12.

Ahogy végignéztem a beteg fiatal marhák csoportját a domboldalban, az aggodalom és hitetlenség együttes érzése öntött el. Csak nem éri már megint baj Dalbyékat?

A régi mondás, hogy „ha egyszer esik, akkor zuhog”, kiváltképp érvényesnek látszik a gazdálkodásban. Tavaly a légcsőhurutjárvány, s most ez. Az egész Billy Dalby, a nagy, lassú mosolyú, lassú beszédű Billy halálával kezdődött. Olyan erős és szívós volt, mint akármelyik bozontos állata a legelőin, mégis szinte elolvadt pár hét alatt. Hasnyálmirigyráknak mondták, s Billynek vége volt, mire bárki is észbe kapott volna, s most már csak a képe mosolyog le a konyhai kemence pereméről a feleségére és három kisgyerekére.

A közvélemény azt látta volna jónak, ha Mrs. Dalby elad mindent és elköltözik. Ide férfiember kell gazdának, és a Prospect House amúgy is rossz hely. A szomszéd farmerek előrebiggyesztették az alsó ajkukat és fejüket rázták, ha elnézték a ház alsó végénél a mocsaras legelőket, amelyeken szúrós fű csomói emelkedtek ki a savanyú földből, s a sziklavonulatokat, az elszórt köveket a domboldali földeken. Nem, ez silány föld, egy asszony nem boldogulhat rajta.

Mindenki így gondolkodott, kivéve magát Mrs. Dalbyt. Nem sokat nyomott volna a mázsán, igazából egyike volt a legkisebb nőknek, akikkel valaha is találkoztam – tán százötven centi lehetett –, de a belseje acélból volt. A maga feje után ment, és a maga módján intézte dolgait.

Emlékszem, még Billy életében egyszer birkákat oltottam, és Mrs. Dalby behívott a házba.

– Iszik egy csésze teát, Mr. Herriot? – Udvariasan kérdezte, nemcsak úgy odavetve, fejét kissé félrehajtotta, s arcán méltóságteljes kis mosoly ült.

S amikor bementem a konyhába, tudtam, mit fogok ott találni: az elkerülhetetlen tálcát. Mrs. Dalby el nem hagyta volna a tálcát. A vendégszerető völgységiek mindig meghívtak valami frissítőre – esetleg „egy kis ebédre”, de ha nem délre járt, rendszerint került egy bögre tea s pogácsa, vagy jókora darab, vastag tésztájú almáspite – de Mrs. Dalby mindig külön tálcára terített. S ma is ott volt a tálca, rajta tiszta terítő, a legszebb porcelán teáscsésze és csészealj, a tányérokon félbevágott, megvajazott pogácsa, cukormázas torta, mézeskalács és sütemény. Külön asztalon volt, távolabb a nagy konyhaasztaltól.

– Üljön le kérem, Mr. Herriot – mondta a maga kimért módján. – Remélem, a tea nem lesz túl erős.

A beszéde az volt, amit a farmerek „igen finomnak” neveznek, de jól illett a személyiségéhez, amelyben én megtestesülését láttam annak a szándéknak, hogy mindent a lehető legkifogástalanabbul csináljon.

– Éppen a legjobb, Mrs. Dalby. – Leültem, kissé a kirakatban érezve magam a konyha közepén: Billy kényelmesen mosolygott rám egy öreg karosszékből a tűz mellől, s felesége ott állt mellettem.

Sose ült le velünk, csak ott állt, nagyon egyenesen, kezét összekulcsolva maga előtt, fejét félrehajtva, és szertartásosan teljesítette minden kívánságomat. – Hadd töltsem meg a csészéjét, Mr. Herriot – vagy: – Nem kóstolná meg ezt a krémest?

Nem mondtam volna csinosnak; érdes bőrű, vörös kis arcában apró, nagyon sötét szem ült, de arckifejezésében volt valami kedvesség és nyugodt méltóság. S mint mondtam, erő.

Billy tavasszal halt meg, s miközben mindenki arra számított, hogy Mrs. Dalby megszervezi az eladást, ő tovább vezette a farmot. Egy Charlie nevű, hatalmas béres segítségével, aki hébe-hóba dolgozott Billynél, de most beállt teljes munkaidőre. Nyáron néhányszor kihívtak jelentéktelen marhabetegségek miatt, s láttam, hogy Mrs. Dalbynak sikerül megvetnie a lábát; kissé nyúzottnak látszott, mert nemcsak a földeken és az istállókban dolgozott, hanem ellátta a házimunkát és kisgyerekeit is, de tovább küzdött.

Szeptember derekán lehettünk, mikor kihívott, hogy nézzek meg néhány fiatal marhát – kilenchónapos üszőborjakat –, mert köhögnek.

– Nagyon jó húsban voltak, mikor kihajtottuk őket májusban – mondta, ahogy a sarokban nyíló kapu felé mentünk a fűben. – De most, az utóbbi egy-két hétben nagyon leromlottak.

Kinyitottam a kaput, bementünk, s ahogy az állatokhoz közeledtünk, egyre nyugtalanabb lettem. Ilyen távolságról is láttam, hogy valami nagyon nagy baj van; az állatok nem járkáltak-legeltek, ahogy kellett volna, hanem furcsán, mozdulatlanul álltak. Voltak vagy harmincan, sokuk kinyújtotta a nyakát, mintha levegőt akarna kapni. S a késő nyári lágy szellő ugató köhögést hozott hozzánk a csoporttól.

Mire elértük a marhákat, nyugtalanságomat szájkiszárító rémület váltotta fel. Nem törődtek vele, hogy ott járkálok közöttük, kiabálnom és hadonásznom kellett, hogy mozgásra bírjam őket; s alig kezdtek el mozogni, a köhögés végigfutott az egész csoporton; nemcsak egy-egy elszórt köhögés, hanem száraz, szaggató kórus, amely szinte széttépte a kis állatokat. És nemcsak köhögtek: legtöbbjük szétterpesztett lábbal zihált, bordáik fel-alá jártak a levegőért való kétségbeesett küzdelemben. Néhánynak az ajkán nyálhólyagok mutatkoztak, s a csordából innen is, onnan is a gyötrelem nyögései hangzottak, ahogy a tüdő küszködött.

Mintha álomban, Mrs. Dalby felé fordultam.

– Légcsőhurutjuk van. – Kimondva a szemem elé táruló tragédia komoran elégtelen leírásának hatott.

– Légcsőhurut? – kérdezte az asszony derűsen. – mitől kapták?

Néztem egy pillanatig, aztán igyekeztem könnyed hangon beszélni.

– Egy parazitától. Egy apró féregtől, amely megfertőzi a bronchusokat és bronchitist okoz – igazából ez a pontos neve, parazitikus bronchitis. A lárva felmászik a fűszálakon, s a marha legelés közben megeszi. Némelyik legelő csúnyán meg van fertőzve velük. – Abbahagytam. Előadást tartani ilyen pillanatban nem lett volna helyénvaló.

Szívem szerint tulajdonképpen azt mondtam volna, hogy az istenért, miért nem hívtak ki hetekkel ezelőtt; mert ez már nemcsak bronchitis volt, hanem tüdőgyulladás, mellhártyagyulladás, tüdőtágulás s mindenféle más tüdőbetegség, ami csak eszébe juthat az embernek, és nemcsak néhány hajszálvékony féreg izgatta a hörgőket, hanem hatalmas kavargó tömegben kúsztak mindenhova, csomóba gyűltek, és elzárták az életfontosságú légutakat. Sok ilyen borjút nyitottam már fel, s ismertem a látványt.

Mély lélegzetet vettem.

– Elég rossz állapotban vannak, Mrs. Dalby. Egy enyhe fertőzés nem jelent olyan nagy bajt, ha az ember azonnal elviszi őket a legelőről, de ezek már messze túl vannak azon az állapoton. Láthatja maga is – olyanok, mint egy csapat kis csontváz. Bár hamarabb láttam volna őket.

Aggodalmasan nézett fel rám, s úgy döntöttem, nem részletezem tovább. Olyan volna, mintha orra alá dörgölném azt, amit szomszédai mindig is mondtak, hogy tapasztalatlansága hamarosan bajba hozza. Ha Billy élne, valószínűleg nem hajtotta volna ki a fiatal állatokat erre a mocsaras mezőre; vagy pedig észrevette volna a kezdet kezdetén a bajt, s bevitte volna őket. Charlie nem jelentett segítséget ilyen esetben; rendes, készséges fiú volt, de példázta a yorkshire-i mondást: „Erős a karja, gyenge a feje.” A farmerség szakértelmet kíván, és Billy, a tervező, az állattenyésztő, a tapasztalt földművelő, aki ismerte a farmját, mint a tenyerét, nem volt itt.

Mrs. Dalby ismerős mozdulattal kihúzta magát.

– Mit tehetünk, Mr. Herriot?

Akkoriban a becsületes válasz így hangzott volna: „Orvosilag semmit.” De nem azt mondtam.

– Azonnal be kell vinnünk őket az istállóba. Minden egyes harapás fű fokozza a férgekkel való fertőzést. Itt van Charlie, hogy segítsen?

– Igen, a szomszéd mezőn, javítja a kerítést. – Elügetett a mezőn, és egy-két perc múlva visszatért a mellette ballagó nagydarab férfival.

– Gondultam, hogy ekkis légcsőhurut – mondta Charlie nyájasan, aztán némi izgalommal hozzátette: – Fog nekik torokinyekciót adni?

– Igen... igen... de hajtsuk be őket az istállóba. – Miközben lassan hajtottuk fel az állatokat a zöld lejtőn, bánatos csodálattal gondoltam a hörghurut elleni intratracheális injekcióba vetett hit ezen újabb példájára. A betegségnek valójában nem volt gyógyszere, csak húsz évvel később jelent meg a dietil-carbamazin formájában, s az volt az elfogadott eljárás, hogy az ember kloroform, terpentin és karbolsav keveréket fecskendezett a légcsőbe. A mai állatorvos homlokát ráncolhatja attól a gondolattól, hogy ezt a barbár kotyvalékot egyenesen az érzékeny tüdőszövetekbe vittük, s mi régiek sem bíztunk benne túlságosan. De a farmerek lelkesedtek érte.

Mikor végre felhajtottuk az üszőket az istállóudvarra, szinte kétségbeesetten néztem végig őket. A rövid út roppantul súlyosbította a tüneteket, s én egy köhögés–, nyögés–, nyöszörgésszimfónia közepén álltam, a jószágok kinyúló nyelvvel, fújtató bordákkal levegőért kapkodtak.

Hoztam a kocsiból egy üvegrevalót a csodálatos injekcióból, s miközben Charlie az állatok fejét tartotta, és a kis Mrs. Dalby a farkukba kapaszkodott, nekifogtam a műveletnek. Megragadva a légcsövet a bal kezemmel, beszúrtam a tűt a porcos gyűrűk közé, és befecskendeztem néhány köbcentit az üregbe, s mint mindig, az üsző reflexszerűen felköhögött, arcunkba fújva a gyógyszer félreismerhetetlen illatát.

– Az istenit, főnök, mán gyün a szaga – mondta Charlie mély megelégedettséggel. – Az ember tudja, hogy oda jutott, ahova köll.

Legtöbb farmer ilyesmit szokott mondani. S hittek a szerben. A könyvek megnyugtatóan fejtegették, hogy a kloroform elkábítja a férgeket, a terpentin megöli, s a karbolsav okozta fokozott köhögés kihajtja őket. De én ebből egy szót sem hittem. Az esetleges jó eredmények, véleményem szerint, kizárólag annak voltak tulajdoníthatók, hogy behajtották az állatokat a fertőzött legelőről.

De tudtam, hogy meg kell tennem, s minden egyes állatot befecskendeztünk az istállóudvarban. Harmincketten voltak, s az apró Mrs. Dalby sorra segített megfogni őket – átfogta, nem sok eredménnyel, a nyakukat, megragadta a farkukat, nekinyomta őket a falnak. A legidősebb fiú, a nyolcéves William hazaért az iskolából, s anyja oldalán bevetette magát a csatába.

Ismételt intéseim: „Vigyázzon, Mrs. Dalby!” vagy Charlie horkantásai: „Ügyeljen, asszonyság; mert megnyomorítják!”, nem sok hatással voltak. A csetepaté során őt is, a kisfiút is megrúgták, megtaposták és fellökték az állatok, de az elbátortalanodásnak semmi jele nem mutatkozott rajtuk.

Végül a kicsi asszony, a szokottnál is sötétebb vörösre pirult arccal hozzám fordult. Lihegve felnézett rám:

– Tehetünk még valamit, Mr. Herriot?

– Igen. – Két módszer volt, ami egyáltalán használhatott valamit, azokat akartam elmondani. – Először is, hagyok itt orvosságot a gyomrukban lévő férgekre. Ott elérhetjük őket, tehát Charlie adjon be minden üszőborjúnak egy adagot. Másodszor, mostantól fogva a lehető legjobb takarmányt kell nekik adni – jó szénát és magas fehérjetartalmú pogácsát.

Szeme tágra nyílt:

– Pogácsát? Az nagyon drága. És szénát...

Tudtam, mire gondol. A következő télre biztonságosan begyűjtött értékes szénára; súlyos csapást jelentett, hogy már most hozzá kell nyúlnia, különösképpen mivel ott volt kinn az a sok szép fű; a legtermészetesebb, legtökéletesebb marhatakarmány, amelynek azonban minden szála pusztulással volt terhes.

– Nem mehetnek ki többé... soha? – kérdezte vékonyka hangon.

– Sajnálom, nem. Ha enyhe fertőzöttségük lett volna, akkor éjszaka benntarthatná, s reggel kihajthatná őket, miután a harmat felszáradt a fűről. A lárva főleg akkor mászik fel a fűre, mikor az nedves. De a maga állatai nagyon leromlottak. Nem kockáztathatjuk meg, hogy újabb férgeket szedjenek össze.

– Rendben van... köszönöm, Mr. Herriot. Legalább tudjuk, hogy állunk. – Egy pillanatra elhallgatott. – Gondolja, hogy lesz elhullásunk?

Gyomrom tömör csomóvá húzódott össze. Azt már mondtam neki, hogy vegyen pogácsát, pedig nem engedheti meg magának, s biztosra vehettem, hogy a kevés pénzéből még a téli szénára is kell költenie. Hogy mondhatnám meg neki, hogy semmi az égvilágon nem akadályozhatja meg, hogy ezek az állatok úgy el ne hulljanak, mint a legyek? Mikor a légcsőhurutos jószág buborékot kezd fújni, állapota csaknem reménytelen, s azok, amelyek minden lélegzettel felnyögnek, szintén halálra vannak ítélve. Csaknem a fele ebbe a két kategóriába esik, s mi lesz a többivel? A kínosan ugató másik felével? Hát azoknak még volt némi esélyük.

– Mrs. Dalby – mondtam -; helytelen volna, ha bagatellizálnám ezt az ügyet. Néhány el fog pusztulni, sőt hacsak valami csoda nem történik, elég sokat el fog veszíteni. – Riadt arcát látva igyekeztem bátorító lenni. – Na, de ahol élet van, remény is van, és az embert néha kellemes meglepetések érik ebben a munkában. – Felemeltem az ujjam. – Féregtelenítse őket, és nyomjon beléjük jó ennivalót. Ebben reménykedhet – hogy segít nekik maguktól leküzdeni a bajt.

– Értem. – Mrs. Dalby a maga jellegzetes módján felszegte az állát. – És most jöjjön be mosdani.

És persze ott volt a szokásos helyén a konyhában a tálca a rávalókkal.

– Na de Mrs. Dalby. Igazán nem kellett volna ezzel vesződnie. Van elég dolga anélkül is.

– Ugyan már – mondta, s arcára visszatért a mosoly. – Ugye egy kanál cukorral issza?

Leültem, ő ott állt a szokott tartásában, kezét összekulcsolva maga előtt, s figyelt; a középső fiú, az ötéves Dennis, ünnepélyesen bámult fel rám, és Michael, a kétéves apróság átesett a szenesvödrön, és teli torokból bömbölni kezdett.

A szokásos eljárásnak megfelelően négy napon át megismételtem a légcsőbe adott injekciót. Így legalább módom volt látni, milyen állapotban vannak az állatok.

Mikor behajtottam az udvarra, mindjárt szemembe ötlött egy hosszú, zsákkal leterített domb a köveken. Csülkök sora állt ki a zsákok alól. Ilyesmire számítottam, de a valóság mégis olyan volt, mintha az arcomba vágtak volna. Korán volt még, s talán nem szedtem még össze eléggé magam, hogy elviseljem kudarcom elém tárt bizonyítékát. Mert ez kétségtelenül kudarc volt; noha kezdettől fogva reménytelen helyzetből indultam, mégis volt valami elítélő azokban a durva takarójuk alól kimeredő, mozdulatlan patákban.

Gyorsan megszámoltam őket. Négy elhullott marha feküdt a zsákok alatt. Fáradtan bementem az istállóudvarra; nem számítottam odabent sem vidámító látványra. Két üsző a földön feküdt, és képtelen volt felállni a vastag szalmáról, a többi még mindig zihált, de némileg derűsebbé tett, hogy többen állhatatosan majszolták a jászolba rakott pogácsát, mások meg időnként kihúztak egypár szál szénát a kasból. Hihetetlennek látszott, hogy előrehaladott lélegzési bajokkal küszködő állatok hajlandók legyenek enni; de ez volt az egyetlen reménysugár.

Bementem a házba. Mrs. Dalby vidáman köszöntött, mintha azok a tetemek odakint nem is léteznének.

– Be kell adni a második injekciót – mondtam, majd némi habozás után hozzátettem: – Látom, négy elhullott. Igazán sajnálom.

– Hiszen megmondta, Mr. Herriot. – Arcának fáradt barázdáin mosoly tört át. – Mondta, hogy számítsak rá, így aztán nem volt olyan nagy a megrázkódtatás, amilyen lehetett volna. – Megmosta a legkisebb gyerek arcát, munka durvította kezébe fogott egy törülközőt, erőteljesen ledörgölte a gyereket, aztán felegyenesedett. Szombat lévén, William otthon volt, s észrevettem, nem most először, hogy van valami a kisfiúban, ami arra enged következtetni, hogy fiatal kora ellenére elhatározta, ő lesz a férfi a háznál. Felhúzta kis gumicsizmáját, és elszántan átvonult velünk az udvaron, hogy a véleménye szerint ráeső részt elvégezze. Ahogy ott jött mellettem, vállára tettem a kezem; sokkal gyorsabban kell felnőnie, mint a legtöbb gyereknek, de úgy éreztem, az élet tényei nem egykönnyen döntik a földre.

Beadtuk az állatoknak a második injekciót, a két kis Dalby megint félelem nélkül vetette be magát a csetepatéba, s ez volt nagyjából az utolsó gyakorlati ténykedésem a hörgőhuruttal kapcsolatban.

Visszatekintve, van valami hátborzongató varázslata annak, hogy az ember felidéz olyan helyzeteket, mikor az állatorvosnak teljesen tehetetlenül kell szembenéznie az elkerülhetetlen katasztrófával. Manapság, hála istennek, fiatal kollégáknak nem kell így állniuk a ziháló, nyögő jószágok között, azzal a gyötrelmes bizonyossággal, hogy semmit sem tehetnek; kitűnő, szájon át alkalmazható vakcina áll rendelkezésükre a hörgőhurut megelőzésére, és hatásos gyógyszerek a kezelésére.

De Dalbyéknak, akiknek oly kétségbeejtően szükségük volt a segítségemre, nem tudtam segíteni; emlékezetemben sűrű, vigasztalan vizitek, pusztulás, és a kloroform, karbolsav és terpentin mindent elárasztó szaga él. Mikor végre lezajlott a betegség, egy tucat üsző elpusztult, s vagy öt élt, de erősen zihált, valószínűleg csökött és fejlődésben visszamaradt lesz egész életében. A többi, hála a jó tápláléknak, s nem az én kezelésemnek, felgyógyult.

Rettenetes csapás ez minden farmernek, de a létért küzdő özvegyre nézve végzetes lehetett volna. Utolsó vizitemkor azonban a kis Mrs. Dalby szokása szerint összekulcsolt kézzel állt a teás-tálca mellett, és nem adta fel.

– Csak akinek vagyon belőlük, veszíthet belőlük – mondta határozottan, oldalt hajtott fejjel, mint mindig. Sokszor hallottam már ezt, bátor yorkshire-i mondás volt. De eltűnődtem... elege van-e Mrs. Dalbynak ahhoz, hogy ilyen sokat elveszthessen?

Folytatta:

– Azt mondta, hogy jövőre ne hajtsam ki a fiatal állatokat arra a rétre, de nincs valami, amit be lehetne adni nekik, hogy ne kapjanak légcsőhurutot?

– Sajnos, nincs, Mrs. Dalby. – Letettem a csészémet. – Nem hinném, hogy a vidéki állatorvosoknak bármire is nagyobb igénye és szüksége volna, mint a fertőző légcsőhurut vakcinájára. Az emberek mindig ezt kérdezik tőlünk, és nekünk mindig nemet kell mondanunk.

Még húsz évig kellett nemet mondanunk, s közben szemtanúi voltunk olyan csapásoknak, amilyet éppen átéltem Dalbyéknál. Most már elsőrendű vakcinánk van, s furcsa módon ezt mindenki természetesnek veszi.

Hazamenet megálltam, hogy kinyissam a kaput a dűlőút végén, és visszanéztem a régi kő farmházra, amely az alsóbb lejtők tövében lapult. Csodálatos őszi nap volt, lágy arany napsütés enyhítette a dombok és a láp kerítés szaggatta nyers képét, a levegő olyan mozdulatlan és csendes volt, hogy a galambszárny surrogása odafent hangosnak tűnt a némaságban. A völgy túloldalán a dombtetőn a ritkás fák szegélydísze oly mozdulatlanul állt, mintha csak odafestették volna az ég kék vásznára.

Nem illett sehogy sem e szépségbe a gond, az aggodalom, a keserves küszködés és a fenyegető pusztulás. Becsuktam a kaput, és visszaültem a kocsiba. Az a kis asszony odafenn átvészelte talán ezt a bajt, de miközben beindítottam a motort, egyre az járt az eszemben, hogy még egy ilyen csapás leterítené.

13.

Eljött a tél, utána a tavasz, és én, nagy megkönnyebbülésemre, voltaképpen színét se láttam Mrs. Dalbynak. Nyár közepén egy piaci napon jött el a rendelőbe. Már indultam ajtót nyitni, de Siegfried megelőzött. Igen nagyra becsülte azt a vendégszeretet, amiben a farmokon részesültünk, s éppannyiszor csemegézett Mrs. Dalby tálcájáról, mint én. Ezen felül mélységesen csodálta őt azért a szívós harcért, amit gyerekei érdekében a farm fenntartásáért folytatott, így valahányszor Mrs. Dalby megjelent a Skeldale House-ban, úgy fogadta, mint egy királyi fenséget. Mindig kifogástalan modora ilyenkor olyanná vált, mint egy spanyol grandé.

Figyeltem, ahogy tágra nyitja az ajtót, és kisiet a felső lépcsőfokig.

– Nahát, Mrs. Dalby! Örülök, hogy látom! Kérem, jöjjön be. – Kinyújtotta karját a ház felé.

Az apró asszony, méltóságteljesen, mint mindig, fejet hajtott, mosolygott és elment mellette, Siegfried pedig sietve mellé lépett: míg bejutottak az ajtón, kérdések pergőtüzébe fogta:

– És hogy van William... és Dennis... és a kis Michael? Jó, nagyon jó, pompás.

A nappali ajtajánál ugyanolyan szertartásos ajtónyitásra és udvariassági gesztusokra került sor, s mikor már bejutottunk, a karosszékek rettentő húzkodása következett: Siegfried ide-oda rakosgatta őket, hogy Mrs. Dalby biztosan kényelemben és a megfelelő helyen üljön.

Azután kivágtatott a konyhába, hogy valami kínálnivalót kerítsen, s amikor Mrs. Hall megjelent a tálcával, olyan aggodalmas tekintettel pásztázta végig, mint aki fél, hogy nem éri el Mrs. Dalby színvonalát. Aztán láthatólag megnyugodva teát öntött, egy-két pillanatig még gondoskodóan téblábolt, s aztán leült Mrs. Dalbyval szemben, az odaadó figyelem megtestesüléseként.

Az apró asszony megköszönte, és kortyintott a teájából.

– Mr. Farnon, néhány fiatal jószágom miatt jöttem. Kiengedtem a tavasszal harmincötöt, és jó kondícióban voltak, de most hirtelen kezdenek leromlani – mindegyik.

A szívem hatalmasat dobbant, s valami látszhatott az arcomon is, mert rám mosolygott.

– Ne aggódjon, Mr. Herriot, nem légcsőhurut. Egy se köhög. De egyre soványabbak, és csúnya hasmenésük van.

– Azt hiszem, tudom, mi lehet – mondta Siegfried, és előrehajolt, hogy a Mrs. Hall zabpe-helysüteményével megrakott tálat odatolja Mrs. Dalby elé. – Összeszedtek egypár férget. Nem tüdőférget, hanem a gyomorban és a belekben élőt. Egy jó adag orvosság valószínűleg kipucolja őket.

Mrs. Dalby bólintott, és kivett egy süteményt:

– Igen, Charlie is ezt gondolta és beadtunk egy adagot mindegyiknek. De nemigen segített, a helyzet semmit sem változott.

– Furcsa. – Siegfried az állát dörzsölgette. – Ne felejtse, néha meg kell ismételni, de azért valamennyi javulásnak mutatkozni kellett volna. Jobb lesz talán, ha megnézzük őket.

– Én is ezt szeretném – mondta Mrs. Dalby. – Akkor megnyugodnék.

Siegfried kinyitotta az előjegyzési naplót.

– Helyes, és minél hamarabb, annál jobb. Holnap reggel megfelel? Pompás! – Gyorsan bejegyezte és felnézett. – Egyébként én ma este egyheti szabadságra megyek, így hát Mr. Herriot megy majd.

– Nagyon jó lesz – felelte Mrs. Dalby felém fordulva, és az aggály vagy kétség legkisebb jele nélkül rám mosolygott. Ha azt gondolta: „Ez az ember, akinek szeme láttára a fiatal jószágaimnak csaknem a fele elpusztult tavaly”, ezt egyáltalán nem mutatta. Sőt, mikor végül megitta a teáját és elment, újra mosolygott és integetett, mint aki alig várja, hogy újra lásson.

S amikor másnap a legelőn mentem Mrs. Dalbyval, olyan volt, mintha visszaforgattuk volna az órát egy évvel, csak éppen az ellenkező irányba tartottunk; nem a ház alatti mocsaras területre, hanem fel a köves legelőkre, amelyek kőfalaikkal körülvéve szabálytalan sakktáblaként kapaszkodtak a domb alsóbb lejtőire.

A hasonlóság megmaradt akkor is, mikor az állatok közelébe értünk. Ezek a fiatal jószágok – borzderesek, vörösek, vöröstarkák – csaknem pontos másai voltak a múlt évi eresztésnek; bozontos kis állatok, borjúnál alig nagyobbak, ott álltak vékony, csámpás lábukon, és apatikusan néztek bennünket, mikor felértünk az emelkedőn. És bár tüneteik teljesen mások voltak, mint az előző társaságé, egyet biztosan tudhattam: nagyon betegek.

Néztem őket, s láttam, hogy a sötét, vizes hasmenés úgy folyik belőlük, hogy fel sem emelik a farkukat, mintha képtelenek volnának valamennyire is visszafogni. És mindegyik kétségbeejtően sovány volt, a bőr megfeszült a kiálló medencecsonton és a kilátszó bordák során.

– Ezúttal nem hanyagoltam el őket – mondta Mrs. Dalby. – Tudom, hogy borzasztóan néznek ki, de ez az egész néhány nap alatt történt.

– Igen... igen... értem... – Szemem kétségbeesetten keresgélt a kis állatok között valamilyen útbaigazító jelet. Láttam már paraziták okozta leromlást, de ilyet még soha.

– Sok marhát tartottak ezeken a legelőkön az utóbbi egy-két évben? – kérdeztem.

Egy pillanatig gondolkodott:

– Nem... nem... nem hinném. Billy néha idehozta legelni a fejősteheneket, de ennyi az egész.

Akkor a fű aligha lehet bélférgekkel fertőzött. Amúgy sem erre mutattak a jelek. Olyan volt, mint a Johne-kór, de hogy az isten csudájába kaphat harmincöt fiatal állat Johne-kórt egyszerre? Szalmonella...? Kokcidiózis?... Talán valami mérgezés... ebben az időszakban szoktak a marhák különös növényeket enni. Lassan körbejártam a legelőt, de semmi szokatlant nem láttam; még a fűnek is kellett ennyi idő, hogy kinőjjön ezeken a szélfútta domboldalakon, és nem sokféle más növény mutatkozott. Páfrányt láttam feljebb a hegyen, de idelenn nem; Billy már évekkel ezelőtt kiirtotta volna.

– Mrs. Dalby – mondtam –, azt hiszem, jobb volna, ha adna ezeknek az üszőborjaknak még egy adag féreghajtót a biztonság kedvéért, én meg addig mintát viszek a trágyából a laboratóriumba.

Hoztam néhány steril üveget a kocsiból, és gondosan körüljártam a legelőt, annyifélét kanalazva össze az ürüléktócsákból, amennyit csak lehetett.

Magam vittem a laboratóriumba, s megkértem, hogy telefonálják meg az eredményt. Huszonnégy órán belül felhívtak; minden negatív volt. Ellenálltam a késztetésnek, hogy azonnal kirohanjak a farmra; nem tudtam, mit tehetnék, és nem volna hízelgő rám nézve, ha ott állnék bámészan a jószágok között, és vakarnám a fejemet. Jobb lesz, ha várok holnapig, hátha a második adag féreghajtó segít. Bár nem volt semmi oka, hogy segítsen, mert a minták nem mutattak kóros mennyiségű bélférget.

Ilyen esetben mindig abban reménykedem, hogy megszáll az ihlet, miközben ide-oda vezetek, vagy éppenséggel mikor egy másik állatot vizsgálok, de ez alkalommal, mikor kimásztam a kocsiból a Prospect House mellett, semmilyen ötletem nem támadt.

A fiatal jószágok némileg rosszabb állapotban voltak. Elhatároztam, hogy ha nem jut eszembe más, a legbetegebbeknek vitamininjekciót fogok adni, leginkább azért, hogy csináljak valamit; így aztán, míg Charlie tartotta a fejüket, beleszúrtam a tűt tíz kis jószág feszes bőrébe, s ugyanakkor igyekeztem megfeledkezni a teljes hiábavalóság érzetéről. Nem kellett behajtanunk őket; hagyták magukat megfogni a nyílt mezőn, s ez már magában is rossz jel volt.

