltekén jobbra, a déli féltekén pedig balra téríti ki. Ez okozza azt, hogy a viharok a két féltekén ellenkező irányú forgó mozgást végeznek, és ez magyarázza, hogy a Csendes-óceán déli részén az uralkodó szélirány a nyugati. Ezek a szelek felelősek az óceán nyugati széleltérítéséért. Mikor az áramló víz nekiütközik a dél-amerikai kontinensnek, egy része délnek, a kontinens csúcsa felé fordul, másik része azonban északi irányban térül el, és alkotja a part menti Humboldt-áramlatot.
1857-ben a holland meteorológus, Christoph Buys Ballot a szelekben mérhető légnyomáskülönbségek vizsgálata közben jött rá a róla elnevezett törvényre: Ha az északi féltekén a szélnek háttal állunk, tőlünk balra alacsony, jobbra pedig magas a légnyomás, a déli féltekén pedig fordítva.
Ballot már tizenkét évvel korábban nevet szerzett magának egy Utrecht melletti vasúti pályán elvégzett szokatlan kísérlettel. A kísérlet abban állt, hogy a sínek mentén felállított egy csomó kürtöst. Ballot felszállt a mozdony vezérállásába, és 60 kilométer per órás sebességgel elhaladt az ugyanazt a hangot fúvó kürtösök sorfala mellett. Haladás közben Ballot azt észlelte, hogy amíg közeledett a kürtök felé, a hangmagasság nőtt, miután elhaladt mellettük, csökkent. Ezzel a kísérlettel bizonyítást nyert, amit egy prágai matematikaprofesszor három évvel korábban mondott. Az illető Christian Doppler {118-48} volt, az elmélete pedig úgy szólt, hogy akár a hangforrás, akár a megfigyelő a másik irányába mozog, a megfigyelő fülébe gyorsabban érnek a hanghullámok. Ennélfogva a hang a megnövekedett rezgésszám miatt magasabbnak hallatszik. Fordítva, az egymástól távolodó hangforrás-megfigyelő esetében a beérkező hangok alacsonyabb frekvenciájúak, és mélyebb hang hallható.
Dopplert elsősorban azért érdekelte ez a (ma már Doppler-effektusnak nevezett) hatás, mert úgy látszott, ez nyilvánul meg a csillagok színében is. A kettős csillagok színes fényéről című dolgozatában megmagyarázta a nemrég felfedezett kék és vörös színű ikercsillagok eltérő színét. Mivel a kék fénynek nagyobb a rezgésszáma, a kék csillag közeledik a megfigyelőhöz, s mivel az alacsonyabb frekvenciájú fény vörösebb, a vörös csillagoknak távolodniuk kell. Ha sikerülne a fény terjedési sebességét meghatározni, a kék-vörös eltolódást mutató csillagok sebességét is ki lehetne számolni. Ez a gondolat ütött szöget a francia fizikus Armand-Hippolyte-Louis Fizeau fejébe is (aki több mint hat évvel Dopplert követően szintén rájött a Doppler-elvre, amit néha Doppler-Fizeau-elvnek is neveznek).
Fizeau jól képzett csillagász volt, és Leon Foucault {119-40} társaságában ő készítette az első dagerrotip-felvételeket a Nap felszínéről. Fizeau 1849-ben szellemes módszerrel határozta meg a fény sebességét. Egy nagyméretű, hétszázhúsz fogú fogaskereket megforgatott a tengelye körül, és a fogak közti réseken fénysugarat bocsátott át. A fogak közti résen átjutó tényt egy több mint nyolc kilométer távolságban lévő tűkör verte vissza. Egy bizonyos forgási sebességnél (12,6 fordulat per másodpercnél) a visszavert sugárnyaláb beleütközött a kerék fogaiba, és a fény eltűnt. Fizeau a fény frekvenciája, a fogaskerék fordulatszáma és a tükör távolságának figyelembevételével ki tudta számolni, hogy a fény sebessége körülbelül. 315 000 km/s.
Fizeau egy francia botanikus dinasztia utolsó tagjának, Adrien de Jussieau-nak a lányát vette feleségül. Jussieu apját követte a párizsi Természetrajzi Múzeum professzori székében, és némileg hozzájárult a növényrendszertan fejlődéséhez. Fiatal gyerekként a Napóleon Líceumban élete szóló barátságot kötött az École des Beaux-Arts főhivatalnokának fiával, Prosper Mérimée-vel. Prosper szexuálisan koraérett ifjú lévén már iskolás korában legalább egyszer botrányba keveredett. Úgy tűnik, első szeretője anyja egyik festőnövendéke, a nála hét évvel idősebb angol Fanny Lagden volt, aki egész életét a férfinak szentelte, és vele közös sírba is temették Cannes-ban.
Prosper, miután jogi diplomát szerzett, az 1820-as években olyasféle párizsi bohémek társaságában töltötte idejét, mint Stendhal és Alexander von Humboldt. Itt akadt össze a Viollet-leDuc családdal; fiukkal később együtt fog dolgozni. Mérimée irodalmi munkásságát egy Cromwellről írt történelmi drámával kezdte 1822-óen. 1828-ban, miközben egy megsértett férjjel vívott pisztolypárbaj során szerzett sebesüléséből lábadozott, megírta azt a könyvet, amivel nevet szerzett magának, a IX. Károly uralkodásának krónikája című nagyromantikus történelmi regényt. 1830-ban Spanyolországban járt múzeumlátogató körúton, és egy postakocsiúton szóba elegyedett egyik útitársával, Teba grófjával. A gróf meghívta madridi otthonába, ahol találkozott a grófnéval és ötéves kislányával, Eugeniával, akivel azonnal összebarátkozott. A beszámolók szerint ekkor mesélte el neki a grófné a cigánylány történetét, aki féltékenységi rohamában leszúrja kedvesét. Mérimée később egy nagyobb elbeszéléssé formálta a történetet, ami azután vált közismertté, hogy a cselekményt Bizet felhasználta a Carmen című operájához.
Mérimée Spanyolországból visszatérve állami hivatalt vállalt, és 1834-ben kinevezték a történelmi jelentőségű műemlékek főfelügyelőjévé. A következő tizennyolc évben bejárta egész Franciaországot, és gyerekkori pajtása, Eugéne-Emmanuel Viollet-le-Duc segítségével helyreállította az ország számos értékes építészeti emlékét. Összesen több mint négyezer emlékművet és épületet állítottak helyre, köztük a nagy gótikus katedrálisokat, az arles-i és orange-i római színházakat, a pápák palotáját Avignonban, St. Denis és Cheroux apátságait, valamint Blois éc Chinon középkori várkastélyait. 1853-ban Mérimée kis spanyol barátnője, Eugenia, immáron felnőve (és a franciáknak mint Eugénie {120-46}), hozzáment III. Napóleonhoz, és Franciaország császárnéja lett. És azonnal rávette a császárt, hogy Mérimée-nek életre szóló szenátori méltóságot, valamint évi harmincezer frank járadékot adományozzon.
Mérimée ugyanebben az évben vitriolos támadásba kezdett azon bírák ellen, akiknek volt képe elfogatóparancsot kiadni barátja és a francia könyvtárak főfelügyelője, Guillaume Libri-Carucci ellen, könyvritkaságok ellopása miatt. Libri Angliába menekült, és nagy csomó ritka könyvet is magával vitt. Libri egyébként olasz volt, és Mérimée 1850-ben Londonba utazott, hogy egy másik olasz barátjával megbeszélje, nem lehetne-e Librinek munkát találni nála. Mérimée londoni barátját Antonio Panizzinek hívták. 1823-ban érkezett Angliába, miután hazájából a halálos ítélet elől szökött meg, lévén tagja a carbonari nevezetű forradalmi nacionalista csoportnak. Ez a titkos szervezet, amelynek számos tagját bebörtönözték vagy kivégezték, Itália osztrák megszállás alóli felszabadításáért küzdött, és Panizzi volt az egyik vezető személyisége. Angliában sikerült az újonnan alapított University College of London olasz nyelv és irodalom fakultásán professzori álláshoz jutnia. Ezenkívül, mivel az állással rendkívül szerény javadalmazás járt, a British Museum könyvtárának helyettes vezetői teendőit is ellátta. Ide történt kinevezése egy napon még jelentős befolyással lesz az egész világ tudós társadalmára.
A múzeumban az 1753-as megalapítás óta eltelt kilencven év alatt nem sok változás történt, és a közönség számára nyújtott szolgáltatásai siralmasan hasznavehetetlenekké váltak. A legtöbben úgy tekintettek rá, mint a dologtalan gazdagok menedékére. 1831-ben, mikor Panizzit kinevezték a Nyomtatott Könyvek Osztályának élére, ez volt a múzeum legérdektelenebb része, amelyben mindössze kétszáznegyven-ezer könyv volt, amelyeket ráadásul a közönségtől elzárt helyeken tároltak. Panizzit 1837-ben nevezték ki könyvtárosnak, s ő azonnal elkezdett több támogatásért lobbizni. A britek nemzeti büszkeségére játszott: a külföldi nemzeti könyvtárakkal összehasonlítva kedvezőtlen képet festett a British Museumról. A trükk bevált, de 1846-ig elhúzódott, mire a parlament lépésre szánta el magát Panizzi igényei kielégítésének ügyében. A bővítés során viszont Panizzi helyproblémákkal találta szemben magát. Erre felvázolt egy megoldási tervet: a British Museum udvarába hatalmas, kör alakú, könyvespolcokkal burkolt falú olvasótermet kell építeni. 1857-es megnyitása után az olvasóterem a világ tudósainak Mekkája lett.
A British Museumot elsősorban az orvos és régiséggyűjtő Sir Hans Sloane gyűjteményeinek elhelyezése céljából alapították. Sloane Franciaországban tanult, ahol egyéb nagy természettudósok között találkozott Pierre Magnollal is (akiről a magnolia kapta a nevét). 1687-ben Jamaicába hajózott, mint a frissen kinevezett kormányzó, Monck háziorvosa. A szigeten töltött két év alatt Sloane csillapíthatatlan érdeklődéssel tanulmányozta az ottani növény- és állatvilágot, a sziget földrajzát, időjárását és a helyi folklórt. Miközben gyógyhatású vagy ehető növények után kutatott (nyolcszáznál több fajt gyűjtött be), figyelmét megragadta a kakaó. Később ki is dolgozta a tejes kakaó receptjét, ami a csokoládéital előfutárának tekinthető. 1712-ben, Angliába való visszatérése után a király orvosa lett, majd a Királyi Orvosi Társaság elnöke, végül, Isaac Newton halála után, a Royal Society elnökévé választották.
1753-ban bekövetkezett halála után „különlegességeinek” gyűjteménye mint a „Sir Hans Sloane Múzeum” vált ismertté. A kor szokásainak megfelelően a gyűjtemény óriási volt (kétezerötszáz tétel, huszonötezer érme és hét könyvekkel teli szoba), amelyet csak a vezető tudósok látogattak. Sloane a végrendeletében kikötötte, hogy amennyiben a nemzet az ő halálától számított egy éven belül húszezer font sterlinges áron nem vásárolja meg az örökösöktől, a gyűjteményt fel kell ajánlani Szentpétervár, Párizs Berlin és Madrid Tudományos Akadémiáinak (mindegyik egy év gondolkodási időt kap). Ezután a gyűjteményt el kell adni annak, aki a legtöbbet ígéri érte. A brit kormányzat válaszul szerencsejátékot szervezett, és a bevételt is erre a célra fordítva hat év múlva megnyitotta a British Museum kapuit. A múzeum 1805-ig csak belépődíj ellenében volt látogatható, a csoportok vezetést kaptak.
Hans Sloane újító hajlamú orvos is volt, és vezető szerepet játszott az akkoriban halálos kór, a himlő elleni védőoltással kapcsolatos kísérletekben. 1716-ban Velence Izmirben akkreditált konzulja részletesen informálta Sloane-t a Törökországban használatos eljárásról. Sloane nem sokat tett az ügy érdekében, mígnem Lady Mary Wortley Montagu visszatért Angliába, miután a brit követ feleségeként két évet töltött Törökországban. A lady szemtanúja volt az oltási műveleteknek, {121-102} és olyannyira fellelkesedett rajtuk, hogy a saját fiát is beoltatta.
Ennek részben az volt az oka, hogy a betegség már végzett a bátyjával, és 1715-ben ő maga is megkapta a himlőt. Hans Sloane-nak köszönhetően kigyógyult belőle, de legendás külseje alaposan megsínylette a kezeléseket.
Lady Mary Kingston earljének évek hosszú során át a szépsége és eszessége révén közismert leánya volt. Később egymásba bolondultak a költő és szatíraíró Alexander Pope-pal, de miután a szenvedély lelohadt, halálos ellenségekké váltak.
Törökországi tartózkodása alatt először is megtanulta a nyelvet, azután elkezdett bőre szabott török viseletbe öltözve utazgatni az országban. Női mivoltának és rangjának köszönhetően abban a kivételes helyzetben volt, hogy meglátogathatta a török arisztokrata hölgyeket a háremekben, ahol sok mindent megtudott a törökök életéről és szokásairól. Ezen látogatások során botlott bele a védőoltás ottani gyakorlatába. A törökök szándékosan megfertőzték a kisgyerekeket a himlős hólyagból vett gennyel. Néhány nap alatt a gyerekeknek kifejlődtek a duzzanatai és egy pár el is gennyedt, de aztán elmúltak, és a beoltott személy többé nem fertőződött meg. Lady Mary ezt írta: „Vagyok annyira hazafi, hogy ne sajnáljam a fáradságot, és ezt a hasznos újítást divatba hozzam Angliában; és nem mulaszthatom el, hogy írásban is személyesen értesítsek egy csomó orvost, még ha egyet sem ismerek közülük, akiről biztosan tudnám, van olyan erkölcsös, hogy az emberiség javára hajlandó lenne könnyen lemondani erről a számottevő jövedelemforrásról.” Angliába való visszatérése után mindenkit megpróbált rávenni, hogy elfogadják az érvelését. Caroline hercegnő beoltatta két gyermekét, és attól kezdve mindenki utánozta.
Lady Mary törökországi tartózkodása idején egy esszégyűjteményt is írt, amelyet ma Követségi levelek néven ismernek. Szerzője nyilvánvalóan soha nem gondolt arra, hogy közölje, de halála után egy példány valahogyan egy nyomdász kezébe, s ezáltal nyilvánosságra került. A levelek élvezetesen vannak megírva, tele friss és eleven leírásokkal arról, hogy mit látott és gondolt Lady Mary a törökországi kerteket és palotákat járva: „Nyugodtan nevessenek ki ezért az érzéki kijelentésemért, de én bizony jobb szeretnék gazdag efendi lenni annak minden tudatlanságával, mint Sir Isaac Newton az ő összes tudományával.”
Egyik megfigyelése a Törökországban akkor nekilódult tulipándivattal volt összefüggésben. Látogatása egybeesett a törökök közt kitört tulipánmániával. Több mint ezerháromszáz változata volt a fajnak, olyan egzotikus nevekkel, mint A szépség jutalma, A hajnal rózsaszíne vagy A szerelmes álma. A francia követ így írta meg XV. Lajosnak, hogyan díszítik fel a palotákat virágokkal: „A lugasok rácsait elképesztő mennyiségű, mindenféle fajtájú virággal díszítik, és végtelen sok különböző színű üveglámpával világítják meg őket. Ilyen lámpások függenek azoknak a bokroknak a zöld ágain is, amelyeket a környékbeli erdőkből ültettek át külön az ünnepély alkalmából a lugasok mögé. Azt mondják, a különböző színek és a számtalan tükörben visszaverődő fények hatása fenséges. A kivilágítás és a hangos török zene addig tart az éjszakában, míg a tulipánok szirmai be nem csukódnak.” A tulipán első alkalommal 1645-ben került Európába, midőn egy flamand tudós, Ogier de Busbecq magokat hozott Isztambulból Bécsbe. És ő hozta a virág hibás nevét is. Törökországban a tulipánt lalé-nek hívják, de mikor Busbecq a neve után érdeklődött, azt a választ kapta, hogy tulipand-virág. Tulipand a turbán török neve, és az informátor a virág alakját akarta leírni a válaszban. Így lett a virág neve Nyugaton tulipán.
