– Magával sem megyek semmire! Csak a nyomi Imréjére kéne  gondolnia, hogy rábukkanjunk! A por utat mutatna!
– Most mit csináljak, ha mindig a kettővel ezelőtti férjecském  jut az eszembe? Ahogy hátradobta azt a bozontos fejét, és énekelte,  hogy „Hej, rigó, rigó, részeges ló…”
– Elég! – kiabált Tekla. – Már el tetszett énekelni!
– „…elittad a zab árát” – dudorászta suttyomban az öreglány,
és szemlátomást remekül szórakozott.
A lány felpattant, és nyugtalanul járkálni kezdett.
– Istenem… hol lehetnek a többiek? Mi van, ha már nem is él-  nek?
– Az idő az erősek sportja, kedvesem – bólintott Hanna néni. –
Nézz meg engem!
Tekla most már könyörgőre fogta.
– Kérem szépen, drága Hanna néni, tessék már odakoncent-  rálni! – majd közelebb hajolt a vénasszony ezernyi ránc szántotta  arcához, és sugalmazólag ismételgetni kezdte. – „Imre! Imre! Kis  borzom! Életvizem!” Satöbbi.
De Hanna nénit nem lehetett kizökkenteni.
– Na, szóval, elég az hozzá, hogy hátradobta a fejét, és énekelt.
A hangja olyan volt, mint a nyári vihar! Sosem felejtem, édes isten-  kém…
Hanna néni szemében harcias tűz gyűlt ki.
– De hamarosan kiderült, hogy nem csak nekem dalolt ám a  nyavalyás! Volt neki kis felesége, akinek nemhogy énekelgetett, de  még festett is! Mert volt neki őstehetsége hozzá!
– Én ezt nem élem túl – sóhajtott Tekla, és leroskadt a homok-  ba.
– De tudod mit festett? Ez az egyetlen vigaszom!
– Mit? – kérdezte a lány üveges tekintettel.
– Teheneket! – rikkantotta Hanna néni. – Háhh! Az az ostoba  némber meg kitette a hálószobába, egyenest az ágy fölé! Fogadjunk,  azóta is őrizgeti, pedig már jó ideje annak, hogy visszacsábítottam  azt a kurafit!
Ekkor a hátuk mögött velőtrázó ordítás hangzott fel.
– AZ ANYÁD HÉTSZÁZÁT!!!
Tekla megpördült ültében, és a föléjük magasodó torzonborz  jelenésben boldogan ismerte fel Vali nénit.
– Vali néni! Jaj, de jó! – kiáltotta.

A válaszból ítélve azonban az öröm egyelőre nem bizonyult  kölcsönösnek.
– Csússz odébb, Tekla fiam! Én ezt a múmiát megölöm!
Egészen pontosan négy homokbuckával odébb Edina elérkezett  tűrőképessége végső határához. Ezt pedig, szokásához híven,  ultramagas frekvencián közvetítette. Szabika egy szakápoló türelmé-  vel igyekezett a lelkére beszélni.
– Sokkot kaptál, Cica. Nyugodj meg!
Edina felvisított.
– Próbáld meg összeszedni magad! – folytatta a fiú, mikor már  kevésbé csengett a füle. – Ervin cica megint kimaradt a buliból, de  hát mit tegyünk. A fő, hogy én itt vagyok neked. Egyébként tökre ő  tehet róla, mit kell mindig fontoskodni: „Én vagyok itt az agyak  agya, adjatok egy csavarhúzót, hadd szerelem meg ezt a hadront!” –
Szabikából hirtelen kifogyott a szufla. – Szerencsétlen arc… – csó-  válta a fejét. – Igazából tökre sajnálom.
Edina ismét felvisított.
– Mondom, hogy sajnálom, most mi van? – kiabált most már
Szabika is.
– Hogyhogy mi? Otthon maradt a sminktáskám!
Ez volt az a pillanat, amikor Rogyák Mária úgy torpant meg,  mint akibe villám csapott.
– Hallotta ezt, Géza? – kérdezte, és feltartotta mutatóujját.
– Igen – bólintott Géza bá. – Erősen süvít az űrszél.
Rogyák dühösen Géza bára pillantott.
– Most viccel?
– Miért?
– Mert ezt a hangot nem lehet összetéveszteni semmivel! Ön  nem méltó arra, hogy osztályfőnöknek nevezze magát!
– Uramisten! EZ EDINA! – ordított fel Géza bá, és futni kez-  dett a hang irányába.
Nem telt bele pár perc, a feltételezés bizonysággá vált.
– Ott vannak! És mindannyian! Tekla is és Hanna néni! Vali  néni és Szabika! – kiáltotta boldogan Rogyák tanárnő.
Szabika elvigyorodott, és elismerően Edinára nézett.

