48

Struan rohant. Az úton néhány hordszékes kuli igyekezett a Tajpingsan felé, egy-két európai szaladt még a házak irányába. Az esőfüggönyön át Struan megpillantotta a flotta lorháját az öbölben, amint erősen megkurtított vitorlákkal sebesen siklott a Boldogság-völgy felé. A háborgó tengernek fakó szürkészöld volt a színe. Most egy hihetetlen sebességű szélroham söpört végig az öblön: elkapta a lorhát, letépte a fővitorláját, és oldalára döntötte a hajót. Struan erősen megvetette a lábát; őt is elérte a szélroham. Néhány másodpercig tartott csupán, de úgy érezte, hogy az átláthatatlan, szél korbácsolta esőfüggöny és a szél menten fellöki. Amikor végül ki tudta nyitni a szemét, a tenger felé nézett. A lorha megdöbbentő módon még úszott, megmaradt középső vitorlájával tántorgott előre, fedélzetén átcsaptak a hullámok, lobogva repkedtek utána szétszakadt fővitorlájának foszlányai.
Ismét futásnak eredt, s még épp idejében ért oda a boldogság-völgyi mólójához, hogy lássa: egy fehér tarajú hullám fölkapja a lorhát, és nekivágja a cölöpöknek. A mellvédről kikötőkötéllel a kezében most egy matróz ugrott le, de megcsúszott, és bezuhant a móló és a hajótest közé. Belekapaszkodott a móló peremébe, és felordított: a hajó nekivágódott a mólónak, és kettészelte a testét. Mire a tenger ismét visszarántotta a hajót, a matróz már eltűnt.
Struan odakiáltott a rémült matrózoknak, és rohanni kezdett feléjük. Az egyik odahajított neki egy kötelet, Struan pedig gyorsan odakötötte egy kikötőbakhoz. Egy másik matróz, kezében a tat felőli kötéllel, kiugrott a hajóból a mólóra.
A tenger szintje egyre emelkedett, nyikorogtak a lorha eresztékei és a móló cölöpjei. Végül kikötötték a hajót, és az emberek partra ugrottak.
– Irány az üzletház! – Struan intett nekik, hogy kövessék, s odarohanta kapuhoz. Miközben fölrántotta, érezte, hogy belekap a szél. A nyolctagú legénység káromkodva, hálálkodva berohant az épületbe.
Struan lehúzta magáról átázott ruháit, majd megpillantotta Horatiót és Monseyt. – Magasságos ég, mit keres maga itt, Horatio? Jó napot, Mr. Monsey!
– Sose hittem volna, hogy még az életben partot érünk – zihálta Monsey.
Horatio nekitámaszkodott a falnak, és hányt.
Kinyílt az ajtó, s szélroham és eső kíséretében a kapitány rontott be dühösen. Fiatal hadnagy volt. Kutyaként rázta meg magát.
– Azt a keserves mindenségit! – fordult Struanhoz. – Látta, milyen az ég?
– Mi az ördögöt keres ilyen időben a tengeren? Vak volt talán Macauban, hogy nem látta, mi készül?
– Dehogynem láttam, a keservit a világnak! De azt a parancsot kaptam, hogy jöjjek Hongkongba, így hát elindultam. Egy őrült kezében vagyunk!
– He?
– Annak a nyomorult, emberfaló, istenverte kereskedelmi szuperintendánsnak, Sir Clyde Whalennek a kezében, hogy az isten verje meg! Ez a hülye ír kis híján elsüllyesztette a hajómat az egész legénységgel együtt. Hiába mondtam neki, hogy rossz idő van. Ez csak fölnéz az égre, és azt mondja: „Bőven odaérnek még. Parancsolom, hogy induljon el!” Istennek legyen hála, hogy ideértünk.
– Milyen odakint a tenger?
– Még egy óra, és sose érünk ide. Húsz-harminc láb magas hullámok. Na és az az átkozott szél!... Egy hüvelyknyivel se változtatja az irányát. Hogy lehet ez?
– Úgy, hogy a vihar kelet felé tart, és mi pont az útjába kerültünk, fiam.
– Ó, Uram, könyörülj rajtunk!
– Érezzék otthon magukat. Mindjárt szólok, hogy mindenki kapjon teát meg grogot.
– Köszönjük – felelte a hadnagy. – Bocsásson meg a kifakadásért.
Struan odament Horatióhoz és Monseyhoz. – Fel tud menni a lépcsőn, Mr. Monsey?
– Igen, köszönöm, Tajpan. Ön nagyon figyelmes.
– Segítene nekem föltámogatni Horatiót?
– Természetesen. Nem tudom, mi állhatott ebbe a szegény fiúba. Mióta Macauból kifutottunk, csak érthetetlen nyögéseket hallat. Roppant furcsa.
– A félelem teszi – mondta Struan.
Lesegítették Horatióról az átázott kabátot. Horatio arca hamuszürke volt, és hányingerrel küzdött. Struan és Monsey fölvitte a lépcsőn, és az épület nyugati szárnyában, abban a lakosztályban, ami nemrég még Robbé volt, lefektették egy kanapéra.
Struan a tálalószekrényhez lépett, és kitöltött két pohárka brandyt. Monsey remegő kézzel átvette az egyiket, és fölhajtotta. Hagyta, hogy Struan ismét megtöltse a poharát. – Köszönöm.
– Adjon egy kicsit Horatiónak is – mondta Struan. – Egy perc, és itt vagyok.
Végigment a folyosón, majd a keleti szárny felé kanyarodott. Az ő lakosztálya a ház déli oldalán volt.
Mejmej, Jin-hszi, Ah Szam és Lim Din a fényűzőén berendezett nappaliban ült egy kis asztal körül, és mazsongot játszott. Meggyújtották a lámpásokat, a lángok vidáman lobogtak.
– Hola, Tajpan – mondta Mejmej. Felkapott egy bambuszból és elefántcsontból készült lapocskát, és szitkozódva az asztalra csapta. – Átkozott nap ez, Tajpan! – mondta. – Rettenetesen rossz hozzám a zsosz. Nem nyertem játszmát egyet se. Veszítettem négyszáz pénzt, pedig játszunk órák óta. Jaj, jaj, jaj nekem! Egyébként örülök, hogy látlak.
Az eső egyre vadabbul dobolt a spalettákon, erősödött a szél.
– Átkozott lárma! Tudsz nekem kölcsönadni néhány taelt? Elszegényedtem teljesen!
– Lefogom vonni a járandóságodból – vigyorgott Struan. – Játssz csak tovább, kicsim. Vendégek vannak odalent meg az egész házban, ezért ne menj ki innen.
– Miért mennék ki?
Struan visszament Robb lakosztályába.
Úgy tetszett, Monsey már jobban van. Levetette átvizesedett ruhadarabjait, és egy takaróba burkolózott. Horatio nyugtalanul hánykolódott álmában.
– Maga az Úr mentett meg minket, Tajpan – mondta Monsey.
– Mi az ördögnek jött el Macauból? Maga kereste magának a bajt. Láthatta, milyen az idő.
– Hivatalos ügyeket kell elintéznem, Tajpan – morogta Monsey. – Whalen ő császári felsége tegnap este érkezett meg egy fregatton. Megparancsolta nekem, hogy kézbesítsek egy hivatalos levelet a volt teljhatalmú megbízottnak. Ilyen időben!... Már engedelmet kérek... Mintha egy-két nap számítana! Nem volt merszem megmondani neki, hogy a „nagy újságot” már kinyomtatták.
– Milyen ember?
– Elég kellemetlen fráter. Éjfél körül futott be a fregattja Macauba, anélkül hogy előre jelezték volna az érkezését. Négy perc se telt el a kikötés után, máris odarendelt magához. Bemutatta a megbízólevelét, odaadta a külügyminiszter levelét, hogy olvassam el – egyébként szóról szóra az áll benne, amit Skinner írt. Csak tudnám, hogyan teszik rá a kezüket ezek a nyomorult fírkászok hivatalos dokumentumokra! Nos, ezek után megparancsolta, hogy hajnalban keljek útra, és haladéktalanul kézbesítsem a levelet Longstaffnak. Azt mondta, hogy holnapra ő is itt lesz, és hogy Longstaff azonnal távozzon. Azt is mondta még, hogy menjek el az admirálishoz és a tábornokhoz, és mondjam meg nekik, tegyenek meg minden előkészületet az északnak indulásra. – Monsey egy székbe roskadt. – Whalen ír ember. Mit tehetnék még hozzá?
– Miért nem jött ide egyenesen?
– Mert egy helyen nem lehet egyszerre két teljhatalmú megbízott, Mr. Struan. Hála az egeknek, létezik protokoll is. Nekem most azonnal át kell vennem Longstaff hivatalát. Amint elhagyja az öblöt, értesítem Whalen őexcellenciáját. Ő csak akkor jön ide.
A szél belekapott a spalettákba, megrázta őket.
– Átkozott egy ember. Kis híján megölt. Egész Ázsia felbolydul, ha átveszi a hatalmat. Első dolga az volt, hogy kijelentse: „Felőlem akár el is süllyedhet az az átkozott szikladarab.” Elképesztő! Ha megengedi, ledőlök néhány percre. Nem érzem valami jól magam.
Horatio megint nyöszörögni kezdett, aztán hányt.
– Adjon neki még egy kis brandyt – mondta Struan. – A szomszédos helyiség egyébként hálószoba.
Struan lement, hogy megnézze, mi van a lorha legénységével. Már megtalálták a raktárakat és az italt. Akik most éppen nem ittak vagy ettek, aludtak, vagy megpróbáltak aludni. A barométer higanyszála még mindig süllyedt, pillanatnyilag 29,1 hüvelyket mutatott.
– Jóságos ég, több mint három tized hüvelyknyit süllyedt egy óra alatt! – mondta a fiatal hadnagy. Magas, szőke fiatalember volt. – Most jut eszembe, Mr. Struan: Vasserly-Smythe vagyok, a királyi flotta hadnagya.
Struan megrázta a feléje nyújtott kezet.
– Köszönöm, hogy befogadott minket – mondta a hadnagy.
A terem északi oldalán fölpattant az ablak, eső és szél zúdult az előcsarnokba. Három tengerész ugrott oda; becsukták, és fölerősítették az ablakdeszkákat.
– Azt hiszem, nem ártana, ha vetnék egy pillantást a hajómra – mondta a hadnagy.
– Inkább a másik oldalról – szólt Struan. Elindult egy folyosón, s odament egy erősen bedeszkázott ablakhoz, amely a szélárnyékos oldalra nézett. Óvatosan kinyitotta, és kikukucskált.
Látta, hogy a China Cloudés a Resting Cloud könnyedén állja a szelet. A hadnagy lorhája együtt süllyedt és emelkedett a hullámokkal, nyikorogva-recsegve súrlódott a cölöpökhöz. Észak felé nem látszott a horizont, csak a feketeség. És a feketeség feléjük közeledett.
– A hajója olyan biztonságban van, amennyire csak lehet, hadnagy.
– Igen. – A fiatalember még egy ijedt pillantást vetett a keleti égboltra, és becsukta az ablaktáblákat. – Ez az első hajó, amelyen kapitányként szolgálok. Csak alig néhány hónapja járom ezeket a vizeket. Milyen egy tájfun?
– A Legmagasztosabb Förgeteg a viharból tör rá az emberre.
– Hogyan?
– Szélrohamokkal, örvénnyel. Néha Ördögi Szélnek is nevezik.

