ELÁSOTT PRÉDA

 

 

E-Book Made By Lassiter

A mű eredeti címe: BURRIED PREY

Copyright © 2010 by John Sandford

Fordította Kovács Kristóf

Szerkesztette Pesti Júlia

Kiadási és fordítási jogok fenntartva ©2011 JLX Kiadó

Minden jog fenntartva! / All rights reserved!

Főszerkesztő Laux József

ISBN: 978-963-305-320-1

 

1

 

Elsőnek a bontógépek érkeztek ki a helyszínre, akkorák, akár egy-egy dinoszaurusz, csak épp acélból: tátott pofával vetették magukat a házakra, kéményeket haraptak le róluk, alkóvokat, falakat, födémeket, de nem vetették meg a kisebb falatokat, ajtókat, ablakokat, kilincseket se.

Ahogy végeztek, a markológépek vették át a helyüket: ahol valaha egy városi háztömb állt, ott most mély gödör tátongott, a szélén teherautók nyüzsögtek, vitték a fekete földet, amerre vihették.

Most azonban mély csend üli meg a terepet.

A gépkezelők, a sofőrök kettesével-hármasával ácsorognak, sisakkal, kesztyűben, vastag szövésű ingben tárgyalják ki az eseményeket. Körülöttük betontörmelék és feltekercselt villanydrótok várják a sorukat, az elszállítást, hogy helyet adjanak az új falaknak, amelyeknek kitűzött karók jelzik a helyüket.

De nem ma kerülnek oda, és a szállítás is leállt mára.

A gödör egyik szélén tizenkét férfi és négy nő áll körül egy műanyag fóliába tekert csomagot: a fólia valaha tiszta lehetett, mára rózsaszínes patinát kapott, a föld alatt eltelt éveknek köszönhetően. A csomag még mindig a földön fekszik, de gondos kezek már letisztogatták a földet róla.

Az álldogáló férfiak közül néhányan az építés vezetői közé tartoznak: őket rikító sárga, hófehér és narancsszín sisakjukról lehet felismerni. A többiek zsaruk. Az egyikük, egy nő, Hote a neve, ő Minnesota állam egyetlen nyomozója, aki a döglött ügyek specialistájának mondhatja magát, a csomag mellett térdel, az arca pár centire lehet a fóliától. Két halott kislány vigyorog vissza rá: a bőrük szinte rászáradt a koponyájukra, a pofacsontjuk és a homlokuk szinte átüti, két-két fekete lyuk a szemük, a szájuk, mint egy késsel vágott seb, de a foguk hófehéren villog, akár azon a napon, amikor meggyilkolták őket.

– Igen, ők azok – néz fel térdeltéből Hote. – Biztos vagyok benne. Szóval ide zárták be őket.

Hőség van ma, egyetlen felhő sem veszi a bátorságot, hogy útját állja a júliusi napsütés dühének, a föld azonban még ilyenkor is hűvös és nyirkos, a levegőben rothadó gyökerek illata keveredik a csatornabűzbe: a szennyvízvezetéket már feltépték a munkagépek.

– Meg tudod határozni, mi történhetett? – lép most a gödörhöz egy újabb nő, fekete, minimum kétszáz dolláros, de jócskán koszos blézerben. – Halottak voltak már, amikor becsomagolták őket?

– Azt hiszem, igen – áll fel Hote, lesöpri a földet a nadrágjáról. – Szerintem fellógatták őket.

– Megfojtották?

– Felakasztották – helyesbít Hote. – Úgy látom, mindkettejüknek kiugrott a gerince a helyéből, persze egyelőre csak a fólián keresztül láttam. A kezük a hátuk mögött van, nem oldalt, valószínűleg megkötözték vagy megbilincselték őket. Nem tudom, majd a halottkém eldönti.

– Egyéb?

– Nézd, Marcy – fog hozzá Hote, de abbahagyja: nem szeret nyilatkozni, míg nincs birtokában elegendő mennyiségű ténynek. Ő már csak ilyen: egy átlagos zsaru már sorolná is vég nélkül az eshetőségeket, ideértve az ufótámadást, illetve sátánista szekták vélelmezhető merényletét.

– Mégis, valami?

– Hát, van itt elég anyag a szövettani vizsgálathoz – latolgatja az esélyeket Hote – mumifikálódtak, olyan, mintha fóliástul besuvasztották volna őket a mélyhűtőbe.

– Szerinted találunk valami... organikus nyomot a gyilkostól? – faggatózik tovább a nő: nem mondja ki, hogy spermát, talán babonából nem. Ha találnak spermát, gond nélkül elvégezhetik a DNS-vizsgálatot.

– Ha a gyilkosság idején volt, akkor még most is akad belőle valami – bizakodik Hote. – És akkor még semmit nem tudtunk a DNS-ről, úgyhogy talán még hajszálat is találunk a gyilkostól. Talán. De hát én nem értek hozzá. Mondom, majd a halottkém.

– Marcy! – harsan fel most egy másik zsaru hangja. – Megjött Davenport!

Marcy Sherrill, a minnesotai rendőrség gyilkossági csoportjának főnöke vet egy pillantást a háta mögé. Lucas Davenport, fekete hajú, fekete zakós férfi, égszínkék ingben, a zakója az ujjára akasztva, ott botladozik feléjük és a fóliába csomagolt holttestek felé. Mintha egy olasz ruhatervező plakátjáról lépett volna le: az ingét, de még nyakkendőjét is a szeme kékjéhez választotta.

– Na, hál’ istennek – mondja Marcy meg van mentve a napom.

– De hát ő dolgozott az ügyön – veszi a védelmébe az érkezőt egy idősebb rendőr. – Mármint ezen – mutat a holttestek felé.

– Nem hinném – csóválja a fejét Marcy ahhoz túl fiatal.

– Márpedig én emlékszem – erősködik az öreg zsaru. – Méghozzá nagyon is dolgozott rajta! Ha jól emlékszem, ez volt az első civil ruhás ügye.

Sherrill volt a legmagasabb rangú rendőrtiszt a helyszínen: éjfekete hajú ónasszonyság, a harmincas évei közepét tapossa, ezen felül vakító mosoly jellemzi, és olyan testalkat, amellyel sikerült kivívnia nem is egy idősödő kolléga elismerését. Amúgy az a híre, hogy olyan rendőr, aki nem retten vissza egy kis ökölharctól, és sosem felejti el az övszíjáról függő kulcskarikába akasztani a könnyű, ám ettől nem kevéssé hatásos bunkósbotját, ha munkába indul. Amikor a rendőrséghez került, a nők, főleg azok, akik az utcán teljesítenek szolgálatot, még ritkaságnak számítottak a testületnél: most már mindenki tudomásul veszi, hogy ez a nő elsősorban zsaru, csak másodsorban, civilben nő. És nem lágyult el egy cseppet sem, miközben a szamárlétrát mászta: azt mondják róla, egy-két év, és ő lesz a rendőrfőnök egész Minnesota államban, hacsak át nem nyergei közben politikusnak.

Most öt nyugalmazott nyomozó sündörög körülötte: mind az öten rajta voltak az ügyön annak idején. Ahogy előkerültek a holttestek, valaki rögvest fellármázta a rendőrséget, de mire kiértek, a holttestek híre bejárta a várost. Öreg zsaruk, nyugdíjas zsaruk pattantak volán mögé, hogy a helyszínre siessenek, és beszélgessenek egy jót a régi szép időkről, amikor nyáron meleg volt, télen pedig hideg, a rendőrök a járdán töltötték a napjaikat, és nem volt még DNS, számítógépnek, mobiltelefonnak meg éppenséggel a hírét sem hallották.

Lucas Davenport odaér a csoporthoz, néhány ősz hajú köszönéssel fogadja, ismerik még akkorról, amikor a minneapolisi rendőrségnél dolgozott: Davenport kezet ráz velük, miközben azok, akik még régebbről rühellik, most inkább odébb sodródnak. – Na, mi a helyzet? – kérdi tőle Marcy Sherrill.

– Nem túl biztató, legalábbis a zsaruknak nem – feleli Davenport, közben a fóliára sandít. Davenport a Minnesotai Bűnmegelőző Hatóságnak dolgozik, és, hála a jó viszonynak közte és a kormányzó között, talán ő az egyik legnagyobb hatalmú rendőr az egész államban. Minneapolis hivatalosan az ő irányítása alá tartozik, no de hát Davenport udvarias ember. – Nem baj, ha megnézem közelebbről is? – int a fólia felé.

– Persze, nyugodtan – bólint Marcy.

– Arccal felfelé fekszenek, a fejük a másik végén – mondja Hote.

Lucas gondosan a rendőrnő lábnyomába guggol, megnézi magának a sápadt, halott arcokat, nézi harminc teljes másodpercig, aztán, csipetnyi figyelmet se szentelve a nadrágszárát ékítő élvasalás igényeire, letérdel, négykézláb elindul a csomag hosszanti oldala mentén, az arca pár centire, ha lehet a fóliától. Nézi, aztán köszörül egyet a torkán, feltápászkodik, megtisztogatja a nadrágját. – Nancy van baloldalt, jobbra meg Mary – jelenti ki.

– Ezt elég nehéz most már megállapítani, ennyi év után – akadékoskodik Hote. – Persze nyilván ők azok. A magasságuk stimmel, a hajszín is...

– Ők azok – hessegeti el az ellentmondást Davenport. – Nancy a magasabbik. A blúzán, amiben eltűnt, kis piros szívecskék voltak, az apjától kapta Valentin-napra. Ez volt az utolsó ajándéka. Tessék, oda van gyűrve a lábai közé. Látom a szívecskéket.

– Mi lehetett ennek a helynek a házszáma? – néz körül a bontási területen Sherrill. – Kéne egy térkép, hogy pontosan megállapíthassunk mindent. De hát én azt hittem, hogy a tettes...

– Terry Scrape – veti közbe Lucas. – És nem ő volt a tettes.

– Ezt az ügyet lezártuk, nem? – értetlenkedik Marcy. – Amikor a tettest megölték...

– Meg bizony – bólogat Lucas. – Ott voltam. Akkor én is azt hittem, hogy talán ő is belekeveredhetett, de most... Hát nem hinném. Nem, ez nem ő volt, hanem valaki, aki sokkal energikusabb, mint amilyen ez a Scrape lehetett. Meg több esze is volt. Egész nyomozás alatt ott éreztem a közelemben a gyilkost. Mégsem tudtam elkapni. Egyszerűen ráadta Scrape-re a gyilkosságot, az meg úgy állt rajta, mint akire ráöntötték. Mi pedig tapsikoltunk, hogy milyen jól áll neki.

– Majd jól átnézem a dossziéit – fogadkozik Marcy.

– Scrape nem is itt lakott, hanem valahol a Felsővárosban – idézi tovább az emlékeit Lucas. – Kizárt, hogy megölte ezeket a gyerekeket, aztán a beton alá temeti őket, egy családi ház pincéjében. Nem is nagyon ismerte ki magát errefelé, hajléktalan volt, egy fa alatt csövezett, az isten szerelmére! Kocsija se volt!

– Meg kéne tudunk a házszámokat, hogy utánanézzünk, kik laktak itt – erősködik Sherrill.

– Annak idején legalább kétszáz ajtón dörömböltünk be – emeli fel Lucas is a fejét, hogy megnézze magának a környéket. – Én és Sloan. De még csak a közelében sem jártunk ennek a helynek. Sőt a folyó innenső partjáig sem jutottunk.

– Mark Towne volt a tulajdonosa a házaknak errefelé – avatkozik a beszélgetésbe egy idősebb rendőr. – Úgy is hívták a környéket, a Towne-házak. De azt nem tudom, hogy ez a ház is az övé volt-e.

– Én azt hiszem, igen – mondja Lucas. – Mielőtt fiatalok költöztek ide, főleg nyugdíjasok laktak itt, a legtöbbjük vasúti. Towne kivásárolta őket, pár ezer dollárral szúrta ki a szemüket.

– Majd utánanézünk – fogadkozik Marcy.

– Towne aztán meghalt, autóbalesetben, tíz-tizenöt éve – jelentkezik valaki az információval.

– És hogyhogy ilyen egyben kerültek elő? – int a fejével Lucas a csomag felé.

– Épp a pincepadlót bontottam – mutat egy férfi, munka– védelmi sisakban, a markológépe felé és felfordítok egy betonkoloncot, ez meg ott van alatta.

– Azt is látta, hogy mi van a csomagban? – hüledezik Lucas.

– Csak azt, hogy nejlon, és hogy valami van benne, úgyhogy odamegyek, hogy megnézzem közelebbről, és – hagyja félbe a férfi a mondatát, és körülnéz, mintha egy olyan helyet keresne, ahonnét senki nem néz vissza rá üres szemgödrökkel –, és azóta is a frász kerülget, ha az eszembe jut. Pedig éreztem én előre, hogy nem fog tetszeni, még mielőtt ránéztem, már akkor.

– Hát, ez nem a maga napja – ismeri el Lucas is; aztán visszafordul Marcy felé. – Egyelőre ne dobjátok ki még ezeket a betonkoloncokat. A gyilkos nyilván egyenesen a csomag tetejére öntötte a betont. Lehet, hogy találtok rajta ujjlenyomatot, vagy bármi mást, ami használható.

– Rendben – bólint Marcy.

– És elő kell keríteni a Jones szülőket, értesíteni őket, mielőtt a tévések tennék meg. Ha kell, van nálunk ez a kutató, az percek alatt megtalálja őket. Ha akarod, szólok neki, hogy hívjon fel. Azt hallottam, Jonesék elváltak, pár évvel azután, hogy a gyerekeiket megölték. De biztosat nem tudok.

– Hát, ha van ez a kutatód... De aztán felhívjon ám az a jóember!

– Jóasszony – helyesbít Lucas. – És felhív.

Sherrill és Davenport elhúzódnak a többiektől. – Rég láttalak – szólal meg Sherrill –, mi van veled mostanában?

– Meló – simít végig a nő vállán Lucas –, bár nem annyi, hogy beleszakadjak. Most meg ez a Jones-história. Micsoda egy őrület volt akkoriban! Igazi sajtószenzáció, két édes kis szőke csöppség, és nyom nélkül eltűnnek mind a ketten! Most már nem hiszem, hogy érdekelne bárkit is, ahhoz már túl régi az ügy. De a gyilkos még most is szabadlábon mászkál. Nem kéne engedni, hogy kicsússzon a kezünk közül.

– Nem engedjük – nyugtatja meg Marcy.

– Csak hát neked is van fontosabb dolgod, meg nekem is – morog Lucas. – És ezek a lányok már úgyis halottak.

– Nekem ez nagyon úgy hangzik, mintha a szokásosnál is komolyabban vennéd ezt az ügyet.

– Tudod – vet egy búcsúpillantást Lucas a fóliába tekert csomagra annyi év után... Még mindig úgy érzem, hogy... elhibáztam. Mindig is ezt gondoltam, most meg, tessék, itt van az orrom előtt.

Most egy furgon jelenik meg, oldalán a felirat, hogy a Channel 3 televízióé. – Nyakunkon a média! – teszi közzé a hírt az egyik nyugdíj közeli rendőr.

– Megvan a számom, hívhatsz, amikor csak akarsz – mondja Lucas, ahogy elindulnak vissza, a többi rendőr felé. A Jones szülők adatait pedig majd megszerzem neked.

– Azért még mindig haragszom egy kicsit a múltkoriért – mormolja Marcy.

Tavaly télen Lucas agyagba döngölte az egész minneapolisi kapitányság egóját, eltérített egy folyamatban lévő nyomozást, egy gyilkosságsorozatét, amely Minnesota egyik kórházában kezdődött, majd egy tűzharcban végződött, a hóviharban: és Marcy, ő legalábbis úgy érezte, nem kapott tisztességes meghívást az eseményre. Pedig még gránátot is használtak a küzdő felek!

– Jó, jó – vigyorog Lucas –, de hát ilyen az élet, kis szívem. Ennek az ügynek viszont még most is emlékszem az összes részletére, tehát, ha kellek, hívj nyugodtan, ne duzzogj! Komolyan beszélek!

Marcy erre feladja a haragszomrádot, bár csak épp hogy: elvégre Lucas és ő valaha egy teljes hónapot töltöttek el az ágyban, és az a hónap jelentett annyit mindkettejüknek, mint az összes többi kapcsolatuk azelőtt és azóta is.

– Jó, majd felhívlak. – sóhajtja a nő. – Amúgy hogy van Weather?

– Most már jobban. A múlt hónapban nem volt valami fényesen.

– Üdvözlöm. Add át neki!

Lucas meg is ígéri. Vet egy utolsó pillantást a gödörben fekvő, csomagba bugyolált holttestekre. – Istenem, mintha csak tegnap lett volna – sóhajt fel. – Emlékszel? Az volt Madonna éve, mindenki az ő számait hallgatta. Meg Prince, ő is király volt akkoriban. És akkor kezdett feljönni a Sóul Asylum. Mindig ott voltam a koncertjeiken, ha a környéken léptek fel. Utána meg jártuk a várost, néztük a crackes kurvákat, ahogy Madonna-számokat hallgatnak. Micsoda forróság volt azon a nyáron! És Madonna milyen fiatal volt még!

– Meg mi is – avatkozik a beszélgetésbe egy öreg zsaru. – Én akkoriban még táncoltam is!

– Mihez kezdünk ezzel az ügyel? – kérdezi egy másik.

– Van egy tettes, akit el kell kapnunk – foglalja össze a teendőket Lucas. – Beleőrülök, ha arra gondolok, mi mindent művelhetett az a faszszopó azóta. Már bocsánat a cifra szavakért!

Lucas visszamegy az irodájába, a BMH központba, St. Paul északi részén. Egyszerű, modern épület, inkább emlékeztet elővárosi irodaházra, mint rendőrségi főhadiszállásra. Az iroda a másodikon van, Lucas felcaplat a lépcsőkön, útközben meg-megáll egy röpke kézrázásra és pár szóra egy kollégával. – De jó, hogy itt van! – kiált fel a titkárnője, amikor Lucas benyit. – Később – inti le Lucas, és becsukja maga mögött az ajtót.

A halott lányok képe lebeg a szeme előtt. Na, most mihez kezdesz velünk? kérdi a két megkövesedett vigyor.

Lucas kiráncigálja a papírkosarat az asztala alól, hogy rátehesse a lábát. Hátradől, a szemét lehunyja, visszasüpped az emlékek közé, a Jones-ügy kezdetére. Egyenként szedi elő az emlékeket, napról napra: és azt kell tapasztalnia, hogy jóformán semmit sem felejtett el még.

Aztán, hogy az emlékek végére ér, már tudja: elkövetett valamit, valami szörnyűséget, akkor először, és azóta sosem, pedig belebonyolódott már nem egy, nem két disznóságba, legalábbis a szabályzat betűje szerint. Erkölcstelenség azonban nem terheli a lelki ismeretét, csak ez az egy: hogy akkor és ott meghunyászkodott.

Mentségére szóljon, hogy zöldfülű újonc korában minden vágya az volt, hogy bekerüljön a civil ruhás nyomozók közé, amikor hirtelen felcsillant előtte a nagy lehetőség. Ám ez az esély egyben azt is jelentette, hogy a karrierje átmenetileg Quentin Daniel kezébe került, egy pengeagyú, de néha-néha meglehetősen gátlástalan rendőrébe. Ennek a Danielnek egyetlen vágya volt, hogy ő legyen a rendőrfőnök, ezután meg talán a polgármester.

Ocsmány egy história volt ez a Jones-ügy, tele félelmetes mellékzöngékkel, nem csoda, hogy Daniel, a legfőbenjáróbb bűntényekkel foglalkozó csoport – a gyilkossági – fejeként kutyaszorítóban érezte magát. Sikeres és minden tekintetben törvényes nyomozást vezetett, és amikor egyszer csak előkerült egy gyanúsított, méghozzá egy olyan gyanúsított, aki arra is képtelennek bizonyult, hogy megvédje magát, főleg, hogy döntőnek látszó bizonyítékok merültek fel ellene,

Daniel lecsapott, és attól fogva nem engedte ki a markából a zsákmányt.

Aztán a gyanúsított valahogy megölődött, márpedig ha megölsz egy gyanúsítottat, onnantól fogva az a gyanúsított a tiéd. Ha ártatlan volt, de megölted, egykettőre kettétörhet a karriered: ha nem volt ártatlan, akkor meg nem történt semmi.

Scrape, emlékszik most vissza Lucas, már akkor sem tűnt bűnösnek: most pedig már minden, vagy jó, majdnem minden kétséget kizáróan ártatlannak látja. Akkor kellett volna jobban a sarkára állnia, gondolja Lucas: talán több információt adni a Star Tribune riporterének, hogy a nyilvánosság előtt is megkérdőjelezhesse a Scrape ellen hozott ítéletet... de nem tette meg.

Keresgélt ő, kutakodott, de hát akkor ő volt a kezdő Daniel csapatában, egy gondja volt: hogy fel ne borítsa a csónakot, amelyben mindnyájan eveztek. Daniel nem volt olyan ostoba, hogy ne engedélyezze Lucas további nyomozását, de az eredményein csak nevetett – és ellátta elég munkával: épp akkoriban tört rá a világra a crack, volt mi után nyomozni bőven Lucas pedig végül elengedte a Jones-ügyet. Meghunyászkodott. Feladta. A saját személyes papírkosarába temette a Jones lányokat.

Azt csak az Isten tudhatja egyedül, mi mindent követett el azóta a gyilkos. Minden lehetséges világok legjobbikában esetleg megrémülhetett volna annyira, hogy soha többé ne gyilkoljon, a való világban azonban, emiatt rettegett Lucas leginkább: és épp az ő nemtörődömsége miatt, a gyilkos léleknyugalommal rabolhatta el és gyilkolgathatta a gyerekekét tovább. Mert ezek a nyomorultak, ha egyszer elkezdik, le nem állnának többé, míg el nem kapják őket.

Depresszió árnya telepszik Lucas gondolataira. Az ujjait a hajába fúrja, egyszer, kétszer, sokszor: hátha ettől tovarobog a rossz emlékek vonata.

Igen. A Jones lányok hazatértek a nyári kirándulásról.

2

 

Egy pillanat volt az egész, épp a bunyó kezdete előtt. Vigyázz, feléd jön! – kiáltott fel Lucas nagydarab társa, és már húzta is elő a gumibotját, így jutott idő, hogy Lucas feltápászkodjon a földről. Carlos O’Hearn azonban jött, feltartóztathatatlanul, átlépett a sörtócsákon, a talajba döngölt hot dog-maradványokon és az üvegcserepeken, bárszékeket és asztalokat borogatott fel útjában, már ott volt a kocsma közepén: a jobb kezében üres sörösüveggel. – Jesszusom – kommentálta a látványt a bárpincér.

O’Hearn jó három méterről hajította a sörösüveget Lucas feje felé. Lucas félrehajolt, az üveg elsüvített a feje mellett, elröppent a bárpult felett, poharakat és tányérokat sodort magával, a kocsmát a konyhában szokásos veszekedések csörömpölése töltötte be. Egy nő felvisított, bár nem is igazán visítás volt ez, mert inkább izgatottnak hangzott, mint rémültnek. Igaz, Lucas jóformán meg se hallotta: O’Hearn állt az érdeklődése középpontjában, aki egy ideig profi bokszolóként kereste a kenyerét, igaz, legfeljebb, ha hernyósúlyban.

O’Hearn amúgy a seggfej-fivéreknek nevezett testvér-trió egyik tagja volt, legalábbis ezen a néven ismerték a fészekalját a város déli részén dolgozó zsaruk. A mamájuk is nagy seggfej volt, a papáról azonban még ennyit sem lehetett tudni. Akárki volt is az illető, annyi hétszentség, hogy az életéért futott, amikor lelépett, miután volt olyan ostoba, hogy háromszor is felcsinálta ezt az asszonyságot, aki durvaságban és aljasságban egyáltalán nem maradt el a fiaitól. Az O’Hearn fiúk jobbára tisztes, kétkezi rablásból tartották fenn magukat, ezúttal azonban magasabbra emelték a mércét, egészen a szupermarket raktáráig, ahonnét kéziszerszámokat emeltek el. Hogy pontosan miféle kéziszerszámokat, azt pontosan lehetett tudni, hála a szupermarket biztonsági kameráinak, amelyek valahogy elkerülték a seggfejtesók figyelmét, holott ott lógtak a fejük felett, ezüstre glancolt fedlapok mögött. Fényképek is készültek róluk, olyanok, hogy Ansel Adams, az amerikai fotográfia atyamestere is büszke lehetett volna rájuk – már ha Adams egyáltalán leállt volna seggfejeket fényképezni.

Enzo és Javier a történet eme pillanatában már a Hennepin Megyei Börtön vendégszeretetét élvezte. Carlos jöttéről a bárpincér értesítette a segélyhívót: beszámolójából azt sem hagyta ki, hogy Carlos szemlátomást veszett rosszkedvében van, márpedig az ilyesmi jobbára bunyóval és üvegcserepekkel szokott végződni.

Lucas és a társa tehát kiszállt a helyszínre, most pedig itt álltak, velük szemben pedig jött O’Hearn, egyre közelebb és közelebb, már ott is volt, hogy elővezesse híres-nevezetes profi jobbegyenesét. Lucas, ahogy meglátta, azonnal felpattant, félrehúzta a fejét a sörösüveg elől, befeszítette a lábát, és a teljes testsúlyát beleadva, az öklét gondosan megtömve egy marék apróval, halántékon találta Carlost.

Tulajdonképpen az orrára célzott, de O’Hearn is félrerántotta a fejét, így aztán, bár a szeme is beleszikrázott, azért csak jött tovább előre, rendületlenül. Összeakaszkodtak, O’Hearn bevitt két gyors ütést Lucas bordái közé, végül a földre rántották egymást, Lucas két térde a padlónak szegezte O’Hearn karjait, a társa pedig nekilátott, hogy kipergesse a Minnesotai Verőlegények Indulóját O’Hearn hátán és lába szárán, dobverőként a gumibotját hasznosítva. Elviselt hat ütést, csak a hetediknél jajdult fel először: ezalatt Lucas épp magához tért annyira, hogy a páncélozott öklével most végre telibe találja ellenfele orrát: erre vércseppek öntöttek el mindent, és O’Hearn feje a padlóra hanyatlott. A többi már rutinmeló.