– Értesítsen majd, Mrs. Dalby – mondtam rekedten, mikor visszaültem a kocsiba. – Ha az injekció használ, beadom mindnek. – Igyekeztem bizakodóan integetni, és elindultam.

Olyan rossz érzéseim voltak, hogy valósággal eltompultam tőlük, s a következő pár napban az eszem mintha visszariadt volna a Dalby üszők gondolatától, mintha attól, hogy nem gondolok rájuk, el is tűnnének. De Mrs. Dalby telefonhívása eszembe juttatta, hogy nagyon is itt vannak.

– Sajnos, a marhák nincsenek jól, Mr. Herriot.

Hangja feszült volt.

Belefintorogtam a kagylóba:

– És azok, amelyek injekciót kaptak…?

– Ugyanúgy vannak, mint a többi.

Szembe kellett néznem a valósággal: azonnal kimentem a Prospect House-hoz; de a hideg üresség érzése, az, hogy semmit sem tudok javasolni, nyomorúságossá tette az utat. Nem volt bennem elegendő bátorság, hogy bemenjek a házba és szembetalálkozzam Mrs. Dalbyval, ehelyett egyenesen felrohantam a földeken át oda, ahol a fiatal jószágokat tartották.

Amikor már ott járkáltam közöttük, és közelről vizsgálgattam őket, a szorongás, amit útközben éreztem, jelentéktelenné vált a riadt iszonyattól, ami itt elkapott. Itt ismét a közeli katasztrófa fenyegetett. A nagy második csapás, ami egyszer s mindenkorra kiütné a Dalby családot, már kezdett kibontakozni. Ezek az állatok el fognak pusztulni. Nemcsak a fele csorda, mint múlt évben, hanem valamennyi, mert a tünetekben alig mutatkozott különbség; egyet se láttam, amely leküzdötte volna a betegséget.

De milyen betegséget? Szent isten, hiszen én állatorvos vagyok! Lehet, hogy nem nagy tapasztalatú, de kezdő sem immár. Kellene valamilyen sejtelmemnek lennie, miért sorvadozik egy egész csordányi fiatal állat a szemem előtt a dögtemető felé!

Láttam, hogy Mrs. Dalby jön felfelé a földeken, mellette a kis William a maga kemény, karlengető járásával, a nyomukban Charlie.

Mi a fenét mondok majd neki? Könnyed nevetéssel vállat vonok, és azt mondom, hogy egyetlen árva gondolat sincs a fejemben, s a legjobb volna, ha mindjárt felhívnánk Mallockot és megkérnénk, hogy lőjék le az egész társaságot kutyaeledelnek? Nem maradna a jövő évi továbbtenyésztésre marhájuk, de mit számítana ez, hiszen úgyis fel kellene adniuk a farmerkedést.

A beteg jószágok közt botorkálva sorra szemrevettem őket, s majdnem fulladoztam, mikor a lehorgadt, beesett szemű fejeket, a sovány kis testeket, annak a halálos váladéknak az örökös csepegését néztem. Különös mozdulatlanság szállta meg az egész csapatot; valószínűleg azért, mert gyengék voltak járkálni; amíg figyeltem őket, az egyik tett néhány lépést, megtántorodott, és csaknem elesett.

Charlie éppen kitárta a legelő kapuját vagy száz méterre tőlem. Visszafordultam, és rámeredtem a legközelebbi állatra, csaknem könyörögve neki, hogy mondja meg, mi a baja, hol fáj, hogy kezdődött ez az egész. De nem kaptam választ. Az üsző, a legkisebbek egyike, csak borjú nagyságú, sötétvörös fejű, semminémű érdeklődést nem mutatott, csak nézett rám, kíváncsiság nélkül a szemüvegén át. Mi ez... mire gondoltam... szemüvegre? Összezavarodott az eszem...? De igen, biz' isten, szemüvege van... világosabb szőrgyűrű mindkét szeme körül. És annak a másiknak ott... annak is. Ó, istennek hála, most már tudom! Végre tudom!

Mrs. Dalby, kissé lihegve, elérkezett hozzám.

– Jó reggelt, Mr. Herriot – igyekezett mosolyogni. – Hát mi a véleménye? – Gondterhelten végignézte a jószágokat.

– Ó, jó reggelt, Mrs. Dalby – feleltem harsányan, legyőzve a vágyat, hogy magasba ugorjak és nevessek, kiabáljak, esetleg néhány cigánykereket hányjak. – Igen, megnéztem őket, és most már elég világos, mi a bajuk.

– Igazán? Hát mi...?

– Rézhiány – mondtam könnyedén, mintha ezt fontolgattam volna már kezdettől fogva. – Mutatja a szőr pigmenthiánya, kiváltképp a szemek körül. Sőt ha az ember jól megnézi őket, láthatja, hogy a legtöbbjük a szokásosnál világosabb színű. – Könnyedén intettem, nagyjából az üszők felé.

Charlie bólintott.

– Biz' isten, igazsága van. Ollan faramuci színük lett.

– Gyógyítható? – tette fel Mrs. Dalby az elkerülhetetlen kérdést.

– Ó, igen. Most mindjárt visszamegyek a rendelőbe, készítek egy rézkeveréket, és beadjuk nekik. És kéthetenként meg kell ismételni, amíg legelnek. Ez bizony egy kis vesződséget jelent, de nincs más megoldás. Meg tudják csinálni?

– Hát mán hogyne tudnánk – mondta Charlie.

– Mán hogyne tudnánk – visszhangozta a kis William, kidüllesztve mellét, és hetykén ide-oda járkálva, mintha máris meg akarná fogni az állatokat.

A kezelésnek látványos eredménye lett. Nem állt rendelkezésemre a modern, tartós hatású rézinjekció, de a rézszulfátoldat, amit a rendelő csapjánál a Skeldale House-ban összekotyvasztottam, varázsszerként hatott. Néhány héten belül azok az üszők elevenen és kitelve szökdécseltek a domboldal legelőin. Egy sem pusztult el, egy sem sorvadozott tovább. Mintha az egész meg sem történt volna, mintha a végzet keze nem lebegett volna nemcsak a barmok, hanem a kis emberi család felett is.

Hajszálon múlott, és mint tudatára ébredtem, csak kurta szünet következett. Az apró asszonyra még hosszú küzdelem várt.

Mindig mindenféle változástól irtózom, de kedvemre van húsz évet előreugrani, és szemrevenni egy reggelt a Prospect House-ban. Ott ültem ugyanannál a kis asztalnál, és vettem egy vajas pogácsát ugyanarról a tálcáról, és töprengtem, hogy utána egy szelet mézest egyek-e, vagy egy lekváros táskát.

Billy még mindig a kandallópárkányról mosolygott ránk, és Mrs. Dalby, kezét összekulcsolva maga előtt, engem nézett, fejét kissé félrehajtva, s ugyanaz a régi félmosoly hajlította meg ajkát. Az évek nem sokat változtattak rajta; haja őszbe vegyült, de a kis, vörös, cserzett arc és a fényes szem ugyanolyan volt, mint mindig.

Kortyolgattam a teámat, s néztem, amint William elnyúlik hatalmas testével az apja székében, és apja mosolyával mosolyog rám. William lehetett vagy száz kiló, s épp az imént figyelhettem meg munka közben, mikor egy teljesen kifejlett tinó hátsó lábát fogta, míg én megvizsgáltam. Az állat megpróbált párszor kirúgni, de képén világosan láthatóvá vált a kedveszegettség, ahogy William hatalmas keze erőfeszítés nélkül markolta a csüdjét, és széles vállának sarka belenyomódott az állat hasába.

Nem, nem számíthattam arra, hogy William ilyen lesz, sem Dennis és Michael, akik most dübörögtek be a konyhába nehéz bakancsukban, és odamentek a mosogatóhoz kezet mosni. Ők is száznyolcvan centi magasak voltak, vállasak, örökölték apjuk hanyagul csoszogó járását, de meg sem közelítették William hatalmas súlyát.

Apró anyjuk felnézett rájuk, aztán a kandallópárkányon álló képre.

– Ma lett volna a harmincadik házassági évfordulónk – mondta csengő hangon.

Meglepve néztem rá. Sose beszélt ilyesmiről, s nem tudtam, mit feleljek. Igazán nem mondhattam, hogy „gratulálok”, mikor azokból az évekből húszat egyedül töltött el. Sohasem beszélt hosszú küzdelméről, pedig győzött. Megvette a szomszéd farmot lejjebb a Völgység felé, mikor Mr. Mason öregségére feladta; jó farm volt, jobb földekkel, mint ez, s William esküvője óta ott lakott, és a két farmot egyként kezelték. A dolgok jól mentek, három tapasztalt állattenyésztő fia mellett már nem kellett külső segítséget igénybe vennie, csak az öreg Charlie szöszmötölt ilyen-olyan munkákkal.

– Igen, harminc év – mondta Mrs. Dalby, s tekintetét lassan körbejáratta a szobán, mintha most látná először. Aztán visszafordult, és komoly arccal fölém hajolt.

– Mr. Herriot – mondta, s biztosra vettem, hogy végre, ezen a különleges napon valamit mondani fog a küzdelmes évekről, a gonddal és könnyel teli éjszakákról, a keserves robotról.

Kezét egy pillanatra könnyedén a vállamra tette, és a szemembe nézett.

– Mr. Herriot, biztos, hogy így szereti a teát?

14.

Egyik feladatunk volt Helennel, hogy berendezzük az egyszoba-konyhánkat. A „berendezni” szót a legspártaibb értelmében használom. Nem voltak magasztosan fényűző elképzeléseink, végtére is, ez csak ideiglenes otthonunk volt, s amúgy sem szórhattuk a pénzt.

Házasságkötésünkkor Helennek egy szerény aranyórát vettem ajándékba, és ez oly mértékben kimerítette tőkémet, hogy a házasságunk kezdetén bankszámlámon huszonöt shillingnyi vagyon mutatkozott: Igaz, most már társa voltam Siegfriednek, de ha az ember a semmiből indul, soká tart, míg feje a víz fölé kerül.

De alapvető dolgokra, asztalra, székre, evőeszközre, edényre, egy-két pokrócra és szőnyegre szükségünk volt, s úgy döntöttünk Helennel, hogy a legésszerűbb ezeket házi árveréseken felcsípni. Mivel szüntelenül jártam a körzetet, nekem módomban állt részt venni ezeken az eseményeken, így a legszükségesebbek beszerzésének kötelessége rám bízatott. De néhány héten belül kiderült, hogy e munkámban csődöt mondtam.

Rá kellett jönnöm, hogy ehhez én vak vagyok. Elmentem egy árverésre, és hazajöttem két réz gyertyatartóval és egy kitömött bagollyal. Más alkalommal beszereztem egy díszes tintatartót, tetején fém kutyaszoborral, valamint egy fényezett faládikát számtalan elbűvölő kis fiókkal és rekesszel, ahol homeopata recepteket tarthatott az ember. Hosszan folytathatnám, mi mindent vettem, de csaknem valamennyi haszontalanság volt.

Helen nagyon kedvesen tűrte.

– Jim – mondta egy nap, mikor büszkén mutattam neki a palackba rejtett, teljes vitorlázatával ékes hajót, amelyet szerencsésen sikerült megvennem. – Nagyon csinos, de nem hinném, hogy e pillanatban nagy szükségünk volna rá.

Nagy csalódás lehettem szegény lánynak, s a helyi kikiáltóknak is, akik az árveréseket vezették. Ezek az urak, ha megláttak a tömeg háta mögött téblábolni, láthatóan felvidultak. Ők a legtöbb vidéki emberrel egyetemben úgy vélték, hogy minden állatorvos gazdag, s én a drágább holmik valamelyikére fogok árverezni. Ha egy szép zongorára került a sor, a fejek felett várakozó mosollyal engem néztek, és szemlátomást csalódtak, mikor végül is egy törött üvegű barométerrel vagy egy kesztyűszárítóval távoztam.

A kudarc érzete kezdett eláradni bennem, s amikor egyszer mintát vittem a leedsi laboratóriumba, úgy láttam, itt a lehetőség, hogy vezekeljek.

– Helen – mondtam –, van egy nagy árverési csarnok a városközpontban. Szakítok magamnak egy órát és odamegyek. Biztos látok olyasmit, amire szükségünk van.

– Az nagyon jó lesz! – felelte a feleségem. – Remek ötlet! Ott van miből válogatni. Ezeken a kis falusi árveréseken nem sok mindent találhattál. – Helen mindig jóságos volt.

Miután végeztem dolgommal a laboratóriumban, megkérdeztem, hol van az árverési csarnok.

– Hagyja itt a kocsiját – tanácsolta egy helybéli. – A főutcán nem talál parkolóhelyet, innen meg a villamos egyenest az ajtóig viszi.

Örültem, hogy hallgattam rá, mert mikor odaértem, a forgalom csak úgy özönlött mindkét irányba. Az árverési csarnok egy rendkívül hosszú, sima kőlépcsősor végén volt, az épület legfelső emeletén. Mikor felértem, kissé zihálva, mindjárt éreztem, hogy jó helyre jöttem, van ebben a hatalmas, bútorral, tűzhellyel, gramofonnal, szőnyeggel teli helyiségben minden, amire az embernek otthon szüksége lehet.

Sokáig lenyűgözve járkáltam ide-oda, aztán figyelmemet két magas könyvoszlop vonta magára, közvetlenül az árverésvezető közelében. Egyiket felvettem. A Világföldrajz volt. Sose láttam még ilyen szép könyveket; akkorák voltak, mint az enciklopédiák, vastag domborműves, aranybetűs kötésben. Az oldaluk is aranyszegélyes volt, s a papírjuk gyönyörűséges sima. Teljesen elbűvölve forgattam a lapokat, csodáltam a csinos illusztrációkat, a színes képeket, amelyeket átlátszó fedőlap védett. Nem kétséges, kissé régimódiak voltak, s amikor elöl megnéztem, láttam, hogy 1858-ban nyomták őket; de szépségesek voltak.

Visszatekintve, úgy érzem, hogy a sors keze avatkozott be, mert amikor éppen vonakodva elfordultam, meghallottam a kikiáltó hangját:

– Itt van kérem, egy szép könyvsorozat. Világföldrajz, huszonnégy kötetben. Tessék megtekinteni. Ilyen könyvek nincsenek manapság. Ki hajlandó ajánlatot tenni?

Egyetértettem vele. Különlegességek voltak. Sok fontot érhettek. Körülnéztem, de senki nem szólt egy szót sem.

– Tessék, hölgyeim és uraim, valaki bizonyára örömmel kiegészíti e csodálatos könyvekkel a könyvtárát. Hallottam valamit? Mondott valaki valamit?

Megint csönd, aztán megszólalt egy piszkos esőkabátot viselő, kopottas külsejű férfi.

– Fél korona – mondta morózusan.

Körülnéztem, arra számítva, hogy kirobbanó nevetés jutalmazza e bemondást, de senki sem mulatott rajta. Még a kikiáltó sem látszott meglepettnek.

– Fél korona először. – Körülnézett, és felemelte a kalapácsát. Nagy szívdobbanással ráébredtem, hogy el fogja adni.

Hallottam a magam kissé elfulladt hangját:

– Három shilling.

– Három shilling először a huszonnégy kötetes Világföldrajzért. Senki többet? – Lecsapott a kalapács. – Az az úr megvette.

Az enyém volt! Nem tudtam elhinni, hogy ilyen szerencsés vagyok. Ez minden alkalmi vételek legalkalmibbika. Kifizettem a három shillinget, s közben egy ember durva madzaggal körülkötötte mindegyik könyvoszlopot. Ujjongásom először akkor szakadt meg, mikor megpróbáltam felemelni zsákmányomat. A könyv súlyos tárgy, s ezek testes példányok voltak, és huszonnégy volt belőlük.

Egyik kezemet az egyik, másikat a másik madzag alá csúsztattam, s emeltem, mint a súlyemelők; kidülledő szemmel, homlokon kidagadó erekkel sikerült elmozdítanom őket a padlóról, s remegve tántorogni kezdtem a kijárat felé.

Az egyik madzag a felső lépcsőnél szakadt el, és tizenkét kötetem vízesésként zúgott le a sima kövön. Az első pillanat vakrémülete után úgy döntöttem, hogy legjobb, ha az érintetlen csomagot leviszem a földszintre, és visszajövök a többiért. Így is tettem, de beletellett némi időbe, s folyt rólam az izzadság mire újra összekötöttem őket s megálltam a járdaszegélynél, hogy átvágjak az úttesten.

A másik madzag éppen a villamossínek között szakadt el, mikor merev lábbal át akartam rohanni a forgalom egy kis szünetében. Az örökkévalóságig mászkáltam négykézláb az úttest közepén, miközben autók dudáltak, villamosok csengettek, és az érdeklődők tömege figyelt a járdáról. Éppen sikerült a megszökött köteteket egy oszlopba kiegyensúlyozni s kezdtem újrakötni a madzagot, mikor a másik csomag tört ki kötelékeiből, és könnyedén végigcsúszott a vassíneken; s amikor ezeket szedtem össze, észrevettem, hogy egy hatalmas rendőr, akit a lárma és a járművek hosszú sora odavonzott, kimért lépésekkel közeledik irányomban.

Megzavarodott eszemmel már láttam magam életemben először a törvény kezén. Megbüntethetnek többféle vétségért – rendzavarásért, a forgalom akadályozásáért, hogy csak kettőt említsek –, de észrevettem, hogy a rendőr nagyon lassan közeledik, és helyesen vagy tévesen úgy érzem, ha egy rendőr így lépked az ember felé, akkor rendes ember és módot ad arra, hogy elmeneküljünk. Kihasználtam az alkalmat. Még jó pár méterre volt, mikor újra összeraktam a két tornyomat, bedugtam kezem a madzag alá, átbotorkáltam a túlsó járdára, és eltűntem a tömegben.

Mikor végre úgy éreztem, hogy nincs már okom félni attól, hogy egy félelmetes kéz nehezedik a vállamra, megálltam fejveszett menekülésemben, és megpihentem egy üzlet bejáratánál. Úgy ziháltam, mint egy kehes ló, és a kezem iszonyúan fájt. A madzag durva, kiszálasodott és érdes volt, és máris majd leszedte a bőrt az ujjamról.

Mindegy, gondoltam, a legrosszabbján túl vagyok. A villamosmegálló a sarkon volt. Beálltam a sorba, s amikor a villamos megérkezett, előrecsoszogtam a többiekkel. Egyik lábamat már a lépcsőre tettem, mikor egy nagy kéz tolódott a szemem elé.

– Várjunk csak, jóember, várjunk csak! Maga meg hová készül? – A kalauz sapkája alatt az arc ahhoz a húsos, pofazacskós, kidülledő szemű fajtához tartozott, amely gyászos örömét látszik lelni rossz hírek közlésében.

– Ezt a kurva nagy halom vackot, jóember, ide ugyan fel nem hozza, ezt már most megmondhatom.

Döbbenten néztem fel rá:

– De hát... ez csak egypár könyv.

– Egypár könyv! Ehhez egy kurva nagy szállítókocsit kell hívatnia. Maga ugyan fel nem száll az én villamosomra – az utasok mozdulni se tudnának odabe. – Szája agresszíven lefelé görbült.

– Na de kérem – mondtam, s keservesen igyekeztem behízelgően mosolyogni. – Én nem megyek, csak a...

– Ezzel nem megy sehova, jóember. Nincs időm vitatkozni, vegye le a lábát. Indítottam!

A csengő csilingelt, és a villamos elindult. Ahogy háttal leugrottam, az egyik madzag elszakadt.

Miután rendbe szedtem magam, felmértem a helyzetemet. Elég kétségbeejtőnek látszott. A kocsim több mint egy mérföldre van, nagyobbrészt dombnak fölfele, és nem hinném, hogy akár a legszívósabb nepáli sherpa is képes volna ezeket a könyveket odáig elszállítani. Persze egyszerűen cserbenhagyhatnám őket, nekitámasztanám a falnak és eliszkolnék... De nem, ez társadalomellenes volna, és egyébként is gyönyörű könyvek. Csak valahogy haza tudjam juttatni őket, akkor minden rendben lesz.

Újabb villamos zörgött a megállóba, s én terhemet felemelve, megint csatlakoztam a felszálló utasokhoz, abban a reményben, hogy senki sem vesz észre.

Ezúttal női hang szólt rám.

– Sajnálom, lelkem, azzal nem szállhat föl. – Középkorú volt, anyás, gömbölyded alakján feszült az egyenruha. – Nem vihetünk szállítókat a villamoson. Tiltja a szabályzat.

Elnyomtam egy sikolyt.

– De én nem vagyok... ezek az én könyveim. Most vettem őket.

– Vette őket? – Felhúzta a szemöldökét, úgy meredt a poros kötetekre.

– Igen... és valahogy haza kell vinnem őket.

– Majd csak hazaviszi magának valaki, lelkem. Messzire köll mennie?

– Darrowbyba.

– Ej, a mindenit, az messzi van. Az már vidék. – Bepislantott a villamos belsejébe. – De nincs benn hely, lelkem.

Az utasok mind bevonultak, egyedül maradtam ikerépítményeim között; a kalauznő kétségbeesett fényt láthatott a szememben, mert hirtelen intett:

– Szálljon föl, lelkem. Itt állhat velem a peronon. Nem vóna szabad, de nem nézhetem, hogy ittragad.

Nem tudtam, megcsókoljam-e, vagy sírva fakadjak.

Végül nem tettem sem ezt, sem azt, hanem benyomtam a könyveket a peron sarkába, és ott imbolyogtam fölöttük, míg meg nem érkeztem a parkolóhoz, ahol a kocsimat hagytam.

Megérkezésem akkora megkönnyebbülést jelentett, hogy kocsimhoz menet kacagva túltettem magam azon a néhány újabb baleseten, pedig többször is széthullottak még, mire sikerült bedugnom őket a hátsó ülésre, de mikor végre elindultam, énekelni támadt kedvem.

Miközben a forgalomban kacskaringóztam, újra elfogott az öröm, hogy vidéken élek, mert a kocsit csípős szag töltötte be, ami véleményem szerint csakis a benzingőzök és ipari füst keverékéből származhatott. De az illat akkor is követett, mikor már kijutottam a városból és a Pennine hegyvonulat zöldjei közt kapaszkodtam felfelé.

Lecsavartam az ablakot, és mohón beszívtam a beömlő édes, fűszagú levegőt, de amikor becsuktam az ablakot, a furcsa csípősség azonnal visszatért. Megálltam, hátrahajoltam, és körülszaglásztam a hátsó ülés környékét. Nem lehetett semmi kétség: a könyvek okozták.

Ej, hát feltehetően nedves helyen tartották őket, vagy valami ilyesmi. Biztosra vettem, hogy hamarosan elmúlik a szag. De most kétségtelenül erős volt, a szemem is majdnem könnyezni kezdett tőle.

Eddig sohasem vettem észre, milyen hosszan kell felkapaszkodni sziklafészkünkbe a Skeldale House-ban, de most ráébredtem. Talán a karom és a vállam sokallta meg a terhet, és az a szúrós, de szakadékony madzag mélyebben vágott a kezembe, mint eddig, de annyi biztos, hogy minden lépés nagy erőfeszítést jelentett, s amikor végre felértem a legfelső szintre, csaknem összeestem egyszobás lakásunk ajtaja előtt.

Mikor izzadtan és ziláltan beléptem, Helen éppen térdelt és a kandallót tisztította. Várakozóan tekintett rám.

– Találtál valamit, Jim?

– Igen, azt hiszem – feleltem némi kis önelégültséggel. – Azt hiszem, jó vásárt csináltam.

Helen felállt, és izgatottan nézett rám:

– Igazán?

– Igen. – Elhatároztam, hogy lehívom az adut. – Csak három shillingbe került.

– Három shillingbe?! Mi... hol...?

– Várj egy pillanatig. – Kimentem a pihenőre, és bedugtam kezem azok alá a madzagok alá. Most utoljára, hála istennek. Egy húzás, egy emelés, és zsákmányom bejutott az ajtón, s ott állt, hogy feleségem szemügyre vehesse.

Rámeredt a két oszlopra.

– Mit hoztál?

– A Világföldrajzot, huszonnégy kötetben – feleltem diadalmasan.

– A Világföldrajz... csak ezt?

– Igen, mást már nem bírtam volna cipelni, sajnos. De nézd csak – ugye, pompás könyvek?

Feleségem nyugodt tekintetében némi hitetlenség és némi csodálkozás villant fel. Egy pillanatra felkunkorodott a szája sarka, aztán elköhintette magát, és hirtelen megélénkült.

– Igen, hát szereznünk kell nekik valahonnan egy polcot. Most mindenesetre hagyd itt őket. – Odábbment, és megint letérdelt a kandalló előtt. De egy-két perc múlva abbahagyta a hamuzást.

– Nem érzel valami furcsa szagot?

– Igen, hát... azt hiszem, a könyvek, Helen. Egy kicsit dohosak... biztos hamar elmúlik.

De a sajátos kipárolgás nagyon átható volt; sok évtized érlelte ki. Szobánk atmoszférája hamarosan olyan lett, mint egy frissen feltárt mauzóleumé.

Láttam, hogy Helen nem akar megbántani, de egyre-másra mind aggodalmasabb pillantásokat vet szerzeményeimre. Elhatároztam, hogy kimondom helyette.

– Talán jobb lesz, ha egyelőre leviszem őket.

Hálásan bólintott.

A lemenetel gyötrelem volt, s még keservesebbé tette az, hogy már úgy véltem, ezzel a munkával egyszer s mindenkorra végeztem. Végül betántorogtam a rendelőbe, és lehelyeztem a könyveket az íróasztal mögé. Ziháltam és a kezemet nyomkodtam, mikor Siegfried bejött.

– Szervusz James, jó utad volt Leedsbe?

– Igen, azt mondták a laboratóriumban, amint kitenyésztették azokat az organizmusokat, felhívnak bennünket.

– Pompás. – Kollégám kinyitotta a szekrényt, s berakott néhány űrlapot, aztán megtorpant, és szimatolni kezdett a levegőbe.

– James, valami piszok ronda bűz van itt.

Megköszörültem a torkom.

– Hát igen, Siegfried, vettem egypár könyvet Leedsben. Kissé nyirkosak. – Az íróasztal mögé mutattam.

Siegfried szeme tágra nyílt, mikor megpillantotta az ikerépítményeket.

– Mi a fene ez?

Haboztam.

– A Világföldrajz huszonnégy kötetben.

Nem szólt, csak hol rám nézett, hol meg a könyvekre. És folyvást szimatolt. Kétségkívül csakis a vele született jó modor akadályozta meg abban, hogy ne mondja: vigyem ki az átkozott vackokat azonnal.

– Keresek nekik valami helyet – mondtam, és mélységes fáradsággal bedugtam kezem a madzag alá. Forrt az agyam, amíg végigcsoszogtam a folyosón. Mi a csudát csinálok ezekkel a könyvekkel? De amikor a jobbkézre eső pinceajtó mellett elhaladtam, úgy éreztem, itt a válasz.

A Skeldale House alatt nagy, boltíves helyiségek húzódtak. Igazi borpince volt itt a hajdani szép időkben. Az az ember, aki lejárt a gázórát leolvasni, mindig „katagombáknak” nevezte őket, s ahogy szálltam alá a dohos, nyirkos szagú mélységbe, szomorúan arra gondoltam, hogy illő nyugvóhelye lesz ez a könyveimnek. Mi már csak szenet és fát tartottunk lenn, s a tompa dübögésből arra következtettem, hogy Tristan fát vág.

Nagy fahasogató volt, s amikor befordultam a sarkon, éppen gyakorlottan meglendítette baltáját a feje fölött. Megtorpant, mikor meglátott terhemmel, és feltette az elkerülhetetlen kérdést.

– A Világföldrajz huszonnégy kötetben – feleltem, most, úgy reméltem, utoljára. És csapásról csapásra elmeséltem történetemet.

Miközben hallgatott, egyik kötetet a másik után nyitotta ki, megszagolta, és sietve lerakta. És nem kellett megmondania, úgyis tudtam: dédelgetett könyveim mindörökre itt fognak maradni.

De az együttérzés, Tristan sokszínű jellemének a mai napig legszembeötlőbb vonása, előtérbe nyomult.

– Mondok valamit, Jim – mondta. – Betehetjük őket oda. – Egy poros palackosládára mutatott, amely éppencsak látható volt az utcáról szolgáló széncsúszda vasrácsai között beszivárgó, halvány fényben. – Olyan, mint egy igazi könyvespolc.

Kezdte berakni a könyveket a ládába, s amikor hosszú sorban elrendezte őket, végigfuttatta ujját a kötések megfakult gazdagságán.

– Tessék, itt pompásan mutatnak, Jim. – Elhallgatott, megvakarta az állát. – Most már csak valami ülőhelyet kell keresni. Várjunk csak... igen. – Eltűnt a homályban, és újra megjelent egy öl nagy tuskóval. Még néhányszor megtette az utat, és egy szempillantás alatt ülést szerkesztett nekem, kartávolságra a könyvektől.

– Ez megteszi – mondta mély megelégedéssel. – Ide lejöhetsz, és olvashatsz, amikor csak kedved van hozzá.

És így is lett. A könyvek sohasem jöttek fel onnan, de én, ha volt néhány szabad percem, és bővíteni akartam ismereteimet, elég gyakran lementem, s leültem Tristan ülőalkalmatosságára a félhomályban a vasrács alatt, és felújítottam ismeretségemet a világföldrajzzal huszonnégy kötetben.

15.

A Darrowby környékén végigsöprő influenzajárvány kiváltképp a farmercsaládoknak jelentett nagy bajt. A városlakók otthon maradhatnak egypár napra, míg el nem múlik, de ahol naponta kétszer kell fejni, ott nincs betegszabadság. Körútjaimon láttam láztól kipirult állattenyésztőket nedvedző szemmel tehéntől tehénig tántorogni, holott ágyban lett volna a helyük.

Helen apját és Lucy nénit is levette lábáról a járvány, és segítségre volt szükségük. Nem vártam meg, hogy Helen szóljon, hanem mindjárt azt javasoltam, hogy menjen vissza a farmra néhány napra, és vezesse a háztartást. Nélküle pedig olyan idegen lett a szobánk, hogy lementem aludni a Tristanéval szomszédos régi szobámba, és a testvérekkel együtt étkeztem a nagy ebédlőben.