A svájci kertész Konrad Gesner lett az első természetbúvár, aki leírta és képen is bemutatta a tulipánt 1651-ben megjelent Német kertek könyve című munkájában. Gesner a lausanne-i Akadémián tanított görögöt, majd 1541-ben Zürichben telepedett le, ahol a természetrajz professzoraként orvosi praxist is folytatott. Ideje nagy részét azonban írással töltötte. 1555-ben kezdett dolgozni kétkötetes Opera Botanica című művén, amelyhez csaknem ezerötszáz illusztrációt készített. Ő volt az első botanikus, aki felismerte a virágok szerkezetének jelentőségét a növények rendszertani osztályozása szempontjából. Ugyancsak ő hangsúlyozta először a magok vizsgálatának fontosságát; kimutatta, hogy a magok segítségével látszólag nem rokon fajok kapcsolata feltárható.
Gesner érdeklődést tanúsított a bibliográfia iránt is; 1555-ben tette közzé három kötetben Univerzális könyvtár című monumentális munkáját, amelyben a könyvnyomtatás több száz évvel azelőtti feltalálása óta megjelent összes könyvet, azonkívül az összes szerzőt, műveik rövid leírásával egyetemben ábécé-sorrendben felsorolta. A mű tartalmaz még egy óriási, huszonegy fejezetre osztott (köztük grammatika és filológia, dialektika, orvoslás, csillagjóslás, geográfia és teológia) lexikont is. A harmadik kötetben számba vette a százharminc akkor ismert nyelvet, és közölte a Miatyánk huszonkét nyelvre lefordított szövegét. Gesner írt még a régi szövegek, mint például a Biblia megértéséhez szükséges szövegelemzés fontosságáról is. Ezzel nagyon is belopta magát nagyapja, Ulrich Zwingli, a Svájcot protestantizmusra térítő férfiú szívébe.
Zwingli fiatalkorában eseménytelen életet élt, beiratkozott a bécsi egyetemre, majd 1506-ban a svájci Konstanzban szentelték pappá. Ezután tíz évig szolgált a kis svájci település, Glarus papjaként. 1515-ben itt találkozott azzal az emberrel, akinek hatására élete gyökeresen megváltozott: a nagy férfiú a holland humanista Desiderius (Rotterdami) Erasmus volt. Erasmus tanította meg Zwinglit a bibliai szövegek történeti, elemző tanulmányozásának módszerére. Zwingli ettől kezdve egyre kritikusabban szemlélte, ahogy a katolikus egyház viselkedett és hirdette az igét, tudományos hírneve pedig egyre terjedt. 1519. január 1-jén (a születésnapján), részben addigi közleményeinek elismeréseképpen, kinevezték Zürich Grossmünsterébe a nép papjának, és ő egyszeriben hatalmi helyzetben találta magát. A mindössze hatezer felnőtt lelket számláló városban a szószék egyszerre működött mint színpad, hangszóró, rádió, újság, televízió és internet. Egy egyházi főhivatalnokról beszélték, hogy azt tanácsolta követőinek, ha bele akarnak szólni a politikába, javaslatukat addig fogadtassák el, míg a prédikátor fel nem megy a szószékre.
Zwingli a következő négy év alatt szakításra vitte a dolgot a katolikus főemberekkel, mivel folyamatosan támadta a tisztítótűzben való hitet, a szentek közbenjárását, a szerzetességet, a bűnbocsánatot (búcsút), a papi ornátust, a misét, a latin nyelvű szertartásokat, a zenés szertartásokat, a keresztelést, a kenyér és a bor átváltoztatását és a papi nőtlenséget. Azon túl, hogy 1522-ben megházasodott, engedetlenségének leginkább közismert jelét ugyanezen év március 9-én, nagyböjt első vasárnapján este adta. Aznap este zürichi polgárok egy csoportja fittyet hányt a katolikus tanokra, amelyek ezen az ünnepnapon tiltották a húsevést, és füstölt kolbászt vacsorázott. Az eset egy magánházban rendezett vacsorán történt, amelyen Zwingli is részt vett, bár ő maga nem evett a tilalmazott kolbászokból. Két héttel később azonban prédikációját a következő címmel tartotta meg: Ami az ételek kiválasztását és annak szabadságát illeti. Ebben Zwingli a Bibliát idézte, mint ami azt a nézetet támasztja alá, hogy a keresztények bármilyen ételt szabadon megehetnek, mert azok önmagukban sem nem jók, sem nem rosszak. Ezen az alapon Zwingli a böjtölés kérdését az egyén lelkiismeretének kérdésévé tette, és ebben azt a humanista meggyőződést juttatta kifejezésre, hogy a hitbéli dolgokat az egyénre kell bízni, akit az általa felismert igazságnak kell majd vezérelnie. Zürich Város Tanácsa 1525-ben szigorú, „zwingliánus” törvényeket vezetett be a prostitúció ellen, valamint szabályozta a társadalmi érintkezést és öltözködést. Ettől kezdve szabálysértésnek számított a káromkodás, a kártya- és kockajáték, a selyemruha, az arany, ezüst, a bársony és a mélyen kivágott félcipő viselése. 1530-ban az általános kijárási tilalom miatt a kocsmákat este 9-kor be kellett zárni.
Zwingli még egy lényeges változást hozott Zürich életébe. Svájcban évszázadokon keresztül szokás volt a fiatalembereket külföldi zsoldosnak küldeni. A hadakozás népszerű és nagyra becsült foglalkozásnak számított Svájcban, ahol az élet nehéz és egyhangú volt, és a kevés megművelhető föld nemigen biztosított lehetőséget a nem elsőszülött fiatalembereknek. A svájci zsoldosok hosszú ideje nagy megbecsülésnek örvendtek Európa-szerte. A lándzsáiknak köszönhetően különleges harcmodort fejlesztettek ki. A több ezer emberből álló svájci lándzsás „négyszög” szoros tömbje egy emberként mozgott, és képes volt puszta tömegével felborítani az ellenség hadrendjét, vagy hirtelen megállni, és lándzsáit kifelé tartva csaknem legyőzhetetlenül védekezni. Az ellenséges lovasság sem ment velük sokra, mert mielőtt az első lándzsást levághatták volna, már felnyársalta őket a megtámadott katona fegyvere. Zürichnek hosszú távú megállapodása volt Franciaországgal zsoldosok küldésére, Zwingli azonban rábeszélte a kanton tanácsát, hogy mondja fel azt.
Ekkoriban a lándzsás négyszög már kezdett elavulni. Pár évvel előbb, a marignanói csatában (ahol a svájci zsoldosok a franciák oldalán a spanyolok ellen harcoltak) egy új tűzfegyver, a szakállas ágyú alapvetően megváltoztatta a harc jellegét, és hatástalanná tette a lándzsás négyszöget. A tizenhetedik század vége felé további fejlesztések történtek a fegyverzeten, ami csak meggyorsította ezt a folyamatot.
Elsőként a kováspuska jelent meg a színen. Ez úgy működött, hogy meghúzáskor a ravasz egy rúgóra (kakas) erősített tűzkövet tett szabaddá, mire az rácsapott egy kis, rovátkolt fémlemezre. Ettől a tűzkő szikrát vetett, és az elsütés pillanatában éppen felnyíló fedelű kis csatornában lévő puskaport belobbantotta, az viszont a puskacsőben lévő töltetet gyújtotta be, ami aztán kilőtte a golyót. A valamivel később kifejlesztett papír töltényhüvely (amelyet a muskétás a fogával tépett fel, a benne lévő puskaport a csőbe szórta, majd fölé gyömöszölte a golyót) használata percenként kéthárom lövésre gyorsította az ismétlési lehetőségeket. Ezzel kétszer gyorsabban lehetett ismételni, mint a kanócos puskákkal, amelyekben gyújtózsinór robbantotta fel a töltetet. Mivel többé nem állt fenn a gyújtózsinór szikrázása miatti véletlen elsütések veszélye (ami könnyen bekövetkezett, ha a kanócos puskát használó lövészek túl közel álltak egymáshoz), az új kováspuska lehetővé tette, hogy a katonák kevésbé távol helyezkedjenek el egymástól. Ez viszont oda vezetett, hogy el kellett hagyniuk a széles karimájú kalapokat és a lefelé bővülő kabátokat, és át kellett térni a testhez álló ruházatra. A kováspuska lehetővé tette a sűrűbben felsorakozott katonáknak, hogy soronként lőve folyamatos golyózáport zúdítsanak az ellenségre.
A másik új találmány a bajonett volt, ami egy bilincs segítségével a puskacső végére erősített pengéből állt, miáltal a cső vége szabadon maradt a lövések számára, a penge viszont állandóan a puskacső végére volt erősítve. Ezzel a fegyverrel a gyalogos katona egyszerre vált lándzsássá és lövésszé: messziről rálőhetett a lándzsások négyszögére, majd közelharcban a bajonettet használhatta szúrófegyverként.
Mindezek a találmányok együttesen tették feleslegessé a svájci zsoldosokat. A francia hadügyminiszter, de Louvois márkija, felismerte, hogy az új fegyverek és harctéri felhasználásuk taktikája minden korábbinál jobban kiképzett katonákat fognak megkövetelni. Egy ilyen kiképzés évekig tart, tehát az új hadseregnek állandóvá és hivatásos állományúvá kell átalakulnia.
Az állandó hadsereg gondolata ekkorra már bizonyos mértékig Angliában, Hollandiában {122-63} és Svédországban is gyökeret vert, Louvois azonban teljes egészében nemzeti haderőt állított fel, és olyan szervezeti intézkedéseket vezetett be, amelyekkel alighanem a kontinens legfejlettebb hadseregévé tette a franciát. Louvois felállított egy hadtáposztályt, külön számvevő tisztekkel, akik ellenőrizték az ellátmány árát, minőségét és szállítását. Ez viszont azzal járt, hogy javult az utak minősége, amelyeken a hadiszállítások folytak, és a stratégiailag fontos helyeken raktárak épültek a fegyverzet, lőszer és élelmiszerek tárolására. Louvois végül talált egy embert, aki olyan kiváló kiképzőnek bizonyult, hogy a neve rövidesen fogalommá vált: Jean Martinet-t. Egyéb változtatásai között szerepelt az egyenruházat rendszeresítése, az érdemrendek és elismerések rendezése, a szervezett előléptetési rend kidolgozása, a rendszeres zsoldfizetés, a fegyelmi szabályzat kidolgozása, és az Hotel des Invalides felépítése a szolgálatban megnyomorodottak számára.
A század vége felé egy itáliai bevándorló tette meg a hadügyi reform talán utolsó lépését azzal, hogy bevezette az induló nevű zenei műfajt. Jean-Baptista Lullyt 1661-ben nevezték ki XIV. Lajos udvari zenei szuperintendánsának, és az volt a feladata, hogy zenét szerezzen olyan táncprodukciókhoz, amelyekben a király táncolta a főszerepet. 1672-ben Lajos táncművészeti iskolával egészítette ki a Királyi Zeneakadémiát. Egy évvel korábban lett Pierre Beauchamp a királyi táncmester, aki a koreográfiának nevezett új módszerrel tanította be a lépéseket, s ezzel nagyban elősegítette a balettművészet fejlődését.
Beauchamp 1687-ben bekövetkezett visszavonulásáig megalkotta a francia balettstílust, valamint annak szakmai nyelvét, amelyet a legújabb időkig használtak. Raoul Feuillet az 1701-ben megjelent könyvében Beauchamp munkájának jó részét megismétli. A tánc leírásának mestersége című művében ismerteti Beauchamp koreográfiai technikájának lépésjelölési módszerét. Ebben egy vonal jelzi a táncos által követendő útvonalat. A vonal jobb és bal oldalára rajzolt fekete pontok mutatják a lábak helyzetét. Kiegészítő vonások jelzik a kéztartásokat és a mozgás egyéb díszítményeit. Az új koreográfiát közel egy évszázadon keresztül használták. 1706-ban már John Weaver fordításában angolul is olvasható volt.
Weaver ekkor már megvetette a lábát Londonban, mint színpadi táncos, aki a cselekmény kiegészítéseként adott elő táncdarabokat. 1702-ben adta elő Kocsmai szélhámosok című darabját a Drury Lane Theaterben. Egy kortárs ezt írta róla: „Az első, angol színpadon előadott darab, amelyben a megjelenítés és a történet kizárólag táncban és mozgásban beszéltetik el.” 1717-ben ugyancsak a Drury Lane mutatta be Weaver táncos pantomimjait, a Mars és Vénusz szerelme és a Bohócból lett bíró címmel. Akkoriban a Drury Lane éles versenyben állt a frissen felújított, a pantomimmal és tánccal kísérletező John Rich által vezetett Lincoln's Inn Field Theaterrel. Rich 1728-ban színre vitt egy új produkciót, az alig ismert szerző, John Gay Koldusoperáját. Ebben együtt volt a tánc, a népszerű dal, a komédiázás és a politikai szatíra; maga a történet pedig alig leplezett támadás volt a miniszterelnök, Robert Walpole ellen. A Koldusopera 1720^[24] január 28-iki bemutatója kétezer nézőt vonzott. A színházi évad végére a zenés darab elérte a példátlanul magas hatvankét előadást, és persze kasszasiker lett. Akkoriban az a szójáték járta (a rendező és a szerző nevével; Rich = gazdag, Gay = vidám), hogy a szatirikus Koldusopera a Gazdagot vidámmá, a Vidámat pedig gazdaggá tette.
Ebben az átmeneti időszakban, mikor az uralkodói hatalom kezdett átcsúszni a Parlament kezébe, és a korrupció mindennapos dolognak számított, a szatíra műfaja nagy népszerűségnek örvendett. Ekkor ért pályája csúcsára Alexander Pope {123-95} és Jonathan Swift, {124-90} az angol irodalom két legnagyobb szatíraírója.
Gay mindkettőjüket ismerte, és 1714-ben rövid ideig mindannyian tagjai voltak a Scriblerus Club-nak nevezett magánjellegű írószövetségnek. A Scriblerus-tagok nem hivatalosan jövögettek össze egymás lakásán enni, inni és az egybegyűlteket a gazdagok és hatalmasok kifigurázásával szórakoztatni.
A klub hivatalos célja az volt, hogy megírják egy Martin Scriblerus (kb. Firkász Márton) nevű képzeletbeli egyén emlékiratait, a valóságban azonban a neve alatt szándékoztak közreadni a kor úgynevezett értelmiségének ostobaságait kipellengérező írásaikat. Abban a korban, amikor az emberek még hittek a boszorkányságban, a bölcsek kövében és a csillagjóslásban, egyáltalán nem szenvedtek témahiányban.
Az etetés-itatás-szórakoztatás terén a legtöbbet tevő klubtag dr. John Arbuthnot volt (megengedhette magának, lévén a király orvosa, s annak kegyelméből a St. James's Palace ingyenes lakója). Neki a szatírán kívül a statisztika volt a vesszőparipája. 1692-ben publikálta A valószínűségi törvények című munkáját, amelyben a következő nevezetes megjegyzést tette: „Nagyon kevés dolgot ismerünk, amelyeket ne lehetne matematikai megfontolás tárgyává tenni; ha pedig ezt nem tudjuk megtenni, ez annak a jele, hogy róla szóló ismereteink csekélyek és zavarosak.” 1710-ben írta Egy érv az isteni gondviselés mellett című munkáját, amelyben megkísérelte bemutatni, hogy nem a véletlen, hanem a gondviselés dönti el a születendő gyermek nemét. Londonnak egy nyolcvankét évre kiterjedő demográfiai táblázatából (születési és halálozási adattár) kiszámolta, hogy sokkal több fiú-, mint leánygyermek született. Mivel ez ellentmondásban van a valószínűségi törvényekkel, Arbuthnot feltételezte, hogy mivel a férfiak élete több veszélyt rejt magában, mint a nőké, Isten a több fiúgyermek világra jöttével biztosítja, hogy a népesség fenntartásához elegendő számú férfi maradjon életben.
Ez az első statisztikai következtetés felkeltette a kontinens tudósainak, de különösképp egy fiatal holland matematikus, 'sGravesande érdeklődését. Egyéves angliai látogatása alatt, 1715-ben, 'sGravesande találkozott is Isaac Newtonnal (és mély benyomást is tett rá), akinek a tételeit akkor már tanította Hollandiában. Nyilvánvalóan nem Newton volt az egyetlen, akire hatott 'sGravesande tevékenysége. Egyszer a nagy francia gondolkodó, Voltaire külön azért kerekedett fel, és látogatott el Hollandiába, hogy kikérje 'sGravesande véleményét a Newtonról íródó könyvéről.
