T

E

R

A ● P A T E R N O S T E R● O

O

S

T

E

R

●

O

Megint értelmetlen hadarás következett:

– A bőr az bőr... a keresztet a nagyobbról a kisebbre... a kisebbet a testre... a testet a keresztre...

Fölgyűrte Fleury ingét, s a dereka köré szíjat kötött. Ismét hajlítgatta és forgatta a mutatóujját, s tovább mormogott:

– A kereszt keresztbe fordítja a szívét... eljön egyedül... megtalálod a csónakban... megtalálod az ágyadban... zsuliiii!... a nyak körül... huliiii!... a has körül...

Mialatt ezeket a zagyvaságokat mormolta, annyit bökdösött az ujjával, hogy valahonnan egy fekete macskát böködött elő. Megfogta a nyivákoló állatot, és a keblébe rejtette.

– Ezt... oda... kell... adni neki... ezt... igya meg! – vijjogta szaggatottan, majd a teleírt bőrlapra kis zacskókból különféle porokat szórt, s rendre elsorolta, hogy melyik miből készült:

– Élve letépett és megszárított varangycomb... szentivánéji amaránt... kilenchónapos rák bal ollója... fekete macska agyveleje... templomi galamb vére... denevér szőre... kígyó vedlett bőre... tizenhárom kőrisbogár szárnya... méncsikó gyomra...

Összekeverte a porokat, s az egészet, ügyes mozdulattal egy vászonzsákocskába szórta.

–...és eljön a nap, amikor csodát csoda követ! – szólt szenvelgő hangon, s odanyújtotta Fleurynek a zsákocskát. Ám amikor a sorsára kíváncsi tengerész át akarta venni, a vénasszony az üres tenyerét tartotta oda. Jean Fleury beletette az utolsó aranyát.

A jövendőt fürkésző asszonyság, mint akit újabb ihlet szállt meg, fölsipított:

– Astaroth, Balaam, Izakaron, Levitán, Asmódi, Behemót és ti mindnyájan, alvilági szellemek, segítsétek őt, hogy ne csak kedvese, hanem aranya is legyen!... Arany mindenütt! Arany a csermelyben, arany a homokban, arany a tengerben, arany a tölgyfa alatt, arany a halmon, arany Rouen mögött, arany a tölgyfa alatt, arany a halmon, arany Rouen mögött, arany Dieppe irányában! Arany háromlépésnyire a tölgyfától, arany nyugatra, arany, arany, arany! – lelkendezett, és vacogtatta a fogát a szájában tartott aranypénzen.

Jean Fleury feszülten figyelt, hogy minden szót pontosan megjegyezzen. Amikor a jósnő elcsendesedett, ismét nekibátorodott:

– Azt akarnám...

– Mindenki akarna, én is akarnék... – vágott közbe a tudós nő. – Szerelmet magamnak, gazdagságot magamnak, halált minden ellenségemnek!

Most egy háromlábú állványt hozott elő, amely alatt hét faggyúgyertya égett, majd egy kisebb edényből valamit egy nagyobb tálba öntött. A tálból, amelyben víz volt, párafelhő csapott föl. Az asszony hosszú mocskos ujjaival a vízbe nyúlt, ahonnan fura figurákká torzult ólomdarabkákat kotorászott ki.

– Golyó, bumm, ólom, lövedék... egyenesen a szívbe! – suttogta rekedten, s egy öblösebb zsákocskába száraz füveket, bogyókat és faleveleket kezdett rakosgatni. – Ha remeg a kéz... ha megbillen a fegyver csöve... biztos halált hoz a cigánymeggy és a nadragulya... az ebszőlő meg a ta-rackos tippan... az anyarozs, a fekete beléndek és a téltemető... emberek temetője...

Odadobta a megtöltött kis zsákot Fleurynek, és elterült a padlón. Úgy maradt mozdulatlanul. Néhány pillanat elteltével kimászott alóla a nyújtózkodó fekete macska. Az asszony kócos fejére telepedett, piros nyelvével fényesre nyalogatta a szőrét, közben fel-felfülelt, és keservesen nyávogott.

– Vége!... – kiáltotta föntről a cselédlányka. – Jöjjön föl!...

 

Jean Fleury kerek egy héten át naponta ásta a földet a hatalmas tölgyfa alatt, amely a Rouentól nyugatra eső domb tetején terebélyesedett.

Sehol semmi.

Madeleine poharába háromszor sikerült észrevétlenül néhány csöppet becsempésznie abból a szerelmi bájitalból, amelyet a boszorkától kapott porokból kotyvasztott.

Fél esztendeig várta Jean Fleury a varázslat hatását.

Hiába.

Pénzes zacskója egyetlen fia arannyal sem gyarapodott, Madeleine pedig a csónakjának vagy éppenséggel az ágyának még csak a tájékát is messze elkerülte.

– Átkozott némber! – rontott be egy szép napon a boszorkányhoz, és előrántotta a tőrét.

– Ó, fiatalúr, drága jó úrfi – sápítozott az asszonyság. – Miért haragszik? Mit követtem én el? Mindenki élni akar... Fiam van Párizsban, sok pénz kell neki, segítenem kell őt valahogyan... Maga még fiatal, erős és egészséges, könnyen megkeresheti a pénzt. De én?... Igyék egy pohárkával!

Az asszony haja egyáltalán nem volt borzas. Arca és keze tiszta, ápolt, ruhája rendes, úrias. Nem is volt olyan öreg, mint amilyennek az első találkozáskor látszott. Jean Fleury, ha már oly szívélyesen kínálták, fölhajtott még egy pohárkával.

– De azt a derekára kötött szíjat, amelyen kereszt függ, sohase vegye le! – búcsúzott a jósnő. – A legsúlyosabb pillanatokban is megóvja minden bajtól.

 

Másnap Jean Fleury bezörgetett Jean Ango tengerhajózási vállalatának nehéz tölgyfa kapuján.

 

A tollas kígyó birodalmában

 

Michel Coqnak hosszú idő után olyan jókedve kerekedett, hogy még fütyürészett is. Ha nem félt volna attól, hogy bolondnak vagy az ördög megszállottjának tartják, tán még táncra is perdül. Izgalomtól reszkető ujjakkal tapogatta magas sisakforgóját, fölvette a csillogó mellvértet, méregette a puskaporral megtöltött szarutokot, a nyakába akasztotta, arcához emelte a kanócos puskát, ellenőrizte kardjának élességét, próbálgatta magas csizmaszárának hajlékonyságát.

– Tehát holnap, már holnap! – szónokolt félhangosan és csak úgy önmagának. – Isten veled, Jean Fleury, és Madeleine-nek is örökre búcsút mondhatsz! Holnap a barátod, Michel Coq útnak indul a csupa arany birodalmába, ahonnan nem egy, hanem tíz aranycsokrot hoz. Te pedig, Madeleine, nemsokára viszontlátod Michel Coqot, és mint a vőlegényedet üdvözölheted!

Michel Coq meggyőződéssel hitte, hogy most már minden úgy megy, mint a karikacsapás. Ha már olyan gyorsan Spanyolországba, majd rövidesen Kubába sikerült jutnia, s fölvették Panfilo de Narvaez seregébe, a többi igazán gyerekjátéknak ígérkezik! Michel vidám spanyol dallamot dudorászott, és áldotta a sorsát. Tényleg nagy szerencse, hogy spanyol hajón szolgálhat! Spanyol tudománya nélkül talán még most is valahol a cadizi kikötőben csellengene, vagy esetleg Hispaniola szigetén valamilyen hidalgó kondáját őrizné. Most viszont legénységi parancsnok, és Narvaez kedveli, bízik benne. Trallala, tralla, tralla, trallala...

 

– Katonák! – kezdte másnap Kuba helytartója, Don Diego Velazquez, mielőtt a tengerészkülönítmény hajóra szállt volna. Michel vigyázzba meredt, úgy állt, mint a cövek, s tekintetét a szónokra függesztette. A helytartó pedig folytatta:

– Magasztos feladat vár rátok! Meg kell büntetnünk az engedetlen Cortezt, tehát az a dolgotok, hogy fogjátok el, s vasra verve hozzátok ide hozzám, felséges királyunk helytartójához – isten sokáig éltesse őfelségét!

– Isten éltesse sokáig! – dörögték a katonák.

– Tudjátok, ugye, hogy engedélyt adtam Corteznak az ismeretlen partvidék felderítésére. Viszont megtiltottam neki, hogy harcba keveredjék az indiánokkal, a szárazföld belsejébe hatoljon és raboljon. Cortez azonban megszegte a tilalmamat. Tehát bűnhődnie kell. Ti, őfelsége derék harcosai, vagytok arra hivatottak, hogy...

Michel Coq nem hallgatott oda. Lelki szemeivel már a csodás aranyországot látta. Két kézzel turkált az aranyban, fejére illesztgette az arany veretes sisakot, derekára kötötte az arany kardhüvelyt, lábára húzta az aranysarut, s úgy lépdelt, mint a király...

Az aranymámor túlfűtött izgalmaiban élte át a hajóutat, akárcsak a többi katona. Kockáznak majd, s aranylánc meg egy-két maréknyi aranyhomok lesz a tét; ez lesz ám a tündérszép, soha véget nem érő boldogságot ígérő kirándulás!

Narvaez katonái nem messze Villa Rica de Veracruz városától kötöttek ki, amelyet egy évvel ezelőtt Cortez alapított. Sandoval kapitány, a „Szentkereszt gazdag városa” újdonsült elöljárója üszkös hajóroncsokat mutatott nekik, amelyeket jórészt már behordott a homok.

– Épp egy éve annak, hogy Cortez minden hajóját fölgyújtatta, nehogy bárki is hazatérhessen a vállalkozásában részt vett emberek közül.

– Ezt tudom, ezt már hallottam – türelmetlenkedett Narvaez –, inkább azt mondd meg, hogy most hol van Cortez!

– Tenochtitlan annak a városnak a neve. Az aztékok királyának székhelye. Valahol a szárazföld belsejében fekszik.

– Ennyi az egész?

– Igen.

Valóban ez volt minden, amit Sandoval kapitány, Cortez odaadó híve ezúttal mondhatott. Utóvégre kinek mi köze ahhoz, hogy tegnap este, mihelyt Narvaez különítménye megkezdte a kihajózást, gyorsfutárt menesztett Cortez főhadiszállására a legrészletesebb jelentéssel.

Narvaz serege igen gyorsan hatolt előre a szárazföld belsejébe. A táj tényleg lenyűgözően szép volt. Az égbolt csodás kékjéből hatalmas hegyek körvonalai rajzolódtak ki. A távolban magas tűzhányó hósapkás teteje fehérlett. Ámde Michel Coq, aki mindig parancsnokának keze ügyében igyekezett maradni, inkább a földet, mint az eget nézte. Ha igazán ez az El Dorado, az aranyország, akkor bármely pillanatban aranyba botolhat. Egyetlen aranyrögöcskét sem szabad észrevétlenül hagynia.