Egy nap reggelinél úgy éreztem, visszafordult az idő kereke. Társam kávét öntött a csészémbe, közben öccse krákogott néhányat.

– Tudod, lehet hogy mégis van valami ebben a raynesi kísértethistóriában. – Tristan ellökte székét a reggelizőasztaltól, kényelmesen kinyújtotta a lábát, és tovább tanulmányozta a Darrowby and Houlton Timest. – Azt mondja az újság, hogy egy történész tanulmányozza a dolgot, és néhány érdekes adatot bányászott elő.

Siegfried nem mondott semmit, de a szeme összeszűkült, mikor öccse elővett egy cigarettát és rágyújtott. Siegfried egy hete hagyta abba a dohányzást, és nem szerette nézni, ha valaki rágyújt; kiváltképp nem Tristant, aki a legkisebb mozdulatot is nyugodt gyönyörűséggel, édes élvezettel tudta megtölteni. Társam szája komor vonallá merevedett, mikor a fiatalember komótosan kiválasztott egy cigarettát, felkattintotta az öngyújtóját, és révületben leszívta a füstöt.

– Igen – folytatta Tristan, s szavaival vékony felszálló füstpamacsok keveredtek. – Ez a pofa kimutatja, hogy a tizennegyedik században több szerzetest meggyilkoltak a raynesi apátságban.

– Na és? – kaffantott Siegfried.

Tristan felhúzta a szemöldökét:

– Az a kámzsás alak, akit mostanában gyakran látnak az apátság körül – nem lehet az az egyik szerzetes szelleme?

– Micsoda? Mit beszélsz?

– Hát végtére is az ember gondolkodóba esik. Ki tudja, milyen barbár tetteket vihettek...?

– Mi a fenét beszélsz? – csattant fel Siegfried. Tristan sértett képet vágott:

– Rendben van, ti csak nevessetek, de jusson eszetekbe, mit mondott Shakespeare. – Ünnepélyesen felemelte az ujját. – „Több dolgok vannak földön és egen, Horatio, mintsem...”

– Ökörség! – mondta Siegfried, ily módon hatásosan befejezve a társalgást.

Még ittam hálával telve egy kortyot a kávémból, s letettem a csészémet. Örültem, hogy a téma viszonylag békésen halt el, mert Siegfried ingerlékeny állapotban volt. A múlt hétig odaadóan szívott cigarettát és pipát, de kitört rajta a dohányosok klasszikus köhögése, és mind jobban szenvedett heves gyomorfájdalmaktól. Hosszú, sovány arca időnként már-már egy koponya benyomását keltette, arca beesett, szeme mélyen a szemgödrében izzott. S az orvos azt mondta, abba kell hagynia a dohányzást.

Siegfried engedelmeskedett, egykettőre jobban érezte magát, és azonnal elfogta a megtértek hitbuzgalma. De nemcsak egyszerűen azt tanácsolta az embereknek, hogy hagyjanak fel a dohányzással; nemegyszer tanúja voltam, mikor kiütötte a cigarettát a béresek remegő kezéből, és arcát pár centiméterre a képükhöz tolva, fenyegetően ezt csikorogta: – Meg ne lássam még egyszer azzal a szeméttel a szájában, érti?

Még ma is élnek megőszült emberek, akik borzongva mondják:

– Attul fogvást soha bagót a számba nem vettem. Mr. Farnon aszonta vagy harminc éve, hogy hagyjam abba. A rossznyavalya vágjon bele, én azótátul nem mertem.

Mindazonáltal szembe kellett néznie a kellemetlen ténnyel, hogy keresztes hadjárata a legcsekélyebb hatással sincs az öccsére. Tristan csaknem megszakítás nélkül dohányzott, de sose köhögött, és az emésztése kitűnő volt.

Siegfried csak nézte, ahogy öccse elégedetten levereget egy kis hamut, és újra gyönyörűség-teljesen szív egyet.

– Túl sokat szívsz.

– Te is.

– Én ugyan nem – vágott vissza Siegfried. – Én nem dohányzom, és ideje, hogy te is abbahagyd. Ocsmány szokás, és ha ennyit szívsz, elpusztítod magad.

Tristan jóságosan ránézett, és szavai megint a finom cigarettafüsttel szálltak elő:

– Ó, én azt hiszem, tévedsz. Tudod, én úgy vélem, nekem egyenesen jót tesz.

Siegfried felállt és kiment. Vele éreztem, mert nehéz helyzetben volt. Szülők helyett szülői felelősségében bizonyos értelemben ő látta el öccsét az ártalmas növénnyel, s a vele született jó ízlés megakadályozta, hogy helyzetével visszaélve kiüsse azt a vacakot Tristan kezéből, ahogy másokkal tette. Kénytelen volt a prédikációhoz folyamodni, de azzal nem jutott semmire.

S volt még valami – ma alighanem kerülni akarta a veszekedést, mert Tristan éppen titokzatos útjainak egyikére készült, vissza az Állatorvosi Főiskolára. Első teendőm is voltaképpen az volt, hogy levigyem a Nagy Északi Útra, ahol stoppolni akart.

Miután leraktam, elkezdtem körutamat, s vezetés közben minduntalan visszatértek gondolataim a reggeli beszélgetéshez. Elég sok ember kész volt megesküdni, hogy látta a raynesi kísértetet, és bár néhányat mint szenzációhajhászt vagy részegest nem kellett komolyan venni, a többiek tagadhatatlanul megbízható honpolgárok voltak.

A történet mindig ugyanúgy hangzott. Raynes falu mögött volt egy domb, a domb tetején az erdő lenyúlt egészen az útig. Mögötte állt az apátság. A dombra késő éjszaka felhajtó autósok azt mondták, egy szerzetest láttak a reflektorfényben – egy barna csuhás szerzetest eltűnni az erdőben. Úgy vélték, az alak keresztülvágott az úton, de nem voltak ebben biztosak, mert mindig elég messze járt tőlük. Más vonatkozásban azonban határozottak voltak; egy kámzsás alakot láttak lehajtott fejjel eltűnni az erdőben. Valami mérsékletre intő lehetett a jelenségben, mert soha senki nem mondta, hogy követte volna az erdőbe.

Különös véletlen, hogy miután egész nap Raynesre gondoltam, másnap hajnali egykor kihívtak a faluba. Kimászva az ágyból, és fáradtan ruháimba bújva, óhatatlanul eszembe jutott Tristan, aki békésen szunnyad edinburghi szállásán, távol a praxis bajaitól. De az, hogy fel kellett kelnem, nem tett túlságosan szerencsétlenné. Raynes csak három mérföldre feküdt, és a munka nem fenyegetett nehéz gürcöléssel – egy kisfiú shetland pónija kólikát kapott. Szép éjszaka volt – nagyon hideg az első őszi fagytól, de gyönyörű telihold fénylett, hogy megvilágítsa utamat.

A pónit éppen járatták az udvaron, mikor odaértem. A tulajdonosa könyvelő volt a bankomnál, és bűnbánóan rám mosolygott:

– Sajnálom, hogy felébresztettük, Mr. Herriot, de azt reméltük, hogy ez a hasfájás el fog múlni. Már két órája járatjuk. Ha megállunk, megpróbál henteregni.

– Jól csinálták – mondtam. – Ha hentereg, megcsavarodhatnak a belei. – Megvizsgáltam a kis állatot, és megnyugodtam. Hőmérséklete normális volt, a pulzusa jó erős, s oldalát meghallgatva, hallottam a görcsös kólika jellegzetes hasi hangjait.

Egy jó ürülésre volt szüksége, de gondosan mérlegelnem kellett, mekkora adag arecolint adjak a lófélék e parányi tagjának. Végül egy nyolcad granum mellett döntöttem, és befecskendeztem a nyaki izmokba. A póni néhány pillanatig tipikus kólikás tartásban állt, egyik hátsó lába megroggyant, majd a másik, s időnként megpróbált lefeküdni.

– Jártassák lassan, kérem. – Megvártam a következő szakaszt, és nem kellett soká várnom; a póni elkezdte a száját harapdálni, ajka habzott, és hamarosan nyálcseppek csüggtek a szájából. Eddig rendben volt, de még tizenöt percig várnom kellett, mire felcsapta a farkát és lerakott egy halom ürüléket az udvar betonjára.

– Azt hiszem, most már rendben lesz – mondtam. – Itthagyom magukra. Hívjanak fel, ha még mindig fájdalmai vannak.

A falun túl az út hirtelen kikanyarodott a házak látószögéből, és kezdődött a hosszú, egyenes kapaszkodó az apátság felé. Éppen ott fenn, a reflektorom fénycsóváinak végében volna az a hely, ahol a kísértetet látták átmenni az úton, be a fák sötét övezetébe. A dombtetőn, hirtelen ötlettől vezettetve kiálltam az útpadkára, és kiszálltam a kocsiból. Ez az a hely. Az erdő szélén kísérteties fénnyel ragyogott a bükkök törzse a csillogó holdfényben, s magasan fenn nyikorogtak a szélben imbolygó ágak.

Bementem az erdőbe, óvatosan karommal tapogatva magam előtt az utat, míg át nem értem a túlsó szélére. A raynesi apátság ott állt előttem.

A szépséges romot mindig nyári napokkal párosítottam, mikor a nap felmelegíti a kecses boltívek régi köveit, hangok csobognak, gyerekek játszanak a lekaszált gyepen, de most hajnali fél három volt, a világ üres, és arcomba csapott a közeledő tél hideg lehelete. Hirtelen nagyon egyedül éreztem magam.

A hideg ragyogásban minden hátborzongatóan kirajzolódott. De volt valami valószínűtlen az oszlopoknak a sötét égbe nyúló, néma soraiban, s a fűre vetített hosszú, sápadt árnyékokban. A túloldalon láttam a szerzetesek celláit – mély árnyékban álló, borongós fekete üregeket –, s egyszerre felhuhogott egy bagoly, hangsúlyt adva a nehéz, rám boruló csendnek.

Borzongó aggodalom kúszott végig rajtam, olyan érzés, hogy az én eleven személyemnek nincs itt keresnivalója a halott századok e borongós relikviái között. Gyorsan megfordultam, keresztülrohantam az erdőn, nekiütközve fáknak, megbotolva gyökerekben és bokrokban, s amikor kijutottam a kocsihoz, reszkettem, és jobban kifulladtam, mint kellett volna. Jó érzés volt bevágni az ajtót, ráadni a gyújtást, és hallani a motor ismerős zúgását.

Tíz percen belül otthon voltam, és a lépcsőn felbaktatva alig vártam, hogy pótoljam a kiesett álmot. Kinyitottam a hálószobám ajtaját, és felkattintottam a villanykapcsolót. Egy pillanatra meglepődtem, hogy a szoba sötét marad. Aztán kővé váltan álltam az ajtóban.

Az ablaknál, amelyen át özönlött be a holdfény, ezüst tócsa a sötétségben, ott állott egy szerzetes. Egy barna csuhás, mozdulatlan szerzetes, összefont karral, lehajtott fejjel. Arca a fény irányából nézett felém, s én nem láttam mást a leomló kámzsa alatt, csak a sötétség szörnyű szakadékát.

Úgy éreztem, megfulladok. Szám kinyílt, de hang nem jött ki belőle. Száguldó agyamban egy gondolat dübörgött a többi felett – hát mégis vannak kísértetek.

Szám újból kinyílt, és rekedt sikoly tört ki belőle:

– Az isten nevére, ki az?

Mindjárt jött is a válasz síri basszushangon:

– Tristan.

Nem hinném, hogy igazából elájultam, de ernyedten végigestem az ágyamon, s ott feküdtem zihálva, fülemben zúgott a vér. Homályosan tudatában voltam, hogy a szerzetes egy széken áll és helyére csavarja a villanykörtét, s közben ellenállhatatlanul kuncog. Aztán felkattintotta a kapcsolót, és leült az ágyamra. Hátralökte a kámzsáját, rágyújtott egy cigarettára, s még mindig rázkódva a nevetéstől rám nézett.

– Uramisten, Jim, ez remek volt – jobb, mint amire számítottam.

Rámeredtem és suttogva kinyögtem:

– De hiszen te Edinburghben vagy...

– Nem én, öreg fiú. Nem sok tennivalóm volt, hát egyenest visszajöttem stoppal. Éppen hazaértem, mikor láttalak bejönni a kertbe. Alig volt annyi időm, hogy kicsavarjam a körtét és beöltözzem – nem szalaszthattam el az alkalmat.

– Tedd a kezed a szívemre – suttogtam.

Tristan egy pillanatra a bordáimra tette a kezét, s amikor megérezte a vad kalapálást, futó aggodalom suhant át az arcán.

– A mindenit, ne haragudj, Jim. – Aztán biztatóan vállon veregetett. – De ne aggódj. Ha halálos lett volna, ott helyben szörnyethalsz. Különben is, egy jó ijedség áldásos hatású – úgy hat, mint a serkentőszer. Idén nem is kell szabadságra menned.

– Köszönöm – mondtam. – Nagyon köszönöm.

– Bár hallottad volna magadat. – Megint nevetni kezdett. – Az a rémült sikoly... istenem, istenem.

Lassan ülő helyzetbe emelkedtem, kihúztam a párnát, nekitámasztottam az ágyfejnek, s nekidőltem. Még mindig nagyon gyengének éreztem magam.

Hűvösen méregettem Tristant:

– Szóval te vagy a raynesi kísértet.

Tristan válaszul elvigyorodott, de nem szólt.

– Te ördögfi. Tudhattam volna. De mondd, miért csinálod? Mi a jó benne?

– Nem tudom. – A fiatalember álmodozva bámulta a cigarettafüstön át a mennyezetet. – Azt hiszem, az, hogy jól időzítsek, s a kocsivezetők ne legyenek egészen biztosak benne, hogy láttak-e vagy sem. Marha nagy örömöm telik benne, mikor hallom, hogy nyomják a gázt mint a bolond, és repesztenek haza. Egyikük se lassít le soha.

– Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy a humorérzéked túlfejlett – mondtam. – Én pedig megjósolhatom neked, hogy egy nap kitöröd miatta a nyakadat.

– Szó sincs róla. Ott van a biciklim egy sövény mögött vagy száz méterre az út mentén, hogy gyorsan el tudjak menekülni, ha kell. Nem gond.

– Hát tégy kedved szerint. – Felkeltem az ágyról, és rogyadozva az ajtóhoz mentem. – Lemegyek egy korty whiskyért, de egyet ne felejts. – Megfordultam, s rámeredtem. – Ha még egyszer megpróbálod velem, megfojtalak.

Néhány nappal később, úgy nyolc óra tájt este a kandalló mellett olvastam a Skeldale House-ban, mikor kivágódott az ajtó, és berontott a szobába Siegfried.

– James – hadarta –, az öreg Horace Dawson tehenének megsérült a tőgye. Valószínűleg össze kell varrni. Az öreg nem tudja lefogni a tehenet, és nincsenek szomszédai, akik segíthetnének. Nem tudnál eljönni erősítésnek?

– Dehogynem, örömmel. – Megjelöltem a könyvet, nyújtóztam, ásítottam, aztán felálltam a székből. Észrevettem, hogy Siegfried lábával dobol a padlón, és eszembe jutott, nem most először, hogy neki csak afféle katapultülés lenne kedvére, amely kihajítana az ajtón, a munka közepébe, egyetlen parancsszóra. Igyekeztem olyan gyors lenni, amilyen csak tudtam, de mint mindig – ha írtam valamit neki vagy szeme láttára operáltam –, az volt az érzésem, hogy korántsem vagyok elég gyors. Némi szorongással járt az a tudat, hogy számára csaknem elviselhetetlen feszültség nézni, ahogy felkelek a székből, és visszateszem a könyvet a kandalló melletti alkóvba.

Mire átjutottam a fele szobán, már eltűnt a folyosón. Ügetve követtem és éppen kiértem az utcára, mikor beindította a kocsit. Megragadtam az ajtót, fejest ugrottam a kocsi belsejébe, s éreztem, hogy az út kisuhan lábam alól, ahogy a kocsi elindul a sötétben.

Negyed óra múlva csikorogva fékeztünk egy kis tanya udvarán. A tanya egyedül állt a földek közepén. Alig hallgatott el a motor, kollégám máris kiszállt a kocsiból, és fürgén a tehénistálló felé lépkedett. Menet közben hátraszólt a válla felett.

– Hozd a fonalat, James, kérlek… és a helyi érzéstelenítőt és a fecskendőt... és azt az üveg sebkenőcsöt...

Hallottam a kurta beszélgetés neszeit bentről, aztán újra Siegfried türelmetlen kiáltását:

– James? Mi a csudát csinálsz ott kinn? Nem találod azokat a vackokat?

Éppenhogy kinyitottam a csomagtartót, és eszeveszetten keresgéltem a dobozok, üvegek sorai közt. Megtaláltam amit kért, átvágtattam az udvaron, és csaknem összeütköztem vele, ahogy kilépett az épületből.

Már javában kiabált:

– James, mi a fenét csinálsz?... ja itt vagy. Helyes, add ide azt a holmit... mit csináltál ennyi ideig?

Igaza volt Horace Dawsonnal kapcsolatban: a törékeny, nyolcvanéves embertől nem lehetett elvárni, hogy birkózzon. Kora ellenére makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy fejje a kicsi, kövezett istállóban tartott két kövér shorthorn tehenet.

A betegünk csúnyán felsértette egyik csöcsét; vagy ő maga, vagy a szomszédja ráállhatott, mert egy hosszú hasíték futott rajta csaknem végig, s folyt belőle a tej.

– Csúnya ez, Horace – mondta Siegfried. – Láthatja, egészen a tejvezetékig ér... De megtesszük, amit lehet – kell neki jó egypár öltés.

Lemosta és fertőtlenítette a csöcsöt, aztán megtöltötte a fecskendőt helyi érzéstelenítővel.

– Markold meg az orrát, James – mondta nekem, aztán szelíden a farmernek: – Horace kérem, fogja meg a farkát. Csak a legvégén, úgy... kitűnő.

A kis ember kihúzta magát:

– Ezt böcsülettel meg tudom csinálni, Mr. Farnon.

– Derék gyerek maga, Horace, ez így pompás, köszönöm. Most álljon tőle jó messze. – Lehajolt, s amikor megmarkoltam az állat orrát, benyomta a tűt a seb felső vége felett.

Azonnal csattanás hallatszott: a tehén félmagasságban Siegfried gumicsizmájába rúgva fejezte ki nemtetszését. Siegfried nem szólt, csak mélyeket lélegzett, s néhányszor rugózott a térdével, mielőtt újra lehajolt volna.

– Nyugalom, szépségem – mormogta csillapítóan, mikor ismét beleszúrt a tűvel.

Ez alkalommal a patás láb az alkarját találta el, s a fecskendő kecsesen szárnyalt a levegőben, majd nagy szerencsével a szénával teli etetőrácsba esett. Siegfried felegyenesedett, gondterhelten megdörzsölte a karját, birtokba vette a fecskendőt, és megint közeledett a pácienshez.

Néhány pillanatig a tehén farktövét vakargatta, s a lehető legbarátságosabban beszélt hozzá.

– Jól van, öreglány, hát ez bizony nem kellemes, igaz?

Mikor lehajolt, új tartást vett fel: fejét belenyomta a tehén oldalába, és messzire kinyújtva hosszú karját, néhány, hajszál híján pontos rúgás ellenére sikerült a seb körüli szöveteket telefecskendeznie helyi érzéstelenítővel. Aztán komótosan befűzte a tűt, s közben hangtalanul fütyörészett.

Mr. Dawson csodálattal figyelte.

– Tudom mán, mér tud olyan jól bánni az állatokkal, Mr. Farnon. Mer hogy olyan türelmes – alighanem maga a legtürelmesebb ember, akivel életemben találkoztam.

Siegfried szerényen fejet hajtott, és folytatta a munkát. Most már simábban ment. A tehén nem érzett semmit, s kollégám hosszú, szabályos öltések sorával szorosan összehúzta a seb két szélét.

Mikor végzett, karját az öregember vállára tette.

– Ha a csecs begyógyul, olyan jó lesz, mint új korában. De ha húzkodja, nem fog begyógyulni, ezért azt szeretném, ha ezzel a csővel fejné. – Felemelt egy alkoholos üveget, amelyben csecsszívó fénylett.

– Rendben van – mondta Mr. Dawson határozottan. – Azt fogom használni.

Siegfried játékosan megrázta az öreg orra előtt az ujját.

– De vigyáznia kell, érti. Használat előtt mindig ki kell főznie, és mindig az üvegben kell tartania, különben beüt a tőgygyulladás.

– Mr. Farnon – mondta a kis ember, erősen kihúzva magát. – Én úgy teszek, ahogy mondja.

– Ez a beszéd, Horace. – Siegfried búcsúzóul megveregette a hátát, mielőtt nekilátott volna, hogy összeszedje a műszereit. – Úgy két hét múlva visszajövök, hogy kiszedjem a varratokat.

Már indultunk volna, amikor megjelent az istállóajtóban Claude Blenkiron hatalmas alakja. Ő volt a falu rendőre, de most láthatóan nem volt szolgálatban, mert elegáns kockás zakót és pantallót viselt.

– Láttam, hogy történik itten valami, Horace, és benéztem, hogy nem köll-e segítség.

– Nem, köszönöm, Mr. Blenkiron. Nagyon rendes magátul, de mán elkésett. Elvégeztük a munkát – felelte az öregember.

Siegfried nevetett.

– Bár jött volna fél órával hamarabb, Claude. A hóna alá foghatta volna ezt az állatot, míg én összevarrom.

A nagy ember bólintott, és lassú mosoly terült el az arcán. A kedélyesség mintaképének látszott, de mint mindig, éreztem, hogy vad keménység van e mögött a mosoly mögött. Claude-ot szerették a körzetben, nagyszerű sportoló volt, bőkezűen nyújtott segítséget és barátságot a körzetében mindenkinek, aki rászorult. A gyengéknek és időseknek erős támasza, az istenteleneknek azonban kíméletlen ostora volt.

Személyesen nem tapasztaltam, de híre járt, hogy Claude nem szívesen zavarta az elöljáróságot holmi csekélységekkel, hanem a maga módján osztott azonnali igazságot. Úgy mondták, hogy mindig keze ügyében tartott egy erős botot, és a huligánkodást, vandál tetteket hamarosan éles üvöltözés követte valamelyik sötét sikátorban. Visszaeső bűnösökről szinte nem is lehetett hallani, s Claude körzete szokatlanul törvénytisztelő volt. Megint a mosolygó arcára néztem. Igazán nagyon kellemes külsejű ember volt, de éreztem, hogy van a mosoly mögött még valami, és a világért sem kezdtem volna ki vele.

– Akkor jól van – mondta. – Éppen Darrowbyba tartottam, hát jóéccakát, uraim.

Siegfried a karjára tette a kezét:

– Egy pillanat, Claude. Nekem még meg kell egy másik állatot is vizsgálnom. Nem vinné magával Mr. Herriotot a városba?

– A legnagyobb örömmel, Mr. Farnon – felelte a rendőr, és intett, hogy kövessem.

A kinti sötétben beültem a kis Morris Nyolcas utasülésére, s vártam néhány pillanatig, míg Claude bepréselte hatalmas testét a kormánykerék mögé. Elindultunk, s Claude mesélni kezdett bradfordi kirándulásáról, ahol nemrégiben birkózóversenyen vett részt.

Hazafelé keresztül kellett mennünk Raynes falun, amikor magunk mögött hagytuk a házakat, s kezdtünk felkapaszkodni az apátság felé, Claude hirtelen elhallgatott. Aztán megfeszült az ülésen, és előremutatott, olyan hirtelen, hogy összerezzentem.

– Nézze, nézze, ott az a kurva szerzetes!

– Hol? Hol? – Úgy tettem, mintha mit sem tudnék, pedig tisztán láttam a csuklyás figurát, amely lassan lépkedett az erdő felé.

Claude deszkáig nyomta a gázt, s a kocsi sivítva rohant fel a dombon. A tetőn vadul az útmenti fűre kormányzott, hogy a reflektor az erdő mélyébe világítson, s amikor kiugrott a kocsiból, zsákmánya egy röpke pillanatig tisztán látszott: egy szerzetes, amint szoknyáját magasra húzza, és kétségbeesetten rohan a fák között.

A hatalmas ember hátranyúlt és kivett a kocsiból valami vaskos sétabotfélét.

– Gyerünk a csibész után! – kiáltotta, és hevesen nekilódult.

A nyomában lihegtem:

– Várjon, mit csinál vele, ha megfogta?

– Megsimogatom a seggit ezzel a kőrisfácskával – mondta Claude dermesztő határozottsággal, s előrenyargalt, míg el nem tűnt a fénynyalábok övezetéből. Iszonyú zajt csapott, ütögette a fatörzseket, és rémisztő hangokat hallatott.

Szívem vérzett a szerencsétlen kísértetért, aki a sötétségben botorkál, s fülében zúg a rendőr süketítő kiáltozása. Borzongó rémülettel vártam a végső összeütközést, s a feszültség csak fokozódott az idő múlásával, mert egyre hallottam Claude hangos kiáltozását:

– Gyere ki onnan, nem szökhetsz meg! Gyere, mutasd meg magad! – s fanyűvő ütései visszhangoztak a fák között.

Én magam is keresgéltem, de nem találtam semmit. Úgy látszott, a szerzetes csakugyan eltűnt, s amikor végre visszatértem a kocsihoz, a nagydarab ember már ott volt.

– Hát fura egy figura ez, Mr. Herriot – mondta. – Sehun se találom, és nem fér a fejembe, hova tűnhetett el. Ott vótam szorosan a nyomában, mihelyt megláttam, és az erdőbül nem ment ki, mert végiglátok a fődeken ebben a hódvilágban. Körülcserkésztem az apátságot is, de ott sincs. Eltűnt a rossznyavalyába.

Valami olyasmit akartam mondani, hogy „Mi mást várna egy szellemtől?”, de a hatalmas kéz még mindig lóbálta a botot, s így inkább hallgattam.

– No, úgy gondulom, jó lesz elindulnunk Darrowbyba – dörmögte a rendőr, s topogni kezdett a füvön. Megborzongtam. Kegyetlen hideg volt, feltámadt a keleti szél, s örültem, hogy beülhetek a kocsiba.

Darrowbyban megittunk néhány baráti sört Claude-dal, kedvenc helyén, a Fekete Bikában, s fél tizenegyre járt, mire a Skeldale House-ba jutottam. Tristannak nyomát se láttam, s egy parányi aggodalom futott át rajtam.

Éjfél lehetett, mikor arra ébredtem, hogy halkan csoszognak a szomszéd szobában. Tristan hosszú, keskeny szobája hajdan, azokban a szép időkben, mikor a ház még fiatal volt, „öltöző szobaként” szolgált. Kiugrottam az ágyból, és kinyitottam az összekötő ajtót.

Tristan pizsamában volt, és két melegítő palackot dédelgetett a keblén. Hátranézett, s egy szenvedő pillantást vetett rám, mielőtt az egyik palackot beledugta volna az ágy közepébe. Aztán a takaró alá mászott, s melléhez szorítva a másik palackot, a hátán feküdt, szemét a mennyezetre szegezte. Odamentem, s némi aggodalommal néztem le rá. Annyira reszketett, hogy az egész ágy rázkódott tőle.

– Hogy vagy, Triss? – suttogtam.

Néhány pillanat múlva gyenge nyöszörgést hallottam!

– Csontig átfagyva, Jim.

– Hol a csudában voltál?

Megint a nyöszörgés:

– Egy szennyvízcsőben.

Rámeredtem:

– Hol?

A fej gyengén jobbra-balra görgött a párnán:

– Fenn az erdőben. Nem láttad azokat a csöveket az út mentén?

Egyszerre megvilágosodott előttem.

– Hát persze. Csatornáznak a faluban, ugye?

– Úgy van – suttogta Tristan. – Mikor megláttam, hogy az a nagy manusz bedübörög az erdőbe, azonnal visszakanyarodtam és bebújtam az egyik csőbe. Az isten tudja csak, meddig voltam ott.

– De miért nem jöttél ki, mikor elmentünk?

Vad didergés rázta meg az ifjú ember testét. Egy pillanatra lecsukta a szemét.

– Nem hallottam semmit odabenn. Nagyon összehúzódva ültem, a kámzsa eltakarta a fülemet, és kilencven mérföldes szél sivított át a csövön. Nem hallottam, hogy a kocsi elindult, s nem mertem kijönni, mert hátha ott van az a pali azzal a nagy furkósbotjával. – Egyik kezével megfogta a paplant és görcsösen húzgálta.

– Rá se ránts, Triss – mondtam. – Hamarosan átmelegszel, és holnapra kialszod magad.

Tristan mintha nem is hallotta volna.

– A csatornacsövek szörnyűek, Jim. – Elgyötört tekintettel nézett fel rám. – Teli vannak szeméttel, és macskapisitől bűzlenek.

– Tudom, tudom. – Visszadugtam kezét a paplan alá, és álláig felhúztam a takarót. – Reggelre rendbe jössz. – Leoltottam a villanyt, és lábujjhegyen kimentem a szobából. Még akkor is hallottam a foga vacogását, mikor becsuktam az ajtót.

Nyílván nemcsak a hideg gyötörte; még mindig sokkos állapotban volt. Nem csoda. Szegény elszórakozott egy kis gondtalan, békés kísértetjárással, mikor minden előzetes figyelmeztetés nélkül fékcsikorgás hallatszott, fény villogott, s tetejébe elődübörgött az az óriás, mint a rémkirály. Ezt már nem bírhatta.

Másnap reggelinél Tristan rossz állapotban volt. Sápadtan ült, keveset evett, és testét időnként mély köhögőrohamok rázták meg.

Siegfried fürkészően nézett rá.

– Tudom, miért vagy ilyen állapotban. Tudom, miért ülsz itt mint az élőhalott és majd kiköpöd a tüdődet.

Öccse megmerevedett a székben, s remegés futott át az arcán.

– Tudod?

– Igen. Nem szívesen hivatkozom rá, de megmondtam előre, igaz? Amiatt a rohadt cigaretta miatt.

Tristan nem hagyott fel a dohányzással, de a raynesi szellem soha többé nem bukkant elő, és a mai napig megoldatlan rejtély maradt.

16.

Ez Granville Bennettnek való volt. Szívesen operáltam néha kis állatokat is, és idővel, fokozatosan egyre többször, de ettől megijedtem. Egy tizenkét éves spaniel szuka, a gennyes méhgyulladás (pyometritis) utolsó stádiumában, genny csepegett a vulvájából a műtőasztalra, negyven fokos láza volt, zihált, remegett, s amikor a sztetoszkópot a mellére tettem, hallottam a billentyűelégtelenség klasszikus hangjait.