Akkoriban Voltaire élete nagy szerelmével, a gyönyörű és briliáns elméjű Emilie de Chátelet márkinéval volt elfoglalva a kelet-franciaországi Cháteau de Cirey kastélyban. A kastély messze volt Párizstól, ahol Voltaire megalapozta hírnevét, mint Franciaország legnagyobb írója, és ahol szókimondó természete miatt komoly gondjai akadtak a hatalommal. Különösképpen rossz néven vették tőle a Levelek az angol nemzetről című írását, amelyet 1729-ben, három évi londoni tartózkodása után (ahol egyébként részt vett Isaac Newton temetési szertartásán) adott közre. A könyvben dicséri a szabadságszerető angol írókat, és nem éppen hízelgően nyilatkozik a francia abszolutizmusról.
Voltaire-nek számos szerelmi kapcsolata volt már azelőtt, hogy 1733-ban Emilie-vel találkozott volna. Memoárjait a következő mondattal kezdi: „Beleuntam Párizs ürességébe és lármájába, a ficsúrok tömegébe, a hivatalok jóváhagyásával és udvari előjogként íródott rossz könyvekbe, az irodalmi cselszövésekbe, az irodalmat meggyalázó csirkefogók középszerűségébe és alávalóságába. 1733-ban rábukkantam egy ifjú hölgyre, aki többé-kevésbé úgy gondolkozik, mint én, és aki elhatározta, hogy évekre vidékre költözik, ahol, távol a világ zajától, az elméjét pallérozza.” Voltaire és Emilie együtt telepedett le Cirey-ben. Emilie katonatiszt férje szinte állandóan távol volt, és láthatólag beletörődött felesége szerelmi kapcsolatába. Mindkét munkamániásnak külön dolgozószobája, Voltaire-nek még egy kis laboratóriuma is volt. Mindketten feldolgozták Newton munkásságát. Voltaire írta meg a népszerű változatot, Emilie pedig magára vállalta a matematikát. Annak ellenére, hogy Voltaire és Emilie illegális kapcsolatban élt együtt, és nem tartott cselédséget, az európai értelmiség krémje rövidesen egymásnak adta a kilincset náluk. Az élet Cirey-ben nem volt valami pihentető. Éjjel és nappal, a nap bármely órájában előfordulhatott, hogy a vendégsereg laterna magicát nézett, filozófiai vitákat folytatott, avagy éppen színdarabokat vagy költeményeket olvasott fél. Voltaire Newton filozófiájának elemei című könyve 1738-ban került nyomdába, és megjelenése után azonnal szenzációs sikert aratott. Londonban elnyerte szerzője számára a Royal Society tagságát. Emilie halála után pár évvel, 1758-ban Voltaire vásárolt egy villát a svájci Ferney-ben, és visszavonult, hogy művelgesse kertjeit. Itt kapott egy, a csigák és giliszták lelkéről szóló, érdekfeszítő tartalmú levelet egy itáliai tudóstól.
A levélíró, Lazzaro Spallanzani, az észak-itáliai Pavia egyetemén volt a természetrajz professzora, ahol évek óta bizonyos állatfajok: a csigák, giliszták és szalamandrák regenerációs képességével foglalkozott. Felfedezte, hogy ha testük egyes részeit levágja, ezeknek a lényeknek újra kinő a levágott testrésze. A gilisztákat kettévágva egyenesen két új giliszta fejlődött ki. Ebből pedig teológiai probléma keletkezett: Ha a lélek oszthatatlan, akkor amikor egy gilisztából kettő keletkezett, és mindkettőnek van lelke, honnan jött a második lélek? Spallanzani szerint valamiféle petében kellett lakoznia. Ezzel a megjegyzéssel kezdődött az egész modern szaporodásbiológia.
Spallanzani egy másik területen is meglepően nagy lökést adott a korabeli szemléletmód megváltoztatásának. Akkoriban úgy vélték, ahogy az angol mikroszkópus, John Needham állította, hogy a mikroszkóp alatt látható apró lényekben valamiféle életerő lakozik. Needham állítása szerint ezzel magyarázható, hogy a sajtban sajtkukac, a függönyben moly terem, és így tovább. Spallanzani ezzel nem értett egyet, és nekilátott, hogy bebizonyítsa Needham állításának helytelenségét. 1761-ben vett egy palack piszkos vizet, amiben előzőleg mikroszkopikus méretű lényeket látott, felforralta, majd leforrasztotta a palack nyakát. Egy idő múltán felnyitotta a palackot, és gyorsan megnézte a tartalmát a mikroszkópja alatt. A véglények elpusztultak. Azonban még a megfigyelés közben élő mikroorganizmusok jelentek meg a mintában. Mivel ezek a lények csak a palack felnyitása után jelentek meg, Spallazani azt a következtetést vonta le, hogy azoknak a levegőből kellett a palackba jutnia. Ez a kísérlet csaknem teljes egészében megegyezett azzal, ami száz évvel később Pasteurnek {125-54} {125-3} meghozza az összes tudományos elismerést.
Spallanzani akkora tekintélyre tett szert, hogy a német E.T.A. Hoffmann róla mintázta a tudós varázsló alakját, amit aztán Delibes tett halhatatlanná a Coppélia című balettjében. Hoffmann eredeti foglalkozása szerint jogász volt, aztán színigazgató lett, majd baletteket és operákat, valamint prózai műveket írt. Hoffmann írásai az első lélektani történetek közé tartoznak, tele hasonmás és pszichopata figurákkal. Meséiből több zenemű is született, így Wagner A mesterdalnokok, Offenbach Hoffmann meséi és Csajkovszkij Diótörő című műve.
1816-ban Hoffmannt kinevezték a berlini kamarai törvényszék tanácsosának. Két évvel később meghízták Friedrich Jahn tevékenységének kivizsgálásával, akit a kormányzat megdöntésére irányuló titkos és hazaáruló szervezkedéssel vádoltak, majd hat évre ítéltek. Jahn német nacionalista colt, akit a franciáktól 1806-ban elszenvedett vereség arra késztetett, hogy mozgalmat indítson abból a célból, hogy ellene fordítsa a németeket a kis hercegségekből és államocskákból álló birodalomnak, és egyetlen liberális nemzetben egyesítse őket. Jahn azzal a módszerrel toborozta a híveket, hogy testedzőklubokat alapított azzal a céllal, hogy az ifjúságot fegyelemre, bajtársiasságra és engedelmességre nevelje, amely tulajdonságokra nagy szükség lesz, ha Németország rászánja magát az elkerülhetetlenül bekövetkezendő háborúkra. Egész Németországban gomba módra szaporodtak a Jahn-féle klubok, és rögtön a felforgatás és a szólásszabadság melegágyaivá váltak.
August von Kotzebue, a neves német konzervatív 1819-es, politikai indíttatású meggyilkolására a porosz kormányzat kemény intézkedésekkel válaszolt, bezáratta a testedzőklubokat és véget vetett a szabad szólásnak. Jahn egyik hívét, Adolf Follent letartóztatták, és felforgató irományok terjesztése miatt bíróság elé állították. Bár Adolfot végül felmentették, fivére és liberális elvbarátja, Karl, 1820-ban úgy döntött, hogy elmenekül. Előbb Svájcba, majd 1824-ben Amerikába ment. 1825-ben a Massachusetts állambeli Cambridge-ben telepedett le. Alighogy megérkezett, elkezdte a Harvard Egyetem hallgatóival a tornagyakorlatokat, és az egyik ebédlőben megnyitotta Amerika első egyetemi tornatermét. Ugyanebben az időben két másik tornacsarnok is nyílt a közelben, az egyik Bostonban, a másik pedig Northamptonban, s mindkettőt német honfitársai vezették. 1850-re már száz menekült, többnyire liberális vagy szocialista német emigráns által vezetett tornaklub volt Amerikában.
Amerikában az egyik első szervezet, amelyik beillesztette programjába a testedzést, a YMCA^[25] volt, amelynek 1851-ben Bostonban nyílt meg az első helyi szervezete. Ugyanabban az évben a YMCA levelet kapott egy genfi férfitól, aki a svájci Ifjú Keresztyének egyik csoportjának levelezője volt, és aki azt javasolta, hogy alakítsanak nemzetközi szervezetet. 1855-ben, részben a levélíró ösztönzésére, Párizsban tartották a YMCA-szervezetek első világkonferenciáját, amelyen Belgium, Franciaország, Nagy-Britannia, Kanada, Németország, Hollandia, Svájc és az USA küldöttei jelentek meg. A konferencián megalapították a YMCA szervezeteinek Világszövetségét. A szövetség alapszabályát nagyrészt a konferencia kiötlője, a genfi Henri Dunant fogalmazta.
Négy évvel később Dunant az észak-itáliai falucskában, Solferinóban összeakadt III. Napóleonnal {126-26} {126-116} {126-129} aki a hadseregének az osztrákokkal vívott csatáját tekintette meg. Dunant úgyszintén. 1859. június 14-én a két fél összesen háromszázötvenezer katonája ütközött meg és látott neki egymás lemészárlásának. Negyvenezernél több ember esett el vagy sebesült meg. Dunant, aki a hegytetőről figyelte az eseményeket, elborzadt a szörnyű látványtól. Miután a csata véget ért, megszervezte a közeli város, Castiglione delle Stiviere lakosait, hogy segítsenek mindkét küzdő fél sebesültjein. Dunant és segítőtársai három éjjel, három nap folytatták elkeseredett küzdelmüket sok száz fiatal élet megmentéséért.
Dunant három évvel később jelentette meg Egy megjegyzés Solferinóról című könyvét, amelyben ezt írta: „Lehetővé kellene tenni, hogy békeidőben összegyűjtsék a képzett segítőket, akik a csaták után gondozásba vehetnék a sebesülteket. Embereket, akik készek menni, és segítséget nyújtani ahol és amikor szükség van rájuk. ...A háborús feleknek el kellene ismernie ezeket a segítőket, és minden lehető támogatást meg kellene adni nekik... Tanácskozást kellene tartani, ahol ezeket a gondolatokat meg lehetne vitatni.” Dunantnak, miután erőteljesen győzködte Európa számos országának uralkodóit, tábornokait és miniszterelnökeit, 1864-ben sikerült egy tanácskozást szerveznie Genfbe, ahol megalakították a Vöröskeresztet, és aláírták a sebesültekkel való bánásmódról szóló Genfi Konvenciót.
A Vöröskereszt számára az egyik legelső és legsürgetőbb harctéri feladatot a vérátömlesztés iránti igény kielégítése jelentette. Ez általában azzal a nehézséggel járt, hogy a véradó és a beteg véredényeit össze kellett kötni, ami többnyire a beteg váratlan és megmagyarázhatatlan halálával végződött. A rejtélyt 1890-ben egy Karl Landsteiner nevű orvos oldotta meg, miután felfedezte, hogy az egyik ember vére a másik ember vörös vértesteinek összetapadását okozhatja. Az összetapadt csomók elzáródásokat okozhatnak a hajszálerekben, ez pedig károsodást vagy akár halált is okozhat. Landsteiner ügy találta, hogy a vér két faktort tartalmazhat, amelyek a csomósodást kiváltják. A különböző vércsoportokat az A vagy B faktoruk szerint nevezte el. Az ember vérében jelen lehet az egyik faktor, a másik, mindkettő vagy egyik sem. Ennek megfelelően a vércsoportunk lehet A, AB, B vagy 0. Landsteiner mindezt egy lábjegyzetben közölte 1900-ban, s megkapta érte a Nobel-díjat.
Ugyancsak Nobel-díjban részesült az a férfi, aki a vérátömlesztés másik nagy problémáját oldotta meg: a véredények összekötésének nehézségét. A megoldás elképesztően egyszerű. Az erek összekötése céljából három egyenlő távolságban lévő öltést készített az ér kerülete mentén. Ekkor kettőt közülük meghúzott, mire a közöttük lévő szakasz egyenessé vált, s az egyenes széleket összevarrta. Ezután ugyanezt még kétszer megismételte, majd a szorító öltést kilazította, mire az ér újra köralakot öltött. Az ereket varró férfi neve Alexis Carrel volt, és Landsteinerhez hasonlóan a Rockefeller Institute for Medical Research-nél dolgozott New Yorkban. Carrel végső célja az erek összevarrásának megoldásával a szervátültetés lehetőségének megteremtése volt. Ehhez szükséges volt a kipreparált szervek átmeneti tárolásának, oxigénnel és tápanyagokkal való ellátásának megoldása is.
A problémát 1930-ban megoldó férfiú évekig együtt dolgozott Carrellel, mielőtt annyira tökéletesítette volna átáramoltató szivattyúját, hogy Carrel képes volt vele több héten keresztül életben tartani egy vesét. A pumpát Charles Lindbergh készítette, aki három évvel korábban Spirit of St. Louis nevű egyfedelű gépével elsőként repülte át az Atlanti-óceánt.
Lindbergh az USA nagykövete, Dwight Morrow lányát vette feleségül. Az esküvő után Morrow Londonba utazott egy leszerelési konferenciára. A konferencián az egyik dolog a Németországot sújtó 1919-es versailles-i békeszerződés azon korlátozásának megerősítése volt, amely szerint a német haditengerészet legfeljebb három új hadihajót építtethet, és a vízkiszorítása egyiknek sem haladhatja meg a tízezer tonnát.
Az elsőt, az Admiral Graf Spee-t, 1936-ban bocsátották vízre. A németek persze kijátszották a leszerelési egyezmény előírásait, és mind a Graf Spee, mind két testvérhajója megütötte a teljes csatahajóméretet, azonkívül gyorsabbak és nagyobb hatótávolságúak voltak, mint egy cirkáló. Alig kezdődött el a II. világháború, a Graf Spee már kilenc brit hadihajót süllyesztett el, és a legénységüket az Altmark kísérőhajó vette fedélzetére. A Graf Speet végül 1939 decemberében sikerült a briteknek halálra üldöznie. Egy rövid tűzpárbajt követően a német csatahajó az uruguay-i Montevideó semleges kikötőjében keresett menedéket. Az uruguayiak négy napot adtak a hajónak a távozásra, a német vezérkar azonban azt a parancsot küldte a kapitánynak, hogy süllyesszék el a hajót. A britek ezután az Altmark ellen fordultak. Két hónap múltán találták meg egy norvég fjordban, s a brit foglyokat kiszabadították.
Hitler ezt a semleges területre történt behatolást úgy értelmezte, mint annak jelét, hogy a britek el akarják foglalni Norvégiát, ezért előrehozta saját inváziós terveinek megvalósítását. A németek 1940. április 8-án elözönlötték Norvégiát. Három héttel később már rendkívül szoros biztonsági gyűrűt vontak Oslótól keletre, a Rjukan-völgyben fekvő Vermork vízierőműve köré. Tették mindezt azért, mert a vízierőmű által termelt energia nélkülözhetetlen volt a nácik szupertitkos tervében szereplő különleges fajta víz előállításához.
Az atommaghasítás láncreakcióként való megvalósításának kulcskérdése, hogy képesek legyünk a bomlás során képződő gyors neutronokat oly mértékben lelassítani, hogy azok ne száguldjanak át az uránmagon egy trilliomod másodperc alatt. Kisebb sebességnél megnő a valószínűsége annak, hogy a neutron ütközik az uránatom magjával, és elhasítja azt, ezáltal olyan részecskék keletkeznek, amelyek további maghasadást okoznak, és így tovább. Szabályozás nélkül az ilyen „láncreakció” okozza az atomrobbanást.
Ezt a neutronbombázást lassító anyagot állították elő Vermorkban. Az anyagot nehézvíznek nevezték, mert óriási mennyiségű elektromos energia felhasználása révén a vizet redukálni lehet. Ennek eredményeként a visszamaradó vízben feldúsul a vízben természetesen is jelen lévő, a szokásosnál nehezebb, deutérium nevű elem. Ha nehézvíz kerül a neutronforrás és az uránmagok közé, a deutériumatomok annyira lelassítják a neutronokat, hogy beindulhat a láncreakció.^[26]
Ez volt az oka, hogy a Szövetségesek kommandósainak egy csoportja (valamennyien Szabad Norvégok) 1943. február 27-én behatolt a Vermork erőműbe, és felrobbantotta azt. Miután csapást mértek a vizére, Hitlernek le kellett mondania arról az anyagról, ami hozzásegíthette volna az atombomba birtoklásához.

