VI. fejezet
Költői és humorisztikus tehetséggel megáldott lelkibetegek

Az előbbi fejezetből láthatjuk, hogy a lángész és őrült találkozása épenséggel nem ritka eset. Igen sok lángeszü ember lelkibeteg volt, viszont az őrültek sem veszitik el szellemük erejét. Ellenkezőleg, a lelkibetegség nagyon gyakran, még növeli a szellemi erőt.

Egy őrültről feljegyezték, hogy világosabb pillanataiban képtelen volt akár a legegyszerübb összeadást is elvégezni; őrültségi rohamai alkalmával azonban a legösszetettebb számtani műveleteket is könnyü szerrel megoldotta. Egy őrült asszony a tébolydában költővé vált; mikor azonban felgyógyulva, visszatért családja körébe, elveszitette tehetségét és egyszerü háziasszonynyá lett.

Esquirol elmegyógyász beszéli, hogy egy betege, bajának tetőpontján uj szerkezetü ágyut talált fel, melyet a hadsereg jó ideig használt is.

Morel egy elmebeteget kezelt, aki a legkedvesebb vigjátékokat irta, utána azonban a legtökéletesebb bambaságba esett.

Egy másik őrült, aki különben orvos volt, nagyon szellemes szójátékokat gyártott; pl. a «farmacia» (gyógyszertár) szerinte a far-marci-ból vagyis a «bepiszkitani» szóból képződött; a «medico» (orvos) szó a megforditottja a latin «oc(c)idem» (ölni fogok) szónak.

Páviában egy szegény tizenkét éves parasztfiut kezeltem, aki igen eredeti dallamokat komponált és társainak a tébolydában olyan ötletes gunyneveket adott, amik örökre rajtuk ragadtak.

Ugyancsak a páviai tébolydában sinylődött egy idősebb paraszt, aki nemcsak hogy őrült volt, hanem amellett még sulyos bőrbetegségben is szenvedett. Megkérdeztem tőle, hogy «boldoge?»

– Mindenki boldog lehet, még a gazdag ember is, csak akarnia kell! - válaszolt a szerencsétlen.

Emlékszem egy betegemre - aki aztán tökéletesen fölgyógyult, - ezt valóban univerzális tehetségnek lehetett volna nevezni. Mindenféle pályán megfordult, de a szerencse sohsem mosolygott felé. Volt zenész, inas, teherhordó, korcsmáros, divatárukereskedő, tanitó, katona, iró. Távozásakor nekünk adta az életleirását, amely olyan érdekes, hogy megérdemelné, hogy nyilvánosságra hozzák.

Egy betegem, aki azelőtt ujságelárusitással foglalkozott, a következőképen foglalta össze az életről vallott nézeteit:

«Sohse halunk meg; ha elhasználódott a lelkünk, szétbomlik, átváltozik. Hogy ez igy van, annak sok bizonyitékát tapasztaltam. Egyszer az atyám egy elhullott bivaly testét elásta. Azon a helyen nemsokára nagyon sok gomba nőtt és az ott termett krumpli, amely máskor mindig nagyon kicsi volt, abban az évben kétszer olyan nagyra növekedett.»

Láthatjuk ebből, hogy egy egész egyszerü ember, őrültségének hatása alatt, olyan következtetéseket von, amelyeket csakis legkiválóbb gondolkodóink öntöttek formába.

Egy női betegemtől megkérdeztem egyszer:

– Reméli, hogy nemsokára távozni fog az intézetből?

– Csak akkor fogok távozni innen, ha valamennyi ember, aki az intézeten kivül él, visszanyeri a józan eszét.

Egy tolvaj, aki megőrülve, az intézetbe került, egy sétája alkalmával szökési kisérletet tett. Megfogták és én szemrehányást tettem neki, amiért visszaélt a bizalmammal. «Csak a lábaim gyorsaságát akartam kipróbálni!» - válaszolta.

Egy őrültem szerelmi búskomorságban szenvedett.

– Miért gyülöli a feleségét? - kérdeztem tőle.

– Egy asszonynyal, aki megcsalt, együtt élni olyan erény, amely túlhaladja az emberek erejét. Én pedig nem akarok a földi emberektől különbözni.

Egy 70 éves betegemnek már egyetlenegy foga se volt, mégis a legszabadszájubb módon beszélt.

Szemrehányást tettünk neki, azt mondván, hogy az ilyen beszéd nem illő öreg korához. Mire az asszony igy válaszolt:

– Mit beszéltek öregségről? Hiszen még fogam sincs!

U. B. a tébolyda költője, elég ügyesen forgatta a tollat, csak a verslábai sántitottak néha. Egy őrült-társa megjegyezte:

– A verseinek azért hosszabb a lába, hogy meg tudjon állni és ki ne essék az eszéből.

Egy őrültnek «La Bizocco» volt a neve, ami annyit tesz, hogy: apácza.

Kérdezték tőle, hogy miért nem dolgozik soha.

– Hisz a nevem is azt mondja, hogy irtózom a munkától! - válaszolta gunyosan.

– Olyan gonosz vagy, hogy látni se kiván senki.

– Aki nem akar látni, az tépje ki a szemét.

– Te a legbolondabb vagy valamennyi asszony között.

– Szerencsés az a kereskedő, aki ilyen jól ismeri áruját! - nevetett az őrült asszony.

Térjünk most az őrültházak valódi költőire. Csak néhányuknak van tudományos és irodalmi előképzettségük. A legnagyobb részüket csupán betegségük inspirálja a költésre. A kedélyük a legsötétebb komorságból váratlanul a legbolondabb vidámságba csap és egyszer határozottan művészi értékü műveket alkotnak, másszor a leghülyébb badarságok tömkelegét irják le - nyelvtani hibákkal és értelmetlenséggel megrontott nyelven.

M. G., mielőtt beteg lett, jónevü költő volt. A túlságos szellemi munka és az iszákosság megtámadták elméjét. Mikor az első dührohamai elmultak, búskomor lett és ebben az állapotában a legvadabb verseket irta. Az egyiket szabad forditásban itt közöljük:

«Védelmembe veszlek téged, aki a világ legnagyobb költője gyanánt tisztelsz. Ha majd a Vatikánban fogok trónolni, babérral jutalmazom érdemeidet.»

Egy tragédiát is irt, amelyben 60 embert szerepeltetett, köztük Garibaldi-t, Archimedes-t, Évát, a bibliai Dávidot, azonkivül egy csomó láthatatlan és földöntuli lényt, csillagokat és üstökösöket. Archimedes-től például azt kérdezik ebben a szindarabban:

«Elhagytad az alvilágot, szólj, hol van a lakásod? Vagy tán vad sziklák közt rohansz tova? Még mindig nem pihent el az Ég zsarnoka, habár te égőszárnyu angyalt küldtél is ellene. Ha jobban tetszik neked a sötétség, mint a világosság, akkor festesd feketére régi csillagodat!»

És ez az őrült ember még ezután is gyakran, olyan szonetteket irt, amelyekre Olaszország legnagyobb költői büszkék lettek volna.

Ennél az esetnél még jóval különösebb példák bizonyithatják azt, hogy az őrülteknek nem ritkán bámulatos költői képességük van. Tarchini-Bonfantini elmegyógyász egy gyönyörü verset küldött nekem, melyet a szemei előtt irt egy kezelése alatt álló őrült. A költeményt szabad forditásban itt közöljük:

«Egy kis madárhoz.

Bokorról sziklára, szikláról halomra visz kicsiny szárnyad; megpihensz vagy tovább röpülsz, nappal és éjjel is.

Mi, akiket tehetetlen vágyunk üldöz, szakadatlan körbe forgunk, miként a kerék tengelye körül; fáradunk, bolygunk köröskörül és sohasem jutunk el a helyünkről.»