– Sok vizet iszik? – kérdeztem.

Az öreg Mrs. Barker aggodalmasan csavargatta bevásárlószatyra zsinórjait.

– Igen, el se akar jönni a vizesedénytől. És nem eszik – négy napja nem evett egy falatot sem.

– Hát nem tudom – mondtam. Felemeltem a sztetoszkópomat, és a zsebembe gyömködtem. – Már rég el kellett volna hoznia. Hetek óta beteg lehet.

– Nem volt beteg, csak olyan elesett. Azt hittem, nem lehet baj, amíg kedve van enni.

Néhány pillanatig hallgattam. Nem akartam felidegesíteni az öregasszonyt, de meg kellett mondanom.

– Sajnos, Mrs. Barker, komoly baj van. A betegségnek ideje volt kifejlődni. A méhében csúnya fertőzés van, és csak operációval lehet meggyógyítani.

– Megcsinálná, kérem? – Az öreg hölgy ajkai remegtek.

Megkerültem az asztalt, és vállára tettem a kezem.

– Szívesen megtenném, de van egy-két probléma. A kutya nagyon leromlott és tizenkét éves, tehát az operáció elég kockázatos. Szeretném bevinni Hartingtonba az állatkórházba, és Mr. Bennet-tre bízni az operációt.

– Rendben van – bólintott lelkesen. – Nem számít, mibe kerül.

– Igyekszünk majd alacsonyan tartani a költségeket. – Kikísértem a folyosón egészen az ajtóig. – Hagyja a kutyát nálam, ne aggódjon, gondját viselem. Erről jut eszembe, mi a neve?

– Dinah – felelte rekedten, s nézett visszafelé a folyosón.

Visszamentem, és felvettem a telefont. Harminc éve a vidéki állatorvosnak a kisállat-specialistához kellett fordulnia, ha valami szokatlan esettel találta magát szembe. Manapság más, a praxisunk vegyesebb. Darrowbyban ma megvan a személyzet és felszerelés, hogy bármilyen kisállat-operációt elvégezzünk, de akkoriban más volt a helyzet. Hallottam már emlegetni, hogy előbb-utóbb minden nagyállat-gyógyító segítségért esedezik Granville Bennetthez, s most rám került a sor.

– Halló, Mr. Bennett-tel beszélek?

– Vele bizony. – Erős hang, barátságos, csupa készség.

– Itt Herriot beszél. Farnon társa vagyok Darrowbyban.

– Persze. Hallottam a híredet fiú, hallottam már.

– Ó... igen... köszönöm. Van itt egy komplikált eset. Szeretném tudni, hajlandó volna-e átvenni tőlem.

– Boldogan, fiam, miről van szó?

– Egy igazán csúnya pyo.

– Nagyszerű!

– Tizenkét éves szuka.

– Remek!

– És piszkosul előrehaladt a fertőzés.

– Kitűnő!

– És olyan rossz a szíve, hogy ilyennel már rég nem találkoztam.

– Pompás, pompás! Mikor hozod be?

– Ma este, ha megfelel. Nyolc körül.

– A lehető legjobb, fiú. Viszlát.

Hartington meglehetős város volt, úgy kétszázezer lakossal, de mire a belvárosba értem, a forgalom csökkent, és alig néhány kocsi húzott el a kirakatok sora előtt. Reméltem, hogy érdemes volt megtenni a huszonöt mérföldes utat. Dinah a hátsó ülésen, egy pokrócon feküdt, s úgy látszott, nem törődik semmivel. Hátrapillantottam az ülés szélén lelógó fejére; orra fehér volt, és szemén a hályog halványan csillogott a műszerfal fényében. Olyan öregnek látszott. Lehet, hogy csak az időt pocsékolom, túl nagy a bizalmam ennek az embernek a hírében.

Nem kétséges, hogy Granville Bennett afféle legendává vált Észak-Angliában. Abban a korban, amikor a specializáció szinte ismeretlen volt, ő teljesen ráállt a kisállat-gyógyításra – a farmok állatállományára rá se nézett –, és modern eljárásokkal magas szintre emelte a munkát kórházában, amelyet lehetőség szerint az embergyógyítás mintájára szervezett meg. Divat volt az akkori állatorvosok között, hogy lefitymálják a macskák, kutyák gyógyítását; az idősebbek, akik városi és mezőgazdasági igáslovak ezrei között töltötték az életüket, csak felhorkantak: „Nincs nekem időm ezekkel a nyavalyásokkal foglalkozni.” Bennett éppen ellenkező irányba indult el.

Sose találkoztam vele, de tudtam, hogy fiatal ember, nem sokkal múlt harminc. Sokat hallottam ügyességéről, üzleti érzékéről és életművészi hírnevéről. Úgy mondták, elszánt híve a munka-szakadásig-szórakozás-szakadásig iskolának.

Az állatkórház hosszú, alacsony épület volt, egy forgalmas utca végén. Behajtottam az udvarba, és kopogtattam a sarkon nyíló ajtón. Tisztelettel néztem a csillogó Bentley-t, amely mellett eltörpült az én kis ütött-kopott Austinom. Egy csinos asszisztensnő nyitott ajtót.

– Jó estét – mondta vakító mosollyal, amely, úgy véltem, rátesz egy fél koronát mindjárt kezdetben a számlára. – Kérem, jöjjön be, Mr. Bennett már várja.

Bevezetett a váróba, ahol képeslapokkal és virágokkal borított asztal állt a sarokban, és kutyák, macskák kitűnő fényképei függtek a falon – mint később megtudtam, a főnök saját felvételei. Közelről tanulmányoztam két fehér uszkár remek képét, mikor lépéseket hallottam hátulról. Megfordultam, és először pillantottam meg Granville Bennettet.

Szinte megtöltötte a szobát. Nem volt túlságosan magas, de roppant méretű. Kövér, gondoltam először, de ahogy közelebb jött, úgy láttam, hogy a testét alkotó szövetek nem úgy oszlanak el, ahogy zsírszövetek szoktak. Nem láttam rajta zsírpárnákat, nem dagadt ki sehol: nagy, széles, tömör, kemény ember volt. A kellemes, tompa vonású arcból a legcsodálatosabb pipa meredt ki fényesen és diadalmasan, s drága dohányfüstfellegek szálltak fel belőle. Hatalmas pipa volt, kisebb ember szájában nevetségesnek látszott volna, de az ő szájában szépnek hatott. Végül szemre vettem gyönyörűen szabott sötét öltönyét, csillogó mandzsettagombjait, mielőtt kezet nyújtott volna.

– James Herriot! – Úgy mondta, mintha valaki azt mondaná: – Winston Churchill.

– Az vagyok.

– Remek. Jimnek hívnak, ugye?

– Igen, többnyire.

– Nagyszerű. Mindent előkészítettünk, Jim. A lányok már várnak a műtőben.

– Nagyon köszönöm, Mr. Bennett.

– Granville, Granville. – Karomba fűzte a karját, és bevezetett a műtőbe.

Dinah már ott volt, s nagyon nyomorultnak látszott. Nyugtató injekciót kapott, s feje fáradtan bólogatott. Bennett odament hozzá, és futtában megvizsgálta.

– Hm, igen, lássunk hát hozzá.

A két lány úgy látott munkához, mint fogaskerekek egy jól forgó gépben. Bennett nagyszámú személyzetet tartott, és ezek az állatápolónők, mindketten csinosak, láthatóan tudták, mi a dolguk. Míg az egyik előhozta az altató és műszeres kocsit, a másik gyakorlottan megfogta Dinah mellső lábát a könyök fölött, nyomással kiduzzasztotta a radiális vénát, és gyorsan lenyírta és fertőtlenítette a testrészt.

A nagydarab ember töltött fecskendővel odaballagott, és könnyedén belecsúsztatta a tűt a vénába.

– Penthotal – mondta, mikor Dinah lassan összeroskadt és eszméletlenül feküdt az asztalon. Sose láttam még használatban ezt az új, gyorsan ható altatót.

Míg Bennett bemosdott és sterilizált köpenyt és sapkát öltött, a lányok hátára fordították Dinah-t, és hurkokkal odakötözték a műtőasztalhoz. Fejére húzták az éteres és az oxigénmaszkot, aztán leborotválták és lemosták az operáció helyét. Mire a nagydarab ember odaért, már kezébe nyomtak egy szikét.

Könnyednek látszó gyors mozdulattal átvágta a bőrt és izomrétegeket, s amikor átvágta a hashártyát, a méhszarvak, amelyek egészséges állapotban vékony rózsaszín szalagok lettek volna, úgy türemkedtek ki a seben, mint két léggömb, dagadtan és gennyel tele. Nem csoda, hogy Dinah rosszul érezte magát ezzel a hasában.

A tömpe ujjak finoman körbetapogatták a duzzanatot, átmetszették a petevezetéket és a méhtestet, aztán kiemelték az egészet, és egy zománcedénybe ejtették. Csak amikor Bennett már varrni kezdett, jöttem rá, hogy lényegében befejezte az operációt, bár csak pár percig állt a műtőasztalnál. Gyerekesen könnyűnek látszott az egész, csak az ápolónőknek szóló ritka kurta parancsok érzékeltették a feszült odaadást.

Ahogy elnéztem Bennettet az árnyéktalan lámpa alatt, fehércsempés falak között, oldalán a csillogó műszerek soraival, hirtelen és kavargó érzelmekkel rám tört, hogy ezt szerettem volna magam is mindig csinálni. Mikor elhatároztam, hogy állatorvos leszek, pontosan erről álmodtam. És most itt állok, mint kissé parlagi lódoktor vagy pontosabban farm-orvos – kétségkívül valami egészen más. Az előttem lejátszódó jelenet messze esett az én mindennapjaim rúgásaitól és lökdösődésétől, piszoktól és izzadságtól. Mégsem bántam; a körülmények rám kényszerítette élet varázslatos kielégülést adott. Áradó bizonyossággal fogott el az az érzés, hogy inkább töltöm el napjaimat a hegyvidék kerítéstelen útjain vezetve, mint e műtőasztal fölé hajolva.

És különben sem lehettem volna Bennett. Nem hinném, hogy vetekedhettem volna a technikájával, és ráadásul ez az egész környezet beszédes bizonysága volt olyan tulajdonságoknak is, például üzleti érzéknek és lobogó ambíciónak, amelyek belőlem hiányoztak.

Kollégám befejezésül intravénás sóoldat-csepegtetőt helyezett be. Beleszúrta a vénába a tűt, s hozzám fordult.

– Kész, Jim. Most már minden az öreglányon múlik. – Kivezetett a műtőből, s nekem eszembe jutott, milyen kellemes lehet befejezni a munkát és csak úgy kisétálni. Darrowbyban most nekilátnék lemosni a műszereket, lesúrolni az asztalt, s a zárójelenetben Herriot, a nagy sebész, vödörrel és ronggyal felmosná a padlót. Ez jobb.

A váróban Bennett felvette a zakóját, és előhúzta oldalzsebéből a hatalmas pipát, amelyet némi aggodalommal vett szemügyre, mintha attól tartana, hogy távollétében megrágták az egerek. Nem volt megelégedve a helyzettel, mert elővett egy puha sárga kendőt, és nagy elmélyültséggel fényesíteni kezdte a hangafát. Aztán magasra tartotta a pipát, kicsit ide-oda mozgatta, s szeme ellágyult a finom erezésen játszó fénytől. Végül elővett egy roppant méretű dohányzacskót, megtöltötte a pipát, némi tisztelettel hozzáértette a gyufát, és amikor illatos füstfelhő tört ki a száján, behunyta a szemét.

– Remek illata van ennek a dohánynak – mondtam. – Miféle?

– Navy Cut De Luxe. – Megint becsukta a szemét. – Tudod, harapni tudnám a füstjét.

Nevettem.

– Én a közönséges Navy Cutot használom.

Rám meredt, mint egy bánatos Buddha.

– Helytelen, pajtás, helytelen. Ez az igazi. Zamatos... ízes. – Keze bágyadt köröket írt le a levegőben. – Tessék, vigyél el magaddal egy keveset.

Kihúzta a fiókot. Egy pillanatra olyan készlet villant elém, amely becsületére vált volna egy közepes nagyságú trafiknak: számtalan pléhdoboz, pipák, tisztítók, lyuktágítók, törlőruhák.

– Próbáld ki ezt – mondta. – És mondd meg, ha nincs igazam.

Ránéztem a kezembe nyomott dobozra.

– De hát ezt nem vihetem el. Ez egy százgrammos doboz!

– Szamárság, öregfiú. Tedd zsebre. – Hirtelen felélénkült. – Gondolom, itt akarsz maradni, míg Dinah magához nem tér az altatásból. Addig gyorsan megihatnánk egy sört. Tagja vagyok itt szemközt egy jó kis klubnak.

– Nagyon jó, kitűnő ötlet.

Termetéhez képest könnyedén és gyorsan mozgott, igyekeznem kellett, hogy lépést tartsak vele, ahogy kiment a rendelőből, és átvágott a túloldalt álló épülethez.

17.

A klubban férfias kényelem fogadott, néhány jómódúnak látszó tag üdvözletzápora és a csapos barátságos köszöntése.

– Két korsót, Fred – dörmögte Bennett elgondolkodva, s az ital meglepő gyorsasággal megérkezett. Kollégám nyelés nélkül benyakalta a magáét, és hozzám fordult.

– Még egyet, Jim?

Éppencsak beleittam a magaméba, s most buzgón igyekeztem kortyolgatni a keserű sört.

– Igen, de hadd kérjem én a következőt.

– Nem megy, pajtás. – Enyhe szigorral pillantott rám. – Csak tagok rendelhetnek italt. Ugyan-ezt megint, Fred.

Egyszerre két korsót találtam a könyököm mellett. Az elsőt roppant erőfeszítéssel kiürítettem. Kissé zihálva, félénken szemlélgettem a másodikat, mikor észrevettem, hogy Bennett már megitta a söre háromnegyedét. Miközben figyeltem, könnyedén lehajtotta az italt.

– Lassú vagy, Jim – mondta megbocsátó mosollyal. – Töltse meg őket újra, Fred, legyen szíves.

Némi riadalommal figyeltem, hogy a csapos hogyan húzogatja a fogantyút, és elszántan megrohamoztam a második korsót. Meglepetésemre sikerült a mandulámon túlerőszakolni, aztán, nehezen lélegezve, megfogtam a harmadikat, éppen mikor Bennett újra megszólalt.

– Na még egy búcsúpohárral – mondta nyájasan. – Fred legyen szíves.

Ez nevetséges volt, de nem akartam első találkozásunkkor tutyimutyi alaknak látszani. Már-már kétségbeesetten felemeltem a harmadik korsót, és erőtlenül szopogatni kezdtem. Mikor a korsó kiürült, csaknem nekirogytam a pultnak. Hasam fájdalmasan kitágult, apró izzadságcseppek jelentek meg a homlokomon. Rogyadozva láttam, hogy kollégám elindul a szőnyegen az ajtó felé.

– Indulnunk kell, Jim – mondta. – Idd ki.

Csodálatos, mit ki nem bír az emberi test, ha próbára teszik. Fogadni mertem volna, hogy képtelen leszek meginni azt a negyedik korsót fél óra pihenő nélkül, lehetőleg fekvő testhelyzetben, de mikor Bennett türelmetlenül topogni kezdett, apránként számba öntöttem a sört, s éreztem, hogyan áramlik a hátsó fogaim körül, mielőtt hihetetlen módon eltűnik a torkomban. Azt hiszem, a vízpróba kedves kínzási módja volt a spanyol inkvizíciónak, s ahogy nőtt bennem a nyomás, pontosan tudtam, mit érezhettek az áldozatok.

Mikor végre vakon letettem a poharamat és kitántorogtam a söntésből, Bennett kitárta az ajtót. Kinn az utcán vállamra tette a karját.

– Az öreg spaniel még nem tért magához – mondta. – Elugrunk hozzám, és bekapunk valamit – ennék egy falatkát.

Belesüppedve a Bentley mély kárpitjába, átöleltem felduzzadt hasamat, s néztem, hogyan suhannak el a kirakatok az ablakok előtt, s engedik át a helyet a sötét országútnak. Szép terméskő háznál álltunk meg egy tipikus yorkshire-i faluban, és Bennett bekísért.

Egy bőrfotel felé lökött.

– Érezd magad otthon, pajtás. Zoe most nincs itthon, de én szerzek valami kaját. – Kisietett a konyhába, és pillanatokon belül megjelent egy mély tállal, amelyet mellém tett az asztalra.

– Tudod, Jim – mondta kezét dörzsölgetve –, sör után nincs jobb néhány ecetes hagymánál.

Félénk pillantást vetettem a tálba. Ennél az embernél minden túlméretezett volt, még a hagymák is. Nagyobbak voltak a golflabdánál, barnásfehérek, csillogóak.

– Köszönöm, Mr. Ben... Granville. – Kivettem egyet, fogtam a mutató– és a hüvelykujjam közt, és tehetetlenül bámultam. A sör még nem helyezkedett el bennem; s az a gondolat, hogy nekilássak ennek a fenyegető zöldségnek, rémisztő volt.

Granville belenyúlt a tálba, szájába dugott egy hagymát, gyorsan elropogtatta, lenyelte, aztán belevájta a fogát egy másikba.

– Biz' isten jó. Tudod, a feleségem csudálatos kis szakács. Még ecetes hagymát is jobbat csinál, mint mások.

Boldogan majszolva a tálalóhoz ment, s néhány pillanatnyi csörömpölés után a kezembe nyomott egy vastag metszett üvegpoharat, kétharmadáig töltve tiszta whiskyvel. Nem tudtam megszólalni, mert már nekiduráltam magam és számba dugtam a hagymát; s amint beleharaptam, a gőzök illékony hullámban elöntötték orrüregeimet, s ettől cikákolni kezdtem. Ittam egy korty whiskyt, és könnyező szemmel Granville-re tekintettem.

Megint elém tartotta a hagymás tálat, s amikor visszautasítottam, egy pillanatig megbántottan nézegette.

– Érdekes, hogy neked nem ízlik, mindig azt gondoltam, Zoe csodálatosan csinálja.

– Tévedsz, Granville, nagyon finomak. De még ezt sem nyeltem le.

Nem felelt, csak nézte a tálat lágy bánattal. Rájöttem, hogy nincs mit tenni, vettem még egy hagymát. Granville roppant elégedetten megint kirohant a konyhába. Ezúttal egy tálcával tért vissza, rajta hatalmas hideg sült, egy cipó, vaj és mustár.

– Azt hiszem, egy marhasültes szendvics nagyon jólesne, Jim – dörmögte, mialatt szeletelőkését megfente egy acél élesítőn. Aztán észrevette, hogy a whiskyspoharam még mindig félig van.

– Ej, ej, ej! – mondta kissé érdesen. – Te egyáltalán nem iszol. – Jóságosan nézte, hogy ürítem ki a poharamat, aztán ugyanannyit töltött bele, mint előzőleg. – Így már jobb. Vegyél még hagymát.

Kinyújtottam a lábam, és nekitámasztottam a fejem a szék támlájának, hogy belső kavargásomat csillapítani próbáljam. Gyomrom vulkanikus lávató volt, amely vadul bugyborékolt és fortyogott kráterében, s minden darabka hagymától, minden korty whiskytől újra tombolni kezdett. Néztem, hogyan ügyködik Granville, és nagy hányingerhullám csapott át rajtam. Buzgón metélte a sültet, olyan kétcenti vastagnak látszó szeleteket vágva, mustárt csapott rájuk, és két kenyér közé zárta őket. A halom nőtt, s ő elégedetten dudorászott. Időnként bekapott egy hagymát.

– Itt van, fiú – kiáltotta végül, s a könyököm mellé tett egy púpozott tányért. – Láss neki. – Fogta a maga adagját, és nagy sóhajjal egy fotelba rogyott.

Harapott egy irdatlan falatot, s miközben rágta, azt mondta:

– Tudod, Jim, ezt igazán élvezem – egypár finom falatot este. Zoe mindig bőségesen készít ki kaját, ha elmegy hazulról. – Megint bekebelezett egypár ujjnyi szendvicset. – És hadd mondjam meg, bár nekem nem illene, hogy ez marha jó, ugye?

– Igen, az. – Megfeszítve a vállam, haraptam egyet, nyeltem, és visszatartottam a lélegzetet, mikor az új, nem kívánt idegen test lecsúszott a lenti fortyogásba.

Hallottam, hogy nyílik a külső ajtó.

– Ez biztos Zoe – mondta Granville, s fel akart állni, mikor egy szégyenletesen kövér staffordshire-i bullterrier rontott be a szobába, átkacsázott a szőnyegen, és az ölébe ugrott.

– Phoebles, drágám, gyere apucihoz! – kiáltotta Granville. – Jól sétifikáltál mamival?

A staffordshire-it rövidesen követte egy yorkshire-i terrier, ezt Granville szintén lelkesen köszöntötte.

– Johó, Victoria, johó!

A yorkshire-i láthatóan a mosolygós fajtához tartozott. Nem ugrott a gazdája ölébe, hanem megelégedett azzal, hogy a lábánál üljön, és pillanatonként hízelkedően kivicsorítsa a fogát.

Kínjaim közepette is elmosolyodtam. Megint összeomlott egy legenda, az, hogy a kisállat-specialisták nem szeretik a kutyákat. A nagydarab ember szinte gügyögött a két kis állatnak. Az, hogy Phoebet Phoeblesnek hívta, jellemző volt.

Könnyű lépéseket hallottam a hall felől, s várakozóan felnéztem. Képzeletemben pontosan meghatároztam, milyen típusú lehet Granville felesége: házias, odaadó, kedves; ezeknek a dinamikus embereknek gyakran ilyen a felesége, készséges rabszolga, aki megelégszik azzal, hogy meghúzódjon a háttérben. Magabiztosan vártam, hogy belépjen az egyszerű kis háziasszony.

Mikor kinyílt az ajtó, csaknem elejtettem hatalmas szendvicsemet. Zoe Bennett izzó meleg szépség volt, minden valamirevaló férfiember megállt volna, hogy jól megnézze. Sűrű, lágy barna haj, nagy, szürkészöld, barátságos szem, a karcsú, de nem túl karcsú alakra csinosan simuló tweed kosztüm; és még valami: egészség, belső fény, amitől hirtelen azt kívántam, bárcsak különb férfi volnék, vagy legalább különbül néznék ki, mint most.

Azonnal nyomatékosan eszembe jutott, hogy a cipőm piszkos, hogy öreg zakóm, kord nadrágom nem illik ide. Nem vesződtem azzal, hogy átöltözzem, hanem a munkaruhámban jöttem, s az más volt, mint Granville-é, mert én nem járhattam a farmokat olyan öltönyben, mint az övé.

– Drágám, drágám! – énekelte örvendezve, mikor felesége föléhajolt és szeretettel megcsókolta. – Hadd mutassam be Jim Herriotot Darrowbyból.

A szép szemek felém fordultak.

– Jó estét, Mr. Herriot! – Éppoly nyájasan fogadott, mint a férje, s engem ismét elfogott a kétségbeesett kívánság, hogy bár elfogadhatóbban néznék ki; bár ne volna fésületlen a hajam, s bár ne válna bennem mind erősebbé a meggyőződés, hogy bármelyik pillanatban ezer darabra robbanhatok szét.

– Készítek magamnak egy csésze teát, Mr. Herriot. Maga is kér?

– Nem-nem, nem, nem, nagyon köszönöm, de nem, nem, most nem. – Kissé hátrahúzódtam.

– Ó, látom, maga is kapott Granville kis szendvicseiből. – Kuncogott, s kiment, hogy teát főzzön.

Mikor visszajött, egy csomagot adott át a férjének.

– Vásárolni voltam ma, drágám. Vettem egypárat azokból az ingekből, amiket annyira szeretsz.

– Édesem! Ez nagyon kedves volt tőled. – Tépni kezdte a csomagolópapírt, mint egy iskolásfiú, és elővett három celofánba burkolt, elegáns inget. – Csodásak, nyuszikám, egészen elkényeztetsz. – Rám nézett. – Jim, ezek remek ingek, egyiket neked adom. – Átdobott a szobán egy csillogó csomagot az ölembe.

Elképedve néztem.

– Nem, igazán nem lehet...

– Persze, hogy lehet. A tiéd.

– De Granville, egy inget... ez túl...

– Nagyon jó ing. – Megint kiült arcára a megbántottság.

Engedtem. Mindketten oly kedvesek voltak. Zoe ott ült mellettem a teáscsészéjével, s kellemesen csevegett, Granville pedig széles mosolyt vetett rám a székéből, lenyelte az utolsó szendvicset, és megint nekilátott a hagymának.

A csinos asszony közelsége vonzó volt, de zavarba ejtő. A szoba melegében kordnadrágomból kezdett felszállni a farmudvar félreismerhetetlen illata, hiszen élete nagy részét ott töltötte. És bár nekem kedvenc illataim közé tartozott, ebbe az elegáns környezetbe nyilvánvalóan nem illett.

S ami még rosszabb, bensőmből morajok és zenei kondulások sorozatai törtek fel, s ha egy pillanatra abbamaradt a beszélgetés, nagyon is hallhatóvá váltak. Ilyen hangokat csak egyszer hallottam, egy tehéntől, amely az oltógyomor félrecsúszásának előrehaladt stádiumában volt. Társaim finoman úgy tettek, mintha süketek volnának, még akkor is, mikor egy szégyenletes böffenés robbant ki belőlem; amelytől a kis kövér kutya rémülten felugrott, de mikor megint kitört belőlem egy akkora borborygmus, hogy csaknem megzördültek tőle az ablakok, úgy véltem, ideje távozni.

Mással amúgy sem élénkítettem a társalgást. Az alkohol erőt vett rajtam, s mindinkább éreztem, hogy csak ülök ott és ostobán vigyorgok. Éles ellentéteként Granville-nek, aki éppolyan volt, amilyennek a rendelőben megismertem. Nyugodt és fegyelmezett, nagydarab udvariassága csorbítatlan. Keserves helyzet volt.

Így, a csípőmet verdeső dohányosdobozzal és a hónom alá szorított inggel elköszöntem.

A kórházban megnéztem Dinah-t. Az öreg kutya csodálatosan állta az operációt, s most fejét felemelve álmosan rám nézett. A színe jó volt, a pulzusa erőteljes. Az operációs sokkot nagymértékben csökkentette kollégám mesteri gyors technikája és az intravénás sóoldat.

Letérdeltem, és megsimogattam a kutya fülét.

– Biztosra veszem, hogy rendbe jön, Granville.

Fölöttem a hatalmas pipa méltóságteljes magabiztossággal bólintott.

– Hát persze, fiú, hát persze.

És igaza volt. Dinah megfiatalodott a méheltávolítás után, és még sok évig élt, gazdasszonya örömére. Hazaútban mellettem feküdt az utasülésen, csak orra nyúlt ki a takaróból. Időnként rátette állát a kezemre, amely a sebességváltót markolta, s néha lustán megnyalt.

Láthatóan jobban érezte magát, mint én.

18.

Ben Ashby, a marhakereskedő megszokott faarcával nézett át a kapu fölött. Mindig úgy éreztem, hogy egész életében marhát vásárolván a farmerektől, rémülten óvakodott bármilyen érzelmet kifejezni, mert azt utóbb még lelkesedésnek minősítik. Ha megnézett egy állatot, arcán nem mutatkozott semmi, vagy legfeljebb időnként megadó szomorúság.

Ilyen volt ezen a reggelen is, ahogy rátámaszkodott a kapu tetejére, és bánatos tekintetét Harry Sumner üszőjére irányította. Néhány pillanat múlva a farmerhez fordult.

– Behozhattad volna az istállóba, Harry. Nagyon messze van. Most mászhatok át a kapun. – Mereven felkapaszkodott, s akkor vette észre Montyt. A bikát nem lehetett egykönnyen észrevenni, mert az üszők között legelt, de a hatalmas fej most hirtelen magasra emelkedett, az orrgyűrű csillogott, s fenyegető, fojtott bömbölés hangzott fel. Monty ránk meredt, s egyik mellső lábával önfeledten kapálta a gyepet.

Ben Ashby félbehagyta a mászást, habozott egy pillanatig, aztán visszatért a földre.

– Hát jó – mondta változatlan arckifejezéssel. – Nincs is olyan messze. Azt hiszem, innen is jól látom.

Monty sokat változott, mióta először megláttam vagy két évvel ezelőtt. Akkor kéthetes volt, sovány, ikszlábú kis jószág, fejét mélyen bedugta egy itatóvödörbe.

– No mi a véleménye az új bikámról? – kérdezte Harry Sumner nevetve. – Nem látszik rajta, hogy száz fontba került, igaz?

Füttyentettem.

– Olyan sokba?

– Igen, nagy pénz ez egy újszülött borjúért. De nem tudtam máshogy módját találni, hogy a Newton-vérvonalat behozzam. Annyi pénzem nincs, hogy egy nagyot vegyek.

Nem minden farmer volt akkoriban olyan előrelátó, mint Harry, s némelyik akármilyen hímnemű szarvasmarhát hajlandó lett volna használni, hogy a teheneit befedeztesse.

Az egyik egyszer egy csupacsont jószágot vezetett Siegfried elé, s megkérdezte, mi a véleménye róla. Siegfried azt felelte: „csupa szarv meg tök”, s ez nem tetszett a tulajdonosnak, de én még most is úgy őrzöm emlékezetemben, mint a kor tipikus parlagi bikájának legszemléletesebb leírását.

Harry okos fiú volt. Apja halálával egy ötvenhektáros kis farmot örökölt, és fiatal feleségével nekilátott, hogy rendbe hozza. A húszas éveinek elején járt, s amikor megismertem, csaknem törékeny külseje miatt arra gondoltam, hogy nem lesz képes a munkát ellátni; a sápadt arc, a nagy, érzékeny szempár, a karcsú test nem mutatta alkalmasnak arra, hogy heti hét napon át fejjen, etessen, trágyát hordjon. Márpedig tejgazdaságban ilyen munka járja. De tévedtem.

Olyan félelem nélkül ugrott be s kapta el rugdalózó tehenek lábát, hogy megvizsgálhassam őket, oly elszántan összeszorított foggal markolta a nagy, szabadon járó állatok orrát vérvételnél, hogy egykettőre megváltozott a véleményem. Megállás nélkül, fáradhatatlanul dolgozott, és természetesnek látszott, hogy igyekezete elviszi Dél-Skóciába egy bikáért.