49

A Legmagasztosabb Förgeteg egy óra múltán betört az öbölbe, és rázúdult a Resting Cloudra. A horgonyláncok elpattantak, a hajó tehetetlenül sodródott a sötétségben. Mauss, aki ott ült a hajó egyik kajütjében, fölnézett a Bibliájából, s hálát adott Istennek a kegyelméért és Hung Hsziu-csuanért. A szélroham az oldalára fordította a Resting Cloudot, Mauss nekiesett a kajüt falának, és elájult, a hajó pedig szinte az oldalán sodródott a part felé. Az útjában állt a Boston Princess, a Cooper-Tillman cég hajója. A két hajó hevesen egymásnak csapódott; a Resting Cloud előárboca lesöpörte a másik hajó előfedélzetét, majd elpattant, s a Resting Cloud tovább száguldott – farral a part felé. A vihar az úszó falu szampanjai közé kergette, a hajó tucatszámra tiporta el az apró vízi járműveket, majd megfeneklett a homokpadon. Kínaiak százai fulladtak a vízbe; akik még a szampanokon voltak, gyatra kis bambuszfelépítményeikben lapultak. A Legmagasztosabb Förgeteg következő rohama azonban elvitte fejük fölül a gyatra fedelet, és sok családot is magával ragadott.

A Boston Princessen Jeff Cooper föltápászkodott a nagykajüt padlójáról, és talpra segítette Shevaunt. A szél mind erősebben kapaszkodott a hajóba, a horgonyláncok azonban kitartottak.
– Nem történt baja? – kiáltotta túl a vihart Cooper.
– Azt hiszem, nem. Ó, Uram, segíts meg minket!
– Ne mozduljon innen! – Cooper kilépett a kajütből, felbotorkált a fedélzetre: mintha a pokol tornácára érkezett volna. Visszakergette a szél és a vízszintesen zuhogó eső. Lement a hajófenékbe, és elindult a raktér felé vezető folyosón. Fölemelte a kezében tartott lámpást, és körülnézett. A Resting Clouddal történt ütközés betörte a hajó bordáit, eresztékei kezdtek szétválni. Cooper visszament Shevaunhoz.
– Minden rendben – hazudta. – Legalábbis addig, amíg le nem szakadunk a horgonyokról.

A Legmagasztosabb Förgeteg most a Glessing-fokra csapott le: elroppantotta a zászlórudat, s mint valami lándzsát vágta neki a kikötőmester irodájának.
A zászlórúd keresztülfúrta a gránitból rakott falat, könyökből letépte Glessing bal karját, majd Culumot félretaszítva útjából, nekivágódott az épület túlsó falának, törmeléket és parazsat zúdítva Tessre.
A fal résén át besüvöltött a förgeteg, Tess ruhája lángra kapott. Culum odaugrott hozzá, és puszta kezével kezdte csapkodni a lángoló ruhadarabokat.
Sikerült eloltania, a karjába fogta Tesst. A lány eszméletlen volt. Az arca fehér volt, a haja megperzselődött. Culum letépte róla a ruhát, és gondosan megvizsgálta. Tess hátán égési sérülések látszottak.
Culum ordítást hallott. Hátrakapta a fejét, és meglátta Glessinget, akinek karja csonkjából dőlt a vér. Aztán a szoba túlfelében meglátta a leszakadt alsókart is. Fölállt, de a lába nem akart engedelmeskedni.
– Csinálj valamit, Culum! – förmedt rá magára.
Végre engedelmeskedtek az izmai. Letépte a zászlófelvonó kötelet, és elkötötte a csonkot. A vérzés elállt. Megpróbálta végiggondolni, mi most a teendő, s eszébe jutott, mit csinált az apja, amikor Szergejevet meglőtték.
– Tisztítsd ki a sebet – mondta fennhangon. – Ezt kell tenned. Aztán kiégeted.
Megkereste a teáskannát. Még volt benne víz. Letérdelt Glessing mellé, és hozzáfogott, hogy leöblítse a sebet. – Tarts ki, öregfiú – mormolta. Glessing kínjai láttán fölkavarodott a gyomra.
Tess felnyögött, és magához tért. Föltápászkodott; a szél papírokat, zászlókat, port vágott az arcába, félig megvakította. Aztán kerekre tágult a szeme, és felsikoltott.
Culum rémülten kapta hátra a fejét, s látta, hogy Tess a leszakadt karra mered.
– Segíts nekem! Keresd meg a parázsfogót! – ordította túl a süvőltést.
Tess a fejét rázva hisztérikusan elhátrált, és rettenetesen hányni kezdett.
– Hozd már azt a rohadt parázsfogót! – kiáltotta Culum égő kézzel. – Aztán majd ráérsz rosszul lenni!
Tess nagy nehezen fölegyenesedett, megdöbbentette a Culum hangjából áradó düh. Nekiállt, hogy megkeresse a parázsfogót.
– Siess már, az isten szerelmére!
Tess megtalálta a parázsfogót, s mint valami lidércnyomásban, úgy nyújtotta át.
Culum a kezébe vette a parázsfogót, kivett egy izzó parazsat, és a sebre nyomta. Glessing fölordított, s megint elájult. Kibírhatatlan volt az égő hús bűze. Culum leküzdötte hányingerét, míg gondosan ki nem égette a csonkot.
Aztán elfordította a fejét, és hevesen öklendezni kezdett.

Brock fölnézett a barométerről; az egész hajó remegett, üvöltöttek a gerendák. – 28,2 hüvelyk, Liza! Még sosem volt ilyen alacsony!
Liza magához szorította Lillibetet, és megpróbálta leplezni félelmét. – Vajon hol lehet most Tess?... Oltalmazd őt, ó, Uram!
– Oltalmazd – visszhangozta Brock. Felnyüszítettek a hajó bordái, a hajótest az oldalára dőlt, de fölegyenesedett.
– Fölmegyek a fedélzetre!
– Itt maradsz! Az isten szerelmére, ne tedd kockára az... – Liza elhallgatott, Brock már el is ment.
– Mikor áll már el, mama? – sírdogált Lillibet.
– Bármelyik percben elállhat, kicsikém.
Brock óvatosan kidugta a fejét a tatfedélzet szélárnyékos oldalán nyíló feljárón. Nyújtogatta a nyakát, hogy lássa az árbocokat. A szél gallyként hajlítgatta őket. Hatalmas reccsenés hallatszott: elszállt a főárboc sudara.
– Ide hozzám! – ordított le Brock. – Jobb oldali őrség a fedélzetre!
A Legmagasztosabb Förgeteg újabb rohamra indult észak felől; egymás után szakadtak le a keresztrudak, a főárboc csaknem a fedélzetig hajlott, belevágódott a középárbocba, mindkettő eltört; törött keresztrudak, szakadt kötelek záporoztak a fedélzetre, eltömték a tatfedélzet feljárónyílását. A White Witch életveszélyesen az oldalára dőlt.
Brock kiszabadította magát a kötél- és fadarabok alól, s ráordított a halálra vált matrózokra. – A fedélzetre, nyavalyások, vagy megdögöltök! Kivágni az árbocokat, különben elveszünk!
Fölzavarta a matrózokat a fedélzetre, aztán – miközben birkózott a széllel, s elvakította az eső – egyik kezével kapaszkodva, a másik kezében egy baltával őrjöngve csapkodni kezdte az egyik felhúzókötelet; eszébe jutott az a másik tájfun, ami a fél szemébe került; imádkozott, hogy ez az egy megmaradjon, hogy Tessnek ne történjen semmi baja, s hogy Liza és Lillibet ne fulladjon vízbe.

Az új város épületeinek állványzatait már régen elsodorta a szél. A Legmagasztosabb Förgeteg végigsöpört a parton, elvitte a katonák sátrait és az összedőlt hajójavító műhely roncsait. Fölszippantotta a pálinkaméréseket, kocsmákat, raktárépületeket, a földdel tette egyenlővé Mrs. Fortheringill műintézetét, Aristotle Quance-et a törmelék maga alá temette. Ezután nyílegyenes rendet vágott a Tajpingsan kunyhói közt, családok százait pusztítva el, majd az onnan egymérföldnyire lévő hegy oldalába görgette a kalyibák maradványait.
Mélyen lent a föld alatt, a tajpingsani domb oldalában Gordon Csen jó előre megépített titkos pincéjében húzta meg magát, s büszkeség töltötte el a gondolatra, hogy ilyen előrelátó volt. A terméskő falazatú pince nagyon erős építmény volt, s noha Gordon Csen tudta, hogy feje fölül már eltűnt a háza, vidáman emlékeztette magát, hogy minden értékes ingósága ott van mellette, biztonságban, a ház helyett pedig gyorsan lehet másikat építeni. Tekintete végigsiklott az üzleti könyveken, a telekkönyvi bizonyítványokon, a kölcsönökről és zálogokról tanúskodó iratokon, a kincsesládákon, a jade-kövekkel teli dobozokon, a drága selyemvégeken, a hordókon, amelyek a legjobb borokkal voltak tele. Aztán ágyasára, Becses Virágra nézett. A lány az egyik fal mellé állított ágyban feküdt a legfinomabb pehellyel töltött paplana alatt, hátát kényelmesen felpolcolva párnákkal. Gordon Csen újratöltötte parányi teáscsészéjét, és bebújt a lány mellé. Roppant okos fickó vagy, mondta magának.