Aranyat azonban sehol sem talált. Viszont annál több óriási kaktuszt látott, a mezőkön pedig olyan növények zöldelltek, amilyeneket az óvilágban nem termesztettek. Termett itt kukorica, tök, dinnye, paradicsom, batáta, agavé, kakaó meg dohány is bőséggel. Michel, noha már meglehetős szakértelemmel füstölte a dohányt, helyesebbnek vélte, ha a kevésbé ártalmasnak hitt bagózásra tér át. Máskülönben is nagyon vigyázott magára. Nem ivott akármilyen vízből. Ha lepihent, mindig alaposan körülnézett, hogy hova fekszik, s gondosan beburkolózott a köpenyébe, nehogy megfázzék, vagy álmában kígyó marhassa meg. Mindennap bekente a bőrét egy olyan zsiradékkal, amelyet a bennszülöttektől kapott. A kenőcs fokhagymaszagot árasztott ugyan, de használata után a keze és lába sokáig nem fáradt el, s a bőre nem repedezett meg. A magaslati fennsíkok levegőjében nehezebben dolgozott a tüdő. Michel erről sem feledkezett meg, s minden pihenési lehetőséget megragadott, nehogy túlságosan kimerüljön. Apró szolgálatokkal igyekezett parancsnoka kegyeibe férkőzni, s nem eredménytelenül, hiszen Narvaez már csak a keresztnevén szólította. Egyszerűen így hívta: Miguel.

Michel fülében úgy csengett ez a szó, mint valami nagy ígéret.

 

Cortez ketrecbe zárt tigrisként dúlt-fúlt, nem találta helyét a tenochtitlani királyi palotában. Mit számít az, hogy sikerült rászednie Montezumát, az azték birodalom uralkodóját, aki most rab papagáj módjára Asakajatl kastélyában gubbaszt. Mit számít az, hogy Montezuma gyáván neki ajándékozta elődei káprázatos aranykincseit. Mit számít az, hogy ennek a hatalmas kincsnek csupán a spanyol királyt megillető ötöde többet ér, mint valamennyi keresztény uralkodó aranya együtt. Ugyan mit számít mindez!

Most, közvetlenül a cél előtt, testvérgyilkosok elvetemültségével spanyol katonák akarják hátba támadni. Őt, a legspanyolabb spanyolt! Ilyet merészel az az irigy Velazquez! Ostoba fráter!

– Képtelen elviselni – háborgott tovább Cortez –, hogy Hispaniolában és Kubában minden segítség nélkül vittem valamire, s én, aki csak a titkos írnoka voltam, többet értem el, mint ő. Igaz, hogy én most a szolgámnak sem fogadnám föl.

Pár percnyi szünetet tartott, ráncolta a homlokát, aztán folytatta:

– Montezuma két nap óta valahogy gyanúsan jókedvű. Nem sejt valamit? Nem értesült a hírszerzőitől Narvaez partraszállásáról? Nem kellene megkísérelnem a rajtaütést? Mégse!... Butaság, öngyilkosság!...

– Mit tegyünk? – kérdezte komoran Pedro de Alvarado kapitány, Cortez helyettese, akit az aztékok csillogó vértezete miatt Tonatiuh, vagyis Nap néven emlegettek.

– Azt mondod tehát – fordult Cortez gondterhelt ábrázattal Sandoval küldöttéhez –, hogy nyolcvan háromárbocos, nyolcvan lovas, ugyanennyi puskás, majdnem kétszer annyi íjász, két tucat nehézágyú, hatszáz gyalogos... és még ezer indián teherhordó... Ennyi emberem nekem a hadjárat megindulásakor sem volt. Most pedig...

– Maroknyira fogyott a seregünk – tette hozzá Alvarado.

Cortez néhány pillanatig fontolgatott. Itt várja be Narvaez katonáit és az aztékok szeme láttára verekedjék velük? Hátha még a vetélytársai is csatlakoznak Narvaezhoz? Nem lenne-e mégis helyesebb, ha váratlanul, valahol felvonulás közben támadná meg?

– Pedro – határozott végül, s Alvaradóhoz lépett –, átadom neked a tenochtitlani parancsnokságot!... Megyek! Mindössze nyolcvan embert viszek magammal. Végtére mégsem várhatom meg, amíg az a felfuvalkodott Narvaez eljön ide, ebbe a földi paradicsomba, hogy kezemre rakja a bilincset.

Pedro de Alvarado kapitány mélyet hajolt, nehogy Cortez meglássa felcsillanó tekintetét. A tábornok nem sokra megy Narvaez hatalmas túlerejével szemben. Vagy elesik, vagy Narvaez foglyul ejti. Ő ezalatt Tenochtitlanban berendezkedik a saját szája íze szerint. Ez a Cortez megbolondult! Itt hagyja neki száznegyven katonáját, mégpedig mind az ötezer tlaxkalai gyalogossal, lövésszel, málhás indiánnal és fegyverhordozóval együtt, akik itt vannak elszállásolva ebben az óriási, erődítménynek is beillő palotában. Hát csak menjen, isten hírével, utóvégre az ő szerencséje sem tarthat örökké!

 

Közben Narvaez serege Cempoallába érkezett. Az volt a szándéka, hogy a városban éjszakázik. Michel nagy kitüntetésnek vette, hogy Narvaez – egy Vinajero nevű katonatársával együtt – őt küldte éjszakai őrségre, a Rio de Canoas partjára. Zuhogni kezdett az eső. Az égen nehéz felhők gomolyogtak, a városban pedig a katonák bolyongtak. A cempoallaiak nem a legbarátságosabban fogadták őket. Így aztán amire szükségük volt, inkább erőszakkal, mint szép szóval szerezték meg.

Estére hajlott az idő. Michel megsarkantyúzta a lovát, hogy még világoson szemügyre vehesse azokat a távolabbi gázlókat, amelyeken át az a körmönfont Cortez átlábalhat és rajtuk üthet.

– Ó, te derék spanyol, az isten küldött ide! – hangzott valahonnan a háttérből.

– Ki van ott?

– Egy spanyol, legdicsőbb királyunk legalázatosabb szolgája.

Spanyol? Itt? – hümmögött magában Michel. – Ez csak Cortez táborába tartozhat.

– Állj elő!

S Michel megpillantotta azt a férfit, aki az imént szólította. Lapos sastollas bőrsapka és vastag bőr bekecs volt rajta. A kaktuszok takarásából elővezette a lovát, nyeregbe pattant, s máris ott állt Michel előtt.

– Hernando Cortez követe vagyok, aki ellen Velazquez kormányzó parancsára harcba indultatok. Nem tudom, mi a helyesebb szerintetek: verekedni azoknak a förtelmes pogányoknak a szeme láttára, vagy pedig összefogni, hogy együtt szerezzük meg azokat a hatalmas aranykincseket a magunk és a királyunk számára.

Michel tisztában volt azzal, hogy most ezt az embert megkötözve Narvaezhoz kellene vinnie. De hát... Lassan a testtel; csak semmi sietség!

– A katonáknak ez igazán mindegy – kezdte óvatosan. – Valószínűleg annak engedelmeskednek majd, aki jobban megfizeti őket.

– Látom, hogy helyén van az eszed – bólogatott az ismeretlen, s kabátja alól meg a nyeregtáskájából kisebb-nagyobb vászon-és bőrzacskókat szedett elő. – Ezt add oda a puskások parancsnokának, emezt a tűzmesternek, ezt a lovasparancsnoknak, ez pedig... a tied.

Michel érezte, hogy fémet tart az ujjai között. Türelmetlenül oldozgatta a neki szánt zacskó fűzőzsinegét. Nagyot dobbant a szíve: arany, csillogó arany! Színtiszta arany! Legalább kétszáz aranypesót megér. Kérdőn nézett az idegen szúrós, fekete szemébe. A férfi, aki Cortez követének mondta magát, nem hagyta kétségekben:

– Ha rendesen elvégzed a dolgodat, reád és a többiekre is tízszer, százszor ennyi arany vár Tenochtitlanban!

– A katonák rosszul alszanak a városban, ha minden kaput bezárnak... ilyenkor nehezen lélegzenek – válaszolta Michel komoly arccal. – A folyó felől friss szellő lengedez, s épp az egyik kapu irányába áramlik... egyszóval, azon a kapun... – bökte ki lassan a szavakat, s elvágtatott.

Vinajero látta, hogy Michel valamilyen lovassal társalog. Amint alaposabban körülnézett, a Rio de Canoas túlsó partján imbolygó árnyékokat pillantott meg.

– Cortez! – rontott a városba, s remegett az izgalomtól.

– Hol? – állította meg Narvaez.

– Ott, a folyón túl!... Láttam az embereit... a fegyvereket!

– Láttad ám a saját árnyékodat! – tréfálkozott Michel. – Épp onnan jövök, nincs biz ott egy árva lélek sem.

– Mondom, hogy még a fegyverüket és a felszerelésüket is láttam.

– Azok kísértetek voltak! – nevetett Michel.

– Cortez nem víz, nem folyhat el! – vetett véget a vitának Narvaez, s öntelten igazgatta parancsnoki sisakját. – Ma vagy holnap a markomban lesz; levágom a fülét, megpörköltetem, és odadobom azoknak a rühes indián kutyáknak!

Ezzel hátat fordított a katonáinak, s nyugodtan elvonult a szállására, a tornyos főtemplomba, a teokalliba. Megbékélten lefeküdt, s a pohár után nyúlt.

– Szundítsunk egyet, fiúk! – szólt az őröknek a belső izgalomtól fűtött Michel. – Holnap kezdődnek a pünkösdi ünnepek, márpedig a keresztények ünnepnapon nem háborúskodnak. Az indiánoktól pedig nincs mit félnünk...

Így történt, hogy az őrök többet aludtak, mint vigyáztak.

A kanócos puskák raktárát lelakatolták, ám a lakatkulcs valahol elkallódott.

Az ágyúk mellett mindössze egy lövedékhez elegendő lőpor maradt.

Az íjak húrfeszítő tárcsái, ki tudja, miért, nem működtek, elromlottak.

Éjfélkor a folyóra néző városkapu őrét Michel váltotta föl.

Panfilo de Narvaez a templom szentélyében oly mélyen aludt, mint a bunda. Az esőcseppek egyhangúan paskolták az agavélevelekkel födött tetőt. A parancsnok tudatára sűrű köd telepedett, amely az elfogyasztott jó néhány pohárnyi azték pálinkától ereszkedett az agyára. Most éppen azt álmodta, hogy seregszemlét tart. Miguel az álomszuszék őrök feje fölött a korbácsát pattogtatja, hogy fokozottabb éberségre serkentse őket. A korbács csattog... valami recseg... lőnek... robbanás! Narvaez hirtelen fölriadt. Itt mégiscsak lövöldöznek!

– Támadás!... Riadó!... Fegyverbe!... – hangzott kívülről.

Narvaez gyorsan magára rántotta a nadrágját, fölkapta a tábori zubbonyát, megragadta a kardját.

Az éjszakában és esőben sürgetőn riogott a riadókürt.

– Segédtiszt, őrparancsnok, hozzám!

Sehol senki.