Persze, a forditás nem adhatja vissza a kis vers szépségeit, melyet hogy igazán méltányolhassunk, el kell mondanunk, hogy az egész költemény arra az udvarra vonatkozik, melyen a szegény őrült tartózkodott. Az udvar közepén egy nagy fa áll. Ebben az udvarban - irja Tarchini - szabadon járhatnak a betegek. Az udvart magas falak zárják el a külvilágtól. A beteg, aki a kis költeményt irta, 20 év óta van a tébolydában és fejedelmi lovagnak tartja magát. Nagyzási hóbortban szenved gyógyithatatlanul. Néha ellenállhatatlan irásdüh tör ki rajta és a fenti kis versen kivül nagyon sok verset irt, amelyek azonban többé-kevésbbé gyönge dolgok. Hogy pedig abban az időben, mikor a fenti gyönyörü verset irta, akkor sem volt ment nagyzási hóbortjától, bizonyitja az, hogy aláirta a nevét is, amelyhez a neki nem járó «lovag» jelzőt függesztette.

A tudomány számára kétszeresen érdekes az a példa, melyet egy szegény őrült czipész esete nyujt. Ebből nemcsak az tünik ki, hogy az őrültekben, mint valami rögeszme, ugy nyilatkozhat meg átmenetileg az irodalmi tehetség, hanem az is, hogy a lelkibeteg, főkép a félelem befolyása alatt, olyan őrültséget is tud tettetni, amely az övétől lényegesen különbözik. Ennek a Farina nevü cipésznek az apja, nagyapja és nagybátyja őrültek voltak. Gyermekkora óta zavart agyu volt és különféle hallucinációkban szenvedett. Amellett a viselkedése csöndes és vidám volt. Egy napon azonban agyonszurt egy asszonyt, akiről azt képzelte, hogy láthatatlan üldözőinek vezetője. Áldozata ezenkivül anyja volt egy szép leánynak, akit ő az őrültek szerelmi mámorával - amelyet én néma szerelemnek szoktam nevezni - szeretett és azt képzelte, hogy a lány viszontszereti is, ámbár tulajdonképen sohse beszélt vele.

A gyilkosság után Milanoba menekült. Senki se gyanakodott volna rá, ha vissza nem tért volna Páduába és önként nem jelentkezett volna a hatóságnál - bizonyitékul felmutatva véres kését. Mikor letartóztatták, megbánta, amit tett és őrültséget tettetett - de olyant, amiben tulajdonképen nem szenvedett. Engem hivtak meg, mint szakértőt és végre, nem csekély fáradsággal, sikerült is a valódi állapotát kifürkésznem és bebizonyosodnom, hogy a szerencsétlen, nemcsak hogy tetteti az örültséget, hanem valóban őrült is. Végre klinikába szállitották és ott a következő nagyszerü önéletrajzot irta:

Emlékirat szerencsétlenségem következményeiről.

Körülbelül 1858-59-ben B. ur, akinek házában a D. család lakott, kapusának alkalmazott.

A nevezett család baráti viszonyba lépett velem, sőt meghivott, hogy náluk ebédeljek, miután magam nem voltam képes ebédet főzni. Egy napon, mikor a Rovelecca-uton haladtam, egy fűszerkereskedés kirakatán keresztül megpillantottam egy női arcot, amely tekintetemre elpirult. Dacára annak, hogy abban az időben én is mindig elpirultam, ha valakivel, kivált hölgyekkel, találkoztam, ebben az esetben mégsem veszitettem el nyugalmamat. Gondolkodva tovább mentem, de visszafelé menet sem árultam el, hogy ennek a találkozásnak milyen nagy jelentőséget tulajdonitok. Másnap azonban ismét ugyanabba az utcába tértem és a szép leány, akit Guag-nak hivtak, még barátságosabb pillantást vetett rám. Tovább mentem, ezuttal se veszitve el a nyugalmamat. A leány az üzlet küszöbére lépett, de én, mikor visszajöttem, nem is néztem rá és ettől kezdve jó ideig kerültem az alkalmat, hogy vele találkozzam.

Egy este kint álltam házunk kapuja előtt, mikor halk lépteket hallottam. Megfordulva, a szép lányt pillantottam meg, kis hugocskáját vezetve. Megkérdezte tőlem, vajjon D. asszony odahaza van-e. Én azt válaszoltam neki, hogy a templomba ment áldozni. A fiatal lány megköszönte a felvilágositást, aztán sokatmondó arckifejezéssel köszönt. Viszonoztam a köszöntését és ő tovább ment.

Ebben az időben tört ki az 1859-es háboru. Szerelmi gondolat nem ébredt a lelkemben, igy hát katonának jelentkeztem a páviai parancsnokságnál.

Nem kellett soká várnunk az indulási parancsra és zeneszó kiséretében vonatra szálltunk, amely Comoba vitt, ahol a lakosok örömkiáltással üdvözöltek bennünket. Alig hogy bevonultunk a kaszárnyába, egy hadnagy maga köré gyüjtötte a csapatot, egyenkint felolvasta a nevünket és egy fél huszast adott át mindegyikünknek, azzal a megjegyzéssel, hogy ezen a napon csak félzsoldot kapunk. Azokra, akik rosszul voltak öltözve, nagyon különös pillantást vetett, ami nem méltó okos emberhez. Ezután visszamentünk a kaszárnyába, ahol még szalmára sem akadtunk, hogy azon fáradt tagjainkat kipihentessük; de biztositottak bennünket, hogy másnap jobb lakásba fogunk költözni, ami meg is történt. Nyolc nap telt el ezután, amelyet nem mindig szenteltünk a katonai gyakorlatoknak. Végre zászlóaljba osztottak páviai ismerőseimmel együtt. Zászlóaljunk arra volt hivatva, hogy az első hadsereget kiegészitse és mi nemsokára ki is vonultunk. Coliconál két óra hosszat pihentünk, aztán tovább mentünk Morbengens felé, ahol késő este érkeztünk meg és ünnepélyesen fogadtak bennünket. Az ottani városi zenekar vidám nótája kisérte csapatunkat a kaszárnyába. Egy félórával később, ugy éjféltájt, ismét glédába szólitott a trombitaszó, és megindultunk Sondrioba, ahol két napig maradtunk. Innen tovább marsiroztunk - már nem emlékszem, milyen város felé - csak azt tudom, hogy egy forró nyári délelőtt Croce Dominibe érkeztünk. Egy órával alkonyat előtt olyan sürü köd keletkezett, hogy a szomszédunkat sem láttuk, és olyan hideg volt, hogy mindenféle holmival kellett betakaróznunk. Julius 10-ike volt és a sok ide-oda marsirozástól annyira kifáradtunk, hogy majd elnyomott bennünket az álom, de a rettenetes hideg nem hagyott nyugodni. Kitéptük a hegyi bokrokat és nagy tüzet gyujtottunk, amelynél őrt álltam, mig föl nem váltottak. Félholt voltam a hidegtől, kezeim ugy megmerevedtek, hogy nem tudtam a fegyvert tartani.

Mikor némikép felmelegedtem, már hajnalodott és az útra készülődés alatt lassanként visszatért az élet tagjainkba.

Bogolinonál az ellenség előőrseinek mozdulatait figyeltük meg. Egyszerre hire járt, hogy az ellenség megindult és felénk tart; rögtön alarmot ütöttek, de a mi hadosztályunk a helyén maradt és ugy várta az ellenséget. Csak száz lépésnyire voltak tőlünk, mikor mi félretettük fegyvereinket és a hegytetőről már előbb összehordott sziklákat hengergettünk rájuk. Nem emlékszem rá, hogy lövések hangzottak-e, csak azt tudom, hogy az ellenség soraiból ketten sebesültek meg. Mikor az ellenség előcsapata látta, hogy tulnyomó hatalommal kerültek szembe, megfordultak és eltüntek az erdő sürüjében. Nyolc nappal később Lavenoneba érkeztünk, ahol addig állomásoztunk, amig meg nem kötötték a békét.