A szél és az eső Struan boldogság-völgyi üzletházának nyugati oldalát rohamozta, s időről időre az Ördögi Förgeteg is nekivetette vállát. Ám az épület – bár időnként meg-megremegett – szilárdan állt a tomboló süvöltésben.
Struan rágyújtott egy vékony manilaszivarra. Nagyon nem volt ínyére a tétlen várakozás.
– Te szivarozol túl sokat! – kiáltotta Mejmej, hogy hallani lehessen a viharban.
– A dohányzás jót tesz az idegeknek.
– Csúnya szokás. Büdös.
Struan nem felelt; megint odalépett a barométerhez, és megnézte.
– Minek nézed azt minden tíz percben mindig?
– Megmutatja, merre tart a vihar. Ha nem süllyed tovább, az azt jelenti, hogy a középpontja a fejünk fölött van. Aztán elkezd emelkedni... azt hiszem.
– Nem nagyon kellemesen boldog érzés itt lenni, Tajpan. Macauban volna sokkal jobb.
– Nem hiszem.
– Micsoda?
– Nem hiszem!
– Itt kell aludnunk megint ma éjszaka? – kérdezte Mejmej, unva már a kiabálást. – Nem akarom, hogy te vagy Jin-hszi megkapjátok a lázat, de még az a teknősbéka-potyadék Ah Szam se.
– Azt hiszem, itt elég jó helyen vagyunk.
– Micsoda?
– Itt jó helyen vagyunk! – Struan az órájára pillantott. Húsz perccel múlt kettő. Amikor azonban kilesett a zsalugáter egyik résén, nem látott semmit, csupán valami bizonytalan mozgást a sötétségben s az esőcseppek vízszintesen futó patakocskáit az ablaküvegen. Örült, hogy szélárnyékos helyen vannak. Az épületnek ez a sarka kelet, nyugat és dél felé nézett, így a legrosszabbtól védve volt. Struan annak is örült, hogy a parton van. Nincs hajó, ami kibírja ezt, gondolta. Nincs olyan öble a földnek, amely sokáig megvédhetné a flottát egy ilyen istencsapásától. Fogadni mernék, hogy Macaut is elkapta. Ott aztán semmi sem védi a hajókat. Lefogadom, hogy a hajók fele összetört, a part mentén pedig ötszáz mérföldön át elsüllyedt vagy tízezer dzsunka. Hát igen... És mi lehet vajon a Peruba küldött hajóval? Fogadni mernék, hogy azt is elkapta a vihar, és elmerült Sebastian atyával egyetemben.
– Átnézek a többiekhez.
– Ne maradj sokáig, Tajpan.
Struan végigment a folyosón, s közben megnézte, rendesen be vannak-e zárva az ablaktáblák. Átment a lépcsőház túloldalára, gépiesen megigazított egy Quance-festményt a falon, majd benyitott Robb lakosztályába.
Horatio – félig árnyékban – abban a bambusszékben ült, amelyben valamikor Sarah is üldögélt; Struan a lámpások imbolygó, erőtlen fényében egy pillanatra azt hitte, csakugyan Sarah-t látja.
– Jó napot, Horatio. Monsey hol van?
Horatio Struanra nézett, de nem ismerte meg. – Megkerestem Ah Tatot – mondta kísérteties hangon.
– Nem hallom, fiam. Kiabáljon!
– Megkerestem Ah Tatot. Megtaláltam.
– He?
Horatio hátborzongatóan nevetni kezdett, mintha Struan ott se volna. – Mary terhes volt, és elvetélt. Bűzös pogányok bűzös szajhája... méghozzá évek óta.
– Badarság. Badar beszéd ez, fiam. Nem hiszem el – mondta Struan.
– Megkerestem Ah Tatot, és kivertem belőle az igazságot. Mary kínaiak istenverte szajhája lett, és egy félvér fattyút hordott a méhében. De Ah Tat itatott vele valami mérget, hogy megölje azt a fattyút. – Hisztérikusan fölnevetett megint. – Én viszont elkaptam Ah Tatot, és addig vertem, amíg be nem vallotta. Ő volt Mary kerítőnője. Mary eladta magát a hitetleneknek. – Szeme a lámpás lángjára szegeződött. – Glessing nem fog elvenni egy kínai szajhát. Mary az enyém lesz megint. Csak az enyém. Térden állva fog a bocsánatomért könyörögni, én pedig meg fogok bocsátani neki.
– Horatio! Horatio!
– Egészen az enyém lesz. Úgy, mint gyerekkorunkban. Megint csak az enyém lesz. Meg fogok bocsátani neki.
Újabb ördögi roham rázta meg a házat, majd megint, s harmadszor is; úgy rémlett, mintha tízezernyi dühöngő szélörvény közepén hányódnának; Struan hallotta, hogy ablakok törnek, zsalugáterek szakadnak be. Sarkon fordult, s a folyosón át visszarohant a lakosztályába. Mejmej és Jin-hszi az ágyban lapult, Ah Szam kővé váltán nyöszörgött. Struan odaugrott az ágyhoz, és a karjába kapta Mejmejt. Az őrjöngő süvöltés a tetőfokára hágott.
Aztán hirtelen elállt a vihar.
Csend támadt. A zsalugáterek résein át lassan fénypászmák szűrődtek be, fényük másodpercről másodpercre erősödött.
– Mi történt? – kérdezte Mejmej. Valószínűtlennek tetszett a hangja a nyomasztó csöndben. Struan letette az asszonyt, és az ablakhoz ment. Kilesett a zsalugáter egyik résén, majd óvatosan kinyitotta az ablakot, és kitárta a zsalukat. Összerezzent: száraz, forró levegő tört be a szobába.
Hitetlenkedve meredt az öbölre.
A China Cloudot megtartották a horgonyai. A White Witch árbocai eltűntek, oldalán felhúzókötelek himbálóztak. A Resting Cloud a Glessing-foknál partra futott. A lorha még mindig ott ringott, kikötve a társaság mólójánál. Struan megpillantott egy megfeneklett fregattot – oldalára borulva hevert a homokpadon. A flotta többi része azonban, a csapatszállító- és a kereskedőhajók sértetlenül horgonyoztak a vízen.
Sütött a nap, a kék égen felhőpamacsok úsztak. Az öbölben azonban megháborodott a tenger. A víz felszínéről óriás hullámok törtek a magasba, s csapódtak egymáshoz; a China Cloud két oldalán, tatján és orrán egyszerre csapott át a víz. A hajó mögött, a távolban gigantikus viharfelhők soha nem látott függönye keretezte a látóhatárt s tornyosult hatvanezer lábnyi magasságba.
És ott volt az a csend – túl az egymáshoz csapódó hullámok zaján –, az a földöntúli csend.
– A magvában vagyunk!
– Micsoda?
– A vihar közepében, a kellős közepében!
Mejmej, Jin-hszi és Ah Szam odaszaladt Struanhoz.
– Istennek legyen hála, a flottának semmi baja! – mondta kitörő örömmel Struan. – A hajók biztonságban vannak. Biztonságban. – Öröme hirtelen elillant, becsapta a zsalugátereket és az ablakokat, s rájuk csattintotta a reteszeket.
– Gyerünk – mondta sürgetően. Fölrántotta az ajtót – a nők döbbenten követték. Struan végigrohant a folyosón, át a lépcsőház másik oldalára, az épület átellenes szárnyára, s benyitott a legészakibb szoba ajtaján.
A zsaluk nagy része leszakadt, betört egy ablaktábla is, mindenütt üvegszilánkok hevertek.
– Maradjatok itt – mondta Struan.
– Mi baj, Tajpan? Vihar elment.
– Tegyétek, amit mondtam. – Struan kisietett. Mejmej fölvonta a vállát, és leült egy törött székre.
– Mi lelte atyánkat? – kérdezte Jin-hszi.
– Nem tudom. Néha egyáltalán nem értem őt. Hála az égnek, végre vége ennek a lármának. Ugye milyen csönd van? Szinte fáj.
Jin-hszi odament az egyik ablakhoz, és kinyitotta. – Ó, nézzétek! Hát nem gyönyörű? Úgy örülök, hogy elvonult a vihar.
Mejmej és Ah Szam odaszaladt mellé.

Brock megkövülve állt a fedélzeten. Látta a minden irányból közeledő hullámokat, de itt, a part szélárnyékában nem voltak nagyok. Melegen, szárazon sütött a nap. Hangosan csöpögött a víz. A látóhatáron tornyosuló viharfelhők úgy hatottak, mint egy ötmérföldnyi széles, méltóságteljes katedrális fala. A fal azonban mozgott. A keleti vége mindjobban közeledett.
– Mi történt, lelkem? – kérdezte a Lillibet társaságában a fedélzetre kilépő Liza. – Ó, de gyönyörű!
– Igen, nagyon szép – mondta Lillibet.
– A vihar magvában vagyunk! A kellős közepén! – robbant ki Brock. A fedélzetre lépők feléje fordultak, és rábámultak.
– Jaj, nézzétek! – mutatott Lillibet a sziget felé. – Ugye milyen fura?
A sziget látványát tarkító fák fehéren rajzolódtak ki a föld barna hátterében: egy szál levél sem volt az ágaikon. Az új Queen's Town csaknem teljesen eltűnt, a Tajpingsan romokban hevert. A partszegélyen apró emberalakok kezdtek mozgolódni.
– Menjetek le – mondta reszelős hangon Brock. Anya és lánya megbabonázva engedelmeskedett.
– Pennyworth kapitány!
– Parancs, uram!
– Azt ajánlom, béküljön meg a teremtőjével – mondta Brock. – Mert azt csak az Úr tudja, mi van azoknak az ördögi fellegeknek a túloldalán. Menjenek le valamennyien!
Szeméhez emelte a messzelátót, s megkereste a Nemes Ház üzletházát. Az épület előtt néhány ember csoportosult, középen ott állt Struan. A második emeleti ablakokból néhány arc kandikált ki.
Brock összecsattintotta a messzelátót. – Jobb lesz, ha bemégy, Dirk – mondta halkan.
Helyére rántotta a lejáró viharvert fedelét, elreteszelte, ahogy csak tudta, aztán lement.
– Most pedig imádkozni fogunk – mondta könnyedén.
– Jaj, de jó! – felelte Lillibet. – Mondhatom én az én imádságomat először? Azt, amit lefekvéskor szoktam?