De a fejetlenség és zűrzavar egyre nagyobb. Valahol lövések dördülnek, süvítenek a golyók, amott lángok lobognak. Narvaez kiment az erkélyre. A város több ponton égett. Ki támadta meg őket? A városfalak körül nyugtalan kék fények villóztak. Mi ez? Kanócos puskák vagy szentjánosbogarak? Voltaképpen ki harcol ki ellen? A lépcsőkön lábak dobogtak.

– Mi történik itt?

Válasz helyett Narvaez szeme előtt kard villant. Ösztönösen kivédte a támadást, s megdöbbenéssel állapította meg, hogy spanyolok fogják közre. Talán csak nem maga Cortez rohanta meg?

– Espiritu Santo! Espiritu Santo! – hangzott Cortez katonáinak harci kiáltása.

– Add meg magad, Panfilo Narvaez! – szólalt meg most kemény hangon a bőrbekecses férfi, aki az első támadó sarkában rohant föl a gúlatemplom lépcsőin. Lapos sastollas bőrsapka volt a fején, szeme szúrós, fekete... Cortez!...

– Hernando Cortez, a király és a helytartó nevében letartóztatlak!... Fogjátok le! – intézkedett Narvaez dölyfösen, hogy mentse a menthetőt.

– Inkább te fogd le a bal füledet, mert rögtön lemetszem! – hörögte Cortez, és Narvaezre vetette magát. – Mutasd a király megbízólevelét! Ugye, hogy színét sem láttad? De még ha lenne is ilyen megbízásod, veled akkor sem tárgyalok... Védd magad, te kutya!

– Miguel! – förmedt Narvaez az éppen legjobbkor érkező kedvencére. – Hogyan történhetett mindez?

– Vigyázat, oldalról!... – figyelmeztette Michel a parancsnokát ahelyett, hogy a kérdésre válaszolt volna.

Narvaez gyorsan jobbra fordította a fejét, ahova Michel mutatott. Abban a pillanatban tüzes villám hasított a bal szemébe. A kardot elejtette. Honnan is sejtette volna, hogy az a kéz, amely ezt a villámot egy kard éles hegyével pontosan a szeme bogarába cikáztatta, Miguel hírhedt bal keze volt.

– Szűz Mária, Krisztusunk anyja, végem van! – ordított föl fájdalmában, s mindkét tenyerével eltakarta a szemét, amelyből patakzott a vér. Nem láthatta Cortez büszke mosolyát. Annál élesebben hallotta diadalmas kiáltását:

– Győztünk! Mienk a győzelem!

A harc véget ért.

Reggel Narvaez katonáit fölsorakoztatták Cortez előtt. A győztes hadvezér erre az alkalomra remekszép, arannyal hímzett köntöst öltött, s tarka tollakkal díszített, magas támlájú karosszékben ült. A katonák letérdeltek, s alázattal csókolták a kezét. Narvaez seregének parancsnokai letették a hűségesküt, az indián főnökök ajándékokkal kedveskedtek: élelmiszert, teherhordókat és katonákat küldtek hódolatuk jeléül.

Alkonyatkor gyorsfutár érkezett Tenochtitlanból. Cortez meghallgatta, s azonnal parancsot adott csapatainak az indulásra.

– Tenochtitlanban valami történik, vissza kell térnünk – mondotta.

 

A porfírból épült védőfal elején, amely Tenochtitlan kapujáig húzódott, Cortez álljt parancsolt. Körülnézett. A lovasok hosszú kopjái hivalkodón meredtek a kék égboltnak. Az ágyúk torka komoran sötétlett az öszvérek hátán. A puskások tisztelgő tartásban szorították magukhoz fegyverüket. Az indián teherhordók görnyedeztek a rengeteg lőpor, íj, lövedék, ólom, páncélzat és élelmiszer súlya alatt. Kétezer ember... Ezzel már lehet valamit kezdeni! De egy kicsit föl kell őket lelkesíteni. Hadd lássák csak rögtön a bevonuláskor, hogyan üdvözli Montezuma a hős Cortezt, hogyan alázkodik meg előtte!

Az aztékok uralkodója azonban nem mutatkozott. Cortez ajka rángatózni kezdett. Hát ez meg mit jelent? Mi történhetett? Amikor elment, Montezuma egészen idáig, a város széléig, a tavat átszelő védőgát elejéig kísérte. Cortez meghatottságában akkor meg is akarta ölelni. Két azték előkelőség azonban útját állta. Az isteni uralkodót földi halandónak nem szabad megérintenie!

A védőfal széles volt, akár nyolc lovas is elfért volna a tetején egymás mellett. Amikor Cortez a minap eltávozott, a fal gerince csak úgy ragyogott az azték nemesek sok-sok drága ékességétől. Most sivár. Még a csapóhidat is fölvonták. A porfírból emelt védőfalon csak kis gyíkok és nagy pókok futkároztak.

Michel tátott szájjal bámulta Tenochtitlant. A város egy nagy festői tó kellős közepéből emelkedett ki. A tavon buján zöldellő és tarka virágokkal beültetett, apró, mesterséges szigetecskék úszkáltak. Michel a tó fölé hajolt, tenyerével vizet merített belőle, s nyelve hegyével megízlelte. Sós volt.

– Itt minden éppolyan, mint Velencében! – derült mosolyra az arca.

Eszébe jutott, hogy amikor évekkel ezelőtt egy spanyol hajó matrózaként Velencében járt, mennyire megcsodálta a csatornákat, a gondolákat, a dózsék palotáját, a Szent Márk teret és a campanilét, a harangtornyot. Vajon vannak-e templomok Tenochtitlanban is?

Végre leeresztették a csapóhidat. A városkapun át Pedro de Alvarado vágtatott elő. Cortez figyelemre sem méltatta. A város kihaltnak látszott. Michel azonban észrevette, hogy az arasznyira megnyitott ajtók, a félig lefüggönyözött ablakok és a házak sarka mögül gyűlölködő azték szemek leselkednek rájuk. Társainak ez nem tűnt föl, az ő szemük csak az aranyat kutatta. Viszont Cortez mindent látott, semmi sem kerülte el a figyelmét, és a fogait csikorgatta.

– Az aztékok... mint minden... minden esztendőben, most... most is ünnepséget... akartak tartani... Hujcilopoctli hadistenük... tiszteletére – dadogta Pedro de Alvarado. – Megengedtem nekik... Persze azzal a feltétellel, hogy... fegyvertelenül vonulnak föl... és nem mutatnak be emberáldozatot... Amikor a táncosok szertartása következett „Hujcilopoctli feltüzesítésére”, a nemesek... ellenünk fordultak... Aztán elláttuk a bajukat... Azt akartuk...

– Tudom, mit akartál! – mérte végig Cortez dühösen. – Le akartad győzni őket, a lábadhoz akartad kényszeríteni Tenochtitlant, és ugye, magadnak akartad megkaparintani az egész zsákmányt!... Ezzel az emberrel ugyancsak megvert engem az isten! Mihelyt kikötöttünk az amerikai partokon, az volt az első dolga, hogy tyúkokat meg pulykákat lopott az indiánoktól... Csirkefogó! Kontár! Mindent elront. Még a szemembe sem mer nézni egyenesen ez a gazfickó!

– De most már legalább békességünk lesz! – nyugtatgatta Pedro de Alvarado a felháborodott Cortezt.

– Most következik ám az igazi háború! – ordította Cortez magából kikelten, s az előváros irányába mutatott, ahonnan az aztékok éles füttyentései és harci kiáltásai hallatszottak.

Michel is elkomorodott. Úgy látszik, ezzel az arannyal nem megy minden olyan könnyen, ahogyan gondolta. Fölvehetik-e a harcot Tenochtitlannal, ezzel a hatalmas várossal szemben, amelynek ők tulajdonképpen a foglyai? Állítólag több mint hatvanezer ház van a városban! S minden házban legalább két fegyverfogható ember! No és ne feledkezzünk meg a királyi különosztagokról! Meg a vidéki tartalékerőkről!

A város haragosan morajlott, mint a felzaklatott méhkas.

 

Másnap Michel átesett az aztékok első támadásával járó izgalmakon. Aztán következett a második, a harmadik, a negyedik és ki tudja hányadik roham.

– Biztosan nem értenek minket, s nem tudják a szerencsétlenek, hogy mi csak aranyat akarunk – tréfálkozott Michel.

Ám Corteznak nem volt nevetős kedve. Gondterhelt arccal, szótlanul, tanácstalanul járt-kelt. Végre határozott:

– Montezumát rá kell beszélnem, hogy szóljon a néphez.

– Don Hernando!... – kezdte bátortalanul Pedro de Alvarado. – Már nem Montezuma az uralkodó... A hadisten tiszteletére rendezett ünnepség után az aztékok föllázadtak, és a fivérét, Kuitlahuut kiáltották ki új uralkodónak.

– Hát akkor mit tanácsolsz?

Alvarado csak a vállát vonogatta, s lehajtott fővel hallgatott.

A levegőben ismét nyilak süvítettek. Cortez a palotába húzódott, Michel rögtön utána. Amennyire csak lehetett, mindig Cortez sarkában igyekezett maradni. Most már ő is hinni kezdte, hogy Cortez szövetségre lépett az ördöggel. Eladta az ördögnek a lelkét, aki cserébe megígérte, hogy megóvja golyótól, kardtól, méregtől.

– Nyissátok ki az aranyraktárt! – rendelkezett Cortez. – A királyt megillető ötödöt rakjátok lovakra és öszvérekre! A többiből mindenki annyit vihet, amennyit akar!

Alvarado értetlenül nézett a parancsnokra. Megbolondult? Cortez rá sem hederített. Bement Montezumához. Amíg indián feleségének és Marina tolmácsnőnek a segítségével előadta tervét az uralkodónak, a spanyolok, főként az újoncok, eszüket vesztettén vetették magukat az aranyra. A sisakjuk alá és buggyos ingükbe rejtették, rászórták a mellvértjükre, bekalapáltak a puskaagyba, csizmaszárukba dugdosták, nadrágzsebükbe tömték, a vállukra aggatták, a kezükre csatolták, a bakancsukba gyömöszölték, kiürítették a puskaportokokat és nyeregtáskákat, s aranyhomokkal töltötték meg, amelyet az aztékok lúdtoll csévéjében tartottak. Ujjúkra vastag és nehéz gyűrűket raktak, fülükre még nehezebb függőket akasztottak.

Hiába ordították a parancsnokaik:

– Mindenki a lőrésekhez! Fegyverbe!

Senki sem hallgatott rájuk.

Mialatt a katonák az aranyőrület megszállottjaiként dulakodtak, Corteznek sikerült rábeszélnie Montezumát, hogy intézzen szózatot a népéhez. Az uralkodó drágakövekkel ékesített homlokkoronát illesztett a fejére. Vállát gyöngyökkel és egzotikus madarak tarka tollával díszített palást borította. Lábán aranysaru csillogott. Ilyen királyi pompába öltözötten, a két legelő-kellőbb nemes kíséretében – egyébként mind a kettő rokona volt – hosszú, sárga szőnyegen kivonult a palota főkapuja elé. A tér hemzsegett a harcosoktól.