1860 végén hiába kerestem munkát, végre nagybátyám házában találtam menedéket. Tavasszal ismét oda költöztem, abba a házba, ahol már egyszer laktam és tovább folytattam mesterségemet. B. részére dolgoztam, s ennek következtében megint kénytelen voltam a Rovelecca-utcán végigmenni, ámbár elhatároztam, hogy kerülni fogom ezt az utcát, nehogy bizonyos gondolatok és benyomások ujra feléledjenek lelkemben. Egy ünnepnap elfogyott a kávém, pedig már nagyon megszoktam, hogy minden ünnep reggelén, mikor fölébredtem, kávét igyam. Miután tudtam, hogy G. üzlete ilyenkor még nyitva van, odamentem. Ősz utolján volt. G. anyja szolgált ki, némileg barátságosabban, mint azelőtt, ami azt az elhatározást érlelte bennem, hogy ezentul gyakrabban fogom felkeresni az üzletét.

Ami a leányt illeti, visszafojtottam magamban minden vágyat, hogy közeledjem feléje, ámbár ez nagyon boldoggá tett volna, de az a gondolat visszatartott, hogy nem vagyok házaséletre való és nem tudnám gyermekeimet kedvem szerint felnevelni. Azután meg nem akartam feleségül venni egy lányt, akinek viselkedése sok kivánni valót hagy hátra és végül, nagyon szerettem a szabadságomat. Mégis rendesen bejártam a házukba és a második alkalommal még jobban éreztem magam ott, mint első izben. Mikor harmadszor jöttem be, anya és leánya a pult mögött ültek, még pedig ugy, hogy az anya árnyéka szinte teljesen eltakarta leányát. Nem is vettem eleinte észre; az anya kimérte a cukrot és a kávét, mikor szappant is kértem tőle, az anya egy mozdulata folytán világosság esett a leányra és én ránézhettem volna. Én azonban visszaléptem a pult mellől és ugy tettem, mintha a szappanok közt válogattam volna.1 Miután kikerestem egy darabot, a mérlegre tettem.

– Sok! - mondta a leány, csak azért, hogy mondjon valamit.

– Nem baj! - mondta az asszony barátságosan és becsomagolva az árut, átadta nekem. Én pedig eltávoztam.

Egy este elmondta nekem az asszony, hogy a leánya azt állította, hogy én már megnősültem. Én azonban biztositottam arról, hogy az nem igaz és hogy nincs is ilyenféle szándékom.

– Persze - válaszolta ő - igy mindig megőrizheti a szabadságát!

Ettől fogva azonban már nem köszönt olyan barátságosan és nem is fogadtak ugy, mint azelőtt. A leány, ahol csak lehetett, kikerült és én láttam, hogy nagyon szeretné, ha beszüntetném látogatásaimat. Én azonban ugy tettem, mintha semmit sem vettem volna észre furcsa viselkedéséből és a közönyöst játszottam.

Egy napon, még napnyugta előtt, elmentem hazulról. Az 1862. év farsangjának első hete volt. Esett az eső. Épen a Rovelecca-utcán mentem keresztül, mikor láttam, hogy a G.-ék üzlete megnyilik és kiugrik rajta az asszony ifjabbik leánya. Nevetve rám nézett, aztán visszaszaladt az üzletbe. Én tovább folytattam az utamat, de azért odanéztem. Észrevettem, amint az anya nagy nevetés közt kilöki az idősebbik lányát az üzletajtón. A lány megállt a küszöbön és rám nézett.

– Nos? - kérdezte tőlem nevetve.

Közben az anya a többi lányát is kilökte az ajtón és kacagva mondta:

– Menjetek csak, menjetek utána!

Barátságosan, jó indulattal néztem a lányra, de nem szóltam hozzá egy szót sem. Azon az estén, mikor befejeztem a munkát, elhatároztam, hogy irok az asszonynak, mert véget akartam vetni ennek a herce-hurcának.

Ezen az estén oda kellett volna mennem, hogy bevásárlásaimat eszközöljem; miután azonban tudtam, hogy reggel egyedül találom az asszonyt, elhatároztam, hogy akkor megyek el és átadom neki a levelet. Mikor beléptem, két vevő volt az üzletben. Megjelenésem láthatólag megzavarta az asszonyt, mert tévedett a számitásban, mikor visszaadott az egyik vevőnek. Ez, ugy látszik, észrevette a zavarának okát, mert kimenet merőn nézett rám. Az asszony aztán engem szolgált ki és közben hiába iparkodott zavarát elpalástolni. Távozóban kivettem az irást a zsebemből és átadtam az asszonynak e szavakkal:

– Ime a régi számadásunk; vizsgálja meg, ha ideje lesz.

Ezt azért mondtam, mert a másik vevő előtt titokban akartam tartani, hogy szorosabb viszonyban állok a családdal. Az asszony átvette az irást és azt mondta:

– Ah ugy? Igen, igen...

Köszöntem és ő azt válaszolta:

– Viszontlátásra!

Ezen a napon ezer meg ezer gondolat kergetőzött az agyamban. A levelem különben igy szólt:

«Signora, a mi régi és most már nyilvánvaló viszonyunk kötelességemmé teszik e sorokat intézni önhöz, hogy a köztünk felmerült függő kérdést elintézzük. Ha eddigelé nem adtam kifejezést kedves leánya iránt érzett élénk vonzalmamnak, annak nem az az oka, mintha attól féltem volna, hogy érzelmeim viszonzás nélkül maradnak. Ellenkezőleg, nagyon jó véleményem van leánya óvatosságáról és okosságáról és nem gyanakszom azokra, akik jó viszonyban vannak önökkel; remélem, hogy rokonaik. Ma este nyolc órakor elsétálok üzletük előtt. Ha az ajtajuk küszöbén meglátom kedves leányát, akkor annak jeléül fogom ezt tekinteni, hogy önök szivesen látnak. Ha azonban senki se lesz ott, akkor elmegyek és örökre elfelejtem az egész esetet. Nagyon sajnálnám, ha e vallomásom miatt el kellene veszitenem azok becsülését, akiket mindenek felett tisztelek. Most isten önnel, viszontlátásra a mondott időben!»

Nyolc órakor elindultam hazulról és rövid séta után a Rovelecca-utca felé tartottam. Mikor befordultam az utcába, észrevettem, hogy a boltajtóban egy gyönyörü termetü leány állt egy fiatal emberrel. Átmentem az utca másik oldalára és megálltam. Hallottam, mikor a fiatal lány igy szólt:

– Menj már be!

Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, hogy figyel rám. Ránéztem, anélkül, hogy valami ismertető jelt adtam volna magamról, aztán elhatároztam, hogy távozom. Tovább mentem és ime, az üzlet küszöbén senki sem állt már. Nem is néztem be, mert mihelyt elmentem előtte, annyira megkönnyebbült a lelkem, hogy sohsem éreztem magam jobban, mint abban a pillanatban.2 Végigmentem az utcán és épen befordultam a baloldali utcába, mikor három kalapos nőt láttam felém közeledni. Mikor már vagy tizenöt lépésnyire voltak tőlem, láttam, hogy egyikük, akiben felismertem G. leányát, elválik a többiektől, előre megy és mikor hozzám ér, rám néz és tovább siet. Mikor már vagy tizenöt lépésnyire volt tőlem, hallom, hogy a visszamaradt lányok közül az egyik azt kérdezi a másiktól:

– Ő az?

- Igen! - szólt a másik halkan.

Gyorsan hazasiettem és azonnal lefeküdtem. Nyolc napig nem tettem a lábam abba az utcába. A nyolcadik nap estéjén mégis végigmentem rajta. G. üzlete már zárva volt, de még égett benn a lámpa. Jól ismerték a lépteimet. Ugyan megváltoztattam a járásomat, de azért mégis felismerték és hirtelen eloltották a lámpát. Mikor a fiatal leány ablaka előtt elmentem, jól hallottam, hogy azt sugta: «Isten veled!» Nem adtam életjelet magamról, de elhatároztam, hogy még egy utolsó kisérletet teszek, hogy dülőre vigyem a dolgot. A rákövetkező reggel ismét levelet irtam, amelyet kilenc óra tájt átadtam egy fiunak a következő megbizással.

– Vidd ezt a levelet a Rovelecca-utcai füszeresboltba és mond meg a boltosnénak, hogy a levelet egy ismerős asszony küldi, aki választ vár.