10. FEJEZET
Kapcsolatok

1951. március 25-én a The New York Times első oldalon hozta a szenzációs tudósítást, hogy Argentínában sikeresen működik egy fúziós reaktor. Kiderült, hogy az argentin diktátor, Juan Perón, miután a hazai tudományos közösséggel az 1940-es évek végére egyre hűvösebbé vált a viszonya, egy elszigetelt laboratóriumot építtetett fel a német Ronald Richter számára. 1951. február 16-án egy argentin hírügynökségi jelentés szerint ebben a laboratóriumban teljes sikerrel járt az a kísérlet, amelyben ezzel az új módszerrel megtörtént az atomenergia szabályozott felszabadítása. További részleteket nem lehetett megtudni.
Mint az előre látható volt, az európai és amerikai kutatók kétségeiknek adtak hangot. A magfúziós energia szabályozott felszabadítása rendkívüli technikai nehézségekkel jár, amelyek közül csak az egyik, hogy reprodukálni kellene a Nap felszínének száztízmillió Celsius fokos hőmérsékletét.^[27] Ezen a hőmérsékleten mintegy ötmillió tonna per másodperc sebességgel alakul át a tömeg energiává. A Napban uralkodó körülmények között a hidrogénmagok annyira forrók, azaz oly nagy sebességgel mozognak, hogy ütközéskor összeolvadnak. Ekkor a nehezebb héliumatom magja keletkezik, s eközben szabadul fel óriási mennyiségű energia fény, hő és neutronok formájában. A Nap gravitációs tere annyira erős (háromszázszor nagyobb a Földénél), hogy az izzó gáztömeg sűrűsége, amelyben a reakció zajlik, tízszer nagyobb, mint az ólomé. Tehát a hidrogénmagok elég közel vannak egymáshoz, hogy az ütközések nagy gyakorisággal bekövetkezzenek. A magfúzió bekövetkeztének tehát három feltétele van: a magoknak hosszabb ideig együtt kell maradniuk, mégpedig nagy sűrűségre összepréselve és magas hőmérsékleten.
Többek között ezekre gondolt az amerikai tudós, Lyman Spitzer Jr., amikor Coloradóban síelvén eljutott hozzá az argentinok bejelentésének híre. Eléggé felizgatták a hírek, hogy a síliftezéssel töltött hosszabb szünetek alatt tovább elmélkedjen a magfúzióról, mivel csillagász lévén volt némi fogalma a csillagok belsejében végbemenő folyamatokról, ráadásul korábban részt vett a hidrogénbomba kifejlesztésének elméleti előkészítésében is.
Spitzer tisztában volt azzal, hogyan lehet egy gázt a szükséges hőmérsékletre hevíteni, mert nemrég olvasta a svéd fizikus, Hannes Alfven a mágneses térnek a forró kozmikus gázokra gyakorolt hatásáról szóló munkáját. A túlhevített gázok elektromosan töltötté válnak (ionizálódnak), az ionizált részecskékre pedig hat a mágneses tér. Spitzer azt is tudta, hogy egyetlen földi anyag sem tud ellenállni a tízmillió fokos hőmérsékletnek. A probléma elvileg úgy oldható meg, hogy a forró, töltéssel rendelkező részecskékből álló gázt (a plazmát) egy mágneses tartályban kell tartani.
Egy hónap múlva Spitzer Washingtonban ismertette egy kísérleti fúziós reaktorra vonatkozó elképzeléseit az USA Atomenergia Bizottsága előtt. A stellarator névvel illetett berendezésben a plazmát nagy erősségű elektromos áram bevezetésével hevítenék fel, s a túlhevített plazmát bonyolult szerkezetű mágneses tér tartaná egy zárt, nyolcas formájú cső belsejében. Spitzer stellaratora volt az első a huszadik század végéig megépített számos kísérleti fúziós reaktor közül.
Ha valamikor a huszonegyedik században sikerülne egy működőképes fúziós erőművet kifejleszteni, annak nehéz lenne a jelentőségét eltúlozni. A magegyesülés során felszabaduló nagy energiájú neutronokkal vizet lehetne forralni, annak gőzével pedig elektromos generátorokat hajtó turbinákat működtetni. Ma bőségben áll rendelkezésre a fúziós reakcióhoz újabban kifejlesztett deutérium és trícium üzemanyag. A fúziós reaktor biztonságos, mert az esetleges baleset során elsőként a plazmaállapot folyamatosságát fenntartó mágneses tér omlik össze, mire a fúziós folyamat azonnal leáll. A fúziós erőművek nem termelnek szennyező anyagokat, és általuk számottevően lehetne csökkenteni a hagyományos hőerőművekben ma eltüzelt fosszilis tüzelőanyagok mennyiségét. Ugyancsak csekély vagy semmilyen gond nem lenne a nukleáris hulladékkal, mert a magfúzió során sokkal kevesebb radioaktív melléktermék keletkezik, mint a maghasadások révén.
A fúziós energiatermelést még vonzóbbá teheti a szupravezetés jelensége. A szupravezető anyagok az elektromos energia szállítását gyakorlatilag költségmentessé tehetik, mivel az ilyen anyagból készült vezetékek elektromos ellenállása akár milliószor kisebb lehet a hagyományos anyagból készültekénél. Az energiaszállítás terén ez például azt jelenti, hogy fölöslegessé teszik a nagy távolságú távvezeték-rendszerekbe beépítendő transzformátorállomásokat.
A szupravezetés jelenségét 1911-ben fedezte fel a leideni egyetem Nobel-díjas kísérleti fizikus professzora, a holland Heike Kammerlingh Onnes. Onnes megszállottja volt a rendkívül alacsony hőmérsékleteknek, és laborja rövidesen a világ vezet kutatóhelyévé vált. Miután Dewar 1898-ban cseppfolyósította a héliumot, Onnes elhatározta, hogy felhasználja az abszolút nulla fokhoz közeli állapotok vizsgálatára. A berlini Walter Nernst elméletileg megjósolta, hogy egy tiszta fém elektromos ellenállása a hőmérséklet csökkenésével fokozatosan csökken, és az abszolút nulla fokon teljesen megszűnik. Onnes a platinával és arannyal folytatott előkísérletei során megállapította, hogy a legkisebb mennyiségű szennyezés is elegendő, hogy az ellenállás-csökkenés mértékét lerontsa. Rájött, hogy legcélszerűbb lesz a kísérleteihez higanyt használni, mert az szobahőmérsékleten folyadék, és sokszor megismételt desztillációval könnyű rendkívüli mértékben megtisztítani.
1911-ben Onnes felfedezte, hogy a hélium forráspontjához nagyon közeli hőmérsékletre (de jóval az abszolút nulla fok fölé)^[28] hűtött higany ellenállása minimálisra csökkent. Kissé alacsonyabb hőmérsékleten teljesen eltűnt. Mikor egy ólomtekercset merítettek folyékony héliumba, rendkívüli dolog történt. Az ólomgyűrűbe vezetett elektromos áram az áramforrás kikapcsolása után is fennmaradt, mindaddig, amíg a szupravezetés hőmérsékletén tartották a vezetéket. Onnes perzisztens áramnak nevezte a jelenséget, és az ilyen áramokat akár két éven keresztül is fenn tudta tartani.
A gázok cseppfolyósítása, ami oly nagy segítséget nyújtott Onnes kísérleteihez, már harmincnégy évvel korábban sikerült a svájci Raoul-Pierre Pictet-nek, valamint vele párhuzamosan a francia Louis Paul Cailletet-nek. Utóbbi egy baleset révén került kapcsolatba az alacsony hőmérsékletek fizikájával. Úgy került kapcsolatba a gázokkal, hogy apja nagyolvasztójánál dolgozott, és a kohósítási folyamat során keletkező gázok kinyerésének módján törte a fejét. 1877-ben kezdett a gázok cseppfolyósításán dolgozni. Akkoriban hat gázt véltek úgynevezett permanens (természetes állapotában gáz halmazállapotú, nem cseppfolyósítható) gáznak: az oxigént, nitrogént, hidrogént, acetilént {127-39} {127-57} nitrogén-dioxidot és a szén-monoxidot.
Cailletet az acetilénnel kezdett foglalkozni, és ekkor történt a baleset. Elméletben úgy okoskodott, hogy a gáznak hatvan atmoszférán kell cseppfolyósodnia, de mielőtt a nyomás elérte volna ezt az értéket, a berendezés kilyukadt, és a gáz nyomása hirtelen csökkent. Cailletet észrevette, hogy a hengerben, amelyben a gázt akarta összenyomni, a nyomás csökkenésére némi köd képződött. Azonnal rájött, hogy a nyomáscsökkenés okozta a gáz kondenzációját és az apró folyadékcseppecskék képződését. Ezzel az ismerettel felfegyverkezve most már sikerrel ismételte meg ugyanezt a nyomáscsökkentéses eljárást a levegőt alkotó gázokkal is, legelőször az oxigénnel. 1877. december 2-án mintegy háromszáz atmoszférára préselt össze oxigént, miután előzőleg kén-dioxid fürdőben -27 °C-ra hűtötte le. Ezután, akárcsak az acetilénes kísérletben, hirtelen csökkentette a nyomást, és folyadékcseppek formájában az oxigén is kicsapódott.
Cailletet nyomás iránti érdeklődése más vonatkozásban kapott váratlan támogatást 1889-ben, mikor felépült az Eiffel-torony, {128-79} amelyre rögtön felszerelt egy kétszáznegyven méter magas manométert. Manométere egy átlátszó csőből állt, amelybe különböző folyadékokat töltött. A cső alsó vége egy pumpához volt kapcsolva, a felső vége szabadon nyílt a levegőbe. Cailletet ki tudta számolni az összes vizsgált folyadék által kifejtett nyomást. A torony egyéb, a levegővel és a nyomással összefüggő kísérletek elvégzését is lehetővé tette. Tervezője, Gustave Eiffel, különböző alakú, vékony huzalokra erősített lapos tárgyakat dobált ki a tetejéről, hogy megmérje esési sebességüket, és kísérletileg bizonyítsa, hogy a légellenállás a mozgó tárgy felületének négyzetével arányos. Eiffel 1906-ban szélcsatornát épített a torony lábánál, és először bizonyította, hogy egy szárny ívelt felső felületén végigáramló levegő több felhajtóerőt termel, mint az alsó felén ébredő torlónyomás.
Eiffel nagyon sokat tudott a levegő mozgásáról; mire megépítette a tornyot, Franciaország legkiválóbb mérnöke lett, magas színvonalú vasúti hidakat épített hegyszorosok és folyók fölé Franciaországban, Portugáliában és Indokínában. Eiffel hídszerkezetei csodás és finom vascsipkézetek voltak, amelyek képesek voltak ellenállni a szélnyomásnak. 1886-ban, mikor a francia kormányzat úgy döntött, hogy az 1889-es Párizsi Világkiállítás fő attrakciójaként megépítteti a világ legmagasabb építményét, Eiffel volt az egyetlen mérnök, akinek a feladat végrehajtásához megfelelő tapasztalata volt a kovácsoltvas építményeket illetően. A toronyra ható várható szélnyomást figyelembe véve az öntöttvas túl rideg volt, az acél pedig, a rugalmassága miatt, a torony megengedhetetlen kilengését okozta volna.
Eiffel a rácsos tartók specialistája volt, és az Eiffel-torony kitűnő példa a rácsos szerkezetekre. Eiffel a fémszerkezetben felhasznált anyag mennyiségét a biztonság által megengedett legkisebbre csökkentette. Abszolút pontosságot ért el (a szegecsek számára készített lyukakat például tizedmilliméteres pontossággal fúratta ki) azzal, hogy a torony alapzatát hidraulikus emelőkre állította, így a tizenhat főtartó oszlopot emelni vagy süllyeszteni tudta, és ezzel biztosította a kereszttartók tökéletesen vízszintes helyzetét. Így érte el, hogy mire a szerkezet elérte teljes, csaknem háromszáz méteres magasságát, a torony pontosan függőlegesen álljon.
A szélnyomással kapcsolatos szakismeretei eredményeként kapott még a torony építésére szóló szerződés megkötése előtt egy eléggé különleges megbízást. Nem kisebb dologról volt szó, mint hogy a francia kormányzat megpróbálta az ország politikai stabilitását azáltal növelni, hogy ünnepélyesen megajándékozza az Egyesült Államokat valami rendkívüli dologgal.
A terv Frédéric Bartholditól származott, akit 1871-ben küldött az Egyesült Államokba egy kicsiny, de nagyon befolyásos, mérsékelt liberális értelmiségi csoport, amely úgy vélte, hogy Franciaországot a németektől nemrég elszenvedett vereséget követően társadalmi megrázkódtatások fenyegetik. Ez vezetett III. Napóleon {129-26} {129-116} {129-126} elűzéséhez, és a Harmadik Köztársaság életre hívásához. A francia demokrácia azonban nagyon ingatag talajon állott: a monarchisták a császár visszajövetelét követelték, a forradalmárok szélsőbaloldali államot akartak, s e kettő közé szorultak be a mérsékeltek. Bartholdi azt tervezte, hogy a francia közvéleményt egy nagydobra vert akcióval állítja a mérsékeltek oldalára: a szárnyait próbálgató francia köztársaságot látványosan összeköti a tengerentúli nagy demokráciával, amelynek függetlenségi harcát annak idején a franciák tevőlegesen, csapatokkal és pénzzel is, támogatták.
Az Amerikával való politikai kapcsolatok szorosra fűzését annak kellett biztosítania, hogy mindkét ország lakói hozzájárulnak a franciák ajándékának, a Szabadság-szobornak a felállításához. És mivel a szobrot a New York-i kikötőben készültek felállítani, ahol erős széllökéseknek lett volna kitéve, nyilvánvaló volt, hogy a szobor tartószerkezetét Gustave Eiffelnek kellett megépítenie. Amikor végül 1886. október 28-án felavatták a Szabadság-szobrot, az amerikai hozzájárulás úgyszólván teljes egészében a New York World című újság tulajdonosa, Joseph Pulitzer erőfeszítéseinek volt köszönhető. Pulitzer fáradhatatlanul lobbizott, hogy a sokak szerint lényegtelennek tartott ügyhöz anyagi támogatást szerezzen, és minden adományozó nevét közölte az újságjában, függetlenül attól, hogy mekkora összegről volt szó. Ebből keletkezett később az a koholmány, hogy a szoborállítás költségeit iskolás gyerekek adták össze.
A franciák azt akarták, hogy a szobor megjelölése így szóljon: A Szabadság, amely bevilágítja a Földet, azon elképzelés alapján, hogy minden amerikait hatásosan és jól láthatóan fogja emlékeztetni a francia kultúra értékeire és arra, hogy mivel tartozik Amerika Franciaországnak. Egy ifjú zsidó költőnő, bizonyos Emma Lazarus azonban néhány sorával alapjában változtatta meg a szobor politikai mondanivalóját. 1883-ban felkértek egy csomó ismert szerzőt, hogy írjanak verset a szoborról, és járuljanak hozzá, hogy árverésre bocsássák azokat. Lazatus versét választották ki, hogy elhangozzék az avatási ünnepségen, majd később fel is vésték a szobornak az amerikaiak által épített talapzatán elhelyezett táblára. Lazatus költeményének utolsó soraiban francia bálványból Amerika, a szabadság hazája jelképévé tette a szobrot:

„Tartsd meg magadnak legendás pompádat, Óvilági
kiált a kőszáj.
Add nekem a tieidből, aki fáradt, aki szegény,
Küldd el a szabad levegőre vágyva tolongók tömegét,
A nyomorultat, aki nem keli és a parton szorong
Küldd el hozzám a hajléktalant, a viharban hánykódót,
És én magasra tartom neki a, fáklyát az arany kapu fölött!”