Amint Montezuma föltűnt a kapu előtt, a nép térdre borult. Michel közvetlenül Cortez háta mögött állt, s feszülten várakozott. Vajon mi következik? Teljesülnek-e Cortez reményei, amelyeket Montezuma kiállásához fűzött? Sikerül-e az uralkodónak, aki voltaképpen már nem is uralkodó, hatást gyakorolnia a népére, és le tudja-e csillapítani a háborgó indulatokat?

Michel nem értette, hogy Montezuma mit mond. Azt viszont látta, hogy az aztékok, főleg a tömeg élén álló előkelőségek, már az első mondatok után föl-fölkapták a fejüket. S amikor Montezuma arról beszélt, hogy mindenki menjen haza, nyugodtan távozzék, és hogy a fehérek békésen elhagyják a várost, végigsüvített az első kő a levegőben. Utána nyilak surrantak. Botok suhantak. Korsócserepek repültek. Dárdák zuhogtak. Nehéz nefrit karperecek és rézcsatok zörrentek. Montezuma térdre hullott. Arca vérzett. Aztán élettelenül hanyatlott a kövezetre. Cortez intésére az uralkodót visszavitték a palotába.

Néhány napja tartott már a harc, amikor egy este Alvarado nekibőszült:

– Holnap döntő csapást mérünk a fejükre!

– Úgy látszik, téged már fejbe kólintott valaki! – hűtötte le Cortez. – Most, Montezuma halála után, csak a gyors visszavonulás menthet meg minket. Hívd össze azokat az embereket, akik értenek az ácsmesterséghez, s egy hordozható hidat csináltass velük... Nézzétek azt az őrültet! – mutatott hirtelen Cortez egy katonára, aki kiment a palota elé, hogy fölszedje az odadobált értéktárgyakat.

– Vinajero, gyere vissza! – kiáltotta Michel a katonára, s utána akart indulni. Cortez azonban vállon ragadta:

– Te is kíváncsi vagy a saját szívedre?

Michel nem értette, hogy mit akar ezzel a parancsnok mondani, de azért maradt. Miért emlegeti az ő szívét? De pár pillanattal később mindent megértett. A kapzsi Vinajero nem törődött a figyelmeztető kiáltásokkal. Nevetett, mint akinek a sok kincs elvette az eszét, és széttárta a karjait:

– Nézzetek ide, még csak egy kis kővel sem dobtak meg!

Éppen egy lépcsőn heverő ékszer után hajolt, amikor hurok siklott a nyakára. A másik a kezére csavarodott. Az aztékok, rá sem hederítve a lövöldöző spanyolokra, Vinajerót a teokalli bejáratához hurcolták. Letépték a ruháját, kezét és lábát kalodába szorították. A szerencsétlen fiú meg sem mozdulhatott. A templomból papok komor menete lépett ki. Az első pap zászlót hozott, amelyen a vérszomjas Hujcilopoctli hadisten festett képe vicsorgott. Az istenség testét egy förtelmes tollas kígyó tekerte körül. A fiatalabb papok sípoltak és doboltak. Közülük az utolsó obszidiánból faragott jókora kést tartott a kezében.

Michel torkát rémület fojtogatta.

– Mentsük meg! – kiáltott föl egy fiatal tiszt, aki előzőleg Narvaez különítményéhez tartozott, és elsütötte kanócos puskáját. A golyó azonban célt tévesztett.

– Hát csak tessék! – biztatta Cortez gúnyosan az elképedt tisztet.

A spanyolok bámultak, meresztgették a szemüket, s úgy álltak mozdulatlanul, mintha gyökeret vert volna a lábuk. Olvedo atya, a keresztény pap magasra emelte karjait, s prófétai átszellemültséggel szörnyű átkokat szórt a gyilkos pogányok fejére.

Közben az azték főpap fölmetszette Vinajero mellét. A katona velőtrázó sikolyának hallatára Michel hátán végigfutott a hideg. A főpap belenyúlt áldozata nyitott mellkasába, turkált a zsigerek közt, majd rándított egy nagyot, s a hanyatló nappal szemben fölmutatta a szívet, amelyből sugárban csurrant a vér...

Reggel a palotára újabb kőzápor és nyíleső zúdult. Napközben az aztékok dühödt rohamai fokozódtak. De mihelyt besötétedett, a támadások abbamaradtak. Este a pislogó gyertyák fényénél Olvedo atya misét mondott. Az utolsót a palotában. A falon függő kereszt alatt Quecalkoatl azték isten szobrának körvonalai fehérlettek. A spanyolok komoran és szomorúan hallgattak. De komor és szomorú volt az éjszaka is.

– Elmegyünk, hogy visszatérjünk – mondotta Cortez a mise végeztével. – Az aztékok félnek a sötéttől és az éjszakától. Nemigen lesz bátorságuk, hogy megzavarják elvonulásunkat. A csillagok állása szerint ez az éjszaka kedvezőnek mutatkozik számunkra. Ám azok, akik megszedték magukat arannyal, vegyék tudomásul, hogy utunk nem aranybeváltón át, hanem tavon keresztül vezet. Márpedig az arany nem tud úszni, sőt a mélységbe húz.

Az élcsapat, amelyhez Michel is tartozott, baj nélkül, bántatlanul jutott el a városkapuig. De amint a védőgátra ért, éles füttyentések hallatszottak, és megszólaltak a sípok. A gúla alakú templom, a nagy teokalli tetején a papok vijjogó kiáltozásba kezdtek, s félelmetesen dübörögtek a dobok. A tó vizén evezők csobbantak. Pirogák és tutajok százai közeledtek a homályban. Nyilak és kövek tömege röppent belőlük a magasba. Az égbolton villám cikázott végig. Megeredt a zuhogó zápor.

A spanyolok csak lépésről lépésre haladhattak. A gáton torlaszokba ütköztek. A vízben hegyes cölöpök és éles azték lándzsák leselkedtek rájuk. Lassanként eldobálták vértezetüket, a vértezet után fegyverüket, fegyverük után aranyukat is.

– Meneküljön, aki tud!

A levegőben éles obszidiándarabkákkal gerezdezett buzogányok süvítettek. A kis úszó szigetek kicsúsztak a lovak lába alól. A hordozható híd egyszerre csak az iszapba roskadt. A víz sodorta oda? Vagy talán száz és száz láthatatlan kéz?

A lovasokból gyalogosok lettek. A gyalogosokból fegyvertelen menekülők. S a menekülőkből mozdulatlan halottak.

A tlaxkalai teherhordók nem tudtak úszni. Vad, gurgulázó ordítással fulladtak a vízbe.

Kakama, a fogoly herceg kettéhasított koponyával bukott a fövényre. Montezuma fia és kislánya az iszapban tűnt el.

Titokzatos fények villóztak a sötétben. A fehérek kelepcébe kerültek. Föl, a győzelemre! Rajta!

– Vigyázzatok a király aranyára! – kiáltotta Cortez, s hadakozott, ütött-vágott minden irányban.

De a parancsnak senki sem engedelmeskedett.

Villám, ordítás, nyilak.

Michel felső karjába kéthegyű azték nyíl fúródott. Nem állt meg. Tovább törtetett Cortez után. Hol balra, hol jobbra rántotta a lovát. Váratlanul két azték tűnt föl előtte. Az egyik a ló kantárát, a másik a hevederét markolta meg. Michel kihúzta a lábát a kengyelből, s a hozzá közelebb álló aztékot hatalmas rúgással a vízbe penderítette. A következő pillanatban kopjával vagy talán valamilyen rúddal kiborították a nyeregből. De a buzogány halálos csapása elől még jókor sikerült elugrania.

– Santa Maria! – fohászkodott kétségbeesetten, s tapogatózott a sötétben. Keze egy ló farkában akadt meg. Cortez lova. Érezte, hogyan vacognak a fogai. Valami nagyot csattant a hátán. Bizonyára nyíl. Oda lőhetnek, a hátát aranylemez védi.

Istenem, aranyvértezet óvta meg az életét!

 

Harc a jaguárokkal

 

Most, hogy Michel erre az éjszakára, a borzalmak éjszakájára emlékezik, éppolyan halhatatlannak érzi magát, mint Jézus Krisztus. Mint aki szintén a halottaiból támadt föl. Vagy aki legalábbis újraszületett. Mihelyt megérkezik Dieppe-be, a kis kápolnában hatalmas gyertyát gyújtat Szűz Máriának. Az esküvőn pedig a szegényeknek és koldusoknak olyan alamizsnát ad, hogy a király sem osztogathatna különbet. No de van miből, hiszen ő hozza a spanyol királynak az aztékok aranyát, magának pedig, illetve Madeleine-nek az aranycsokrot. Hej, Jean Fleury, te bolygó tengerész, most nagyot nézhetsz ám!

Michel a háromárbocos vitorlás korlátjára támaszkodik, s hagyja, hogy üde szellő simogassa az arcát, és friss emlékek melengessék a szívét.

 

Holtbiztos, hogy Cortez szövetségre lépett az ördöggel. Másképp hogyan történhetett volna meg, hogy akkor ép bőrrel ki tudott menekülni Tenochtitlanból, nemsokára pedig – noha már csak maroknyi katonasága volt – győzelmet aratott a százezres azték hadsereg fölött. Michel olyan pontosan emlékszik mindenre, mintha tegnap történt volna. Cortez katonasága talán még kétszáz főt sem tett ki. Mindössze néhány ágyúval és nem egészen két tucat lóval rendelkeztek, s pár ezer bizalmatlan és megbízhatatlan tlaxkalai bennszülött tartozott hozzájuk. S mégis győztek! Igaz ugyan, hogy ez a győzelem sokáig hajszálon függött. Már-már az a veszedelem fenyegetett, hogy a tengernyi azték egyszerűen elnyeli a spanyolokat. De aztán a legválságosabb pillanatban Cortez átverekedte magát az aztékok harci lobogójáig, hadvezérüket a földre teperte, és a háború véget ért.

Idők múltán Cortez ismét Tenochtitlan falai alá vonult.

A falak repedeztek, a kapuk recsegtek. Tenochtitlan elénekelhette a hattyúdalát. De ez talán már nem is lehetett hattyúdal, hiszen a karcsú nyakú hattyúk, a rózsás tollú flamingók, valamint a tavak és vízmedencék egyéb madárszépségei már rég eltűntek. Megették őket a kiéheztetett aztékok. Nyoma sem maradt annak a hatalmas vivariumnak, amelyben az uralkodó és a királyi udvar gyönyörűségére a legkülönbözőbb állatok kergetőztek, hancúroztak gondtalanul. Minden tenochtitlani ház erődítménnyé alakult, minden leomlott bástya tömegsírt takart. Az éhező aztékok már a békákra és mindenféle csúszómászókra is ráfanyalodtak. Cortez megparancsolta katonáinak, hogy előrenyomulás közben a házakat rombolják le, a csatornákat temessék be. Az embereket dolgoztatta, az ágyúkat szüntelenül bömböltette.

– Meg kell szereznünk az azték kincseket! Tenochtitlannak el kell esnie! – hangoztatta makacsul.

S a város tényleg elesett. Pontosan azon a napon, ahogy Cortez, az ördög cimborája megjósolta: 1521. augusztus 13-án. Az egykori Tenochtitlan helyén nem maradt egyéb, csak rom és pocsolya.