– Nagy vagy, hallod! Mindenkit begyűjtöttél! Jobb vagy, mint  egy GPS!
– Edi, Edi! Jól vagy? Nézz rám! – rohant a szirénázó lányhoz
Rogyák.
– Most nem tud – legyintett Szabika. – Mikor visít, nem néz.
Már megfigyeltem.
– Valikát meg mi lelte? – érdeklődött Géza bá Teklától. – Miért
ül háttal?
– Amikor ránk talált, megpróbálta eltenni láb alól Hanna né-  nit, de megakadályoztam. Azóta nem beszél – vonta meg a vállát
Tekla.
– Biztos, mert a fasírtja Szegeden maradt – jegyezte meg gú-  nyosan Hanna néni, és reszelős hangon felnevetett.
Ezt nem kellett volna. A társaság minden tagja egy emberként  támadt az öreglányra.
– Én a maga helyében nem nagyon tennék megjegyzéseket! –  mennydörögte Géza bá sztentori hangon.
Hanna néni felpattant, és kihúzta magát. Egyáltalán nem za-  varta, hogy még így is csak feleakkora volt, mint a tornatanár.
– Aztán miért nem, maga kis bálnabébi?
– Mert egyedül maga tehet róla, hogy mindannyian benne va-  gyunk a pácban!
– Pontosan! – vetette közbe Szabika. – Mi a fenéért kellett  piszkálni a műszerfalat?
– Nem lehetett bírni azt a totojázást! – hadonászott Hanna né-  ni, mintha valami bosszantó legyet akarna elhessegetni.
– Maga… maga… Ne merjen megszólalni! – kiáltott rá Géza bá,  mert épp elfogytak az érvei.
– Velem ilyen hangon nem lehet beszélni! – rikoltotta az öreg-  lány, mert neki is.
– Egyáltalán be voltak állítva a tér-idő koordináták? – tette fel  a kérdést Tekla.
Az öreglány rábámult.
– Mik?
Csend támadt.
– Francba – összegezte a helyzetet Géza bá, és dermedten néz-  te, ahogy Mária csendesen sírdogálni kezd.
– Most mit csináljunk? – kérdezte.
– Koncentráljunk azokra, akiket meg akarunk találni! – java-

solta Tekla. – Ha jól csináljuk, a körülöttünk lévő por felveszi a gon-  dolati rezgéseinket, és léptek formájában utat mutat hozzájuk.
– Akkor mire várunk még? Kezdjük! – adta ki az utasítást Géza  bá.
– Szemeket becsukni! Három-kettő-egy… – kezdte a vissza-  számlálást Tekla.
A társaság minden tagja behunyta a szemét. És ekkor, ki-ki te-  hetségéhez mérten, de teljes odaadással, egymás kezét szorítva a tá-  voli szerettekre gondolt. Tibire, Bulcsúra, Imrére, az öregre, akinek  még a nevét sem tudták, sőt még egy picit Bujdosónéra is. Egyikük  sem tudta volna megmondani, mennyi idő telt így el, míg meghallot-  ták a lépteket.
– Ez az! Én már hallom! – suttogta Tekla.
– Bámulatos… – mondta Géza bá, és csukott szemmel elmoso-  lyodott.
A léptek zaja hirtelen elhalt. Hangos, fémes csendülés kísérte.
– Basszus – súgta Szabika fojtott hangon, mert ő volt az első,  aki nem bírta tovább csukott szemmel. – Tutira ez az, amit akar-  tunk?
És akkor a társaság többi tagja is kinyitotta a szemét. A látvány,  ami eléjük tárult, a legvadabb rémálmaikat is alulmúlta. Körülöttük  marcona külsejű, napégette bőrű római katonák álltak teljes fegy-  verzetben. Az egyikük feléjük bökött a dárdájával.
– Szektások – vetette oda foghegyről. – Elfogni őket!

[13] A barátság próbája
Azokban a szörnyű napokban, mikor újból elveszettnek hitte  szeretteit, Hannának meggyőződésévé vált, hogy létezik egy olyan  dolog, aminél fontosabb kevés van az életben. És ez nem más, mint a  barátság. Talán ezért is érezte magát olyan szörnyen, mikor Sándor  a vacsoraasztal romjai fölött így szólt hozzá:
– Mielőtt elindul, ismételjük át a szöveget még egyszer.
Hanna nem akart semmiféle szöveget átismételni, legkevésbé  azt, amelyet Gotthardi előtt kellett hamarosan előadnia. És amivel
épp azon barátainak biztonságát készült veszélyeztetni, akik még  megmaradtak neki.
Sándor aggódva vizsgálgatta Hanna arcát.
– Jól van, Hannácska?
A lány elgyötörten felnézett.
– Persze – mondta.
– Ha úgy érzi, nem fog menni, kitalálunk valami mást – pas-  kolta meg a kezét az öreg.
– Menni fog – húzta ki magát Hanna, és felállt az asztaltól.
Sándor még utánakiáltott.
– Csak el ne felejtse hangsúlyozni, hogy a két francia rebellis  közül az idősebb egy lángész!
Gotthardi az ablaknál állt, pont háttal a belépőnek.
– Jó, hogy jön, Doktor! – mondta anélkül, hogy hátranézett  volna. – Már épp azon voltam, hogy pár markos legénnyel megsür-  getem a látogatását.
– Felesleges fáradság lett volna – mondta Hanna, és igyekezett  olyan határozott maradni, amennyire csak tőle telt. – Tudom, mi a  dolgom.

– Ezt örömmel hallom – fordult meg Gotthardi.
Hanna nem tudta eldönteni, hogy hűvös tekintete vagy szívé-  lyes hangsúlya a vérfagyasztóbb.
– Akkor talán… daloljon, szépségem!
A lány nagy levegőt vett.
– Azt hiszem, nyomára jutottam egy összeesküvésnek.
Gotthardi ragadozószemei összeszűkültek. Hanna most látta  csak, Sándornak mennyire igaza volt. A rendőrfőnök pontosan ezt  akarta hallani.
– Két veszedelmes fickóról van szó. Franciák. Egy enciklopé-  dista és a szolgája. Tuti, azért jöttek, hogy kirobbantsák a francia  forradalmat Bécsben – Hanna hirtelen észbe kapott. – Akarom  mondani, hogy exportálják a felforgató eszméket…
Gotthardi felemelte a kezét.
– Elég – jelentette ki. Szeme most már szikrázott a dühtől. –
Ne beszéljen mellé!
– Nem beszélek mellé! – védekezett Hanna.
Gotthardi lassan elindult felé.
– Nézze… Doktor! – kezdett bele, az álnevet gúnyosan meg-  nyomva. – Van egy olyan sanda gyanúm, hogy hülyét akar csinálni  belőlem.
– Nem… dehogy! – hátrált rémülten Hanna.
– Ugye, egy percig sem felejti el, hogy ön a birodalom szolgála-  tában áll? Köteles tehát jelenteni minden gyanús körülményt, ami a  császár személyére veszélyt jelenthet, még akkor is, ha ez kínos kon-  zekvenciákkal jár bizonyos ismerőseire nézve. – Gotthardi egészen  közel hajolt a lány arcához, úgy súgta. – Szeretett Mesterét is bele-
értve.
– Igen. Tisztában vagyok vele.
– Remek! Tehát? Van olyan eminens információ a birtokában,  amit még nem osztott meg velem… felteszem jóindulatúan: pusztán  ifjonti feledékenységből?
Hanna nagyot nyelt.
– Nincs.
– Kár – fuvolázta Gotthardi. – Mert a császár gyengélkedik.
Hanna sápadtan nézte a titkosrendőrt. Sejtelme sem volt róla,  hova akar kilyukadni.
– Sajnálom – mondta.
– Nem sajnálja – mosolygott Gotthardi. – De ez most lényegte-