Mikor megkapta a levelemet, azt mondta a fiunak:

– Most nincs időm, mert el kell mennem, gyere egy félóra mulva, akkor megkapod a választ.

A gyerek egy félóra mulva megint visszajött és elmondta, hogy mikor G. asszony átadta a választ, igy szólt:

– Nesze, vidd vissza és mond, hogy: Nem. Vigyázz, hogy el ne veszitsd a levelet!

Feltéptem a boritékot és benne találtam az első levelemet. A gyereknek borravalót adtam és elbocsátottam, aztán megint elővettem a levelemet és elolvastam, gondolva, hogy talán illetlen módon fejeztem ki magam, de nem találtam semmi bántót irásmodoromban. Borzalmas gondolat tört utat agyamban, de megnyugtattam magam, hogy bolondság az egész és számüztem szivemből minden emlékezetet. Elhatároztam, hogy többé sohse teszem a lábam abba az utcába. Rövid idő mulva azonban megint oda vitt valami belső ösztönöm; anya és lánya a küszöbön álltak. Mikor megpillantottak, le nem vették rólam a szemüket, még egészen nem jöttem a közelükbe.

– Ide jön! - sugták aztán egymásnak.

Most már bizonyosan tudtam, hogy szeret és ez a gondolat nagy fájdalmat okozott. A viselkedése bizonyosan a rossz utra fog csábitani. Elhatároztam, hogy elhagyom szülővárosomat és Genuába költözöm. Mindez az 1862. év pünkösdjét követő kedden történt.

Azonban Genuában se voltam biztonságban G. hiveitől, akik állandóan üldöztek és igy elhatároztam, hogy visszatérek szülőföldemre. Nyár elmultával, a tél beálltakor ismét üldözni kezdtek ellenségeim, G. hivei. Voltak ugyan nekem is jó barátaim, de én senkire sem biztam titkomat, de sőt óvatosan kikerültem őket, nehogy véletlenül beszéljek nekik a bajomról, félve, hogy akkor boszura fognak ingerelni.3 Békességgel türtem mindent 1866 farsangjáig. Erre egy napon kedvem kerekedett, hogy egy operaelőadást végignézzek s azért elmentem a szinházba. Mikor beléptem, senki se vette észre jelenlétemet. Nyolc vagy tiz perc mulva azonban bejött két fiatal ur, jól megnéztek, mintha meg akartak volna győződni arról, hogy valóban én vagyok az. Mikor megismertek, elváltak egymástól; az egyik jobbra ment, a másik balra. Mindegyik egy-egy csoporthoz csatlakozott, suttogtak velük, aztán eltávoztak. Az opera első felvonásának végén - Borgia Cézárt adták - baloldalomon ezt a kiáltást hallottam: «Cézár! Cézár!» Jobbra pedig azt kiabálták: «Vigyázz! Jól célozz! Cézár! Cézár!» Ez igy ment egy darabig, mikor megint megjelent egy ur - gondolom, egyike az előbbieknek - és egy fiut vezetett be, akit mellém ültetett. A gyermek leült mellém a pad szélére, a vezetője pedig megint eltávozott. Három-négy percig ülhetett ott, mikor elkezdett kiabálni: «Nem tudok! Nem tudok!» Erre a gyalázatosságra kis hija, hogy el nem ragadott az indulatom, ha észre nem vettem volna, hogy ebben a pillanatban nagy ostobaság lenne, ha dühömnek utat engednék. Hallgattam tehát és ugy tettem, mintha azok a sértések nem rám vonatkoztak volna. Közben kezdődött a 2. felvonás. Öt arcátlan ember jött fel és mellém telepedett. A legokosabbik közöttük, aki közvetlenül mellettem ült, megkért, hogy magyarázzam meg neki az opera szövegét, amivel láthatólag az volt a célja, hogy szóváltásba elegyedjék velem. Én azonban átláttam a cselen és ügyesen kitértem a kérdés elől. Mikor vége lett az operának, legelsőnek én álltam föl; azután az az arcátlan férfi állt fel, aki mellettem ült és eközben társának karjára veregetett. Erre a többiek is felálltak, persze azon szándékkal, hogy követnek engem, de nem árulták el e tervüket. Megkisérlettem kisiklani körmük közül, ami sikerült is. Mihelyt azonban lementem a lépcsőn, az előcsarnokban egy magas fiatal emberrel találkoztam, aki mozdulatlanul megállt előttem, mintha meg akarta volna akadályozni, hogy tovább menjek. Ezen az estén nagyon kusza volt az agyam, a felindulás erőt vett rajtam, mindenféle gondolatok kergetőztek a fejemben és az életemet adtam volna érte, ha beléköthettem volna valamelyik üldözőmbe. Közben azonban arra az emberre terelődtek a gondolataim, aki rámuszitotta az üldözőimet és ezt az embert G. asszonynak egy fiatal kifutójában fedeztem fel, aki az egész összeesküvést szervezte; azért elhatároztam, hogy elsősorban vele kezdek ki.

Éjfél lett és én egyedül mentem végig a Mulli-uton. Egyszerre a távolból három fiatal embert pillantottam meg, akik lestek valakire. Az a gyanum támadt, hogy az, akit keresek, közöttük van. Azért olyan titkon, amennyire csak lehetett, követtem őket. Ők azonban észrevettek és miután föltették, hogy valószinüleg én vagyok az, akire vártak, egyszerre eltüntek a szemem elől.

Ezen az estén az egyetlen fegyverem, amit védelmemül felhasználhattam volna, a kapukulcsom volt; de olyan állapotban voltam, hogy a legerősebb emberrel is bátran szembeszálltam volna. Igy hát megálltam egy faggyugyár előtt és figyeltem a lépésekre, amelyek felém közeledtek. Feszülten vártam a közeledőre. Egy katona volt, aki tovább ment, anélkül, hogy rám nézett volna. Gyanum olyan erős volt ezen az estén, hogy mindenütt titkot sejtettem, s azért követni akartam a katonát, de hamarosan elveszitettem szem elől. Nemsokára ezután ugyanazon az uton egy középnagyságu fiatal legény közeledett, aki szintén elment előttem; anélkül, hogy rám nézett volna és bement a tőlem baloldalt lévő házba. Tökéletes csend honolt körülöttem és én sietve haza tértem, hogy lefeküdjem.

Üldözőim, ugylátszik, észrevették, hogy átláttam tervükön, mert néhány napig békében hagytak. Akkor azonban ujra megkezdődtek a kinzások, amelyek idestova elviselhetetlenek lettek. Folyton hallottam az énekszavukat és a gunyolódásukat és most már nemcsak este, egész éjfél utánig, hanem világos nappal is. Közben beteg lettem, nem volt étvágyam és a köhögés és más testi fájdalmak gyötörtek éjjel-nappal.

A szenvedések és üldözőim kiméletlen bántalmai felbőszitettek, ugy keringtem a szobámban, mintha elveszitettem volna az eszemet és őrjitő láz ejtett volna hatalmába.4 Rettenetes érzések és gondolatok tépdesték a keblemet, ugy, hogy alig voltam tudatában annak, hogy mit cselekszem. Midőn végre le akartam feküdni, láttam, hogy még nem vetettem meg az ágyam. Még egyszer jól végig gondoltam azokat a rendkivüli történeteket, melyekben csakis G. lehetett a bünös és elhatároztam, hogy boszut állok, bármi történjék is.

Megragadtam egy konyhakést és a lakása felé siettem. Mikor az utcájába értem, egyszerre eszembe jutott az igazság és a törvény és egy pillanatra tétován álltam meg. Mikor azonban megláttam, hogy vetélytársam kilép abból a házból, rám néz és elmegy mellettem, akkor eltünt szivemből minden habozás. Az ösztönöm azt sugta, hogy meg kell boszulnom magam. Beléptem az üzletbe, ő elém jött és én... én megboszultam magam.