A katonák szétszéledtek a kincsek felkutatására.

Cortez mint az eszeveszett futkározott, s hol itt, hol meg amott tűnt föl.

– Itt ássatok! Itt állt a templom!... Vagy itt! Itt volt a palota!... Vagy talán mégis ott, ott voltak a raktárak!

Michel a többiekkel együtt ásott, kutatott, forgatta a földet. A tlaxkalai-ak, az utolsó hírmondók, akik még nem szöktek meg, vagy nem pusztultak el, csodálkozva nézték ezt a nagy buzgalmat. Mit akarnak ezek a sápadt képűek, miért túrják folyton a földet? Nem elégszenek meg azzal, hogy a földdel tették egyenlővé Tenochtitlant? Talán még el is akarják temetni?

A sikertelen és eredménytelen kutatás után Cortez parancsot adott, hogy hozzák elébe az uralkodót. De Guatimozin, az új uralkodó, aki Kuitlahuu hirtelen halála után lépett a trónra, megközelíthetetlen volt, mint a sziklabérc.

– Életben maradsz, ha megmondod, hogy hol van az aztékok kincse! – kezdte Cortez.

Guatimozin hallgatott.

– Égessétek meg a sarkát, hadd melegedjék meg! Talán fázik, s emiatt nem tud beszélni!

Michel égő fáklyával sütögette az azték uralkodó talpát. Guatimozin homlokán verejtékcseppek jelentek meg. Amikor Michel a másik talpát is égetni kezdte, a megkínzott és megalázott uralkodó fogait az ajkába véste, vérig marcangolta a száját, de hallgatott.

– Hol van a kincs? Hol az arany? – toporzékolt Cortez tehetetlen dühében.

Michel egy áttüzesített kőlapra ültette az uralkodót, s forró olajjal öntözgette.

– Hol az arany?

Guatimozin szemét elárasztották a könnyek.

Michel sót és csípős paprikát szórt az aztékok urának sebeibe.

– Hol az arany?

Michel kaktusztüskét szúrt az utolsó azték császár körme alá.

De Guatimozin most sem árulta el, hogy hol van az aztékok kincse.

Cortez, aki egy egész flottányi aranyrakománnyal akart a spanyol királynak kedveskedni, kénytelen volt megelégedni azzal, hogy „csak” három, kincsekkel megrakott vitorlás hajót küldhetett haza.

 

Michel a hajó korlátjára támaszkodik, és boldogan álmodozik. Ennyi arany, drágakő, ezüst és sok egyéb kincs! A spanyol király bizonyára a plafonig ugrik majd örömében! Michel elképzeli, hogyan ugrándozik majd örömében a köpcös Károly király, s hangosan fölnevet.

– Mit nevetsz? – figyel föl erre egyik tengerésztársa, s fürkésző tekintettel ránéz.

– Hát csak úgy... eszembe jutott, hogy végre hazamegyünk... Michel már majdnem kimondja, hogy... Dieppe-be.

–...haza... Spanyolországba. No meg miért ne lenne jókedvem, hiszen mindezt szerencsésen átéltem... és az égbolt kék, a te arcodat barnára égette a nap, az arany pedig, amellyel tele van a hajó, olyan sárga...

 

Jean Fleury átkozódott, szitkozódott, káromkodott, de olyan ocsmányul, hogy talán még a tenger is belepirult.

A kormányost azért szidta, mint a bokrot, mert rosszul irányítja a hajót, a szakácsról a dohos kétszersült és az odakozmásodott étel miatt szedte le a keresztvizet, a hajósinasokat a nem elég tisztára mosott dézsákkal együtt a fészkes fenébe küldte, a matrózokra a lazán megfeszített kötelek miatt szórta az istennyilát.

Egyszóval mindenki megkapta, amire rászolgált.

De önmagával sem volt elégedett. Hogy lehet valaki ilyen szerencsétlen flótás?! Miért éppen ő a sors mostohagyermeke? Miért pont neki kell árván, elhagyottan barangolnia a tengeren?

Ilyen ostobaságot! Valamilyen Madeleine-nek aranycsokrot ígért, hónapok óta keresi, de minden hiába! Még csak egy rendes arany virágot sem látott sehol. De lehet-e aranycsokrot kötni száz vagy kétszáz eladott néger rabszolgából? Az afrikai partokon a négernek nincs olyan ára, mint az Újvilágban. Ki lehet-e sajtolni akár egy csöppnyi aranyat is a zsákmányolt olajos-vagy boroshordókból? Meg lehet-e gazdagodni mindenféle szövetek, gyümölcs, réz, viasz, szárított hal és egyéb semmiségek eladásából? Hol adnak aranyat azért a néhány kosárnyi furcsa fűszerért, amelytől mindenki húzódozik, s amely éget, mint a gyehenna, csíp, mint a darázs, és olyan, mint a beijedt nyúl elhullatott bogyója, vagy mintha kérődző tehén öklendezte volna föl?

Elég lenne egy, egyetlenegy arannyal megrakott hajó. Vagy legalább ezüstöt szállítson...

Jean Fleury a legszerencsétlenebbnek érezte magát az egész világon. Átkozta Honfleurt, ahol született, átkozta a tengert, amelynek rabja lett, és átkozta Jean Angót, aki a zsákmány négyötödével megrabolta. Ó, Madeleine, Madeleine! Vajon a végén kinek nyújtja majd a kezét? Nem lehetetlen, hogy annak a léhűtő Coqnak sikerül valamit elérnie abban az Újvilágban. Egyszer csak lecsap Dieppe-re, mint derült égből a villám, gazdagságával elkápráztatja az embereket, s egy spanyol grand előkelőségével meghívja Jean Fleuryt az esküvőjére... első vőfélynek.

– Ne, ne!... – kiáltott föl Jean Fleury, és elugrott az árboc mellől.

– Jól van no í Hát akkor nem feszítem ki azt a vitorlát – mentegetőzött Diego Ingenios, s beszorította az orrvitorla kötelét a hasítékba.

– Szamár!... Ki szólt hozzád?

– Hiszen te, te parancsoltad, senor kapitány!... – csodálkozott Ingenios, de aztán észbe kapott és elhallgatott. Hogy nyugta legyen, fölkúszott az árbockosárba.

– Mondd csak, te jómadár! – kiáltott utána Fleury. – Mit csináltál Cadizban azonkívül, hogy a kikötő ribancait hajkurásztad?

– Végrehajtottam a parancsaidat, senor! – válaszolta a magasból Ingenios, s tovább figyelte a tenger békésen ringatózó felszínét. Hátuk mögött az Azori-szigetek, előttük... Előttük? Mint rendesen: valamilyen zsákmány. De milyen? Itt az ideje, hogy komolyabb, kiadósabb legyen, mert máskülönben Senor Fleury azt a Madeleine-t sohasem kapja meg. Ő, Ingenios pedig azt az ígért jó és gondtalan állást. Ha Fleurynek nem sikerül valamilyen nagyobb zsákmányt kifognia, mehet isten hírével. Ango talán a hajóját sem kölcsönzi oda.

– Ostobaság az egész aranycsokor! – dünnyögi morcosán Fleury. – Mihelyt visszatérek, egy pillanatig sem várok tovább; megyek, és megkérem Madeleine kezét.

 

Michel Coq könyökével a hajó korlátjára támaszkodik. A szellő meg-meglibbenti a haját, ő pedig légvárakat épít.

– Amint visszatérek – motyogja –, az lesz az első dolgom, hogy megkérdem Madeleine-t: Szeretsz? Arany csokor nélkül is feleségül jössz hozzám? Aztán elköltözünk Dieppe-ből, Párizsban nagy házat bérlünk, ahol úgy élhet majd, mint a hercegnők, én meg királyi kapitány leszek, de az sem lehetetlen, hogy a tengernagyságig is fölviszem. S Madeleine fiút szül nekem, akiből olyan tengerészt nevelek, hogy no!... Ó, Istenem!...

– Mi az? Mi történt veled? Talán csak nincsenek rémlátásaid? – kérdi ijedt arccal a barátja.

– Ugyan, kérlek! – rezzen föl az ábrándozó Michel, s nagyot csap az aggódó jó barát vállára. – Az én látomásaim szépek, nagyon szépek!... Nem szarvas volt, hanem lány, csodalány; Madeleine, Madeleine, riadt szemű Madeleine... – dudorássza Michel Coq, mellette álló társa pedig értetlenül csóválja a fejét.

 

Ingenios értetlenül csóválja a fejét. Mi történt a kapitánnyal? Cherchez la femme! – jutott eszébe az ismert francia bölcsesség. Keresd a nőt! Mindennek a hátterében ott van a nő. Igen, ez a napnál is világosabb. A kapitány attól tart, hogy Michel Coq megelőzi. Három esztendeje hírt sem hallottak róla. De azt beszélik, hogy az Újvilágban egész aranyvárosokat és egész aranyhegyeket fedeztek föl. Az lenne ám a nagy hűhó, ha egyszer csak előkerülne Michel Coq, kezében jókora aranyröggel, s azt mondaná: Madeleine, gyere, elmegyünk, és kihirdettetjük magunkat; azt a... no, hogyan is hívják... azt a Fleuryt hívd meg első vőfélynek, ha úgy gondolod...

– Bámuld rendesen azt a tengert, mert rögtön golyót röpítek a koponyádba! – dörmögött Fleury.

Diego elvigyorodott. A parancsnokuk az emberek gondolataiban is olvasni tud, nemcsak a spanyol kapitányok és megbízottaik titkos jelentéseinek megfejtéséhez ért.

– Ej, minek is törődöm én az egésszel! – legyintett Fleury. – Megyek, és szunditok egy keveset.

Tehet-e ennél okosabbat? Segít-e rajta, hogy gyötrődik? Nem igaz, hogy a spanyolok holmi aranykincseket találtak az Újvilágban, még ha olyan hír is járja. Hiszen amikor megsarcolja őket, csak közönséges portékát talál náluk, ebből pedig sohasem köthet aranycsokrot. Meg kell várni a csodát, s a csoda álomban is megtörténhet.

Michel Coq szundikál, feje a karján, karja a korláton. Arról álmodik, hogy Madeleine vastag hajfonatát szorongatja, s Madeleine egészen belepirultan olyan szavakat sugdos neki, amelyekre annyit vágyott; azt súgja...

– Hajó! – kiáltott föl Alonso de Avila, aki egyébként Cortez követe. – Hajó! – kiáltotta még egyszer kitörő örömmel, és megrázta Michel vállát. – Őrhajó az Azori-szigetek közelében!

Michel fölriadt rövid álmából. Kábultan nézett körül.

– Micsoda? Hajó? Már Dieppe-ben vagyunk? Vagyis hogy Cadizban?

 

– Három spanyol fregatt! – kiáltott föl Diego Ingenios.

Jean Fleury úgy fölugrott, mint akit kígyó mart meg.

– Part menti szolgálat! – vezényelte.