Harrynak ayrshire-i marhái voltak – szokatlan dolog ez a Völgységben általánosan elterjedt shorthornok között –, és a híres Newton-vérvonal bevezetése biztos módja volt az állatállomány feljavításának.

– Díjnyertesektől származik apai ágon is, anyai ágon is – mondta a fiatal farmer. – Nagy pedigrés neve van: Hatodik Newton Montmorency – röviden Monty.

A borjú, mintha értené a nevét, felemelte fejét a vödörből. Komikus kis képe volt – nedves orra, a tej fele pofáját agyonáztatta, és bőven csepegett a szájából is.

Behajoltam a rekeszbe, megvakartam a kemény kis fej legtetejét, és éreztem az apró, borsónál nem nagyobb szarvbimbókat az ujjam alatt. A tiszta szemű Monty félelem nélkül hagyta magát néhány pillanatig simogatni, aztán megint belesüllyesztette fejét a vödörbe.

A következő hetekben elég sokszor találkoztam Harry Sumnerrel, s többnyire megnéztem drága szerzeményét is. S ahogy a borjú nőtt, az ember kezdte érteni, miért került száz fontba. Egy karámban volt Harry három borjújával, és első pillantásra látszott, mennyivel különb náluk: széles homlok, távolülő szemek, mély szügy, s rövid, egyenes lábak; a hát szép egyenes vonala a martól a faroktőig – Monty nemes volt, s már ilyen kicsi korában tetőtől talpig bika.

Úgy három hónapos lehetett, mikor Harry felhívott s azt mondta, véleménye szerint a borjúnak tüdőgyulladása van. Meglepődtem, mert szép, meleg idő volt, s tudtam, hogy Monty istállójában nincs huzat. De amikor megláttam, azonnal úgy gondoltam, hogy tulajdonosának diagnózisa helyes volt. A mellkas zihálása, a 40 fokos láz – az eset világosnak látszott. De amikor a sztetoszkópomat a mellkasára tettem, és füleltem a tüdőgyulladás hangjai után, nem hallottam semmit. A tüdeje teljesen tiszta volt. Többször végigvizsgáltam, de semmi szörtyögést, semmi hörgést, a letapadás semmi jelét nem találtam.

Ez váratlan volt. A farmerhez fordultam:

– Furcsa ügy ez, Harry. Beteg, az biztos, de a tünetekből nem lehet semmit világosan felismerni.

Kezdeti oktatásom ellen cselekedtem, mert az első állatorvos, akit egyetemi éveim alatt munkában láttam, egyszer azt mondta nekem: „Ha nem tudod, mi baja van az állatnak, az istenért be ne valld. Nevezd el valaminek – hívd McLuskie kórnak vagy Heveny Hámlásnak –, akárminek, csak adj neki nevet.” – De nem jött az ihlet. Néztem a ziháló, riadt szemű kis jószágot.

A tüneteket kell kezelni. Mást nem tehetek. Láza van, tehát mindenekelőtt azt próbálom lenyomni. Előhoztam lázcsillapítóim szánalmas készletét: az általános antiszérumot, a „lázitalt”; de a következő két nap alatt világossá vált, hogy a hagyományos orvosságok nem hatnak.

Negyednap reggel Harry Sumner elém jött, mikor kiszálltam a kocsiból.

– Monty furcsán jár ma reggel, Mr. Herriot – és olyan, mintha vak volna.

– Vak! – Az ólommérgezés szokatlan formája – lehetséges ez? Rohantam a borjúkarámba, s nézegetni kezdtem a falakat, de egy foltnyi festéket sem találtam, és Monty egész életét itt töltötte.

Különben is, mikor szemügyre vettem, láttam, hogy nem igazán vak; szeme ugyan kimeredt, kissé felfelé fordult, és szinte nemlátóként botorkált a karámban, de amikor elhúztam kezemet az orra előtt, pislogott. Tanácstalanságom betetőzéséül mereven, falábakon járt, csaknem mint egy felhúzós játékszer, s agyam kapkodni kezdett a diagnosztikai szalmaszálak után – tetanusz, nem – meningitisz, nem, nem; egész idő alatt igyekeztem fenntartani a nyugodt szakember látszatát, de küzdenem kellett a hajlandóság ellen, hogy tátott szájjal, fejemet vakarva álljak ott.

Amilyen gyorsan csak tudtam, távoztam a farmról, és vezetés közben igyekeztem mindent komolyan átgondolni. A tapasztalathiány ugyan hátrányom volt, de elég járatos lévén a patológiában és fiziológiában, ha sarokba szorítottak, racionális alapokon rendszerint találtam valamilyen diagnózist. De ez érthetetlennek látszott.

Aznap este elővettem a könyveimet, az egyetemi jegyzeteimet, az Állatorvosi Lap régi számait s mindent, amiben borjúbetegségekről szó eshet. Valahol kell találnom valamilyen eligazítást. De a gyógyászat és orvoslás kötetei nem kínáltak ihletet, és már-már feladtam a reményt, amikor egy borjúbetegségekről szóló kis füzetben a következő bekezdésre bukkantam: „Furcsa, merev járás, felfelé tekintésre hajlamos, kimeredt szemek, alkalmanként magas lázzal járó légzési zavarok.” A szavak mintha nekem ugrottak volna a nyomtatott lapokról; mintha az ismeretlen szerző vállon veregetne és azt dörmögné biztatóan: „Erről van szó, látod, világos az egész.”

Felkaptam a telefont, és felhívtam Harry Sumnert.

– Harry, látta, hogy Monty és a többi borjú a karámban nyalogatja egymást?

– Hát hogyne, mind csinálják, a kis nyamvadtak. Mintha ez vóna a játékuk. Mért kérdi?

– Tudom, mi a baja a bikájának. Szőrlabda van benne.

– Szőrlabda? Hol?

– Az oltógyomorban – a negyedik gyomorban. Ettől származnak azok a furcsa tünetek.

– A franc, aki érti. És mit lehet csinálni?

– Valószínűleg operálni kell, de előbb megpróbálok neki parafinolajat beadni. Kirakok egy félliteres üvegbe a lépcsőre, ha bejön érte. Adjon neki fél üveggel most, és ugyanannyit kora reggel. Lehet, hogy kihozza a szőrt. Viszlát holnap.

Nem nagyon bíztam a parafinolajban. Gondolom, azért javasoltam, hogy valamit csináljak, míg idegesen az operáció gondolatát forgatom magamban. Másnap reggel az a látvány fogadott, amire számítottam. Monty még mindig merev lábbal járt, vakon meredt előre, s hátsófelének és farkának olajfoltjai jelezték, hogy a parafinolaj elkerülte a dugulást.

– Már három napja nem evett – mondta Harry. – Nem hinném, hogy sokáig bírja.

Aggódó arcáról a rekeszben remegő kis állatra néztem.

– Igaza van. Ki kell nyitnunk most rögtön, ha meg akarjuk menteni. Beleegyezik, hogy megpróbáljam?

– Bele hát, kezdjünk neki – minél hamarabb, annál jobb. – Rám mosolygott. Bizakodó mosollyal, s a gyomrom összerándult. Bizalma alkalmasint nagyon is indokolatlan volt, mert akkoriban a szarvasmarhák hasi operációja kezdetleges fokon állt. Volt néhány operáció, amit úgy-ahogy rendszeresen csinálgattunk már, de a szőrlabda eltávolítása nem tartozott közéjük, s az én tudományom a tankönyvek apróbetűs szakaszaira korlátozódott.

De ez a fiatal farmer bízott bennem. Úgy gondolta, képes vagyok végrehajtani az operációt, tehát haszontalan lett volna beavatni kétségeimbe. Ilyenkor irigyeltem embergyógyításban működő kollégáimat. Ha operálni kellett, egyszerűen elfuvaroztatták betegüket a kórházba, az állatorvosnak azonban ott a helyszínen le kell vetnie a zakóját, és műtőt csinálni a farmépületből.

Harry és jómagam buzgón kifőztük a műszereket, előkészítettük a forróvizes vödröket, és tiszta szalmaágyat vetettünk egy üres boxban. Bármennyire legyengült is a borjú, csaknem hatvan köbcenti Nembutál kellett vénásan, mire teljesen elérzéstelenedett, de végül is elaludt, két szalmabála közt a hátára támasztva, kis patái a teste felett billegtek. Készen álltam az operációra.

Soha semmi sem olyan, mint a könyvekben. A képek és ábrák oly egyszerűek és világosak, de egészen más, ha az ember egy élő, lélegző lénybe vág, melynek gyomra lágyan emelkedik és süllyed, s vére folyik a kés alatt. Tudtam, hogy az oltógyomor ott van, kissé jobbra a szegycsonttól, de amikor átvágtam a hashártyát, ott volt a zsírcsíkos cseplesz csúszós masszája, amely eltakart mindent, s amikor félretoltam, az egyik bála elmozdult, s Monty balra billent, miáltal a belsőségek hirtelen beleömlöttek a sebbe. Tenyeremet nekinyomtam a fényes rózsaszín csavarulatoknak – szép is volna, ha a páciensem belsőségei kiömölnének a szalmára, mielőtt nekikezdek.

– Emelje egyenesbe, Harry, és tolja azt a bálát vissza a helyére – ziháltam. A farmer gyorsan engedelmeskedett, de a belek nem igyekeztek visszatérni a helyükre, s minduntalan szemérmesen utamba álltak, ahogy az oltógyomort igyekeztem kitapogatni. Őszintén szólva már kissé tanácstalannak éreztem magam, s a szívem dörömbölt, mikor valami keményre bukkantam. Ide-oda csúszkált az egyik gyomor fala mögött – hogy melyikének, azt abban a pillanatban nem tudtam biztosan. Megmarkoltam és kiemeltem a sebnyílásba. Az oltógyomrot fogtam, s annak a kemény dolognak benne a szőrlabdának kellett lennie.

Visszanyomva a beleket, amelyek ismét elszántan be akartak tolakodni a jelenetbe, felmetszettem a gyomrot, s megpillantottam a baj okozóját. Nem volt az labda, inkább lapos korong, sűrűn összefonódott szőrzetből, amelybe bőségesen keveredett szénaszál, megsavanyodott tej, és fényes bevonatot alkotott rajta az én parafinolajam. Az egész beszorult a gyomorszájnyílásba.

Óvatosan kihúztam a metszésen keresztül, és ledobtam a szalmába. Csak akkor vettem észre, hogy csorog a verejték az arcomon, mikor bevarrtam a fonállal a gyomrot, összevarrtam az izomréteget, és kezdtem a bőrt összefogni. Lefújtam egy cseppet az orromról, s akkor megszólalt Harry:

– Fene kényes munka, ugye? – Aztán felnevetett és a vállamra csapott. – Fogadok, hogy remegett a gyomra, mikor először csinálta.

Áthúztam még egy selyemfonálszálat, és csomót kötöttem rá.

– Igaza van, Harry – mondtam. – De mennyire igaza van.

Befejeztem, Montyt letakartuk egy lópokróccal, tetejére szalmát raktunk, csak a feje állt ki alóla. Fölé hajoltam, és megérintettem a szeme sarkát. Nyoma sem volt a pupillareflexnek. Uramisten, de mélyen alszik – csak nem adtam neki túl sok altatót? És persze az operációs sokk hatása. Indulóban még visszanéztem a mozdulatlan kis állatra. Az istálló csupasz falai között kisebbnek látszott, mint valaha, és nagyon sebezhetőnek.

Sok dolgom volt aznap, de este minduntalan eszembe jutott Monty. Magához tért vajon? Talán elpusztult. Korábbi esetek tapasztalatai nem álltak rendelkezésemre, s fogalmam sem volt róla, hogyan tűri egy borjú az ilyen operációt. Nem tudtam szabadulni attól a gyötrő tudattól, mennyit jelent ez az állat Harry Sumnernek. A bika fél csorda, szokták mondani, és Harry jövendő csordájának fele ott fekszik a szalma alatt – annyi pénzt aligha tud még egyszer összekaparni.

Hirtelen felpattantam a székről. Ez így nem jó. Meg kell tudnom, mi történik. Egy részem lázadozott a gondolat ellen, hogy mint egy műkedvelő, aki nem biztos magában, visszamenjek aggályoskodni, de mondhatom azt, hogy azért jöttem vissza, mert elvesztettem egy műszeremet, gondoltam.

A farmra sötétség borult. Belopakodtam az istállóba. Rávilágítottam zseblámpámmal a szalmahalomra, s összeszorult a szívem, mikor láttam, hogy a borjú nem mozdult. Térdre ereszkedtem, s bedugtam a kezem a pokróc alá: lélegezni még lélegzett. De még mindig nem volt szemreflexe – vagy haldoklott, vagy fene sokáig tart, míg magához tér.

Az udvar árnyékaiból a farmház konyhájának lágy fénysugara felé néztem. Senki sem hallott meg, a kocsihoz lopóztam, s azzal a keserves tudattal indultam el, hogy semmivel sem tudok többet. Még mindig sejtelmem sem volt, mi lesz a végeredmény.

Másnap végig kellett csinálnom ugyanezt. Amikor mereven a borjúistálló felé mentem, tudtam, hogy ezúttal biztosan látni fogok valamit. Vagy elpusztult, vagy jobban van. Kinyitottam a külső ajtót, és csaknem futva mentem végig a folyosón. A harmadik rekeszig mentem, és lázasan bepillantottam.

Monty a mellkasára támaszkodva feküdt. Még mindig rajta volt a szalma és a pokróc, és nagyon megviseltnek látszott, de ha egy marha a mellkasán fekszik, akkor mindig reménykedni kezdek. A feszültség nagy hullámban távozott belőlem. Túlélte az operációt – az első szakasznak vége; s ahogy ott térdeltem, a borjú feje tetejét vakargatva, úgy éreztem, győzni fogunk.

Monty csakugyan jobban lett, bár mindig nehezen tudtam magamnak tudományosan megmagyarázni, hogyan okozhat annak az összefonódott rostokból álló korongnak az eltávolítása ilyen rohamos javulást a legkülönbözőbb területeken. De megtörtént. A láza lement, lélegzése megint normális lett, szeme már nem meredt előre, tagjaiból eltűnt a hátborzongató merevség.

Bárha nem értettem a dolgot, azért roppantul örültem. Mint tanítóban a kedvenc tanítványa iránt, bennem is meleg, birtokló szeretet alakult ki a borjú iránt, s valahányszor a farmra mentem, lábam akaratlanul is a rekeszéhez vitt. Monty mindig odajött hozzám, és barátságos érdeklődéssel nézett; mintha ő is hasonló érzéseket táplált volna irántam.

Már elmúlhatott egyéves, mikor észrevettem a változást. Szeméből fokozatosan eltűnt a barátságos érdeklődés, s helyébe valami töprengő, mérlegelő kifejezés jött; ugyanakkor felvette azt a szokást, hogy a fejét rázza felém.

– A maga helyében én nem mennék be többé, Mr. Herriot – mondta Harry egy nap. – Egyre nagyobb, s úgy vélem, pimasz dög lesz belőle, mire fölnő.

A pimasz pontatlan kifejezés volt. Harrynak hosszú ideig semmi baja nem volt az állataival, s Montyt csaknem kétéves koráig nem láttam. Ezúttal sem betegség miatt mentem ki. Harrynak egy-két tehene idő előtt leborjazott, s jellemző módon Harry megkért, hogy vegyek vért az egész csordától brucellózis-vizsgálathoz.

Gond nélkül vettük sorra a teheneket, és egy jó órán belül jó csomó üvegcsövet megtöltöttem vérrel.

– Ezekkel itt végeztünk – mondta a farmer. – Már csak a bika van hátra, és kész. – Átvezetett az udvaron a borjúistállóba, s a folyosón az épület végén álló bikaboxhoz jutottunk. Kinyitotta a felső ajtót, s ahogy benéztem, hirtelen megdöbbentem.

Monty óriási volt. Az izomkötegektől dagadó nyak olyan hatalmas fejet tartott, hogy a szemei egészen aprónak látszottak. S azokban a szemekben nyoma sem volt most a jóindulatnak; nem volt bennük semmilyen kifejezés, csak valami hideg, fekete csillogás. Monty oldalvást állt, szemben a fallal, de tudtam, hogy figyel, s ahogy fejét a falnak nyomkodta, nagy vaskos szarvai lassú, fenyegető eltökéltséggel rovátkolták a meszelést. Időnként a szügye legmélyéből felhorkantott, de ettől eltekintve baljósan csendes volt. Monty nem pusztán bika volt – hanem hatalmas, fenyegető jelenség.

Harry elvigyorodott, mikor látta, hogyan bámulok be az ajtón.

– No, nincs kedve bemenni és megvakarni a fejét? Mindig azt szokta csinálni.

– Köszönöm, nem. – Levettem szemem az állatról. – De kíváncsi vagyok, meddig maradnék életben, ha bemennék.

– Úgy vélem, egy percig – mondta Harry eltűnődve. – Pompás bika, különbről nem is álmodhattam – de biz' isten gyalázatos egy jószág. Egy fikarcnyit se bízok benne.

– És hogy képzeli, hogy vért vegyek tőle? – kérdeztem nem túl lelkesen.

– Ó, elkapom a fejét abban a sarokban ott. – Harry egy fémigára mutatott, amely a box túloldalán, az udvarra szolgáló nyílásban egy jászol fölött függött: – Odacsalogatom egy kis ennivalóval. – Visszament a folyosón, s hamarosan láttam, hogy kinn az udvarban tápot mer a vályúba.

A bika először nem vett tudomást róla, és tovább döfködte szarvával a falat, aztán félelmetes lassúsággal megfordult, néhány kényelmes lépéssel átment a boxon, és beledugta orrát a vályúba. Harry, elbújva kinn az udvaron, meghúzta a kart, az iga lezuhant, és befogta a hatalmas nyakat.

– Rendben! – kiáltotta a farmer a karba kapaszkodva. – Fogom. Most bemehet.

Kinyitottam az ajtót és bementem a boxba, s bár a bika rögzítve volt a fejénél fogva, mégis nyugtalanított az a kényelmetlen tudat, hogy ő meg én itt vagyunk kettesben ezen a kis helyen. Ahogy elhaladtam a súlyos test mellett, s a bika nyakára tettem a kezem, éreztem a felgyülemlő erő és düh remegő kisugárzását. Belenyomva ujjam a nyaki barázdába, láttam, hogy kiduzzad a vénája, és megcéloztam a tűvel. Jó kemény döfés kellett ahhoz, hogy átszúrjam azt a szívós bőrt.

A bika megmerevedett, de nem mozdult, mikor beledöftem a tűt, s én megkönnyebbülve néztem, hogyan folyik a sötét vér a fecskendőbe. Hála isten elsőre eltaláltam a vénát, és nem kellett összevissza szurkálnom. Éppen húztam ki a tűt, s azt gondoltam, hogy végül is milyen egyszerű volt az egész, mikor a dolog elkezdődött. A bika rémisztően felbődült, és korábbi közömbösségének legcsekélyebb nyoma nélkül felém vágott. Láttam, hogy egyik szarva kiszabadult az igából, s bár a fejével nem ért el, a vállával hihetetlen erejének ijesztő demonstrációjaként hanyatt lökött. Hallottam, hogy Harry odakinn kiabál, s miközben feltápászkodtam és az ajtó felé igyekeztem, láttam, hogy a vadul rángatózó jószág csaknem kiszabadította a másik szarvát is, és mire kiértem a folyosóra, hallottam az iga csattanását: a bika kiszabadult.

Bárki, aki végighaladt egy keskeny folyosón, kartávolságra egy tonnáravaló dübörgő, horkantó halál előtt: megérti, hogy nem tébláboltam. Sarkallt a biztos tudat, hogy ha Monty utolér, oly könnyedén nekimázol a falnak, ahogy én ellapítanék egy érett szilvát, s bár hosszú viharkabát és gumicsizma volt rajtam, nem hinném, hogy egy olimpiai rövidtávfutó atlétaszerelésben jobb időt futott volna.

Fél méter előnnyel értem el az ajtót, kilódultam rajta, és bevágtam. Akkor már láttam, hogy Harry Sumner rohanvást közeledik kívülről. Nagyon sápadt volt. A magam arcát nem láttam, de azt is sápadtnak éreztem. Még az ajkam is hideg és dermedt volt.

– Bocsánat! – mondta Harry rekedten. – Az iga biztos nem csukódott be egészen – olyan kurva vastag a nyaka. Kirántotta az emelőkart a kezemből. Az istenit, de örülök, hogy egyben látom – azt hittem, kampec.

A kezemre néztem. A vérrel töltött fecskendőt még mindig szorosan markoltam.

– A minta még mindig megvan, Harry. Tiszta szerencse, mert nehéz volna még egyszer rábeszélnie, hogy bemenjek újra vért venni. Azt hiszem, tanúja volt egy régi barátság szomorú befejezésének.

– A nagy barma! – Harry egy pillanatig hallgatta, hogyan döngöli Monty szarvával az ajtót. – Azok után, amit maga tett érte. Így számítson az ember hálára.

19.

Az állatorvosi gyakorlat történetének talán legdrámaibb eseménye az igásló eltűnése volt. Csaknem hihetetlen tény, hogy a szakma e dicsősége és támasza néhány év alatt csendesen elolvadt. S én egyike voltam az esemény tanúinak.

Mikor Darrowbyba érkeztem, a traktor már kezdett tért hódítani, de a mezőgazdaság világában nehezen hal meg a hagyomány, s még mindig sok ló volt a környéken. Szerencsére, mert állatorvosi tanulmányaimban az első helyet a lovak foglalták el, minden más csak messze azután következett. Sok vonatkozásban jó tudományos oktatás volt a miénk, de néha eltűnődtem, vajon azoknak, akik kialakították, nem a lóvontatta omnibuszok és söröskocsik világában tevékenykedő cilinderes, zsakettos lódoktor lebegett-e a szemük előtt.

A legapróbb részletekig megtanultuk a ló anatómiáját, a többi állatét viszont sokkal felületesebben. Más tárgyakban is hasonló volt a helyzet; kezdve az állatgondozáson, ahol olyan nagy hangsúlyt kapott a patkolás alapos ismerete, hogy amatőr kovácsokká váltunk – egészen a gyógyszertanig és sebészetig, ahol sokkal fontosabb volt a takonykórról tudni, mint az ebek veszettségéről. Már tanulóként is tudtuk, mi fiatalok, hogy ez nevetséges, hiszen az igásló már-már múzeumi tárgy, s a nagy lehetőség a marha– és a kisállat-gyógyításban van.

Mégis, mint mondtam, némi vigasztalást nyújtott, hogy a hatalmas tömegű lóismével átitatva még mindig szép számú pácienst találtunk, s így próbára tehettük tudásunkat. Az első két évben, azt hiszem, mindennap kezeltem tanyai igáslovakat, s bár sohasem voltam és nem is leszek lószakértő, volt valami furcsa varázsa annak, hogy azokkal az ősi betegségekkel állok szemben, amelyeknek neve szinte a középkorból csengett felénk. Epekő, marsipoly, fejbaj, lósömör, vállficam – az állatorvosok évszázadok óta küszködtek velük, és lényegében ugyanazokat az orvosságokat és gyógymódokat alkalmazták, mint én. Égetővassal és egy doboz hólyaghúzó kenőccsel felszerelve eltökélten belevetettem magam az állatorvosi lét öröktől való fősodrába.

És most, alig három év alatt ez a sodrás, ha nem is éppen csörgedezéssé apadt, de már látható volt a végső kiszáradása. Ez bizonyos szempontból csökkentette az állatorvosra nehezedő terheket, mert a lógyógyítás volt kétségtelenül a legkeményebb és legfáradságosabb része az életünknek.

Így aztán most, mikor a hároméves heréltet vizsgáltam, eszembe jutott, hogy ilyesmi nem történik mostanában olyan gyakorta, mint régebben. A ló oldala hosszan felszakadt, mert beleakadt a szögesdrótba, s a seb minden mozdulatra kinyílt. Menthetetlenül össze kellett varrni.

A lovat fejénél fogva kikötötték az állásába, jobb oldala a magas választófal deszkáihoz szorult. Az egyik béres, egy száznyolcvan centiméteres, vaskos ember, szorosan megmarkolta a kantárt, és nekitámaszkodott a jászolnak, én pedig jodoformot fújtam a sebbe. A ló nem bánta, s ez megnyugtatásomra szolgált, mert erőteljes állat volt, szinte tapinthatóan sugárzott belőle az erő és elevenség. Selyemszálat fűztem a tűmbe, megemeltem az egyik sebajkat, és átszúrtam. Nem lesz itt semmi hiba, gondoltam, megemeltem a lebenyt a másik oldalon és átszúrtam, de amikor húztam át a tűt, a herélt görcsösen megugrott, s én úgy éreztem, mintha nagy szél zúgott volna el a testem előtt. Aztán meglepő módon az állat megint ott állt a deszkafal mentén, mintha mi sem történt volna.

Valahányszor rúgást kaptam, sose láttam előre. Meglepő, milyen gyorsan ki tud vágni az a nagy izmos láb. De semmi kétség, meg akart rúgni, mert a tű és a fonal nem volt sehol, és a ló fejénél álló, nagydarab ember krétafehér arccal, nagyra tágult szemmel meredt rám, s a ruházatom eleje különös állapotban volt. A gabardin esőkabátomat mintha valaki borotvapengével gondosan keskeny csíkokra szabdalta volna, amelyek szakadozottan lógtak le a földre. A vassal patkolt nagy pata pár centivel elzúgott a lábam mellett, de a kabátomat kidobhattam.

Félig-meddig kábulatban álltam ott, s nézegettem magam körül, mikor az ajtóból vidám üdvözlés hallatszott.

– Ejnye, Mr. Herriot, micsinát ez a ló magával? – Cliff Tyreman, az öreg lovász a derű és a zordság különös keverékével nézett végig rajtam.

– Majdnem kórházba küldött, Cliff – feleltem remegve. – Hajszál híja, hogy el nem talált. Csak a szelét éreztem.

– Mit akart vele csinálni?

– Összevarrni a sebet, de nem próbálkozom tovább. Megyek a rendelőbe, és hozok egy kloroformmaszkot. A kis ember megdöbbent.

– Nincsen itten kloroformra szükség. Én megfogom, és nem lesz vele több baja.

– Sajnálom, Cliff. – Kezdtem elrakni a fonalat, ollót, port. – Derék ember maga, tudom, de ez a ló egyszer már megcélzott, és még egyszer nem adok rá neki alkalmat. Nem akarok egy életre lerokkanni.

A lovász kis, inas alakja szinte összehúzódott az indulattól. Fejét jellegzetesen előnyomta és rám meredt.

– Életembe se hallottam még illen sületlenséget. – Aztán a nagydarab ember felé pördült, aki még mindig a ló fejébe kapaszkodott, s kísértetiesen sápadt arcát most már finom zöld árnyalat színesítette. – Gyere ki onnan, Bob! Olyan piszkosul be vagy ijedve, hogy fölidegesíted a lovat. Gyere mán ki, majd én kézbeveszem.

Bob boldogan elengedte a ló fejét, és szégyenlősen vigyorogva óvatosan eloldalazott a ló mellett. Útközben kikerülte Cliffet, a kis ember feje a válláig sem ért.

Cliff láthatóan mélységesen sérelmesnek érezte az egész ügyet. Megfogta a kantárt, és olyan helytelenítő tekintettel nézett a hatalmas állatra, mint tanító a rosszalkodó gyerekre. A ló még mindig harcias kedvében volt, hátrasunyta a fülét, és ugrálni kezdett az állásban, hatalmas patái baljósan csattogtak a kövön, de hamarosan lecsillapodott, mert a kis ember dühösen a bordái közé vágott.

– Állj meg rendesen, te szarházi. Mi a nyavalya ütött beléd? – csattant fel Cliff, s megint odacsapott apró öklével a mellkas hatalmas hordójára. Az állat alig érezhette az apró ütést, mégis remegő engedelmesség fogta el tőle. – Rúgni próbász? Majd én móresre tanítlak. – Megrázta a kantárt, és beszéd közben hipnotikus tekintettel meredt a lóra. Aztán hozzám fordult. – Begyühet és végezheti a munkáját, Mr. Herriot, nem fog kárt tenni magában.

Határozatlanul néztem a hatalmas, veszedelmes állatra. Nyitott szemmel belemenni veszélyes helyzetekbe – az állatorvosnak ezt elég rendszeresen meg kell tennie, és úgy hiszem, mindnyájan különböző módon vesszük tudomásul. Túlságosan eleven képzeletem időnként világosan kirajzolta elém a szörnyű lehetőségeket, s most gondolataim kéjesen latolgatták a hatalmas combok iszonyú erejét, a lapátforma fémkeretes pata roppant keménységét. Cliff hangja szakította félbe tűnődésemet.

– Gyűjjön, Mr. Herriot, mondom, hogy nem fog kárt tenni magában.

Újra kinyitottam a táskámat, és remegő kézzel befűztem egy másik tűt. Nem nagyon volt választási lehetőségem; a kis ember nem kérdezett, hanem rám parancsolt. Újra meg kellett próbálnom.

Nem lehettem nagyon tekintélyt parancsoló látvány, ahogy előrecsoszogtam, csaknem elbukva az előttem himbálózó tépett hula-hula szoknyában, és fülemben mennydörgő szívdobogással kinyújtottam remegő kezemet a seb felé. De felesleges volt aggódnom. Úgy történt, ahogy a kis ember mondta: a ló nem tett kárt bennem. Mi több, meg se moccant. Mintha feszülten arra figyelt volna, amit Cliff pár centiméterre a pofájától mormolt neki. Beporoztam, bevarrtam, elvágtam a cérnát, mintha egy anatómiai tanpéldányon dolgoznék. A kloroform sem lett volna hatásosabb.

Miután boldogan visszavonultam az állásból, s kezdtem megint elrakni a műszereimet, a ló fejénél eldörmögött monológ jellege megváltozott. A fenyegető morgás helyébe hízelkedő, csúfolódó kuncogás lépett.

– Ládd-e, millen ostoba vén szaros vagy, főhergelődsz egy illen semmiségen. De jó gyerek vagy, igaz-e, derék gyerek vagy. – Cliff keze végigsimogatta a ló nyakát, s a hatalmas nagy állat csókolgatni kezdte az arcát, oly megbabonázottan, mint egy labrador kölyökkutya.

Mikor Cliff befejezte, lassan kijött az állásból, végigsimítva a ló hátát, bordáit, hasát, combjait, s búcsúzóul még játékosan csavarintott egyet a farkán, s a nemrég még robbanásra kész izom és csonttömeg boldogan engedte magát.