Culum a karjaiban tartotta Tesst.
– Átkozott legyek, ha itt maradunk, ha ezt élve megússzuk – mondta. – Elmegyünk haza, az ördög vigye ezt a helyet.
– Jó – felelte Tess, émelyegve a pusztulás látványától. Rettegve figyelte a mindjobban közeledő felhőfalat: már elborította a Csiulung-félszigetet. – Jobb lesz, ha bemegyünk – mondta.
Culum bezárta maguk mögött az ajtót; kínzón felsajdult összeégett keze.
Tess a törmelék között odabotorkált Glessinghez, és letérdelt mellé. A kapitány arca halotthalvány volt, de a szíve dobogott. – Szegény George...

Struan a móló és a China Cloud, illetve a móló és a felhőfal legkeletebbre eső széle közötti távolságot latolgatta. Látta, hogy csónakba szállni már nincs idő, így hát kirohant a móló végére, s tölcsért formált két tenyeréből.
– Orlov! – bömbölte. – Ahoj, China Cloud! – Hangja kísértetiesen visszhangzott végig az öböl felett, aztán meglátta a felé integető Orlovot, s halványan hallotta, amint a kapitány visszakiált neki: – Igen!
– Fordítsa délnek! Most délről fog jönni a szél! Fordítsa orral délnek!
– Igen! – hallotta Orlov válaszát, s már látta is, hogy matrózok rohannak elő, lebocsátják a kürtért, beleugrálnak, s húzzák inuk szakadtából az evezőket, hogy elfordítsák a hajó orrát.
Struan visszarohant az ajtó előtt ácsorgó emberekhez.
– Gyerünk befelé!
Néhányan elindultak, a fiatal hadnagy azonban még mindig hitetlenkedve nézte lorháját és az öblöt. – Magasságos Úristen, még megvan a hajóm! És nézze a flottát... nézze a hajókat! Azt hittem, mostanra már mind a pokol fenekére süllyedt, de csak egy fregatt sodródott a partnak, az a klipper pedig elvesztette az árbocait. Istenemre, ez hihetetlen! Mit is mondott? Délről? Miért?
– Jöjjön – fogta meg Struan a karját. – Gyerünk befelé! Terelje be az embereit is.
– Mi a baj?
– Az isten szerelmére...! Perceken belül átvonul fölöttünk a vihar magva. Akkor pedig megfordul... azt hiszem, megfordul, és dél felől jön. Vigye az embereit, és...
Elakadt a szava: Horatio rohant el mellette s vágott neki a Queen's Roadnak a hajójavító irányába.
– Jöjjön vissza, maga őrült, mert elpusztul! – kiáltott rá Struan, de Horatio rá se hederített. Struan utánavetette magát.
– Horatio! Mi az ördög lelte? – kérdezte, mikor utolérte, és elkapta a vállát.
– El kell mondanom Glessingnek. Befellegzett ennek a mocskos frigynek! – üvöltötte Horatio. – Takarodjon előlem, maga... gyilkos! Lógni fog maga is, meg az a mocskos, gyilkos szajhája is, erről gondoskodom! – Kitépte magát, és elrohant.
Struan megint utánaeredt, de ekkor ismét zuhogni kezdett az eső; megállt. A viharfelhő már félig elborította az öblöt, tövében szinte forrt a tenger. Struan látta, hogy a kutter legénysége fölmászik a China Cloud fedélzetére, majd eltűnik a lejárókban. Orlov még egyszer odaintett neki, aztán ő is eltűnt.
Struan megfordult, s rohanni kezdett az oltalmat kínáló épület felé. Ruhájába beleakaszkodott a szél; megkettőzte erőfeszítését. Szakadó esőben ért el a küszöbig, ahol hátranézett.
Horatio a part menti földsávon futott kifelé a Boldogság-völgyből. A felhőfal már elérte a hajójavítót, s Horatiót kezdte magába nyelni a köd. Struan látta, amint megáll és fölnéz, aztán úgy elsodródik apró figurája, akár egy falevél.
Struan fölrántotta az ajtót, majd bevágta maga mögött, de még mielőtt rátehette volna a keresztrudat, elérte a sötétség, rátört a Legmagasztosabb Förgeteg, s mélyen betaszította az előcsarnokba. A tájfun benyomta valamennyi földszinti ablakot, és megölt három tengerészt. Aztán odábbállt.
Struan feltápászkodott, csodálta, hogy él még. Az ajtóhoz rohant, összeszedte hatalmas erejét, becsukta, és föltette rá a keresztrudat. Az örvény elhaladt az ablakok előtt, kiszippantott a házból törmeléket, papírt, lámpásokat – mindent, ami nem volt leszögezve.
Miközben a lépcső felé futott, Struan megpillantotta a fiatal hadnagy összezúzott tetemét. Megállt, de egy újabb roham hátralökte, elragadta a tetemet, aztán Struan már azért küzdött, hogy megszabaduljon a szívóhatástól, s fölmehessen a lépcsőn a biztonságba.

Amint a déli szélvihar lecsapott rá, a White Witch részegen megtántorodott. Oldalára borult, megfordult az orr felőli horgonya körül, majd valamely csoda folytán fölegyenesedett, és szélbe állt. Brock fölnyalábolta Lizát és Lillibetet, és az ágyra fektette őket. Bátorítóan rájuk kiáltott, de nem hallották. Elkeseredetten kapaszkodtak mindhárman – tudták, az életük a tét.
Víz zúdult le a lejárón, nekirontott a keresztrúddal elzárt kajütajtónak, beszivárgott alatta. Az Ördögi Förgeteg lecsapott a hajóra. Mennydörgés hallatszott, a hajó megremegett, és Brock tudta, hogy most szakadt el az egyik horgonyláncuk.

A Boston Princessen Shevaun a fülére tapasztotta a tenyerét, hogy megpróbálja elzárni a hajóra támadó szélrohamok üvöltése elől. Cooper érezte, hogy az utolsó horgonyláncuk is elszakad. Rákiáltott Shevaunra, hogy kapaszkodjon, a lány azonban nem hallotta. Cooper odaugrott hozzá, s minden erejével nekiszorította egy fedélzettartó oszlopnak.
A hajó megdőlt. Amint jobb oldali palánkja kibukkant a víz alól, a fedélzetet elárasztotta a víz, és a Boston Princess süllyedni kezdett. A förgeteg kárörvendőn levigyorgott rá, és nekivágta az orosz hajónak.

A hatalmas brigantin nagykajütjében, palackokat, kristálypoharakat, evőeszközöket szórva szerteszét, darabokra tört egy üvegajtós szekrény; Szergejev káromkodva megkapaszkodott, majd elmormolt egy fohászt. Amint a hajó ismét fölegyenesedett s orral a szélbe állt, a herceg elrugdosta lába alól a bútor és az üvegek darabjait, elmormolt még egy fohászt, és töltött magának még egy pohár brandyt.
A ragya cifrázza ki Ázsiát! – gondolta. Bárcsak otthon lehetnék! A pokolba ezzel az ördögi viharral! A ragya cifrázza ki a briteket! A ragya cifrázza ki ezt a nyavalyás szigetet! Hogy az ördög vinné el az egészet...! A ragya cifrázza ki Tyergin herceget, amiért ide küldött! A rosseb essen Alaszkába – és a betelepülésbe! A rosseb Amerikába és az amerikaiakba! Csak Shevaunba ne, őt áldja meg az Isten.
De úgy ám, mondta magában, miközben a hajó megint imbolyogni kezdett, s felnyögött a vihar nyomása alatt. És áldd meg, Uram, Oroszország anyácskánkat, szent hazánkat és a történelemben betöltött szerepét! Tyergin herceg terve csodálatos és pontos, hát persze hogy az, és én segíteni fogok valóra váltani. Igen... Az isten verje meg azt az átkozott golyót meg ezt az átkozott fájdalmat...! Nincs többé lovaglás a végtelen sztyeppeken... ennek vége. El kell felednem a játszadozást. Nézz szembe magaddal, Alekszej! Adj hálát a sorsnak azért a golyóért. Hogy is mondta a Tajpan?... Ja, igen: zsosz. A jó zsosznak köszönhetem azt a golyót. Most már minden erőmet Oroszország szolgálatába állíthatom.
Mit tegyek? Hongkongot itt hagyom – ez már el van intézve. Az az ostoba Cunnington lord eltaposta Britanniát, és átadta nekünk Ázsia kulcsát. Helyes. Kötök egy kereskedelmi egyezményt a Tajpannal vagy Brockkal, aztán a lehető leghamarabb itt hagyom Ázsiát, és megyek tovább, Alaszkába. Megbeszélem a dolgot az ottani törzsekkel. Aztán irány haza. Nem is: előbb Washingtonba. Figyelek, fülelek, gondolkozom, teszem, amire születtem: szolgálom Oroszország anyácskát a világ végezetéig.
Fájdalom nyilallt a csípőjébe, s Szergejev most először őrült neki. Nagyon jó zsosz, gondolta. Ez az ügy tehát megoldódott. Ha túléljük ezt a vihart, elmegyek.
No és mi lesz Shevaunnal? A szent keresztre: ezt a lányt érdemes fontolóra venni. Politikai értéke vitathatatlan... no és a testi is. Annyira azonban nem jó, hogy elvegyem, még akkor sem, ha az apja szenátor... De talán mégis. Lehet, hogy bölcs húzás lenne. Gondold meg, Alekszej! Szükségünk lesz vezetőkre Orosz-Amerika számára. Amerikát fejedelemségekre osztjuk. Az uralkodók közötti házasság pedig mindig is a hódítás egyik eszköze volt, he? Talán ezzel előrehozhatnám a hódítás napját.
Szent Péterre! Szeretném, ha ez a lány a feleségem lenne. És vajon hozzám jönne Shevaun? Miért is ne? Ez a Cooper egy hülye. Roppant zavaró, hogy eljegyezte a lányt. Kár... De Shevaun azt mondja, nem szereti.