Anélkül, hogy hosszadalmas leirásokba bocsátkoznék, meg akarom jegyezni, hogy mikor kiléptem az ajtón, a Milano felé vezető uton ellenségeimet pillantottam meg, akik üldöztek. Még nálam volt a konyhakésem és valami belső érzés arra késztetett, hogy megforduljak és üldözőim ellen támadjak. De beláttam, hogy ez csak ujabb gonosztettekhez vezetne és azért tovább haladtam.

Az ezután következő utazást nem tudnám pontosan leirni, miután annak egynéhány részletét már elfelejtettem. Megérkezve a vasuthoz, jobbfelé fordultam, azzal a szándékkal, hogy a certosa-i állomáson vonatra ülök. Dacára nagy kimerültségemnek és beteg állapotomnak, épen akkor érkeztem oda, mikor az óra kilencet ütött. Még sokáig kellett volna a vonatra várakoznom s azért, hogy ne késsem hiába, gyalog folytattam utamat a rossz éjjeli időben. Az ut fárasztó volt és a kimerültség erőt vett rajtam. Hogy kipihenjem magam, leültem egy kavicsrakásra, ahol elnyomott az álom. Csupán rövid ideig pihenhettem, mikor azt képzeltem, hogy lovak gyors dobogását hallom felém közeledni: azt gondoltam, hogy lovas csendőrök vannak a nyomomban és azért gyorsan felugrottam. Mikor körülnéztem, nem vettem észre semmi különöset, minden csöndes volt. Letörültem az izzadtságot homlokomról és tovább folytattam utamat. Mintha valaki azt kiáltotta volna a mezőről: Cézár! Cézár!5 De én rögtön rájöttem, hogy ez nem lehet más, mint felizgatott lelkiállapotom képzelődése,6 annál is inkább, mivel baloldalról, vagyis a Milanóba vivő ut felől, egész érthetően hallottam ellenségeim szavát; ezek, borzalmasan és vakmerően, ugyanazt kiáltották és a nyomomban voltak.7 Rövid pihenés után megint összeszedtem az erőm és tovább futottam. Nem is kisérlem meg leirni, minő érzések vettek erőt rajtam abban a pillanatban. Nem tudom, vajjon fáradtság, vagy az álmosság boritott fátyolt érzékeimre. Ugy éreztem, mintha mögöttem a levegőben démoni ének csendült volna meg! Egy hang valamennyit elnyomta s ebben a meggyilkolt G. hangját véltem fölfedezni. Nem féltem az üldözésétől - a harag elvakitott, - egy dühös mozdulattal ellene fordultam, mire szertefoszlott az árnyéka és elveszett a távoli erdőkben, mialatt az éneke még sokáig visszhangzott a távolból.

Alighogy eltünt képzeletemnek ez a látomása, ugy tetszett, mintha vagy husz lépésnyire egy óriási árnyék meredt volna rám - némán, mozdulatlanul - aztán az is eltünt. Tovább mentem. Egyszerre meghallottam a vonat közeledő robaját, gyorsan tovább siettem, aztán hanyatt feküdtem a földre, hogy meg ne lássanak. Mialatt a vonat elrobogott, egy pillanatra arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha én is rajta lehetnék. Aztán ismét hatalmába ejtett az a kinzó gondolat, hogy mások gyalázatossága miatt elveszitettem életboldogságomat és azért üldöz a balsors és a szenvedés. A kétségbeesés ismét magamhoz téritett, nagynehezen feltápászkodtam, aztán tovább rohantam, gyorsabban, mint valaha. Időnként ugy tetszett nekem, mintha emberekkel megrakott fák mellett futottam volna el; az emberek merőn rámnéztek, a fák is felém hajoltak, de mihelyt jobban megnéztem őket, eltüntek, mint valami rémlátomás. De az az ördögi hang a hátam mögött nem szünt meg egy szempillantásnyira sem, sőt dacolni látszott dühös mozdulatomnak, mikor visszafordultam. Néha a távolból hallottam, majd meg közvetlen-közelemben; ilyenkor egy különösen átható kiáltás zúgott a füleimbe, azután megint a messzeségbe tünt. Szakadatlanul előre törtem. Egyszerre, az ut egy fordulatánál, ugy tetszett nekem, mintha elhomályosodott volna a szemem, vagy mintha hirtelen beborult volna az égboltozat. Akárhogyan is történt, tény, hogy nem láttam jól az utat. Akárhányszor nagy veszedelemben forogtam és végre kényszerültem, hogy a sinek közt folytassam utamat, ámbár ez éppenséggel nem volt kellemes.

Közben álmosság és fáradtság gyötrött és egész testem hideg veritékben fürdött. Jól beburkolóztam köpenyegembe, nehogy megfázzam és lefeküdtem két kavicsrakás közé, amely a vasut szélén hevert. Mégse pihenhettem ki magam, miután attól féltem, hogy elnyom az álom. A rémes képek, amelyek kinoztak, legott eltüntek, mihelyt lehajtottam fejemet és megint felujultak, mihelyt felemeltem a fejem.

Végre egy őrházban világosságot pillantottam meg. Bekopogtam, mire megjelent egy ember és megkérdezte, hogy mit akarok. Gyönge hangon egy korty vizet kértem tőle. Leszállt a töltésről és kétszer is innom adott, miközben megkérdeztem tőle, vajjon messze vagyok-e még Milanótól. Egy rövidebb utat mutatott, amelyen a városba juthattam; megköszöntem a szivességét és folytattam utamat.

Még sok megerőltetésembe került, amig végre célhoz értem és egy fogadóban lepihenhettem. Az volt a szándékom, hogy az éjszakát és a rákövetkező napot ágyban töltöm, aztán estefelé elutazom Svájcba, ahol biztonságba lehettem a törvény elől.

Hattól kilencig feküdtem az ágyban, de nemcsak hogy nem voltam képes elaludni, hanem még nyugodtan sem tudtam feküdni. Megváltoztattam tervemet és miután a fogadósnak egyáltalán nem lehetett inyére, hogy beteg legyen a házában, elindultam a kórházba. Közben elhatároztam, hogy nem is várom be az időt, amig egészen helyre áll az erőm, hanem még ugyanazon a napon - este kilenc óra után - átadtam magam az igazságszolgáltatásnak.

Fogházban töltött napjaim leirása. Eleven álmaim.8

Három órakor reggel, még ugyanazon éjszaka, fogházba vezettek és egy zárkába dobtak, amelyben már öt vagy hat fogoly volt elhelyezve. Egy rövid szalmazsákot kaptam, vánkos és takaró nélkül; az őr, aki a szalmazsákot hozta, azt mondta, hogy vánkost és takarót másnap reggel kapok. Az őr távozott és én ugy, ahogy voltam, ruhástul, köpönyegembe burkolózva, lefeküdtem és rögtön mély álomba merültem. Álmomban mintha nagy fényesség lebegett volna fölöttem s abból egy női hang szólt volna hozzám: «El vagy árulva!» Erre fölébredtem. Nemsokára ezután hajnalodni kezdett, az egyik lakótársam felkelt, megmosta az arcát egy mosdótálban, aztán nevetve javitani kezdte a harisnyáit. Egymásután felkeltek a többiek is, ide-oda jártak a szük helyiségben, közben egy-egy szót szóltak hozzám, hogy megtudják, miért kerültem közéjük. Nekem azonban semmi kedvem se volt, hogy beszédbe elegyedjem velük. Hogy elkerüljem a kiváncsi kérdezősködéseket, felráztam a szalmazsákomat és megint lefeküdtem. Az egyik fogoly észrevette, hogy reszketek a hidegtől; vette a kabátját, odadobta hozzám e szavakkal: «Vedd, szegény ördög, takarózz be, ha fázol.»

Eközben elérkezett az ideje a kenyérkiosztásnak és az őrök bedugták az ajtónyiláson a fejüket.

– Hányan vagytok? - kérdezte az egyik.

– Hatan - válaszolt az egyik fogolytársam - mert az éjszaka egygyel megszaporodtunk.

Az egyik őr rám nézett és átadott nekem is egy kenyeret. Még alig épültem föl a betegségemből és igy aligha ehettem volna a fekete és kemény kenyérből, ha az éhség nem késztetett volna rá.