Lazarus egyebet is tett, amivel kiérdemelte, hogy bekerüljön a történelemkönyvekbe. Szinte minden segítség nélkül ő indította útjára a cionista^[29] mozgalmat, amelynek az volt a célja, hogy a zsidóknak Palesztina területén teremtsen hazát. Az 1881-ben Oroszországból és Németországból érkező hátborzongató hírek késztették cselekvésre, amelyek szerint zsidók ezrei váltak az erőszak áldozatává, házaikat lerombolták, javaikat pedig elkobozták. Negyvenezer túlélő érkezett az Egyesült Államokba, ahol Lazarus újságcikkekben és verseiben is keményen fellépett a zsidók által eddig elszenvedett üldöztetések, és azon körülmények ellen, amelyek között a Ward's Islandon tartották őket, mielőtt bebocsátást nyertek Amerikába.
1882-ben ezt írta: A zsidóságnak ...önálló nemzetté kell válnia. Ebben az évben szerzett tudomást egy angolról, aki már három éve gyakorlati lépéseket is tett ugyanebben az irányban. A nem-zsidó, brit Laurence Oliphant Palesztinából írt Lazarusnak, ahol megfelelő földterületet, és a megszálló török hatóságoktól engedélyt próbált szerezni, hogy Európából menekült zsidókat tudjon letelepíteni. A Lazarusnak küldött levélben segítséget kért: vegye rá az USA kormányát, az kérje meg az oroszokat, hogy azok vegyék rá a törököket, engedjék a romániai zsidókat Palesztinában letelepedni.
Oliphant 1888-ban feleségül vette Rosamund Dale Owent {130-34} annak az Owennek az unokahúgát, aki annak idején a Smithsonian-törvényt az USA szenátusa elé vitte. Mielőtt azonban a házaspár visszatért volna palesztinai otthonába, Oliphant meghalt. Rendkívüli élete volt. Pályafutását ügyvédként kezdte Srí Lankán, ahol apja volt a brit bíróság elnöke, majd 1853-ban útleírásokba kezdett, és elfogadta a London Daily News felkérését a krími háború előkészületeiről szóló tudósításra. 1854-ben Kanadába és az Egyesült Államokba utazott. A rákövetkező évben a londoni The Timest tudósította Szevasztopol ostromáról. Ezután ismét az Államokba utazott. A következő évtizedekben Oliphant beutazta Kínát, Japánt, Koreát, Itáliát, Lengyelországot, Moldáviát, Albániát, Franciaországot, Németországot és végül Palesztinát.
1857-es kínai útja alatt Elgin nyolcadik earljének magántitkáraként szolgált. Elgin az ágyúnaszád-diplomácia segítségével győzte meg a kínaiakat, engedjenek a britek abbéli kívánságának, hogy megnyissák a kínai piacot a nemzetközi kereskedelem számára, és elfogadják az ópium (amelyet a britek fizetőeszközként Indiából hoztak volna be) legalizálását. A kínaiak beleegyeztek, de aztán megszegték a megállapodást, így Elgin kénytelen volt visszatérni Kínába, és a pekingi Nyári Palota ágyúzása révén engedelmességre kényszeríteni a császári kormányzatot. Elgin rendkívül sajnálatosnak tartotta, hogy erőszakhoz kellett folyamodnia, különösen ami az ódon palotában esett károkat illeti.
Elgin apja hasonlóan vélekedett a történelmi emlékekről. A kilencedik earlt 1799-ben nevezték ki törökországi brit követnek. Az ókori és görög dolgok iránti új keletű őrület jegyében (és Sir William Hamilton, {131-13} az antikvárius és a Lord Nelsonnal megszökött Emma férje segítségével), Elgin engedélyt kapott a megszálló török hatóságoktól, hogy felállványozza az athéni Parthenont. Az állványzattal az volt a célja, hogy gipszmásolatokat készíttessen a különböző faragványokról. Elginnek arra is volt engedélye, hogy bármelyik feliratos vagy faragott követ elvigye. Az athéni Akropoliszon álló Parthenon egy dór stílusú templom, amelyet Periklész a közmunka-programja betetőzéseként, Krisztus előtt 447 és 432 között építtetett, és amellyel Athénnek a görög városállamok közötti vezető szerepét kívánta megerősíteni.
A tizenkilencedik század elejére Athénban nyoma sem maradt az ókori görögök dicsőségének. A város akkoriban talán ezerkétszáz házat számlált, és egyike volt a szutykos, vidéki nyomortelepeknek. Maga a Parthenon romokban hevert. A tizenötödik században mecsetté alakították át,^[30] később lőszerraktárnak használták, amely a villámcsapások hatására rendszeresen felrobbant. 1687-ben a velenceiek ágyútüze elvitte a templom tetejét és részben lerombolta az oszlopcsarnokot. A törökök 1800-ra már az épület és a szobrok nagy részét elhordták, hogy habarcskészítéshez meszet őröljenek^[31] belőle. Mikor Elgin meglátta az oszlopcsarnok belső oldalán végigfutó csodálatos (és akkor még viszonylag sértetlen állapotban lévő) frízeket és a külső, érintetlen metopékat (méteresnél nagyobb kőlapokba faragott domborművek), elhatározta, hogy nem gipszmásolatokat készíttet róluk, hanem mind a metopékat, mind a frízeket elviszi, és biztonságba helyezi.
A később Elgin-márványok néven emlegetett műkincsek eltávolítása több mint kilenc évig tartott, és a költségek majdnem csődbe vitték Elgint. Angliában nem fogadta általános helyeslés a ténykedését. Byron {132-30} {132-60} a Childe Haroldban úgy írt Elginről, hogy a legutolsó, legrosszabb fajta, ostoba fosztogató; aki elveszi egy vértől áztatott föld utolsó, szegényes motyóját is, 1815-ben pedig egy egész költeményt írt a Parthenon Elgin általi lecsupaszításáról, s ebben így jellemezte: „Hideg, mint szülőföldje tengerparti sziklaormai. Elméje éppoly sivár, és a szíve éppoly kemény, mint azok.” Ennek ellenére az nem volt vitás, hogy az Elgin-márványok voltak – az Alsóház 1816-ban felállított Bizottsága előtt elhangzott szakvélemény szavaival – a valaha is az országba került legremekebb műtárgyak. Végül döntés született, hogy a kormány vegye meg Elgintől a márványokat harmincezer font sterlingért, és a British Museumban helyezzék el őket. Elgin nem volt abban a helyzetben, hogy elutasíthatta volna az ajánlatot, noha becslések szerint hetvenötezer fontjába került csak a márványok leszedése, elszállítása és tárolása, és az egész vállalkozás anyagilag két generációra tönkretette a családját.
Az 1816-os parlamenti bizottság egyik szakértője Sir Thomas Lawrence volt, aki egyébként a kincsek megvásárlása mellett kardoskodott. Lawrence akkoriban már az ország leghíresebb portréfestője volt; nemrég ült neki modellt a régens herceg és Wellington hercege. Lawrence csodagyereknek indult, és tizenegy éves korában már jelentős összegeket keresett portréival. 1787-ben lett a Royal Academy tagja, és nekilátott a gazdag és híres emberek megörökítésének.
Lawrence hamarosan arról lett nevezetes, hogy képtelen abban a hízelgő modorban bánni a megbízóival, amihez azok hozzászoktak. Egy alkalommal az orosz cár kifogásolta, hogy milyen ésszerűtlenül lassan dolgozik, mire Lawrence így válaszolt: Felség, én nem tudok ésszerű lenni. 1789-ben felkérést kapott Caroline királyné és Amelia hercegnő portréjának megfestésére, s a képet 1790-ben a Royal Academy nagyszabású tárlatán állították ki. Két év múlva III. György király kinevezte Lawrence-t udvari festőjének.
Ekkoriban kezdett hanyatlani a király egészsége. Az orvosa egy John Hunter nevezetű skót volt, aki tizenhét éves korára tanult meg olvasni, aztán Glasgow-ba ment, hogy a sógora üzemében kitanulja az ács szakmát. Miután a sógor tönkrement, 1748-ban Johnt Londonba küldték a bátyjához, Williamhez, aki egy anatómiai iskolát vezetett. Itt John azonnal diadalt aratott: kiderült ugyanis, hogy valami elképesztő érzéke és kézügyessége van a boncoláshoz. Nem telt bele egy év, és őrá bízták az „alanyok” (többnyire kivégzett bűnözők tetemei) preparálását minden boncolási gyakorlat előtt. A Williamnél töltött tizenegy év után John három évet húzott le a katonaságnál, mint sebész. Ekkor írta Értekezés a vérről, a gyulladásokról és a lőtt sebekről című művét. Ezután feleségül vette Anne Home-ot (aki a zeneszerző Haydnnak írt operalibrettókat), és ekkor közölte első tudományos munkáját a fogkezelésekről. Hunter 1774-ben lett a Humane Society {133-5} vezetője, beindította nagyon sikeres praxisát, és hódolt a legkülönbözőbb hobbijainak, mint például a sünöknek, a bálnák testfelépítésének és a tőkehal hallószervének. Hunter anatómiai iskolája 1759-ben új hallgatót vett fel, bizonyos William Hewsont, és mikor John 1762-ben megromlott egészsége miatt visszavonult, Hewson, aki részt vett William előadásain, és Johnnál lakott albérletben, lett William asszisztense, majd később a társa.
Hewson 1774-ben, négy évvel azután, hogy házasságot kötött Mary Stephensonnal, egy fertőzés következtében elhunyt. Mary az 1750-es és '60-as években albérlőket tartott, és Benjamin Franklin {134-15} két alkalommal is lakott nála. Először 1757-ben járt Angliában, hogy annak érdekében tárgyaljon, hogy Pennsylvania emelhessen bizonyos adótételeket, második (történelmileg jelentősebb) látogatása során pedig az ellen tiltakozott, hogy a britek megadóztatják az amerikai gyarmatokat, de nem adnak nekik cserébe parlamenti képviselői helyeket. Második sikertelen próbálkozása után Franklin hazatért Amerikába, és vezető szerepet játszott azokban az eseményekben, amelyek végül az 1776-os Függetlenségi Nyilatkozat kiadásához vezettek. A William Hewson halálát követő években Franklin újra és újra megkísérelte rábeszélni Maryt, hogy jöjjön át hozzá Amerikába. Egy alkalommal ezt írta neki: „Ha hozzám kötné az életét... kétségtelenül boldogabb ember lennék, feltéve, hogy drága kis családjának is hasznára válik, ha hazát cserél. Ha eldöntötte a kérdést, egy sorban tudassa velem, hogy módom legyen előkészíteni egy házat lehető közel hozzám, egyébiránt pedig, ahogy az a Maga számára legmegfelelőbb.” Mary végül 1786-ban költözött át Philadelphiába, majd három és fél évig, a férfi haláláig viselte gondját Franklinnek.
Franklin az elektromosság mibenlétével kapcsolatos kutatásaival méltán tett szert nemzetközi elismerésre. Kevéssé ismert az a tevékenysége, amit akkor folytatott, amikor jó néhányszor átkelt az Atlanti-óceánon, előbb a függetlenség elnyerése előtt Angliába, utána pedig az USA franciaországi követeként. Franklin már 1769-ben hallotta a szóbeszédet, hogy az Atlanti-óceánon átkelő gyors postahajók Amerikából Európába menet jól haladnak, de megmagyarázhatatlanul lelassulnak a visszaúton, ami két héttel hosszabb időt vesz igénybe. Mikor közvetlenül a függetlenné válás előtt feszültté vált Amerika és Anglia viszonya, a posta késlekedése elsőrendűen fontos kérdéssé vált. Franklin édesanyja egyik rokonától, Timothy Folger kapitánytól, aki Nanucketből kiindulva évekig irányított egy bálnavadászhajót, kért tanácsot. Folger beszélt neki a bálnavadászok által ismert rejtélyes tengeri folyóról, amely Amerika keleti partjainál északi irányba folyik, majd keletnek, Európa irányába fordul. A bálnavadászok kelet felé hajózva a sebességük nővetésére használták ki az áramlatot, hazafelé pedig cikkcakk vonal mentén haladva csak néha keresztezték, hogy a fékező hatását elkerüljék.
Franklin az 1775 utáni számos transzatlanti útja alatt vizsgálta a titokzatos áramlatot. Az átkelés minden napján kora reggeltől késő estig mérte a víz hőmérsékletét az áramlat belsejében és a környezetében, oly módon, hogy egy bedugaszolt palackot eresztett le hatvan méternél nagyobb mélységbe, ahol a nyomás belenyomta a dugót a palackba, ami megtelt. Ekkor gyorsan felhúzták a fedélzetre, és megmérték a benne lévő víz hőmérsékletét. Ezzel a módszerrel Franklinnek sikerült az áramlat határvonalait megállapítania, mivel kiderült, hogy a vize mintegy három és fél fokkal melegebb a környező vizekénél. Ennek a hőmérsékleti szelvényezésnek köszönhetően Franklin rá tudta rajzolni az áramlatot a térképre. Ő készítette az első részletes térképet a Golf áramlatról.
Franklin Fahrenheit-skálán mérte ki a Golf áramlat hőmérséklet-szelvényeit, mert akkoriban meglehetősen általános volt ennek a skálának a használata. Ez a helyzet nem túl régóta állott fenn. Egészen a tizennyolcadik század közepéig nemritkán egy tucat különböző hőmérsékleti skála volt egyszerre használatban. Akkorra azonban, amikor a tudomány és a technika sokkal nagyobb pontosságot követelt meg, a dolgok ilyetén rendezetlensége akadályozó tényezővé vált. A problémát Daniel Gabriel Fahrenheit, egy Danzigban született és üzleti tanulmányok folytatása céljából Amszterdamba küldött műszerkészítő mester oldotta meg. Fahrenheit 1707-ben, huszonegy éves korában, otthagyta a várost és egy tízéves európai körútra indult. Eközben végiglátogatta a többi műszerkészítőt és tudóst, előbb Németországban, majd (1708-ban) Dániában. Koppenhágában találkozott a korábbi polgármesterrel és tehetséges amatőr kutatóval, Ole Roemerrel, és módjában volt megfigyelni munka közben. Fahrenheit, mikor 1717-ben visszatért Amszterdamba, hogy elindítsa műszergyártó műhelyét, magával hozta a Roemer munkájáról készített feljegyzéseit is.
Roemer higanyos hőmérőt használt: műszerét bedugta egy egészséges férfi hónaljába, s megjelölte a higany helyzetét. Ekkor azt a helyzetet jelölte meg, ahol a higany túlhűtött vízben állt. Mivel akkortájt a só-jég keverék hőmérsékletét vélték a legalacsonyabbnak, ezt a pontot nevezte nullának. A felső határt (a forrásban levő víz hőmérsékletét) hatvanban rögzítve a víz fagyáspontja 7,5-nek adódott (a skála egy nyolcadánál), az egészséges ember hónaljában mérhető hőmérséklet pedig 22,5-nek (a skála három nyolcada).
Fahrenheit a nagyobb pontosság érdekében elhatározta, hogy négyszeresére nyújtja a Roemer-skálát. Ezzel a víz fagyáspontja 30, a hónalj hőmérséklete kilencvenes értéket kapott. Hogy kiküszöbölje a nehézkesen kezelhető tört számokat, de megtartsa a nyolccal való oszthatóságukat, a víz fagyáspontját kissé eltolta, harminckét, a hónalj hőmérsékletét kilencvenhatos értékre. Az utóbbi (a vér hőmérséklete) csekély módosítása 98,6 fokra lett a modern hőmérsékleti skála alapja, amelyet azért tulajdonítunk Fahrenheitnek, mert Ole Roemer saját feljegyzései egy tűzeset során megsemmisültek, és két évszázadon keresztül nagyon keveset tudtunk a hőmérővel kapcsolatos munkásságáról.
Roemert azonban a kortársak sokkal mennyeibb dolgai alapján ismerték. Még korábban, 1671-ben, csillagászati tanulmányai közben, egy átutazó francia csillagász rávette, hogy asszisztáljon neki a dán csillagásznak, Tycho Brahének {135-107} a Dánia és Svédország között fekvő Hven szigetén található Uraniborg-beli obszervatóriumában teendő látogatása idején. A látogatás célja az volt, hogy annak a nagyszabású francia programnak a keretében, amelyben a Brahe és a saját csillagászati táblázataikat naprakész állapotba hozzák, ellenőrizzék az obszervatórium pontos koordinátáit. Roemer ezután Párizsba ment, és éveket töltött azzal, hogy kidolgozza rendkívüli ötletét, ami a Hven-szigeti megfigyelések közben jutott eszébe.
A Roemer által a franciák számára meghatározott egyik pontos égi koordináta a Jupiter és egyik holdja, az Io együttállásának időpontja és helye volt. Ez és a hasonló csillagászati időpontok rendkívül fontosak voltak a hajózás számára, mert ezek segítségével tudták helyzetük földrajzi hosszúságadatát meghatározni a tengeren, amit a honi kikötőben és az általuk a tengeren észlelt égi jelenség bekövetkeztének időkülönbségéből lehetett kiszámolni. A jelenség észlelése közti időpontkülönbség árulta el a navigátornak, hogy mennyivel van keletebbre vagy nyugatabbra a honi kikötőnél. Roemer az Io helyzetének meghatározása közben kezdett el töprengeni, hogy miért változik az együttállások időpontja attól függően, hogy milyen távol van a Jupiter a Földtől. És arra a nagy jelentőségű következtetésre jutott, hogy a különbségek oka az lehet, hogy a fény terjedési sebessége véges (és nem végtelen, mint Arisztotelész óta mindenki hitte). Ebben az esetben az együttállás képe annál később érkezik meg a Földre, minél távolabb van a Jupiter. Az ezen feltételezés alapján végzett számításai eredményeként Roemer 1676. november 21-én bejelentette, hogy a fény sebessége 225 000 kilométer per másodperc.
Az a férfi, aki Roemert rábeszélte, hogy jöjjön Párizsba, csillagásztársa, Jean Picard, {136-101} az előző két évet sokkal földhözragadtabb ügyekkel töltötte. 1674 és 1675 között aktív szerepet játszott a király új versailles-i kastélya {137-89} vízellátásának megoldásában.
XIV. Lajos 1671-ben kezdte építtetni a királyi palotát és a hozzá tartozó nagyszerű kertet apja viszonylag szerény vadászháza helyén. A versailles-i kastély és kertje harminchatezer munkás huszonhat évi munkája árán épült meg.