len. A császár hirtelen lett beteg. Gyanúsan hirtelen. Aznap éjszaka  fordult aggasztóvá az állapota, mikor az ön Mestere, Kempelen Far-  kas nála járt. A szája elszürkült, az arcán foltokban bőrpír jelentke-  zett. Mond ez önnek valamit?
Hanna megcsóválta a fejét.
– Mérgezés – jelentette ki Gotthardi.
– Azt állítja, hogy… – Hanna elhallgatott.
– Én nem állítok semmit. Én csupán összegzem a tényeket. Az-  tán következtetéseket vonok le.
– A Mester nem mérgezne meg senkit! Ő nem olyan! – kiáltott  fel a lány.
– Nem olyan. Értem – bólogatott szomorúan Gotthardi. Majd  ismét az ablakhoz ment, csizmája fenyegetően csikorgott a padlón.
– Kap egy napot, hogy kiderítse, mit keresett a Mestere Lipót  császárnál. Ellenkező esetben kénytelen vagyok a tudóst magam ke-  zelésbe venni.
Hanna hiába vallotta újabban, hogy a barátságnál fontosabb  dolog kevés van az életben, a tizennyolcadik században eltöltött hó-  napok megtanították egy másik igazságra is. Nevezetesen, hogy a ba-  rátságokat néha pont azzal lehet megmenteni, ha kockára tesszük
őket. Épp ezért döntött úgy, hogy inkább kinyomozza, mint megkér-  dezi, mi is történt Kempelen és Lipót között az ominózus találkozón.
Tudni akarta az igazságot. Hiszen ha Kempelen mérgezte meg a csá-  szárt, neki, Hannának kell megmentenie Gottharditól. Sejtette  azonban, hogy a Mester nem fogja magától bevallani az igazat.
Egy percig sem volt kérdés, hol kell keresgélnie bizonyítékok  után. Tisztában volt vele, hogy Kempelen házának csak egy olyan ré-  sze van, melyhez rajta kívül nem fér más: a műhelye. Ám tisztában  volt egy másik fontos ténnyel is. Nevezetesen, hogy a műhely kulcsa  esténként a Mester párnája alatt pihen. Hanna áldotta Charlotte ne-  vét, amiért megtanította nesztelen macskaléptekkel osonni a sötét-  ben. Továbbá hálás szívvel gondolt Sándorra, aki megmutatta, ho-  gyan kell tolvajkézzel, észrevétlen elcsenni dolgokat. Az anyukájára  ezúttal nem gondolt, mert volt egy olyan érzése, hogy nem most len-  ne rá a legbüszkébb.
Miután belopózott a hálószobába, és kihúzta a hortyogó Mester  feje alól a kulcsot, dobogó szívvel rohant a műhely felé. Tulajdon-

képpen fogalma sem volt róla, mit keres. Talán egy árulkodó levelet,  vagy egy fiolát, amelyből undok, mérgező gőz száll fel, egy naplót,  melyben Kempelen bevallja bűnét… Bár leginkább abban remény-  kedett, hogy semmi gyanúsat nem talál, és tisztázhatja imádott Mes-  terét a szörnyű vád alól. Ebben a reményében azonban súlyosan csa-  lódnia kellett.
A műhely zárja panaszosan megnyikordult, ahogy elfordult  benne a nehéz vaskulcs. Hanna lélegzet-visszafojtva állt, és fülelt.
Csak remélni tudta, hogy a házban senki nem figyelt fel a zajra. Miu-  tán azonban nem tapasztalt gyanús mozgást, belépett a műhelybe. A  kezében égő apró gyertyacsonk reszkető fénye alig valamicskét vilá-  gított be a tágas teremből. Hanna minden elképzelhető helyen fél-  kész gépezeteket és különös formájú szerszámokat látott. Igyekezett
óvatosan lépkedni, nehogy a talpába fúródjon valami nevenincs ta-  lálmány. A terem közepén egy sötét lepellel letakart, hatalmas áll-  ványra lett figyelmes. Erős kíváncsiságot érzett, hogy megnézze, mi  az, ám ahogy az állvány felé lépett, kellemetlen érzése támadt. Mint-  ha nézné valaki. Megtorpant, és a gyertyát maga elé nyújtva megfor-  dult. Alig valamivel odébb egy ember ült. És ami rosszabb: egyene-  sen rá bámult.
– Jézusom! – sikított fel a lány.
A sakkozó török azonban nem válaszolt. Csak nézett Hannára,  arcán a maga kiismerhetetlen, idegesítő vigyorával.
– Francba – súgta maga elé a lány, és próbálta visszanyerni lé-  lekjelenlétét.
Ez azonban nem volt könnyű. Mintha minden egyes lépéssel,  amit megtett ebben a kísérteties műhelyben, egy szörnyű titokhoz  került volna közelebb. Kezdte elborítani valami egyre növekvő, tes-  tetlen szorongás. Érezte, hatalmas hibát követett el azzal, hogy be-  tört ide. De már nem volt visszaút, be kellett fejeznie, amit elkezdett.
Megpillantotta Kempelen dolgozóasztalát, óvatos léptekkel megkö-  zelítette hát, és egy hirtelen rántással kihúzta a fiókot. Egy ládika fe-  küdt benne, melynek zárja megadóan engedelmeskedett Hanna re-  megő ujjainak. A lány úgy döntött, ami iratot talál benne, inkább el-  viszi magával, hogy majd később, a nap megnyugtató fényénél olvas-  sa el. Felpattintotta a láda fedelét. És nem hitt a szemének.
A ládikában ugyanis nem cikornyás betűkkel rótt titkos irato-