Nemsokára bejött az egyik őr egy urral, akit akkor még nem ismertem, de akiről később megtudtam, hogy a fogház igazgatója. Kinyitották az ajtót és kihivtak, miután - ahogy mondták - egy másik zárkába kell vezetniök. Mialatt engedelmeskedtem a rendelkezésnek, az igazgató megkérdezte, hogy miért tartóztattak le. Megmondtam neki, hogy én már mindent bevallottam tegnap este az ügyeletes szobában, mire ő félbe akart szakitani azzal, hogy még nem lenne késő, ha vissza akarnám vonni vallomásomat.

– Hiszen azt mondják, hogy a gyilkos valamivel magasabb és vastagabb a bajusza, mint neked! - szólt rábeszélő hangon.

Ez az ellenkezése türelmetlenné tett és igyekeztem félbeszakitani őt, megismételve tegnapi vallomásomat. Erre megint bevezettek az előbbi zárkába, aminek az öt társam nagyon megörült, némileg megkönnyebbülve vettem észre, hogy mind az öten körülbelül egykoruak voltak velem. A nap és az éjjel minden uj esemény nélkül telt el és csak a következő reggel hivtak fel ujra kihallgatásra. Mikor beléptem a szobába, amelyben kihallgattak, elém toltak egy padot és felszólitottak, hogy üljek le. Legnagyobb bánatomra türnöm kellett azt a gyalázatot,9 hogy a lábamra láncot tettek, amely a falba volt erősitve. Három vagy négy percig egyedül hagytak, minden csöndes volt körülöttem, végre belépett a biró irnokával. Az irnok leült, a biró állva maradt; aztán még két ur lépett be, akik, mint ahogy később megtudtam, orvosok voltak; ezek a tőlem jobboldalt lévő asztalhoz támaszkodtak és le nem vették rólam a szemüket. Nemsokára ezután még egy ur jött be a szobába, aki birósági tanácsosnak látszott. Most valamennyien összeállottak és halkan beszélgetni kezdtek, miközben minden oldalról vizsgálták a tokot, amelyben a késem volt.

– Igen, igen - szólt az az ur, akit én a birónak néztem - ennyivel rövidebbnek kellett volna lennie.

A beszélgetés nem soká tartott. A végén mind elhagyták a szobát, miközben szinte jóakaratu pillantást vetettek rám. Rövid távollét után megint visszatértek, ujra elfoglalták előbbi helyüket és pedig a biró a baloldalomon, az orvosok pedig a jobboldalomon. A biró kérdéseket intézett hozzám és én épen ugy válaszoltam rájuk, mint előbbi kihallgatásaim alkalmával, anélkül, hogy megváltoztattam volna előző vallomásomat. Mikor a kihallgatásnak vége volt, előbb az orvosok, majd a biró és az irnok is elhagyták a szobát. Néhány percig egyedül maradtam, aztán megint bejött a fogházőr, leoldotta a láncot lábamról és visszavezetett zárkámba, ahol a társaim már izgatottan vártak, hogy megtudják a kihallgatás eredményét. Nekem azonban egy csöpp kedvem se volt ahhoz, hogy beszélgetésbe elegyedjem velük, azért lefeküdtem szalmaágyamra, társaim pedig elkezdtek énekelni, mintha csak meg akartak volna zavarni gondolataimban.

Megint elmult egy nap és egy éjszaka, amikor meglátogatott a fogházorvos, megtapogatta az üteremet és aztán jelentősen bólintva fejével, mondta: «Oh, semmi, semmi!»

A többiek jelenlétében ugy tettem, mintha nem értettem volna szavainak jelentőségét. Mikor másnap megint meglátogatott, egy kis lázam volt, de hogy jobban megértesse magát velem, megkérdezte, hogy eszem-e valamit.

– Igen - válaszoltam.10

– Sokat? - kérdezte aztán.

- Igen, sokat.

- Oh, semmi, semmi! - mondta ő.

Valószinüleg azt hitte az orvos, hogy én még mindig nem fogtam föl a viselkedése okát s azért, hogy tökéletesen megnyugtasson, doktor Scar segitségéhez folyamodott. Ez egyszer estefelé bejött a cellánkba és ugy tett, mintha csak azért jött volna, hogy megvizsgálja a foglyokat. Megmagyaráztatta az őr által, hogy aki megakarja magát vizsgáltatni, jelentkezhetik nála. Mikor belépett a zárkánkba, nem nézett felém, mintha nem is ismert volna. Jelentkeztem nála, azt mondván, hogy torokfájásom van. Megvizsgált és hogy a többieket félre vezesse, csak annyit mondott:

– Oh, csak ettől a rossz fogtól fáj!

Csakhogy nem attól fájt és hogy még megerősitsen bizalmamban, hozzátette: «óh, semmi, semmi!» Aztán kiment avval a meggyőződéssel, hogy megértettem őt. Nyugodtan viseltem el helyzetemet és a sorsom kedvező fordulatát reméltem. Közben azok az orvosok is meglátogattak, akik a kihallgatáson jelen voltak és mindenféle kérdéseket intéztek hozzám a vallomásomra vonatkozólag. Ők is éreztették velem, hogy jó reménységben lehetek. Egy napon előre megéreztem, hogy az orvosok itt vannak; a fogházőr által kihivatták egyik fogolytársamat. Megsejtettem, hogy rólam kérdezősködtek, vajjon értelmesen, vagy értelmetlenül beszélek-e és hogy szoktak-e rohamaim lenni. Természetesen nem tudhattam meg a fogolytársam válaszát. Aztán egy másik társamat is kihivatták, akinek vallomása, ugy hiszem, nem különbözhetett az előbbitől. Mikor visszatért, engem vezettek ki. Az orvosok tiz percig fel és alá sétáltak velem a folyosón, mindenféléről beszélgetve, aztán megint visszavezettek a börtönzárkába.

Minden este körülment az őrjárat és megvizsgálta a fogház valamennyi zárkáját. A társaim azt tanácsolták, hogy tettessek őrültséget, mert ilyenformán megrövidithetem fogságom idejét. Ezért - inkább a mások tanácsára, mint a saját ösztönömre hallgatva, - mindig, mikor az éjjeli őrjárat jött, valami bolond dolgot követtem el. Mikor beléptek az őrök, felálltam és ugy tettem, mintha nagyon meg lettem volna lepődve; aztán az ajtóhoz mentem, ahol a porkoláb állt és megkérdeztem tőle, vajjon megjött-e már értem a nagybátyám, miután ugy egyeztem meg vele, hogy együtt megyünk ki a fogházból. A porkoláb, aki nem volt erre a kérdésre elkészülve, igy válaszolt: «Valószinüleg holnap jön.»

– Nem, nem - feleltem én, - megbeszéltük, hogy ma jön értem.

A porkoláb nem válaszolt és az egyik őr lámpájával az arcomba világitott és figyelmesen rám nézett. Én azonban a világosságba bámultam, megdörzsöltem a szememet, mintha az álmomban zavartak volna meg.

Az őrök eltávoztak és másnap reggel megjelent a két törvényszéki orvos. Egy őr kinyitotta a cellát, kihivott és az orvosok megint körülsétáltak velem a folyosón és én megint azon voltam, hogy ostobaságokat feleljek a kérdésükre. Miután többször ide-oda mentünk, beléptünk egy szobába. Mind a hárman helyet foglaltunk és ők megint felszólitottak, hogy beszéljem el nekik a tettemet. Engedelmeskedtem, mire azt kérdezték tőlem, vajjon ismerem-e Vicario urat, Scarenzio és Platner tanárokat. Ezen a kihallgatáson nyilvánvalóvá lett előttem, hogy ezen oltalmazóim segitségével mind közelebb jutok reményeim teljesüléséhez.

Ezen a napon az is feltünt nekem, hogy a társaim, mihelyt reggel fölébredtek, elbeszélték egymásnak álmaikat és örültek, ha azokból ügyük jóra fordulására következtethettek.

– Bolondság, - jegyeztem meg én, - bolondság arra gondolni, hogy az álmok magukban foglalják sorsunk előjeleit.