Mindez egyben magyarázatot nyújtott arra is, miért nyilallt bele úgy a fájdalom Lucas hátába, amikor reggelre kelve nyújtózott egyet: igen, a két ütés, amit a profinak sikerült bevinnie a bordák közé. Azért nyújtózott még egyet, most már óvatosabban, aztán vetett egy pillantást az alant fekvő szőke nő gömbölyded, lágy ívű fenekére. – DeeDee – szólt le neki –, kelj fel, és járj!

– Hogy mi van? – a nő hangja, akár egy drogosé, úgy szólt: merthogy sosem alhatja ki magát, hála az örökös melónak az ügyvédi irodában, meg a két férfinak, akiket neki kell boldoggá tennie.

– Szedelőzködj – javasolta Lucas. – Egy megkeseredett asszonnyal lesz beszéded.

– Húzz a francba – adta meg a választ DeeDee McAllister.

– Hopp, hopp – csapott egyet Lucas a nő hátsójára. – Te magad kötötted a lelkemre, hogy ne hagyjalak elaludni. 'Talpra! Jön az ügyfél! Háromra jön.

– Csak tíz percet még – emelte a fejét az óra irányába a nő: két óra volt ekkor.

– Ó, tíz percet – adta a nagylelkűt Lucas.

Légyottjuk helyszínéül Lucas lakását választották, egy régies téglaházban, Minneapolis Felsővárosában. Két szoba volt az egész, meg egy aprócska fürdőszoba, és a konyhafülke, a két szoba egyikének végébe besuvasztva. A tájképet túlméretezett bőrfotel és egy alulméretezett képernyőjű tévé egészítette ki.

Lucas bevonult a fürdőszobába – bár inkább csak zuhanyozófülke volt az, mert kádnak se híre, se hamva megnedvesítette az arcát, lesikárolta a fogait, beszédült a zuhany alá: öt perc, és kint volt megint.

Kijövet megállt, hogy megszemlélje magát a fürdőszoba ajtóra szerelt egész alakos tükörben: a látvány elégedettséggel töltötte el. Magas, fekete hajú, széles vállú férfit látott, és húsz év – a két utolsó a Minnesota Golden Gophers csapatában! – lankadatlan hokiedzéseiről tanúskodó, fejlett izmokat. Igaz, az izmai az érettségi óta nem sokat fejlődtek, hiába, lazítani kellett az edzésprogramon.

– Ugye, nagyobb a farkam az átlagosnál? – kérdezte a nőtől.

– Jaj, atyaisten – hanyatlott vissza a párnáira DeeDee, holott épp felkelt volna.

– Kíváncsi volnék a véleményedre.

– Te milliószor annyi farkat láttál már, mint én, a fél életedet férfiöltözőkben töltötted – próbált kibújni a válasz alól a nő. – Én jó, ha négyet.

– Mennyit? – Lucas hangján hallatszott, hogy egy szavát sem hiszi a nőnek.

– Jó, hát akkor hatot. De legfeljebb nyolcat. Te meg egymilliót!

– Jó, de egyik se... no, hogy is mondjam csak... állt, amikor én láttam – nézett vissza a tükörbe Lucas. – Szerintem az enyém szép nagy.

– Mondjuk, valamivel nagyobb az átlagosnál – adta be a derekát DeeDee –, igazán hagyhatnál még egy percecskét!

– Szóval azt mondod, nagy.

– Azt mondom, nagyobb az átlagosnál. Valamivel. Mondtam már, hogy hagyj békén, csak egy percet!

– Naaagy – húzódott el a tükörtől Lucas.

– Az a lényeg, hogy felizgulok a testedtől – vigasztalgatta DeeDee, mialatt Lucas öltözködött.

– Hát attól én is – hagyta helyben Lucas. Állt a tükör előtt, a mellbimbóit morzsolgatta.

– Te jó ég! – kapott az arcához a nő. – Ez a mellbimbóival játszadozik!

Lucas csak legyintett. A ruhatára eddigre kinőtte már a szekrényét, kénytelen volt beszerezni egy állófogast a használtbútor-áruházból, azon lógtak azok a holmik, amiknek nem jutott hely a gardróbban. Innen választotta ki a mai napra esedékes egyenruhanadrágot és inget. DeeDee felkelt, kivánszorgott a fürdőbe, útközben ő is a tükörbe pislantott, nézte némán az arcát, csak jó egy perc múlva szólalt meg. – Jé, majdnem boldognak látszik az arcom!

– Az jó!

– Kár, hogy Mark most nem láthat.

– Szeretned, ha melletted lennék, amikor meglát? – kíváncsiskodott Lucas: Mark a nő férje volt, DeeDee pedig, a válóperes ügyvéd, előszeretettel hozta szóba a férje fegyver-gyűjteményét.

– Azt majd még meggondolom – felelte Lucas kérdésére, miközben felvette a padlóról a bugyiját. – Nagyon hirtelen haragú ember, de te talán megvédhetnél tőle. Mondjuk, engem eléggé felizgatna, ha két pasi verekedne értem. Tisztára hercegnőnek képzelném magam.

– Téged minden felizgat – morogta Lucas. – Meglátod a Polgári Törvénykönyvet, és egyből benedvesedsz. Mindketten tudták, hogy Lucas igazat beszél.

– Másrészt viszont – folytatta a nő – nekem, mint menő válóperes ügyvédnek, elég ciki egy zsaruval dugnom. Átlagosnál valamennyivel nagyobb fütykös ide vagy oda.

– Nagy – szögezte le Lucas. Még egyszer, utoljára, megnézte magát a tükörben. A haja még nem száradt meg, feszesen tapadt a koponyájához, akárcsak az inge a vállához, csak a derekánál maradt laza. A csajok csípik az ilyesmit, még a hippik is – Lucas legalábbis remélte, hogy ez így van. – Tehát akkor most két választásod van – folytatta nőtudományi monológját –, vagy megvernek, vagy ciki leszel.

– Bizony, és már most szégyellem magam a választásom miatt – ismerte el DeeDee. – Ha megvernek, az csak egy kicsit fáj.

Lucas megfordult, hogy lássa, ahogy a nő öltözik: este csinosan összehajtogatva akasztotta fel a ruháit, az üzletasszony-kosztümöt, kitömött vállú tengerészkék blézerrel.

Kellemes, gömbölyded csípője volt a szentemnek, és ezzel a válltöméssel együtt hátulról határozottan kacsa-küllemet öltött.

Erről azonban Lucas egy szót sem szólt. Ennyit már sikerült megtanulnia a nőkről, hogy jobb, ha nem hápog nekik feleslegesen.

Inkább magára kanyarította az egyenruhája övét, megnézte a Glock pisztolyát, hogy rendben van-e. Nem nőtt a szívéhez a Glock, gyerekjátéknak tartotta, de ha egyszer ezt utalták ki neki, akkor ezt hordja. Majd ha kinevezik nyomozónak, komolyabbat választ magának. Valami klasszikust, mondjuk, egy európait.

A nő visszatért a fürdőszobából, ő is megnézte magát a tükörben, a látvány hatására minden szégyenlősség nélkül elmosolyodott. – Ne csókolj meg, tönkreteszed a rúzsomat – mondta.

– Legszívesebben visszahajítanálak az ágyra, és még egyszer lerendeznélek – hazudta Lucas. Pedig jó nő volt ez, kellőképpen lelkes is, de Lucas most már inkább a kocsiban ült volna. Szerette az esti műszakokat, és a mai este érdekesnek ígérkezett. Augusztus eleje, ilyenkor ellepik a népek az utcákat, és, hála az egy hete tomboló hőségnek, bármi elképzelhető. Maga a megtestesült rock and roll. – Vagy inkább még kétszer – tette hozzá azért.

– Tartalékold – utasította a nő. – Most a megkeseredett asszonnyal kell szót értenem.

Lucas kisandított az ablakon: odakint vakítóan tiszta, kék ég, férjnek sehol semmi nyoma.

Buli van!

Már harmadik éve szolgált a rendőrségnél. Ötévi tanulás után befejezte a Minnesotai Állami Egyetemet, fenti öt évből négyet a hokipályán töltött, aztán megkapta a diplomáját, méghozzá amerikanisztikából, ami – mint ezt azonnal megállapíthatta – pont arra volt jó, hogy rögvest vissza is ülhessen az iskolapadba. Hát akkor most hová, merre? – tűnődött magában, és arra a következtetésre jutott, hogy jogot kéne tanulnia. Aztán elbeszélgetett néhány joghallgatóval, és rájött, hogy talán mégse kéne jogot tanulnia.

Az egyik amerikanisztika-tanára ültette a fejébe a bogarat, hogy jelentkezzék a rendőrségnél. – Az apám rendőr volt

– mondta neki a professzor maga meg hasonlít hozzá. Szerintem magának tetszene. Egy pár évig rendőrködik, aztán jöhet a jogi kar.

Az anyjának azonban már korántsem volt ínyére az ötlet.

– Igen, aztán majd lelőnek! – sírta. – Akkor pedig vége mindennek.

Mármint vége a családnak: mert Lucas apját akkor vitte el a veleszületett szívrendellenesség, amikor Lucas még általános iskolába járt, az anyjánál pedig épp ekkoriban állapítottak meg mellrákot. Az anyja biztos volt benne, hogy a rák elviszi.

Lucas utánanézett az egyetemi könyvtárban, és úgy találta, hogy az anyjának bizony igaza van. Igyekezett nem sokat foglalkozni ezzel a kérdéssel, elvégre úgysem tehet ellene semmit.

Minden próbálkozás a rák megállítására hasonlatos ahhoz, ha az ember a folyóba ugrik, hogy a testével állítsa meg a vizet. Sírhatunk, dühönghetünk, álmodozhatunk, okoskodhatunk vagy imádkozhatunk. Egyet tehetünk, hogy megpróbáljuk letagadni az egészet, hogy igyekszünk nem is gondolni rá, főként, ha úgy látjuk, hogy már minden hiába. A saját szíve miatt végképp nem kellett aggódnia: az apja anyja bárányhimlős volt a terhesség alatt, Lucas legalábbis így tudta: ennek volt betudható a veleszületett szívrendellenesség, ami végül elvitte az apját. Szó sincs hibás génekről vagy hasonlóról.

Lucas tehát kijárta a rendőrségakadémiáját-osztályelsőként végzett, bármelyik osztályban Ő lett volna az első, mondták róla – aztán pár hétig járőrözött, innét egy fél évre a kábítószer-csoporthoz került, majd visszarakták járőrbe.

A kábítószercsoport érdekes volt, bár túl sok nyomoznivaló nemigen akadt errefelé. Jobbára az utcákat járta: fehér csávó, aki tudja az összes pletykát a sportpályák környékéről, és drogot akar venni, méghozzá kereskedelmi mennyiségben, ezért mindenáron barátkozni próbál a dílerekkel. Dílert keríteni nem volt probléma, ott nyüzsögtek mindenütt: a baj csak az volt, hogy egyikük sem tűnt igazi rosszfiúnak, inkább vele egykorú pasiknak, akik sehogy sem képesek tisztességes munkát találni maguknak. Ezért aztán drogkereskedésre adták a fejüket, eleinte kicsiben, később valamivel nagyobb forgalmat bonyolítottak, amíg az igazi nagyhalak ki nem szagolják a tevékenységet, és félre nem hessegetik a piacról a zöldfülűt.

Lucas árulónak érezte magát közöttük. Összehaverkodik velük, anyagot vesz tőlük, aztán beköpi őket. Amikor már elviselhetetlenül rossz szájíze lett, visszakéredzkedett a járőrbe, ami neki, az egykori hoki-hátvédnek, jobban is ízlett. Izgalmas meló volt, tele új találkozásokkal, új tanulságokkal, és azzal az érzéssel, hogy mégiscsak valami értelmes melót végez.

De három év éppen elegendőnek bizonyult: ekkor már úgy érezte, hogy semmi kedve az egész életét járőrben tölteni. Vagy kinevezik nyomozónak, méghozzá üstöllést, vagy talál magának valami mást.

Hogy egész pontosan mit, azt egyelőre maga sem tudta. Például a jogi kar. Az már valami. Vagy a sereg? De hát bármerre néz az ember, sehol egy jó kis háború...

Lucas már odakint ült a járőrautóban, amikor a társa, Fred Carter, végre megérkezett. Carter lemaradt az aznapi második eligazításról, dugóba keveredett, magyarázta, bár az egész lénye olasz húsos szendvicstől illatozott.

– Na, mi a mai meló? – kérdezte.

– A szokásos – felelte Lucas. – Homer dühös rád.

– Majd beszélek a fejével – vonta meg a vállát Carter amúgy sincs más választásom.

– Paradicsomszósz van a szádon – figyelmeztette Lucas. – Én a helyedben letörölném, mielőtt beszélek vele. Nagydarab, bikanyakú férfi volt ez a Carter, szemre inkább taxisofőr a markáns arcvonásaival és ujjaival, meg a szépen növekvő pocakjával. Nem volt éppen ostoba, de már ekkor látszott, hogy a rendőrségnél nem viszi semmire. Ezt ő maga is tudta, de nem érdekelte különösebben. Leszolgálja a húsz évét, aztán jöhet a nyugdíj. Tizennégyet már letudott: most már csak arra volt gondja, nehogy valami baleset érje; meg az, hogy hogyan csíphetne el valami jó kis állást az államigazgatásban, hogy az ottani évekkel is megfejelje a nyugdíját.

Épp ez a hozzáállás okozta, hogy Lucas és ő sosem jöttek ki igazán egymással. Lucas szerette, ha néha bunyóba keverednek, azt se bánta, ha kergetnie kell valakit sötét hátsó udvarokon át. – Engem nem érdekel, ha szétlövik a seggedet

– mondta egyszer Carter –, csak az a bajom, hogy engem is belerángatsz. Úgyhogy örülnék, ha a továbbiakban ezt mellőznéd.

– De hát zsaruk vagyunk – akadékoskodott Lucas.

– A feladatunk tehát a rendfenntartás – replikázott Carter–, vagyis ideje lenne, hogy tanulj egy kis rendet.

Szó, ami szó, ez így igaz: de mit lehet kezdeni valakivel, akinek máson sem jár az esze, csak a focin – Carter a Vikingek kemény magjához tartozott – meg a nyugdíjon? Hát miféle élet ez?

Nekiindultak a melónak, Minneapolis déli körzete felé, néztek jobbra, néztek balra: ez is csak olyan délutánnak ígérkezett, amikor az egész város olvadt rágógumi és folyékony kátrány szagát árasztja. Később találtak egy részeg indiánt, aki – miért, miért nem – felmászott az utcai tűzcsapra, hogy onnan szónoklatot intézzen a lakosságnak, ám beszéde közben lezuhant a szószékről, és betörte a koponyáját. Eleinte azt hitték, valaki lepuffantotta az illetőt, és ebben a hitben is maradtak, míg egy szemtanú fel nem világosította őket a történtekről. Erre mentőt hívtak, és bevitették az indiánt a Hennepin Közkórházba, aztán folytatták az aznapi munkát.

Carter elúszott a havi közlekedésibírság-kvótájával, így aztán megálltak egy domb aljában, és hamarosan fogtak is három gyorshajtót, hogy Carter egyenesbe kerülhessen. Tulajdonképpen nem is kvótáról volt itt szó, inkább teljesítménymérésről: legalábbis így magyarázta a főnök, méghozzá rezzenéstelenül komoly arccal.

Lecsaptak egy sarki kisboltra a Lyndale-en, szétütöttek a dílerek között, akik iregve-morogva távoztak, Carter pedig ellátta magát cseresznyés pitével és Pepsivel. Tovagördültek, a visszapillantóból akár láthatták is volna, ahogy a dílerek visszasompolyognak a helyükre. Újabb félóra múltán, egy jelentés alapján, szétválasztották a verekedőket egy kocsma előtti parkolóban. Mármint szétkergették volna, ha a járőrkocsi puszta feltűnése nem végzi el a feladatot helyettük: de mire kiszálltak, a verekedők szétrebbentek, sehol egy hulla, sehol egy árva vérfolt, és természetesen fogalma sem volt senkinek, hogy kik verekedtek, és miért. Feltöltötték az üdítőkészletüket: diétás kóla Lucasnak, Carter maradt a Pepsinél. Útközben a két ital rangsoráról vitatkoztak, majd egy újabb verekedéshez szálltak ki: ez egy ócskásbolt előtt zajlott.

Amikor odaértek, két nő, egy kövér és egy sovány, divatosra nyírt szőke frizurával mind a ketten, épp arra készültek, hogy egymásnak essenek: kettejük között az ócskásbolt tulajdonosa reszketett, a segédje aggodalmas arccal pislogott a bolt üvegajtaja mögül. Lucas és Carter szétválasztották a nőket. – Szerencséd, hogy itt vannak a zsaruk – hörögte közben az amazonok egyike –, különben feldugtam volna azt a nyavalyás szekretert abba a dagadt hátsódba!

A másik sem maradt adós a felelettel, ezt azonban nem lehetett jegyzőkönyvben rögzíteni, a hivatalos nyomdafesték nem tűrte. Végül Carter közölte, hogy, ha így folytatják, beviszik mindkettejüket az őrsre, hogy utánanézzenek, ki mit dugott fel a másiknak, és hova. Ezt testüregi motozásnak hívják, közölte: ezzel sikerült is rábírnia a nőket, hogy fogják be végre a szájukat. Végezetül a két nő bevágta magát a maga Mercedesébe, és elhajtott.

– Biztos a hőség vette el az eszüket – magyarázta Carter az ócskásbolt tulajdonosának.

– Nem hinném – felelte a tulaj gyönyörűséges egy szekreter volt az!

– Mi a fészkes fene az a szekreter? – kíváncsiskodott Lucas, ahogy továbbindultak.

– Az egy olyan izé – válaszolta Carter –, kávét kínálnak körbe rajta, mert így... tologatni lehet.

– Szerintem te soha életedben nem láttál még szekretert – állapította meg Lucas a válasz hallatán.

– Hát, az is igaz.

– Viszont tetszett, ahogy lerendezted az ügyet. Ez a testüregi motozás, ez nagyon bejött nekik!

– Mondom én, ez a mi munkánk: a rendfenntartás.

– Látom – mormolta Lucas. – Mondd, miért nem mentél te zsarunak?

Öt óra magasságában Lucasnak egy Justice Johnson nevű illetővel akadt dolga: ez a Justice már több ízben alaposan ellátta a felesége baját, meg is kapta érte a megfelelő hatósági figyelmeztetést. Most is ez volt a füle mögött. Egy lakatosműhely bejáratánál figyeltek fel rá: itt ült az asszony-verő, egy fej hagymát eszegetett, mintha az csak egy alma volna. Még csak nem is tiltakozott, amikor megbilincselték, mindössze az asszonyról morgott valamit, hogy az egyebet sem tesz, kizárólag az ő bosszantásával foglalkozik.

– Aszonta, faszkalap vagyok – panaszkodott Johnson a járőrkocsi hátsó ülésén. Hagymaszag áradt belőle, amit a bőségesen magára csorgatott pacsuli sem ellensúlyozhatott.

– De hát ha egyszer tényleg faszkalap vagy! – vette védelmébe az asszonyt Carter.

– Jó, de neki akkor se kell ilyeneket mondania! – érvelt Johnson. – Neki az lenne a dolga, hogy mellettem álljon, ha kell, de sose áll ki mellettem! Nem ám, hanem járatja a száját, hogy miért nem csináltad meg ezt, meg miért nem csináltad meg azt...

– Maga meg felképelte – fejezte be helyette a mondatot Lucas.

– Csak lekentem egyet.

– Betörted az orrát – helyesbített Carter.

– Azt nem akartam.

– Kuss, faszkalap! – vetett véget az eszmecserének Lucas. – És ne leheljen rám!

Johnson azonban nem hallgatott az intő szóra. Egy darabig némán bámult kifelé az ablakon, aztán nem bírta tovább a hallgatást. – Mindjárt behugyozok – tette közhírré. – Jézusom, csak azt ne! – fakadt ki Lucas.

– Beijedtek, mi, zsarukáim? – röhögött fel Johnson: és egy teljes percig abba sem hagyta a vihorászást. – És egyébként is, miért szólít engem Jézusnak? Nem vagyok én pap!

– Azt hiszem, szorosabbra kellett volna húzni azt a bilincset – mélázott el Carter.

– És nem a csuklójára, hanem egyenest arra a hülye nyakára – tódította Lucas.

Végül a Hennepin Megyei Börtön kapujában szabadultak meg tőle.

Hat óra húsz perekor riasztást kaptak, hogy eltűnt két kislány. A nap még fenn járt az égen. A központ a Mississippi partjára küldte őket, az I-94-es út hídja alá. Utoljára errefelé játszottak a kislányok, pedig a szüleik megmondták nekik ezerszer, hogy a folyópartra sose menjenek.

Lucas – ekkor már harmadik éve volt zsaru – látott már mindent, amit egy járőrkocsi ablakából látni lehet. Látott gyilkosságot, megkíséreltet és végrehajtottat egyaránt, látta a rablások és betörések után maradt csatateret, de látott már folyamatban lévő betöréses rablást is, meg öngyilkosságokat, tömegverekedéseket, kisebb zavargásokat, egyszer pedig egy asszonynak a hátsó ülésen ment el a magzatvize. A baba egy perccel azután jött a világra, hogy Lucas beért a nővel a kórházba: a pletykák azt híresztelték, hogy az újszülöttet Dodge névre keresztelték, az autóút emlékére.

– Ez persze csak pletyka – igyekezett megnyugtatni Carter–, mármint, hogy Dodge lett a neve.

– Igen, de jó kis pletyka – vágta rá Lucas. – Én legalábbis mindenkinek így terjesztem.

Az elmúlt évek során akadt dolguk néhány eltűnt kiskölökkel is, de rendben megtalálták mindegyiküket. Ennek a két kislánynak délután négy és öt között veszett nyoma: ilyenkor már vacsorára szoktak hazakullogni a kölkök, nem pedig a folyóparton játszadozni.

Leparkolták a kocsit, lecsúszdáztak a folyóparti meredélyen: a Mississippi az évnek ebben a szakában alig pár száz méter széles lehetett, a víztükröt habzó tetejű áramlatok élénkítették, a partot züllött küllemű bokrok, már amennyit az errefelé járkálok le nem tapostak belőlük. A bokrok között meg a szokásos: eldobott papír ételdobozok, no és használt vécépapír.

Betonfal húzódott a part mentén, a közelben egy réssel: Lucas és Carter ezen a résen átjutott le a parthoz. A vízben egy kövér asszonyság tapicskolt, kicsit távolabb egy kissrác, a kezében pecabottal, meg még egynéhányan a parton: ki üldögélt, ki álldogált, ki még a vízbe is belemerészkedett. Az eltűnt kislányokat egyikük sem látta.

Épp abbahagyták a kérdezősködést, amikor egy másik rendőr járőr csatlakozott hozzájuk: most már négyesben folytatták. Ketten felfelé, ketten lefelé indultak el a part mentén: pár száz méter után Lucas és Carter elérték a melegek strandját: az ő szóvivőjük is azzal állt elő, hogy nem látták a lányokat, holott itt pancsikoltak egész álló délután. Lucas és Carter tehát baktathatott tovább. Nyavalyás buzeránsok – füstölgött Carter itt téblábolnak egész nap, egy szál fecskében! Láttad azt a pasit? Esküszöm, nem is érdekelte, mi történhetett azokkal a szegény lányokkal, oda se bagózott!

– Milyen izgatott lettél, Fred! – állapította meg Lucas. – Sőt, mintha felizgultál volna!

– Lófaszt, te gyerek! – mordult rá Carter. – Engem csak az érdekelne, hol lófrál ilyenkor az Erkölcsrendészet!

– De ha egyszer nem látták azokat a gyerekeket – vette őket a védelmükbe Lucas. – Márpedig, ha bementek volna a vízbe, akkor észreveszik őket. Egyébként a szüleik azt mondják, tudnak úszni.

– Hát igen – akasztott a hüvelykujját a derékszíjába Carter–, ráadásul itt nem is túl mély a víz. Nem tetszik nekem ez a história, Lucas, sehogy sem tetszik. Szerintem nem a vízben vannak.

– Hanem hol?

– Szerintem valaki elkapta őket. Szerintem épp most erőszakolja meg őket, mi meg ácsorgunk, a hüvelykujjunkkal a seggünkben.

– Ezt a zsigereidben érzed?

– Ott hát.

Carter nem volt valami fényes zsaru, mégis, egész tisztességes felderítési rátával büszkélkedhetett. Tizennégy évi szakadatlan járőrözés csak kikupálta, de legalábbis kikupálta a zsigereit: és képessé tette, hogy megszimatolja a bajt, ennyit már Lucas megtudhatott róla. – Szerinted most mi a teendő? – kérdezte engedelmesen.

– Nézzünk át oda – mutatott a túlsó part felé Carter. – Azok a gyerekek egy csomó ház előtt el kellett, hogy menjenek, és azokban a házakban elég fura nyavalyások laknak. Nem ártana, ha rájuk ijesztenénk egy kicsit.

– Valaki úgyis rájuk ijeszt – vélte Lucas.

– Az volna a legjobb, ha mindnyájan rájuk ijesztenénk – torkolta le Carter. – A nyavalyás, pucér seggű rohadékjaira! Végül egy csövessel csevegtek el, aki az I-94-es hídja alatt rendezkedett be: mialatt faggatták, egy szeplős, vörös hajú férfi kocogott el mellettük, de a láttukra megállt. – Megtalálták? – kérdezte a két rendőrt. – Megtalálta őket valaki?

– Maga meg kicsoda? – kérdezett vissza Lucas.

– George Jones. A gyerekek apja. Látta őket valaki?

A harmincas évei végét taposta a férfi, lihegett, levágott ujjú trikója átnedvesedett a verítéktől, és izzadságszag áradt az egész testéből. A fején katonai baseballsapka díszelgett, gyalogsági jelvénnyel. – Csak semmi izgalom – lépett közelebb egy másik rendőr. – Megtaláljuk őket.

– Sose szoktak ilyeneket művelni – nyöszörögte Jones: a szeméből, de még a hangjából is, csak úgy sütött a segélykérés –, sose! Mindig időben otthon vannak! Most meg már három órája eltűntek, és senki még csak nem is látta őket...