Mindenki tudta, hogy mi a teendője. Ki kell tűzni a spanyol lobogót, s olyan látszatot kell kelteni, hogy a hajó part menti szolgálatot teljesít az Azori-szigetek körzetében. A fedélzetre spanyol kapitányi ruhába öltöztetett szalmabábut állítottak, a matrózok papi és szerzetesi gúnyát vettek magukra, s az egész személyzet spanyol kalapokkal és zászlókkal integetett.

 

– Ezer szerencse, hogy Corteznak csavaros az esze, s nemcsak katonai kíséretről gondoskodott, hanem még jaguárokat is hozatott a fregattra – mondja Michel elismeréssel. – Igaz, hogy ezen a környéken kalózok nemigen ólálkodnak. No de ha mégis ide merészkednének, kinyittatom a ketrecet, és a jaguárok cafrangokra szaggatják a tengeri kutyákat.

 

– Arra az egy fregattra, amely különvált! – ordítja Jean Fleury vérben forgó szemmel. – A másik kettőt hagyjátok!

Odaugrik a kormányhoz, és maga is segít, hogy hajója mielőbb a kiszemelt fregatt irányába forduljon.

 

– Mondtam, hogy ezek nem kalózok, ti is láthatjátok – mosolyog Michel. – Azért jönnek, hogy köszöntsék vezérhajónkat.

Jean Fleury áthajlik a hajó korlátján, és ordít:

– Halál a spanyolokra! Tűz!

 

Michel haragos, pillantásokkal méregeti a „part menti őrhajót”.

 

Diego Ingenios a spanyol háromárbocosra hosszú kötél végére erősített kampót hajított. A következő pillanatban a korlátra pallók zuhantak.

– Halál a spanyolokra! Éljen a francia király! Rajta!

Michel megremegett. Ezt a mély, kicsit rekedtes hangot ismerősnek találta.

– Kalóztámadás! Ne hagyjuk magunkat! – kiáltotta.

Alonso de Avila lerohant az alsó fedélzetre, a jaguárok ketrecéhez. Félrehúzta a reteszt, s elbújt egy széles, vastag deszka mögé. A jaguárok harciasán és vészjóslón fölvonítottak, s éhes vicsorgással ugráltak ki.

Jean Fleury majdhogy kővé nem meredt. Fenevadakkal még nem hadakozott. Hátraugrott. Érezte, hogy mögötte tűz lobban. Hála az egeknek, ez lesz a megmentője! Megragadta az izzó tűzcsóvát, megforgatta a levegőben, s óvatos léptekkel megindult a vadállatok felé. A jaguárok elbődültek, visszahúzódtak, majd hirtelen fordulattal a spanyolokra vetették magukat. A katonák a kötelekre kapaszkodtak, és fölkúsztak az árbocokra. A jaguárok utánuk. S a franciák hamarosan elárasztották a háromárbocos vitorlás fedélzetét.

Alonso de Avila hasra vágódott, s megadta magát. Mit tehetett volna egyebet, hiszen Fleury ránehezedő csizmájának súlya alatt szinte moccanni sem tudott.

– Köhögd ki azt az aranyat! – ordította Fleury, amint egy másik spanyolnak lemetszette az orrát.

A következő pillanatban majd elámult a csodálkozástól, amikor észrevette Michel Coqot, aki két támadóval viaskodott.

– Azt hagyjátok! Vele majd én bánok el! – fölkacagott, s Michel közelébe verekedte magát.

Michel Coq kétségbeesetten döbbent rá: most nem tapasztalatlan aztékokkal került szembe. Fleury érti a mesterségét. Itt irgalmat nem ismerő ellenséggel kell összemérnie a pengéjét. Úgy látszik, ez a küzdelem reménytelen. Jaj, istenem! Fleury fegyvere fölhasította az arcát! Nincs menekvés; legalább a puszta életét meg kell mentenie!

– Megadom magam! – szólt, s kardját Jean Fleury lábához dobta.

A franciák a jaguárokat visszaterelték a ketrecbe, vagy a tengerbe szorították. A spanyolokat hosszú füzérbe kötözték. Jean Fleury fejszét kerített, és sorra leverte a ládák tetejét. Úgy ugrándozott a ládák között, mint az eszelős. Michel Coq vérző arccal, bánatos szemmel nézte. Isten veled, Madeleine!.... Isten veled, szép, gondtalan élet!

Az alkonypírban tündöklő tenger fölött messze elhallatszott Jean Fleury örömittas ujjongása:

– Arany! Háromárbocos aranyrakománnyal! Gazdagok vagyunk!

 

Valakinek függnie kell!

 

Jean Ango elterpeszkedett a díszes batárban, melyet magától a dieppe-i katonai helyőrség parancsnokától kapott kölcsön. Sőt az előzékeny parancsnok még kisebb lovas testőrséget is rendelt mellé kíséretül. A lovasok valamelyest hátrább, feltűnés nélkül követték a kocsit, mintha nem is tartoznának egymáshoz. A tengerhajózási vállalkozó időnként ki-kidugta a fejét a batár függönye mögül, s rászólt a kocsisra:

– Gyorsabban! Gyorsabban!

A kocsis suhintott az ostorával, a második sürgetésre is a lovak közé csördített, de aztán már megkérdezte:

– Miért olyan sietős a dolga uraságodnak?

Ango nem válaszolt. Az kellene még csak, hogy elkotyogja, miért siet ennyire! Pont ennek a jó embernek köti az orrára! Hiszen olyan titok ez, hogy még a király... Pfuj!... Az lesz a legokosabb, ha nem is gondol az egészre, mert a gondolat a fejéből átvándorolhat ennek a lócsiszárnak a koponyájába, s aztán mindennek vége. Bizony, semmi sem lehetetlen, aránylag közel ülnek egymáshoz: a kocsis elöl, ő hátul; no meg a déli boszorkányok is ilyenkor okvetetlenkednek. Itt van ni!... Éppen harangoznak, ő ugyan fütyül a babonára, de ami biztos, az biztos. Jobb, ha másra gondol. Mire is? Semmire. Az a legjobb. Inkább szundit egyet, ki tudja, lesz-e Párizsban ideje ilyesmire.

– Állj! Pénzt vagy életet! – rivallt a halálra rémült kocsisra egy torzonborz férfi, nyakán vörös kendővel, kezében mordállyal. Amíg a vezetékló kötőfékjét tartotta, a fák közül elősomfordáltak a cinkosai.

Távolabbról lódobogás hallatszott.

– Jaj nekem, szűzanyám! – suttogta Jean Ango. – Végem van! Ámen... Isten veled, őfelsége!... Isten veled, fényes üzlet!... Amíg az én fegyvereseim ideérkeznek, hol leszek én már akkor?... De ha már vége, hát legyen minél hamarabb!

Gyors elhatározással elővette az ülés alól a pisztolyát, s félelemtől eltorzult hangon fölordított:

– Nesze neked pénz meg élet! – s nem is nézett oda, amikor elsütötte a fegyvert.

A golyó talált, s a bandafőnök úgy elterült a földön, mint a zsák. A haramiák meghökkentek. A lódobogás közeledett.

– Legalább egyszer férfi voltam életemben! – motyogta Ango, s felkészülten a legrosszabbra, félősen fölnyitotta a szemét.

De hirtelen nekibátorodott, amint meglátta, hogy a lovas testőrség közben utolérte a batárt.

– Vágjátok őket! Mind akasszátok föl! – hadonászott bosszúra szomjasan.

Aztán a kocsisra förmedt:

– Te pedig gyorsan! Minél gyorsabban!

A kocsist azonban nem kellett biztatni. Hajtotta az a lovakat nógatás nélkül is, hogy még a szájuk is habzott. S mihelyt lovat váltottak, máris száguldottak tovább. Hatszor kellett még lovat váltaniuk. S megint csak vágtattak, szakadatlanul vágtattak.

 

Jean Ango elégedetten dünnyögött. Párizs elővárosában jártak, itt már nem történhet baja. Isten őrizz!... Itt kell minden álmának teljesülnie! Itt kell a szerencsét üstökön ragadnia, most tetőzi be életművét, hír és dicsőség övezi majd a nevét! Párizs!... Ma senki másé, csak az övé! S ma az övé lesz az egész világ!

Őfelsége I. Ferenc, Franciaország királya, a legkeresztényebb uralkodó arannyal hímzett fekete lovaglóruhában fogadta Jean Angót. Oldalán arany markolatú kard fityegett. Aranyozott térdvédőjét mintha a régi rómaiak hadistenétől, Marstól örökölte volna, csillag alakú sarkantyúja szinte vakított a napfényben. Alacsony fekete kalapján pávatoll díszelgett. Fekete kesztyűs jobbjával egy jól megtermett fehér ló kantárját fogta, bal kezében vaskos jogart tartott.

– Ah, ön az? – szólalt meg kegyesen a király, s nem egészen egy lépésnyire megállt az izgatottságában remegő Jean Ango előtt. – Majdnem megfeledkeztem önről... Éppen seregszemlére készülök.

– Felséges uram! – szedte össze minden bátorságát Jean Ango. – Ha csupán egy pillanatnyi figyelmet kegyeskednék szentelni annak, amit hoztam, akkor felségednek mint a kereszténység legelső védelmezőjének a hadereje megkétszereződhet.

Jean Ango útközben számtalanszor elismételte ezeket a szavakat, s most mérhetetlenül boldog volt, hogy a nagy király színe előtt nem sült föl, és dadogás nélkül sikerült mondókáján túlesnie.

– Ó, és mi lenne az? – érdeklődött leereszkedő jóindulattal a király, s állat az aranyozott jogarra támasztotta.

– Csekélység az egész, talán nem is méltó a legkeresztényebb uralkodó figyelmére – játszotta tovább betanult szerepét a hajlongó hajózási vállalkozó. – De mi, egyszerű halandók, kegyes engedelmével, nem tartjuk jelentéktelennek.

Jean Ango hátrafordult, s intett az ujjával. Két csatlós vastag pántokkal megvasalt ládát hozott a várudvarra.

– Igazán semmiségek – hebegte Ango, s fölnyitotta a láda tetejét.

A reggeli verőfényben szikráztak az arany diadémok, az ékköves fejdíszek, a csodaszép aranypoharak, az aranyszálakból font gyűrűk, a csillogó szárnyú gyémántpillék és különféle kis állatfigurák, szórta sugarait a napkorongra emlékeztető nagy tükör, tündököltek a domborművű kösöntyűk, ragyogtak az aranysípok, ruhacsatok és az aranyozott töklevélből, készült dohánytartók, valamint az oly ízlésesen, finoman metszett tálcák és kelyhek, hogy a firenzei aranyművesek is büszkék lehettek volna rájuk. A láda egyik rekeszében pedig aranyszemcsével megtöltött, különböző hosszúságú lúdtollcsévék sokasága sorakozott egymás mellett.

– Apróságok – szerénykedett Jean Ango, s kapkodó mozdulatokkal kinyitotta a következő ládát.

A király szeme előtt megcsillantak a többsoros nyakláncok, a domború és homorú metszésű drágakövek, a borostyánkőből, nefritből és korallból faragott kapcsok, a türkizből összerakott mozaikok, az obszidiánból csiszolt kések, a kagylóból és jaguárfogakból készített fülönfüggők.