Erre az egyik társam elbeszélte egy régibb álmát. Egy öreg fogolytársa akkor azt jósolta neki ebből az álomból, hogy nemsokára megszabadul a börtönből, de figyelmeztette, hogy jól vigyázzon magára, mert állandóan abban a veszedelemben forog, hogy megint elfogják. Másnap valóban elbocsátották a fogságból és huszonnégy óra mulva ujra letartóztatták.

Ezentúl én is jobban figyeltem az álmaimra.

Először azt álmodtam, hogy az ablak alatt kert van és sürü hópelyhek hullnak le rája.

– Egész télen át nem esett hó! - szóltam magamhoz. - Most kezd havazni, mikor már vége a télnek.

Reggel elbeszéltem álmomat társaimnak és azok ugy magyarázták, hogy irataim, melyek a törvényszék elé kerülnek, nagyon világosak. Én azonban mást olvastam ki belőle.

A következő éjjel ismét visszatért az álmom; ekkor azonban olyan sürün hullottak a hópelyhek, hogy a szél bekergette őket ablakomon; egyuttal ugy tetszett nekem, mintha több emberrel beszélgettem volna erről a csudálatos jelenségről. Egy más alkalommal ugy tetszett nekem, mintha záporeső zuhogott volna az ablak alatt; mihelyt vége volt az esőnek, havazni kezdett. Legközelebb meg mintha a Ticino partján lettem volna. A folyó vize magasan állt. Én egy fahidon álltam, amely nagyon gyöngén volt összeácsolva. A karomban egy leányt tartottam, aki G. leányához hasonlitott és aki le nem vette rólam a pillantását. Nagy gyönyörüséget éreztem, mikor átvittem a hidon, aztán balfelé fordultam és egy kis térre értem, ahonnan a Ravelecca-utcába és a G.-ék házához jutottam. Itt azonban senkit se találtam és azért tovább mentem Borgoratto felé. Mielőtt azonban elértem volna a vámsorompót, egy füszerüzlet előtt mentem el, ahonnan kilépett G. másik leánya, hogy átvegye tőlem a nővérét.

Egy más alkalommal meg azt álmodtam, hogy egy majdnem teljesen elpusztitott konyhakertbe jutottam. Éppen el akartam hagyni a kertet, hogy leszálljak a dombról, mikor két fatörzset pillantottam meg, melyek a tövüknél le voltak fürészelve és a földön hevertek. A fatörzsek mellett az egyik unokahugom állt; kétszer-háromszor megcsipkedtem, anélkül, hogy szólt volna valamit.

Ebben a pillanatban, mintha több apró és nagyobb madár ötlött volna a szemembe, kivált egy igen nagy madár, amely egészen halottnak látszott. Mikor végigmentem a kerten, megfogtam egy kisebb élő madarat. A jobb kezemben tartottam és a ballal simogattam. Mihelyt észrevette a kis állat, hogy a fogásom meglazult, kisérleteket tett, hogy kiszabaduljon. Hogy megnyugtassam a madárkát, erősebben megfogtam, szeretettel simogattam és az ujjamat a csőre közé dugtam, mig olyan nyugodt és elégedett nem lett, mint egy angyal, de alig várta a pillanatot, melyben szabadon eresztem. Én azonban megfordultam és miután a ház urnője is jelen volt és szeretettel nézett rám, hozzá léptem és átadtam neki a madarat. Ő elvette és én tovább mentem.

Majd ugy tetszett nekem, mintha ugyanabban a helyiségben lettem volna, amelybe akkor hoztak, mikor kikerültem az árvaházból. A fejemet kezemre támasztva, elgondolkozva ágyamra dőltem; kis idő mulva a másik szobából bejött egy asszony, kidugta karját egy falnyiláson, egy csomag ruhát adott át nekem és megparancsolta, hogy öltözzem át őrültnek. Segitségért akartam kiáltani, de a szó elhalt az ajkamon. Az asszony hajthatatlan maradt és én ujra meg ujra megkisérlettem, hogy kiabáljak. Lassankint azonban tudatára ébredtem annak, hogy alszom és akkor meg borzalom fogott el arra a gondolatra, hogy a hangom megtagadta a szolgálatot. Végre egy «Nem!» kiáltással fölriadtam. A társaim odafordultak hozzám:

– Mi történt? - kérdezték.

Erre egészen fölébredtem.

Egy másik éjjel egy emberrel találkoztam, aki a vállán egy koporsót vitt. Barátságosan beszélgetve, eljutottunk a Kórház-téren át a Szent-Sirus-templom közelébe. Egy ajtóhoz értünk, melynek baloldalán egy ablak és egy rácsnélküli pinceablak volt. Társam lebocsátotta a koporsót a pincébe, de a koporsó vége még kilátszott a párkányon. Erre elváltunk. Visszamentem azon az uton, amerre jöttünk, mig társam az ajtóval szemben lévő utcában tünt el.

Eleinte nem épen rosszul telt az időm a fogházban. Egy napon azonban fogolytársaim egyikét átvitték egy másik cellába és a helyébe egy másikat zártak. Mihelyt megpillantottam, éreztem, hogy egyik ellenségemnek nézek a szemébe és nem is csalódtam benne.

Valahányszor a fogházőr belépett a cellánkba, jókedvüen néhány szót szóltam hozzá. Ez nagyon hamar feltünt uj szobatársamnak.

Figyelmeztetett, hogy nem jó lesz tréfálni, mert az olaszok kezében vagyok.

– Te is a hóhérok kezében vagy! - mondta.

– Hóhérok? Hogy értsem ezt? - vetettem ellen, - Hát nincs igazság?

– Igazság!? - nevetett gunyosan. - Igen, ha megint bevonulnának az osztrákok, akkor talán lenne igazság az országban.

– Hogyan, hát az osztrákok nem a bünük arányában büntetik meg a büntetteseket?

– De igen! - válaszolta ő. - Az osztrákok igen, de nem az olaszok, azok minden bizonyiték nélkül elitélik a vádlottakat.

Magamban azt gondoltam:

– Valószinüleg mert elég ügyes voltál elrejteni a bizonyitékokat a birák elől.

Egy másik azonban helyeselte a szavát és elbeszélte, hogy őt hányszor itélték el. Mind a ketten megegyeztek abban, hogy az osztrák uralom alatt jobb viszonyok voltak és kivánatos lenne, hogy az osztrákok megint visszajönnének.

Ezekben a napokban a fogházban is elterjedt a hir, hogy a háboru kitört. A két legutóbb emlitett fegyenc már előre örült, mintha az osztrákok bevonulásuk után azonnal kibocsátanák a foglyokat a börtönökből.

– És hátha az olasz hadsereg győz - kérdeztem én - hát akkor nem remélnétek, hogy megkegyelmeznek nektek?

A másik kettő azonban rám orditott:

– Hát te kegyelmet remélsz az olaszoktól? Na, arra ugyan várhatsz!

– Jó, jó! - mondtam én és végét szakitottam a kellemetlen beszélgetésnek. Ugy tettem, mintha nem törődnék a dolgaival, mert nem akartam, hogy itt a börtönben is szaporitsam az ellenségeim számát.

Időközben nagyon szerettem volna már fogságomból kiszabadulni és ezért az egyik éjjel nagyon különösen viselkedtem. Nem szabadulhattam attól a gondolattól, hogy ilyenformán megrövidülnek kinlódásom napjai. Semmit sem kivántam annyira, mint az orvosok látogatását; mert kivülök nem volt senki, akivel egy okos szót válthattam volna. Időnként Lombroso tanár is felkeresett, aki bizalmasan beszélt velem és megnyugtatta szivemet. Mihelyt azonban elhagyott, visszaestem előbbi kinos állapotomba. Közben megint telt az idő, amely alatt megismerkedtem a fogházigazgató urral is. Ha meglátogatta cellánkat, ő is hajlandó volt minden irányban segitségemre lenni, mert mihelyt bejött, megkérdezte, hogy milyen módon nyilvánul az őrültségem, amelyet tettettem. Ugy tett, mintha valóban hinne az őrültségemben és örömmel távozott, látva, hogy jó kilátásaim vannak. Az éjszakai viselkedésem azonban mindennap feltünőbb és lármásabb volt, ugy, hogy a fogházőrök, csupa gyülöletből, feljelentettek. Erre megjelent zárkámban Lombroso tanár, félrehivott és figyelmeztetett, hogy hagyjam abba feltünő viselkedésemet és ne törjem tovább is a fejemet, miután amugy is meg fog szabaditani.