– Nem hinném, hogy odalent lennének, Mr. Jones

– szólalt meg Carter. – Beszéltünk mi mindenkivel, akivel csak találkoztunk a parton, és senki sem látta a lányokat. Pedig vasárnap van, vannak itt jó néhányan, úgyhogy valakinek látnia kellett volna valamit! Jó, jó – bólogatott Jones –, értem én. És köszönöm. Nyilván csak... Az istenit neki, biztos egy barátjuknál felejtkeztek, no de csak jöjjenek haza, hogy tőlem mit kapnak! – És kocogott tovább, közben is mozgott a szája: hallhatták, ahogy odakiabál valakinek, a rendőrök látókörén kívülre: – Nincsenek a vízben! Senki sem látta őket!

– Persze az is lehet, hogy beleestek egy víz alatti lyukba, és ott fulladtak meg – mormolta az egyik kolléga.

– Márpedig a vízben nincsenek – rázta a fejét Carter. – Csak az időnket vesztegetjük itt.

George Jones, az apa, egy balos veteránszervezet tagja volt, most pedig a bajtársait hívta segítségül. Még hétre sem járt, a nap még mindig odafent lábatlankodott az égen, amikor befutottak a Vietnami Háború Háborúellenes Veteránjai, vagyis egy csapat viharvert külsejű, űzött tekintetű férfi, a mellükön kitüntetések váltakoztak pacifista kitűzőkkel. Többtucatnyian érkeztek, meg is kezdték a nyomozást azonnal, sorra járták a sikátorokat és hátsó udvarokat a

Jones-ház félmérföldes sugarú körében, adóvevőn tartották a kapcsolatot egymással.

Épp végérvényesen besötétedett volna aznapra, amikor egy csapat veterán állította meg Lucast és Cartert. – Ezt a blúzt találtuk – hajolt be a veteránok legveteránabbika a járőrkocsi ablakán. – Nem nyúltunk hozzá egy ujjal sem, viszont jó lenne, ha valaki alaposabban megnézné. Megálltak, hogy szemrevételezzék a leletet: egy zsombék tetején feküdt, mintha csak egy autó ablakán hajították volna ki. Lucas leguggolt, a zseblámpáját a blúzra villantotta, bizony, ez egy kislányblúz, állapította meg, pöttyös. Bemondta a rádiójába, hogy mit találtak. – Hamarosan kiszállnak a nyomozók – állt fel. – Még nem tudom, mennyit ér ez a lelet, mindenesetre szép munka volt, uraim.

– Jó szemük van! – gratulált Carter is.

– Remélem, nem az övéké, nagyon remélem – mormolta egy sovány, őrült képű pasas, az arcán hatnapos borostával.

– Énnekem is vannak ám lányaim, szóval...

Ekkor egy autó bukkant fel a sikátor végében. Harrison Sloan szállt ki belőle, egy fiatal nyomozó: csak nemrég léptették elő a járőrből. Lebucskázott a lejtőn, leguggolt, akárcsak az előbb Lucas, egy percig nézte a leletet, Lucas zseblámpájának fényében. – Az isten rohassza meg – foglalta össze a véleményét a látottakról.

– A kislányoké? – kérdezte a veteránok egyike.

– Lehet – vont vállat Sloan. Felállt, körülnézett. – Ki találta meg? – kérdezte.

Az egyik veterán jelentkezett, hogy ő.

Sloan mindenkit kikérdezett, jegyzetelt: közben újabb egyenruhás rendőrök érkeztek, végül megjelent Quentin

Daniel, a gyilkossági csoport hadnagya is. – Valamelyik kislányé az a blúz – súgta oda Carter Lucasnak. – Már tudják – intett az állával a rendőrök felé. – Azok a lányok halottak.

Daniel is megnézte magának a blúzt. Megrázta a fejét, odaszólt valamit a három nyomozónak, azoknak, akik a veteránokat kérdezgették, aztán elfordult tőlük, odalépett Lucas és Carter elé. – Végig kell járnunk az egész környéket, ajtóról ajtóra. Carter, beszéltem a főnökükkel, azt ígérte, kiküld húsz egyenruhást. El tudja igazítani őket, igaz?

– Persze, miért ne – bólintott Carter.

– Magát meg kölcsönveszem – fordult most Daniel Lucas felé. – Szép kis felhajtás lesz itt. Menjen szépen haza, vegyen fel öltönyt és nyakkendőt. Van öltönye és nyakkendője, ugye?

– Persze, hogy van.

– Helyes. Majd Sloan mellé osztom be. Szóval bekopogtatni minden egyes ajtón, értem? Kikérdezni mindenkit, akit csak érnek. Vigye a járőrkocsit, húsz perc múlva kezdünk!

– Itt leszek, Főnök – vágta rá Lucas.

Daniel már a kábítószercsoportban is a felettese volt. Akkor úgy tűnt, érdeklődik a rendőr-akadémiáról frissiben kikerült újonc iránt: olyannyira, hogy, Lucas már-már arra gyanakodott, a főnök a fiúkat szereti. De aztán volt alkalma megtanulni, hogy Danielt elsősorban az érdekli, hogyan látják a világot a többiek – ideértve a zsarukat is. Megtanulta továbbá, hogy Daniel egy szép napon rendőrfőnök lesz, de már most sem neheztel, ha véletlenül Főnöknek szólítják. Most pedig azt tudta Lucas, hogy a megbízás még nem jelenti azt, hogy kinevezték volna nyomozónak, csak kell még egy pár láb az ajtóról ajtóra vonuló kérdezősködő nyomozók hadába. Rajta kívül még legalább négy-öt egyenruhás kollega járja majd öltönyben-nyakkendőben a környék házait.

De ezen ráér töprengeni később is. Töprengés helyett beszállt a járőrkocsiba, elindult, de csak az utca végén kapcsolta be a szirénát és a villogót. Gázt adott, élvezettel nézte, ahogy a civilek autói meg a gyalogosok eszüket vesztve szökkennek félre az útjából, idejük sincs, hogy észrevegyék a szája sarkában bujkáló vigyort. Jobb is így, amúgy se tudnák hova tenni.

Hat percbe telt, hogy hazajusson, további tízbe, hogy kiválassza a megfelelő öltözéket: főként az inget illetően tetszett feloldhatatlannak a dilemma. Az esze a rövid ujjú mellett érvelt, ám a szívében ott visszhangoztak az Esquire feddő szavai a mondott ruhadarab kérdésében. Másfelől viszont az Esquire szerkesztői feltehetően sosem talpaltak egész álló nap a hőségtől izzó külvárosokban.

Végül még a megfelelő kiegészítőket is sikerült megtalálnia: a pontot az i-re az övére szíjazott 40-es Smith és Wesson revolver tette fel. Megnézte magát a tükörben.

Szó, ami szó, Lucas szeretett öltözködni, mindig is szeretett. Végül is, gondolta, ruha teszi az embert, vagy teszi csúffá: korántsem mindegy tehát, mit aggatunk magunkra. Minden ruha egyben egyenruha is, legalábbis lehetővé teszi, hogy a jó szemű megfigyelő már az öltözéke alapján beazonosíthassa az ellenfelét; hogy megtudja, kivel van dolga, hippivel, dílerrel, művésszel, csövessel, bárkivel.

A tudatos öltözködés tehát számtalan előnnyel kecsegtetett: amellett pedig Lucas szerette, ha jól néz ki.

Most például épp jól néz ki, állapította meg örömmel, és már kívül is volt az ajtón.

Azért a rövid ujjú miatt még mindig nyugtalankodott egy kicsit.

 

 

3

 

Lucas késő éjjelig dolgozott Sloan keze alatt, bejárt minden utcát, bedörömbölt minden ajtón. Normális esetben talált volna itt rosszfiút bőven: ez volt a crack felbukkanásának éve, és a helyzet máris ellenőrizhetetlenné vált, volt mivel bajmolódniuk az utcai járőröknek, és volt miért egyre sűrűbben járni a terepet. Ma este például annyian özönlötték el a környező utcákat, hogy a rosszfiúk jobbnak látták távol tartani magukat a környéktől.

– Fura, mi minden megváltozott, mióta bejött a crack – állapította meg Sloan, ahogy házról házra jártak az egyre hosszabbra nyúló árnyékok kíséretében. – Például eltűntek a stricik az utcákról. Régen azt hittük, a kurvák szerencsétlen rabszolgák, pedig, úgy látszik, ennél azért bonyolultabb a helyzet.

– Igen, az utóbbi időkben én se nagyon találkoztam stricivel – hagyta helyben Lucas.

– Eltűntek. Kényszernyugdíjba vonultak. Még a láncaikat is elveszítették a nyakukból.

– Amikor még a kábítószercsoportnál voltam, azt se tudtuk, mi az a crack, eszik-e vagy isszák. – Volt speed, kokain, és minden, amit az ember az orrába tömhet, de cracknek még a hírét se hallottuk.

– Míg egy vegyészzseni meg nem ajándékozta vele a világot

– horkant fel Sloan.

– Vagy inkább marketingzseni – vitatkozott Lucas. – Olyan, aki ért az utca emberének nyelvén.

Sloan csak néhány évvel volt idősebb, mint Lucas: szürke férfi szürke ruhákban, ha volt rajta valami színes, többnyire a nyakkendője, hát azt biztos, hogy a felesége vette neki. És még az asszony is: legfeljebb a gyíkzöldig, ha elmerészkedett. Sloan az évek során egész tisztességes hírnévre tett szert, mint kihallgató, hála annak a barátságos, már-már együtt érző hangnemnek, amivel a gyanúsítottakat elringatta. Az élete is legalább annyira ódivatú volt, mint az öltözete: tizennyolc éves korában vette el a gimnáziumi szerelmét, és még be se töltötte a huszonegyet, mikor már két kislány apjának mondhatta magát. Eddigre már más sem járt a fejében, csak a nyugdíj. De, dacára minden különbségnek kettejük között, Lucas kedvelte ezt az embert. Szerette a humorérzékét, meg azt, hogy Sloan ismerte és elismerte a saját korlátait. Ráadásul még csendes, nyugodt és okos is.

– Azt hallottam rólad, hogy kiemelnek az egyenruhások közül – szólalt meg Sloan útközben. – A nyomozók világa nem nagyon hasonlít a járőrözéshez. Mondjuk, ha a járőrözés a foci, akkor a nyomozás a sakk.

– Vagy a hoki – vetette közbe Lucas.

– Gondolom, ez a megjegyzés is a sajátos humorérzéked megnyilvánulása – vetett rá egy lapos oldalpillantást Sloan.

– Már miért volna az?

– Közismert tény, hogy a hokijátékosok legalább olyan ostobák, mint a baseballosok.

– Tényleg? Ezt nem is tudtam!

– Pedig így van – erősítette meg Sloan. – Az egyetemi sportok közül a foci a legintellektuálisabb, aztán jön a birkózás, a kosárlabda, a golf, az úszás, a hoki, a baseball, és utoljára a tenisz, ebben a sorrendben.

– A tenisz a mélypont?

– Az bizony! És még az is tény, hogy minél nyugatabbra mész, annál ostobábbak a sportolók. Mire elérsz a Középnyugatra, a sportolók nagyjából egy zsák kavics szellemi szintjén vannak, a Sziklás-hegység után pedig jobb, ha nem is kérdezősködsz. Az ottani teniszező, az már nem is ember, csak valami biomassza.

– Massza?

– Massza.

– Nahát, én még erről sem hallottam!

– Hogy hallhattál volna? Ha egyszer hokijátékos voltál... Újabb kertkapun nyomultak be: a kert mélyén kartonpapír falú házikó, a tornácán szakadozott dívánnyal. Fényt csak egyetlen ablakban láttak. Sloan körbevillantotta a zseblámpája fényét az udvaron. – Szerintem itt egy harapós kutya leselkedik valahol – állapította meg.

– Az is lehet, hogy pitbull – tódította Lucas.

– Jó, akkor te mész előre – engedett meg magának egy vigyort Sloan.

Lucas meg is tette, odament az ajtóhoz, bedörömbölt. Őrjöngő kutyaugatás felelt odabentről.

– Mondom, hogy harapós! – hangzott Sloan kommentárja.

– De nem pitbull, inkább bullterrier.

Egyéb válasz majd egy teljes percig nem érkezett a dörömbölésre, aztán eltelt a második perc is, végül Lucas úgy döntött, hogy bedörömböl még egyszer. Erre végre kigyulladt a lámpa az ajtó felett, végül, ha csak résnyire is, de kinyílt az ajtó. A vastag lánc felett egy férfiarc jelent meg. – Hát maguk meg kicsodák? – érdeklődött a férfi.

Sloan nekilátott, hogy elmagyarázza, kik ők, és mit akarnak, de a feléig sem ért a történetnek, amikor a férfi megrázta a fejét. – Nem láttam én itt semmiféle fehér kislányokat – nyögte ki, miközben a kutya a nadrágszárát szimatolta, és türelmetlenül kaparta a linóleumpadlót. – Különben is, le kéne már feküdnöm. Ötkor kelek.

Hagyták, hadd aludjon. – Hallottad, mi történt Park Brubakerrel? – kérdezte Sloan, már kint, a járdán. Ez a Brubaker koreai-amerikai detektív volt, most épp felfüggesztették, mert valami komolyabb kábítószer-históriába keveredett.

– Hallottam. Micsoda egy barom!

– Neki is megvan a maga baja – vette a védelmébe Sloan.

– Nekem is megvan a magam baja – feleselt Lucas mégsem állok neki kirabolni a népeket.

így érkeztek el az újabb ajtó elé: itt egy nehézsúlyúnak tűnő férfi fogadta őket, szakálla volt, mint Hemingwaynek. Izzadó homlok és túlméretezett, sőt kifejezetten kövér orr egészítette ki az összképet. – Nem láttunk mink az égvilágon semmit – sajnálkozott csak amit a tévében mutattak. Most egy asszonyság jelent meg a férfi háta mögött. – Mondd csak meg nekik, mit mondott John! – noszogatta a férfit.

– Ki az a John? – kérdezett közbe Lucas.

– Az egy pasi ott, a Kenny kocsmájában – bökte ki nagy nehezen a férfi. – A vezetéknevét nem tudom.

– Azt mondja, tudja, ki a tettes – kotyogott közbe a nő.

A férfi rámordult, de már későn: Lucas szimatot fogott.

– Szóval, kire gyanakszik ez a John?

– Szerinte az a dilis volt – ismerte be a férfi. – Van itt egy dilis, folyton errefele mászkál.

– És maga? Ismeri ezt a dilist?

– Én aztán nem! Csak azt hallottam, amit John mondott.

– Látni már láttuk – kotnyeleskedett megint a nő. – Sokat mászkál errefelé.

– Aztán azt is elárulta ez a John, hogy miért épp őrá gyanakszik? – kíváncsiskodott tovább Lucas.

– Hát mert olyan ember az, hogy mindig keres valamit, de sose talál semmit – magyarázta a férfi. – Ráadásul priusza is van, valami szexdolog miatt.

– Értesítette a rendőröket is? – kérdezett bele Sloan.

– Honnét tudjam? Nem is ismerem azt az embert! Meg a dilist se, csak azt láttam néha az utcán. Mindig errefelé szokott mászkálni.

– Ezt már jelenteni kell – nyúlt az adóvevője felé Sloan. Kiment vele a járdára, Lucas meg faggatta tovább a férfit, de még inkább a nőt. – Mégis, ki ez a John? – kérdezte.

– Sürgősen elő kéne kerítenünk. Ha tényleg tud valamit... Nézzék, annak a két kislánynak elég sürgős!

Végül sikerült kicsikarnia egy felületes személyleírást, miszerint John egy középmagas dagadék, kreol bőrű, göndör haja van, a homlokába nyúlik. – Olyan olaszos képe van – magyarázta a nő.

– Vagyis, hogy jóképű? – próbált pontosítani Lucas.

– Nem, azt azért nem, ahhoz túl kövér – ingatta a fejét a nő. – De olyan sötétes, tudja, és olyan trikókat hord, mint az olaszok, az inge fölött hordja, meg aranylánc lóg a nyakában.

Amikor utoljára látták, jeans volt rajta, hosszú ujjú, kék ing, kigombolva, alatta atlétatrikó. A nő azt sem hallgatta el, hogy ez a John jóban van ám a lányokkal, akik odajárnak Kenny kocsmájába: azt, hogy lányok, külön hangsúllyal mondta.

– Vagyis az utcalányokkal – fordította le a maga nyelvére Lucas. – Nem is tudtam, hogy azok is Kenny kocsmájába járnak.

– Nem járnak azok oda – helyesbített az asszony. – De van szemben a masszázsszalon, és, ha épp nincs vendégük, beugranak egy italra. Mondjuk én személy szerint nem igazán örülök nekik. A végén még azt mondják majd, hogy én is közéjük tartozom!

– Mondjuk egy jó kis masszázs nekem sem ártana – mordult fel a férfi, mire a nő oldalba vágta, mire a férfi meg jajdult egyet.

Ennyi volt, amit megtudhattak tőlük. Visszajött Sloan.

– Mindjárt itt lesz Cherry és McGuire – újságolta.

– Minek? – rándított egyet a vállán Lucas. – Megtudtunk mindent, amit itt megtudhattunk.

– Igen ám, csakhogy szerintünk még nem tudtunk meg mindent, amit megtudhattunk volna – replikázott Sloan.

– Az az ukáz, hogy itt várjuk meg őket, aztán folytassuk tovább a kopogtatást.

– Basszameg – hördült fel Lucas. – Ahelyett, hogy Kenny kocsmáját néznénk meg.

– De hát az már két órája bezárt! – kotyogott közbe az ajtóban áll férfi.

– Attól még lehet ott valaki – vetette ellen Lucas.

Erre már csak a vállát vonogatta mindenki. – Azt akarják, hogy járjuk tovább a házakat – ismételte meg Sloan.

Augusztushoz képest egész enyhe volt az este, bár az eső lába ott lógott valahol a levegőben. Sloan hazafuvarozta Lucast: útközben, mialatt kilógatták a karjukat az ablakon, Lucas azon tűnődött, hogy milyen csendes ilyenkor a város: és valahol mélyen lent a város néma szívében egy szörnyeteg épp most kínoz halálra két kislányt.

Sloan kitette a ház előtt, és ment az útjára. Lucas hazatért, kinyitott magának egy sört, leült a konyhaasztalhoz, bámulta az asztalon heverő dossziét. Egyetemista korában két számítógép-őrülttel osztotta meg az albérletét: a két őrült, fittyet sem hányva arra, hogy Lucas még kezdő, bevette az újoncot az egyik szerepjátékba. Végül Lucas írt nekik egy modult, amivel végképp kivívta magának a két őrült tiszteletét: azt mondták, Lucas modulja kenterbe ver mindent, ami a boltokban kapható.

Lucas legközelebb egy foci-alapú stratégiai játékkal rukkolt elő, hasonlóval a hetvenes évek divatos hadijátékaihoz – csak éppen ezt számítógépen lehetett játszani. A szobatársak meg is ígérték, hogy írnak hozzá egy programot, feltéve, ha Lucas kidolgozza a forgatókönyvet, ez a munka nehezebbnek bizonyult, mint Lucas várta volna, el is úszott vele, mert úgy döntött, hogy mindenképpen tanulmányoznia kell a statisztika tudományát: azt akarta, hogy a játéka valóságos legyen.

Most ült a konyhaasztalnál, bámulta ezt a dossziét, amely az eltűnt kislányok utáni egész napos hajsza tükrében valahogy dedósnak tetszett. Odakint valami szörnyűség történik, ő meg itt ücsörög, és dedós marhaságokra fecsérli a drága időt.

Rögvest fel is serkent: először is egy újabb sör irányába, aztán megnézte az óráját. Hajnali kettő. Vajon Cherry és McGuire bement-e végül Kenny kocsmájába, ez járt a fejében: meg az, hogy vajon mire jutottak azok ketten.

És, mert képtelen volt megnyugtató választ adni önmagának, felpattant, magára kanyarította a zakóját, bevágta magát a Jeepbe, és irány a belváros. A Városházán még javában zajlott az élet, a folyosókon csak úgy nyüzsögtek a zsaruk. Lucas egy Morgan nevű egyenruhást csípett fulön, őt kérdezte meg, mi újság. – Semmi – felelte Morgan a kislányoknak nyoma veszett. Azt mondják, mégiscsak a folyóban kéne keresni őket.

– Márpedig szerintem ott nincsenek – makacskodott Lucas.

– Hányan dolgoznak az ügyön?

– Mármint, hogy most? Kábé hatan. Daniel is rajta van még, de az az igazság, hogy kezd mindenkinek elege lenni ebből a históriából. Megjelentek a tévések is, furgonostul, mindenestül, ott tekeregnek láb alatt. Kész cirkusz...

– Cherry és McGuire visszajött már?

– Úgy tudom, még nem.

Lucas benézett a gyilkosságiakhoz: Daniel valóban ott ült, a lábával az íróasztalán, épp egy kisebb csoport nyomozót tartott szóval. Lucas odament hozzájuk, egy ideig csak álldogált, végül Daniel észrevette. – Na, mi újság, Davenport?

– Semmi, csak kíváncsi volnék, mire jutott Cherry és McGuire.

– Nagyjából ugyanarra, mint maga – csóválta meg a fejét Daniel. – A kocsma már zárva volt, de elbeszélgettek a főnökkel. Ő is csak annyit tud, hogy a pasas neve John. Azt, hogy hol lakik, vagy hogy hol lehet elérni, nem tudja senki.

– Úgyhogy feladták – summázta a hallottakat Lucas.

– Jó, de azért ez is valami!

– Hát persze – szólt közbe az egyik nyomozó. – Van egy gyanúsítottunk, a neve John. Gyerekjáték lesz megtalálni.

– Hogyhogy maga még ébren? – engedte el a füle mellett a megjegyzést Daniel.

– Képtelen vagyok elaludni – vallotta meg Lucas. – Tudja, az jutott eszembe... Mármint, ha beleegyezik... hogy talán kimehetnék, és megnézhetném magamnak azt a masszázs-szalont a kocsmával szemben. Hacsak Cherry és McGuire már nem tették meg előttem.

– Nem, még nem – felelte Daniel. – Mi keresnivalójuk lett volna ott?

– Hogyhogy mi? Nem tudják, hogy az a John jóban van az ottani lányokkal? Lehet, hogy a John nevet is tőlük kapta, a kurvák szokták így becézni a... hmm... péniszt.

– Hát, szerintem erről a masszázsszalon vonalról ők nem tudnak – vágott feltűnően elégedetlen képet Daniel. – Gondolom, maga sem tett említést róla.

– Akartam én, de szóhoz sem hagytak jutni – védekezett Lucas. – Azt mondták, menjünk kopogtatni. Én meg... hát szóval most, hogy úgyis ráérek...

– Na, jöjjön csak ki velem! – állt fel Daniel.

Kimentek a folyosóra. – Ugye, nem baszakodik velem? – förmedt rá Daniel odakint. – Ugye, nem tartja meg magának, amit megtudott, hogy aztán egyedül próbálja megoldani az ügyet?

– Egy fenét! – tiltakozott Lucas. – Eszembe se jutott!

– És mégis elhallgatta a nyomozók elől, amit attól a nőtől megtudott.

– Mert nem voltak kíváncsiak rá! Kopogtassatok tovább, kizárólag ezt ismételgették!

– Na, ide figyeljen! – szólalt meg Daniel, miután egy teljes percig némán nézett Lucas arcába. – Túlórát nem tudok fizetni magának, de ha kimegy szaglászni a terepre, és talál valamit, számíthat a támogatásomra.

– Értettem – bólintott Lucas. – Meddig marad bent?

– Már nem sokáig. Ne hívjon, csak ha fontos, akkor viszont azonnal hívjon!

– Találtunk valamit ma este? Bármit?

– Csak azt a blúzt – csóválta elégedetlenül a fejét Daniel –, de az Mary blúza, az már biztos. Senki nem tudja, hogy kerülhetett oda, ahol megtaláltuk. Az a legvalószínűbb, hogy a gyerekek elmentek itt, a mosoda előtt, az egyik pultoslány mondta is, hogy látta őket. Jonesék háza itt van a közelben, úgyhogy valószínűleg igazat beszélt.

– Együtt mind a két lányt?

– A pultoscsaj azt mondja, igen.

– Hazafelé mentek, vagy az ellenkező irányba?

– El.

– Van vér azon a blúzon?

– Még nem biztos, találtunk rajta elszíneződést, lehet, hogy vér, csak valaki megpróbálta kimosni. Holnapra kiderül.

– Maga szerint halottak azok a kislányok, igaz?

– Szerintem még nem. De már nem élnek sokáig.

Paul masszázsterápiás szalonja egy raktárhát végét foglalta el, egy videotéka, egy automata mosoda és egy kutyakozmetika társaságában. Lucas fényt látott a kirakatban, de az ajtón a Zárva felirat világított. Lucas csak azért is bekopogott, aztán megpróbált benyitni, de az ajtót tényleg zárva találta. Most már dörömbölt az ajtón. Erre végre megjött a válasz. – Zárva vagyunk – harsant egy kelletlen női hang bentről. – Ne tessék zörögni!

– Rendőrség – dörömbölt be még egyszer Lucas. – Nyissák ki!

Várt még egy percet, és, hogy továbbra sem kapott választ, rúgott még néhányat az ajtóba. Persze csak óvatosan, a sarkával, mert puha cipőben volt, és féltette a lábát. Erre már zajt hallott odabentről, nevezetesen a zár zörgését. Kinyílt az ajtó, igaz, csak résnyire: a lánc felett szőke, sovány női arc jelent meg. – Maga zsaru? – hitetlenkedett.

– Két eltűnt kislányt keresünk – mutatta fel Lucas az igazolványát. – Egy férfiról szeretnék felvilágosítást kapni, akit ismernek itt maguknál.

– Miféle férfiról beszél?

– Az a neve, hogy John. Együtt szokott ülni magukkal Kenny kocsmájában. Ez minden, amit tudok róla.

– Ő rabolta el őket? – nyílt valamivel tágabbra az ajtó.

– Azt meséli a népeknek, hogy tudja, ki a tettes – felelte Lucas, és az ujjával lökött egyet az ajtón, mire a nő hajlandónak bizonyult, hogy egy kicsit még tágabbra nyissa. – Szóval: ki ez a John?