kat vagy díszes kötésű naplót talált, hanem különböző méretű és sú-  lyú pengéket. Hanna döbbenten nézte felfedezését, majd megfogta  az egyik pengét, és a gyertya fényébe emelte. Valami csöpögött róla,  sűrű, ragacsos, vörös cseppekben. Hannát elfogta az undor. Vissza-  hajította a kést a ládikába, és becsukta a fiókot. A fejében egymást  kergették a szörnyűbbnél szörnyűbb gondolatok. De ahelyett, hogy  hanyatt-homlok menekült volna az elátkozott műhelyből, határozott  léptekkel a terem közepén terpeszkedő állványhoz lépett, és lerán-  totta róla a leplet. Egy hatalmas nyaktiló tárult a szeme elé, egy fe-  nyegető, otromba kivégzőeszköz, melyet Hanna eddig csak a törté-  nelemkönyvekben látott.
– Na, ne… – súgta maga elé iszonyodva és hátrálni kezdett. –
Ilyen nincs!
A gyertya készült kialudni a kezében. Félősen reszkető fénye  azonban még utolsó erejéből megvilágított valamit a sarokban. Egy  kupac egymás hegyére-hátára halmozott gömbölyű dolgot.
Fejek – gondolta Hanna, és érezte, hogy pillanatokon belül el-
ájul. – Édes Istenem, ezek levágott fejek! A gyertya a kezében egy  utolsót lobbant.
A beálló sötétség nem tartott sokáig. Hanna háta mögül hal-  vány derengés ragyogta be a műhelyt.
– Örülök, hogy látom, kedvesem! Bár kissé szokatlan ideje ez a  tudós kíváncsiságnak.
A lány ereiben megfagyott a vér, Kempelen állt a háta mögött.
Hanna nem mozdult, de szemével igyekezett befogni a körülötte lévő
összes létező tárgyat. Alig karnyújtásnyira egy régimódi kardot fede-  zett fel a falnak támasztva.
Nagyon lassan megfordult, nem tévesztve szem elől a fegyvert.
– Mester! – mondta szándékai szerint könnyed hangon. – Én  csak… azt hittem, itt találom.
Kempelen összeráncolta a homlokát.
– Igazán? – kérdezte, és elhelyezte a gyertyát egy félkész talál-  mány tetején. – Nos, ha engem nem is, új alkotmányomat a jelek  szerint felfedezte – Kempelen a nyaktiló felé bökött állával.
– Igen – mondta óvatosan Hanna. – Nagyon érdekes valami…  egészen pontosan mire szolgál?
Kempelen Hanna felé mozdult.
– Ha gondolja, szívesen megmutatom – mondta.
Hanna szélsebesen megpördült, és felkapta a fal mellett heverő

kardot.
– Ne mozduljon! – kiáltott fel, egyenesen a Mester szíve felé  tartva a penge hegyét. A keze már egyáltalán nem remegett.
– Hanna, árulja el, mi történt magával? – kérdezte Kempelen  döbbenten.
– Láttam mindent! A véres pengéket, a fejeket a sarokban! És  tudom, hogy kísérletet tett arra, hogy megmérgezze a császárt! Maga  egy őrült gyilkos!
A Mester mosolygott. Hannát majd kirázta a hideg ennek lát-  tán.
– De pontosan kiket öltem én meg, kedvesem?
– Akiknek a vére ott csöpög azoknak az undorító pengéknek a  hegyéről! – hadonászott a karddal Hanna az íróasztal felé.
Kempelen elgondolkodott.
– Ó, igen. Sajnálatos veszteség a tudomány oltárán – dörmögte  az orra alatt. – De vigasztalja a tudat, terem helyettük másik.
– Nem! NEM! – kiabált magából kikelve Hanna. – Nem áldoz-  hat fel semmilyen élőlényt a tudomány oltárán! Minek képzeli ma-  gát?
– Belátom, talán igaza van – bólogatott szomorú képpel Kem-  pelen. – Nagyon szép paradicsomok voltak.
Hanna először azt hitte, rosszul hall.
– Tessék? – kérdezte. – Paradicsomok?
– Igen. Itt termettek a kertben. Én is sajnáltam őket, olyan sok  napot kaptak idén, bizonyára édesek lettek volna, mint a méz. De  sajnos a császártól kapott megbízatásom teljesítéséhez ki kellett  próbálnom a legtökéletesebb pengét, ami létezik – bűntudatosan  megcsóválta a fejét. – Most már a káposztákat be sem merem vallani  magának.
Hanna óvatosan hátrafordult. Volt egy sejtése.
– Igen, ott vannak – mondta Kempelen. – Azok, amiket fejek-  nek nézett. Szereti a cvekedlit? Van egy olyan gyanúm, hogy egy da-  rabig nem eszünk mást.
Hanna kezéből kihullott a kard. Lerogyott a földre, és eltakarta  az arcát. Érezte, ahogy a rémület és szégyen könnyei forrón végig-  futnak az arcán. Hogyan gondolhatta komolyan akár egy percig is,  hogy Kempelen képes lenne ártani másoknak? Hogy ez a szelíd te-  kintetű, csendes ember dühöngő gyilkos lenne? Kempelen közelebb  lépett, és kedvesen meglapogatta Hanna vállát.