A tájfun elérte tetőfokát, támadásának nagy részét azonban még mindig fölfogta az öböl körüli hegykoszorú.
Az egyik palánkjával a víz alá merült Boston Princess imbolyogva, bukdácsolva haladt az öböl közepén. Cooper tudta, hogy közel a vég. Szorosan tartotta Shevaunt, miközben azt kiáltotta neki, hogy nem lesz semmi baj.
A hajó még mélyebbre merült, s nekirohant Csiulungnak, ahol erősen megfeneklett. A sziklák fölhasították a hajó gyomrát, a víz bezúdult a rakterébe, majd a Legmagasztosabb Förgeteg fölkapta a tomboló hullámokról, s oldalára fordítva a parton tajtékzó vízbe vetette.

Most, hogy a vihar dél felől süvöltött, átlépett a hegykoszorún, a sziget belseje felé fordult, majd a Boldogság-völgy alkotta tölcsérben még inkább fölerősödött amúgy is hihetetlen ereje. Nekirontott a Nemes Ház épületének, kereste a gyenge pontját.
Struan az északi szárny viszonylagos biztonságot kínáló lakosztályában a karjaiban ringatta Mejmejt. Idegesen meglibbent a lámpás fénye, bizarr, táncoló árnyékokat vetett a szobára. A törött ablakok mögött, az épületnek azon az oldalán, amit épp nem támadott az üvöltő, esőtől terhes förgeteg, csak sötétséget lehetett látni. Ah Szam a padlón térdelt, Jin-hszi oltalmat keresőn közelebb fészkelte magát Struanhoz.
Mejmej elfordította a fejét, és ajkaival egészen közel Struan füléhez, így kiáltott: – Tajpan! Rettentő szomorúan boldogtalan vagyok ettől a lármától!
Struan fölnevetett, még szorosabbra fonta ölelését, Mejmej pedig átkarolta a nyakát. Struan tudta, hogy már semmi baj nem érheti őket: a legrosszabbon túl vannak.
– Még három-négy óra, aztán vége, kicsim.
– Vacak vihar. Mondtam neked, hogy ezt csinálta sárkány? Tengeri szörnyeteg sárkány?
– Igen.
– A mindenségit!...
– Mi baj?
– Elfelejtettem meginni utolsó trágyaméregízű cinchonacsészét! Sebaj, ma van utolsó napja.
– Majd megiszod néhány óra múlva, ne bánkódj.
– Igenis, férjuram! – Mejmej nagyon boldognak és nagyon egészségesnek érezte magát. Kedvtelve babrálta Struan tarkóján a hosszúra nőtt hajat. – Remélem, gyerekeink vannak jól.
– Biztos. Ne aggódj, Csen Seng vigyáz rájuk.
– És mikor indulunk, hallod-e? Nekem fantasztikusan sürgős házasodás.
– Három hónap múlva. Mindenképpen még karácsony előtt.
– Azt hiszem, neked kellene még egy barbár feleség.
Struan nevetett.
– Nagyon fontos, hogy legyen sok fiad. Ne nevess, a mindenségit!
– Lehet, hogy nem is rossz ötlet, kicsim – mondta Struan. – Lehet, hogy három barbár nőre is szükségem volna. No meg rád és Jin-hszire is. Azt hiszem, rettenetesen fontos volna még egy kínai nővérre szert tennünk, mielőtt elmegyünk.
– Hah! Ha majd látom, megjött valamicske étvágyad második nővérre, veszünk neked ágyasokat, istenemre! – mondta az asszony, megcsókolta Struan fülét, és belekiáltott: – Nagyon kellemesen boldog vagyok, hogy zsosz adott engem neked, Tajpan!
A Legmagasztosabb Förgeteg e pillanatban ágyúlövésszerű robajjal betörte a déli szárny ablakait; az épület úgy megrázkódott, mintha földrengés sújtotta volna. A tető eresztékei sírva nyögtek a kitartó szívóhatás alatt, mígnem egy újabb ördögi roham letépte a tetőt, és a tengerbe sodorta.
Struan érezte, hogy a forgószél tölcsére fölszippantja mellőle Jin-hszit. Utánakapott, de a lány eltűnt.
Szorosan átölelték egymást Mejmejjel.
– Ne add föl, tajtaj!
– Soha! Szeretlek, férj!
Rájuk zúdult a Legmagasztosabb Förgeteg.

50

A nap merészen fölhágott az égre, melegét szétterítette a romba dőlt városon s az immár nyugodt öblön.
Culum az üzletház romjai közt bukkant rá apjára. Struan az északi lakosztály egyik sarkában hevert összetörten, s karjaiban egy apró, soványka kínai lányt tartott. Culum csodálkozott, hogyan szerethette apja ezt a lányt – ő nem találta szépnek.
A halál azonban nem csúfolta meg őket. Az arcuk nyugodt volt, mintha csak aludnának.
Culum otthagyta a szobát, lement a romos lépcsőház lépcsőjén, és kilépett a házból. Enyhe keleti szellő lengedezett.
Tess már várta. Amikor látta, hogy Culum tehetetlen mozdulattal ingatja a fejét, a szeme megtelt könnyel, és megfogta férje kezét. Semmit sem látva indultak el kifelé a Boldogság-völgyből, a Queen's Roadon.
Az új település romokban hevert, mindent elbontott a törmelék. Imitt-amott azonban még állt egy-két építmény, néhánynak csupán a puszta falai, míg másokban alig esett kár. A partszegélyen föl-alá rohangáló emberek nyüzsögtek, mások szótlan csoportokba gyűlve szemlélték lakóhelyük vagy üzletházuk romjait. Ismét mások a kulik csapatait tartották szemmel, akik megpróbálták menteni a romok közül a menthetőt, vagy éppen máris nekifogtak a javításnak. Hordszékes kulik kínálgatták szolgálataikat. A koldusok is munkához láttak. Az elkerülhetetlennek látszó fosztogatás megelőzésére katonaosztagok járőröztek a település stratégiai pontjai körül. Különös módon azonban nagyon kevés fosztogató akadt.
Az öböl nyugodt vizén kínaiak halászgattak szampanokról, dzsunkákról a törött vízi járművek hányódó roncsai között. Más szampanok és dzsunkák új betelepülőket hoztak. A kontinens és a Tajpingsan között ismét megindult a kínaiak áramlása.
A hegyoldalban füst szállongott. Egyik-másik kalyiba romjai égtek. A füst alatt azonban már megindult az élet. Ismét kinyitottak a vendéglők, a teázók, a boltok; utcai árusok tették a dolgukat, miközben a település lakói kalapálva, fűrészelve, ásva, fecserészve toldozgatták-foldozgatták otthonaikat, láttak neki az újjáépítésnek, s áldották a zsoszt, hogy életben maradtak.
– Nézd, Culum, kedvesem! – szólt Tess. A hajójavító közelében jártak.
Culum feje kába volt, alig fogott az agya. Odanézett, amerre Tess mutatott. Az enyhe lejtésű domboldalon csaknem készen álló otthonuk teteje eltűnt, falai megroggyantak.
– Jaj, istenem – mondta Tess. – Most mihez kezdünk?
Culum nem felelt. Tess megérezte vakrémületét, s még inkább félni kezdett. – Gyere, kedvesem. Gyere... menjünk a szállodába, aztán pedig... aztán a White Witchre. Gyere, kedvesem.
Skinner sietett oda hozzájuk. Az arca piszkos volt, ruhái szakadtak, bűzösek.
– Bocsásson meg, Mr. Culum. Hol van a Tajpan?
– Mi?
– Hol van a Tajpan? Tudja, hol van a Tajpan? Azonnal beszélnem kell vele.
Culum nem válaszolt, így hát Tess felelt: – A Tajpan... meghalt.
– He?
– Meghalt, Mr. Skinner. Mi... a fér... Culum látta. Meghalt. Az üzletházban.
– Úristen, ez nem lehet igaz! – mondta Skinner rekedtes hangon. Átkozott legyen a zsosz!
Morgott valami részvétnyilvánításfélét, visszament a nyomdába, s megállt a tönkrement sajtó mellett. – Kiadó-tulajdonos vagyok! – kiáltotta. – De minek a tulajdonosa? Nincs nyomdagépem, és nincs pénzem másikra! A Tajpan pedig halott, nem kérhetek kölcsön tőle... Semmim sincs, tönkrementem! Tönkrementem! Mi az ördögöt fogok csinálni? – Belerúgott a törmelékbe, ügyet sem vetve a műhely oldalában türelmesen várakozó kulikra. – Mi az ördögnek kellett pont most meghalnia?!
Néhány percig handabandázott még, aztán fölült egy magas lábú székre. Most mihez fogsz? Szedd össze magad! Gondolkozz!
Először is, mondta magában, először is ki kell hozni az új számot. Különkiadást. De hogyan? Kézisajtóval. – Igen, kézisajtóval – ismételte fennhangon. – Van munkám, és el is tudom végezni. Na de mi lesz aztán? Észrevette, hogy a kulik figyelik. Aztán pedig fogd be a szád, figyelmeztette magát. Kihozom az új számot, aztán pedig elmegyek ahhoz a tehetetlen hülye Culumhoz, és rábeszélem, hogy adjon pénzt az új nyomdagépre. Simán rábeszélem. Most pedig befogom a számat.
Blore rontott be kétségbeesett arccal.
– Jó reggelt – mondta. – Micsoda mocskos fölfordulás! A tribünök eltűntek, nincs már nyergelő se. Mindennek nyoma veszett. Elvesztettünk négy lovat... a heréket is, hogy az ég szakadna rá!
– Meghalt a Tajpan.
– Uramisten! – Blore nekirogyott az ajtófélfának. – Szóval vége. Hát igen... Tudtam én, túl szép ez ahhoz, hogy sokáig tartson.
– He?
– Vége... Hongkongnak... a Jockey Clubnak... mindennek. Mindennek befellegzett, ez nyilvánvaló. A település egyetlen romhalmaz. Jön ez az új hülye, ez a Whalen, ránéz, és halálra röhögi magát. A Tajpan nélkül semmi reményünk. Az isten verje meg! Kedveltem őt.
– Ő küldte ide hozzám, ugye? Hogy megmutassa nekem a levelet.
– Nem – felelte Blore. Struan megeskette rá, hogy megőrzi a titkot. – Szegény Tajpan... Azt hiszem, boldog lehet, hogy nem kellett megérnie a kolónia végét.
Skinner megfogta a karját, és az öbölre mutatott. – Mit lát?
– He? Hát az öblöt, mi mást?
– Ez a bajuk az embereknek. Nem használják se a fejüket, se a szemüket. A flotta megvan – és megvan az összes kereskedőhajó is! Egy fregatt a partra futott, de azt kijavítják, és egy hét múlva megint úszni fog. Akárcsak a Resting Cloud. A Boston Príncess ugyan összetört Csiulungnál, de ez minden. Hát nem érti? Minden idők legrosszabb tájfunja tette próbára Hongkongot – és Hongkong diadalmasan állta ki ezt a próbát, istenemre! Ez a tájfun óriási szerencse volt. Azt hiszi, hogy az admirális nem tudja ezt? Még az a seggfej Cunnington is megérti, hogy a hatalmunk a flottától függ. Bárhogy vélekedik is az a fafejű tábornok. Tengeri hatalom vagyunk, a mindenségit!
– Jóságos ég... Csakugyan így gondolja?
Skinner már a műhely közepén járt, menet közben félrerugdosva útjából a törmeléket. Leült, keresett egy tollat, tintát, papírt vett elő, és sebesen körmölni kezdett.
– Csakugyan így gondolja?
– A maga helyében én máris elkezdeném tervezni az új tribünöket. Akarja, hogy megírjam, hogy program szerint megtartja a következő futtatást?
– De még mennyire! Igen! Magasságos egek! – Blore elgondolkozott egy pillanatra. – Be kellene vezetnünk egy szokást... Tudja, van egy különleges futamunk... az év legmagasabban díjazott futama, az esztendő utolsó futama. Elnevezzük Tajpan Díjnak.
– Helyes! Ma este már olvashatja!
Blore nézte, mint körmöl Skinner. – A nekrológját írja?
Skinner kihúzott egy fiókot, és egy papírlapot nyújtott Blore felé. – Már néhány nappal ezelőtt megírtam. Olvassa el, aztán segíthet nekem a kézisajtónál.