– Sally! – kiabált hátra a válla felett a nő.

Lucas még egyet lökött az ajtón. A nő végre beengedte. Sivár kis előszobában találta magát, mint egy tisztítószalonban. Műanyag pult, a falnál egy-két szék, meg egy asztalka hamutartóval és olvasólámpával, mely utóbbi egyszer már mintha leégett volna. A sarokban rágógumi-automata: félig üres, vagy félig tele, bár ez életszemlélet kérdése. Nem az a hely, ahol szívesen elidőz az ember, gondolta Lucas.

Most egy sötétebb hajú nő bukkant elő: vetett egy pillantást Lucasra, és azonnal megrázta a fejét. – Mára kikészültem – jelentette be.

– Nem vendég, zsaru – intette le a szőke. – A miatt a John nevű pasi miatt jött. Tudod, a vicces John!

– És miért pont rajtam keresi? – értetlenkedett a nő.

– Hát nálam mindenesetre jobban ismered – mondta a szőke. – A miatt a két eltűnt kislány miatt keresik.

– Ő volt? – kapta a torkához a kezét a megrökönyödéstől Sally.

– Nem, csak széltében-hosszában azt terjeszti, hogy tudja, ki a tettes – próbálta megnyugtatni Lucas. – Úgyhogy nekünk is beszélnünk kéne vele.

– De hát én nem is ismerem! – tiltakozott Sally. – Egyszer-kétszer benéz, akkor lerendezem, érti, megkapja a masszázsát, és annyi. Ő meg közben viccel. Mindig vicceket mesél.

– És azt sosem mesélte, hogy hol lakik? Sosem hívta meg a lakására? Sosem tett semmiféle célzást, hogy...

– Sose – csóválta a fejét Sally. – De tudja mit? Legutóbb kártyával fizetett a masszázsért. Azt hiszem, megvan még a számla.

– Kösz! – kiáltott föl örömében Lucas. – Na és kinél találom azt a számlát?

– Nálam vannak a számlák – szólt közbe a szőke. – De hát a vezetéknevét nem tudjuk, úgyhogy fogalmam sincs, hogy hol keressem.

– Várj csak, hadd gondolkozzak – szorította a szemére a tenyerét Sally. – Július negyedike! – kiáltott fel egy fél perc múlva. – Emlékszem, mert a tűzijátékról mondott valami viccet, hogy... hát érti, nem? Na, mindegy, az a lényeg, hogy július negyedikén volt. Emlékszem, Don épp baseballmeccset hallgatott a rádión, úgyhogy nem lehetett túl későn.

A szőke erre felpattant, berohant a pult mögé, egy fémdobozt húzott elő, abban voltak a számlák.

– Szóval azt mondja, vicces fickó – fordult vissza Lucas Sally felé. – És mit tud róla még? Egyáltalán, mit jelent az, hogy vicces? Vannak például különleges kívánságai a masszázs mellé?

– Hé, hé! – szakította félbe Sally. – Mi itten terápiás masszázst adunk!

– Ebben magam is biztos vagyok – mondta Lucas. – Egyébként meg egyáltalán nem érdekel, mit akar maguktól, engem az a két kislány érdekel, meg az, hogy miféle ez a maguk barátja. Perverz?

– Általában a triót szokta megrendelni – vonta meg a vállát Sally. – Tudja, az a kézimunkával kezdődik, aztán lejjebb megyünk, a legvégén megjön a szaxi. Ez perverz? Hát, lehet. Százhúszba van, plusz a jatt. Azt már nem tudom, mennyit adott, de nem volt valami – állt meg, hogy megtalálja a megfelelő kifejezést – emlékezetes.

– Mindenesetre van pénze neki – noszogatta Lucas.

– Hát vanni éppenséggel van, de nem hinném, hogy az ő jattjából fogok meggazdagodni.

– Megvan – harsant fel a szőke nő hangja a számlák közül –, találtam egy egynegyvennyolcast péntek nyolc negyvenötkor. .. Ez lesz az! Itt van, hogy a megrendelő neve John.

– Akkor az ő lesz – vélte Sally is.

Lucas elvette tőle a számlát, odavitte a lámpa fényébe. A megrendelő neve, ha jól vette ki a kissé remegő kézzel írt betűket, John Feli. A számlaszámot viszont tisztán leolvashatta. Fel is írta. – Van egy fénymásolójuk? – kérdezte aztán.

– Nincsen.

– Akkor ezt magammal viszem – lebegtette meg a számlát.

– Gondolom, utána kell kérdezniük az adatoknak ahhoz, hogy megterheljék a számlát.

– Ó, azzal mindig gyorsan megvagyunk – mondta a szőke a kedves vendég még bent van a masszázsban, amikor mi már leellenőriztük az adatait.

– Helyes – lapozott bele Lucas a jegyzetfüzetébe. – Szükségem volna mindkettejük nevére. Mondjuk, megmutathatnák a jogosítványukat. Aztán arra is kíváncsi volnék, hogy ez a John milyen gyakran jár ide.

– De hát – kezdett dadogni a szőke – azt mondta...

– Nem akarok én letartóztatni senkit! – nyugtatta meg Lucas. – De ha újabb adatokra lesz szükségem, hol keressem magukat?

A szőke neve Lucy Landry, tudta meg: Sally pedig a Dorcas Ryan névre hallgatott. Megtudta továbbá, hogy John Feli az utóbbi tíz napban legalább egyszer járt a szalonban, jókedvűnek tűnt, sőt vidámnak, meg volt elégedve a kapott szolgáltatással, és készpénzzel fizetett. Ryan később találkozott vele Kenny kocsmájában, ahol is a férfi fizetett neki egy italt.

– Szóval meghívta egy italra, de nem beszélgettek? – álmélkodott Lucas. – Nem mesélt magáról semmit?

– Mit mesélt volna? – borzongott bele Sally az emlékbe.

– Nem beszél az semmit, csak a vicceit sorolja! Ilyeneket, hogy: azt ismered, amikor a papot elkapják a ministránsfiúval? Állandóan a vicceit meséli, tele van viccekkel.

Lucas a szalon telefonjáról hívta fel Danielt, otthon. – Remélem, fontos a közlendője – kezdte Daniel.

– Az emberünk neve John Fell, megvan a hitelkártyája száma. Hogy szerezhetem meg a címét a kártya alapján?

– Én általában – mondta Daniel, némi hallgatás után – felhívok egy Hármon Anderson nevű kollégát, aki művel valamit a számítógépével, és megvan.

– Szóval most várhatunk, amíg ez az Anderson be nem ér a munkahelyére?

– Nem, majd kiugrasztom az ágyából – mondta Daniel. – Maga most hol van?

– Itt, a masszázsszalonban.

– Jöjjön be a belvárosba. Andersont is odaküldöm.

Letették. Lucas még épp elcsípte, ahogy Ryan a vicc poénját meséli. – És akkor azt mondja a ministránsfiú, hogy tudja mit, atyám? Magának van igaza!

– Mindjárt halálra röhögöm magam – húzta el a száját Landry.

– Mondtam én, hogy nem lesz valami nagy szám – mentegetőzött Ryan: aztán Lucas felé fordult. – Épp most meséltem el John egyik viccét, azt a ministránsfiúsat.

– Hát akkor erről, úgy látszik, lemaradtam – vonta meg a vállát Lucas. – Fel tudnának váltani egy egydollárost? Vennék egy rágógumit.

A mai nap tanulsága, morfondírozott Lucas, már az autóban, úton a belváros felé, hogy ha valaki nem tudja egyedül megállapítani egy hitelkártya száma alapján a tulajdonos címét, akkor kerítenie kell valakit, aki ezt megteszi helyette. Két perc alatt át is rágta magát a rágógumiján, az ízetlenné silányult ragacsot kihajította a kocsiablakon, és nagyobb sebességre kapcsolt.

Előbb érkezett meg a találka helyszínére, mint Anderson, tehát várnia kellett. Anderson végül huszonöt perces késéssel futott be, álmos képpel, bosszúsan. Leült az asztalához, bekapcsolta a számítógépet. – Most éppen mit csinál? – hajolt át a válla felett Lucas, hogy lássa a képernyőt.

– Átnézem a hitelfelvételeit – magyarázta Anderson. – Minden erről szóló infó benne van a számítógépes rendszerben. A tulajdonos lakcíme is.

– Az jó – vélte Lucas. – Azt hiszem, ideje nekem is beszereznem egy ilyen masinát.

– Én inkább várnék – felelte Anderson. – Most vezetik be az 512-est. A 128 már nem elég.

– Mindegy, egyelőre úgyse telne rá.

– Maguk, járőrök, állandóan ezekkel a crack-dílerekkel trafikálnak – mondta Anderson. – Egyszer csak kap valami előnyös ajánlatot.

– Ha-ha-ha – mordult rá Lucas.

– Jó, jó, nem akartam megbántani.

Ez nem hangzik valami túl őszintén, futott át Lucas fején. De nem szólt semmit, némán nézte, ahogy Anderson dolgozik. Végül, alig öt perccel azután, hogy elkezdte, Anderson meg is találta, amit keresett. – Egy postafiók a címe – mondta.

– A fene ott egye meg. – Lucast még nem léptették elő nyomozónak, de annyit már tudott, hogy egy postafiókkal nem megy semmire.

– A postán majd megmondják a nevét és az igazi lakcímét az illetőnek – biztatta Anderson. – Bár azért ez elég furcsa, mert a hitelkártya-kibocsátók nem szoktak postafiókot elfogadni lakcímnek. A kurváknak fizetett?

– Ők azt mondják, fizetett.

– Értem. De valami itt akkor sem stimmel.

A postairoda napi huszonnégy órás munkanapban dogozott, heti hét napon át. Az elülső bejáratot zárva találta, de végül csak megtalálta a kocsiportát, itt felmutatta az igazolványát, mire a kapu körül üldögélő postások egyike magára vállalta, hogy bemegy és kihozza a főnökét: és valóban, hamarosan vissza is tért, egy tőről metszett irodakukac társaságában.

– Nem, sajnos, ezt nem árulhatom el – válaszolta az irodakukac, ahogy megértette Lucas kérdését. Amúgy kicsi, kövérkés ember volt, az arca holtsápadt: feltehetően az állandó éjszakai műszak miatt. – Az ilyesmi bizalmas információnak számít.

– De hát elraboltak két kislányt! – próbálkozott Lucas.

– Nagyon sajnálom, de a törvény értelmében nem adhatom ki a kért információt – kötötte az ebet a karóhoz a kukac.

– Hozzon hivatalos parancsot, és adja oda az irodaigazgatónak.

– Közben meg az az ember megöli a kislányokat.

– A törvény értelmében...

– Legalább adja meg az igazgató számát!

– Hogy képzeli? Most, az éjszaka kellős közepén?

Ezen a ponton Lucas észrevette, hogy ez az ember szórakozik vele. Végre megugráltathat egy zsarut, nyilván ez járt a fejében. Egyébként lehetséges, sőt inkább valószínű, hogy a törvény vagy a postai szabályzat tiltja, hogy kiadják a fiókbérlők adatait; de, és ez már sem lehetséges, sem pedig valószínű, hanem igenis holtbiztos: hogy a törvénynek egy árva szava sincs postafiók-igazgatók felkeltése ellen.

– Na, ide figyeljen jóember – tolta az arcát olyan közeire az irodakukac arcához, amennyire csak tehette így vagy úgy, de mindenképpen megszerzem annak a fióknak az adatait. És ha a lányokat megölik, gondom lesz rá, hogy ez a mi kis beszélgetésünk bekerüljön az újságokba, maga meg cipelheti egy életen át az emlékét! Ha megtalálják a lányok holttestét, már másnap egy falka riporter várja odahaza, az ajtaja előtt, és azt nem teszi ki az ablakba, amit tőlük kap!

– Maga csak ne fenyegetőzzön! – vörösödött el a kukac. – A törvény...

– A törvény nem tiltja, hogy felkeltse az igazgatót! Vagy talán igen? Tiltja, vagy nem tiltja?

– De a maga felelősségére – adta meg magát a kukac.

– Vagy a magáéra – rándított egyet a vállán Lucas. – Egyébként meg mindegy, a lényeg az, hogy maga így is, úgy is segget csinált a fejéből.

– Itt várjon meg – hördült fel a másik: azzal sarkon fordult, és eltűnt a postairoda mélyén.

– Az a baj, hogy ez a pasas tényleg egy seggfej – sajnálkozott az egyik postás. – De hát neki ez a munkája.

– Lehet – legyintett Lucas de nekem akkor sincs időm ilyenekre.

A bürokrata egy perc múltán tért vissza. – A postaigazgató akar magával beszélni – mutatott a bent rejlő telefon felé.

– Kivételesen hatályon kívül helyeztem a titoktartási szabályt – újságolta az igazgató, miután Lucas beköszönt a telefonba –, merthogy vészhelyzet van, de kérek egy írást a maga főnökétől, amiben körvonalazza a helyzetet. Az archívum miatt kell.

– Rendben, meglesz.

– Adja vissza Gene-t!

Lucas az aktakukac kezébe nyomta a telefont, és tíz perc múlva ott volt a papír a kezében: John Feli lakcíme a 6. utca, Délkelet-Minneapolisban. Újabb öt perc múltán felkelt a nap St. Paul felett.

Az első évében a rendőrségnél, javarészt a járőrautóban, illetve a kábítószercsoportnál, megszokta, hogy viharsebességgel tanulja a szakma mesterfogásait, az utca, az élet és a halál, a szerelem, gyűlölet, harag, ostobaság, véletlen balesetek titkait, meg mindazokéit, amik miatt az egyszerű polgár a rendőrség látókörbe kerül.

Aztán a viharos sebesség némileg alábbhagyott. Okosodott ezután is, megtanult odafigyelni a részletekre, megtanult olvasni az arcokból, kielemezni a testbeszéd nyelvét, de az a szédítő tempó, ami az első tíz-tizenkét hónapot jellemezte, tovatűnt.

Most, hogy végre nyomozhatott, újra ezt a szédületet érezte. Szóval most már tudja, hogyan kell megszerezni egy hitelkártya-tulajdonos lakcímét a számítógép segítségével. Tudja, hogyan kell manipulálni a kurvákat. Mivel fenyegethet meg egy bürokratát. Klassz. Nyers volt és durva, ezt tudta magáról, de hát ettől lesz érdekes a munka, és, ha ezen múlik az eredmény, hát csak annál jobb.

És megismerkedhetett a kudarccal is, mint ezt alig néhány perc múlva megtapasztalhatta.

A ház a 6. utcában nem volt egyéb egy háromszintes, ódon épületnél. Rothadás illata áradt mindenünnen, meg a mikrobán készült ebédeké. A bejáratnál hat levelesládát talált. Név is díszelgett egyet kivéve mindegyiken: egyik név sem volt Feli, és egyik sem volt John, de még csak egy hitvány J. sem.

A névtelen levelesláda az ötös számú lakásé volt, a felirat szerint. Lucas felkapaszkodott a hosszú, cikcakkos folyosón, átlábalt egy biciklin, amit tulajdonosa a falhoz láncolt, és bedörömbölt az ötös számú ajtón. Addig dörömbölt, míg a szomszédból, a hatosból, meg nem hallott egy női hangot. – Nincs idehaza senki! Tűnjön már innét!

Lucas azonban nem engedelmeskedett. – Rendőrség! – dörömbölt be újra. – Volna kedves kinyitni az ajtót?

– Eszem ágában sincs, nem vagyok én hülye! – válaszolta a hang bentről. – Mit akar itt?

– John Felit keresem.

– Nem lakik itt semmiféle John Feli. És egyáltalán semmiféle Feli.

– Mármint hogy a maga lakásában nem, vagy a házban nem?

– A házban! Nincs itt egy fia John Feli se! És most húzzon innét, vagy kihívom a rendőrséget!

– Hívja csak. És mondja meg nekik, hogy egy Lucas Davenport nevű rendőr áll az ajtajában, hiába. Sőt, tudja, mit? Majd én kihívom őket maga helyett.

A nő megtette, amit mondtak neki. Három perc múlva viszont ajtót nyitott. Húsz év körüli, álomtól félresiklott frizurájú nő arca pislogott ki a résen. – Jé, ez tényleg te vagy!

– állapította meg, ahogy meglátta Lucas arcát. – Egy csapatban játszottál egy haverommal, Jared Michael, emlékszel rá? Láttam egy-két meccsedet.

– Hát persze! – csapott a homlokára Lucas. – Jared! Jó néhány éve már, hogy utoljára láttam!

– Most a General Millsnél dolgozik, marketinges. Napi huszonkét órát melózik – mesélte a nő. – Csak nem a kislányok után nyomozol? Én meg még azt se tudtam, hogy zsaru lett belőled!

– Hát pedig igen. És most épp egy John Feli nevű embert keresek – mondta Lucas, majd megadta Feli személyleírását, de hiába, mert a nő csak a fejét rázta nagy buzgón.

– Tudod, ebben a házban jóformán kizárólag diákok laknak. Három lakásban ázsiaiak, aztán itt vagyok én, én egyedül lakom, az ötös meg üres, a szag miatt. Az előző lakók teletömték patkányméreggel a falakat, mert nem bírtak aludni a patkányok állandó rohangászásától, aztán a patkányok meg– döglöttek a méreg miatt, de nem lehet kiszedni őket a falból. Az a szag meg csak jön a falból, és egyre elviselhetetlenebb.

– Bájos kis sztori – ismerte el Lucas.

– Hát, ez van – simította ki az arcából a haját a nő. – Az utolsó lakásban, az az egyes, ott Bobby és Cicki Arens lakik. Bobby majd két méter, és vörös haja van.

– Ki lakik itt a legrégebben?

– Hát... én, meg a két Lee, a négyesben, ők is meg én is, úgy két éve vagyunk itt. Tudod, ők, mármint a két Lee, kínaiak, orvosegyetemre járnak. Helyes emberek.

– Értem. Hát, úgy látszik, hiába jöttem. Bocs, hogy felkeltettelek – látott neki a búcsúzásnak Lucas.

– Mondd csak, nincs kedved bejönni egy kicsit? Van ropim – ajánlotta fel a nő. – Hátha együtt kisütünk valamit. Most már úgyse tudnék visszaaludni!

– Hát... – nézett az órájára Lucas: alig múlt fél hat, tény, hogy mindjárt kilyukad a gyomra az éhségtől, és a nő egész csinos. – Rendben.

Nemcsak ropit kapott, de sikerült még valami újat is megtanulnia. A nőtől – akit egyébként Katie Darinnak hívtak – azt tudta meg, hogy nincs eszményibb lakcím az efféle diákszállásnál, ha az ember nem akarja, hogy a hitelkártyája alapján a nyomára bukkanjanak.

– Egy ilyen helyen – magyarázta – senki sem tudja, ki jön, ki megy, hova és mikor. A postás még most is hozzám dobja be a leveleit azoknak, akik már évek óta elköltöztek ebből a lakásból. Tehát ha hamis személyi igazolványt akarsz, add meg ezt a címet, és a papírokat ide küldik ki. A postának fogalma sincs semmiről. Amikor a postás kijön ide, olyankor általában mindenki épp az egyetemen van, üres az egész ház.

– Az, akit én keresek, két éve csináltatott magának hitelkártyát.

– És mikor adta meg lakcímnek azt a postafiókot? – kérdezte a nő.

– Hat hónapja.

– Tehát egy olyan másfél évig ide kapta a postáját?

– Azt hiszem – kockáztatta meg Lucas. – Nem nagyon költekezik arról a hitelkártyáról, de néha-néha azért mégiscsak használja.

– Tehát a postáját ideküldik, az ötös lakásba, vagy valamelyik másikba, de a postást nem érdekli, neki az a fontos, hogy bedobja a levelet, ahová szól – bólogatott Darin. – Lehet, hogy most is van levél abban a ládában. Az embered nyilván tudja, mikor kell megérkeznie a számláknak a hitelkártyájáról, úgyhogy aznap idejön, és elviszi. Simán megoldható. – Jó, de miért van szüksége egy hamis személyi igazolványra? – értetlenkedett Lucas.

– Merthogy bűnöző – vágta rá a nő. – Az is lehet, hogy terrorista.

– Terrorista?

– Hát tudod, olyan izé, gerilla.

– Erre még nem is gondoltam – vakarta meg Lucas az orra hegyét.

– Mióta vagy nyomozó?

– Egy olyan – nézett az órájára Lucas – nyolc órája.

– Szóval bedobtak, egyenest a mély vízbe – ült ki mosoly a nő arcára.

– Nem baj, majd csak partra evickélek valahogy – bizakodott Lucas. – És nem is emlékszel senkire, aki úgy nézne ki, mint ez a Feli? Lehet, hogy a két Lee igen? Végül is másfél évig egy lakcímük volt vele.

– Megkérdezhetjük őket – állt fel a nő. – Hat óra van, ilyenkor általában már fent vannak.

A két Lee ikerpárnak is beillett volna: mindketten egyforma magasak voltak, ugyanolyan frizurát viseltek, és ugyanolyan ruhát is. Egyedül az különböztette meg kettejüket egymástól, hogy az egyiknek melle is volt. Az, akinek melle volt, még emlékezett Felire. – Idejárt felvenni a postáját, de nem itt lakott. Egyszer kérdeztem, minek neki posta? Mondta, posta néha tévedésből idehozza leveleit. Én kérdeztem, ő válaszol, de utána ide nem jön soha.

Ez egy olyan, találgatott, fél éve történhetett. És további két részlettel is megajándékozta Lucast: hogy Fell egyik kezéről hiányzik a kisujj. (Láttam, amikor kinyitotta postaládáját), és hogy egy fekete, ablak nélküli furgonnal jár.

Ez utóbbi információt nem volt annyira könnyű tisztázni, de végül is sikerült: Lee kisasszony szemlátomást nem tudta pontosan, mi a különbség furgon és kisteherautó között. Tehát egy furgon, mindössze két ablakkal a vezetőfülke jobb és bal oldalán. Lucas ezt idáig nem mondta ki, de biztos volt benne, hogy aki elrabolta a lányokat, az kocsival kellett, hogy értük jöjjön, és egy efféle autó épp ideális a célra, elvégre senki nem áll oda kislányokat elrabolni, aztán egy kabrióban elhurcolni őket.

Amikor távoztak, Darin tett egy megjegyzést, miszerint Lucas teljességgel a megszállottja lett ennek a Fell nevű embernek, mégpedig mindössze azért, mert azt hallotta valakitől, hogy Fell ismer egy dilist. De hát mások is ismerik ugyanazt a dilist, tehát Lucas talán jobban tenné, ha inkább ezeket a másokat kérdezné ki, ahelyett, hogy a feltalálhatatlan Fell hajkurászására pazarolja az idejét.

– Nem is rossz ötlet – hümmögte elismerően Lucas. Lám, lám, ez a nő nemcsak, hogy csinos, de még esze is van. Megint az órájára pillantott. Tíz perccel múlt hat. Nyolc óra múlva újra egyenruhába kell bújnia. – Indulnom kell. Kösz mindenért. Talán megadhatnád a számodat, ki tudja, hátha megint tanácsra lenne szükségem.

– Oké – vigyorgott a nő.

Vissza a Városházára, fel a gépjármű-nyilvántartóhoz, felkészülni a várakozásra: nyilván eltart egy ideig, míg valaki végre kegyeskedik felbukkanni. De csalódnia kellett. Mire odaért, már fényt látott az ajtó üvegablakában. Lucas bekopogott, várt, végül megjelent egy úriember flanelingben, megrázta a fejét, és a kezével intett, hogy tűnés. Lucas a képébe villantotta az igazolványát, mire Flaneling odatolta a kéjiét az üvegablakhoz. – Mit akar? – vakkantotta.

Egy nevet.

Lehet, hogy ez a Flaneling nem bizonyult kellemes társaslénynek, de a munkáját értette: csak leült a számítógépéhez és egy perc sem tellett bele, Lucas már meg is kapta a Kenny-kocsma – Fell törzshelye – tulajának nevét. Steve és Margery Gardner, lakcímük Eagan. Újabb félóra múltán pedig már le is parkolt a házuk előtt, és addig-addig kopogtatott, míg fel nem bukkant az ajtóban az álmos, ideges képű Steve Gardner.

– Hát maga meg mi a jó nyavalyát akar, ember?

– A két eltűnt kislány ügyében nyomozunk – vette elő Lucas az igazolványát. – Van egy törzsvendégük, bizonyos John Fell, ő beszélt valamit egy dilisről, aki...

Mialatt mondta a mondandóját, beljebb kerültek a házba, aztán megjelent Margery is. Hogy Fell kicsoda, arról fogalmuk sem volt, viszont akadt egy használható ötletük. – Az üzletvezetővel kéne beszélnie – mondta Steve. – Kenny Katz a neve. Tudja, nekünk hat kocsmánk van, a Kennybe hetente háromszor, ha benézünk, és akkor is csak egy órácskára. Kenny, vele kell beszélnie!

A dilist azonban ők is látták. – Hát persze, ott lógott a nyakunkon egész nyáron. Hosszú, sovány, mindig egy kosárlabdát ütöget. Láttam egypárszor lenn, a folyónál, meg ott szokott álldogálni az I-94-es feljáróján, egy táblával, hogy kérem, segítsenek! Azt mondta, hajléktalan veterán, de szerintem életében nem volt veterán. Hogy hol lehet megtalálni? Hát én azt honnét tudhatnám? Addig kell körözni, míg meg nem találja.

Lucas visszaült a Jeepbe. Addig kell körözni, amíg. Egy járőr zsaru, és Lucas pont ez volt, egy járőr zsaru, szokva van az ilyesmihez. Ha már jobb ötlete úgysem akad, miért ne körözhetne?

Vetett egy búcsúpillantást a Gardner-házra, és magában elkönyvelt egy újabb tanulságot: attól, hogy a nyomára jutottál egy lehetséges információforrásnak; kiókumláltad, hogyan bukkanhatnál a nyomára; végül megtaláltad a nyomot és kiugrasztottad az ágyából – attól még egy jottányit se leszel okosabb, faszikám. Fenti aranyigazság begyűjtése egy órájába fájt.

Hoppá, ötlött az eszébe: a posta! Csak akad valaki, aki naponta begyalogolja a környéket!