Elővettem egy csomag Gold Flake-et a zsebemből.

– Cliff, maga kész csoda. Rágyújt?

– Ollan vóna az, mintha a disznónak epret adna – felelte a kis ember, aztán kidugta a nyelvét, amelyen egy féligrágott bagógalacsin nyugodott. – E mindég itt van. Reggel első dógom, hogy bedugom; mijáncst kiszálltam az ágybul, s ott van egész nap. Nem vette észre, ugye?

Mulatságosan meglepett képet vághattam, mert a sötét szemek felcsillantak, és a viharvert kis arcra boldog vigyor ült. Néztem azt a kisfiús, legyőzhetetlen vigyort, s eltűnődtem a Cliff Tyreman nevű jelenségen.

Még ebben a közösségben is, ahol a keménység és szívósság a mérték, rendkívülinek számított. Mikor majd három éve először láttam, éppen marhák között furakodott, elkapta az orrukat, és erőfeszítés nélkül tartotta őket. Akkor szokatlanul jó erőben levő, középkorú embernek néztem, valójában azonban közel járt a hetvenhez. Aprócska volt, de lenyűgöző; mintha lengő hosszú karjaival, bicegő, gacsos járásával, lehajtott fejével úgy törne magának utat az életen keresztül.

– Nem gondoltam, hogy találkozunk – mondtam. – Úgy hallottam, tüdőgyulladása van.

Vállat vont.

– Igen, valami ollasféle. Most álltam ki először a munkábul legénykorom óta.

– És szerintem most is ágyban kellene lennie. – Néztem a ziháló mellkasát, félig nyitott száját. Hallottam, hogy húzta a levegőt, mikor ott állt a ló fejénél.

– Fekünni, aztat sehogyse bírok. De egy-két nap, oszt rendbe gyüvök. – Lapátot fogott, és szorgalmasan eltakarított egy halom trágyát a ló mögül; lélegzete hangosan szörtyögött a csendben.

Harland Grange nagy, főként szántóföldekből álló farm volt a lapályos részen, a Völgység elején, s volt idő, mikor ebben az istállóban a hosszú sor állás mindegyikében ló állt. Több mint húsz ló volt, abból tizenkettő rendszerint kint munkán, de mostanára már csak kettő maradt, az a fiatal ló, amelyet kezeltem, meg egy Borz nevű öreg szürke.

Cliff volt a főlovász, s amikor beütött a forradalom, átállt traktorosnak, s más munkákat végzett a farm körül, mindenféle hűhó nélkül. Jellemző reakciója volt ez sok ezer béresnek a vidéken; nem kezdtek nyüszíteni, hogy fel kell adniuk egy életen át megtanult mesterségüket, s mindent elölről kezdeni, hanem egyszerűen nekiláttak. Mi több, a fiatalabbak mohón kaptak az új gépeken, és született gépésznek bizonyultak.

De a Cliff-féle öreg szakemberek életéből elveszett valami. Azt szokta mondani:

– Fene könnyű ám traktoron ülni – annak idein elnyomorodott a lábam a szántófődön az egésznapos föl-alá való járkálástul. – De nem vesztette el a lovak iránti szeretetét, a dolgozó ember és dolgozó állat közti összetartozásnak azt az érzését, ami gyerekkora óta vele nőtt, s vérében volt mindörökre.

Legközelebb azért jöttem ki a farmra, hogy megnézzek egy hízlalt tinót, amelynek egy répadarab akadt a torkán, de ha már ott voltam, a farmer, Mr. Gilling megkért, hogy nézzem meg az öreg Borzot.

– Újabban kehül. Lehet, hogy az öregségtől, de azért nem ártana megvizsgálni.

Az öreg ló volt az istálló egyetlen lakója.

– Eladtam a háromévest – mondta Mr. Gilling. – De az öreget megtartom – egy kis könnyű szekerezésre még jó lesz.

Oldalt pillantottam a farmer gránit vonásaira. Egy cseppet sem látszott érzelmes embernek, de én tudtam, miért tartotta meg az öreg lovat. Cliff miatt.

– Cliff mindenesetre örülni fog – mondtam.

Mr. Gilling bólintott.

– Igen, én még életemben nem láttam ilyen lóbolond embert. Akkor vót a legboldogabb, ha köztük lehetett. – Kurtán felnevetett. – Tudja, emlékszem, évekkel ezelőtt, ha összezördült az ódal-bordájával, idejött éccakára az istállóba, és itten ült a lovai között. Itten ült órák hosszat, nézte őket és dohányzott. Bagót csak később kezdett rágni.

– És megvolt már Borz akkoriban?

– Meg ám, mi neveltük. Cliff segítette a világra – emlékszek, a kis nyavalyás seggel előre gyütt, adott egy kis munkát, míg kihúztuk. – Megint elmosolyodott. – Talán ezért is vót mindig Cliff kedvence. Mindig ő maga hajtotta Borzot – évrül évre –, és olyan büszke vót rá, hogy ha a városba köllött vele mennie, szalagot font a sörényibe és minden rézveretet rárakott. – Emlékektől eltelten ingatta a fejét.

Az öreg ló enyhe érdeklődéssel nézett hátra, mikor odamentem hozzá. Húszas éveinek második felében járt, s minden porcikája a nyugodalmas öregkorra vallott; a csípőcsontok sovány dudorai, pofájának és orrának fehérsége, beesett szemének nyájas tekintete. Éppen meg akartam mérni a lázát, mikor élesen, ugatva felköhögött, s ezzel megadta bajának első beszédes jelét. Figyeltem egy-két percig ki– és belélegzését, s ott volt a második jel a szemem előtt; további vizsgálat felesleges lett volna.

– Nem kap levegőt, Mr. Gilling – mondtam. – Vagyis a pontos nevén idült tüdőtágulata van. Látja, hogy kilégzéskor a hasa kétszer emelkedik meg? Ez azért van, mert a tüdeje elvesztette a rugalmasságát, és csak külön erőfeszítéssel tudja a levegőt kipréselni.

– És mitől van?

– Hát összefüggésben van a korával, de meg is van fázva éppen, s az hozta ki.

– Kigyógyul majd belőle? – kérdezte a farmer.

– Kicsit jobban lesz, ha elmúlik a megfázása, de sajnos, egészen rendbe már soha nem jön. Adok magának orvosságot, tegye az ivóvizébe, az könnyíteni fog a tünetein. – Kimentem a kocsihoz az arzénes köptető keverékért, akkoriban azt használtuk.

Vagy hat hét múlva kaptam újra híreket Mr. Gillingről. Egy este hét óra tájban hívott fel.

– Szeretném, ha kijönne és megnézné az öreg Borzot.

– Mi baja van? Megint nem kap levegőt?

– Nem, nem az. Még mindig köhög, de úgy látom, nem sokat törődik vele. Asziszem, egy kis kólikája van. Nekem el köll mennem, de Cliff majd segít.

A kis ember az udvarban várt, kezében olajlámpával. Mikor odaértem hozzá, rémülten felkiáltottam:

– Szent Isten, Cliff, mit csinált magával? – Arcán valóságos hálója volt a hasadásoknak, karcolásoknak, csaknem bőrtelen orra két nagy monokli közül meredt elő.

Elvigyorodott a sebes képével, a szeme táncolt a jókedvtől.

– Leestem a biciklirül a minap. Nekimentem egy kőnek, és átröpütem a kormány fölött, seggel előre. – A puszta gondolatától kitört belőle a nevetés.

– De a mindenségit, ember, mért nem ment el orvoshoz? Nem volna szabad fönn mászkálnia ilyen állapotban.

– Orvoshó? Nem köll azokat zaklatni. Semmi az egész. – Megtapogatott egy vágást az állán. – Fölkötöttem az államat egy napra, de most mán rendben van.

Fejemet rázva követtem az istállóba. Felakasztotta a lámpát, és odament a lóhoz.

– Nem tudom, mit gondujjak az öregrül – mondta. – Az ember aszinné, semmi baja, de valami mégiscsak van.

Erős fájdalom jelei nem mutatkoztak, de az állat folyvást egyik lábáról a másikra nehezedett, mintha valami apróbb hasi bántalma volna. Hőmérséklete normális volt, és semmilyen más tünet nem mutatkozott.

Kétségek között nézegettem.

– Lehet, hogy egy kis kólikája van. Amúgy se látok semmi mást. Adok neki egy injekciót, hogy megnyugodjon.

– Igaza van, Mr. Herriot, az jó lesz. – Cliff nézte, hogyan veszem elő a fecskendőt, aztán az istálló távoli végének árnyai felé pillantott.

– Furcsa, hogy mostan csak egy ló áll itten. Emlékszek, mikor még hosszú sorban álltak, a zabla ott lógott az állásban, a szerszám többi része meg mögöttük kifényezve a falon. – Átlökte a bagódarabkát a szája másik sarkába, és elmosolyodott. – Isten az atyám, itt vótam minden reggel hat órakor, megetettem üket és felkészítettem üket a munkára, és én mondom, az vót ám valami, mikor mind elindutunk reggel szántani. Tán hat pár ló is kivonult, a szerszámuk csilingelt, és a szántók oldalvást ültek a hátukon. Valóságos körmönet vót.

Elmosolyodtam.

– Korán kezdték, Cliff.

– Bizisten korán, és későn fejeztük be. Este hoztuk vissza a lovakat, attunk nekik egy kis könnyű takarmányt, levettük a szerszámot, aztán elmentünk, megvacsoráltunk magunk is, aztán visszamentünk, levakartuk, lekefétük a piszkot meg az izzattságot róluk, aztán rendesen megabrakoltattuk őket szecskával, zabbal, szénával, hogy rendbe legyenek másnapra.

– Nem sok maradt utána az estéből, ugye?

– De nem ám. Munka meg alvás, ez vót, ha jól meggondulom, de minket nem zavart.

Előreléptem, hogy beadjam Borznak az injekciót, aztán megálltam. Az öreg lovat kis görcs fogta el, az izmok alig észrevehető megmerevedése, s ahogy néztem, felcsapta a farkát egy pillanatra, aztán leengedte.

– Van itt valami más is – mondtam. – Hozza ki az állásából Cliff, és járassa meg nekem az udvaron.

Néztem, hogy csattog a macskaköveken, s akkor megint észrevettem a merevséget, a farkemelést. Valami hirtelen eszembe jutott. Odamentem hozzá, odacsaptam az álla alá, s ahogy a pislogó hártya átvillant a szemén, és lassan visszacsúszott, már tudtam.

Egy pillanatig hallgattam. Alkalmi kis látogatásom hirtelen végzettel terhessé vált.

– Cliff – mondtam –, úgy látom, tetanusza van.

– Márhogy merevgörcse?

– Igen az. Sajnos, semmi kétség. Volt valami sebe mostanában? Kiváltképp a lábán?

– Hát, úgy két hete tisztára lesántult, és a kovács megcsapolta a patáját. Marha nagy lyukat csinált benne.

Szóval erről volt szó.

– Kár, hogy nem kapott tetanusz elleni szérumot akkoriban – mondtam. Bedugtam a kezemet az állat szájába, és megpróbáltam szétfeszíteni, de az állkapcsa szorosan összezáródott. – Gondolom, ma nem tudott enni.

– Valamit evett reggel, de este semmit. Megmarad-e, Mr. Herriot?

Csakugyan, megmarad-e. Ha ma tenné fel Cliff ugyanezt a kérdést, éppoly nehezen tudnék neki választ adni. Az igazság az, hogy a tetanuszos esetek hetven-nyolcvan százaléka elpusztul; s ezen a számon semmiféle kezelés nem változtat egy parányit sem. De nem akartam nagyon reménytelennek mutatkozni.

– Maga is tudja, Cliff, hogy ez nagyon súlyos állapot, de megteszek minden tőlem telhetőt. Van antitoxin a kocsiban, azt beadom vénásan, és ha a görcsök erősödnek, nyugtatót adok neki. Amíg inni tud, addig van esélye, mert folyadékon kell élnie – a zabkásaleves nagyon jó lesz.

Néhány napig nem romlott Borz állapota, s már kezdtem reménykedni. Láttam már tetanuszos lovakat felgyógyulni, és csodálatos élmény, ha az ember egy nap arra érkezik, hogy az állkapcsok kiengedtek, s az éhes állat megint táplálékot tud venni a szájába.

De Borzzal nem ez történt. Egy nagy tágas boxba tették át az öreg lovat, ott kényelmesen tudott mozogni, s amikor naponta benéztem hozzá a félajtó felett, szinte szuggeráltam, hogy mutatkozzon rajta a javulás valamilyen apró jele; de ehelyett az első pár nap után rosszabbodott az állapota. Egy hirtelen mozdulat vagy egy közeledő ember vad görcsöket váltott ki belőle, merev lábbal botorkált körbe a boxban, mint egy nagy fa játékszer, szemében rémület volt, ádázul összeszorított fogai közül nyál csorgott. Egy reggel biztosra vettem, hogy el fog esni, s azt javasoltam, hogy tegyük vállhevederbe. A hevederért vissza kellett mennem a rendelőbe, s éppen amikor beléptem a Skeldale House-ba, megszólalt a telefon.

Mr. Gilling volt az.

– Sajnos, megelőzött bennünket. Fekszik a földön, s úgy vélem, nagy a baj. Véget kell vetnünk a kínlódásának, ugye?

– Sajnos, igen.

– Van még valami. Mallock elviszi majd, de Cliff azt mondja, nem akarja, hogy Mallock lője agyon, hanem maga. Kijönne?

Elővettem a mészárló revolvert, és visszamentem a farmra. Nem értettem, miért tartja az öregember az én golyómat kevésbé visszataszítónak, mint a dögnyúzóét. Mr. Gilling a boxban várt, mellette Cliff, meggörbedt vállal, zsebre dugott kézzel. Furcsa mosollyal fordult felém.

– Ippen azt mondtam a gazdának, milyen csudásan mutatott az öreg, mikor egy bemutatóra főkészítettem. Látnia köllött vóna, a szőre fénylett, a lábán a szőrforgókat olyan fehérre sikátam, mint a hó, a farkába kék szalagot kötöttem.

– El tudom képzelni, Cliff – mondtam. – Senki sem gondozhatta volna jobban.

Kivette kezét a zsebéből, leguggolt a fekvő állat mellé, és néhány pillanatig simogatta fehérfoltos nyakát, húzkodta a fülét, de a ló beesett szeme közömbösen nézett rá.

Halkan beszélni kezdett az öreg lóhoz, a hangja egyenletes volt, majdnem csevegő, mintha egy barátjával társalogna.

– Sok ezer mérfődet mentem utánad, öreg fiú, és sokat beszélgettünk együtt. De te kevés szóbul is értettél, igaz? Gondulom, minden mozdulatomat ismerted, minden szavamat értetted. Csak egy kicsinyke szó, és mindég azt csinátad, amit kívántam tüled. – Talpra állt. – Folytatom a munkámat, gazda – mondta határozottan, és kiment a boxból.

Vártam egy darabig, hogy ne hallja a durranást, amely Borz végét jelentette, a Harland Grange-i lovak végét és a szívbéli édességnek a végét Cliff Tyreman életében.

Elfele menet megint megpillantottam a kis embert. Egy dübörgő traktor vasülésére szállt fel éppen, s én igyekeztem túlkiabálni a zajt.

– A gazda azt mondja, néhány juhot vesz, és maga lesz a juhász. Azt hiszem, azt szívesen csinálja majd.

Cliff a legyőzhetetlen vigyorával visszakiáltott:

– Ajjó, szívesen tanulok valami újat. Iszen még csak surbankó legényke vagyok.

20.

Ez másféle csengés volt. Akkor aludtam el, mikor az utca végén a templomtorony nagy harangjai éjféli misére kongtak, de ez élesebb, magasabb hang volt.

Nehezen ráztam le magamról a meseiség köpenyét, amelybe előző este burkolóztam. Előző este – karácsony este. Mintha tetőpontja lett volna minden karácsony esti ábrándomnak – olyan érzelmi kivirágzás, amilyent még sohasem éltem át. Délután kihívtak egy kis faluba: magasan állt a hó egyetlen utcáján, a kerítéseken, az ablakpárkányon, amelyek fölött vörösen, kéken, aranyszínben izzottak az arany-ezüst díszítésű fák fényei – azóta mindegyre növekedett bennem az érzés. Alkonyatkor hazajövet elhaladtam egy lucfenyőcsoport hóterhelte ágai alatt, s a fák, háttérben a fehér földekkel, olyan mozdulatlanok voltak, mintha úgy rajzolták volna őket. Mire Darrowbyba értem, besötétedett, a piactér körül a kis üzletek csillogtak a díszektől, s kirakatukból a fény halványsárga pászmában esett a macskakövek letaposott havára. Felismerhetetlenségig bebugyolált emberek siettek elvégezni legutolsó bevásárlásaikat, lábuk csúszkált a domború köveken.

Sok karácsonyt átéltem Skóciában, de azok második helyre szorultak az újévi ünneplés mögött, ott nem éreztem az elfojtott izgalomnak ezt a légkörét, amely már napokkal ezelőtt beköszöntött: az emberek jókívánságokat kiabáltak egymásnak s kis lámpák pislogtak a magányos domboldalakon, s a farmerfeleségek hízott libákat kopasztottak, halomban gyűlt a toll a lábuk körül. És két héten át a gyerekek karácsonyi dalokat énekeltek az utcán, s azután bekopogtak az ajtókon hatpennysekért. S ami a legszebb volt, múlt este a metodista kórus énekelt odakint, megtöltve az éjszakát gazdag, szívhez szóló harmóniákkal.

Mielőtt lefeküdtem volna, éppen mikor a harangok megkondultak, behúztam magam mögött a Skeldale House ajtaját, és visszamentem a piactérre. Most semmi sem mozdult a holdfényben simán, hidegen, üresen elterülő fehér téren, s volt valami dickensi levegője a házak és boltok gyűrűjének; akkoriban rakták őket egymás mellé, amikor még senki sem gondolt várostervezésre; magasak és alacsonyak, szélesek és keskenyek szorultak össze szeszélyesen a macskakövezés körül, hófödte tetejük cikcakkosan, egyenetlenül rajzolódott ki a fagyos égre.

Hazamenet ropogott lábam alatt a hó, a harangok kongtak, az éles levegő bizsergett orrlyukaimban, s a karácsony csodája és misztériuma nagy hullámával elborított. Békesség a földön a jóakaratú embereknek – a szavak olyan jelentőségteljessé váltak, mint soha eddig, s egyszerre apró részecskének láttam magamat a dolgok rendjében; először éreztem Darrowbyt, a farmereket, az állatokat s magamat meleg, kényelmes egésznek. Nem ittam, de szinte lebegtem fel a lépcsőkön a lakásunkba.

Helen már aludt, bebújtam a takaró alá melléje, még mindig kéjesen elmerülve karácsonyi eufóriámban. Holnap nem lesz sok munka, sokáig, talán kilencig heverészünk, aztán jön egy lusta nap, csodálatos szünet tevékeny életünkben. Elalvóban mintha ügyfeleim mosolygó arca vett volna körül, s nézett volna rám kitárulkozó jóindulattal, különös módon úgy véltem, édes és feledhetetlen éneket hallok, olyat, mint a metodista kórusé – Isten adjon nyugodalmat, víg urak.

De felharsant ez a másik hang, és nem akart elhallgatni. Biztosan az ébresztőóra. De hiába tapogattam az órát, a zaj folytatódott, s láttam, hogy hat óra van. Persze, a telefon szólt. Felemeltem a kagylót.

Egy fémes, éles és nagyon is éber hang hasított a fülembe:

– Az állatorvossal beszélek?

– Igen, itt Herriot – motyogtam.

– Itt Brown beszél, Willet Hillről. Egy tehenem tejlázat kapott. Jöjjön ki gyorsan.

– Rendben van, megyek.

– Siessen. – Aztán egy kattanás a vonal túlsó végén. Hátamra fordultam, és a mennyezetre meredtem. Szóval ez karácsony napja. Az a nap, amikor ki akartam lépni a világból egy pillanatra, és élvezni az ünnepek hangulatát. Nem számítottam rá, hogy ez a pofa ilyen brutálisan visszaránt a valóságba. Egy szó mentegetőzés, sajnálkozás, annyi se. Semmi „sajnálom, hogy felébresztettem” vagy bármi más, a „Kellemes ünnepek”-ről nem is beszélve. Egy kicsit erős volt.

Mr. Brown a sötét farmudvaron várt. Voltam már nála néhányszor, s amikor reflektoraim megvilágították, lenyűgözött a tökéletes testi erőnlét kisugárzása. Úgy negyvenéves, vörösesszőke ember volt, pofacsontja kiugrott éles vonású, sima bőrű arcából. Kockás sapkája alól vörös haj türemkedett elő, s arcát, nyakát, keze fejét halvány rőtes pihe borította. A puszta látásától kicsit még álmosabbnak éreztem magam.

Nem mondta, hogy jó reggelt, csak kurtán bólintott, aztán az istálló felé intett a fejével.

– Ott benn van –, csak ennyit mondott.

Némán figyelte, hogyan adom be az injekciót, és csak akkor szólalt meg, mikor zsebre vágtam az üres fiolákat.

– Gondolom, ma nem kell megfejnem.

– Nem – feleltem. – Jobb, ha tele van a tőgye.

– Szokásos etetés?

– Igen, ehet amit akar, ha kívánja. – Mr. Brown nagyon precíz ember volt, mindig minden részletet tudni akart.

Átvágtunk az udvaron. Hirtelen megállt és szembefordult velem. Lehetséges, hogy meghív egy csésze jó forró teára?

– Tudja – mondta, miközben bokáig hóban álltam, s a fagyos levegő csípte a fülemet –, mostanában volt egy-két ilyen esetem. Lehet, hogy a módszeremben van a hiba. Lehet, hogy túlontúl meghajtom a teheneimet?

– Ez nagyon is lehetséges. – Siettem a kocsihoz. Egy dolgot egészen bizonyosan nem voltam hajlandó e pillanatban megtenni: előadást tartani az állattenyésztésről.

Kezemet a kilincsre tettem, mikor Mr. Brown azt mondta:

– Ha vacsoráig nem lesz jobban, telefonálok. És még valami – ménkű nagy számlát küldtek ám maguk az elmúlt hónapban, hát mondja meg a főnökének, hogy ne eressze úgy neki a ceruzáját. – Azzal megfordult, és gyors léptekkel elindult a ház felé.

Ez aztán igazán kedves, gondoltam hazamenet. Se köszönöm, se isten vele, csak egy panasz és egy ígéret, hogy elrángat a sült libám mellől, ha szükséges. Hirtelen elöntött a harag. Nyavalyás farmerok! Van köztük néhány cudar alak. Mr. Brown úgy lehűtötte ünnepi érzéseimet, mintha nyakon öntött volna egy vödör vízzel.

Mire a Skeldale House lépcsőin kapaszkodtam felfelé, a sötétség didergő szürkébe váltott. Helen szembejött velem a folyosón, kezében tálca.

– Szegény Jim – mondta. – Van még egy sürgős munka. Siegfriednek is ki kellett mennie. De készítettem neked egy csésze kávét és zsírban sült kenyeret. Gyere be és ülj le – van még időd enni, mielőtt elindulnál.

Felsóhajtottam. Szóval ez is csak olyan nap lesz, mint a többi.

– Miről van szó, Helen? – kérdeztem kávémat kortyolgatva.

– Az öreg Mr. Kirby – felelte. – Nagyon aggasztja az anyakecskéje.

– Anyakecskéje?

– Igen, azt mondja, fulladozik.

– Fulladozik? Hogy a csudába fulladozhatna? – ordítottam.

– Én igazán nem tudom. És szeretném, ha nem kiabálnál velem, Jim. Nem én tehetek róla.

Egy pillanat alatt elöntött a szégyenkezés. Feldühödtem, s ezt most a feleségemen vezetem le. Megszokott viselkedés állatorvosoknál, hogy azt a szerencsétlen személyt hibáztatják, aki a kellemetlen üzenetet átadja, de nem vagyok büszke rá. Kinyújtottam a kezem, s Helen megfogta.

– Bocsáss meg – mondtam, és meghunyászkodva megittam a kávét. – Emberbarátságom szintje nagyon alacsonyra zuhant.

Mr. Kirby nyugalomba vonult farmer volt, de okosan, vett magának egy kis házat egy darabka földdel, amelyen elég jószágot tarthatott, hogy elfoglalja magát – egy tehenet, néhány disznót, és szeretett kecskéit. Mindig volt kecskéje, még akkoriban is, mikor fejősteheneket tartott; szerette a kecskéket.

A háza jó messze volt, egy völgységi faluban. Mr. Kirby elém jött a kapuig.

– Hát fiatalember – mondta –, igen sajnálom, hogy ilyen kora reggel háborgatom, méghozzá karácsonykor, de nem vót más választásom. Dorothy nagyon rosszul van.

Elvezetett egy kőfészerhez, amelyet ólsorrá alakítottak át. Az egyik ól drótja mögül nagy fehér Saanen-kecske kukucskált ki aggályosan. Figyeltem, s láttam, hogy nyel egyet, öklendezős köhögések törnek ki belőle, aztán remegve áll, s nyál csorog a szájából.

A farmer tágra nyílt szemmel fordult felém.

– Látja, ugye, ki köllött hívnom. Ha holnapig várok, odavan.

– Igaza van, Mr. Kirby – feleltem. – Nem várhatott. Valami van a torkában.

Bementünk az ólba, s az öreg nekiszorította a kecskét a falnak, én pedig megpróbáltam kinyitni a száját. Nem nagyon tetszett neki, s amikor szétfeszítettem az állkapcsát, megijesztett hangos, elnyújtott, szinte emberi kiáltásával. Nem volt nagy a szája, de az én kezem kicsi; mélyen bedugtam ujjamat a torkába, közben az éles hátsófog majszolgatott.

Volt ott bizony valami. Éppen csak elértem, de megfogni nem tudtam. Aztán az állat elkezdte dobálni a fejét, s ki kellett húznom a kezemet, amelyről csöpögött a nyál. Töprengve néztem Dorothyt.

Néhány pillanat múlva a farmerhez fordultam.

– Tudja, nem értem ezt a dolgot. Érzem, hogy van valami lenn a torkában, de valami puha – mint a szövet. Azt hittem, hogy egy gallydarab vagy valami éles tárgy akadt meg neki – a kecskék mindenfélét felszednek, mikor odakinn bóklásznak. De ha szövet, akkor mi a fene tartja ott? Miért nem nyelte le?

– Igen, kacifántos egy história. – Az öreg gyengéden végigsimogatta a kecske hátát. – Gon-dulja, hogy magától megszabadul tüle? Talán egyszercsak lecsúszik.

– Nem hiszem. Isten tudja hogy, de megakadt alaposan. Gyorsan ki kell szednem, mert kezd felfújódni. Nézze csak. – A kecske bal oldalára mutattam, amelyet kinyomott a püffedő bendő. Közben Dorothyra megint rájött a köhögési roham, és szinte széttépte.

Mr. Kirby néma könyörgéssel nézett rám, de abban a pillanatban nem tudtam, mit tehetnék. Aztán kinyitottam az ól ajtaját. – Elhozom a zseblámpámat a kocsiból. Talán látok valamit, ami magyarázatot ad.

Az öreg tartotta a lámpát, én meg újra szétfeszítettem a kecske száját, s megint hallottam a különös, gyermeki sírást. Mikor javában sírt, megpillantottam a nyelve alatt egy vékony, sötét szalagot.

– Most már látom, mi tartja vissza azt a valamit – kiáltottam. – Fennakadt valami madzagfélénél fogva a nyelvén. – Óvatosan bedugtam mutatóujjamat a szalag alá, és húzni kezdtem.

Nem madzag volt. Ahogy óvatosan húztam, nyúlni kezdett, mint a gumi. Aztán nem nyúlt tovább, s igazi ellenállást éreztem... bármi volt is a kecske torkában, megmozdult. Finoman, folyamatosan húztam, s a titokzatos akadék nagyon lassan felcsúszott a nyelv tetején, be a szájba, s amikor elérhetővé vált, elengedtem a gumit, megragadtam a lucskos masszát, és azt húztam. Mintha végeérhetetlen lett volna – vagy fél méteres csöpögő szövetkígyó –, de végül kihúztam az ól szalmájára.

Mr. Kirby megfogta, felemelte, s tanácstalanul kibontotta a masszát, aztán hirtelen felkiáltott.

– Szent Isten, hiszen ez a nyári gatyám!

– Micsodája?

– Nyári gatyám. Nem szeretem a hosszú gatyát, mikor melegszik az idő, oszt mindig átváltok ezekre a kicsi kurtákra. Az asszony most év vége előtt kiszórta a lim-lomot, és nem tudta, eztet kimossa-e vagy porrongynak használja. Végül osztán kimosta, és Dorothy biztosan lehúzta a szárítókötélrül. – Feltartotta a rongyos alsónadrágot, és bánatosan nézte. – Bizisten, látott ez szebb napokat is, de Dorothy aztán végképp elintézte.

Aztán hangtalanul rázkódni kezdett a teste, halk kuncogások törtek ki belőle, és végül bömbölve felnevetett. Ragályos nevetés volt, én is csatlakoztam hozzá. Jó hosszan nevetett, s amikor befejezte, elgyengülten támaszkodott a kerítésdrótnak.

– Szegény öreg gatyám – zihálta, aztán benyúlt és megpaskolta a kecske fejét. – De ha néked nincs bajod, öreglány, éngem nem érdekel.

– Ó, neki nem lesz baja. – Az állat bal oldalára mutattam. – Láthatja, hogy a hasa máris kezd lappadni. – Míg ezt mondtam, Dorothy kellemeset böffentett, és érdeklődéssel kezdett turkálni a szénakasban.

A farmer szeretettel nézte.

– Hát nem nagyszerű ezt látni? Máris van kedve enni. És ha a nyelve nem akad bele a gumiba, lenyelte vóna azt a vacakot, és belepusztult vóna.

– Tudja, nem hinném, hogy belepusztult volna – mondtam. – Hihetetlen, hogy a kérődzők mi mindent képesek cipelni a gyomrukban. Egyszer valamiért megoperáltam egy tehenet, és egy bicikligumit találtam benne. Úgy látszott, egyáltalán nem zavarja.

– Értem. – Mr. Kirby megdörzsölte az állát. – Szóval megeshetett vóna, hogy Dorothy évekig mászkál gyomrában a gatyámmal.

– Lehetséges. Sohasem jött volna rá, hova tűnt a gatya.