Culum és Tess még mindig ott állt, ahol Skinner hagyta őket.
– Gyere, kedvesem – rángatta a karját gyötrődve Tess. Culum nagy erőfeszítéssel összeszedte magát. – Mi lenne, ha inkább kimennél a White Witchre? Biztos vagyok benne, hogy ők is nyugtalanok... aggódnak, hogy mi lehet veled. Majd én is utánad megyek. Kérlek, hagyj most egy kicsit magamra, kedvesem... Én most... egyszerűen csak szeretnék egyedül maradni.
– Jaj, Culum, mihez fogunk kezdeni?
– Nem tudom. Nem tudom.
Culum látta, hogy Tess ránéz, majd elmegy. Elindult a Glessing-fok felé, nem látott, nem hallott semmit, az idő megszűnt létezni számára. Jóságos ég, most mit tegyek?
– Mr. Struan!
Culum érezte, hogy valaki megfogja a karját; kizökkent kábulatából. Látta, hogy a nap már magasra hágott az égen, s rádöbbent, hogy a Glessing-foknál álló kettétört zászlórúd tövének támaszkodik. A zászlóshajó őrtisztje nézett le rá.
– Őexcellenciája az üdvözletét küldi. Volna olyan szíves a hajójára fáradni, Mr. Struan?
– Igen. Igen, persze – felelte Culum. Ki volt merülve, úgy érezte, nem fog az agya.
Hagyta, hogy a tiszt a várakozó kutterhez vezesse. A zászlóshajóhoz érve fölment a fedélzetre, majd leballagott a hajótestbe.
– Drága barátom, Culum! – fogadta Longstaff. – Rettenetes hír, rettenetes... Iszik egy kis portóit?
– Nem, köszönöm, nem, excellenciás uram.
– Foglaljon helyet. Igen, rettenetes... Döbbenetes. Amint meghallottam, mi történt, azonnal elküldtem magáért, hogy kifejezhessem részvétemet.
– Köszönöm.
– Holnap indulok haza. Az új teljhatalmú megbízott Monsey útján megüzente, hogy már Macauban van. – Átkozott Whalen! Mi az ördögnek nem tudott még várni egy kicsit?! Az isten verje meg ezt a tájfunt, az isten verje meg Dirköt és minden egyebet! – Ugye már találkozott Monseyval?
– Még nem... Nem, uram.
– Nem számít. Szavamra, átkozott egy história! Monsey is ott volt a házban, és egy karcolást sem szenvedett. Rettenetes... Ezt a zsosszal nem lehet megmagyarázni. – Fölszippantott egy csipet tubákot, és tüsszentett. – Hallotta, hogy Horatio is meghalt?
– Nem... nem, uram. Utoljára... Azt hittem, még Macauban van.
Átkozott bolond, minek kellett elpusztítania magát? Így mindent olyan bonyolulttá tett, gondolta Longstaff. – Jut is eszembe, az édesapja ide akart adni nekem néhány iratot. Meg kell kapnom őket, mielőtt elmegyek.
Culum az emlékezetében kutatott. Az erőfeszítés még jobban kimentette. – A Tajpan erről nem tett nekem említést, excellenciás uram. Fogalmam sincs, miről lehet szó.
– Abban mindenesetre biztos vagyok, hogy jó helyen őrizte azokat a papírokat – mondta Longstaff. Örült neki, hogy Struan nem avatta be Culumot az ügybe. – Nyilván egy széfbe tette. Hol van a Tajpan széfje?
– Nem tudom... Nem tudom, uram. Majd megkérdezem Vargast.
– Rajta, Culum, szedje össze magát! Az élet megy tovább. A halottakat eltemetjük és meggyászoljuk. De nem szabad feladni, nemdebár? Hol van a széf? Gondolkodjon! Az üzletházban? A Resting Cloudon?
– Nem tudom.
– Akkor azt ajánlom, keresse meg, méghozzá gyorsan. – Longstaff hangja élesebbre váltott: – Felmérhetetlen fontosságú ügyről van szó. És tartsa a legnagyobb titokban! Tudja, milyen büntetés jár hazaárulásért?
– Igen... természetesen – felelte Culum. Megijedt Longstafftól.
– Helyes. És ne feledje, hogy maga még a kolónia ügyeivel megbízott titkár, és ünnepélyes eskü köti a Koronához. Azokat a papírokat én azért adtam az apjának, hogy vigyázzon rájuk. Egy „baráti hatalom” szigorúan titkos diplomáciai dokumentumairól van szó. Térképek, orosz nyelvű iratok és angol fordításuk. Keresse meg őket. Amint megtalálja, azonnal jelentkezzen nálam. Bárhogy alakuljon is, napszálltakor mindenképpen jöjjön visszahozzam. Ha maga nem tudja megtalálni, majd magam veszem kézbe a dolgot. Ja, igen! Magára bízok néhány virágmagot. Néhány napon belül megérkeznek. Küldje utánam, és kezelje ezt az ügyet is ugyanolyan bizalmasan, mint az előzőt – mondta Longstaff, majd kikiáltott. – Őrtiszt!
Az ajtó nyomban felpattant. – Parancs, uram!
– Kísérje ki Mr. Culumot a partra!
Culum halálra váltán ült vissza a nagycsónakba. Átsietett a Resting Cloudra. A hajó a szampanfalu közepén állt, csaknem teljesen normális helyzetben. A fedélzeten katonák őrködtek, hogy megakadályozzák a fosztogatást. Culum lement a hajótestbe.
Struan kajütje előtt Lim Din állt őrt, hentesbárddal a kezében.
– Tajpan meghalt? – kérdezte.
– Igen.
Lim Din nem reagált. Az arckifejezése sem változott.
– Hol van Tajpan papírja? Fontos papír? Hova tette? – kérdezte Culum.
– Nem értesz, uram.
– Papír... széf! Hol széf? Van széf? Erős doboz?
Lim Din intett Culumnak, hogy lépjen be, majd odavezette a Struan hálószobájának falába épített széfhez. – Ez?
– Kulcs?
– Kulcs nincs. Tajpannak van.
Hol tarthatta a kulcsot? – törte kétségbeesetten a fejét Culum. Magánál! Hát persze hogy magánál! Meg kell keresnem... Vajon van Vargasnak is kulcsa hozzá? Ó, Uram az egekben, segíts meg! Hol keressem?... És mi legyen azzal a lánnyal... azzal a kínai lánnyal? Apámmal együtt temessük? Nem, ez nem volna helyes. Volt tőle gyereke apámnak? Mondta nekem, hogy vannak tőle gyerekei? És ha igen, akkor hol vannak? A romok alatt? Gondolkozz, Culum! Ébredj már föl, az isten szerelmére! És mi legyen a hajókkal? És a pénzzel? Vajon hagyott végrendeletet? Ezt most felejtsd el, ez most nem fontos... ezek most nem számítanak. Meg kell találnom a titkos iratokat. Mit is mondott Longstaff? Térképek és orosz iratok?
Brock lépett be észrevétlenül a kajütbe. Látta Culum arcán a félelmet és a tanácstalanságot, látta kezén és ruháján a vérfoltokat. – Jó napot, fiam – mondta barátságosan. – Jöttem, amint meghallottam. Sajnállak, fiam, de ne emészd magad. Majd én elintézek mindent.
– Nagyon köszönöm, Mr. Brock – felelte láthatóan meg könnyebbülten Culum. – Én egyszerűen... – Elgyengülve leült.
– Tess azt mondja, hogy nélküled ő is meg Glessing is meghalt volna. Rossz zsosz, ami apáddal történt, de ne emészd magad. Voltam az üzletházában is... Majd én rendbe teszek mindent. Utasítottam Orlovot, hogy eressze félárbocra az oroszlános-sárkányos lobogót. Ami pedig a Resting Cloudot illeti, gondom lesz rá, hogy pillanatokon belül rendbe hozzák. Te csak szedd össze magad. Én majd mindenről gondoskodom.
– Nagyon köszönöm, Mr. Brock. Nem tudja, hol vannak apám kulcsai? Meg kell keresnem néhány... – Culum már éppen azon volt, hogy elmondja Brocknak, miről van szó, de aztán eszébe jutott, mit mondott Longstaff a hazaárulásról, és még idejében visszafogta magát. – Vagyishogy... – folytatta akadozva – azt hiszem, át kellene néznem az iratait.
– Nem turkáltam a zsebeiben – felelte hidegen Brock. – Csak rendesen kiterítettem, és eltettem szem elől azt a nőt. – Hej, Dirk, gondolta, sose fogom elfeledni, hogy néztetek egymásra azzal a nővel... De a te érdeked meg a gyerekeké, hogy ne azzal a nővel, hanem egyedül és keresztény módra temessünk el. – Az ő temetéséről is gondoskodom.
– Igen, persze – mondta Culum.
– Társulni fogunk, Culum. Egyesítjük a Brock- és a Struan-céget. Így lesz a legjobb mindkettőnknek. A Nemes Ház ezentúl Brock-Struan cég lesz. Nyomban összeállítom a papírokat, és mindent elintézünk. – Igen, mondta magában. Nem dörgölöm az orrod alá a zsoszt, Dirk, de mostantól én leszek a Tajpan. Végre-valahára. Aztán, ha alkalmas lesz rá, Morgan és Tom után Culum következik. – Ami pedig hármunkat illet, téged, Tesst meg magamat, minden el van feledve. Azt hiszem, jó lenne, ha most átmennél a White Witchre. Tessnek vigasztalásra van szüksége.
– Igen. Rendben van, Mr. Brock. Köszönöm. De... ha meg nem sértem... szeretnék előbb visszamenni az üzletházba.
– Napszálltára légy a fedélzeten. – Brock kiment.
Culum két tenyerével végigsimított az arcán. Ez lesz a legjobb: a társulás, így lesz a legjobb. Magam is mindig emellett voltam. Szedd össze magad, Culum! Menj, és keresd meg a kulcsot!
– Uram! – Lim Din intett Culumnak, hogy kövesse, s egy másik kajütbe vezette. Mauss a padlón hevert. Arcát eltorzította a halál.
– Zsosz, sebaj – mondta ideges nevetéssel Lim Din. Culum sajgó szívvel lebotorkált a hajóról, ült a csónakban, amíg az végighaladt a szampanfalu keskeny vízisikátorai közt, aztán már ott volt a Glessing-foknál. Elindult a Queen's Roadon, törmelékhalmok, törött holmik között botladozott, köszönetet mormolt a sok embernek, aki útközben megállította és együttérzéséről biztosította. Kabult fejében csupán egyetlen gondolat keringett: „Át kell kutatnom apám zsebeit.”
– Culum!
Mintegy ködön át észlelte Coopert és Shevaunt, amint a szálloda előtt állnak egy kereskedőit alkotta csoportban. Szeretett volna továbbmenni, de odaléptek hozzá.
– Az imént hallottuk, mi történt, Culum. Fogadja részvétemet. Tehetünk valamit magáért? Rettenetes csapás.
– Igen – tette hozzá Shevaun. Az arca csúnyán össze volt zúzva, ruhája rongyokban lógott rajta. – Rettenetes. Csak az imént értünk ide Csiulungról. Ez egyszerűen rettenetes... olyan igazságtalan.
– Én... én... Ne haragudjanak, de most nincs időm beszélgetni. Nekem most...
Csak nézték, amint elsiet.
– Szegény szerencsétlen – mondta Cooper.
– Úgy fest, mint aki halálra van ijedve.
– Nem is csodálom. Azok után, ami a Tajpannal és Glessinggel történt...
– Mit gondol, rendbe fog jönni? Mármint Glessing.
– Nem tudom. Remélem. – Cooper az öbölre nézett. Ki tudta venni a Boston Princess roncsait, és magában ismét hálát adott az Úrnak, hogy élnek. – Culum helyében én is holtra lennék rémülve. – Ennek a szegény fiúnak minden segítségre szüksége lesz, gondolta. Istennek legyen hála, hogy a Tajpannak még volt ideje ideadni nekem azokat a papírokat. Lehet, hogy volt valami előérzete. Nem, biztosan nem volt. Na és Culum? Mihez kezd most? Olyan magatehetetlen, akár egy csecsemő. Talán rajta kellene tartanom a szemem... ha egyébbel nem is, ezzel tartozom a Tajpannak. Most már mi ketten visszük tovább a cinchona-üzletet. Nincs szükségünk másik két igazgatóra, ketten fogjuk csinálni: Culum meg én. És mi volna, ha egyesülnénk? Ha teljesen összeolvasztanánk a két céget? Megalapítanánk az új Nemes Házat, a Cooper-Struan céget. Nem: a Struan-Coopert! Tisztességesen fogok viselkedni Culummal szemben. A két cég egyesítésében óriási lehetőségek rejlenek, de még mekkorák! Jó lesz viszont sietni, különben Brock kezes bárányt csinál abból a szegény fiúból. A Nemes Ház tajpanja... A Tajpan... Miért is ne?
– Min mosolyog? – kérdezte Shevaun.
– Csak egy futó gondolat – felelte Cooper, és karon fogta a lányt. Nagyon bölcs voltál, Dirk barátom. Mindkét elképzelést illetően. Igen... egy év, és egyenesbe jövök. – Roppant boldog vagyok, hogy élek. Menjünk ki a mólóra. Meg kell néznünk, hogy van Szergejev. Figyeljen rám, Shevaun. Elhatároztam, hogy a legközelebbi hajóval egy évre hazaküldöm magát.
– Tessék? – torpant meg Shevaun.
– Jól hallotta. Ha egy év elteltével úgy érzi, hogy szeret és hozzám akar jönni feleségül, én leszek a legboldogabb ember a világon. Nem, ne mondjon semmit – mondta gyorsan Cooper, látva, hogy a lány szóra nyitja a száját. – Hadd fejezzem be. Ha úgy dönt, hogy nem akar hozzám jönni, akkor visszaadom a szabadságát, és áldásom önre. Akár így dönt, akár úgy, nem vásárolom fel a Tillman-részvényeket. Az édesapja, amíg csak él, megkapja a...
Shevaun elfordította az arcát, s miközben Cooper tovább beszélt, karját a férfi karjába öltve ismét elindult. De már nem figyelt. Egy év! – ujjongott magában. Egy évig szabad leszek! Megszabadulok ettől az átkozott helytől! Apa pedig továbbra is kapja a részesedését! Köszönöm neked, Uram, hogy meghallgattad az imáimat! Köszönöm, köszönöm, köszönöm! Szegény Dirk, szerelmem... Lám, most már szabad vagyok – te pedig halott.
Az orosz brigantinra pillantott. Igen, gondolta, a Tajpan halott. Én azonban szabad vagyok, és a nagyherceg a lehető legtökéletesebb parti.
– Bocsásson meg, Jeff. Mit is mondott?
– Csak azt, hogy szeretném, ha elvinne az édesapjának néhány bizalmas iratot.
– Hát persze, kedvesem. És köszönöm, nagyon köszönöm. Gyorsan elszalad az az egy év.