Elindult vissza, a belváros felé, ugyanoda, ahol egyszer már járt, a postairoda hátsó parkolójához. A kukac hétkor hazament, az utódja pedig semmi rosszat nem látott abban, hogy Lucas leálljon cseverészni a levélhordókkal, akik épp most szortírozták a leveleiket. Sőt a nappalos irodakukac még arra is hajlandó volt, hogy előkerítse azt a négy postást, akiknek arrafelé volt a járatuk.

Ketten közülük látták a dilinyóst. Az egyikük még azt is tudta, hol lakik.

 

 

4

 

Mármost ilyenkor mi a teendő? Lucas megtehette, hogy betelefonál a Gyilkosságiakhoz – vagy megtehette azt is, hogy megtartja az ügyet magának. Ma már kinevezték volna nyomozónak, megtehetné, hogy betelefonál, és segítséget kér.

De egy járőr, aki csak ideiglenesen van civilben, sőt nem is annyira ideiglenesen, mint inkább pillanatnyilag, bizton számolhat azzal, hogy azonnal elveszik tőle az ügyet, és átadják a tapasztaltabb, efféle ügyekben jártasabb kollégáknak.

Ez már egyszer megesett, és Lucasnak semmi kedve sem volt hozzá, hogy még egyszer átélje. Ezen a dilemmán hosszan elrágódott, körülbelül olyan hosszan, ameddig vissza nem ült a Jeepbe. Nos, arra esély sincs, hogy Danielt ilyenkor a munkahelyén találja, márpedig az ő felettese ebben az ügyben Daniel, és senki más, Lucasnak tehát egyedül kell folytatnia, egészen addig, míg Daniel megálljt nem parancsol neki.

Illetve egészen délután háromig, amikor is magára ölti az egyenruháját és beáll tökfejnek.

Most már huszadik órája volt talpon, de tisztának érezte a fejét. Bekászálódott a Jeepbe, elindult a Mississippi felé, oda, ahová előző nap küldték, hogy ott keresse az eltűnt gyerekeket.

A postás azt mondta, a dilis errefelé építette fel a kunyhóját, kartondobozokból és műanyag fóliából, és egy terebélyes tölgyfa alá, amelyet a víz már félig kimosott a helyéből. A földből kifordult gyökerek hálózata elrejtette a kunyhót, a fólia védelmet nyújtott az időjárás viszontagságai ellen. Könnyű megtalálni – magyarázta a postás –, mert épp szemben van egy drótkerítéssel, északra a Laké Streettől. Majd lesz ott egy nagy, sárga épület, az egyetlen a környéken, na, ott van a lyuk a kerítésen, azon maga is át tud mászni. Az az ember az egyetlen, akit arrafelé láttam, az egyetlen hajléktalan.

Eddigre már szépen kisütött a nap, jó idő ígérkezett. Vezetett tovább, a West River Parkway felé. Kedves, régies, szépen rendben tartott házak világába csöppent, mindenütt virágágyások és magas, dús lombú fák. Megállt a tilosban, a sárga épület tőszomszédságában, kitette a rendőrségi jelzést a műszerfalra, de amikor kiszállt, egy úriember, aki épp kijött az újságjáért, rámordult, hogy itt tilos parkolni.

– Zsaru vagyok – nyugtatta meg Lucas. – Ott, az egyik fa alatt – intett a megfelelő irányba – állítólag lakik egy hajléktalan.

– Csak lakott – felelte a férfi. – De a helyi zsaruk elkergették. Egy olyan három-négy hete.

– Ott egye a fene. Azért mégiscsak megnézem magamnak azt a helyet – döntötte el.

– Megnézheti, ha akarja, de úgyse lesz ott – legyintett a másik. Kissé túlsúlyosnak ható férfiú, arcán a sikeres ügyvédek szolárium barnította mosolyával. Elindult Lucas felé, a papucsa hűségesen csattogott minden lépése után: trikóban volt és rövidnadrágban, fekete haját merészen hátrafésülve hordta, tisztára, mint Jack Nicholson, gondolta Lucas. – Egyébként mit akar tőle?

– Az eltűnt kislányok ügyében – felelte Lucas.

– Csak nem ő volt az?

– Azt nem tudom – ismerte be Lucas. – Látta azt az embert valaha gyerekekkel?

– Nem, soha. De hát nem láttam olyan gyakran – tárta szét a karját a férfi. – Tudja, én általában nyolckor már elmegyek dolgozni, és este hatig nem érek haza. A feleségem látta néhányszor a kerítés körül délelőttönként, de mindig csak akkor, amikor elment innét, azt nem, amikor visszajött. Valószínűleg csak késő estére járt haza. Látja azt a fát? Na, ott lakott. A közelben talál egy lyukat a kerítésen, azon átbújhat maga is. Csak vigyázzon a ruhájára!

Lucas felírta a nevét és a telefonszámát: Art Prose, így hívták új ismerősét. – Beszélnem kéne a feleségével is – mondta aztán. – Szükségem volna egy rendes személyleírásra. Mikor beszélhetek vele?

– Egy olyan félóra múlva. Alice a neve – búcsúzkodott a férfi.

Ha innen lenézett, láthatta a fát, és azt is, hogy a kerítés túloldalát javarészt szemétlerakónak használták az erre járók. Mindenütt vécépapír, műanyag ételdobozok, fehér műanyag villák. A dobozkunyhó sarkát is láthatta innét, de épp csak a legsarkát.

Nem kellett sokat kutyagolnia, hamar megtalálta a lyukat a kerítésen, az esővíz-levezető vályú felett. Ha átbújik a lyukon, összekoszolja a ruháját, jutott az eszébe – de hát több is veszett El Alamónál. A zakóját mindenesetre levette, nagy gonddal felakasztotta a kerítés tetejére, és, olyan kicsire összehúzva magát, amilyenre csak tudta, átbújt.

Szűk, koszlepte ösvény, épp hogy elfért rajta, vezetett lefelé. Ráadásul jó meredeken: ha nem akart fejest a folyóba bucskázni, meg kellett kapaszkodnia az útba eső bokrok mindegyikében.

Csak közelről látszott, milyen hatalmas ez a fa. Álltában enyhén a folyó felé dőlt. A víz felőli gyökerek kifordultak a földből: a dilis két gyökér közé szorította be a dobozát, akár egy barlangot, a bejáratot átlátszó műanyag fólia védte, amilyent a szobafestők használnak, csak valamivel vastagabb. A fólia végét gondos kezek cső alakba tekerték, ez szolgált ereszként.

Tulajdonképpen nem egy dobozból épült a ház, hanem kettőből: a vízszintes volt a hálószoba, a másik, a kisebb, de függőlegesen felállított, hogy ülni lehessen benne, a nappali. A tornác pedig a körös-körül elszórt papírdobozok és újságok halmaza. Egy közeli bokor ágai közt kék műanyag öngyújtóra lett figyelmes, lejjebb pedig, már közvetlenül a folyóparton, vécépapírral körülölelt körre: nyilván ez lehetett a toalett. Ügyes: a folyó kicsapódó hullámai elszállítják, amit el kell, nyugtázta magában Lucas.

Na, szóval, végre megvannak a dobozok.

Igaz, sok látnivalót nem ígértek, de mégiscsak jelentenie kell, hogy megtalálta a helyet, talán akad majd itt használható ujjlenyomat, vagy bármi más. Letérdelt, hogy benézhessen a bejárati nyíláson: az ágyvég felé esőn egy rést észlelt a kartonfalban, mögötte afféle kis zsebbel. Mint egy szekrény, állapította meg Lucas, aztán már csak azt latolgatta, miféle fertőzést szerez be magának, ha bemászik a dobozba. De már akármifélét is, azért is bemászott.

Még most, egy hónap múltán is érezni lehetett a lakó szagát. Megpróbálta szájon át venni a levegőt, de ez se sokat segített. A doboz mélyén, négykézláb állva, bedugta a kezét a rés mögötti szekrénybe... és egy köteg papírt talált a doboz külső fala és a löszfal közé szorítva. Kihúzott egy papírlapot, nézte, nézte, és eltartott egy ideig, míg felfogta, mit tart a kezében.

– Jézus atyaúristen – mormolta.

Ez bizony nem volt más, mint egy pornófotó, valami magazinból kivágva. A képen egy nőt, illetve, dehogyis nőt, egy kislányt látott, ahogy épp meglovagol egy férfit, a fejét hátraveti, a férfi méretes szerszáma épp beléhatol.

Letette a képet a kunyhó kartonpapír padlójára, óvatosan kihátrált a dobozból.

Leporolta a tenyerét, észrevette, hogy remeg a keze: hiába, az adrenalin.

– Jézusatyaúristen – sóhajtott még egyet. De végre tényleg talált valamit. Nyomozott, és végre egy fontos bizonyítékra bukkant, méghozzá egy szál magában. Ez jobb, mint amikor hokiban megverték a wisconsiniakat.

Felnyargalt a kerítésen tátongó lyukhoz, átbújt, visszaperelte a zakóját a kerítéstől, rohanvást megindult a Prose-ház felé. Bedörömbölt, Prose ajtót nyitott, ezúttal fürdőköpenyben. – Kell a telefonjuk! – bökte ki Lucas. – És kerítse elő a feleségét! Mondjuk, most mindjárt!

Az otthoni számán hívta Danielt. – Már megint maga, Davenport – nyögte Daniel. – Mondja, nem várhatott volna? Még nem is reggeliztem!

– Nem, nem várhatott – vágta rá Lucas. – Megtaláltam annak a hajléktalannak a rejtekhelyét. Rengeteg pornóképet találtam nála, nagyon fiatal lányokkal. Nem nőkkel, lányokkal.

– Maga most hol van? – szakította félbe Daniel.

Lucas megadta a címet.

– Negyedóra, és ott vagyok – ígérte Daniel. – Maga ott marad, senkit sem enged a közelbe, világos? Ott marad, őrt áll!

– Maradok, őrködök.

Ott is maradt a Prose-ház verandáján, beszélt Alice Prose-zal, a feleséggel: szemre kiköpött angoltanárnő, a magas, homokszín hajúak fajtájából, és még egy pohár narancslevet is kapott a Prose család készletéből. Alice részletes személyleírással szolgált: magas férfi, nem öreg, de az arca csupa ránc, őszesbarna, vállig érő haj, körszakáll. Állandóan baseballsapkát hord, az elején lógóval, de, hogy miféle lógóval, azt Alice nem tudta, olyan közeire sosem került a csavargóhoz. Mindig nejlonzacskót cipel, abban van a ruhája és az ágyneműje. A fát, ahol lakott, állandó ételszag lengte körül, sőt tisztesség ne essék szólván: szarszag – ezért is vélte úgy a környék közvéleménye, hogy jobb lenne, ha az új szomszéd másutt ütné fel a tanyáját. – Valahová, ahol vécé is van – foglalta össze az asszony. Sose látta a csavargót társaságban, se férfival, se nővel. – És folyton egy kosárlabdát ütögetett, de elég ügyetlenül. Mindig elgurult, ő meg futhatott utána.

– De nemcsak hajléktalan – tette hozzá Lucas – hanem bolond is, többektől ezt hallottam.

– Igen, azt hiszem, skizofrén – bólogatott Alice. – Éjjelente hallottuk, ahogy üvöltözik. Mintha veszekedne valakivel, pedig egyedül volt, mégis, mintha mindjárt összeugrana önmagával, még ugrált is hozzá. Mintha a láthatatlan emberrel akasztotta volna össze a bajuszt. Ha az ember nem látta, csak hallotta, akár el is hihette, hogy veszekszik valakivel. Meg az rengeteg ocsmány káromkodás...

– Lányokkal vagy nőkkel sosem látta?

– Soha. Senkivel.

– Sosem jött autóval? Vagy furgonnal?

– Soha. Egyikkel sem.

Lucas felírt mindent, aztán, mert eltelt a negyedóra, mióta Daniellel beszélt, kiment az utcára, hogy ott várja meg. De Daniel csak egy jó félóra múlva futott be. Még őelőtte jött egy jelzés nélküli rendőrautó, két gyilkossági nyomozó szállt ki belőle, John Malone és Frank Lester. – Na, hol az a cucc? – köszönt Lester.

– Ott – mutatott át Lucas a kerítésen. – A fa alatt.

– Nem lesz könnyű odajutni – morgott Malone. – Maga meg nyilván mindent összepötyögtetett az ujjlenyomataival.

– Akad egy-kettő – ismerte be Lucas. – A dobozok, amikben lakott, javarészt üresek. Néhány hete kiköltözött, azt mondják az itteniek, szóltak a parkőröknek, hogy tegyék ki a szűrét. Van egy ilyen szekrényféléje odabent, vágott egy rést a kartonpapírba. Muszáj volt bemennem, hogy megnézzem, mi van benne.

– Remélem, azért nem forgatta fel a helyszínt– mufurckodott tovább Malone.

– Szállj már le óla! – förmedt rá Lester. – Te is ugyanígy csináltad volna. Szép munka volt, zöldfülűkéin – kacsintott Lucas felé.

– Remélem – szerénykedett Lucas.

– Akkor is le kell jutnunk valahogy – makacskodott Malone.

– Hívok valakit.

Így is tett, felhívott valakit a rádióján, és öt perc múltán újabb járőrautó érkezett, egy Willis nevű egyenruhással a fedélzetén. – Szevasz – köszönt oda Willis Lucasnak, miközben egy méretes hidegvágót kotort elő a csomagtartóból, akkorát, mint egy baseballütő. Seperc alatt jó ember nagyságú lyukat vágott ki a kerítésből. Épp, mire végzett, megjött Daniel is, a sárga, tízéves Corvette-jével. Odabiccentett Lucas felé. – Na, mi van, Frank – fordult Lesterhez –, mire jutottatok?

Willis bevégezte a munkát: Lucas vezetésével átbújtak a résen, megindultak lefelé. – Bűz van, akár a budiban – morgolódott Malone.

– Merthogy az is, budi – nyugtázta Lucas –, az emberünké.

– Megálltak a dobozház bejárata előtt. – Ott a szekrény

– mutatott befelé Lucas. – Abban tartja a képeit. Én csak egyet vettem el.

Daniel térdre ereszkedett, bemászott a dobozba, benyúlt a szekrénybe, kivett egy papírlapot. Megnézték. – Hát ez nem a Playboy – hümmögte Lester. – Ez nagyon durva! Hiszen az a lány még gyerek!

– Ja, nincsenek még dudái – állapította meg Malone. – De szerintem idősebb, mint amennyinek látszik.

– Mindegy – legyintett Daniel az a lényeg, hogy gyereknek néz ki, és azoknak van, akik szeretnek gyerekekkel dugni.

Álltak, nézelődtek. – Van nálad kesztyű? – kérdezte Daniel Lestertől.

– Van – húzta elő a gumikesztyűjét Lester.

– Add oda Davenportnak. Maga meg – fordult most Daniel Lucas felé –, másszon be, és hozzon ki minden papírt! Lucas tette, amit mondtak neki. – Gondolom, már úgyis ott vannak az ujjlenyomatai – szólt utána Daniel.

– Aha – válaszolta Lucas.

– Akkor majd el kell különíteni a többitől. Mutassa, mit talált?

Az új képek ugyanazt a témát variálták, mint az eddigiek. Kislányok felnőtt férfiakkal.

– Megvan a tettesünk – állapította meg Daniel. – Most már csak meg kell találni. Találja meg! – fordult ismét Lucas felé.

– Háromkor szolgálatba kell állnom.

– Azt már elintéztem. Egy ideig velem fog dolgozni – nyugtatta meg Daniel. – Azt akarom, hogy találja meg ezt az embert.

– De hát... én nem – szabadkozott Lucas, bár közben buzgón bólogatott.

– Azt akarom, hogy a fejét használja – folytatta Daniel. – Gondolkozzon! Esetleg beszélhet a szociális munkásokkal vagy akikkel akar. Szükségünk lesz személyleírásra, meg mindenre, amit csak megszerezhetünk.

– Személyleírásom már van. De hát ez az ember hajléktalan. És mindig egy kosárlabdát ütöget – mesélte Lucas. – A szomszéd azt mondja, ahányszor csak látta, mindig nála volt a labda. Más hajléktalanról ilyet még sosem hallottam. A járőröknek kéne utánanézniük, az lenne a legjobb.

– Rendben – biccentett Daniel. – Te meg, Frank, hívj erősítést, végig kell járnunk a folyópartot. Ha ő a gyilkos, nyilván valahol itt rejtette el a holttesteket. Ismeri a környéket, biztonságban érzi magát itt. Nézzük át ezeket a dobozokat, talán találunk vérnyomot. Nézzünk át minden vízmosást, bemélyedést, gödröt... szóval mindent, az egész partot!

– Mi van a kislányok apjával? – kotyogott közbe Lucas. – Figyeli valaki? Csak kíváncsiságból kérdem.

– Igen, figyeli valaki. Ne ezen törje az okos kis fejecskéjét, hanem eredjen be a városba, találjon valakit, aki ismeri ezt a csavargót, és tudja, hogy merre keressük. Találja meg!

– A lányoknak már úgyis mindegy – sóhajtotta Lester.

– Lehet, hogy még nem – intette le Daniel. – Emlékszel arra az állatra, aki a vécéhez bilincselte a lányt? Az egy teljes hétig fogva tartotta, csak azután ölte meg.

– Ja, az jópofa volt – mordult fel Malone. – Jobb lesz – fordult Lucashoz –, ha csipkedi magát, és elkapja!

Szóval szorít a hurok. – Az élet igazságtalansága, mi? – vágott egy vigyort Lucas felé Lester.

Mire elhagyta a helyszínt, Lucas már eléggé leharcoltnak érezte magát. A ruhája koszos, ő maga álmos: huszonkét órája, hogy megkezdte ezt a napot. Ébredési villámszex volt az első felvonás, aztán az esti járőrszolgálat, később az ajtóról ajtóra járás, végül a mostani menet... Most pedig, ez járt a fejében, minden, amit tesz, Daniel ítélőszéke előtt zajlik. De hát épp ezt szerette ő, a terhet, amely alatt pálmaként növekedhet.

Azt viszont nem szerette, ha fékezésre kényszerítik. Eddigi élete oroszlánrészét a hokipályán töltötte, nagy meccsek fontos szereplőjeként: megtanulta már, hogyan ismerje fel, ha nincs csúcsformában. És amikor nincs, ha csak egy jottányit is kilazul, már tudhatta, hogy vesztes meccs elé néz.

De megvolt az ellenszere ennek is. Ahelyett, hogy egyenesen a Belvárosba ment volna, előbb hazaugrott, lezuhanyozott, hajat mosott. Míg száradt a haja, a konyhafülkében, a csavarhúzó segítségével kiszabadította az egyik járőrkörútja során ejtett zsákmányt, egy doboz Dexedrin tablettát. Kettőt bevett, egyet eltett későbbre.

Visszarejtette a dobozt, felöltözködött, a maradék tablettát az ingzsebébe dugta: ritkán vett be egyszerre hármat, az akár balul is kiüthet. Egy, esetleg kettő éppen elég: mire a Jeephez ért, frissebbnek érezte magát, mint újkorában.

Ám ennek az új keletű frissességnek mindössze négy óráig tartott a szavatossága. Ez idő alatt négy különböző szociális segélyszervezetet is végigjárt, de egyiknél sem talált senkit, aki látta volna a kosárlabdás hajléktalant, vagy tudná, hogy ki az. Lucasban mindinkább gyökeret vert a meggyőződés, hogy ezek a szociális munkások soha ki nem merészkednek az íróasztaluk mögül, ezért aztán az utcáról fogalmuk sem lehet.

Ötödiknek a 911-es segélyhívó központját kereste fel, innét felhívott néhány járőrautót. Akit csak elért, mindnek a lelkére kötötte, hogy keressen egy kosárlabdás hajléktalant – ketten pedig emlékeztek rá, hogy itt vagy ott, ekkor vagy akkor, láttak egy efféle szerzetet.

Ők is azt mondták, hogy az illető fő tartózkodási helye a folyópart, az I-94-es hídja és a Marshall Lake-híd közti szakasz. – Lehet, hogy egyszer láttam a dobozait a Brackett Parknál, a vasúti síneknél, de a csavargót magát nem – jelentette az egyikük. – Lehet, hogy már rég lelépett onnét. Délben lesétált a Hennepinre, hogy egyen egy szendvicset– és egy időre megszabaduljon a Városháza bürokratáitól: no meg főképp azért, hogy gondolkozzék egy kicsit. Elvégre erre utasította Daniel – és Lucas úgy érezte, elmarad a házi feladatával.

Magával vitt egy dossziét, benne az utóbbi időkben rendőrkézre került csavargók adataival. Ha ez az ember ennyire szőrén-lábán eltűnt, akkor nem kizárt, hogy a sitten kötött ki. Ha pedig ez a helyzet, és késve fedezik fel, az kínos. Tehát jobb, ha sürgősen utánanéz.

Henry kocsmájába ült be: az üzemegységet lepukkant berendezés és viszonylag tisztességes sajtburger harmóniája jellemezte. Átnézte a dossziét: nem talált benne semmit. Ekkor hallotta meg a hangot a füle mellett.

– Atyaisten, ide már zsarukat is beengednek?

A félhomályban sovány, szalmaszőke férfi állt, papírvékony jeansben, zsebre vágott kézzel, szélesen vigyorogva. Lucas felállt, kezet ráztak. – Voltam a koncerteteken – üdvözölte a jövevényt. – Ember, ti aztán felpörögtetek!

– Én is láttalak ám! – nevetett fel a másik. – Imádom nézni, ahogy táncolsz! Hát, mint egy medve a villamosszékben!

– Fizikailag igenis tehetséges vagyok! – tiltakozott Lucas. Dave Pirner a Soul Asylum szólóénekese volt. Pár évvel fiatalabb Lucasnál: egy rock-klubban ismerkedtek össze, valahol a Hennepinen: Lucas akkor még egyetemista volt.

– Na, mi újság, miben sántikálsz? – ült le Pirner is.

– Az eltűnt kislányok ügyén dolgozom – felelte Lucas. – Ideiglenesen civil ruhában.

– Igen, olvastam azokról a gyerekekről – bólogatott Pirner.

– Fogták magukat, és eltűntek? Vagy valaki elrabolta őket?

– Szerintem elrabolták. De vannak, akik azt mondják, belefulladtak a folyóba. – Pirner erre felhorkant, Lucas meg egy bólintással helyben hagyta. – Hát én is csak ugyanazt mondom!

Közben megjelent a pincérnő is. – Tetszik a hajad – mondta Pirnernek, Lucas viszont úgy érezte, neki is bele kell szólnia a társalgásba. – Kösz – mondta én magam szoktam lenyírni – mire a pincérnő bősz szemforgatásba kezdett, Pirner meg csak vigyorgott. – Hozz egy Grain Beltet – szólt a pincérnőnek. – A barátom fizet.

– Grain Beltet nem fizetek – helyesbített Lucas. – Jó lesz neki a Leinic’s is.

Ültek, itták a sörüket, Prince és a Purple Rain is szóba került, meg a Prince és Morris Day között fellángolt háború, végül az, hogy Madonna, hát az egy istennő.

Pirner elmesélte az élményeit Prince legutóbbi koncertjével kapcsolatban. – Volt egy testőre, akkora, mint az ólajtó, úgy hatolt át a tömegen, ahogy egy csatahajó a tengeren – hüledezett: megállapította továbbá, hogy ez a Prince egész ügyes, ámbár „nem a mi fajta zenénk, tudod?”. Végül pedig elújságolta, hogy a Sóul Asylum végre nekilátott az első nagylemezének.

Lucas, mintegy viszonzásképpen, a nyomozás történeteivel szórakoztatta.

– Nincs még gyanúsítottatok?

– Épp most akarok megtalálni valakit – mondta Lucas, és elmesélt mindent a kosárlabdát ütögető skizofrénről.

– És volt még az a csajszika – hajolt át az asztallap fölött Pirner, a sörösüvege nyakát egyenesen Lucas felé fordítva mi is volt a neve? Valamiféle groupie, vagyis a rockegyüttesek körül tettlegesen rajongó nőszemély volt.

– Kié?

– Hát a miénk, tökfej!

– Hazudsz! Tudom, hogy hazudsz...

– Karen! – jutott végre a név Pirner eszébe. – A kék hajú lány! Mostanság szociális munkásként dolgozik. Ismeri az összes hajléktalant Minneapolisban, gyakorlatilag együtt él velük. Karen – tűnődött el megint – Foster! Vagy Frazier. Vagy valami ilyesmi, de talán mégiscsak Frazier. Igen, most már biztos vagyok benne, Frazier. Valami alapítványnak dolgozik, de elég sokáig járt az egyetemre is, úgy értem, évekig. És kék haja van. Ott csápol minden koncertünkön.

– Majd beszélek vele – firkantotta le a nevet Lucas. – Más ötletem amúgy sincs.

– Az a csaj biztos, hogy ismeri az emberedet – erősködött Pirner –, esküszöm az édes Jézusra!

Időközben egy második üveg sörnek is a végére jártak, Pirner a közelgő koncertjükről mesélt, Lucas meg is ígérte, hogy feltétlenül ott lesz. Pirner menni készült: egy csapat barátjával terveztek egy kis lövöldözést, sportpisztolyokkal. Hívta Lucast is.

– Szó se lehet róla, ember – szabadkozott Lucas –, nyakig benne vagyok ebben az ügyben, nem állhatok le!

Pénzt dobott az asztalra, felállt. Pirner ment a dolgára, Lucas pedig a kocsma végét vette célba, egy telefont keresett. Meg is találta, felhívta néhány jótékonysági szervezet irodáját, és végül elért valakit, aki tudta, hogy Karen Frazier a Lutheránus Segélyszervezetnek dolgozik.

Lucas megkapta a címet, elindult.

A lutheránusoknál egy nő fogadta, tőle megtudta, hogy Karen Frazier valahol a terepen van, és, mert Lucas továbbra is csak erősködött, a nő körbetelefonált, így megtudta, hogy Frazier mára egy előadást tervezett, vietnami asszonyokat világosít fel a kulturális erőszakról: az esemény színhelye egy ázsiai bolt St. Paulban.