Picardnak az okozott gondot a vízellátással kapcsolatban, hogy a legújabb típusú szökőkutakkal és a grottókba épített, vízzel mozgatott látványosságokkal akarta telerakatni a kastélyparkot. De vízre volt szükség a növények, fák, bokrok százai számára is. A hidrológiai nehézség abban állt, hogy kiderült: Versailles magasabban fekszik a környezeténél. Ezt a kínos tényt Picard a rendkívül nagy pontosságú szintmérés céljára átalakított csillagászati távcsöve segítségével állapította meg. Ennek eredményeként csatornák és vízvezetékek bonyolult hálózatát kellett egymásután megtervezni, amelyek a környékbeli tárolókból és folyóvizekből hozták a vizet. Versailles kertjei 1683-tól kezdve már megfelelő mennyiségű vizet kaptak. Ez jó hír volt a kert tervezője, André de Notre számára, aki bizonyára nagyon kivételes személyiség volt, mert a kortársak leírása szerint becsületes, tiszteletreméltó és őszinte ember. Azt is beszélték, hogy szinte személyes jó viszony fűzte uralkodójához, a Napkirályhoz. Le Notre méretükben és bonyolultságukban felülmúlhatatlan versailles-i kertjei, amelyek egy abszolút egyeduralkodó számára épültek, a király mindenek feletti hatalmának eszméjét voltak hivatva hirdetni. Abban az időben, amikor a felfedezések utat nyitottak az egész világra, és a tudomány a világűr titkait tárta fel, Versailles az ember újonnan felfedezett hatalmának egy másik oldalát jelenítette meg. A közösséget már nem a titokzatos és féktelenül zűrzavaros vidéki táj vette körül, mint a középkor óta mindig. Az elemek megzabolázása elegáns fasorok és gondosan elrendezett virágágyak formájában jeleníttetett meg. A király már a természet felett is uralkodott.
Főminisztere még ezt a hatalmat is ki akarta terjeszteni. A tizenhetedik század végén Jean-Baptiste Colbert {138-84} azon igyekezett, hogy talpra állítsa a francia gazdaságot abból a csődközeli állapotból, amiben XIII. Lajos hagyta. Tervének részeként (ami az egész francia ipar oly módon való átalakítását célozta, hogy Franciaország ne szoruljon importárukra) Colbert teljesen átszervezte és megreformálta a francia haditengerészetet. Az volt az álma, hogy Franciaország váljon Angliával egyenrangú nagyhatalommá. Nagyszabású hajóépítési programja érdekében drákói erdőgazdálkodási törvényeket hozatott. Előtte az erdőket megtizedelték a szénégetők és a tűzifa-gyűjtögetők. Az új rendelkezések szerint a fákat egyedül a hajóépítők számára tartották fenn (ennek egyik mellékhatásaként a vasipar kezdett más tüzelőanyag-források után nézni, és végül kifejlesztette a szén felhasználási technológiáját, ami az Ipari Forradalom hajtóereje lett).
Az elhúzódó faanyaghiánynak volt köszönhető, hogy 1732-ben a francia haditengerészet főfelügyelője egy befutott és elismert botanikus volt. Henri-Louis Duhamel du Monceau kémikusként kezdte karrierjét, de 1729-es angliai utazása után, ahol a hajóépítést tanulmányozta, figyelmét egyre inkább a fára és az erdőgazdálkodásra összpontosította. Első, 1747-ben megjelent könyve a hajók felszereléséről szólt. Az Orleans és Chartres között fekvő denainvilliers-i családi kastélybirtokon a legújabb angol földművelési technikákkal kísérletezett, és Európa egyik legelső arborétumát hozta létre, ahová az egész európai szárazföldről és Amerikából gyűjtött össze példányokat. Duhamel fákkal és cserjékkel kapcsolatos tanulmányai nagy befolyást gyakoroltak az új növényfajok kezdeti importjára.
1750-ben lefordította az angol mezőgazdasági szakértő, Jethro Tull Lókapás talajművelés című munkáját, amit saját tapasztalatai alapján ki is egészített. Korábban Tull megfigyelte, hogyan kapálják a francia parasztok a szőlőjüket, aztán mikor Angliában alkalmazta a technikát, úgy találta, hogy ugyanarról a földdarabról költséges trágyázás nélkül tizenhárom egymást követő évben tudott búzát betakarítani. Mulatságos dolog, de ez a francia újítás, amit egy angol ember tett közzé, képezte az alapját Duhamel Értekezés a földművelésről című könyvének, amit viszont John Hill 1759-ben fordított angolra A gazdálkodás gyakorlata címmel. Hill a kew-i Királyi Botanikuskert kertésze volt, és ő állította össze az akkoriban Kew-ban élő háromezer-négyszáz különböző növényfaj katalógusát.
1761-ben az angol építész és író, William Chambers arra kérte a kiadóját, hogy küldje el neki a legújabb kertészeti szakkönyvek listáját (feltehetőleg Hill saját és Duhameltől fordított könyvéről is), mert az özvegy anyakirályné, Augusta hercegnő, III. György édesanyja rá bízta Kew építészeti munkálatait. Chambers a könyvei révén, mint az Értekezés a polgári építészetről és Kínai épületek tervezése már híres ember volt, ezért már korábban kinevezték a walesi herceg, a mostani király építészettanárának. Chambers 1742 és 1749 között ismerkedett meg a kínai építészettel, amikor Kínában dolgozott a Svéd Kelet-indiai Társaságnak. Ezek az utazások arra késztették, hogy hagyja ott a kereskedelmet. 1749-ben Franciaországba és Itáliába ment, és hat évig tanulmányozta az építőművészetet.
Augusta hercegnő felkérésének megfelelően Chambers több mint húsz épületet tervezett a Kew Gardensbe, köztük a legjelentősebbet, a (ma is álló) Pagodát, egy nyolcszögű, tízszintes, ötven méter magas építményt, ami inkább tűnik rokokó stílusúnak, mint egy kínai épület másolatának. Az épület szenzáció lett, és divatba hozta a chinoiserie-t. Európában mindenfelé, így Potsdam, München, Carszkoje Szelo, Chanteloup és Oranienbaum parkjaiban pagodák nőttek ki a földből. Chambers a királyi családhoz fűződő kapcsolatai révén, Robert Adammel együtt, hivatalosan kinevezett építész lett, majd 1784-ben Chamber lett a főépítész, minden építészeti tevékenység tiszteletbeli vezetője Angliában. 1774-ben Adammel együtt megbízást kapott a London központjába tervezett grandiózus középület, a Somerset House építésével. A két férfi 1782-ben felvett egy Thomas Telford nevezetű skót kőfaragót, aki később úgy jellemezte Chambert, mint dölyfös és kimért férfiút.
Telford autodidakta kőfaragó mester volt, aki építész és tervező szeretett volna lenni, ezért a két év alatt, amit a Somerset House építkezésén töltött, igyekezett a lehető legtöbbet elsajátítani. Miután végzett Chambers és Adam építkezésén, épített egy hajógyári épületet, átalakított egy kastélyt, tervezett egy börtönt, egy templomot és egy kórházat és Shropshire grófság építőmérnöke lett. Kultúrmérnöki pályafutása kezdetén megbízták a Dee, Mersey és Severn folyókat összekötő csatornarendszer megépítésével. A walesi Pontcysyllte-nél épített csatornája a történelem egyik építészeti csúcsteljesítménye. A csatorna egy széles és mély völgyet is áthidal. Három és fél méter széles öntöttvas vályúban fut maga a csatorna és a vontatóút, és tizenkilenc darab karcsú, negyven méter magas kőpillér tartja. Sir Walter Scott azt mondta róla, hogy a legnagyszerűbb műalkotás, amit valaha is látott. Ma is lenyűgözően szép látvány.
Telford 1801-ben kapott megbízást a skót Felföldet átszelő Kaledóniai-csatorna megépítésére. A mű befejezéséig eltelt tizennyolc év alatt Telford csaknem 1500 kilométernyi új utat, ezernél több hidat épített, és ezzel átalakította Skócia gazdaságát, hiszen mindezek lehetővé tették a postakocsi-szolgálat megindítását, és vele a rendszeres levél- és újságkézbesítést. Ezzel viszont megnövelte a kereskedelmi forgalmat, ettől pedig megnőtt a föld és az ingatlanok értéke. 1820-ban már Telford volt az új Kultúrmérnöki Intézet elnöke. 1834-ben, népszerű és köztiszteletben álló emberként halt meg. A Westminster-apátságban nyugszik.
Egyetlen kudarcát egy új londoni híd építéséré kiírt tervpályázaton szenvedte el. Telford egyetlen, 180 méter fesztávolságú öntöttvas ívet képzelt el, amely 20 méterre magasodik a folyó fölé, az úttestje 14 méter széles, és hatezer tonna súlyú. 1816-ban, mikor a kormány kiemelkedő tudósokból és mérnökökből álló csoport tanácsát kérte ki az ügyben, az briliáns elgondolásnak ítélte meg a tervet. Sajnos, hogy elkerülje az ív közepének túlzottan meredek megemelését (amire a hajózás biztosítása érdekében volt szükség), Telford mindkét partra magas felhajtórámpákat tervezett, amelyek téglából épült oszlopsorokon álltak volna. A rámpák számára szükséges helyen azonban túl magasak voltak a telekárak, ezért Telford tervét elvetették.
A híd terveit elbíráló ad hoc bizottságnak tagja volt James Watt {139-16} {139-37} és a vasgyáros James Wilkinson mellett) Thomas Young {140-91} a kornak az újra leginkább fogékony és legsokoldalúbb tudósa is.
Young csodagyerek volt. Kétéves korában irt-olvasott, négyéves korában már kétszer végigolvasta a Bibliát. Tizenkilenc évesen járatos volt tizenkét élő és holt nyelvben. Mesterfokon számolt, olvasta Newton Principia Mathematica és Optics, valamint Lavoisier A kémia alapjai című művét. Ekkor kezdte orvosi tanulmányait, majd beiratkozott Cambridge-be, ahol Young, a fenomén néven emlegették. 1801-ben professzori kinevezést kapott a londoni Royal Institute-ba, ahol az volt a dolga, hogy népszerű előadásokat tartson a tudomány és technika tárgyában. Jelentős haladást ért el a színlátás és érzékelés, valamint az egyiptomi hieroglifák megfejtése területén is.
1799-ben magát a fényt is elkezdte tanulmányozni, és 1807-ben tett közzé egy cikket, amelyben leírta egy kísérletsorozatát: gyertyafényt bocsátott keresztül előbb egy lencsén, majd egy tű fokán, végül két keskeny résen. A rések mögé helyezett papírlapon Young egy sor sötét-világos csíkból álló mintázatot látott, amiből arra következtetett, hogy a réseken áthaladó fénysugarak a rések mögött rekombinálódtak. Mivel ez a rekombinációs effektus erősen emlékeztetett a vízben keltett hullámok által okozott interferencia mintáira, Young kijelentette, hogy minden korabeli vélekedéssel ellentétben ő úgy gondolja, hogy a fény hullámként terjed valamiféle fényt vezető éterben.
Ez az éter persze láthatatlan és megfoghatatlan (és mindenütt jelen lévő, mivel a fény vákuumban is terjed). A tizenkilencedik század nagy részében aztán a tudósok ennek a titokzatos éternek a megtalálásán fáradoztak. 1888-ban egy Heinrich Hertz nevezetű német fizikus lefolytatott egy kísérletsorozatot annak eldöntésére, hogy vajon, a fényhez hasonlóan, az elektromágneses hullámok is áthatolnak-e az éteren. A feltételezése megerősítést nyert: felfedezte a rádióhullámokat. Hertz figyelmét a berlini egyetem professzora, az európai tudomány egyik vezető személyisége, Hermann von Helmholtz irányította erre a kutatási területre. Helmholtz Johannes Müllernél, az európai orvostudományban mérföldkövet jelentő Az élettan kézikönyve, szerzőjénél tanult élettant. Müller (és később Helmholtz) elvetette az élettan korábbi, a megfigyelésekre és kísérletekre támaszkodó tapasztalati bizonyítékok helyett álfilozófiai alapokon álló spekulatív és romantikus elképzeléseit. Müller egyik legfontosabb szemléletbeli újítása az idegélettanban az volt, hogy az idegrendszert egységes egésznek tekintette.
Eléggé meglepő viszont, hogy az idegműködést illetően Müller ragaszkodott egy olyan szemléletmódhoz, ami ellentmondani látszott a kísérleti bizonyítékokba vetett hitének. Müller vitalista volt, aki úgy tartotta, hogy az életfolyamatokat nem lehet a kémia és fizika egyszerű, mechanikus törvényeivel magyarázni. A vitalisták úgy gondolták, hogy egy élőlény, mint egység, több mint részeinek összessége, és bizonyos fajta életerő rendezi egybe a szervek, idegek és szövetek működését, és ennek eredményeként jön létre az élőlényekre jellemző harmonikus viselkedés. A vitalisták szerint ennek az erőnek a mennyisége kísérletileg nem határozható meg.
Müller tanítványa, Helmholtz élesen szembeszállt a vitalistákkal, és nekilátott, hogy megcáfolja őket. 1852-bon tette közzé a békák faridegén végzett kísérleteiből származó bizonyítékait. Helmholtz követte az idegbe vezetett elektromos áram hatását. Az ideg ingerlésére bekövetkező izom-összehúzódást egy kar segítségével átvitte egy egyenletesen mozgó bekormozott felületű üveglemezre. A kirajzolt görbe függőleges komponense az izom-összehúzódással, a vízszintes pedig az idővel volt arányos. Helmholtz nemcsak azt állapította meg, hogy az ideg ingerülete véges időtartamú, hanem hogy viszonylag kis, mintegy másodpercenként huszonhét méteres sebességgel terjed.
A vitalisták persze figyelmen kívül hagyták a megállapításait. A német vitalisták vezéralakja 1900-ra egy Ludwig Klages nevezetű fizikus, kémikus és filozófus, Nietzsche tanítványa és a racionalizmus esküdt ellensége lett. Klages számára az intellektus a természetéből fékadóan intuitív és profetikus észt korlátozó, fölébe helyezett erő. Munkássága arra irányult, hogy arra buzdítsa a pszichológusokat, forduljanak el a racionalizmustól, és tegyék magukévá a megérzést. Klages 1905-ben Monacóban létrehozott egy „karakterológiai” centrumot. Ez a pszichológia alternatív formája lett volna, amely a személyiséget a mai szóval testbeszéd alapján mérte fél. Klages és követői kijelentették, hogy személyes jellemvonások ellentmondásos elemeinek a mozgásban és arckifejezésben kifejezésre jutó megnyilvánulásait intuitív módon elemezve feltárható, hogy mi rejlik, szavai szerint az udvariasság álarca mögött. A karakter tanulmányozása ilyetén megközelítésének kiterjesztéseként (amit Klages a karakterológiával együtt az alkalmazottak kiválasztásának eszközéül ajánlott), publikált egy grafológiáról, a kézírás elemzéséről szóló könyvet is. A könyv nagy sikert aratott, és tizenöt kiadást ért meg. Klages kitartott amellett, hogy a kézírásból további betekintést nyerhetünk a karakterbe, mert a személyiségben rejlő különböző hajtóerők befolyása alatt áll. Így például a nagy betűs kézírás vagy a rajongás vagy a realitásérzék hiányának jele. A dőlt betűk vagy a szeretetreméltóságot, vagy a hebehurgyaságot takarják. A felfelé álló betűk vagy racionalitásra, vagy közönyösségre utalnak. Hogy a pozitív vagy a negatív jellemzőt választjuk, az az írás ritmusától, mélységétől és gazdagságától függ. Az utóbbi jellemzők persze nem mérhetők, csak intuitíve foghatók fel. Klages gondolkodásának irracionális elemeire való tekintettel nem meglepő, hogy karakterológiáját és grafológiáját legnagyobb mértékben a nácik alkalmazták az SS-tisztek kiválasztásakor.
Klages grafológiája irányította rá a figyelmet a kézírás nagyon egyéni voltára. Harminc évvel azután, hogy a nácik magukévá tették Klages nézeteit, a kézírás szélsőségesen egyéni jellege az Egyesült Államok Postaügyi Minisztériumának okozott gondokat, mivel addigra kezelhetetlen mértékűre duzzadt az üzleti levelezés. Az 1960-as évek elején már ez tette ki az összes levélforgalom nyolcvan százalékát, és a levelek abszolút száma is rohamosan nőtt. Az egyetlen igazán komoly tényező, ami ehhez a növekedéshez hozzájárult, az a komputerek bevezetéséből fakadt. Azzal, hogy lehetővé tette az elszámolások centralizálását, elképesztő mértékben megnövelte a számlák, banki betétek és kivétek, hitelkártyaátutalások, biztosítási befizetések és más üzleti tételek számát, amelyek mind a postai rendszereken áramlottak keresztül. Sürgős szükség mutatkozott a postai küldemények elosztásának és kézbesítésének korszerűsítésére. 1963. július 1-jén a posta bevezette az öt számjegyű ZIP (Zone Improvement Plan, postai irányítószám) kódot. A kód első számjegye jelezte a nagyobb földrajzi területet (például a nulla jelentette az északkeleti régiót, a kilenc a nyugatit); a következő két számjegy vonatkozott az egyes nagyon sűrűn lakott régiókra vagy az azonos szállítmányozási rendszert használó területekre; az utolsó két számjegy a kis postahivatalokra vagy a nagyvárosok egyes kézbesítési zónáira. Az 1980-as években az Egyesült Államok Postaszolgálata további négy számjeggyel egészítette ki a kódot, amely már az egyes épületek szintjéig tette lehetővé a küldemények osztályozását és kézbesítését.
A postai műveletek automatizálása 1965-ben kezdődött, amikor Detroit város postahivatalában felállítottak egy nagy sebességű optikai karakterleolvasó berendezést. Ez az első generációs készülék elolvasta a géppel vagy nyomtatott nagybetűkkel írt, a város nevét és az állam ZIP-kódját tartalmazó sort, majd a kétszázhetvenhét rekesz valamelyikébe dobta a levelet. Persze, kézbesítés előtt még egy személynek ellenőriznie kellett a címzést. Az 1980-as években bonyolultabb gépeket fejlesztettek ki, amelyek el tudták olvasni az egyedi ZIP-kódot, majd géppel leolvasható vonalkódot nyomtak a borítékra, amelyet azután már számítógép osztályozott. A század végén még mindig csak ott tartunk, hogy a legfejlettebb optikai karakterfelismerő berendezések is csak a nyomtatott nagybetűs kézírást és a gépelt szöveget képesek felismerni, mert még mindig korlátozza őket a kézírás Klages szerint szélsőségesen egyéni volta.
Már 1952-ben megindult az optikai karakterfelismerést célzó, a vakok olvasását segítő rendszerek kutatását szolgáló munka a MIT-a működő, kognitív információfeldolgozással foglalkozó munkacsoport keretében. Ez a korai kutatás egy tőről, a kibernetikus {141-2} visszacsatolás elméletéből fakadt azzal a tanácsadási technikával, amit könyvünk és az ismeretek hálózatán tett utazásunk legelején leírtunk: a saját elektronikus ügynökünkkel, {142-1} aki segít kapcsolatban maradnunk a huszonegyedik századi világgal.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