– Istenuccse így igaz – mondta Mr. Kirby, s egy pillanatig azt hittem, megint kuncogni kezd, de erőt vett magán és megfogta a karomat. – De nem is tudom, mért téblábultatom itt kinn a hidegen, fiatalember. Gyüjjön be, és egyen egy kis karácsonyi tortát.

A kis szobában odavezetett a legjobb székhez, a kandalló mellé, amelyben két nagy rönk lángolt és ropogott.

– Hozzál tortát Mr. Herriotnak, annyuk – kiáltotta a farmer, miközben a kamrában kajtatott. Épp akkor került elő egy üveg whiskyvel, mikor felesége bepördült egy vastag mázzal bevont, zászlókkal, szánkókkal, rénszarvasokkal díszített tortával.

Mr. Kirby kihúzta a dugót.

– Szerencsénk van, annyuk, hogy ilyen emberek kigyünnek nekünk segíteni karácsony reggelén.

– Úgy bizony. – Az öreg hölgy vastag tortaszeletet vágott, s tányérra tette, egy hatalmas cikk wensleydale-i sajt mellé.

Közben az ura töltött nekem. A yorkshire-iek műkedvelő whiskyzők, s volt valami elbűvölő gyakorlatlanság abban, ahogy Mr. Kirby beledöntötte a pohárba, mintha csak limonádé volna; színültig tölti, ha meg nem állítom.

Kezemben az itallal, térdemen a tortával néztem a farmert és feleségét: egyenes hátú konyhai székeken ültek velem szemben, és csendes jóindulattal figyeltek. Volt valami közös a két arcban – valami szépség. Ilyen arcokat csak vidéken talál az ember; mélyen ráncosakat, kicserzetteket, tiszta szeműeket, derűs nyugalmat sugárzókat.

Megemeltem a poharam.

– Boldog karácsonyi ünnepeket mindkettőjüknek.

Az öregek bólintottak, és mosolyogva mondták:

– Magának is, Mr. Herriot.

– Igen, és még egyszer köszönöm, fiatalember – mondta Mr. Kirby. – Igen hálásak vagyunk, hogy kigyütt és megmentette az öreg Dorothyt. Lehet, hogy elrontottuk a napját, de ha elveszítjük az öreglányt, akkor a magunk napját rontottuk vóna el, igaz, annyuk?

– Ne aggódjon, az én napomat nem rontották el – mondtam. – Sőt megint eszembe juttatták, hogy ma csakugyan karácsony napja van. – Körülnéztem a kis szobában, s az alacsony mennyezet gerendáiról lógó díszek között éreztem, hogy a tegnap esti hangulat lassan visszaáramlik belém, elönt a melegség, amelynek semmi köze a whiskyhez.

Beleharaptam a tortába s utánaküldtem egy szelet zamatos sajtot. Mikor Yorkshire-ba kerültem, megrémisztett ez a soha-nem-hallott párosítás, de idővel megokosodtam, és felfedeztem, hogy a keverék, ha bátran együtt rágjuk, nagyon finom; és különös módon arra is rájöttem, hogy ezt semmivel sem lehet olyan jól leöblíteni, mint egy korty finomítatlan whiskyvel.

– Nem zavarja a rádió, Mr. Herriot? – kérdezte Mrs. Kirby. – Karácsony reggel mindig bekapcsoljuk, hogy meghallgassuk a régi templomi énekeket, de ha akarja, lezárom.

– Nem, kérem, hagyja, nagyon szép. – Megfordultam és szemügyre vettem a régi rádió töredezett furnérlemezét, a díszes lombfűrészfaragást a kopott vászon felett; egyike lehetett a legkorábbi típusoknak s fémes hangja volt, de a templomi kórus éneke ettől mit sem vesztett édességéből – „Hallga, angyal hírnökök dalolnak” – elárasztotta a kis szobát, összevegyült a tuskók ropogásával és az öregek halk beszédével.

Megmutatták a fiuk képét, rendőr volt odaát Houltonban, s a lányukét, akit egy szomszédos farmer vett el. Idehozzák majd az unokákat karácsonyi ebédre, mint mindig, s Mrs. Kirby kinyitott egy dobozt és végigfuttatta ujját a karácsonyi pukkantyúk hosszú során. A kórus a „Hajdan Dávid király városá”-ba kezdett, én megittam a whiskymet, és alig-alig tiltakoztam, mikor a farmer újra megbillentette az üveget. A kis ablakon át egy magyalfa színes bogyóit láttam kivillanni hótakarójuk alól.

Nagy kár volt, hogy el kellett innen mennem; másodszor már elszomorodva ürítettem ki a poharamat, és szedtem össze a torta és máz utolsó morzsáit a tányéromról.

Mr. Kirby kijött velem, s a kapunál megállt és kezet nyújtott.

– Köszönöm fiam, igencsak hálás vagyok. És a legjobbakat kívánom.

A durva, száraz tenyér egy pillanatig az enyémhez dörzsölődött, aztán benn ültem a kocsiban, s beindítottam a motort. Az órámra néztem; még csak fél tízre járt, de már szikrázott a halványkék égből az első korai napsugár.

A falu után az út meredeken kapaszkodott fel, azután széles ívben kanyarodott a völgy peremén, s innen pillantotta meg az ember hirtelen, szinte a lába előtt a Yorki Síkság hatalmas területét. Itt mindig lassítottam, s mindig volt valami új látnivaló, de ma a földek, farmok és erdők hatalmas sakktáblája oly világosan rajzolódott ki, mint még soha. Talán azért, mert ünnep lévén, lenn nem füstölgött egyetlen gyárkémény sem, teherautók nem böfögtek ki gőzöket, a távolság pedig varázslatosan megrövidült a tiszta, fagyos levegőben, s én úgy éreztem, csak ki kellene nyúlnom, s megérinthetném az ismerős tereptárgyakat messze odalent.

Visszatekintettem a dombok hatalmas fehér hullámaira és türemkedéseire, ahogy egymáshoz szorulva hömpölyögtek a kék messziség felé; minden egyes hasadék rejtelmesen határozott körvonalú volt, s a legmagasabb csúcsok szikráztak, ahol a napfény érintette őket. Láttam a falut, végén Kirbyék házikóját. Itt megtaláltam a karácsonyt, a békességet, a jóakaratot, mindent.

A farmerek? Ők a föld sója.

21.

Marmaduke Skelton már jóval azelőtt, hogy útjaink keresztezték volna egymást, felkeltette az érdeklődésemet. Először is sose hittem volna, hogy bárkit is Marmaduke-nak hívhatnak, hacsak könyvekben nem, másodszor pedig kiváltképp ismert tagja volt a diploma nélküli állatgyógyászok nemes felekezetének.

Az 1948-as állatorvosi törvény előtt bárki, akinek kedve szottyant rá, belekontárkodhatott az állatbetegségek kezelésébe. Gyakorló állatorvos-hallgatókat teljesen törvényesen ki lehetett küldeni betegekhez, a laikus közönség egyes tagjai csak úgy mellékesen állatorvoskodtak, mások főfoglalkozásként. Ez utóbbiakat rendszerint „sarlatán”-nak nevezték.

A lenéző elnevezés gyakran igazságtalan volt, mert bár némelyek veszedelmei voltak az állatállománynak, mások odaadóan, felelősséggel és emberségesen végezték munkájukat, s a törvény megjelenése után a szakma kebelébe fogadta őket, mint gyakorló állatorvosokat.

De annak előtte mindenféle rendű és rangú ember akadt közöttük. Legjobban Arthur Lum-leyt ismertem, egy kedves volt vízvezetékszerelőt, akinek viruló kisállat-praxisa volt Brawtonban, Mr. Angus Griernek, a Királyi Állatorvosi Egyesület tagjának nagy bosszúságára. Arthur egy kis furgonnal járt. Mindig fehér köpenyt viselt, nagyon professzori és rátermett benyomást keltett, s a furgon oldalán félméteres betűkkel ott állt a felirat, amelyért diplomás embert súlyosan megrótt volna a Királyi Egyesület: „Arthur Lumley E. E. T., Eb és Macska Specialista”. A nagyközönség azáltal különböztette meg ezeket az embereket a diplomás állatorvostól, hogy nem álltak betűk a nevük után, s én meglepőnek találtam, hogy Arturnak tudományos rangja van. Az E. E. T. fokozat azonban ismeretlen volt előttem, s Arthur mikor rákérdeztem, kitérő választ adott. Később azonban megtudtam, mit jelent: az Ebtenyésztő Egyesület Tagja.

Marmaduke Skelton merőben más fajta volt. Elég sokáig dolgoztam a scarburni körzetben, hogy megismerjem a helyi történelem egy részét, s ebből az derült ki, hogy amikor Mr. és Mrs. Skelton családot alapított az 1900-as évek elején, úgy vélték, hogy leszármazottaik nagy dolgokra hivatottak; négy fiuknak a Marmaduke, Sebastian, Cornelius és, bármily hihetetlen, az Alonzo nevet választották. A két középső fiú az Expressz Tejtermék teherautóit vezette, Alonzo kisfarmer lett; élénken emlékezetemben él a döbbent meglepetés, mikor a tuberculinvizsgálathoz szükséges űrlapokat töltöttem ki, s megkérdeztem, mi a keresztneve. Az egzotikus név nyers yorkshire-i tájszólásban oly valószerűtlen volt, hogy azt hittem, ugrat. Már-már tettem egy könnyed megjegyzést, de valami a tekintetében arra ösztönzött, hogy ne firtassam a dolgot.

Marmaduke, vagy ahogy általánosan nevezték, Duke volt a család legszínesebb egyénisége. Sokat hallottam róla a scarburni farmokon; „igen jókezű” volt borjazásnál, csikózásnál, bárányzás-nál és „értett annyit, mint egy lódoktor” az állatbetegségek diagnózisához és kezeléséhez. Azonfelül tapasztalt herélő, farokkurtító és böllér volt. Jól megélt a mesterségéből, s Ewan Ross személyében jobb szakmai ellenfelet nem is kívánhatott volna: egy állatorvost, aki csak akkor dolgozott, amikor kedve szottyant, és csak akkor vette magának a fáradságot, hogy kimenjen a beteghez, ha olyan hangulatban volt. Bármennyire kedvelték, sőt sok esetben imádták Ewant, gyakran kénytelenek voltak Duke szolgálatait igénybe venni. Ewan az ötvenes éveiben járt, és nem tudott megbirkózni a scarburni praxis egyre növekvő mennyiségű szűrővizsgálataival. Nemegyszer kisegítettem, s ilyenformán elég sokszor találkoztam Ewannal és feleségével, Ginnyvel.

Ha Duke tevékenységét a páciensei kezelésére korlátozza, nem hinném, hogy Ewannak akárcsak eszébe is jutott volna; de Skelton szerette farmbeli vizitjeit azzal fűszerezni, hogy gúnyolódott az öreg skót állatorvoson, aki sose ért sokat, és most már abból a kevésből is kiöregszik. Talán ez sem bántotta igazán Ewant, de ha vetélytársának nevét említették, a szája kicsit megkeményedett, és kék szemében tűnődő kifejezés jelent meg.

És Duke nem volt szeretetre méltó. Az ember különböző történeteket hallott vad verekedéseiről, meg arról, hogy ütötte-verte feleségét és gyerekeit, ha rájött a bolondóra. Mikor először láttam a scarburni piactéren parádézni, a külsejét sem találtam megnyerőnek; fekete bikaforma ember volt, bozontos Heathcliff, vad, szúrós tekintetű, s a nyakára kötött élénkpiros kendő hetvenkedő hajlamról árulkodott.

De ama bizonyos délután nem gondoltam Duke Skeltonra; mi több, nemigen gondoltam semmire, ahogy ott elnyúltam a karosszékben Rossék kandallója mellett. Nemrég végeztem egy igazi Ginny-féle ebéddel; valamivel, ami az igénytelen halaspite nevet hordozta, de valójában varázslatos keverék volt, amelyben a szerény heringet elképzelhetetlen magasságokba emelte a hozzáadott krumpli, paradicsom, tojás, makaróni s egyéb, csak Ginny által ismert dolgok. Utána jött az almarakottas, s a tűz mellett álló karosszék, ahol a lángok melege az arcomba csapott.

Álmos gondolatok töltöttek el; hogy ez a ház és lakói mágnesként vonzanak; hogyha Ewannak nagy, sikeres praxisa volna, akkor csörögne a telefon, s ő ebédje utolsó falatjánál már bújna a kabátjába. És egy érdemtelen gondolat, mikor kinéztem az ablakon át a fehér kertre és a hófödte fákra: ha nem sietek vissza Darrowbyba, Siegfried dupla munkát végez, és elintéz mindent, mire hazaérek.

Farmokon küszködő főnököm bebugyolált alakjának megnyugtató képével játszadozva néztem, hogy Ginny egy csésze kávét tesz a férje könyökéhez. Ewan felmosolygott felesége arcába, és éppen akkor megszólalt a telefon.

Mint a legtöbb állatorvos, én is csengőérzékeny vagyok, tehát felugrottam, Ewan azonban nem. Nyugodtan szürcsölgette a kávéját, miközben Ginny felvette a kagylót, s meg sem rezdült az arca, mikor a felesége odajött hozzá és azt mondta:

– Tommy Thwaite. Egyik tehene kilökte a méhét.

Ilyen rettegett hírtől én már rohangásztam volna körbe a szobában, Ewan azonban jót húzott a kávéjából, mielőtt válaszolt volna.

– Köszönöm, drágám. Kérlek, mondd meg neki, hogy rövidesen megnézem.

Hozzám fordult s mesélni kezdte, milyen mulatságos dolog történt vele aznap reggel, s amikor a végére ért, kitört belőle sajátos nevetése – amelynek semmi más jele nem mutatkozott, csak az, hogy a válla remegett és szeme kicsit kidülledt. Aztán elnyúlt a székében, s folytatta kényelmes kávézását.

Bár nem az én betegemről volt szó, viszketett a lábam. A méhelőesés nemcsak sürgős eset, hanem olyan kemény testi munkával kecsegtet, hogy én mindig igyekeztem minél gyorsabban túlesni rajta. Némelyik eset rosszabb volt a többinél, és én mihamarább tudni akartam, mi vár rám.

Ewan azonban teljesen közömbösnek látszott. Mi több, lehunyta a szemét, s egy pillanatig arra gondoltam, hogy lakoma utáni szunyókálásra készülődik. De csak a beletörődés gesztusa volt: tudomásul vette, hogy tönkretették délutáni pihenését, egyet nyújtózott és felállt.

– Velem jössz, Jim? – kérdezte a maga halk hangján. Egy pillanatig haboztam, aztán kérges-szívűen átengedve Siegfriedet sorsának, lelkesen bólintottam és követtem Ewant a konyhába.

Leült, és felhúzta a vastag gyapjú jégzoknit, amelyet Ginny a tűzhely mellett melengetett, felvette a gumicsizmáját, rövid kabátját, sárga kesztyűjét és kockás sapkáját. ahogy végigment a kerti hóban ásott keskeny csapáson, nagyon fiatalosnak és joviálisnak látszott.

Nem ment be a rendelőjébe, s én azon tűnődtem, milyen műszereket akar használni, közben pedig eszembe jutottak Siegfried szavai: „Ewan mindent a maga módján csinál.”

A farmon elénk baktatott Mr. Thwaite. Érthetően izgatott volt, de valami más is nyugtalaníthatta: idegesen dörzsölgette a kezét, félszegen kuncogott, mialatt kollégám kinyitotta a kocsi csomagtartóját.

– Mr. Ross – bökte ki végül –, nem szeretném, ha fölizgúna, de meg köll valamit mondanom. – Pillanatnyi szünetet tartott. – Duke Skelton itt van a tehenemnél.

Ewannak egy arcvonása sem rezdült.

– Rendben. Akkor rám nincs szükség. – Lecsukta a csomagtartót, kinyitotta a kocsi ajtaját és beült.

– Hé, hé, nem azt akartam, hogy elmenjen. – Mr. Thwaite körülfutotta a kocsit, és az ablaküvegen kiabált be. – Duke éppeg itt vót a faluban, és aszonta, segít nekem.

– Nagyon jó – mondta Ewan, lecsavarva az ablakot. – Én egyáltalán nem bánom. Biztosra veszem, hogy jól elvégzi a munkáját.

A farmer keserves képet vágott.

– De hát nem érti? Itt van már másfél órája, és nem jutott sehova. Semmi hasznát nem venni, közbe meg összefrancolta az egészet. Szeretném, ha maga csinálná tovább, Mr. Ross.

– Sajnálom, de nem lehet – higgadtan nézett a farmerre. – Nem avatkozhatom be. Tudja, hogy van ez, Tommy. Ő kezdte el a munkát – hagynom kell, hogy ő fejezze be. – Beindította a kocsit.

– Nem, nem, ne menjen! – kiáltotta Mr. Thwaite, és kezével verte a kocsi tetejét. – Mondom, hogy Duke megbukott. Ha maga mostan elmegy, nékem elpusztul az egyik legjobb tehenem. Segítenie kell, Mr. Ross! – Közelállt ahhoz, hogy sírva fakadjon.

A motor berregett, kollégám elgondolkodva nézte a farmert. Aztán előrehajolt, és elzárta a gyújtást.

– Rendben van, mondok valamit – bemegyek, és meglátjuk, mit szól hozzá Duke. Ha azt akarja, hogy segítsek, segítek.

Követtem az istállóba. Az ajtón belépve megálltunk, s Duke Skelton felnézett munkájából. Lehajtott fejjel állt, egyik kezét egy tehén hatalmas farára tette, szája kitátva, hatalmas hordómell-kasa zihált. Vállának és bordáinak sűrű szőrzete összetapadt a tehén hátulja mögött lógó, hatalmas, kifordult méhből folyó vértől. Vér és szenny csíkozta az arcát, borította el a karját, s ahogy ránk meredt bozontos szemöldöke alól, olyan volt, mint egy dzsungelbeli lény.

– Nos, Mr. Skelton – dörmögte csevegő hangon Ewan –, hogy halad a munka?

Duke gyors, rosszindulatú pillantást vetett rá.

– Megy az rendjén. -A szavak mélyről dübörögtek elő tátott száján át.

Mr. Twhaite előrelépett, és behízelgően mosolygott:

– Hadd el, Duke, megtettél mindent, ami tüled tellett. Assziszem most mán hagyhod kéne, hogy Mr. Ross segítsen.

– Nem én. – A nagydarab ember állkapcsa hirtelen előreugrott. – Ha segítség köll, nem őtet kérem meg. – Elfordult, és megfogta a méhet. Karjában tartva vad eltökéltséggel kezdte tolni.

Mr. Thwaite kétségbeesett arckifejezéssel fordult felénk, és már-már panaszra nyitotta a száját, de Ewan felemelt kézzel elhallgattatta, aztán egy fejőszéket hozott a sarokból, és kényelmesen a falnak támaszkodva leült. Szép lassan elővette a dohányzacskóját, és fél kézzel cigarettát kezdett sodorni; megnyálazta a papírt, megcsavarta a cigaretta végét, gyufával meggyújtotta, és kifejezéstelen tekintettel nézett a tőle pár lépésre izzadó, küszködő alakra.

Duke-nak sikerült a méhet úgy feléig visszatolnia. Nyögve és lihegve, szétvetett lábbal, centiméterenként nyomta be a vértolulásos tömeget a vulvába, míg végül már csak egy utolsó lökésrevalót tartott a karjaiban; s ahogy ott állt, hogy kifújja magát, vállának és karjának hatalmas izmai megfeszültek, megdöbbentően érzékeltetve roppant erejét. De nem volt olyan erős, mint a tehén. Senki emberfia nem lehet olyan erős, mint egy tehén, s akkora tehenet, mint ez, nem sokat láttam, a háta olyan széles volt, mint az asztallap, fartövén zsírpárnák dudorodtak.

Voltam már ilyen helyzetben, s tudtam, mi következik. Nem kellett soká várnom. Duke mély, sípoló lélegzetet vett, és támadásba indult: kétségbeesetten emelt, vállával és karjával tolt, s egy-két pillanatig úgy látszott, győzni fog, mert a tömeg egyenletesen csúszott be. Aztán a tehén csak úgy könnyedén összehúzta az izmát, s az egész megint kibuggyant, végül ott lógott, az állat csánkjait verdesve.

Duke nekiroskadt a tehén medencecsontjának, olyan tartásban, mint mikor bejöttünk, s én szánalmat éreztem iránta. Nem találtam rokonszenvesnek, de együtt éreztem vele. Akár én is ott állhatnék; zakóm és ingem ott lógna a szögön, erőm egyre apadna, izzadságom vérrel keveredne. Ember azt véghez nem viheti, amit ő próbált véghez vinni. Epidurális gerinccsatornában alkalmazott érzéstelenítéssel, amely megszünteti az izomfeszítést, vissza tudja az ember nyomni a méhet, vagy egy gerendához erősített csigasorral fel lehet húzatni az állatot; de egyálltó helyben, minden nélkül, ahogy ez az ember próbálta, nem lehet megcsinálni.

Meglepett, hogy Duke erre nem jött rá a nagy tapasztalatával; de nyilván még most sem ébredt rá, mert nekikészülődött, hogy megint megpróbálja. Ezúttal még tovább jutott – néhány centivel beljebb, mielőtt a tehén megint kilökte volna. Mintha valami játékos hajlam lett volna az állatban, mert szinte előre megfontoltan ámította áldozatát, s lökését a legeslegutolsó pillanatra időzítette. Ettől eltekintve mintha untatta volna az egész; valójában, alkalmasint, Ewan kivételével, ő volt a legnyugodtabb közülünk.

Duke újra megpróbálta. Miközben fáradtan lehajolt és felemelte a véres szervet, azon tűnődtem, hányszor tette már ezt, mióta vagy két órával ezelőtt idejött. Kemény legény volt, az kétségtelen. De közeledett a vég. Mozgásában valami eszeveszett sietség mutatkozott, mintha maga is tudná, hogy ez az utolsó dobása, s amikor újfent közeledett céljához, nyögése gyötrelmes nyöszörgésbe csapott át, csaknem sírós hangba, mintha esdekelne a rebellis masszának, könyörögne, hogy tűnjön el odabent, és maradjon is ott most az egyszer.

S amikor bekövetkezett az elkerülhetetlen, és szegény zihálva és remegve megint végignézett reményeinek romjain, úgy éreztem, valakinek tennie kell valamit.

Mr. Thwaite volt az a valaki.

– Hagyd abba, Duke – mondta. – Gyere, az isten szerelmire a házba, és hozd rendbe magad. Az asszony ad egy kis vacsorát, s amíg eszöl, Mr. Ross majd megpróbálja.

A karját erőtlenül lógató, ziháló mellkasú, nagydarab ember egy pillanatig a farmerre meredt, aztán hirtelen elfordult és lerántotta ruháit a szögről.

– Jó van – mondta, s lassan elindult az ajtó felé. Megállt Ewan előtt, de nem nézett rá. – De egyet mondok, Thwaite gazda. Ha én nem tuttam visszarakni aztat a méhet, ez az öreg még úgyse tuggya.

Ewan szívott egyet a cigarettáján, és közömbösen nézett fel rá. Nem követte a szemével, amikor elhagyta az istállót, megint nekidőlt a falnak, vékony füstpamacsot fújt ki, és nézte, hogyan száll fel s tűnik el a tető árnyékai között.

Mr. Thwaite hamarosan visszatért.

– Hát Mr. Ross – mondta kissé zihálva –, bocsásson meg, hogy várnia köllött, de mostan nekikezdhetünk. Gondulom, friss melegvíz köll, de van még valami más kívánsága?

Ewan leejtette cigarettáját a kockövekre, és elgyúrta talpával.

– Igen, hozzon egy fél kiló cukrot.

– Mit?

– Egy fél kiló cukrot.

– Egy fél kiló... igen, igen... hozom.

Egy pillanat alatt visszatért egy felbontatlan papírzacskóval. Ewan felszakította ujjával a tetejét, odament a tehénhez, és végigszórta a méhet cukorral. Aztán újból Mr. Thwaite-hez fordult.

– Kéne egy böllérszék is. Gondolom, van a háznál.

– Ó, igen, van, de mi a nyavalya...

Ewan szelíden rápislantott.

– Akkor hozza ide. Ideje, hogy ezzel a munkával végezzünk.

Mikor a farmer merev lábbal elügetett, odamentem kollégámhoz.

– Mi történik itt, Ewan? Mi a fenének szórod szét azt a cukrot?

– Hát kivonja a vérsavót a méhből. Nincs jobb, ha ennyire bevérzett.

– Igazán? – Hitetlenkedve néztem a megduzzadt szervre. – Nem adsz neki epiduralis... és pituitrin... és calcium injekciót?

– Ó nem – mondta Ewan a maga álmos mosolyával. – Én sose foglalkozom ilyesmivel.

Nem volt időm megkérdezni, mit akar a böllérszékkel, mert akkorra már beügetett Mr. Thwaite, hóna alatt hozván egyet.

Akkoriban legtöbb farmon volt ilyesmi. Gyakran állványnak nevezték, és disznóöléskor az oldalszalonnákat fektették rá. Ez itt tipikus példány volt – olyan, mint egy négy rövid lábon álló, homorú, rácsos lapú, hosszú, alacsony asztal. Ewan megfogta, és gondosan a tehén alá tolta, éppen a tőgye elé, én meg összehúzott szemmel bámultam. Kezdtem nem érteni a dolgot.

Ewan aztán kényelmesen kiment a kocsijához, és behozott egy darab kötelet, meg két, közönséges csomagolópapírba burkolt tárgyat. Átdobta a kötelet a válaszfalon, gumi elletőköpenyt vett fel, s bontogatni kezdte a csomagjait: ismét tanúja lehettem hát annak, hogyan állítja fel Ewan a standját.

Az első csomagból elővett valamit, ami söröstálcának látszott, de úgy döntöttem, hogy nem lehet az; de amikor azt mondta „Fogd meg egy percre, Jim”, és elolvastam a pingált arany szalagot: „John Smith-féle Világos Sör”, meg kellett változtatnom a véleményemet. Söröstálca volt bizony.

Leszedegette a papírt a másik tárgyról is, és kissé megszédültem, mikor egy üres whiskyspalackot halászott elő, s rátette a söröstálcára. Különös terhemmel úgy éreztem magam, mint bűvészmutatványnál a segítő, s cseppet sem lepődtem volna meg, ha kollégám mindjárt elővarázsol egy élő nyulat.

De csak a whiskysüveget töltötte meg tiszta meleg vízzel a vödörből.

Ezután ráhurkolta a kötelet a tehén szarvára, párszor körültekerte a testén, aztán hátradőlt, s húzta. A nagy állat ellenállás nélkül szelíden rároskadt a böllérszékre, s ott feküdt, hátsó felével magasan a levegőbe emelkedve.

– Most már jó, kezdhetjük – dörmögte Ewan, s amikor ledobtam a zakómat és kezdtem lerángatni a nyakkendőmet, meglepődve felém fordult.

– Hé, hé, mi a csudát csinálsz?

– Segíteni akarok neked, természetesen.

A szája egyik szöglete felfele rándult.

– Ez nagyon kedves tőled, Jim, de nem kell nekivetkőzni. Egy perc az egész. Csak azt kérem, hogy te meg Mr. Thwaite tartsátok azt a vacakot egyenesen.

Finoman felemelte a szervet, amely feltüzelt képzeletem tanúsága szerint láthatóan összehúzódott, mióta beszórta cukorral, rátette a söröstálcára, s a tálca két végét a farmer meg az én kezembe nyomta.

Aztán visszatolta a méhet.

Szó szerint csak egy percbe vagy nem sokkal többe tellett. Erőfeszítés nélkül, anélkül, hogy megizzadt volna, vagy látható nyomást gyakorolt volna, visszarakta a nagy masszát oda, ahová való volt, közben pedig a tehén, amely nem tudott erőt kifejteni vagy bármi mást csinálni, képén aggodalmas kifejezéssel csak feküdt ott. Ewan aztán fogta a whiskys üveget, óvatosan bedugta a hüvelybe, teljes karnyújtásnyira, s élénken mozgatni kezdte a vállát.

– Mi a fenét csinálsz most? – suttogtam zaklatottan a fülébe, a söröstálca felém eső végét tartva.

– Megforgatom mindegyik nyúlványt, hogy a helyére kerüljön, s egy kis melegvizet öntök az üvegből a nyúlványok végére, hogy tökéletesen beilleszkedjenek.

– Ó, értem. – Néztem, ahogy kihúzza az üveget, meg leszappanozza a karját a vödörben, s kezdi levetni a köpenyét.

– Nem varrod be? – böktem ki.

Ewan a fejét rázta. – Nem, Jim. Ha az ember rendesen visszarakja, soha többé nem jön ki.

A kezét törölte, mikor az istállóajtó kinyílt, s becsoszogott Duke Skelton. Megmosdott, felöltözött, nyakára kötötte a vörös kendőt, s lángoló szemmel meredt a tehénre, amely kitakarítva és nyugodalmasan éppen olyan volt most, mint a többi tehén a sorban. Ajka megmozdult egypárszor, mielőtt megtalálta volna a hangját.

– Na igen, van akinek megy ez – horkantotta. – Azokkal a kurva kacifántos inékciókkal meg műszerekkel. Úgy könnyű ám! – Aztán megpördült és eltűnt.

Hallottam, hogy nehéz bakancsa csattog az udvaron, s eszembe jutott, mennyire ide nem illőek a szavai. Hogy volna kacifántos egy böllérszék, egy fél kiló cukor, egy whiskys üveg meg egy söröstálca?

22.

– Macskákra dolgozom.

Így mutatkozott be első vizitemnél Mrs. Bond, miközben határozottan megszorította a kezemet és dacosan előreszegte az állát, mint aki kihívóan azt kérdi, na ehhez mit szólok. Nagydarab, kiálló pofacsontú asszony volt, tekintélyt parancsoló, s minthogy amúgy sem akartam vitatkozni vele, komolyan bólintottam, hogy mindent értek és helyeslek, s hagytam magam bevezetni a házba.

Ott mindjárt láttam, miről van szó. A nagy lakókonyhát teljesen elfoglalták a macskák. Macskák ültek a díványokon, a székeken, elözönlötték a padlót, macskák ültek sorban az ablakpárkányon, s mindennek a legeslegközepén az apró, sápadt, vékony bajszú Mr. Bond ingujjban újságot olvasott.