Ebben az igéretben persze föltétlenül megbiztam. De a fogolytársaim folyton izgattak, ugyszintén azok is, akikkel a séta alkalmával az udvarban találkoztam. Elhatároztam, hogy valami uton-módon elhallgattatom őket. Ennélfogva, mikor az éjféli őrjárat jött és a társaim aludtak, olyan kiabálást csaptam, hogy a többiek is fölébredtek és nem tudtak elaludni. Közben szomoru napokat éltem át. Kinzó gondolatok gyötörtek és annyira megtámadták érzékeimet, hogy a szellemem majdhogy meg nem zavarodott és már attól féltem, hogy megőrülök.11 Valószinüleg el is vesztettem volna az eszemet, ha a védelmezőimbe vetett bizalmam nem erősitett volna meg; és miután majd minden éjjel álmodtam, élvezetem telt benne, ha álmaimat meggondolva, közeli szabadulásom csalhatatlan előjeleire következtethettem belőlük.

Ugy tettek, mintha betegségemet végső vizsgálatnak akarnák alávetni. Valamennyi szakértő gyanánt szereplő orvos megjelent, megvizsgálták az erőmet, kétségkivül csupán azért, hogy konstatálják azt a betegséget, melyet tetettem. Egy szép pünkösdi napon valóban értem jött egy bérkocsi. Megjelent két férfi - azt hiszem, hivatalnokok voltak - kihivattak a zárkámból és felszólitottak, hogy kövessem őket. Beszálltam a bérkocsiba, amely elvitt a tébolydába. Azok, akik idekisértek, köszöntek nekem és távoztak. Én pedig a többiekkel beléptem abba a házba, ahol most is tartózkodom és ahol jobb dolgom van, mint a fogházban.

A páviai tébolydában, 1866. november 22-én.

*

Farina ezen önéletrajza a gondolat pathológiai anatómiájának egyik legértékesebb töredéke. Azt bizonyitja, hogy vannak olyan érzékcsalódások, amelyek minden más szellemi tehetséget érintetlenül hagynak; és hogy ellenállhatatlan kényszer keletkezhetik bün elkövetésére olyan emberekben is, akik tiszta tudatában vannak tettük minden következményének.

Bámulatos, hogy egy minden képzettség nélküli ember milyen világosan és részletesen tudta kifejezni magát. Bámulatos az emlékezőtehetsége is. Évek multak el és ő hiven emlékszik a lefolyt beszélgetésekre, az álmokra, a helységekre és nevekre, amelyeket pedig egészséges agyu emberek is el szoktak felejteni. Az álmai leirásánál is bámulom előadásának világosságát és az emlékezésnek azt az elevenségét, amelyet ilyen mértékben egészséges embereknél ritkán tapasztalhatunk és azért elmeorvosi szempontból nagyon jelentős tünetek.

Érdekes az is, hogy milyen felvilágosultan harcol társainak az álmok jelentőségébe vetett hite ellen. Igaz, hogy később ő is melléjük szegődik, nem tudatlanságból, mint a többi fogolytársa, hanem eredendő utánzási hajlamból.

Bámulatos, hogy milyen magasan áll egészséges, de gonosz jellemü fogolytársai fölött, mikor ezek a gyülölt osztrák uralmat visszakivánják, ő pedig csupa hazaszeretetből rendületlenül bizik az olaszok igazságszeretetében.

Különös az is, hogy időnként teljesen tudatában van érzékcsalódásainak és bajának sulyosbodását felismeri fáradtságáról és fejgyöngeségéről, amiből tanulhatnának a spiritiszták és a most már mindinkább kevesbedő érvágó orvosok. És nem különös az is, hogy gyilkos hajlamát ösztönnek nevezi, amely kényszeriti őt a tettre, dacára annak, hogy tisztán látja a következményeket? És mennyire szenved amiatt, hogy gazemberekkel kell együtt lennie a börtönben!

Más szempontból vizsgálva az esetet, megjegyzendő az is, hogy Farina - mint ahogy megirja - mindent előkészitett már a Svájcba való szökésre és csak nagy fáradsága és attól való félelme, hogy képzelt ellenségei még aztán is üldözni fogják, téritették el a szökéstől. Ha akkor lecsillapodik és megszökik, ki tudta volna megállapitani, hogy valóságos, vagy tettetett őrültség vitte-e a büntettre?

Farina tettetett őrültségénél azokat a tüneteket választotta, melyeknek csiráit önmagánál is tapasztalhatta. Ha rólunk, orvosokról nem hitte volna, hogy megvédelmezzük és kiszabaditjuk fogságából, akkor könnyen megeshetett volna rajtunk, hogy őrültségnek látjuk azt, ami csak tettetés volt és viszont tettetésnek tartjuk a valódi őrültséget. Ez az eset is azt bizonyitja, hogy a szakértők eddigi megfigyelései milyen hiányos alapon nyugodtak és mennyire szükség van az uj pszichiatriai és kisérleti módszerekre.

Aki Farina gyönyörü önéletrajzát olvassa, az nem fog kételkedni abban, hogy az őrültség néha közönséges értelmi képességeket rendkivüli szellemi tehetséggé tud fokozni.

 

---

1 Bámulatos, milyen élesen emlékezik vissza az őrült ember lázállapotának minden legkisebb részletére.

2 Az, aki valaha szeretett, meg fogja érteni e gyöngéd, de tulhajtott érzésnek kifejezését. Olyan nagy a bátortalansága, hogy a szerelem gyönyörüsége sem tudja legyőzni és a szerelmes örül, hogy az annyira óhajtott találkozás nem sikerült.

A szerző jegyzete.

3 Ebből magyarázható, hogy a szerencsétlen a törvényszék előtt senkivel se bizonyithatta képzelt üldözését.

A szerző jegyzete.

4 Érdekesen nyilvánul meg itt, hogy a testi rosszullét milyen párhuzamosan halad a fejlődő lelki zavarral. Ilyenformán nagyon könnyen megtörténhetik, hogy az őrült tudatára jut állapotának.

A szerző jegyzete.

5 Cézár volt az őrült keresztneve.

6 Különös, hogy az őrült ember az egyik hangot képzelődésnek, a másikat pedig valóságnak tartotta.

7 Milyen élénksége az előadásnak jellemzi e sorokat! Az irók is megtanulhatnák belőle, hogy csak annak az irálya lehet szép és élénk, aki valóban érez is. Az érzés elevensége erősiti az előadás erejét és vad szépségét, akár természetes, akár beteges forrásból ered is.

8 Az olasz «sogni attivi» szószerint annyit tesz mint: tevékeny álom.

9 Erre a kifejezésre figyelmeztetnem kell az olvasót mert azt bizonyitja, milyen érzékeny becsületérzés lakott a szerencsétlenben.

10 Már itt látható, hogy a szerencsétlen - valamilyen ujabb lelkizavar folytán - valamennyi orvost, aki megvizsgálta, jóbarátjának és védelmezőjének tekintette - épenugy, mint azelőtt ellenséget és szerelmest látott azokban az emberekben, akik nem is ismerték. Ennek a körülménynek tulajdonitható, hogy az orvosok előtt bizalmasan kitárta lelkét, mig a börtöntársai elől teljesen elzárkózott.

11 A szerencsétlen őrültnek ezen kijelentése nagyon figyelemreméltó. Azt bizonyitja, hogy az őrült ember maga is hiheti magáról, sőt ki is mondhatja, hogy megőrült. Ez megdönti a népnek és több elmeorvosnak azon hitét, mely szerint csak szimulálók mondják magukról, hogy őrültek.