A Xiong nevű bolt a University Avenue-t ékesítette: jobbról-balról hasonló intézmények vették körül, jeléül a környék elgettósodásának. Maga a Xiong is egykor drugstore volt, majd használtcikk-árudaként folytatta pályáját, aztán egy ideig üresen tátongott, míg végül ismét vegyeskereskedéssé lépett elő, erről árulkodott a – Lucas nyugati orrának szokatlan – szag is a bolt körül. Földszag lehetett, egzotikus zöldségek illatával keveredve. Frazier valóban itt volt: kék hajával szinte kivilágított a vietnami asszonyok közül. Lucas jó két fejjel magasabb volt mindegyiküknél, fel is hívta magára a figyelmet, ahogy átlábalt a polcok között, úgyhogy jobbnak látta, ha már messziről odaint Fraziernek, aki meglepődött arcot vágott. Hogy én? – ezt a kérdést formázták az ajkai.

– Rendőrtiszt vagyok – világosította fel Lucas. – Beszélnem kell magával, mégpedig most rögtön.

– Velem? Miről?

– Egy hajléktalanról. Azt hallottam, hogy maga esetleg tudna nekem segíteni.

– Kitől hallotta?

– Egy barátom mondta, Dave Pirner.

– Dave a maga barátja? – ez már tényleg felkeltette a kék hajú lány érdeklődését. Sürgősen ki is szabadította magát a vietnami nők gyűrűjéből, mire azok szárnyuk szegetten visszavonultak a konzervdobozok fedezékébe.

– Egy hajléktalant keresek – fogott a mondókájába Lucas –, aki arról nevezetes, hogy mindig egy kosárlabdát ütöget.

Attól tartunk, hogy valahogy belekeveredhetett a tegnap éjjel eltűnt két kislány ügyébe. Úgyhogy sürgősen meg kellene találnunk.

– Csak nem ő rabolta el a kislányokat?

– Mát, ilyesmit is hallottunk – ismerte el Lucas. – Azóta megtaláltuk a szálláshelyét, egy fa alatt.

– Igen, a folyóparton – bólogatott Karen. – Ismerem azt a helyet.

– És az emberünket is, ezek szerint.

– Ismerem. De honnét szedik, hogy köze lehet az ügyhöz?

– Hallottuk valakitől, aki valószínűleg ismeri azt az embert. Aztán, ahogy átnéztük a dobozait, amikben lakott, rengeteg pornóképet találtunk, fiatal, nagyon fiatal lányokkal.

– Atyavilág – vakarta meg az orrát egy tehetetlen mozdulattal Karen. Járt az agya, szemmel láthatóan járt. – Na, jó – bökte ki végül –, Terry Scrape a neve. S-c-r-a-p-e. Valahol errefelé született, nyaranta mindig ide jár vissza. Az év többi részét Kaliforniában szokta tölteni. Los Angelesben. Skizofrén. Azt képzeli magáról, hogy a filmiparban van, hogy színész, és mindenütt filmsztárokat hallucinál. Amikor utoljára találkoztunk, éppen Harrison Forddal és Michael J. Foxszal üldögélt.

– Elkövetett korábban erőszakos cselekményeket? – firkált a noteszébe Lucas.

– Nem, legalábbis én nem tudok semmiről, de maguk elkapták már egyszer-kétszer, marihuána miatt. Csak szívta, nem árulta! Azzal gyógykezeli magát. Kést hord magánál, ahogy majdnem minden hajléktalan, elvégre nekik is meg kell védeniük magukat valahogy.

– Magát megfenyegette valaha? Vagy bármi hasonló?

– Nem – rázta hevesen a fejét Karen. – De néha rájön a bolondóra, amikor... Szóval olyan, mintha ébren is rémálmai lennének. Elképzelhető, hogy véletlenül megsebesített valakit. De alapjában véve nem rossz ember. Nagyon gyanakvó, néha egyenesen paranoid. Nem szedi be a gyógyszereit, mert azt mondja, attól csak rosszabbul lesz.

– Most hol lehet?

– Kapott egy szobát. Legalábbis nemrég még ott lakott, de én már hetek óta nem láttam. Attól még lehet, hogy most is ott van. Ha nincs, akkor visszament Los Angelesbe. Tudja, a nagyobb cégek, a Target például, vagy a Norwest, néha kibérelnek egy-egy szobát a hajléktalanoknak, ő is így kapott tetőt a feje fölé. Egy Target-alkalmazott kezeli a pénzt, ő keresi ki a szállásokat is – kotort a táskájába a nő: egy papírlapot halászott elő. – A neve Mark Chakkour – kibetűzte a nevet, megadta a telefonszámot.

Lucas kihúzott még belőle néhány apróságot, majd megköszönte a felvilágosítást, bement a bolt végébe, meglelte a telefont, Mark Chakkour számát tárcsázta. Még idejében: Chakkour épp indult volna ebédelni. – Igen, Terry Scrape, ismerem – felelte Lucas kérdésére. – Mit művelt?

– Azt még nem tudjuk, hogy művelt-e valamit, de akkor is meg kell találnunk – szögezte le Lucas, és végül ki is csikarta a szükséglakás címét.

Elindult. Majd útközben kiókumlálja, mi lesz a teendője. Csábította a kísértés, hogy egyedül göngyölítsen fel mindent: bátraké a szerencse, ez járt a fejében. Másfelől azonban az is igaz, hogy Daniel már eddig is élt a gyanúperrel, hogy Lucas nem árult el mindent, amit megtudott, mert egyedül akarja megoldani az ügyet. Lehet, hogy ideje volna némi csapatszellemet villantani?

Scrape szükséglakása Minneapolis déli végvidékén volt, jó egy mérföldre a folyótól, viszont egész közel Lucas felsővárosi lakásához. Errefelé főként frissen lediplomázott népek laktak, akik általában a belvárosban találtak munkát maguknak. Lucas meglelte a házat, átnézte a levélszekrényeket, végül visszavonult egy közeli szupermarketbe, onnan hívta fel Danielt.

– Megtalálta végre? – ugrott át Daniel minden bevezető formaságot.

– A neve Terry Scrape – igyekezett minél közönyösebbre venni a hangját Lucas. – Egy szükséglakásban húzza meg magát a felsővárosban. Itt állok a házzal szemben. Még nem mentem be.

– Ne is menjen! Mindjárt ott leszünk. Szóval Terry Scrape?

– Az. S-c-r-a-p-e. Biztos, hogy van róla anyagunk. A forrásom azt mondja, többször is elkapták, marihuána-birtoklás miatt. Kést hord magánál. Paranoid skizofrén, gyakran vannak rémálmai. Nem szedi a gyógyszereit.

– Negyedóra, és ott vagyunk – tette le a telefont Daniel.

Ezúttal tartotta is magát a szavához: tényleg negyedóra múlva jelent meg, két kollégával, két, jelzés nélküli kocsiban. Az egyikben ő egymaga ült, a másikban Sloan, az a nyomozó, akivel Lucas tegnap este együtt dolgozott. A harmadik, egy Hanson nevű veterán, ódivatú kalapban.

– Mi van, nem mertél egyedül bemenni? – gúnyolódott köszönés helyett Sloan.

– Úgy döntöttem, hogy megosztom veletek a dicsőséget, fiúkák – vetette oda Lucas.

– Okos döntés – bólogatott sötéten, akár az eperfa lombja, Daniel.

Kissé távolabb parkoltak le a háztól. – Látott valami mozgást odabentről? – kérdezte Hanson.

– Semmit. Egér se moccant, se ki, se be, mióta itt vagyok. Az emberünk az F lakásban lakik. Aki kibérelte a lakást, azt mondja, az első emeleten van, hátul.

– Honnan kapta az információit? – érdeklődött Daniel.

– Leírtam mindent – felelte Lucas. – Ha itt végeztünk, át is adom. A legfontosabb forrásom egy szociális munkás volt.

– Magáról az járja, hogy a Star Tribune egyik dokumentációs csaját dugta – vakkantott Hanson.

– Atyaisten, de rühellem ezt a szót! – sóhajtott fel Lucas.

– Akkor nem a megfelelő szakmát választottad, faszkalap – röhögött egyet Sloan.

– A dokumentáció szóra gondoltam – vágott vissza Lucas. Nevettek ezen is, most már kissé idegesen: lélekben már a behatolásra készültek, és talán arra is, hogy odabent megtalálják a Jones lányokat, élve vagy holtan. Még egyszer végigjáratták a szemüket az utcán, végül Daniel meghozta a döntést. – Hát akkor gyerünk – nézett Lucasra. – Magán van az acéltalpú csukája?

– Nem. Miért?

– Mert lehet, hogy be kell rúgni az ajtót, nekem meg csípőficamom van. Na mindegy, gyerünk!

Kettesével keltek át az útesten, de még így is annyira zsarukülsejük volt, hogy egy biciklista megállt, hogy alaposan megnézze őket magának, azzal a tekintettel, amivel az ember a zsarukat szokta méregetni. Beléptek a kapun: Lucas közben megnézte az F jelű levélszekrényt is, de nevet nem látott rajta. Kinyitotta: a szekrény üresen tátongott.

Daniel vezette a csapatot: felcaplattak a káposzta (vagy brokkoli?) szagot árasztó lépcsőkön, az emeleten lábujjhegyre álltak, úgy mentek tovább, el az A, a B, végül a többi lakás előtt. A padló vészjóslóan nyikorgott a lábuk alatt: így jutottak a folyosó végébe, az F jelzésű ajtó elé.

– Kopogtatni vagy rúgni? – adott hangot a mindnyájukat izgató dilemmának Lucas.

– Mit gondol, sikerülne az első rúgásra?

Lucas az ajtóra meredt: vannak ajtók, amiket egy köhögés is simán kinyit, ismét másokon légkalapáccsal is kopogtathatunk, mindhiába. Ezt a házat nemrég renoválhatták, tehát lehet, hogy az ajtó makacskodik. Egyetlen árva rúgással itt nem mész semmire, a szemlátomást vadonatúj zár legalábbis ezt sugallta. – Hát, nem tudom – mormolta a szája sarkában.

– Hát akkor én bekopogok – lépett előre Sloan.

Lucas csak most látta, hogy Sloan pisztolyt tart a kezében: ahogy Hanson is. Ő maga kis híján elfelejtkezett a fegyveréről, de most sürgősen a zsebébe nyúlt – ám a pisztolyát mégsem húzta elő. Két stukker bőségesen elegendő lesz. Sloan végignézett a csapaton, aztán bekopogott. – Mr. Scrape! – kiabált be. – Csomagja érkezett! Mr. Scrape!

Pár másodpercig néma csönd volt, végül lépések zaját hallották meg. Puha léptekét: vagy zokniban, vagy mezítláb közlekedik az illető, és jön az ajtó felé, állapíthatták meg.

– Húzódjatok hátrébb – suttogta Lucas.

A többiek engedelmeskedtek, és, amikor Scrape ajtót nyitott – mert ő volt, hajszálra ugyanaz a személy, akit Alice Prose leírt Lucas akkorát rúgott az ajtóba, amekkorát csak bírt. Az ajtó kivágódott, egyenest neki Scrape arcának, aki fájdalmas, érteden kiáltással hanyatt zuhant, és Lucas meg Hanson már rá is vetették magukat, Hansonnak még a kalapja is elgurult.

Átlagos termetű embernek látszott ez a Scrape, talán néhány centivel 180 alatt: az arcát korán megőszült szakáll keretezte, fölötte sápadtkék szemek pislogtak a világba. Feltűnően sovány volt: ahogy a rendőrökkel viaskodott, kilátszott az összes bordája. Ordított, hadonászott: ám Lucas ügyet sem vetett rá, megbilincselte, közben észlelte, hogy Scrape fű, avas vaj és kosz szagát árasztja magából.

Hamarosan előkerült egy kisebb nejlonzacskó is: nyilván marihuána lehetett benne. Hanson ekkor vette észre, hogy az asztal mellett, bőrtokban, ott a híres-nevezetes mészároskés. – Ott a kés! – rikkantotta örömében.

Mindnyájan lihegtek, Scrape, arccal a padlónak, némi vinnyogást is belekevert. Daniel közben gyorsan átvizsgálta a lakást, a lányokra utaló nyomok után kutatott. Semmi. – Vigyük be – csóválta elégedetlenül a fejét.

Sloan és Hanson talpra segítették a foglyot. – Ha tudod, hol vannak a lányok – biztatgatta kedvesen Sloan – Jobb, ha most megmondod, sokat segítenél vele mindenkinek.

– Miféle lányok? – nyögte Scrape. – Mifélék?

Lucas rögtön tudta, egy élet is kevés lesz hozzá, hogy ezt a hangot elfelejtse: maga volt a legteljesebb kétségbeesés és zűrzavar.

Sloan nem érte be ennyivel, továbbra is járt a szája, úgy duruzsolt Scrape fülébe, ahogy egy ideges lovacskát nyugtat az ember, miközben ő és Hanson kicipelték a foglyot az ajtón. – Nem jutott időnk bevárni a házkutatási parancsot

– villant Daniel tekintete Lucas felé –, vegyük úgy, hogy forró nyomra bukkantunk. Merthogy általában parancsra van szükség, mielőtt csak úgy betörünk valahova.

Elég necces érvelés, futott át Lucas fején: de azért ő is körülnézett a lakásban. Egy szoba, benne ágy, komód, éjjeliszekrény, meg egy asztal, székkel, lesír mindkettőről, hogy az Üdvhadsereg készletéből származik. Az éjjeliszekrényen kulcskarika, rajta egy rahedli kulcs. A szoba közepén nyitott hátizsák, telve ruhákkal. Mellette pedig ott volt a kosárlabda. Két ajtó nyílt a szobából: az egyik résnyire nyitva, mögötte üres'gardrób. A másik ajtó mögött a zuhanyfülke rejlett.

– Ugye, nem baj, ha bemegyek hugyozni egyet? – fordult Lucas Daniel felé.

– Hát, ha nem talál vérnyomot odabent...

Lucas magára zárta a fülke ajtaját, gyorsan átnézte a fürdőszobaszekrényt: nem talált benne semmi gyanús gyógyszert. Benézett a zuhany alá, ahol csak szappanmaradványokat talált, de borotvahabnak vagy fogkrémnek semmi nyoma.

Lehúzta a vécét, visszament a szobába. Daniel ez idő alatt nyilván kihasználta, hogy egyedül maradt, és átvizsgálta a fiókokat, feltehetően az ágy alá is benézett. Látszott, hogy a ruhákat kihúzta a hátizsákból, aztán visszapakolta őket. – Fogjuk azt a kést, és húzzunk innét – mordult fel. – Aztán majd kihívjuk a helyszínelőket.

Vagyis: ő sem talált semmit.

Lucas biccentett, hogy igen, fogta a kést, magához vette a kulcskarikát is. Kifelé menet kiválasztotta a kulcsok közül a legújabbnak látszót, kipróbálta vele a zárat: a kulcs beleillett. Bezárta maguk mögött az ajtót.

– Kíváncsi volnék, mire való a többi kulcs – mondta Daniel.

– Majd megkérdezzük – csörgette meg a karikát Lucas. A kulcsok többsége régi típusú volt, de akadt köztük néhány újfajta is. – És nem túl kedvesen.

 

 

5

 

A rémülettől valóságos pánikba esett Scrape végül a rendőrség főhadiszállásán kötött ki, ahol ujjlenyomatot vettek róla, lefényképezték, a kését elkobozták, és leültették Sloan asztalához, hogy Sloan megdolgozhassa. Hanson is ott állt mellette: ő játszotta a rossz zsaru szerepét. Lucas, Daniel és még néhány kolléga távolabbról figyelték az eseményeket. Scrape rémülten kezdte, de amikor Sloan rákérdezett a lányokra, kivágta, hogy fogalma sincs, miről hadováinak neki: ráadásul az arcáról igazinak tűnő zavarjeleit olvashatták le. Nem olvas ő újságot, mondta, tévét se néz, rádiót se hallgat. Sloan elmesélte neki, mi történhetett a kislányokkal, mire Scrape feldühödött, haragosan tekergett a székén, hogy mindenkinek a szemébe nézhessen, egyenként, mintha szövetségest keresne a rendőrök között, vagy legalább némi megértésre leljen.

– Sose bántanék én ilyen kicsi lányokat – nyögte ki nem nyúlok én lányokhoz soha. Ezt akárki megmondhatja maguknak.

– De azért szereti a lányokat, ugyebár? – hajolt közel hozzá Sloan. – Elvégre nem buzeráns maga!

– Már hogy volnék? Nem vagyok én olyan! Csak hát vannak problémáim, tudják – emelte a mutatóujját a homloka elé.

– És a gyógyszerek sem segítenek, semmit. De azért nem vagyok én buzeráns! Én csak... Hát nem nagyon foglalkozok én az ilyesmivel.

– Milyesmivel?

– Érti, nem? Hát a lányokkal.

– Mikor volt utoljára nővel?

Scrape a kérdés hallatán felhagyott a fészkelődéssel, hátradőlt a székén, egy pillanatig némán nézte a rendőröket, mintha a megfelelő választ fontolgatná. – Hát, volt az a nő, lent, a folyónál – kezdett végül bele, de rögtön abba is hagyta a beszédet.

– A folyónál, hol? – kérdezte, megint csak azon a halk hangon, Sloan. – A fánál, ahol lakott?

Scrape megint tűnődőre fogta, végül felnevetett, mint aki egy jó viccet hallott éppen. – Nem, nem ennél a folyónál. Hanem a folyónál, Los Angelesben. A dőrökkel voltam ott.

– Miféle dőrökkel? – tátotta el a száját Hanson. – Rendőrökkel?

– Dehogy! Kaszkadőrökkel! Azok ám a kemény csávók! Hú, micsoda balhékat rendeztek azok! Az egyikkel majdnem össze is bunyóztam.

Most már a zsaruk is értették: ezek szerint a filmiparról beszél, és egy szó se igaz a folyóparti nő históriájából.

– De csak majdnem bunyózott össze azzal a kaszkadőrrel

– vette fel a fonalat Hanson. – Miért csak majdnem? Begyávult? Mi maga, kiskisasszony?

– Nagydarab emberek azok. Én meg, de hát látják, nem? Nem vagyok valami nagy. Ha valaki nagyobb, mint én, nem állok le vele bunyózni!

– Többen hallották, ahogy maga éjszakánként üvöltözik valakivel a dobozában – folytatta a kihallgatást Hanson.

– Kivel üvöltözött, a kislányokkal? A dobozában tartotta fogva őket?

– Sose volt nekem dolgom semmiféle kislánnyal, soha! Ha nehéz napom van, néha kiabálok egy kicsit, az igaz. Mert jönnek ám, jönnek csapatostul! Én meg, ugye, próbálok védekezni, de ha másképp nem tudom megvédeni magam, muszáj rájuk ordítanom!

– Kik jönnek csapatostul? – makacskodott Hanson. – Kislányok?

– Nem láttam én soha semmiféle kislányt – ismételte Scrape, ezúttal egy fájdalmas, sárga fogú grimaszt is mellékelve a válaszához.

A kihallgatást Scrape betegsége nehezítette meg: az egyik tünete épp az volt, hogy mindent hangosan kimondott, ami az eszébe jutott. Például, hogy „ezek a zsaruk ki akarnak nyírni". Ezt úgy mondta, mintha a mondata közepébe valamiféle zárójeles megjegyzést iktatott volna. Makacsul ragaszkodott az állításához, hogy járt ott, ahol egyáltalán nem járhatott, például ma reggel Los Angelesben; illetve, hogy azokkal cseverészett, akikkel biztosan nem cseveghetett, és Harrison Ford vagy Michael J. Fox kétségkívül ebbe a kategóriába tartozott. Sloan meg is próbálta felhívni a figyelmét a nyilvánvaló ellentmondásra, ám ettől Scrape csak még jobban összezavarodott.

– De hát Harrisonnal ma reggel dumcsiztunk... Vagy lehet, hogy nem is ma, hanem tegnap. Azt mondta – állt meg egy pillanatra, de máris folytatta tovább azt mondta, átnéz a haverjaival. Azt mondta, sört is hoznak.

– Mármint Harrison Ford, a filmszínész?

– Az, az, régi haverom. Tőle szoktam kölcsönkérni, ha megszorulok.

És mondta, mondta a magáét, ám eközben egyre zavarosabbá vált a mondandója, Őt magát is alaposan összezavarta néhány tagadhatatlan tény, elsősorban az, hogy Minneapolisban van, és nem Los Angelesben: bár néha úgy tűnt, mégiscsak tisztában van vele, hogy Minneapolisban van. Ekkor kitették eléje az asztalra a dobozaiban talált pornóképeket: láthatóan a látványukat sem állhatta. – Nem az enyém. Nem az enyém, valaki másé – ismételgette, elfordítva a fejét, mint akinek a gyomrát is felforgatja a látvány.

– De hát magánál találtuk! – vágta ki a rezet Sloan. – A dobozaiban, a fánál a folyó mellett!

– Ott aztán nem találhatták!

– Márpedig ott találtuk!

– És ugyan honnét juthattam volna hozzá ilyesmihez? Talán bizony postán rendeltem, és a levélszekrényembe küldték? Erre költöttem volna a pénzemet, amikor ennivalóra se telik? Honnét szereztem volna ezeket?

És ekkor, már-már váratlanul, mondott valamit, aminek értelme is volt. – Ha a postaládámban volt, akkor rajta kell hogy legyen az ujjlenyomatom, nem?

– Lehetséges – adta be a derekát Sloan.

– Hát pedig igenis, hogy ott kéne lennie! Mert sose hordok kesztyűt! Nézzék csak meg ezeket a képeket, lefogadom, hogy egyetlen ujjlenyomatot se találnak rajtuk tőlem! Tőlem egyet se! Csak nézzék meg!

– Meg is fogjuk – ígérte Sloan.

– Ott van a bizonyíték, az orruk előtt – füstölgött Scrape. – Hogy nincsenek ujjlenyomatok!

Sloan együtt érzőén viselkedett, mindent megbocsátott, csupa szelídség volt, és csupa szív: cigarettával, kólával, kávéval kínálta a foglyot. Hanson viszont durván és kíméletlenül bánt vele, láthatóan egy szavát sem hitte el. És addig-addig kínálgatták kétfelől hideggel és meleggel, míg Scrape feladott mindent, kivéve kettőt: hogy sose látta ezeket a pornóképeket, ahogy a lányokat sem; és hogy Harrison Ford meg ő testi-lelki jó barátok.

Szóval azt se tudja, kik ezek a kislányok, sosem látta őket, soha egy ujjal sem nyúlt hozzájuk.

Ekkorra már reszketett a dühtől, az arca kivörösödött, akár egy torreádor sipkája, ököllel verte az asztalt, úgy kiáltozta: Nem, nem, soha! Sose láttam egyiküket sem!

A kulcsokat, mondta, találomra gyűjtögette össze. – Ha találok valahol egy kulcsot, rögtön fel is teszem a karikámra. Tudják, szeretem hallgatni, ahogy csöngenek. Mint a harangok. Aztán meg, ki tudja, mikor jön jól egy kulcs? Ha megszorulok, el lehet adni valamelyiket, például.

Két órán át küzdöttek vele, végül Daniel lecserélte Sloant egy kollégára, ők négyen pedig bevették magukat Daniel irodájába, magukra zárták az ajtót.

– Szerintem nem ő a gyilkos – kockáztatta meg Sloan. – De azért biztosabb lennék benne, ha nem volna dilis. Lehetséges, hogy mégis ő volt, de még csak nem is tud róla?

– Nekem nem úgy tűnik – vetette ellen Hanson. – Szereti összezavarni a dolgokat, de azért emlékszik mindenre, ami történt vele.

– Elég értetlennek tűnt, amikor Sloan rákérdezett a kislányokra – mondta Lucas, válaszul Daniel kérdő tekintetére és szerintem nincs neki annyi esze, hogy hazudjon. Vagy inkább túl bolond hozzá. Viszont érdekes, amit az ujjlenyomatról mondott. Utánanézett valaki?

– Utánanézünk – hördült fel Daniel. – De akkor is, nyakig ülünk a bajban. Ugyanis az a helyzet, hogy nincs semmink. Elkaptuk ezt a szerencsétlent egy pletyka alapján, aminek a terjesztőjét nem ismerjük. Davenport barátunk úgy kegyeskedik vélekedni, hogy ez a pletykás, ez valami sötét alak lehet, mert hamis lakcímet és lakcím nélküli hitelkártyát használ. Scrape-et még a kés miatt sem tartóztathatjuk le, miután a saját lakásán találtuk, és esélye se volt, hogy bárkit is fenyegessen vele.

– Találtak mást is a dobozai körül? – kérdezte Lucas.

– Húsz perce beszéltem Lesterrel – csóválta a fejét Daniel. – Félmérföldes szakaszon átfésülték a folyópartot, de semmi. Sehol semmi.

– Akkor mi legyen, elengedjük?

– Hacsak Sloan nem csikar ki belőle valamit – nézett Sloan felé Daniel. – Egy órát még igazán belefeccölhetne. Menj végig még egyszer mindenen, meg még egyszer, és ha továbbra sincs semmi, akkor eresszük szélnek. Egy-két embert azért ráállítok. Ha ő rabolta el a lányokat, előbb vagy utóbb csak elkövet valami hibát!

– Na és mi van, ha lelép? – akadékoskodott Hanson.

– Nem hagyjuk, hogy lelépjen – csapott az asztalra Daniel.

– Ha megpróbál felszállni a buszra, vagy kiáll az útra, stoppolni, megint behozzuk.

– Ha eljut Los Angelesbe, bottal üthetjük a nyomát – vakarta aggodalmasan a fejét Sloan.

Hanson felkapta Daniel telefonját, tárcsázott: túloldalt felvették, Hanson bemutatkozott, majd elhallgatott. – Van híretek róla, hogy letartóztattak-e valakit az eltűnt kislányok ügyében? – kérdezte aztán. – Aha. Szóval nincs. Szólj rám, ha van valami! – azzal letette. – Az újságok még nem tudnak róla, hogy elkaptuk – mondta a többieknek. – Egyelőre legalábbis nem.

– Akkor nagyjából egy óra múlva elengedjük – döntötte el Daniel –, de nem veszítjük szem elől. Megfigyeljük a házát, elölről és hátulról is. Egyszerűen nem szállunk le a nyakáról!

– És velem mi lesz? – kotnyeleskedett közbe Lucas. – Én is kövessem?

– Nem – ejtette a karját az asztalra Daniel. – Maga szépen hazamegy, és kialussza magát. Mára végeztünk. Gondolom, holnap újra látjuk egymást.