Gordon Csen meghajolt a viharvert templom Buddhája előtt, s meggyújtott még egy utolsó füstölőrudacskát. Apját és Mejmejt siratta.
De most nincs idő sírásra, gondolta. A zsosz az zsosz. Most gondolkodni kell.
A Nemes Ház halott.
Culumnak nincs ereje hozzá, hogy továbbvigye. Brock az uralma alá fogja hajtani és egyesíti a két céget. Brockkal nem bírok el. Ha Culum összeáll Brockkal, akkor vége. Bárhogy történjék is, ő nem tud nekem segíteni. Vajon tudok-e segíteni neki én? Igen. De abban nem tudok neki segíteni, hogy miként viselkedjen a barbárokkal, és abban sem tudok neki segíteni, hogy ő legyen a Tajpan. Ez olyan dolog, amit egy férfinak egyedül kell kiharcolnia.
A füstölőrudacska vékony füstje finom kacskaringókat rajzolt a levegőbe; Gordon Csen figyelte, kedvére volt az illata.
A megállapodásunkról csak apám tud. Van egy lak ezüstöm, s nemsokára ötven vagy száz lesz belőle. Én vagyok Hongkongon a leggazdagabb kínai. És a leghatalmasabb. A kínaiak tajpanja.
De nézzünk szembe az igazsággal: nem vagyok se kínai, se angol. Viszont elégedett vagyok a zsosszal, és inkább vagyok kínai, mint angol. Kínai lányt fogok feleségül venni, és ezt teszik majd a fiaim és az unokáim is.
No és Hongkong? Segíteni fogom a szigetet, hogy megerősödjön. Ma véget vetettem a fosztogatásoknak. Engedelmes munkás pedig lesz rengeteg.
Hiszek abban, amit apám mondott: a brit kormány meg fog bukni. Meg kell buknia. Ó, istenek, kérlek benneteket, buktassátok meg Kína jövője érdekében! Kínai vagyok – Kínára kell gondolnom. Felépíttetem Dél-Kína legnagyobb templomát... vagy legalábbis egy olyan templomot, ami a Hung Mun főhadiszállásaként ugyanúgy megfelel, mint a Tajpingsan számára. Felépíttetem, amint a kormány megbukik, s Hongkong egyszer és mindenkorra a briteké lesz.
Fogadalmát megerősítendő mélyen meghajolt, s homlokával megérintette a szobor előtt a földet.
Igen, csak apám tudta, milyen gyorsan gazdagodtunk. De akkor is: a fele Culumé lesz. Minden hónapban elszámolok neki, s a hasznon egyenlő arányában osztozunk – mindaddig, amíg úgy viselkedik, ahogy az alku apámtól megkívánta: hogy én intézek mindent, és nemigen vagy egyáltalán nem kérdezősködik, és mindent bizalmasan kezelünk, kizárólag egymás között.
Most menj, és keresd meg. Ródd le nála tiszteletedet.
Kár, hogy Culum a Brock lányt vette el. Ez a bukását jelenti. Kár, hogy nincs annyi ereje, hogy megálljon a maga lábán. Bárcsak helyet cserélhetnék vele! Én megmutatnám a barbároknak, hogyan kell vezetni a Nemes Házat. Még azt is, hogyan kell bánni a császárral. Ha Culumnak csak egy kis ereje is lenne, és hajlandó volna tanácsot elfogadni, Csen Seng meg én kordában tudnánk tartani Brockot meg az összes többi hiénát.
Na, mindegy... Apámnak és a tajtajának olyan temetést rendezek, amit még évszázadok múltán is emlegetni fognak. Mindkettejüknek csináltatok egy-egy emléktáblácskát, és száz napig gyászolom őket. Aztán elégetem a táblákat, hogy biztosan újjászülessenek.
Elhozatom Duncant meg a kicsit, és sajátomként nevelem fel őket. Aztán pedig dinasztiát alapítok.