– Annyira sajnálom! – mondta a lány a könnyein át.
– Ó, teljesen érthető – legyintett megértően a Mester. – Végül  is néhány káposzta egy guillotine társaságában, ráadásul mindez  gyertyafénynél, alapos gyanúra adhat okot.
– A császár egy guillotine-t rendelt magától, mikor legutóbb  felkereste? – kérdezte szipogva Hanna.
– Igen – bólogatott Kempelen. – Méghozzá a legszigorúbb ti-  toktartás mellett. Ugye, számíthatok a diszkréciójára, Hanna?
A lány komoran bólintott.
– Csak azt nem értem, mire kellhet a császárnak egy guillotine.
Kempelen sóhajtott.
– Ne legyenek illúziói, kedvesem! Feltehetőleg fejeztetni akar.
– De kit? – nézett fel szorongva Hanna.
Kempelen széttárta a karját.
– Nem tudom.
Az ajtóban ekkor újabb imbolygó gyertyafény jelent meg, mely
Sándor álmos képét világította meg.
– Hannácska, az ég szerelmére, nem lehet ettől a vacaktól  aludni! Az egész ház zeng tőle – motyogta, és a lány felé nyújtotta a  féreglyuktelefont.
Hanna mohón a telefon után kapott, és megnézte a kijelzőt.
– Uramisten! Ez Tekla lesz!
Kempelen gálánsan meghajolt Hanna felé.
– Ha nem haragszik, amíg maga társalog, én nyugovóra térek.
Kérem, zárja be majd a műhelyt! Nem lenne jó, ha illetéktelenek be-  jutnának. Jöjjön, Sándor!
A műhely ajtaja bezárult a két öreg barát mögött, ahogy elin-  dultak jól megérdemelt éjszakai pihenőjük felé. Ám alig tettek pár  lépést, a földbe gyökerezett a lábuk. Hanna ugyanis odabentről egy  velőtrázót ordított.
– MICSODA??? HOGYHOGY AZ ÓKORI RÓMÁBAN??!!

[14] Castor és Pollux
– Ne izgulj, minden rendben van! – hadarta Tekla a telefonba.
– Az, mondjuk, igaz, hogy a sivatagon gyalog átvágni nem volt túl  kellemes, de szerintem azoknak a római katonáknak teljes fegyver-  zetben sokkal rosszabb lehetett.
– Mi? Milyen katonák? – vágott a szavába rémülten Hanna.
– Hát, akik a kikötőig hajtottak minket, hogy eladjanak egy  emberkereskedőnek.
– Tessék???
– Calo a neve. Elég undi figura. Tudod, olyan kövér, vörös képű  tahó. És kőgazdag. Továbbá elég sóher is, pont ezért nem engedte,  hogy feláldozzák azt a bikát a hajón. Pedig akkor lehet, hogy kien-  gesztelte volna az isteneket, és nem kaptunk volna léket.
– Micsoda???
– Jó, hát a hajó egy kicsit… elsüllyedt.
– Hékás, állj meg! – csattant fel Hanna, mert most már zúgott  a feje. – Nem értek semmit! Az elejéről kezdd!
– Rendben. Ott kezdődött minden, hogy Hanna néni elkezdett  pattogni…
– Megtudhatnánk, hogy kihez van szerencsénk, fiatalember? –  tápászkodott fel a földről Hanna néni.
– Marcus római centurio vagyok, a császár katonája – recsegte  a férfi bosszús képpel. A jelek szerint nem szokott hozzá, hogy ke-  resztkérdéseket tegyenek fel neki.
– Azt látom, kisfiam, hogy jelmezbál van, de én azt kérdeztem,  hogy hívnak igazából.
A katona arca idegesen megrándult.
– Már megmondtam! – mennydörögte.

– Tessék ráhagyni! – súgta kétségbeesve Edina.
– Nem vagyok hülye, csillagom, hogy bolondokkal vitatkozzak
– súgta vissza az öreglány. – És azt legalább elárulná, merre keres-  sük a boglári kilátót? – fordult ismét a katonához. – Már ha nem ti-  tok.
– Micsodát? – nézett bambán a centurio.
– A ba-la-ton-bog-lá-ri kilátót! – tagolta Hanna néni. – Melyik  szót nem ismeri? Na jó. Akkor máshogy kérdezem: merre volt itt a
Balaton? – Majd a katona zavaros tekintetét látva hozzátette: – A  nagy tó!
– Itt nem volt semmiféle tó. Itt csak a Nílus van.
– Nílus?!? – ordított fel mindenki egyszerre.
– Az.
– De hát az Egyiptomban van! – kiáltott fel panaszosan Rogyák
Mari.
Marcus centuriónak láthatóan nem volt kedve a további vitá-  hoz.
– Kötözzétek meg a barbárokat! – adta ki a parancsot.
– Álljon meg! Minket nem lehet megkötözni! Szabad emberek  vagyunk! – szólt határozottan Géza bá.
Marcus összeráncolta a homlokát.
– Tényleg? Honnan jöttök?
– Magyarországról, fiam – bólogatott Vali néni, miközben egy  hatalmas vászon zsebkendővel a könnyeit itatgatta. Ez az Egyiptom  kicsit sok volt neki.
– Olyan ország nincsen – csóválta a fejét a katona, mert ennyit  azért még ő is tudott.
– De igen! A Duna mentén – sietett a segítségére Géza bá.
– Duna?
– Danubius – mondta Rogyák tanárnő.
– Pannónia – egészítette ki Tekla.
A centurio agya lázasan kattogott.
– Tán hunok vagytok? – kérdezte.
– Azok bizony! Hunok! Frankón! – vágta rá Szabika.
– Szóval portyázgatunk, portyázgatunk? – kérdezte a centurio,
és végigmérte a társaságot.
– Hát, igyekszik az ember! – nevetgélt kedélyesen Géza bá.
– Hazudtok – állapította meg Marcus, és egy mozdulattal le-  tépte Hanna néni nyakából az aranyláncot.