– Valóban szót sem érdemelnek – mosolygott kényszeredetten Ango, s akkorát nyelt, hogy a szája is görcsbe rándult.

Újabb ládát bontott föl. Ebben az aztékok szent madarának tollából kötött legyezők, meglepő választékosságról tanúskodó hímzéssel és tarka tollakkal díszített palástok, aranyozott saruk, drága fegyverszíjak, tündérszép térítők, puhára cserzett és élénk színekre festett bőrök, hihetetlen ügyességre valló kézimunkák és varrottasok pompáztak.

Jean Ango ezután az ámuló király előtt spanyol tengerészeti térképeket teregetett szét, amelyekről a hajóutak, az egyes vidékek és kikötők leírása sem hiányzott.

A király most már a másik lábát is kihúzta a kengyelből. A ládák mellé guggolt, s olyan önfeledten játszott a tömérdek drágasággal, mint kisfiú az üveggolyókkal.

De Ango folytatta:

– Ez itt Cortez jelentése az aztékok birodalmában szerzett tapasztalatairól – mondta.

Franciaország dicső uralkodója királyhoz végképp nem méltó mohósággal kapott az okirat után. Fölszakította a pecsétet, belemerült az olvasásba, ám Jean Ango nem ismert tapintatot.

– S ezt a királyné őfelségének bátorkodom fölajánlani – mondotta emelt, meg-megremegő hangon.

Vadonatúj ékszerdobozt vett elő. Benne hatalmas smaragd ragyogott, valóságos smaragdgúla, amelynek alapja nagyobb volt, mint egy tenyér.

Ferenc király tágra nyitott szemmel bámulta a drágakövet, kivette tokjából, a nap felé fordította, átnézett rajta, majd hívatta a királynét. Aztán a smaragdot a felséges asszony nemesen ívelt, dús kebléhez illesztgette, közben valami érthetetlent mormogott az orra alatt, s vállon veregette Jean Angót.

– Ilyen emberekkel, mint ön, monsieur Ango, tíz Károly ellen is fölveszem a harcot!... Ezt a levelet sürgősen másoltassa le! – fordult a komornyikhoz, s odaadta neki Cortez jelentését.

Jean Ango úgy fölegyenesedett, mint azok a jegenyék, amelyek kettős fasora messzire húzódott a király kertjében. A királyné odanyújtotta ujjai hegyét, s ő boldog alázattal hajolt kézcsókra.

– Kedves barátom! – szólt most a király, aki a spanyol hajóskapitányok térképeit lova nyergén tartotta. – Mindenben számíthat a támogatásomra... Ó, most jut eszembe: mit óhajt értékes szolgálataiért?

Jean Ango egyetlen szóval sem említette Jean Fleuryt, egyetlen szót sem szólt Michel Coqról. Egyszerűen azért, mert nem volt erre alkalom... Tényleg, mit is kérjen? Aranya van elég, háza pedig, amelyet Dieppe peremén építtetett, bármilyen nemesi kastéllyal vetekedhet. S ha már ez a ház annyira hasonlít a nemesi rezidenciákhoz, úgy illenék, hogy nemes ember lakjék benne, nem csak olyan monsieur Ango, hanem Jean d'Ango.

– Ha királyi felséged olyan levelet kegyeskednék kiadatni részemre, amelynek birtokában eredményesebben, biztonságosabban és bántatlanul folytathatnám vállalkozásomat királyi felséged szolgálatában... Az én hajóim nélkül, az isten legyen a tanúm, nem hozhattam volna ide sem az aztékok aranyát, sem a spanyolok térképeit, de még azt a gyönyörű smaragdot sem. S bizonyára még több szolgálatot tehetnék, ha királyi felséged kegye méltónak tartana a... a nemesi rangra.

Lakáj hajolt meg a király előtt.

– Don Alonso de Avila – jelentette –, az a spanyol, aki a monsieur Ango által feltartóztatott hajón utazott, mély alázattal kihallgatást kér.

A királyné a királyra és Jean Angóra mosolygott, s fennkölt előkelőséggel távozott. Őfelsége intett, s a tengerhajózási vállalkozó a palotába totyogott.

Miután a szolgák elcipelték a ládákat, a lakáj a király elé vezette Alonso de Avilát. A spanyol színlelt alázatában majdhogynem a földet söpörte tollas kalapjával.

– Hódolok előtted, dicső uralkodó, s még őszintébben hódolnék, ha nem kellene panaszkodnom alattvalóidra – hadarta majdnem egy lélegzetre. No és majdnem tiszteletlenül.

Ferenc király már ismét a lován ült. Felséges szakállával az öntelt spanyol grand felé bökött. Magabiztosan mosolygott, s csodálkozó tekintettel nézett heveskedő vendégére.

– Fogalmam sincs, hogy mi történhetett. Nem tudok olyasmiről, ami nyugtalaníthatná a Pireneusok túloldalán élő barátainkat.

– Uram! – háborgott Alonso de Avila. – Legkegyelmesebb és legdicsőségesebb királyunk szolgálatában hajóztunk...

– A tárgyra, a tárgyra! – szakította félbe I. Ferenc. – Vagy talán ön a jelzőket tartja fontosnak? Ah, hányszor pazarolják a nagy szavakat méltatlanságokra!...

– Mindenünket elvették! – vádaskodott indulatosan a spanyol. – Megfosztottak minket két esztendeig tartó tetemes költségekkel járó vállalkozásunk eredményeitől, amelynek az volt a célja, hogy terjesszük Isten igéjét és...

– Ugyan ne mondja! Komolyan?

A spanyol elsápadt, mondani akart valamit, de Ferenc nem engedte szóhoz jutni.

– Tényleg mindenüket elvették? Ki? Hol? Mikor?

– Juan Florin kapitány követte el azt az aljasságot, aki Jean Ango dieppe-i hajós bérence – közölte az ingerült spanyol. – Az Azori-szigetek közelében történt, és éppen Szűz Mária ünnepén. S ami még felháborítóbb, olyan vizeken támadták meg hajónkat, amelyek a pápai dekrétum alapján a spanyol koronát illetik meg.

– Készséggel tudomásul venném ennek a dekrétumnak a rendelkezéseit, ha a spanyol korona lehetőséget adna számomra, hogy tanulmányozhassam Ádám ősapánk végakaratának azt a részét, amely följogosítja kasztíliai és portugáliai utódait az Újvilág kizárólagos felosztására.

Alonso de Avila pillanatonként váltotta a színét: sápadozott, kivörösödött, megint elsápadt, és megint tűzben égett.

– De én... de... de mi... nem is vagyunk hadiállapotban! – kapkodta a levegőt.

– Én egyelőre semmiről sem tudok, nem kaptam semmilyen hivatalos jelentést erről a sajnálatos esetről.

– S mikor kapja meg?

– Valakinek ezért bűnhődnie kell! – játszotta a király az engesztelhetetlen haragost. – Valakinek függnie kell!...

Ezután Alonso de Avilát meghívta ebédre, s kegyelemben elbocsátotta.

– Örömmel hallanék egyet-mást újvilági élményeiről – mondotta búcsúzóul.

A vendég távozott, a király pedig a komornyikot szólította:

– Ha jól emlékszem, azt mondtam, hogy valakinek vagy talán valaminek függnie kell. Nos, mivel most már nem is tudom pontosan, hogy ki vagy mi lenne az, tegyünk eleget a derék dieppe-i hajós óhajának; hadd függjön hát a nyakán az arany érdemrend a haza szolgálatában szerzett érdemeinek jutalmaként.

 

Madeleine férjhez megy

 

Dieppe mulatott, Dieppe énekelt.

A Szűz Máriához címzett kocsma majd elmerült a virágok, tarka füzérek, zászlócskák és lampionok tobzódó sokaságában.

Kongtak a harangok, a kikötő kis erődjének egyetlen ágyúja időnként eldördült.

Az apró mozsarak, amelyeket a fiatalok a kovácsmester segítségével készítettek, szüntelenül durrogtak.

Az öböl partján álló kis templom zsúfolásig megtelt, talán még a tornyában is szorongtak az emberek. A lelkeket eltöltötte az ünnepi mise áhítata. A pap az utolsó napig kérette magát, hiszen esküvőkön sohasem szoktak misét szolgáltatni. Ám a gazdag „szeretetadomány” meglágyította szívét. A templom falai remegtek, mintha legalábbis karácsony lett volna.

 

A Szűz Máriához címzett kocsmában két fiatal férfi ült. Szótlanul néztek egymás szemébe, hallgatták a harangok zúgását, a tenger morajlását, az éneket; nézték a virágfüzéreket, a csokrokat, a terített asztalokat, és sírás fojtogatta a torkukat.

– Cadizban megismerkedtem egy lánnyal... Ó, szűzanyám!... Mit is mondjak róla? – sóhajtott föl az egyik. – Ha csak egyetlen szót is szólok, eljött volna velem a világ végére is. Zsidó lány volt, mindössze tizenhat éves. Megvédtem a tolakodó férfiaktól, vigyáztam rá, amíg csak el nem mentem Cadizból. Amikor háromárbocosunk fölszedte a horgonyt, és távolodni kezdett a parttól, térdre rogyott a mólón, s a fejét a kövekhez verte. Láttam, hogy a homlokán lecsurog a vér; nagy kedvem lett volna, hogy a hullámok közé ugorjak, magamhoz öleljem, hogy aztán valahol messze, akár a hegyekben is, együtt éljek vele... Nem tettem meg... Miért nem tettem meg? Miért?

– Honfleurban a polgármester lánya került az utamba – szólalt meg a másik. – Rajzottak körülötte a fiatalemberek, de ő mind kikosarazta. Hiába mondta nekem az anyám: „Vedd már egyszer észre, hogy mindig, amikor hazajössz, az a lány naponta háromszor is elmegy a házunk előtt!...” Vastagabb és hosszabb volt a varkocsa, mint Madeleine-nek. Úgy járt az utcán, mint az őzike; a férfiak majd fölfalták a szemükkel. Ha viszont ő nézett valakire, az ilyen ember jól tette, ha lehunyja a szemét, nehogy elolvadjon a lány tüzes tekintetétől. S amint mondtam, mindig csak akkor kerülgette a házunk táját, ha éppen otthon voltam. Legutóbb, a múlt héten történt, megállított a főtér közepén, s azt mondja: „Kolostorba vonulok, mit szólsz hozzá?” S én, a bolond, hátraböktem a kalapomat, és azt mondom neki: „Szerencsés utat, aztán néha az én bűnös lelkemért is imádkozz!”

– Milyen apácákhoz ment?

– Azokhoz, akik nyaklánc helyett olyan vastag kenderkötelet függesztenek a nyakukba...

Az előbbi férfi könnyezett, és lehajtotta a fejét. Homloka nagyot koppant a tölgyfa asztalon, keze ökölbe szorult, s újabb történetbe fogott:

– No meg ezt is hallgasd meg! Hispaniolában, vagyis tulajdonképpen Kubában egy asszonnyal hozott össze a sors. A férje elhagyta, és egy indián nőt vett el. Egyedül maradt a gyerekével. Vigasztaltam, segítettem, játszogattam a fiával. Annak az átkozott vállalkozásnak az előestéjén a nyakam köré fonta a karját, úgy marasztalt: „Ne menj! Maradj mellettem! Megőrülök nélküled! A gyerek jobban szeret, mint a saját apját!...” Én meg félretoltam, a gyereknek pedig, aki a térdemre akart mászni, a kezére ütöttem, s aztán szó nélkül elmentem.

