NEGYVENEDIK FEJEZET

Caim csendesen lépdelt, amikor visszaért a pusztaságba. Kit még mindig a bundába burkolózva egy törött faágakból rakott kis tábortűz mellett kuporgott. A szépségesnél is szebb volt. A lány látványa megnyugtatta Caimot. Az egész világon csak Kitben bízhatott meg. A lány ismerte Caim minden titkát, ennek ellenére szerette a férfit.

Kit felnézett, aztán talpra ugrott, a bundát ledobva szaladt Caim felé oly gyorsan, mintha a lába a földet sem érintette volna. Ám húsvér valóságában vetette magát Caim karjai közé, a csók pedig, melyet a férfi ajkára nyomott, egy satu erejével szorította össze Caim szívét.

- Nem tudnátok kivárni, amíg elköszönök?

Malig két durva zsákvászon tarisznyát dobott a tűz mellé. Lopott kardja egy kötélen lógott le a válláról.

- Máris portyázni voltál? - kérdezte Caim.

A hatalmas termetű férfi odakuporodott a tűzhöz.

- Csak igyekszem kikaparni valamit ebből a szarfőzelékből, amit felszolgáltál nekem. Rengeteg használható holmi hever errefelé, és nem hinném, hogy bárki visszajönne értük.

- Eregothot feldúlták. - Caim elmesélte Malignak, amit Zefitől megtudott a megszállásról. - Így is hazamész?

Malig bólintott.

- Elegem volt ebből a pusztaságból. Hazamegyek, és talán keresek magamnak valami fehérnépet. Elveszem, és lesz egy csapat kölkünk. No és ti? Visszamentek Nimeába?

- Arról szó sem lehet - mordult fel Kit.

Caim elnevette magát.

- Nem hiszem. De társak nélkül hosszú a visszaút Liovardba.

- Nekem is ez járt a fejemben. - Malig a tűzbe köpött. - Te meglehetős gyorsan megfordulsz bárhonnan. Csak eltűnsz, és megjelensz egy másik helyen. Vissza tudnál küldeni?

Caim elfojtott egy mosolyt. Nem hitte volna, hogy valaha eljön a nap, amikor egyik északi honfitársa tudomásul veszi a képességeit, azt pedig végképp nem, hogy arra kérje, használja őket.

- Gondolom. Liovardba szeretnél visz- szamenni?

- Persze. Ugyanúgy megfelel az újrakezdéshez, mint bármilyen más hely. Tudod, Caim, visszajöhetnél velem. Biztosra veszem, hogy Keegan szívesen látna maga mellett.

Caimot csábította az ajánlat. Elképzelte, hogy megint művelhetővé teszi a földet édesapja birtokain, és megpróbálja újjáépíteni az udvarházat. Lovakat tart, vagy tán marhákat. De a mellkasát szorító fájdalom emlékeztette mindarra, amin keresztülment, és amit elveszített. És ott voltak még a képességei, melyeket csupán félig értett, és közvetlenül a felszín alatt lappangtak. Nem tűnt bölcs dolognak közönséges emberek közelében letelepednie.

- Megtisztelő, de jobb, ha mégsem. Elkészültél?

- Hát persze. - Malig körbepillantott. - Azért azt el kell ismernem, Caim, hogy tényleg a világ végére hoztál el minket.

Kit átkarolta az eregothi derekát.

- Légy jó, te nagydarab tulok.

Malig elnevette magát, és megsimogatta a lány fejét. Amikor elszakadtak egymástól, felkapta a tarisznyákat, és kihúzta magát.

- Jól van. Legyünk túl a varázslaton, mielőtt inamba száll a bátorságom!

Caim átjárót nyitott a tábortűz túloldalán.

- Jó utat! Még viszontlátjuk egymást.

Malig a fekete oválishoz lépett.

- Szerinted ildomos itt hagyni eltemetve Aemont? Mármint a pusztaságban. Szörnyen messzi van otthonról. Meg Drayt. Még csak azt sem tudjuk, azok a fattyak hová tüntették el a tetemét.

- Együtt vannak - felelte Kit. - És békében nyugszanak.

Caimnak fogalma sem volt róla, vajon Kit ténylegesen tudott-e valamit, vagy csak vigasztalni akart, de Malig láthatólag elfogadta, amit mondott. Aztán határozottan biccentett, mély lélegzetet vett, és beugrott az átjáróba. Caim lezárta mögötte a szellemkaput.

- Caim, nézd!

A lány tekintetét követve látta, hogy kobaltszínű sávok jelennek meg a palaszürke égbolton. Aztán a kék narancsvörösbe váltott, majd sápadt aranysárga ragyogással a nap korongja kúszott a szemhatár fölé. Caim átkarolta Kitet, és együtt figyelték, ahogy a hajnal évtizedek óta először elűzi a sötétséget.

- Nos - szólalt meg Caim. - Most mi legyen?

Kit a férfi nyaka köré zárta két karját.

- Bárhova elmehetünk?

- Ahová csak akarod.

Kit ujja hegyével végigsimította Caim fülcimpáját, és csókot nyomott a férfi arcára.

- Lepj meg!

Az átjáró jóformán erőfeszítés nélkül nyílt meg Caim mögött. Kit felkacagott, és eleresztette kedvesét, Caim pedig még egy pillanatig a napfelkeltét bámulta. Lassanként visszatért a fény a pusztaságba, de Caim lelkében megmaradt egy kevés a sötétségből. Semerre sem látott árnyakat, de érezte a közelségüket. Ahogy sóvárgón figyelik őt.

Aztán Kit a nap fényétől megcsillanó szemekkel a kezénél fogva az átjáró és közös jövőjük felé húzta, Caim pedig elfeledkezett a gondjairól.