– Hé! Elment az esze? – kiáltott fel az öreglány. – Mit művel?
Ne vegye a szájába, nem ehető! Még a végén lenyeli!
– Hát, ez biz arany – jelentette ki Marcus, és köpött egyet.
– Ezt megtudhatta volna anélkül is, hogy összenyálazza! – mél-  tatlankodott Hanna néni. – Úgy nézek én ki, mint aki bizsut hord?
Azonnal adja vissza, de előtte törölje meg alaposan!
Marcus felemelte a láncot, melynek végén egy aprócska arany-  kereszt csillogott.
– Ti nem hunok vagytok, hanem szektások – a szó undorral  fordult ki a szájából. – Afféle keresztények.
– Püff neki – közölte Hanna.
– Igen – bólintott Tekla. – Így aztán secperc alatt foglyok let-  tünk. De képzeld, rövid pályafutásunk alatt már kétszer is gazdát  cseréltünk!
– Édes Istenem… – motyogta Hanna elhaló hangon.
– Mondjuk, a centurio csak simán tapló volt, de ez a Calo egy  igazi szörnyeteg – folytatta Tekla. – Semmi nem számít neki, csak a  pénz. Ő az egyetlen, aki neki mer vágni a viharos, téli tengernek, ha  valami hasznot remél belőle. Pedig az itt nem szokás.
– Meg is lett az eredménye.
– Hát, meg. A legénység egész úton Castor és Pollux körül tö-  mörült.
– Te névről ismerted a tengerészeket?
– Á, nem – mondta Tekla. – Castor és Pollux Zeusz fiai, az Ik-  rek. Poszeidón bácsikájuk megengedte nekik, hogy kedvező szeleket  támasszanak.
– Ja, igen – bólogatott Hanna. – Ismerősen hangzik.
– A matrózok nagyon hisznek bennük. Még azt a bikát is fel  akarták áldozni nekik, de Calo végül nem engedte.
– Akkor talán nem is olyan rossz fej.
Tekla felnevetett.
– Nem azért, mert megsajnálta volna! Azt mondta, nem lopja ő  a pénzt, hogy mindenféle babonaságra szórja el. Pedig akkor már le-  tört az orrvitorla, és mindenhonnan dőlt a hajóba a víz.
– Te jó ég…
– De aztán szerencsére jöttek a verebek és megmenekültünk.
Hanna elgondolkodott. Kezdett az az érzése támadni, hogy ba-

rátnője fejét kissé megsütötte a sivatagi nap.
– Tekla… – kezdett bele óvatosan. – Verebeket mondtál?
– Igen – jelentette ki Tekla.
– És… pár… kismadár mentett meg titeket?
– Hogyne! A tengerészek szerint ugyanis verébraj kíséretében  száll le az égből Castor és Pollux a hajótöröttekhez. De szerintem in-  kább csak azt jelzik a madarak, hogy közel a part.
– Aha – Hanna kicsit megnyugodott.
– És ez így is volt. Úgyhogy megúsztuk az egészet egy kisebb  fürdéssel.
– Te, figyelj! – mondta Hanna, mert egyszerűen nem fért a fe-  jébe, hogy maradhat barátnője ilyen higgadt. – Mondd meg nekem,  de őszintén, nem féltél?
Kis csend támadt a vonal túloldalán.
– Nagyon féltem – mondta Tekla. Ám azt is érezte, hogy soha  többé nem szeretne visszagondolni azokra a szörnyű órákra. Ahogy  hangos reccsenéssel kettétört alattuk a hajó, ahogy mindenki kia-  bált, és hullottak az emberek a vízbe. – De minden rosszban van va-  lami jó – folytatta. – Mert így legalább Vali néni kibékült Hanna né-  nivel. Már mindenkinek annyira elege volt abból, hogy folyton oszt-  ják egymást…
Az orrvitorla hangos reccsenéssel megadta magát a viharos  szélnek. A hajóba minden irányból dőlt a víz, a legénység pedig fej-  vesztve rohangált a fedélzeten. Volt, aki a vízbe ugrott, volt, akit a  vízbe löktek. Csak Vali néni ült mozdulatlanul, mint valami kőszo-  bor, és a háborgó tengert nézte.
– Valéria! – hangzott fel mögötte az a hang, amit legutoljára  akart hallani ezen a világon.
– Mi van, méltóztatott hozzám szólni a nacsasasszonynak? –  kérdezte Valéria megvető hangsúllyal.
Hanna néni hanyagul megtámaszkodott a hajókorlátban.
– Itt a halál torkában – próbálta túlkiabálni a viharos szelet –  békejobbot nyújtok! Ne távozzunk haraggal a szívünkben!
Vali néni szemében gyilkos szikra villant.
– Ha most áthajítanám a korláton, a kutyát se érdekelné! –  mondta.
– De aztán jönnél te is utánam – legyintett az öreglány. –