Lucas megtette a kötelességét, Lucas mehetett. Ment is: kissé lelombozódva hagyta el Daniel irodáját. Azt hitte, Scrape lesz majd a nagy fogás: ehelyett, ahogy Daniel volt szíves kifejezni magát, maga volt a Nagy Semmi. Beszállt a Jeepbe, egy ideig elüldögélt, az az ember járt az eszében, aki útjára indította a Scrape-ről szóló pletykát. Elő kéne keríteni ezt a Fellt, gondolta: hátha ő az az ember. Vagy csak azért, hogy végre történjék valami.

A Dexedrin hatása már kezdett elpárologni, Lucas azonban még úgy érezte, hiába is próbálna aludni. Tehát nem hazafelé vette az útját: beugrott Kenny kocsmájába, bemutatkozott Kenny Katz ügyvezető igazgatónak, aki az irodájában üldögélt, épp egy régi vágású számológépet kattogtatott. Megtekintette Lucas igazolványát, majd helyet mutatott az asztalával szemközti széken. Lucas elmesélte, hogy mit mondott John Fell és Scrape, az eszelős szomorú történetét.

– John általában hat és hét között szokott megérkezni, és körülbelül egy óráig marad – mondta Katz. – Kábé három hete, talán egy hónapja, hogy először bejött hozzánk, azóta gyakorlatilag minden második nap itt van. Igen, általában hat és hét között jön, de azért nem nevezném igazi törzs-vendégnek, mert... hát nem olyan, mint a többiek.

– Miért nem?

– Hát, nem is tudom – bökte ki Katz némi habozás után.

– Nincs ki neki mind a négy kereke. Bejön, iszogat, elbeszélget a többi vendéggel, de valahogy olyan természetellenesen, érti? Marháskodik, de mint aki az iskolában tanulta. Egyik viccet meséli a másik után, de mintha az összesei egy gyűjteményből ollózta volna ki. Az holtbiztos, hogy nem a haverjaitól hallotta.

– Aha – mélázott el Lucas. Ültek egymással szemben, hallgattak. – És a csavargót látta már itt? – kérdezte végül Lucas. – Tudja, azt a hajléktalant a kosárlabdájával.

– Hát persze! Az is rendszeresen be-bejárt, hogy kikéredzkedjen a klotyóra. Nem mintha olyan nagyon örültem volna neki, de hát istenem, amíg nincs telt ház... hát most miért ne hagyjam?

– Mostanában nem járt erre?

– Egy olyan két hete utoljára, akkor mondta, hogy kapott egy szobát valahol, úgyhogy nem lesz többé szüksége a klotyónkra, és kösz az eddigiekért – mesélte Katz. – Eléggé meg is lepett. Mondom neki, szívesen^ ő meg, úgy láttam, örül neki.

– Maga mit gondol róla? Lehetséges, hogy ő rabolta el azokat a lányokat?

– A fene egye meg, hát honnan tudhatnám én? – vonta meg a vállát Katz. – De tényleg, honnan?

– Ez a John Fell, ő vezetett minket a nyomára.

– Na, ez is olyasmi, amiről semmit sem tudok – rázta a fejét Katz. – És honnan szedte ezt az az ember? Nem olyan embernek tűnik, aki leáll dumálgatni hajléktalanokkal. – Törzsvendég volt odaát szemközt is, a masszázsszalonban. És, ugye, az ottani lányok átjárnak ide...

– De nem itt szedik fel a kuncsaftjaikat! – vágott közbe Katz.

– Ez itt egy csendes sarki kocsma, ezt a lányok is tudják.

– Lehet, de azért mégiscsak átjárnak. Amikor itt vannak, Fell társaságát keresik? Miatta járnak ide?

– Nem igazán. De hát, értse meg, egy férfi, aki rendszeresen kurvákhoz jár, azzal valami nincs rendben! – tiltakozott Katz. – Érzi, mire akarok kilyukadni, nem?

– Értem én – bólintott Lucas.

– Mert ha valaki tényleg olyan ocsmány, vagy éppen nyomorék a szerencsétlen, és képtelen rendesen nőt szerezni magának, akkor még érthető. Az embernek csak ki kell engednie a gőzt néhanapján! De ez a John, hát ez testileg tökéletesen egészséges, legalábbis nem látszik rajta semmi olyan, amitől ne lenne egészséges. Jó, kicsit kövér, de ki nem kövér manapság? De ha tényleg van valami baja neki, akkor az idefent van – bökött a homloka felé Katz.

– Szóval azt mondja, hat és hét között szokott ideérkezni.

– Általában. Maga is visszajön akkor?

– Szívesen elbeszélgetnék vele – vallotta meg Lucas. – Utánanézünk mindennek, ami csak egy kicsit is érdekes, és ő az: érdekes.

– Mit gondol, megtalálják azokat a gyerekeket?

– Az öreg rókák szerint nem – mondta Lucas. – Én még túl fiatal és túl ostoba vagyok ahhoz, hogy feladjam.

Kiment a kocsmából, visszaült a Jeepbe. A nap még fent járt az égen, meleg volt, Lucas nem is tudott gondolkozni, úgyhogy végül hazament, csúcsra járatta a légkondit, az ágyára zuhant, bár a szíve mélyén biztosan tudta, hogy aludni egy percet sem fog.

És nem is aludt el, jó félóráig nem: járt az agya, járt, kereste a réseket a történeten, bármit, amivel kezdhetne valamit. Nem mintha olyan sok akadt volna: a Scrape-vonal idáig járhatónak tetszett, most meg egyszerre az is elenyészett a semmibe. Maradt helyette Fell. Csak kell akadnia egy módszernek a kézre kerítésére, gondolta Lucas: de gondolatban azt is hozzátette, hogy az ő tudása ehhez a feladathoz nem elegendő. Ha rutinosabb volna, kitalálna valamit.

De nem talált ki semmit, csak a tudatlansága miatti sóhajtozás visszhangzott a fejében.

A telefon keltette: atyavilág, mióta alhatok, rezzent össze, amikor a csengetést meghallotta. Felpattant az ágyról: eltartott egy ideig, míg a sötétben botorkálva megtalálta a készüléket.

Sloan hívta. – Gondoltam, ez biztos érdekelni fog – kezdte – A segélyhívó kapott egy hívást, valaki látta, ahogy Scrape kidob egy doboz ruhát a konténerbe a pizzázó mögött, Lyndale-ben, tegnap este. Mit szólnál egy kis kukabúvárkodáshoz?

– Már csak az hiányozna – nyögte Lucas: járőrszolgálatosként volt már része néhányszor ebben az élményben. – Persze, félre ne értsd, szívesen ott lennék...

– Daniel azt mondja, valamelyikünknek vállalnia kell. Mármint az ő emberei közül valakinek. Na már most, az ilyesmit általában az újoncra szokás bízni.

– És ki az újonc, ha nem én? – törődött bele a sorsába Lucas.

– Ha nem te, akkor én – mondta Sloan.

– Na és mennyit érne ez neked? – mosolygott a telefonba Lucas.

– Ne vacakolj már, ember! A legjobb ruhám van rajtam, és nincs időm hazamenni átöltözni. Te viszont otthon vagy, felvehetsz valami régi rongyot.

– Jó, jó – állította meg az érvelést Lucas. – Remélem, nem hiába lesz az egész!

– Hozz elemlámpát! – figyelmeztette Sloan. – És, figyelj csak, ugye, te is ott voltál, amikor az a veterán megtalálta a kislány blúzát?

– Igen. Ott.

– Na, arra van a pizzázó is, két sarokra attól a helytől. Szerintem mindenképpen megér egy próbálkozást.

– Húsz perc, és ott vagyok. Útközben még be kell ugranom orrtisztítóért.

Átöltözött: egy agyonhasznált jeans és magas szárú terep– csizma mellett voksolt, hozzá egy végérvényesen átizzadt trikót vett, föléje horgászinget, ez még elég új volt, hogy szinte merevnek érezze magán.

A legnagyobb félelme nem is a kosz volt, hanem az AIDS. A betegség épp ekkoriban igázta le a várost, a fő felelősök pedig, az újságok szerint – a homokos szex mellett – a drogosok eldobott injekciós tűi voltak, ha egy ilyen egy nyílt sebhez ér...

Márpedig a szemeteskukákban csak úgy nyüzsögnek a drogosok eldobott injekciós tűi.

Öt perc sem telt el Sloan hívása óta, de Lucas már a Jeepben ült, és meg sem állt a boltig, ahol felszerelte magát a világ legvastagabb gumikesztyűivel, na meg az orrtisztítóval.

Tom pizzázója valójában nem volt sokkal több egy lepukkant üzlethelységnél: a forgalmat a nap eme órájában elsősorban pár ezer légy képviselte. Jutott belőlük bőven még a pizzákra is: a vendégkör véleménye szerint sajátos ízárnyalatokkal gazdagítva a kínálatot.

Lucas az épület mellett parkolt le, hátrament, hóna alatt a kesztyűkkel és az orrtisztítóval. Sloan, Hanson és Lester már ott várták, a társaságukban időzött Jack Lacey, a pizzázó tulajdonosa is. Álltak, nézték a szemetes konténert. A terepet a pizzázó hátsó traktusának mozgásérzékelő lámpája világította be, a fényből jutott a konténerre és a melléje támasztott létrára is.

Lucas odaköszönt nekik. – Ezért lógok neked – üdvözölte Sloan. – Bizony, hogy lógsz – vágta rá Lucas, és rögtön elkövetett egy hibát: beleszagolt a konténer körüli levegőbe. Összerándult gyomorral fordult el. – Atyavilág, mióta áll ez itt?

– Hetente egyszer ürítik – magyarázta Lacey. – Holnap jönnek legközelebb. Aztán meg, kutya meleg is van.

– Hetente kétszer okosabb lenne – háborgott Lucas. – Ez undorító!

– De csak nyáron ilyen!

– Na jó, eleget cseverésztünk – vágott közbe Lester. – Ideje belecsöppenni a tutiba! – intett Lucas felé.

Lucas még egyszer megnézte magának a konténert, sóhajtott egyet, magára terítette a vastag inget, beadta magának az első orrtisztító cseppeket.

– Ez ám az igazi profi! – hallotta a háttérből Sloan gúnyos hangját.

– Mindent, ami most rajtam van, kidobhatok – fanyalgott Lucas.

– Majd kifizetik – nyugtatta meg Lester. – Csak adjon be számlát róla.

– Persze, az lesz az első dolgom holnap.

Mit volt mit tennie, Lucas felkapaszkodott a létrán, benézett a konténerbe. A látvány is volt olyan gusztustalan, mint a szag. Az alapot penészes sajt adta, kis bezöldült hússal fűszerezve, fonnyadt zöldségmaradványokkal és avas zsírral körítve: terítékként szétmállott kartonpapír, dekorációképpen pedig fürtökben repdeső legyek szolgáltak. Lucas már régóta töprengett a rejtélyen, hogy vajon hová tűnnek a legyek éjszaka: hát most megtudta. Látott még néhány konzervdobozt, aktív korukban paradicsomszószt tartalmaztak, továbbá megismerkedett egy patkánnyal: kerek, csillogó szemekkel büszkélkedhetett a kis állat, visszacsillant bennük a tetőről világító lámpa fénye.

Új barátja azonban nem vágyott közelebbi ismeretségre: ahogy meglátta, hogy Lucas közeledik, elinalt a konténer legtávolabbi sarkába, és a továbbiakat onnét vette szemügyre. – Jézusom, mekkora egy hatalmas dög! – Rittyentett szinte elismerően Lester. – Vigyázzon, lehet, hogy veszett! – kiáltotta Lucas után Hanson.

Hanson még a pisztolyát is elővette, egyenesen a patkány felé célzott vele. – Nehogy lőj! – kiáltott rá Sloan a golyó megpattanhat, és...

– Csak nehogy elfelejtsem, a feleségemet egyszer mindenképpen el kell hoznom ide – morogta Lester.

– De hát odabent nincsenek patkányok! – reklámozta az üzletét Lacey.

A patkány-téma ezzel, úgy látszott, kimerült, Hanson is eltette a pisztolyát. – Jézusom, most segíts – sóhajtott fel újra Lucas, átlépett a konténer szegélyén, utoljára még megborzongott, és a mélybe vetette magát. A talajt a lába alatt elsősorban papírdobozok jelentették: ahogy rájuk lépett, azonnal valami nyákos folyadék vagy inkább zselé szivárgott elő mindegyikből. Lucas tudta, hogy jobb, ha észnél van, és alaposan megnézi, hová teszi a kezét, ha el akarja kerülni, hogy egyenest egy injekciós tűbe nyúljon. Két perce sem járt idebent, de már érezte, ahogy előbb a kesztyűjét, aztán a csizmáját, végül mindenét átitatja a paradicsomszósz: ráadásul egy újabb patkány is felbukkant, újabb heves kiáltozásra bírva a kínt ácsorgó kollégákat. Válaszul Lucas néhány nagyobb szeméttömböt hajított ki a konténerből.

Öt-hat perce áskálódhatott odabent, amikor egy járőrautó bukkant fel az utca végében, és felvillantotta a tetővillogót.

– Azonnal kapcsolják ki azt a nyavalyát! – förmedt rájuk Lester, mire a fény kihunyt. – Bocs, kihívtak minket – hallatszott a járőr hangja. – Mi folyik itt?

– Át kell vizsgálnunk ezt a szemetest – válaszolta Lester. Lucas átsandított a konténer szegélyén. – Nézd már – kiáltott fel azon nyomban a járőrök egyike csak nem a Davenport az?

– A társa erre felnevetett. – Szevasz, civil ruhás! – fűzte ő is hozzá a maga jókívánságát.

– Rohadj meg! – viszonozta Lucas, és újfent a szeméthalomra vetette magát.

A járőrautó elment. – Na, hogy haladunk? – kíváncsiskodott Sloan.

– Rohadj meg!

És válaszul megint csak az általános nevetés, miszerint közröhej, a konténeren kívülről.

Körülbelül félúton járhatott a konténer legmélye felé, amikor megtalálta a dobozt.

Mintha gondosan kikeresték volna neki a helyet, épp a szeméthalom legkellősebb közepén. A szokásos, költözéseknél használatos doboz volt ez, gondosan ráhajtogatott tetővel. – Találtam valamit! – rikkantotta diadalittasan.

– Hozza ki – szólt vissza Lester.

– Beszorult a rohadék – söpört félre egy adag szemetet az útjából Lucas. A papír a doboz egyik oldalán szinte teljesen felpuhult már a zsírtól és a paradicsomszósztól. Lucas megtisztította a terepet a doboz körül, alája nyúlt, hogy kiemelje.

Nagy nehezen lekászálódott a létrán, ölében a dobozzal, aztán letette a földre, a fénykör közepébe, szétkergette a legyeket, és, négy kollégája figyelő tekintetétől kísérve, kinyitotta.

A dobozban gondosan összehajtogatott, gyerek méretű jeanst, egy bakfis melltartót és egy fehér blúzocskát találtak.

– A kurva anyád – nyögött fel Lester.

– Halottak – morogta Hanson. – Megmondtam én, azok a kislányok meghaltak.

Sloan nem szólt, csak a kezét túrta a hajába, mint aki a gondolatait próbálja kitépni a fejéből. Lacey szívott egy utolsót a cigarettájából, elfordult, eldobta a csikket, úgy taposta szét, mintha azon akarná kitölteni a haragját.

Lucas pedig felvette a dobozt, berakta Hanson csomagtartójába. – Mikor értesítik Mr. Jonest? – kérdezte.

– Ahogy beszéltem Daniellel, felhívom – felelte Lester.

– Szeretnék én is ott lenni – mondta Lucas csak előbb haza kell mennem, hogy átöltözzek. Várjanak meg!

– Nem olyan fontos maga, hogy megvárakoztasson minket

– Förmedt rá Hanson –, úgyhogy húzzon bele!

Lucas nem válaszolt, indult a Jeep felé. – Hé! És a szemetet ki fogja visszarakni? – szárnyalt utána Lacey kiáltása.

– Én nyomozok, nem érek rá ilyesmivel bíbelődni – vakkantott vissza Lucas, és a Jeep eltűnt az éjszakában.

Odahaza először is letépett magáról mindent: a ruhákat szemeteszsákba csomagolta, kivéve a csizmát és a horgászinget. A zacskót kitette az ajtó elé. Az inget egy külön szemetes– zsákba suvasztotta: ezt majd leviszi az automata mosodába, és egy teljes óráig a mosógépben hagyja. A csizmát magával vitte a zuhany alá, kapott szappant is, forró vizet is, addig mosta, míg tisztának nem látszott: ekkor letette a fürdőszoba padlójára, száradni. Végül önmagát vette kezelésbe, lesikált magáról mindent, aztán tiszta ruhát öltött, és elindult a belváros felé.

A doboz ott döherkedett Daniel íróasztalán, nagy halom újságpapír közepette. Daniel az asztal melletti széken ült, Sloan és Lester a maradék székeken osztozkodtak. Hanson sehol. Daniel, ahogy meglátta Lucas fejét az ajtónyílásban, elmosolyodott. – Azt mondják a kollégák, maga még jobban bűzlött, mint ez a doboz itten.

– Igazat beszéltek – hagyta helyben Lucas. – Körülbelül ötvendollárnyi ruhám ment tönkre, mármint abban az esetben, ha a csizmámat sikerül megmentenem. Majd küldöm a számlát.

– Számlázza be a csizmát is – nagylelkűsködött Daniel. – Vegye úgy, hogy az a bonusz.

– Jones mikor jön?

– Öt perce beszéltem vele – válaszolta Sloan. – Már úton van.

– De nélküle is tudjuk, hogy ezek az ő ruhái. A kislányoké

– hümmögte Daniel.

Egy percig csak ültek némán, végül Lucas szólalt meg. – Szeretnék tudni valamit arról a hívásról, ami a segélyhívóhoz érkezett.

A hívó, magyarázta Daniel, úgy mutatkozott be, hogy ő egy szomszéd, aki semmiképpen sem akarna belekeveredni ebbe a históriába. Azt mondta, hogy épp beparkolt volna a pizzázó mögötti sikátorba, amikor meglátta a hajléktalant a kosárlabdájával és a dobozzal, látta, ahogy a dobozt bedobja a konténerbe, aztán eliszkol a sarkon. Azt mondta, a környéken már sokszor hallott a kosárlabdás csavargóról, meg azt is, hogy a zsaruk épp őt hajkurásszák.

– Érdekes, Scrape barátunkat mintha mindenki ismerné – jegyezte meg Lucas.

– Nem, nem mindenki – igazította helyre Sloan. – Csak, ugye, az emberek szeretik a pletykát, ha meg épp egy pedofilról van szó, hát persze hogy mindenki felizgul.

– Az a legérdekesebb – csatlakozott Lester is Hogy ez a Scrape mást sem csinál, csak mászkál. Nap mint nap végigjárja az utcáit. Így aztán persze hogy mindenki ismeri!

– Nekem akkor sem tetszik – ingatta a fejét Lucas. – Névtelen telefonáló értesít minket, hogy látta, ahogy Scrape kidobja a ruhákat. És miért nyomozunk éppen Scrape után? Mert egy ismeretlen, akiről csak annyit tudunk, hogy hamis lakcímre kiállított hitelkártyát használ, ráterelte a gyanút. – Erről az eszébe juthatott valami, mert az órájára pillantott.

– Basszameg – nyögött fel.

– Mi van?

– Találkozóm lett volna hétkor. Most aztán telefonálhatok!

– Ha majd beleszokik a nyomozóskodásba – vigasztalta Lester –, először azt fogja megtanulni, hogy nincs az az őrület, ami meg ne történhetne, bármikor.

– Ennyit már eddig is megtanultam – ellenkezett Lucas. – Az utcán is kész őrültekháza folyik, de van a szokásos Őrület, és van az őrületes őrület. Akkor aztán nem árt átgondolni a dolgokat még egyszer. Merre találok egy telefont?

És már vonult is át a szomszédos szobába, leült egy gazdátlan íróasztalhoz. A Kenny-kocsma számát a központtól kellett megkérdeznie. – Megjött már John Fell? – kérdezte, ahogy meghallotta Katz hangját a telefonban. – John Fell, tudja, aki...

– Ma este még nem. Eddig még nem.

Épp letette a telefont, amikor megérkezett George Jones, mögötte pedig egy rémült arcú nő: Glória, a kislányok anyja, Lucas még emlékezett a képére az újságokból. Hanson kíséretében léptek be: ő, ezek szerint, a kapuban várt rájuk.

– Az ott Davenport nyomozó – intett Lucas felé Hanson –, ő találta meg a dobozt.

A két szülő félénken odabiccentett neki, aztán mindnyájan bementek Daniel irodájába. Odabent mindenki felállt, ahogy beléptek, Daniel motyogott valamit, hogy milyen szörnyű egy história ez, majd odalépett a dobozhoz, és kinyitotta. Glória Jones, ez a molett, vörösre festett hajú asszonyka úgy remegett, hogy a férje kénytelen volt megfogni a karját. Együtt kukucskáltak be a dobozba, Glória bele is nyúlt, kivette belőle a melltartót. – A cicás melltartója! – sírt fel, és elájult.

Hanyatt is zuhant volna, ha Lucas nem áll mögötte, és nem kapja el. Óvatosan leültette a székbe az ájult nőt, Daniel mentőkért kiáltott, mire mindenki, kivéve Lucast és George Jonest, eszeveszett rohangászásba fogott.

– Mindjárt ideér a mentő – jött vissza Daniel a folyosóról –, egy perc, és itt vannak.

– Csak elájult – szólt nyugtató hangon Lucas. – Mindjárt magához tér.

– Nem könnyelműsködhetünk – förmedt rá Daniel –, lehet, hogy a szívével van valami baj.

A nő magához tért, de már megérkeztek a mentők, kizavarták a szobából a férfiakat. – A cicás melltartó – motyogta útközben George Jones. – Az volt Nancy első melltartója. Egy cica van az elején.

Mint ahogy ott is volt.

Glória Jonest hordágyra fektették, elvitték, George is ment vele. A rendőrök visszakapták Daniel irodáját. – Kettős gyilkossággal van dolgunk – fogott neki az eligazításnak Daniel –, vagy akad valaki, aki nem így gondolja?

Csak a fejüket rázták, hogy nem, nincs.

– Ha tetszik, ha nem – folytatta Daniel innentől fogva rajtunk a világ szeme, tehát ideje, hogy minél előbb visszaszerezzük Scrape-et. Meg kell tudni, ki hívta a 911-et, ha másképp nem megy, hát egyenként bekopogtatunk mindenkihez, kikérdezünk mindenkit. Ha az a jóember nem akar belekeveredni, az az ő baja, engem nem érdekel, az a lényeg, hogy kerítsük elő.

– Jobb, ha most rögtön nekilátunk – vetette közbe Hanson –, ilyenkor már mindenki hazaért a munkából, de még senki sem alszik.

– És jobb volna, ha most egy behatoló egységet is vinnénk magukkal – fűzte hozzá Sloan –, Scrape miatt.

Daniel már nem rájuk figyelt, parancsokat osztogatott, a nyomozók pedig akcióba lendültek, csak Hanson fordult vissza az ajtóból, hogy vessen még egy pillantást a doboz tartalmára. És maradt Lucas is: ő nem kapott semmiféle parancsot. – Hát velem mi lesz? – kérdezte, enyhe csalódottsággal a hangjában.

– Maga, Lucas... izé, maga... remek munkát végzett, az is a szándékom, hogy magam mellett tartom az elkövetkezendő napokban, de most... Szóval találtam valami mást a maga számára.

– Valami mást? – Lucas alig akart hinni a fülének. – Mi a nyavalyának? Ebben az ügyben vagyok benne, méghozzá nyakig!

– Csakhogy ez már gyakorlatilag lezárult, most már csak az a dolgunk, hogy fülön csípjük az emberünket. Azt pedig... megoldjuk maga nélkül is. Maga kap egy másik ügyet – bökte ki Daniel. – Méghozzá elég jelentős ügyet.

A Smith-gyilkosságot. Capslock kapta, ma reggel, de Sandola, a társa, szabadságon van, azt pedig maga sem akarhatja, hogy Capslock egymagában járja a gettót, és kérdezgesse a nehézfiúkat.

– Miféle Smith-gyilkosság? Mi ez az egész? – Lucas eddig csak fáradtnak érezte magát, de most már áldozatnak is.

– Az élet megy tovább, még azután is, hogy gyerekeket raboltak el – tárta szét a karját Daniel, azzal a mozdulattal, amivel az élet nehézségeit szokás elmagyarázni a zöldfülűeknek. – Billy Smith, egy kisstílű nehézfiú, mellékállásban crack-díler, ma reggel arra ébredt, hogy valaki lenyiszálta róla a seggét. Most épp a halottkém asztalán heveri ki az élet megpróbáltatásait. Szükségünk van valakire, aki képes tisztába tenni ezt a históriát, és a szívem azt súgja, hogy maga a megfelelő jelölt.

– Tisztába tenni?

– Az a helyzet – vette át a szót Hanson –, hogy ennek a Billy gyereknek akadt néhány haverja a fekete közösségben, és ha nem találjuk meg a gyilkosát, méghozzá egykettőre, valaki még fel találja hívni a polgármestert meg a városi tanácsosokat, akik leszólnak a rendőrkapitánynak, ő pedig minket vesz elő.

– Az pedig nem hiányzik senkinek – folytatta Daniel. – Utálom, ha leszólnak nekem. Tehát, még abban az esetben is, ha tudjuk, hogy nem forgatnánk meg minden követ Smith gyilkosa után, ha nem szólnának le nekünk miatta, és ez a helyzet, akkor is úgy kell tennünk, mintha komolyan vennénk. Azaz kiküldünk néhány fehér embert jól vasalt öltönyben a gettóba, hogy beszélgessenek el azokkal a buckalakókkal, sőt írják is fel, amit összehadoválnak. Capslock kapta az ügyet, maga lesz a társa.

– Basszameg – tette csípőre a kezét Lucas.

– Ember, hiszen tegnap még zseblámpával hajkurászta a piásokat! Ma meg már egy gyilkossági ügyben nyomozhatott! Mit rinyál annyit? – kutyálta meg magát Daniel. – Capslock az XTC nevű helyen szokott ebédelni. Maga most szépen odamegy, és bemutatkozik neki.