E jelenet az elkövetkezendőkben megszokottá vált. A macskák egy része nyilvánvalóan nem volt kiherélve, mert a levegőben szinte vibrált az ismerős szag – vad csípősség, amely még a tűzhelyen hatalmas lábasokban fővő, meghatározhatatlan macskaeledel émelyítő páráit is elnyomta. És Mr. Bond mindig ott ült, mindig ingujjban, s mindig újságot olvasott: magányos kis sziget a macskák tengerében.

Persze hallottam már Bondékról. Londoniak voltak, s valamilyen homályos ok miatt nyugdíjasként Észak-Yorkshire-ban telepedtek le. Az emberek azt mesélték, hogy „van valamicskéjük”, s ők megvettek egy régi házat Darrowby külterületén, s ott maguknak éltek – és a macskáknak. Hallottam, hogy Mrs. Bond gyűjti a kóbor macskákat, eteti, s ha akarja, befogadja őket, ez előre is rokonszenvet ébresztett bennem, mert tapasztalatom szerint a macskák szerencsétlen felekezetét minden lehetséges módon büntetlenül kínozzák és elhanyagolják. A macskákat agyonlövik, megdobálják, éheztetik, rájuk uszítják a kutyát, csak úgy tréfából. Jó volt látni, hogy valaki a pártjukra áll.

Betegem első vizitemkor még csak nagyobbacska kölyök volt, rémülten a sarokban lapító fekete-fehér paca.

– Ez külső macska – zengte Mrs. Bond.

– Külső macska?

– Igen. Amiket itt lát, azok belső macskák. A többiek igazán vadak, nem hajlandók belépni a házba. Persze azért etetem őket, de ide be csak akkor jönnek, ha betegek.

– Értem.

– Borzasztó nehéz volt megfogni. Aggódom a szeme miatt – mintha bőr nőne rá. Remélem, meg tudja gyógyítani. A neve egyébként Alfred.

– Alfred? Ó, igen, értem. – Óvatosan közeledtem a kamaszkorú kisállat felé, s hadonászó karmok és sorozatokat köpködő tátott száj fogadott. A macska beszorult a sarokba, különben a fény sebességével eliszkolt volna.

A vizsgálat nem ígérkezett könnyűnek. Mrs. Bondhoz fordultam.

– Kaphatnék valamilyen lepedőt? Egy régi vasalólepedő nagyon jó lesz. Bele kell csavarnom.

– Belecsavarni? – Mrs. Bond nagyon kétkedő képet vágott, de eltűnt a szobában, és egy szakadozott vászonlepedővel tért vissza, amely éppen megfelelőnek látszott.

Leszedtem az asztalról a macskatálak elképesztően változatos gyűjteményét, a macskakönyveket, macskagyógyszereket, kiterítettem a lepedőt, s újfent megközelítettem betegemet. Ilyen helyzetben nem lehet sietni, s vagy ötpercnyi hízelgésbe és „cic-cic”-ezésbe került, míg a kezemmel fokozatosan megközelítettem. Mikor már annyira jutottam, hogy megsimogathattam a pofáját, egy gyors mozdulattal elkaptam a nyaka bőrét, és a nekikeseredetten tiltakozó, mindenfelé csapkodó Alfredot odavittem az asztalra. Még mindig fogva a nyakát, leraktam a lepedőre, és megkezdtem a begöngyölés műveletét.

Gyakran meg kell ezt tenni duhajabb macskákkal, s ne vegyék dicsekvésnek, ha azt mondom: meglehetősen értek hozzá. A cél az, hogy az ember egy formás, szoros tekercset csináljon, s abból csak a macska szóban forgó testrésze álljon ki: a sérült mancs, talán a farok, ebben az esetben persze a fej. Azt hiszem, Mrs. Bond rendületlen hite bennem akkor fogant meg, mikor látta, milyen gyorsan begöngyölöm a macskát, míg más sem látszott belőle, csak a megmozdíthatatlan vászongubóból kiálló, kis fehér-fekete fej. Most már szembenéztünk egymással, ő meg én, mondhatni összeért a képünk, s Alfred semmit sem tehetett ellene.

Mint mondom, meglehetősen büszke vagyok erre a kis mutatványomra, s még manapság is megesik, hogy egyik-másik állatorvos kollégám megjegyzi: „Az öreg Herriot tudománya ugyan sok mindenben mérsékelt, de a mindenit, macskát bugyolálni, azt tud.”

Kiderült, hogy nem nő bőr Alfred szemére. Sohase nőtt.

– Megbénult a harmadik szemhéja, Mrs. Bond. Az állatok szemén van egy hártya, amely keresztülvillan a szemen, hogy védje. Nála nem húzódott vissza, valószínűleg azért, mert rossz állapotban van – macskainfluenzája lehetett vagy valami más, ami legyengítette. Adok neki vitamininjekciót, és hagyok itt porokat, azokat tegye az ételébe, ha sikerül itt benn tartania néhány napig. Azt hiszem, egy-két hét alatt rendbe jön.

Az injekció nem okozott gondot, noha Alfred dühöngött, de tehetetlen volt a lepedőben, így ért véget első vizitem Mrs. Bondnál.

Még sok követte. A hölgy és én azonnal összebarátkoztunk, s ezt még jobban megszilárdította, hogy hajlandó voltam időt szentelni válogatott védenceinek: hasmánt kúsztam farakások alatt a sufnikban, hogy elérjem a külső macskákat, lecsábítottam őket a fáról, örökösen cserkeltem rájuk a bokrok között. De mindez számomra nagyon is megérte, többféle szempontból.

Példának okáért: Mrs. Bond roppant változatos neveket adott a macskáinak. Híven londoni származásához, sok kandúrt az akkori idők nagy Arsenal csapatáról nevezte el. Volt köztük Eddie Hapgood, Cliff Bastin, Ted Drake, Wilf Copping, de egy ízben azért melléfogott, mert Alex James-nek évente háromszor megbízhatóan és rendszeresen kölykei születtek.

Aztán ahogyan hazahívta őket. Először egy csendes nyári estén voltam ennek tanúja. A két macska, amelyet meg akart vizsgáltatni velem, valahol kinn járt a kertben, s én elkísértem őt a hátsó ajtóig, ahol megállt, keresztbe fonta karját a keblén, lehunyta a szemét, és mézédes kontra alt hangot bocsátott ki.

– Bates, Bates, Bates, Ba-hates. – Zengő monotóniával énekelte a szavakat, csak a Ba-hatesnek adott gyönyörűségteljes kis hajlítást. Aztán újra teleszívta terebélyes mellkasát, mint egy operai primadonna, és megint jött a hang, a legnagyobb érzéssel.

– Bates, Bates, Bates, Ba-hates.

A kiáltás hatott, mert Bates, a macska, ügetve jött elő a babérbokrok mögül. Hiányzott még a másik beteg, s én érdeklődéssel figyeltem Mrs. Bondot.

Ugyanazt a testtartást vette fel, mély lélegzetet vett, becsukta a szemét, arcvonásait édes félmosolyba rendezte el, és megint rákezdte.

– Hétszer-három, Hétszer-három, Hétszer-há-árom. – Ugyanarra a dallamra ment, mint a Bates, a végén ugyanazzal a dallamos emelkedéssel és ereszkedéssel. Ezúttal azonban nem kapott hamar választ, s újra és újra végig kellett csinálnia a mutatványt. Ahogy a hangok ott lebegtek a csendes esti levegőben, a hatás megdöbbentően olyan volt, mintha a müezzin hívná az igazhitűeket imára.

Végül sikerrel járt a kísérlet, és egy kövér cirmos lopakodott bocsánatkérően a fal mentén a házba.

– Bocsánat, Mrs. Bond – mondtam a lehető legkönnyedébben –, nem értettem világosan ennek az utolsó macskának a nevét.

– Ó, Hétszer-három? – Visszamerengve elmosolyodott. – Igen, aranyos állat. Tudja, egymás után hétszer három kölyke volt, ezért úgy véltem, ez igen jó név neki, nem gondolja?

– De igen, hogyne. Remek név, remek.

Az is melegebbé tette érzéseimet Mrs. Bond iránt, hogy annyira aggódott a biztonságomért. Azért becsültem ezt nagyra, mert ritka jelenség állattulajdonosoknál. Eszembe jut az a tréner, aki, miután egyik versenylova engem szabályosan kirúgott a boxból, aggodalmasan megvizsgálta az állatot, hogy nem sértette-e fel a lábát; a kis öregasszony, aki eltörpült a vicsorgó németjuhász mellett, amint azt mondja: „Ugye, jól bánik szegénnyel? Remélem nem fog neki fájdalmat okozni – olyan ideges”; a farmer, aki egy nehéz elletés után, amely alighanem két évet elvett az életemből, azt dörmögi mogorván: „No maga alaposan kimerítette ezt a tehenet, fiatalember.”

Mrs. Bond más volt. Az ajtóban szokott várni egy hatalmas pár védőkesztyűvel, hogy megvédje kezemet a karmolásoktól, és kimondhatatlan megkönnyebbülést jelentett az az érzés, hogy valaki törődik velem. Része lett életem rendjének, hogy végigmegyek a kerti ösvényen a számtalan osonó, vadszemű kis lény, a külső macskák között, ünnepélyesen átveszem a kesztyűt az ajtónál, belépünk a konyha sűrű légkörébe, ahol a kis Mr. Bond és az újságja éppencsak kilátszik a belső macskák kavargó, szőrmés teste közül. Sohasem tudtam meg biztosan Mr. Bond véleményét a macskákról – ha meggondolom, szinte meg se szólalt soha –, de az volt a benyomásom, neki mindegy, ha van macska, ha nincs macska.

A védőkesztyű nagyon sokat segített, s néha egyenesen istenáldásának bizonyult. Például Boris esetében. Boris hatalmas, kékesfekete tagja volt a kinti macskák rendjének, hamisítatlan fekete bestia. Mindig azt a meggyőződést tápláltam magamban, hogy állatkertből szökött meg; sose láttam még ilyen sima, hullámzó izmú, vadságra ily szenvedéllyel hajlamos házimacskát. Biztosra vettem, hogy Borisban van egy kis pumavér is.

Szomorú nap virradt a macskakolóniára, mikor Boris felbukkant. Nekem mindig nehezemre esett nem szeretni egy állatot; ha valamelyik valami kárt akar tenni bennünk, akkor többnyire a félelem hajtja, de Boris más volt; rosszindulatú krakéler, s megérkezése után vizitjeim sűrűbbé váltak, mert szokása volt, hogy rendszeresen összeverte kollégáit. Folyton tépett füleket varrtam, összemart lábakat kötöztem.

Elég korán összemértük az erőnket. Mrs. Bond megkért, hogy adjak Borisnak féreghajtót, s én készen tartottam a kicsi tablettát a csipesszel. Nem is tudom, hogyan sikerült Borist megfognom, odalöktem az asztalra, és villámgyorsan előadtam göngyölési számomat: Borist jó vastagon bepólyáztam az erős anyagba. Néhány másodpercig úgy véltem, hatalmamban van, csak nézett fel rám, gyűlölettel teli, nagy, fényes szemével. De amikor benyomtam szájába a töltött csipeszemet, gonoszul összecsapta rajta a fogát, s éreztem, hogy bámulatos erejű karmok tépik belülről a lepedőt. Pillanatokon belül vége volt az egésznek. Kipattant egy hosszú láb, és végighasított a csuklómon, elengedtem a szorosan tartott macskanyakat, és Boris egy szemvillanás alatt belemélyesztette fogát a kesztyűn keresztül a hüvelykujjam bögyébe, aztán eltűnt. Ott álltam ostobán, véres kezemben a szétroppantott féreghajtó tablettával, s néztem azt a szalagcsomót, amely nemrég a göngyölőlepe-dőm volt. Ettől fogva Boris látni se bírt, és az érzés kölcsönös volt.

De ez csak apró felhőcske volt a derűs égen. Továbbra is örömöm telt a Bondéknál tett látogatásokban, s az élet ment a maga csendes módján, kivéve tán a két kollégám gúnyolódását. Nem értették, hogyan lehetek hajlandó ennyi időt egy csomó macskával eltölteni. S ez persze beleillett nézeteik általános rendjébe, mert Siegfried nem helyeselte, ha az emberek szobaállatokat tartanak. Nem értette az észjárásukat, és nézeteit részletesen kifejtette mindenkinek, aki hajlandó volt meghallgatni. Ő persze öt kutyát és két macskát tartott. A kutyák, mégpedig valamennyi, mindenhová vele utaztak a kocsiban, és kutyát-macskát mindennap saját kezűleg etetett – ezt a munkát, nem engedte volna át másnak. Esténként, mikor leült székébe a kandalló mellé, mind a hét állat odahúzódott a lábához. A mai napig éppoly hevesen ellene van a szobaállatoknak, mint eddig, bár a billegő kutyafarkak új generációja csaknem eltakarja a szem előtt, ha kocsiba ül, azonfelül több macskája, néhány akváriumra való trópusi hala és két kígyója van.

Tristan csak egyszer látott működés közben Mrs. Bondnál. Néhány hosszú csipeszt vettem ki a műszeresszekrényből, mikor bejött a szobába.

– Valami érdekes, Jim? – kérdezte.

– Nem, nem igazán. Elmegyek, megnézem a Bondék egyik macskáját. Csont szorult a foga közé.

A fiatalember tűnődve nézett egy darabig.

– Azt hiszem, elmegyek veled. Mostanában nem igen láttam kisállat-munkát.

Mikor végigmentünk a macskabirodalom kertjén, némi zavarba estem. A Mrs. Bondhoz fűződő nyájas kapcsolat egyik alapja a védencei iránti gyengéd figyelmem volt. Még a legvadabb, legdühösebb iránt is csak gyengédséget, türelmet, gondoskodást tanúsítottam; nem szerepet játszottam, mindez természetesen jött. De óhatatlanul eltűnődtem, mit gondol majd Tristan macskadoktori modoromról.

Mrs. Bond az ajtóban állva egy szempillantás alatt felmérte a helyzetet, és két pár védőkesztyűvel várt. Tristan némileg meglepődve vette át a magáét, de szokásos bűbájával köszönte meg a hölgynek. Még meglepettebbnek látszott, mikor belépett a konyhába, beleszagolt a dús légkörbe és végignézett a szőrös jószágokon, amelyek csaknem minden használható centiméternyi helyet elfoglaltak.

– Mr. Herriot, sajnos, Borisnak szorult csont a foga közé – mondta Mrs. Bond.

– Borisnak? – Meglódult a gyomrom. – Hogy a csudába tudjuk megfogni?

– Ó, én ügyes voltam – felelte Mrs. Bond. – Sikerült a kedvenc ételével egy macskakosárba csalogatnom.

Tristan rátette a kezét az asztalon álló, nagy, fonott ketrecre.

– Itt van benn? – kérdezte könnyedén. Félretolta a zárat, és kinyitotta a tetőt. Vagy egy harmad másodpercen át a benn összekuporodott állat és Tristan mereven nézték egymást, aztán egy sima fekete test robbant ki némán a kosárból, s elsuhant a fiatalember bal füle mellett egy magas szekrény tetejére.

– Szent Isten! – mondta Tristan. – Mi az ördög volt ez?

– Ez – mondtam – Boris volt, és most megint el kell kapnunk. – Felkapaszkodtam egy székre, lassan kinyúltam a szekrény teteje felé, és a legelbűvölőbb hangomon cic-ciccezni kezdtem.

Egy perc múlva Tristan úgy vélte, neki jobb ötlete van; hirtelen felugrott, és elkapta Boris farkát. De csak rövid időre, mert a nagy macska egy pillanat alatt kiszabadította magát, és forgószélként nekiindult a szobának; a szekrények és komódok tetején, a függönyökön át, körbe-körbe száguldva, mint a halálkatlan motorosa.

Tristan elhelyezkedett egy stratégiai ponton, s amikor Boris elszáguldott mellette, feléje csapott az egyik kesztyűvel.

– Elhibáztam a rohadékot! – kiáltotta bosszúsan. – De itt jön megint... nesze, te fekete dög! A szentségit, nem tudom elkapni.

A szelíd kis belső macskák, akiket megriasztottak a repülő tányérok, edények, lábasok és Tristan kiáltozása és hadonászása, maguk is kezdtek körberohangálni, s feldöntöttek mindent, amit Boris eddig elhibázott. A zaj és zűrzavar még Mr. Bond tudatáig is elhatolt, mert egy pillanatra felemelte a fejét, és enyhe meglepetéssel nézte a cikázó testeket, mielőtt újra visszatért volna az újságjához.

Tristan a vadászat izgalmától kipirulva mind jobban élvezte a dolgot. Összeszorult a gyomrom, mikor vidáman odakiáltotta:

– Kergesd erre, Jim. A következő körben elkapom a szarházit.

Nem sikerült megfognunk Borist. Hagynunk kellett, hogy a csontdarab magától kimozduljon, így hát vizitünket nem mondhattuk eredményesnek. De Tristan, mikor beültünk a kocsiba, elégedetten mosolygott.

– Nagyszerű volt, Jim. Nem is sejtettem, hogy ilyen jól szórakozol a cicáiddal.

Mrs. Bond viszont, mikor legközelebb találkoztam vele, felettébb keveset beszélt az egészről.

– Mr. Herriot – mondta –, remélem, nem akarja azt a fiatalembert még egyszer elhozni.

23.

Megint ott voltam Granville Bennettnél. Benn a csempézett műtőben, ahol a nagy lámpa ontotta goromba fényét kollégám lehajtott fejére, műtősnőkre, a műszerek sorára, az asztalon elnyúló kis állatra.

Késő délutánig sejtelmem sem volt róla, hogy a mai nap még tartogat egy hartingtoni utazást számomra; legalábbis míg teaivás közben meg nem szólalt a csengő. Végigmentem a folyosón, kinyitottam az ajtót, s megpillantottam Bosworth ezredest a lépcsőn. Fonott macskakosarat tartott a kezében.

– Zavarhatom egy pillanatra, Mr. Herriot? – kérdezte.

Hangja szokatlanul csengett. Kérdően néztem fel rá. Legtöbb embernek fel kellett néznie a szikár, százkilencven centis Bosworth őrnagyra, akinek kemény katonaarcához illett a háborúban kapott Katonai Érdemkereszt és a Kiváló Szolgálatért kitüntetés. Elég gyakran találkoztam vele, nemcsak olyankor, mikor eljött a rendelőbe, hanem kinn a szabadban is, mert ideje nagy részét azzal töltötte, hogy a Darrowby környéki csendes utakon poroszkált nagy vadászlován, nyomában két kocogó Cairn terrierrel. Kedveltem. Félelemkeltő ember volt, de mindig hibátlanul udvarias, s a benne rejtőző kedvesség megmutatkozott az állatai iránt tanúsított magatartásában.

– Semmi baj – mondtam. – Kérem, jöjjön be.

A váróban felém nyújtotta a kosarat. Tekintetéből feszültség sugárzott, arcából döbbenet és fájdalom.

– A kicsi Maudie – mondta.

– Maudie... a fekete macskája? – Valahányszor nála jártam, a kis állat rendszerint szem előtt volt, nekidörgölőzött az ezredes bokájának, felugrott a térdére, serényen versengett figyelméért a terrierekkel.

– Mi a baja, beteg?

– Nem... nem... – Nyelt egyet, és nagy önfegyelemmel folytatta: – Sajnos, baleset érte.

– Milyen baleset?

– Elgázolta egy kocsi. Sose megy ki a ház elé az útra, de ma délután valamilyen oknál fogva kiment.

– Értem. – Átvettem tőle a kosarat. – Átment rajta a kerék?

– Nem, nem hiszem, hogy átment volna, mert utána befutott a házba.

– Hát ez biztatóbban hangzik – mondtam. – Talán nem is olyan nagy a baj.

Az ezredes egy pillanatig hallgatott.

– Bár igaza volna, Mr. Herriot, de... ez borzasztó. A pofácskája. Csak súrolhatta az ütés, de... nem tudom, túlélheti-e.

– Ó... hát ilyen súlyos. Bocsánat. Jöjjön be mindenesetre, megnézem.

Fejét rázta.

– Nem, itt maradok, ha szabad. És még valamit. – Kezét futólag a kosárra tette. – Ha úgy gondolja, mint én, hogy az állapota reménytelen, kérem, altassa el azonnal. Ne szenvedjen tovább.

Egy pillanatig értetlenül meredtem rá, aztán végigsiettem a folyosón a műtőbe. Feltettem az asztalra a kosarat, kihúztam a fülekből a fapálcát, és kinyitottam a tetőt. Láttam odabent az összekuporodott, kecses kis alakot, s amikor óvatosan kinyújtottam feléje a kezem, lassan felemelkedett a fej s felém fordult, a nyitott szájon hosszú, gyötrelmes jajszó tört ki.

De nem is nyitott száj volt az. Az alsó állkapocs hasznavehetetlenül lógott, a rágófelület megrepedezett, összetört, s amikor újabb hátborzongató sírás tört elő a kosárból, iszonytatóan elém villantak a vérhab és nyál alól a szilánkos csontvégek.

Gyorsan becsuktam a kosarat, és rátámaszkodtam a tetejére.

– Uramisten! – nyögtem. – Ó, uramisten.

Behunytam a szemem, de nem tudtam emlékezetemből elűzni a groteszk pofát, a kín szörnyű hangját, s a legrosszabbat, a rémült tanácstalansággal teli szemeket, amelyek oly elviselhetetlenné teszik az állati szenvedést.

Sietségtől remegve hátranyúltam a görkocsihoz a Nembutalos üvegért. Ezt legalább megteheti az állatorvos: irgalmas gyorsasággal megrövidíti a szenvedést. Öt köbcentit szívtam fel a fecskendőbe; ez több mint elég – álomba hullik, és soha többé nem ébred fel. Kinyitottam a kosarat, benyúltam a macska alá, és becsúsztattam a tűt a hasi bőr alá; intraperitoneális (hasüregbe alkalmazott) injekciót kellett alkalmaznom. De mikor meg akartam nyomni a fecskendőt, mintha megkopogtatta volna a vállamat egy nyugodtabb, érzelemmel kevésbé telített személy. „Álljunk meg, Herriot, nyugalom. Miért nem gondolkodsz el rajta egy kicsit?”

Megálltam. Addig egy köbcentit adtam be. Ennyi elég, hogy Maudie-t érzéstelenítse. Néhány perc múlva nem fog érezni semmit. Bezártam a fedelet, és járkálni kezdtem a szobában. Pályafutásom során sok törött macskaállkapcsot hoztam helyre; elég sűrűn előfordul ez macskáknál, s nagy örömem telt benne, hogy összedrótozzak merev ízületi töréseket és figyeljem eseménytelen gyógyulásukat. De ez itt más volt.

Öt perc múlva kinyitottam a kosarat, és kivettem a mélyen alvó, rongybabaszerűen ernyedt kis macskát az asztalra.

Kitamponáltam a száját, és óvatos ujjakkal körbetapogattam, hogy a borzalmas összerakós játékot megértsem. A merev ízület valóban kettévált, de azt össze lehetne fogni dróttal, de mi történjék azokkal, amelyek mindkét oldalt teljesen eltörtek – sőt baloldalt két helyen is. És néhány fog kihullott, mások meglazultak; nem volt itt semmi szilárd. Össze lehetne őket a csontba csavart fémlapokkal tartani? Talán..., és van olyan tudású és felszerelésű ember, aki ezt meg tudja csinálni? Úgy véltem, egyet alkalmasint ismerek.

Gondosan átvizsgáltam az alvó állatot; nem volt más baja, csak az a szánalmasan csüngő állkapocs. Tűnődve simogattam a sima, fényes bundáját. Fiatal macska, évekig elélhetne még – s ahogy ott álltam, nagy megkönnyebbüléssel tört rám az elhatározás. Kiügettem a folyosón, hogy megkérdezzem az ezredest, elvihetem-e Maudie-t Granville Bennetthez.

Induláskor derekasan havazni kezdett, s én örültem, hogy völgynek megyek egészen Har-tingtonig; a Völgység magasabban fekvő útjai rövidesen járhatatlanok lesznek ma este.

Az Állatkórházban elnéztem, hogyan fúr, csavaroz, öltöget a nagydarab ember. Ezzel a munkával nem lehetett sietni, de azok a tömpe ujjak bámulatos gyorsan dolgoztak. Így is csaknem egy óra hosszat voltunk a műtőben, s Granville teljes elmélyülését jelezték a hosszú csendek, amelyeket csak a műszerek csengése, alkalmanként kurta parancsszavak és néha a hirtelen felsistergő bosszúság tört meg. És nemcsak a műtősnőkre járt rá a rúd; én is bemosakodtam és engem is munkára fogtak, s amikor nem sikerült az állkapcsot pontosan úgy tartanom, ahogy a kollégám kívánta, belerobbant a képembe:

– Ne úgy, a szentségit, Jim!... Mi a francot csinálsz!... Nem, nem, nem, nem, NEM!... Ó, uramisten!

De végül is elkészültünk, Granville ledobta a sapkáját, és a befejezettségnek olyan tartásával fordult el a műtőasztaltól, hogy életemben először megirigyeltem. Folyt róla a verejték. Rendelőjében kezet mosott, letörölte a homlokát, és elegáns szürke zakót vett fel, melynek zsebéből pipát húzott elő. Nem a múltkori pipa volt; idővel rájöttem, hogy Granville minden pipája nemcsak szép, hanem nagy is, ennek akkora tűztere volt, mint egy jókora kávéscsésze. Gyengéden odadörzsölte oldalt az orrához, kifényesítette a sárga kendővel, amelyet úgy látszik, mindig magánál hordott, és szeretettel a fény felé emelte.

– Szál iránt vágott, Jim. Ugye pompás?

Elégedetten dohányt merített hatalmas zacskójából, meggyújtotta, és illatos füstfelhőt fújt rám, mielőtt megfogta volna a karomat. – Gyere, fiú. Körbevezetlek, amíg ott benn rendet raknak.

Körüljártuk a kórházat, megnéztük a váró– és vizsgálószobákat, a röntgent, patikát, és persze a rendelőt az összes beteg kórtörténetét tartalmazó, impozáns kartoték-nyilvántartásával; legjobban azonban azt élveztem, hogy végigmentünk a fűtött fülkék során, amelyekben a legkülönbözőbb állatok lábadoztak operációjuk után.

Granville menet közben feléjük bökött a pipájával.

– Miskárolás, hallójárati vérömleny, szemhéjak befordulása. – Aztán hirtelen lehajolt, bedugta ujját a drótfonaton, és hízelkedő hangnemre váltott. – Gyere, George, gyere, kisöreg, ne félj, Granville bácsi van itt.

Egy begipszelt lábú kis West Highland terrier sántikált előre, s kollégám megcsiklandozta az orrát a dróton keresztül.

– Ez George Wills-Fentham – magyarázta. – Az öreg Lady Wills-Fentham öröme és büszkesége. Csúnya többszörös törése volt, de most már szépen gyógyul. Kicsit félénk a gyerek, de ha megismeri az ember, igen kedves kis jószág, igaz-e öregfiú? – Tovább csiklandozta a kutyát, s a homályos fényben láttam, hogy a kurta fehér farok vadul billeg.

Maudie apró, reszkető alakja a legutolsó lábadozóketrecben feküdt. A reszketés azt jelentette, hogy kezd magához térni az altatásból. Kinyitottam az ajtót, és feléje nyújtottam a kezem. Még mindig nem tudta felemelni a fejét, de rám nézett, s amikor gyengéden megsimogattam, szája halk, rekedt miaura nyílt. És mélységes örömmel láttam, hogy az alsó állkapcsa megint az övé: be tudja csukni, ki tudja nyitni; hogy az az iszonyatos hús– és csontroncsalék már csak rossz emlék.

– Csodálatos, Granville – dörmögtem. – Egyszerűen csodálatos.

Füst gomolygott csendes diadallal a nemes pipából.

– Igen, nem rossz, ugye fiú. Egy-két hét folyadékon, és jobb lesz, mint újkorában. Semmi gond.

Felegyenesedtem.

– Remek! Alig várom, hogy elmondjam Bosworth ezredesnek. Hazavihetem ma este?

– Nem, Jim, nem. Még nem. Szeretném rajta tartani a szemem egy pár napig, akkor aztán eljöhet érte az ezredes maga. – Visszavitt a fényesen kivilágított rendelőbe, aztán pár pillanatig méregetett.

– Ha már itt vagy, el kell jönnöd, hogy Zoe-val találkozzál – mondta. – De előbb van egy javaslatom. Volna-e kedved beugrani velem...

Hirtelen hátraléptem.

– Hát... voltaképpen... talán mégsem – dadogtam. – Nagyon élveztem a múltkori estét a klubban... de... hm... talán most mégsem.

– Várj, fiú, várj – mondta Granville csillapítóan. – Ki beszél a klubról? Nem, arra gondoltam, nem volna-e kedved eljönni velem egy előadásra.

– Előadásra?

– Igen. Milligan professzor eljött Edinburghből, hogy előadást tartson az Északi Állatorvosi Egyesülésnek az anyagcsere-betegségekről. Azt hiszem, élveznéd.

– Úgy érted tejláz, acetonémia ésatöbbi?

– Pontosan. Éppen a te asztalod, öregfiú.

– Igen, az. Nem is tudom... – Egy pár pillanatig gondolataimba merültem, s egyik gondolatom az volt, miért akar egy kizárólag kisállat-gyógyító, mint Granville, tehénpanaszokról előadást hallani. De alkalmasint igazságtalan voltam vele; bizonyára igyekszik tágas, bőséges ismereteket szerezni az állatorvosi tudomány terén.

Nyilvánvaló lehetett, hogy vacillálok, mert tovább ösztökélt.

– Szeretnék együtt lenni veled, Jim, és amúgy is látom, hogy kiöltöztél és kész vagy bármire. Sőt amikor ma este bejöttél, óhatatlanul arra kellett gondolnom, milyen elegáns gyerek vagy.

Ebben igaza volt. Most nem rohantam át a munkaruhámban. Utolsó látogatásomnak még mindig kínosan eleven emlékével elhatároztam, hogy ha újra találkozom az elbűvölő Zoe-val, a) tisztességes öltözéket viselek, b) józan leszek, c) normális egészségi állapotban mutatkozom, nem felpüffedten és böfögve, mint egy szorulásos tinó. Helen, aki egyetértett velem, hogy a rólam alkotott benyomást korrigálnom kellene, a legjobb öltönyömbe bújtatott.

Granville végigfuttatta kezét a zakóm hajtókáján.

– Príma gyapjú, véleményem szerint.

Döntöttem.

– Rendben van, szívesen elmegyek veled. De előbb felhívom Helent és megmondom neki, hogy kissé később érkezem, aztán a tiéd vagyok.