Közelgett a napszállta. Culum a Boldogság-völgy dombjának tetején álló elhagyatott templom lépcsőjén ült tenyerébe támasztott fejjel. Szeme a távolba meredt. Meg kell találnom a kulcsot, ismételte újra meg újra magában. Nincs mitől tartanom. Meg kell találnom a kulcsot, aztán az iratokat. Gyerünk, Culum!
Ismét elfogta a vakrémület. Most azonban már az önmardosás és a magány is emésztette. Lenézett a domb tövébe az üzletházra. A kapuja előtt ott állt Orlov és Vargas. Halványan derengett neki, mint haladt végig órákkal ezelőtt a völgyön, mint látta meg őket, és fordította el lépteit, hogy ne kelljen beszélnie velük, mint kiáltott rájuk, amikor utána indultak: „Hagyjanak békén!” Észrevette, hogy már Gordon Csen is ott áll mellettük. Amikor jöttem, Gordon még nem volt ott, emlékeztette magát. Mit akarhat? Lenézően vigyorogni? Lesajnálni, mint mindenki? Longstaff... Brock... Cooper... Shevaun... Skinner... Vargas... Orlov. Még Tess is. Igen, még az ő arcán is láttam, amikor megálltunk a Queen's Roadon. Igen, Tess: még a te arcodon is láttam. És igazad van. Mindannyiótoknak igaza van.
Mit csináljak? Mit csináljak? Én nem vagyok az apám. Ezt meg is mondtam neki. Őszinte voltam hozzá.
Keresd meg a kulcsot. Keresd meg a kulcsot és a papírokat. Át kell adnod azokat az iratokat. Longstaff a fedélzetre parancsolt. Mindjárt mennem kell. Ó, Uramisten... jaj, Uramisten.
Nézte, mint nyúlnak meg az árnyak.
Elmondjam Brocknak Zsin-kua félpénzeit? Beszéljek neki a három megmaradt félpénzről, a három szívességről, a szent esküről és a Lotus Cloudról? El kell mondanom neki. Ó, Uramisten... És mi legyen Vu Kokkal? Meg a kínai kapitánytanoncokkal, és a fiúkkal, apám védenceivel? Brock nem fogja tiszteletben tartani az eskümet, tudom, hogy nem. Nem érdekel. Mit számít ez?
– Jó napot, Culum.
– Ó, jó napot, Mr. Quance. – Culum tompa, hunyorgó szemmel nézte az árnyakat. – Kérem, hagyjon magamra. Nagyon kérem.
Aristotle Quance-nek minden tagja sajgott. Alig egy órája kaparták elő a romok alól. Arcára, hajára vér és téglapor tapadt, a ruhája össze-vissza szakadozott.
– Fogadja részvétem – mondta. – A zsosz az oka. Csakis a zsosz.
– Gyűlölöm ezt a szót. Kérem, nagyon kérem, hagyjon magamra.
Quance látta Culum arcán a tanácstalanságot, a kínszenvedést, az önvádat, s ez halványan felidézett benne egy arcot, amit oly jól ismert. Eszébe jutott, hogyan látta meg első alkalommal Struant: egy macaui sikátorban hevert öntudatlanul a mocsokban. Pontosan ilyen volt, pont ilyen kiszolgáltatott, gondolta. Nem, nem ugyanilyen – Dirk sose volt ilyen. Még abban a mocsokban is úgy hevert, akár egy isten. Hát igen, Dirk... mindig olyan volt az arcod, akár egy istené, olyan erős voltál, akár egy isten – ébren is, álmodban is. Igen... fogadni mernék, hogy még halálodban is. Az arcod... Neked volt arcod.
Milyen más volt, mint a fia...
De nem is annyira más... Culum szembeszállt az apjával, amikor a dombról volt szó. És mellé állt Brock ellen. És a szeme láttára fogott kezet Gordon Csennel. Aztán megszöktette azt a lányt, mit sem törődve a következményekkel. És megmentette Glessing életét. A szikra ott parázslik benne.
Emlékszel, mit mondott neked Dirk, amikor magához tért? „Nem tudom, ki maga, de köszönöm, hogy visszaadta az arcomat.”
Sose vesztetted el, Dirk, barátom.
„Ez igaz. De a fiamnak add vissza.”
Nem ezt mondanád, ha itt lennél? Itt vagy? Hiányzol nekem, cimbora.
Aristotle Quance elhessegette szomorúságát, és leült Culum mellé a lépcsőre. – Nézze, Tajpan, tudom én, hogy ez most nem a legalkalmasabb időpont ilyesmivel előhozakodni, de nem tudna nekem kölcsönözni négyszázötven guinea-t?
– Micsoda? Mit mondott?
– Tudna nekem kölcsönözni négyszázötven guinea-t, Tajpan? Tudom, hogy nem a legjobbkor szólok, de az a vén boszorkány Fortheringill életben maradt... esküszöm, ehhez még a tájfun se mer közelíteni! Azzal fenyeget, hogy az adósok börtönébe csukat. Magán kívül nincs senki, akihez fordulhatnék.
– Maga azt mondta: Tajpan. Tajpannak szólított.
– Miért? Hát az, nem?
Culumnak ekkor eszébe jutott, mit mondott egyszer az apja arról, milyen örömet és fájdalmat jelent Tajpannak lenni, férfinak lenni, magányosnak lenni; mit mondott neki az életről s az életből fakadó csatáról.
Magányérzete tovaillant. Lenézett a domb alján álló három férfira. Nyugtalansága visszatért. Milyen egyszerű Aristotle számára, hogy azt mondja: Tajpan... De mit mondanak majd vajon ők ott lent? Meg kell nyernem őket, hogy mellém álljanak. De hogyan? Hogy is mondta apám? „Az eszeddel és mágiával irányítsd az embereket.”
Remegve fölállt. – Én... megpróbálom. A magasságos Úristenre fogadom, hogy megpróbálom. Ezt sose fogom elfelejteni magának, Aristotle. Soha.
Lassú léptekkel, össze-összeránduló gyomorral leballagott a domboldalon. Az üzletház előtt találkozott össze a kutter felől közeledő őrtiszttel.
– Őexcellenciája azonnal kéreti a fedélzetre.
– Kérem, mondja meg neki, hogy amint tudok, megyek – felelte Culum olyan higgadtsággal, amit valójában nem érzett.
– Őexcellenciája most kéreti.
– Nem érek rá. Mondja meg neki, hogy nem érek rá!
A tiszt elvörösödött, tisztelgett és elsietett.
Tulajdonképpen mi állhat azokban az iratokban? – kérdezte magában Culum. Összeszedte akaraterejét, s Orlov, Vargas és Gordon Csen felé fordult.
– Brock parancsot küldött nekem a hajómra – szólt Orlov. Észrevette Culum kezén és ingujján a vérfoltokat, és megborzongott. – Parancsot küldött, hogy engedjem félárbocra a lobogót. Odinra! Különben is megtettem már, amint meghallottam, mi történt. Mostantól kezdve tőle kapom a parancsokat? He?
– Brock tönkre fog tenni minket, Mr. Culum. Mihez fogunk kezdeni? – kérdezte kezét tördelve Vargas.
– Vargas, maga most menjen, és intézkedjen a temetésről. Apámat és asszonyát együtt temetjük.
– Tessék?
– Igen: együtt. Apám asszonya keresztény, egymás mellé fogjuk temetni őket. Gordon, te várj meg. Orlov, maga menjen a hajójára, és húzza föl azt a zászlót. Vonja föl egészen az árboccsúcsig! Aztán menjen át a White Witchre, és hozza ki a feleségemet a partra.
– Jól értettem? Hozzam?
– Igen. Méghozzá ide. – Culum elővette a húsz aranyat. – Üdvözletemmel együtt ezeket is adja át Brocknak. Mondja meg neki, hogy azt üzenem: vegyen rajta koporsót magának.
A három férfi különös tekintettel nézett Culumra. Aztán így szóltak: – Igen, Tajpan. – És engedelmeskedtek.

Jegyzetek:

1. Tengerparti út, sétány, (portugál)

2. Terek, (portugál)

3. Jó napot, (portugál)

4. Nemesemberek, (portugál)

5. Nyomorult korcs, (portugál)

6. Hála legyen Istennek! (latin)

7. Az Atyának, a Fiúnak és a Szentlélek Istennek nevében, (latin)

8. Orgyilkos, (portugál)