– Az istenit neki – füstölgött tovább Lucas.

– Vállalja, vagy nem vállalja?

Lucas beletúrt a hajába, aztán tett néhány kört a szobában, csak ezután tudott megszólalni. – Persze, vállalom. A hátam közepére se kívánom, de elvállalom. A lányok ügyén kellene maradnom, mert azt már kívülről-belülről ismerem, de azért elvállalom.

– Kezd összeállni a csapat – nézett be Sloan az irodába –, mindjárt itt lesz mindenki. Dick és Tim itt marad ügyeletben, tehát összesen nyolcán, esetleg tízen leszünk, de ennyi is elég lesz, egy ember ellen.

– Legalább a behatoláskor hadd legyek ott! – fogta könyörgőre Lucas.

– Lucas, az isten szerelmére, miért nem ott segít, ahol tud? – veszítette el a türelmét Daniel. – Úgysem tudna mit csinálni, amikor elkapjuk ezt a pasast, csak lábatlankodna. Nem, irány az XTC. Keresse meg Delt!

Megtette, bár…

Az XTC valaha férfiklubként kezdte a pályafutását, azaz sztriptízbárkent, egy mellékutcában, épp Minneapolis és St. Paul határán. Nappal sem nyújtott túl bizalomgerjesztő látványt, de most sem: egyszintes épület, lilára pingált betonból, előtte gazzal benőtt parkoló, a közepén néhány gumiabroncsot aszal a kérlelhetetlenül tűző nap – estére azonban a neonfények javítottak valamit az összképen. Lucas járt már itt egyszer-kétszer, minden esetben szolgálatilag: a kidobóember hívta, hogy segítsen jobb belátásra bírni egykét, magáról megfeledkezett kedves vendéget.

Civilben azonban most lépte át először az XTC küszöbét, kissé kényelmetlenül is érezte magát, és egyedül abban reménykedhetett, hogy nem éri tetten egyetlen volt, aktuális vagy leendő barátnője sem.

Mikor az XTC megszűnt sztriptízbárként üzemelni, a tulaj eltávolította a vetkőzőművészetet hirdető vörös neont, és helyette egy zöldet rakott ki, „Belépés csak úriembereknek” felirattal – de nagyjából ez volt az egyetlen szembeszökő különbség múlt és jelen között. Az ajtó melletti bárszéken most is ott virított a szigetelőszalag, ami egy csúf repedést takart el, maga a helyiség pedig változatlanul a létező legolcsóbb fertőtlenítő és a még annál is olcsóbb pacsuli illatkeverékével üdvözölte a belépőt.

Del a leghátsó asztalnál ült, egy apró termetű, mégis nehézsúlynak tűnő ember társaságában: kettejük között vagy egy tucat üres sörösüveggel. Lucas egyenesen feléjük lépdelt, ügyet sem vetve a három színpadra, amelyek mellett elhaladt, pedig az egyiken épp egy lány dolgozott, méghozzá egy szál tangában. A kolléganője a szomszédos színpadon fel is figyelt Lucasra, és amikor elment előtte, odakínálta neki a mellét. – Szúrd ki! – biztatta. Lucas csak a vállát vonta meg, ment tovább.

Lucas és Del egyszer már dolgoztak együtt: így aztán minden különösebb cécó nélkül leült az asztalukhoz, váltott néhány keresetlen tréfát Dellel: viszont Del asztaltársának szemlátomást nem nyerte el a tetszését az új jövevény. – Hát te mit bámulsz, kishaver? – vetette oda foghegyről.

– Nem téged, dagikám – intette le Lucas: még mindig rossz kedve volt, amiért kihagyták Scrape levadászásából –, annál azért jobb az ízlésem.

Dagikám már állt is fel, hogy a sörösüvege segítségével jobb belátásra bírja az okvetetlenkedő ifjoncot, ám Del nem hagyta tovább fajulni az eseményeket. – Nyugi, Earl – szólt a haverjára –, zsaru a srác, azelőtt meg jéghokizott, válogatott bekk volt, ráadásul még szeret is bunyózni.

– Bezonyám – tódította Lucas –, és ha sokat ugrálsz, feldugom a valagadba azt az üveget, aztán még jól le is csuklak. Rajtam van a rapli, úgyhogy ne nagyon próbálkozz!

Earl világosan láthatta Lucas tekintetén, hogy itt bizony szó sincs tréfálkozásról, tehát úgy döntött, hogy feladja. – Csak ne lennék részeg, ripityára rugdosnám a seggedet – fűzte azért hozzá, de csak a rend kedvéért.

– Kopj le – mordult rá Lucas. – Beszédem van ezzel a pojácával.

Earl felkapott egy kevésbé üres sörösüveget, és elvonult, hogy kitanulmányozza, mi történik a színpadokon. – Miféle pojáca? – hördült fel Del, ahogy kettesben maradtak.

– Miféle válogatott bekk? – kérdezett vissza Lucas.

– Na jó – röhögött fel Del –, akkor kvittek vagyunk.

– Csak azért mondtam a pojácát – adta alább Lucas –, mert nem tudtam, hogy a dagi tudja-e, hogy zsaru vagy. Különben piszkos úrnak szólítalak, ahogy kell.

– Hát kösz, igazán aranyos vagy.

Cingár, középtermetű férfiú volt ez a Del, a haja már őszült, holott a koránál fogva erre még ráért volna. Viharvert arcát rövid, csinosan nyírt szakáll keretezte, a karját barnára sütötte a nap. Jeans volt rajta, meg egy muzeális, Bob Dylan-feliratos trikó, viszont a csuklóján ezüst Rolex szikrázott. Elhagyták az üzemegységet, beültek Del furgonjába, amelyet gondos kezek ecsettel fehérre dukkóztak. – Mára négy kihallgatásunk van – közölte Del, ahogy bekászálódott a volán mögé –, a haverok meg a rokonság.

      – De miért pont most, éjnek évadján? – értetlenkedett Lucas.

– Mert ilyenkor biztos odahaza találjuk őket – indította el az autót Del. – Nem olyan népek ezek, hogy rendes nappali melójuk legyen.

Meg is találták a haverokat meg a rokonságot, de senki sem tudott semmiről, aminek köze lehetne a gyilkossághoz, és Lucas el is hitte nekik. Smith, vallották egybehangzóan, kint volt az utcán, tette a dolgát, ami nagyjából annyit jelentett, hogy fel-alá sétált, és útközben váltott egy-egy szót a haverokkal. Mindenki tudta róla, hogy cracket szív, de néha el is ad belőle. Tehát, ez a vélemény alakult ki a környéken, valakinek kedve szottyant egy kis crackre, és onnan vett magának, ahol talált.

– Az egész környék belefullad ebbe a szarságba – panaszkodott az egyik férfi, akit kikérdeztek. – Minden és mindenki szétrohad miatta, maguk meg csak nézik, és nem csinálnak semmit.

– Miért, mit csinálhatnánk? – fortyant fel Del. – Magának talán van valami ötlete, hogy mit csinálhatnánk?

– Akármit – vágta rá a férfi. – Bármit. Csukják le a dílereket, ezek állatok, ezek szétkúrnak itt mindent. Ha fehérek volnánk, biztos csinálnának valamit!

A felesége meg ott állt mögötte, karba tett kézzel, és bólogatott.

Del társaságában járni a világot nem volt mindennapi élmény.

Lucas, még egyenruhásként, ahhoz volt szokva, hogy mindenki, akivel csak a járőrkörútja során találkozik, az ellenség, mindaddig, amíg be nem bizonyítja magáról az ellenkezőjét. Lehetett szó bármiről, balesetről, verekedők szétválasztásáról, rablók és betörők utáni hajszáról, mentő kirendeléséről, áldozatok kikérdezéséről, az egyenruhások tudva tudták, hogy a jelenlétük nem vált ki kitörő örömöt a polgárokból. Olyanok voltak ők, a zsaruk, akár a hadsereg: nem azért jöttek, hogy haverkodjanak. Néha, főleg éjjel, ha ellenséges területen köröztek a fegyverekkel telepakolt járőrautóval, Lucas valóban a hadseregben érezte magát, a háború kellős közepén.

Del viszont maga volt a megtestesült segítőkészség, odafigyelt arra, akivel beszélt, majd kicsattant a jóságos türelemtől: most is, hogy ez a férfi rázendített a crack miatti panaszra, Del csak bólogatott nagy egyetértőén. – Aztán el ne árulja a főnökömnek, hogy ezt mondom – bökte ki, ahogy a férfi végre elhallgatott de az a helyzet, hogy magának igaza van.

Meg is kapta a polgároktól az együttműködést – használható információt azonban egyet sem, legalábbis valószínűleg nem, gondolta Lucas: mégpedig azért nem, mert ők, a polgárok sem rendelkeztek ilyesmivel.

Tíz óra tájt Del élénk vitába keveredett egy lelkésszel, annak a templomnak a gazdájával, ahová Smith járt, még gyerekkorában. Lucas közben elkódorgott, megindult lefelé az utcán, a sarok felé, ahol parkoltak. Itt vette észre azt a fehér fiatalembert, aki szintén a mondott sarok felé lépdelt. A fején kalappal: zsarunyelven stricikalapnak hívják ezt a viseletet, illetve hívták, még a hetvenes években, mielőtt ez a kalap, a diszkóval együtt, végképp kihalt volna. A kalap karimája alól rasztába font frizura kígyózott elő. – Hé, Randy! – kiabált rá Lucas.

A fiatalember megállt, meglátta, ki az, aki rákiabált: erre fogta magát, és nekiiramodott. Lucas utána. Körülbelül negyven méter lehetett kettejük között.

Randy Whitcomb tudott futni: a soványak általában tudnak. Lucas meg ő ugyan nem voltak egy súlycsoportba, de Randy viszont nem cipelt akkora terhet, mint Lucas, aki még hallotta, ahogy Del utánakiabál, de már, ha akarta volna, sem állhatott meg, annál jobban izgatta a versenyfutás végkimenetele. A hátránya közben tíz méterre csökkent, és csökkent volna tovább is, ha nem zavarja a futásban a forgalom. Néha elvétette a lépést, de Randy is, aki folyton hátrasandított, hogy hol tart Lucas: ilyenkor mindig leadott valamit az előnyéből. Pár sarokkal arrébb Lucas már nagyon közel jutott hozzá. Randy, úgy látszik, megsejtette, és villámsebesen befordult egy mellékutcába. Lucas utána: a sarkon egy kis nejlonzacskóba botlott. Randy tehát, abban a reményben, hogy Lucas nem veszi észre, eldobta a magánál lévő anyagot. Hogy fű volt-e, vagy crack, esetleg éppenséggel kokain, Lucas nem láthatta.

Az utca vége felé már csak négy méterre volt tőle, aztán kettőre: Randy meghallotta a lépteit, kétségbeesetten hátrafordult, ezzel megint vesztett egy ütemet, Lucas pedig hátba vágta, pont a két kulcscsontja között, mire Randy arccal előre elesett, és Lucas rávetette magát. Az egyik keze Randy nyakán, a teljes testsúlya pedig a hátán a szerencsétlennek.

– Te nyomorult köcsög, nem megmondtam neked, hogy tűnj el a környékemről? – dörrent rá. Nyomatékül nekicsapta Randy arcát az utcakőnek, eközben rábűvészkedte a bilincset is. – No és mi volt abban a zacskócskában, te Randy? Bizony, láttam ám! Mi volt benne, crack? Mi volt benne, öt év?

– Ezért kinyírlak, te rohadék – hörögte Randy. – Esküszöm, elvágom azt a tetves torkodat!

Randy Whitcomb a huszadik életévében járt, ifjúkorát St. Paulban töltötte, onnan indult kalandos életútjára. Egyszerűen képtelen volt elfogadni, hogy fehérnek született, fekete stricinek képzelte magát, pedig – főként most, a sikátor fekete háttere előtt – sápadtan derengett a képe, akár a februári hold. Sőt, nem elég, hogy feketének képzelte magát, de ráadásul olyan feketének, amilyenek csak a tévében fordulnak elő, a sorozatok tipikus fekete gengszterének, a kalapjával, a kokaintól fehér ujjaival, a rasztafrizurával: de még a kiejtését is olyanra hangolta, ahogy a gettók lakói beszélnek. Ezt az MTV segítségével sajátította el. Akár nevetni is lehetett volna rajta, de olyan szemét kis rohadék volt, hogy elvette az ember kedvet a nevetéstől. Főállásban otthonról szökött lányokat tanított be, hogy neki kurválkodjanak, ha pedig nem bizonyultak elég szorgalmas tanulónak, és főleg, nem tejeltek eleget, elverte őket.

Lucas megbilincselte, talpra rángatta, elindult vele az utca bejárata, az eldobott nejlonzacskó felé. – Tudja, mi van abban a zacskóban, maga faszkalap? – váltott valamivel udvariasabbra Randy. – Két gramm fű, vagyis összesen, na, hadd számoljam ki, kábé egy óra az őrszobán, maga szarrágó! Bizony, bizony, a nagy Davenport, a zsaruász! Tudja, mi maga? Hát egy nagy kibaszott... egy ilyen kalapos zsaru, érti?

– Hogy mi vagyok én?

– Az a kibaszott zsaru a hátrafordított sapkában, az!

– Kuss, Randy – szólt rá Lucas, pedig nem igazán értette, mi a fenéről hadovái ez az ember. Bár az is igaz, gondolta, hogy ez a falatnyi kis fű tényleg nem érte meg a haj tó vadászatot.

– Felőlem a seggedbe is feldughatod a füvedet – legyintett –, nekem mindegy, mert Billy Smith meggyilkolásáért fogsz ülni, kis köpedelmem.

– Mi? Mi a francról dumál maga?

– Arról, hogy a tököm tele van veled, Randy – felelte Lucas.

– Megvan a kés, amivel megölték, és találd ki, kinek az ujjlenyomatait találjuk meg rajta? Hát a tiédet, kisbarátom! Tudod, mióta várok erre a szép napra? Három éve!

– Ezt úgyse meri – próbált hátrafordulni Randy, hogy lássa Lucas arcát.

– Egy nyavalyát nem merem. Merem én is, és meri az összes zsaru a körzetben. Megoldottunk egy gyilkosságot, téged meg elpaterolunk tizennyolc kibaszott évre, legalább lesz egy kis nyugtunk tőled.

– De hát nem én voltam – érvelt Randy –, nem én...

– Mindegy, csináltál egy csomó mást. Így legalább kvittek leszünk – nyugtatta meg Lucas. – Az eddigieket megúsztad, ezért bekasztlizunk, és mindenki boldog. És kik a legboldogabbak? Azok a kétszázkilós izombuzik Stillwaterben, a sitten, akik alig várják, hogy kigyönyörködjék magukat a rózsaszín kis popókádban.

Most jutottak el oda, ahol Randy megszabadult a nejlon-zacskótól: meg is találták, ott hevert a kerítés tövében. Lucas nagy óvatosan, nehogy ujjlenyomatot hagyjon rajta, felvette. Ez bizony fű, és kevéske. Mindenesetre visszagyömöszölte a zacskót Randy farzsebébe. – No, lám csak, hát nem már megint nála van az a bűnjel?

– Rohadj meg!

– Ezért kellett lemészárolni azt a szerencsétlen Billy Smith gyereket?

– Ide figyeljen, Davenport, maga rohadék – kezdett alkudozásba Randy van ám valamim a maga számára! Azt tudja, hogy Rice is kapott egy kést a hátába a múlt héten? Na, én meg tudom, hogy ki volt az.

– Rice? – Lucasnak mintha rémlett volna valami, hogy egy Ronald Rice nevű embert a múlt héten meggyilkoltak, épp errefelé: de ennyi volt minden, amit az ügyről tudott.

– Az. Én meg tudom, hogy ki volt az, és azt is, hogy ki tudja rábizonyítani. Engedjen el! Ezzel a kis füvecskével úgyse tud mit kezdeni, de ha elenged, megmondom magának, hogy ki volt. Csak magának, senki másnak.

– Nem, Randy, jó lesz neked a börtönben, és minél hamarább, annál jobb. Idekint úgyis csak a baj van veled.

– Ne, ne, ember, ne! – erősködött Randy, mert, úgy tűnt, kiszagolta, hogy mégiscsak felkeltette Lucas érdeklődését.

– Tényleg tudom, hogy ki volt! Isten engem úgy segéljen, hogy tudom! Egyszerűen arról van szó, hogy ma este semmiképpen sem akarok ülni, ráadásul ki nem állhatom azt az embert, csak bajom van vele! Elárulom magának a nevét, meg a csajét is, aki bizonyítani tudja, hogy ő volt!

Lucas megállt egy pillanatra, mintha fontolóra venné az ajánlatot. – Tudod, van valami, amit még nálad is jobban rühellek – szólalt meg aztán –, nevezetesen azt, ha megpróbálsz átverni. Mert, ugye, át akarsz verni? Mert ha igen, esküszöm neked, a föld alól is előkerítelek, és addig szorongatom a torkodat, míg ki nem purcansz. Aztán behajítom a dögödet a kibaszott Mississippibe.

– Jó,jó – Randy most már sejtette, hogy ebből üzlet lesz. – A csaj neve Delia White. A Cornwall és a Tizennyolcadik sarkán lakik, abban a nagy, vörös téglás házban. Ismeri, nem?

– Szóval Delia White.

– Igen, az. Aki leszúrta Rice-t, az a sógora, annak meg az a neve, hogy El-Ron Parker. A csaj dumálni fog, az tuti, mert szerinte a húgát is ez az El-Ron nyírta ki, két éve.

– És igaza van?

– Azt meg honnét tudnám? És kit érdekel?

– Honnét tudod te mindezt? – járatta végig a tekintetét Lucas a foglya fizimiskáján.

– Onnét, hogy én szállítom a gyógyszereket a csajnak meg a haverjainak is.

– Miféle gyógyszer az? Crack? És egy nyavalyás crack-szívó legyen a tanúm?

– Dehogy crack, fű! Csak egy kis füvecske, időnként.

– Ha átversz...

– Nem verem át, isten engem úgy segéljen!

– Na, tűnés a körzetből – mérte végig Lucas még egyszer az emberét. – Engem nem érdekel, hova mész, csak eltűnj innét. Felmehetsz észak felé, vagy St. Paulba, de még egyszer itt meg ne lássalak!

– Már itt se vagyok – lehelte Randy. Összebilincselt kezét Lucas felé nyújtotta, aki, egy hosszú pillanatnyi habozás után, berántotta az utcai lámpa fénykörébe, és lekapcsolta róla a bilincset. Randy megdörzsölte a csuklóját, közben hátrált, végül megfordult, és elinalt, mintha soha ott se lett volna. Lucas előkotorta a noteszét, felírta, hogy Delia White, aztán azt is, hogy L. Ron Parker; bekeretezte a két nevet, végül húzott egy vonalat, amögé meg azt írta, Ronald Rice.

Randy már a túlsó sarkon járt: ott megfordult. – Faszkalap! – vonyította Lucas felé.

De Lucas nem rá figyelt: meglátta Del kocsijának közelítő fényeit, tehát kiállt az úttestre, hogy leállítsa. Csak most nézett Randy felé, de annak már hűlt nyoma sem volt.

– Hát ez meg mi volt? – érdeklődött Del, ahogy Lucas beült melléje.

– Semmi, csak egy nyavalyás kis köcsögtől próbáltam megszabadulni.

– És sikerült?

– Nem hinném. És te? Mire jutottál?

– Arra, hogy elzsibbadt az egész fenekem. Azt hiszem, kihíztam az alsógatyámat.

Tizenegyre járt az idő, mire végeztek. Mentek vissza, a folyó felé, Del ott teszi majd ki Lucast. Útközben a kocsikról beszélgettek. Del megvallotta, hogy hevesen feldobog a szíve, ahányszor csak egy Camaro IROC-Z bukkan fel mellette.

– Hét másodperc alatt van százon, és tizenhárom rongyért már az enyém is lehetne, ott parkolhatna a kapum előtt!

– Az egyetemen úgy hívtuk, hogy köcsögkabrió.

– Hogy mi?

– Köcsögkabrió. Akinek ilyen kocsija van, jobb, ha beszerez melléje egy rózsaszín izompólót is.

– Tessék, egy kis öröme van az embernek, azt is elveszik – morogta Del.

– A Porsche, az az igazi – sóhajtott fel Lucas. – Egy Porsche, az keresztbe lenyel egy ilyen köcsögkabriót.

– Ja, köretnek meg a tízévi fizetésedet – bólogatott Del. – Három sarokra van innen az a hely – mutatott ki az ablakon –, ahol megtaláltuk Smith hulláját.

– Ott? – fordította arra a fejét Lucas.

– Ott, pont ott.

– Gyerünk, nézzük meg!

– Sötét van, ember! – tiltakozott Del. – Nem látnánk semmit! Egyébként világosban se lehetett látni sokat.

– Akkor is, nézzük meg! – makacskodott Lucas. – Mibe kerül, két percbe?

Del vállat vont. A következő sarkon bekanyarodott jobbra, megkerülték a háztömböt, aztán balra fordultak, majd megint jobbra, egy szűk sikátorba kanyarodtak, valahol a közepe táján megálltak, Del úgy parkolta le a kocsit, hogy a lámpája bevilágítsa a mellettük húzódó kerítést meg a garázsbejáratot. – Na, ez az. Ott ölték meg, annál a garázsajtónál. Aztán behajították a bokrok közé. A szemetesek találták meg, ma reggel hatkor. A halottkém azt mondja, pár órával korábban halt meg, de hogy pontosan mikor, azt nem lehet megállapítani, mert nagyon meleg van.

– Aha. És egy hosszú, széles pengéjű késsel ölték meg, igaz?

– Ezzel meg mit akarsz?

– Azt, hogy kábé ötpercnyi sétára vagyunk a Jones lányok házától. Kaptunk egy fülest, hogy a gyilkos...

– A csavargó, aki mindig egy kosárlabdát ütöget. Valami Crank, vagy mi a neve.

– Scrape. Egy hosszú pengéjű kést vettünk el tőle. Egy henteskést.

– Ó, basszameg – mélázott el Del.

Ezen mindketten elgondolkoztak egy ideig. – Azt a Smith nevű seggfejt – váltott témát Del – egy másik seggfej ölte meg, hat dollár ára kokainért.

– Lehet – nyugtázta Lucas. – Csak hát számításba kell venni más lehetőségeket is. Például azt, hogy valakit megölnek egy hosszú pengéjű henteskéssel, közben meg egy dilist, aki gyanúba keveredett a Jones lányok meggyilkolása miatt, ugyanott, és pontosan ugyanakkor, amikor ez a gyilkosság történt, elkapunk egy hosszú pengéjű henteskéssel. Valószínűleg puszta véletlen az egész, de azért megérdemli, hogy közelebbről is megvizsgáljuk, nincs igazam?

– Ebből balhé lesz a kapitányságon – aggodalmaskodott Del. – Jobb, ha előbb beszélünk valakivel.

– Itt van nálam Daniel otthoni száma – nyitotta ki a noteszát Lucas. – Ha találtunk valahol egy telefonfülkét, felhívhatom.

– Neked több vér van a pucádban, mint gondoltam volna

– ismerte el Del. – Én meg ismerem az összes tetves telefonfülkét az egész rohadt Minneapolisban, azt is, ami itt van tőlünk két percre.

– Van egy negyeddollárosod?

– Davenport, az istenit magának – hörögte Daniel a telefonba mindjárt éjfél! Mekkora barom voltam, hogy megadtam magának a számomat!

Lucas és Del a Szőrös Dákó, egy biliárdszalon hátsó terméből telefonált, körülöttük sűrű füst gomolygott, a füstben nagyokosok körvonalai. Del, a szájában, a hátával a falat támasztva követte, hogy mire jut Lucas. – És mi legyen a késsel, amit Scrape-től vettünk el? – hallotta most Lucas kérdését.

– A tárgyi bizonyítékok között van. Del és maga találkoztak már?

– Del itt áll mellettem, ő ragaszkodott hozzá, hogy felhívjuk magát – mondta Lucas, ügyet se vetve Del kétségbeesett kapálózására. – Scrape börtönben van, ugye?

Erre az újabb kérdésre először hosszú csönd felelt. – Nem

– hallatszott végül Daniel fakó hangja –, meglépett. Egyszerűen fogta magát, és lelépett. Fogalmunk sincs, hogyan. Talán egy oldalsó ablakon. Annyi biztos, hogy sehol sem találjuk. Kerestük a fája körül, ott nincs. Keressük mindenütt. De erről semmi kedvem tárgyalni így, az éjszaka közepén. Mi a fenét művelnek maguk?

– Lelépett? – hápogott Lucas – Nem arról volt szó, hogy szorosan a nyomában maradnak?

– Davenport...

– A Smith-gyilkosság percre pontosan akkor történt, amikor a kislányokat elrabolták. És egy hosszú nyelű henteskéssel ölték meg – magyarázta Lucas. – Négy sarokra a Jones-háztól. Ki kell ide jönni, ha látni akarja, milyen közel van a két helyszín egymáshoz. A lányok talán épp arra sétáltak, van azon a környéken látnivaló egy gyereknek épp elég. Lehet, hogy épp azon a sikátoron vágtak át. Meg kéne nézni azt a kést, hátha rajta van Smith vére.

– Jaj, az isten szerelmére – nyögött fel Daniel. – Del ott van? Hadd beszéljek vele!

– Veled akar beszélni – nyomta Del kezébe a kagylót Lucas.

Del átvette, belehallgatott. – Rendben – mondta aztán –, holnap beszélünk – tette le. – És kösz ezért a – Del ragaszkodott hozzá – dumáért.

– Nem tesz semmit – előzékenykedett Lucas. – Mit mondott?

– Azt, hogy menjünk vissza, kopogjunk be minden házba, ahol fényt látunk.

– Rendben – bólintott Lucas. – Úgy látszik, nagyobb sebességbe kapcsoltunk.

– Én már rég csúcsra járattam magam – legyintett Del. – És nekem inkább úgy látszik, hogy vacakolhatunk itt hajnali kettőig.

– Én azt mondanám, hogy kopogtassunk be mindenhová, akár látunk fényt, akár nem.

– Mondták már neked, hogy ott rohadj meg, ahol vagy?

– Egész nap mást se hallok – bólogatott Lucas –, egész álló nap semmi mást.