A következő könyvek felbecsülhetetlen segítséget nyújtottak könyvem írása közben:
James Risen és Judy L. Thomas könyve, a Wrath of Angels: The American Abortion War (Basic Books, 1998); James C. Ouellette: Eagle Lake (Harpswell Press, 1980); Gordon Grice: The Red Hourglass: Lives of the Predators (Allen Lane, 1998); Paul Hillyard: The Book of the Spider (Hutchinson, 1994); Mary H. Manheim: The Bone Lady (Louisiana State University Press, 1999); Courtney Thompson: Maine Lighthouses (Catnap Publications), 1996; Eugen Weber: Apocalypses (Hutchinson, 1999); The Apocalypse and the Shape of Things to Come, szerkesztette Francis Carey (British Museum Press 1999); és Colin Wilson könyve, a The Devil's Party (Virgin, 2000). Azonkívül Bernard Knight: Simpson's Forensic Medicine (Arnold, 1997) és a William G. Eckert szerkesztésében kiadott Introduction to Forensic Sciences második kiadása (CRC Press, 1997) csak ritkán került ki a kezemből.
A Maine államban felbukkanó vallási mozgalmakról szóló anyag legnagyobb részét Elizabeth Ring könyvének, a Directory of Churches&Religious Organizations in Maine, 1940 (Maine Historical Records Survey Project) bevezetőjéből; Jason Stone írásából, a „'Till Shiloh Come” (Down East magazin, 1990 márciusi száma); és Earl M. Benson: The Promised Land (Down East magazin, 1953) szeptemberi számában megjelent írásából ismertem meg.
Egy-egy regény kialakulása közben tudatlanságom egyre nyilvánvalóbbá válik. Nagymértékben támaszkodtam sok ember értékes tudására és kedvességére, miközben anyagot gyűjtöttem könyvemhez. Többek között James Ferland és az augusta-i Maine Orvosi Központ Rendőrorvosi Szolgálatának munkatársai; Joe Giacomantonio, a scarboroug-i rendőrség tisztje; Russell J. Gauvin, a portlandi rendőrkapitányságról; Dennis R. Appleton őrmester a Maine Állami Rendőrség Hármas Nyomozócsoportjától; Hugh J. Turner a Maine Állami Rendőrségtől; L. Dean Paisley, aki az Eagle Lake-nél volt segítségemre; Rita Staudig, a St. Fohn Yalley történésze; ifj. Phineas Sprague a Portland Yacht Szolgálattól; Bob és Babs Malkin, és Jim Block, akik a zsidó New York megismerésében segédkeztek; New York hűséges lokálpatriótái; Phil Procter, a bostoni Wang Center igazgatója; Beth Olsen a Boston Balett-társulattól; A Portlandben található Maine Történeti Múzeum munkatársai, Chuck Antony; és még sokan mások nyújtottak nagy segítséget. Mindannyiuknak tartozom egy itallal és egy bocsánatkéréssel, minden hibáért, amit elkövettem.
Végül szeretném megköszönni ügynököm, Darley Anderson és asszisztensei, Elizabeth és Carrie fáradozásait, köszönetet mondok Kerith Biggsnek, aki könyvem külföldi megjelenésének jogait védi; illetve köszönettel tartozom szerkesztőmnek, Sue Fletchernek, és a Hodder&Stoughton minden dolgozójának, akik könyvem írása közben elviseltek és kitartottak mellettem.