Mindjárt felborul ez a teknő! Hát érdemes pokolra kerülni egy férfi  miatt, aki ahelyett, hogy imádott volna minket, bárgyú teheneket  pingált mellettünk?
– Az én Bélám tehenei nem bárgyúk!
Hanna néni szemei kikerekedtek a döbbenettől.
– Béla? De hát én Jean-Philipről beszélek!
Most Valikán volt a csodálkozás sora.
– Az ki?
– Mi az hogy ki?! A harmadik férjem, a karfiolmágnás!
A konyhás néni arca boldogan felragyogott.
– Óóó… akkor… akkor lehet, hogy az én Bélám nem is volt bi-  gámista?!
– Azt nem tudom, de nekem semmilyen Bélám nem volt – je-  lentette ki Hanna néni ellentmondást nem tűrően. – Emlékeznék rá.
Vali néni kitárta a karját az öreglány felé.
– Ne haragudj, Hannám, félrevittek a tehenek! Megölelhetlek?
Hanna néni figyelmeztetőleg felemelte az ujját.
– A hajamra vigyázz!
És akkor végre-valahára megölelték egymást. Épp akkor, mikor  a fedélzeten óriási hullám csapott át, és mindkettejüket bőrig áztat-  ta.
– Azért kicsit gyanús, hogy mindkettőnek teheneket festett a  férje – kuncogott Hanna.
– Szerintem csak kidumálta magát az öreglány – nevetett Tek-  la is. – Simán megvolt neki a Béla. De figyelj, most mennem kell.
Holnap nagy napunk lesz.
– Miért?
– Van egy olyan érzésem, hogy megpróbálnak minket szétvá-  lasztani. Tervet kell kovácsolnunk, hogy hogyan maradhatnánk  együtt.
Mikor Kempelen másodjára is nyugovóra tért, abban a boldog  tudatban tette, hogy több titkos settenkedőt nem kell aznap lefülel-  nie. Ám alighogy pirkadni kezdett, léptek surrantak, álkulcs fordult  a zárban, és a titokban készített, nagy gonddal őrzött guillotine-ról  ismét lehullt a lepel. A két betolakodó ámulva nézte a gyilkos masi-  nát. Aztán az egyik váratlanul hatalmasat ásított.
– Benedict, az anyád szemit, ne ásítozz! Felvered az egész há-

zat.
– Nem tehetek róla, Sándor! Miért kell ezt pont hajnalban csi-  nálnunk? Olyan jól aludtam.
Sándor bosszúsan végigmérte a fiút.
– Hányszor magyarázzam még el, hogy az ember nem lop nap-  világnál?
– De mi nem lopjuk el ezt az izét. Csak kölcsönvesszük – pislo-  gott Benedict álmosan.
– És kölcsönkértük?
– Nem.
– Akkor tehát kölcsönlopjuk – jelentette ki Sándor. – Na,  emeld, fiam!
Nyögve nekifeszültek a hatalmas faalkotmánynak, és a hátukra  vették.
– A szentségit, de nehéz! Ugye, nem visszük messzire? – mor-  gott a fiú.
– Csak a piacig – jelentette ki Sándor. – A kofák már kint van-  nak. Tartunk nekik egy kis bemutatót.
A madarak épphogy csiripelni kezdtek és a nap is alighogy elő-  bújt a látóhatár mögül, de már lehetett érezni, hogy az égiek nem  ismernek kegyelmet: jól befűtöttek aznap is.
– Fene ezt a meleget! – szentségelt az egyik kofa, és kendője  szélével megtörölgette szederjes képét. – Mindjárt megfúlok.
– Talán ha kisebb kuffert cipelne, könnyebb lenne a járás – ha-  jolt ki a halaspultból egy feltűnően csinos, ám igen apró termetű asz-  szonyka.
A szederjes képű lesújtó pillantást vetett rá.
– No, hát köhög a bolha? De pattoghatsz is, szentem, mert  máskülönben a derekamig se érnél fel.
A halaskofa szemtelenül elmosolyodott.
– Tudja, kedveském, a Jóisten a legjobból mindig csak picit ad.
– Hagyják már abba a civódást, még a nap se jött föl! – szólt  rájuk szigorúan a henteslegény, és ledobta válláról a hatalmas oldal-  szalonnákat. – Mást se csinálnak, mint ezt! Ha meghóttak, a nyelvü-  ket külön kell majd agyoncsapni!
A csinoska kofaasszony már épp nyitotta volna a száját, hogy  megfeleljen a henteslegény sértésére, ám a szederjes képű megelőz-

te.
– Ezt nézzék már! A bolond franciák! – kiáltotta, és összecsap-  ta a kezét.
– Mi az ördög? – kerekedett el a halaskofa szeme is.
A hős franciák eddigre már igencsak megizzadtak terhük súlya  alatt. Tulajdonképpen alig várták, hogy letehessék.
– Fütyülj, édes fiam! – suttogta Sándor. – Egy jó francia a guil-  lotine alatt is fütyül.
– De mindjárt megszakadok! – nyögte fojtott hangon Benedict.
– Nem baj – rendelkezett az öreg. – És ne totyogj, mint egy to-  jós galamb. Csak peckesen, harciasan!
A kofák egymás sarkára taposva sereglettek ki megszemlélni a  látványosságot.
– Szép jó reggelt! – kiáltották nevetve. – Ej, de korán keltek  máma! Franciahonban most volna dél?
– Dehogy! Biztos csak megfeküdte a gyomrukat a tegnapi csi-  ga! – kacagott a szép arcú halaskofa.
– És mit cipelnek ilyen buzgón? – érdeklődött a henteslegény.
– Tényleg! Mi az istenharagja ez? – toldotta meg a szederjes  képű.
Sándor és Benedict összenéztek, és letették a nyaktilót a piac  kellős közepén. Sándor összehúzott szemmel végigpásztázott a jelen-  lévőkön.
– Testvérheim! – súgta bizalmasan. – Maguk nem láttak sem-  mit! Nem hallottak semmit! A gyilkos masinát sem!
– A szörhnyű gyilkos masinát! – javította ki Benedict.
– Párhdon. Szilvuplé – szabadkozott az öreg.
– Nem tesz semmit – legyintett megengedően a fiú.
Sándor ekkor a szép arcú halaskofa elé ugrott, és megragadta  mindkét karját.
– Madmazell, csukja be gyorhsan a szemecskéjét, nehogy ne-  kem rhosszat álmodjon! – kiáltotta.
– Már mért álmodnék? – kérdezte riadtan az asszonyka.
Benedict három hatalmas lépéssel mellettük termett.
– Merht megmételyezi a szörhnyű masina! – súgta a nő fülébe.
– A vérhes, kirhályfaló gyilok! – egészítette ki Sándor.
A kofák szörnyülködve felmorajlottak.
– Jaj… – nyögte a halaskofa.
– Jaj bizony! – bólogatott Sándor. – Mindenkirhe jaj, aki meg-