Jegyzetek

¹ A könyv HTML változatában egyszerűen rá kell kattintani a linkre és kész. – V. T.

² Értsd: Egy északi államnak egy délivel (a ford.)

³ MIT Massachusetts Institute of Technology, műszaki egyetem Bostonban (a ford.)

⁴ A mellékvesekéreg választja ki; ma adrenalinnak nevezzük (a ford.)

⁵ A homeosztázis maga a látszólagos egyensúly (ún. kváziegyensúly), az állapot neve. Azért látszólagos, nem valódi, mert energia kell a fenntartásához (a ford.)

⁶ Ma stressznek nevezzük (a ford.)

⁷ Az emulgeálásért az ugyanott beömlő epeváladék a felelős, az emésztésért a hasnyálmirigy váladéka (a ford.)

⁸ Valójában hőtartalmát, kondenzációs hőjét (a ford.)

⁹ A dízel nemcsak ettől hatékony, hanem a nagyfokú kompressziótól és az ebből következő nagyobb termodinamikai hatásfoktól (a ford.)

¹⁰ A hegesztőláng hőmérséklete ennyi, a fémé kb. a jele (a ford.)

¹¹ A Hyádok a Bika fejét kirajzoló, V alakba rendeződött, igen nagy kiterjedésű, szétszórt csillaghalmaz. – V. T.

¹² A Cepheus csillagkép delta Cephei nevű csillagáról nevezték el a ma ismert változócsillagok legfontosabb csoportját cefeidáknak. A delta Cephei fényének ingadozását 1784-ben vette észre egy angol amatőr csillagász, John Goodricke. – V. T.

¹³ Messier 31 = Andromeda-köd, az egész égbolt egyik leghíresebb objektuma, a puszta szemmel is megfigyelhető legtávolabbi égitest. A Tejútrendszerhez hasonló spirálgalaxis, attól 2,2 millió fényévre. – V. T.

¹⁴ Tévedés: egy darabban, de síkban (a ford.)

¹⁵ Egyesek szerint arzénmérgezés okozta halálát. Erről bővebben olvashat A múlt nagy rejtélyei című könyvben (Reader's Digest, Bp., 1994) 118-123. o. – V. T.

¹⁶ Hamupipőke – V. T.

¹⁷ Helyesen: Mindet, de a nagyobb és nehezebb molekulák gyorsabban ülepednek (a ford.)

¹⁸ Helyesen: A feszültségkülönbség hatására a töltött részecskék az ellenkező pólus felé mozdultak el (a ford.)

¹⁹ És a világon! (a ford.)

²⁰ Szójáték: az eredetiben hajók felégetése szerepel (a ford.)

²¹ Csak 1876-ban sikerült a megbízottainak kicsempészni a magokat (a ford.)

²² Félrevezető információ: a nemzetközi konfliktussal fenyegető csempészkedés kockázatát nem az esőkabátok, hanem a Goodyear-féle vulkanizálási eljárás feltalálását követő járműipari igények miatt vállalta a brit kormányzat (a ford.)

²³ A napalm rövidítés: a.m. nátrium-palminát: a szappanokban a mosóhatásért felelős összetevők egyike. Azt is mondhatnánk, hogy a napalm adalékanyagok nélküli szappan (a ford.)

²⁴ Helyesen: 1728 (a ford.)

²⁵ YMCA: Young Men's Christian Association: Keresztyén Ifjak Egyesülete (a ford.)

²⁶ A nehézvízre a szabályozott láncreakció kis teljesítményű kísérleti berendezésekben való tanulmányozásához volt szükség, amelyek közvetlenül csak energiatermelésre (atomerőműmodellnek) lettek volna használhatók. A bomba előállítására, amihez legkevésbé nehézvíz kellett, reményük sem volt a németeknek. Mindez persze csak utólag derült ki (de kiderült!) (a ford.)

²⁷ A Nap felszínének hőmérséklete néhány ezer Celsius. A termonukleáris reakciók a belsejében zajlanak néhány millió Celsiuson (a ford.)

²⁸ Hiba: A folyékony hélium forráspontja mintegy 4 °C-kal haladja meg az abszolút nullát a -273 °C-ot, vagyis nagyon közel van hová (a ford.)

²⁹ A cionizmus egyik alapítója Herzl Tivadar (1860-1904) – V. T.

³⁰ Előtte több mint kilencszáz évig keresztény templom volt (a ford.)

³¹ Helyesen: ...meszet égessenek... (a ford.)