pillantja, és nem esküszik fel a mongyőrhe!
– A mongyőre? – kérdezte iszonyodva a szederjes képű.
– Arrha – bólogatott szomorúan Benedict. – Merht ha nem,  mikorh leszáll az éj, a rhémes masina kitátja a pofáját és…
A fiú egy határozott mozdulattal lecsapta a guillotine pengéjét.
A szörnyű robaj hallatán a kofaasszonyok mind felsikoltottak.
– Nyissz! – közölte gonosz képpel Sándor.
– És hamm! – pontosított Benedict.
– Bizony, bizony, örhdögi szerhkezet ez, testvérheim – kezdett  szónoklatába Sándor, miközben fel-alá járkált közönsége előtt. –
Kedvenc csemegéje a vérh és a kín. Frhanciahonban márh sokakat  felfalt.
– Uram, irgalmazz! És kiket? – kérdezte a szederjes képű.
– Kirhályokat, herhcegeket – mondta Benedict.
– Grhófokat – bólintott Sándor.
– Naplopókat és… – folytatta volna nekitüzesedve Benedict, de
Sándor lehűtötte.
– Elég lesz.
A csinos halaskofa közelebb húzódott a henteslegényhez. A fiú  figyelmét nem kerülte el ez az el nem hanyagolható apróság, és igye-  kezett peckesen kihúzni magát.
– Akkor meg minek hozták ide? – kérdezte harciasan.
Sándor arcán komoly kifejezés jelent meg.
– Hogy végrhe szabadok legyetek. Hogy ne üljön többé a  nyakatokrha egyetlen kirhály se! Ez a masina eltörhli őket a föld  színérhől! És megint egyenlő lesz mindenki, miként az Úrh színe  előtt is!
A kofák közül sokan bólogattak. Mások bemenekültek a pultjuk  mögé, és igyekeztek úgy tenni, mint akik átmenetileg megsüketültek.
Sándor szigorú tekintettel körülnézett.
– Velünk tarhtotok hát? – kérdezte.
– Hogy ne üljön a zsarhnok kénye rhajtunk! – kaszabolt a kar-  jaival Benedict. Ő ugyanis már teljesen Sándor beszédének hatása  alá került. – Pokolba mind a hitszegőt!
– De… ez nem felségárulás? – kérdezte a henteslegény.
– Ahogy vesszük, barhátom… – vakarta az állát Sándor.
A henteslegény megcsóválta a fejét.
– Nekem ez nem tetszik.
– Nekem sem – közölte a szép arcú halaskofa, és még közelebb

húzódott újdonsült védelmezőjéhez.
Sándor érzékelte, hogy a dolgot itt kell abbahagyni, Benedict  lelkesedésével azonban nem számolt.
– Hajrhá! Fegyverhbe hát! – üvöltötte harciasan a fiú.
– Benedict – szólt halkan Sándor. – Ez most nem időszerű.
– Ma harcrha hív hazád! – süvöltötte megmámorosodva
Benedict.
– Higgadj le! – súgta fenyegetően az öreg.
– Csak jöjj! Csak jöjj! Öntözze hát rhút vérhük a határht!
A kofák egymásra néztek, és mint akiknek karmester vezényelt,  egycsapásra szétszéledtek.
– Most… most mi van? Hé! Gyávák! Hová mentek?!! – nézett  körül értetlenül Benedict. Mindig nehezen bírta, ha alakítása nem  aratott osztatlan sikert. Ám nem ez volt a legrosszabb, ami aznap  történt vele. Kissé távolabb ugyanis megpillantott valakit. Az illető  karba font kézzel állt, és fejcsóválva nézte őket.
– Kiszórakoztátok magatokat? – kérdezte Kempelen.
A Mester házában megtartott vészgyűlés nem ígért sok jót a két  rebellis franciának. Kempelen a gondolataiba mélyedt, Charlotte pe-  dig gondterhelten fürkészte a nehéz bársonyfüggöny mögül az utcát.
– Soha nem gondoltam volna, hogy testvériségünk piactéren
ágáló pojácák gyülekezetévé züllik – csóválta a fejét Kempelen.
– Mester, mi csak… – próbált védekezni Sándor.
– Erre NINCS mentség! – emelte fel a hangját szigorúan a tu-  dós.
Charlotte undok grimaszt vágott.
– Talán fejétől bűzlik a hal – közölte, Kempelen azonban egy  türelmetlen kézmozdulattal elhallgattatta.
– Kímélj meg a megjegyzéseidtől!
– Mást sem teszek – mondta Charlotte, és szeme dühösen vil-  lant egyet. – De abban talán még egyetértünk, hogy Born Ignác alatt  ilyen nem fordulhatott volna elő.
– Ezzel most mire célzol? – lépett elő harciasan Benedict.
– Ez nem célzás volt, kisfiam, hanem találat – igazította ki
Charlotte.
Kempelen végignézett a két maskarás rendtagon.
– Nem fér a fejembe, hogy süllyedhettetek ilyen mélyre.