– Bordeaux-ban egyszer a kocsmában ültem – szólalt meg a másik. – A hajóút kudarccal végződött, hát ittam bánatomban. Amint ott ülök részegen, tele adóssággal, kopottan... No de minek is beszéljek!...

– Igyunk!

– Ez a legokosabb!

Az üres kocsma csendjét csak a nagy kortyantások hangja zavarta meg.

– Azt a sebet pedig, ott az arcodon, bocsásd meg! Ha sejtettem volna, hogy te vagy a parancsnok, dehogy támadjuk meg a hajótokat.

– Kár erre szót is vesztegetni. Neked sincs hasznod az egészből, nekem sincs.

– Ango bizony csúfosan kisemmizett: ennyit élelemre, ennyit ruhára, ennyit az anyádnak, ennyit a kocsmai adósságodra, úgyhogy ami maradt, talán erre a borra sem elég.

– Igyunk!

– Béküljünk ki!

– Legyünk halálig jó barátok!

– Halálig asszony nélkül!

A szakácsnő kilesett a konyhaablakon, de gyorsan visszakapta a fejét, s behúzta a függönyt. Ezekkel jobb nem kezdeni, ezek ma még sok bajt csinálnak!

Kint zene zendült. A dudák vinnyogtak, a trombiták versengve rikoltoztak. Az asztal mellett ülő két férfi megtörölte a száját, aztán mindketten fölálltak, s az ajtóhoz léptek. Az egyik szélesre tárta, a másik búzával megtöltött kenyérdagasztó teknőt vett a kezébe. A násznép minden pillanatban megérkezhet...

– Isten éltessen mindenkit! – kiáltotta Fleury, és tele marokkal szórta az ünneplőkre az illatos színbúzát.

– Szűz Mária is segítsen! – hajolt meg hódolattal Coq, és nem egyenesedett föl, amíg csak a násznép az utolsó emberig be nem vonult a kocsmába.

Jean d'Ango ragyogott a boldogságtól. Fénylett a kopasz folt is a feje búbján, de mindennél jobban csillogott érdemrendje, mely vastag aranyláncon függött a nyakában. Meg-megölelte ifjú hitvesét, de csak úgy, ahogy a kereskedők a jó borral vagy finom olajjal telt hordót szokták tapogatni, s közben ittas hangon a fülébe duruzsolta.

– Aranycsokor... még hogy aranycsokor!... Ilyesmit csak a buták ígérnek az asszonynak.

Madeleine újdonsült férjéhez fordult, s halálsápadtan, hunyorgó szemmel, lebiggyesztett ajakkal csupán ennyit mondott:

– Hisz egyszer ezt még megkeserülöd!

Aztán kacér mosolyt erőltetett az arcára, Jean Fleuryhez lépett, s mély meghajlással táncba hívta. Jean Fleury félretette a teknőt, amelyben már csak egypár búzaszem volt, s kővé meredt ábrázattal elindult Madeleine után.

Öt esztendő telt el.

Madeleine reméli, hogy az ura legalább – ahogy náluk mondják – a falakodalmukat, esküvőjük ötödik évfordulóját megünnepli. Hiába reméli. Éppúgy csalódott, mint az előző négy évben. Jean Ango örökösen csak a számadásait böngészi. Írástudatlan, de a számokhoz igazán ért. Az utóbbi időkben nagyra nőtt a dicsősége, de a potroha még nagyobbra. Egyre ellenszenvesebb, figyelmetlenebb. A második cselédlányt sem akarja engedélyezni. Azt mondja, hogy ez sokba kerülne. No meg szerinte a tétlenség az ördög párnája, s ha az asszonynak nincs dolga, tilosba kalandoznak a gondolatai. Igen ám, tisztelt Jean Ango, csakhogy Madeleine gondolatai akkor is másutt járnak, amikor legtöbb a dolga.

Jean Ango ráfordította a kulcsot nehéz íróasztalának fiókjára. Büszkeséggel legeltette a szemét takaros feleségén, s fiát a térdére ültette. Bizony, több gyermekük is lehetne, de hát Madeleine... Ő nem akarja. Hihetetlenül makacs. Ez az egyetlen hibája. Igaz, hogy volt már kedvesebb asszony is a világon, de az a fő, hogy rendben tartja a házat. Mi az, hogy házat?... Talán palotát! Egész Dieppe-ben nincsen párja. Néhány év óta rohamosan gyarapszik a vagyona. Remek fickók a hajóskapitányai! Most már nemcsak a spanyol, hanem a portugál hajókat is megdézsmálják. Jean d'Ango híre-neve Angliába is eljutott, hiszen már angol tengerészek és révkalauzok is fölajánlották neki szolgálataikat. A spanyolok ugyan egy kanál vízben megfojtanák, ha... nem volna a zsebében az a csodatevő menlevél, amelyet őfelségétől, a legkeresztényebb uralkodótól kapott.

Hej, csak az az átkozott Fleury ne okozna neki gondot! Coqot, azt a mamlaszt könnyen elintézte. Cadizba küldte, s az a szamár elment. Nem tudta a szerencsétlen, hogy ő, Jean d'Ango két hónappal előbb levelet írt oda egy megbízható emberének, és hát... legyen könnyű a spanyol anyaföld annak a fatuskó Coqnak!

– Hej, csak az a Fleury, az a Fleury!... – sóhajt föl halkan Jean d'Ango, és tovább morfondíroz: A vak is láthatja, hogy Madeleine mindig jobban szerette Fleuryt, mint Coqot. Szerette? Ma is szereti. Hozzám, az urához egyetlen jó szava sincs, még csak kedves tekintetre sem méltat. Bezzeg, ha Fleuryvel találkozik, mintha kicserélnék, s csak úgy sugárzik az arca az örömtől. Hej, az a Fleury, az a Fleury!... Elküldtem a spanyol flottilla ellen, ép bőrrel jött vissza. Gibraltárban csapdát állítottam neki, megszimatolta a dolgot, és nem ment lépre. Ráuszítottam a portugálokra, éjjel rájuk támadt, és tönkreverte őket. Honfleurban bérgyilkosokat fogadtam föl, kicsavarta a kezüket, elvette a tőrüket, és alaposan elbánt velük. Úgy látszik, nem tudok megszabadulni tőle... No de várjuk meg, amíg hazajön... Most valahogy sokáig koslat a tengeren!... Okvetlenül meg kell tőle szabadulnom!... Ha nem fogott rajta a golyó meg a tőr, megpróbáljuk méreggel. Holnap elmegyek Rouenba, ahhoz a híres varázslónőhöz, finom porocskákat hozok tőle, beleszórom a borba, és... adieu, Jean Fleury, az örök világosság fényeskedjék neked a másvilágon! Ott aztán majd teheted a szépet valamilyen angyalszárnyú Madeleine-nek, s ne az én ördögmotollám körül lábatlankodj!

– Holnap Rouenba megyek! – szólalt meg izgatottan Jean d'Ango.

– Hogyhogy ilyen sietős a dolgod egyszerre?

– Sürgős ügy, nagyon sürgős...

– Ahogy gondolod.

Ahogy gondolod... istenverte asszony! – sziszegi magában Jean d'Ango. Igenis, jól gondolom. Elteszem láb alól a szeretődet, hogy ne legyen ki után epekedned. Ezt az egyet még elintézem, és aztán nyugtom lesz tőletek egy egész életre.

Az ajtó hirtelen fölpattant. Diego Ingenios rontott be, s dühösen szűrte a szavakat fehéren megvillanó fogai közt:

– Az a pimasz Martin Perez de Irizar, az a nyomorult hajóskapitány kitüntetést kapott Károly királytól!

Jean d'Ango értetlenül nézett a spanyolra. No és ha kapott? Ez még nem olyan nagy szerencsétlenség. Madeleine azonban elsápadt, és kezét a szívére szorította.

– Miért kapta? – kérdezte riadt tekintettel.

– Mert akasztófára juttatta... Juan Florint, a mi Jean Fleury barátunkat.

Jean d'Ango letette a kisfiút a térdéről, és odébb tolta magától.

– Ez lehetetlen!

– Menjen, ha nem hiszi, Colmenar de Arenasba, nincs messze Toledótól. Talán még most is ott függ.

– Igaz lenne?

Madeleine az urára, az ura mesterkélten bánatos arcára nézett. Ó, ez az álnok Jean d'Ango!... Az arcvonásain még tud uralkodni, de a szeme vidám, csupa öröm, és csillog a boldogságtól.

– Imádkozzunk érte! – rebegte halkan Madeleine. – Az Isten legyen hozzá irgalmas!...

–...és a szentek is mind, a szentek is irgalmazzanak! – hadarta Jean d'Ango ájtatos képpel, és szórta magára a keresztet. – Ő már odafönt van, mi pedig itt maradtunk; arcunk verítékével kell megkeresnünk a kenyerünket, s tovább kell viselnünk az élet súlyos terhét... Kár, hogy azt az utolsó hajót nem sikerült kézre kerítenie. Így aztán a kimutatásomban Jean Fleury csak száznegyvenkilenc hajóval szerepel...

– Mit készítsek az útra? – szakította félbe Madeleine.

– Milyen útra?

– Nem azt mondtad, hogy sürgős ügyben Rouenba kell utaznod?

– Tudod mit? Nem megyek. Meggondoltam.

– De én nem gondoltam meg! – kiáltotta Madeleine indulatosan.

Olyan tekintettel mérte végig az urát, amely a csontokig, a legrejtettebb gondolatokig hatolt. Egy vastag gyapjúkendőt vett föl a székről. Bebugyolálta a fiát. Aztán szó nélkül kiment a sötétbe.

– Hova készülsz? Megőrültél, Madeleine? Hova viszed a fiamat?

– Ez sohasem volt a te fiad – hangzott kintről, a sötétségből. – Mindig Jean Fleury fia volt, és örökké az is marad.

 

Tengerparti szövetség

 

A hajó az otthonom,

a szabadság az istenem.

Egy a vágyam: hatalom

partokon és tengeren.

 

Flibustier-ének

 

Esküdj meg a köldöködre!

 

A szentmise a végéhez közeledett.

A fiatal káplán, imádságra kulcsolt kézzel, lehajtott fővel és áhítatosan behunyt szemmel, már csak arra várt, hogy a hívők befejezzék az utolsó éneket. A kis templomban zengett az istendicsőítő zsolozsma:

 

Gloire à Dieu pour la vie,

pour le jour et la nuit,

pour le vent, le soleil et la pluie...

 

Dicsőség az Istennek az életért,

a nappalért és éjjelért,

a szellőért, napfényért és esőért...

 

De amíg szárnyalt az ének, a káplán egyszerre csak megfeledkezett arról, hogy az oltár előtt áll, s világi gondolatok kezdtek kergetőzni a homloka mögött:

Miért éppen engem helyezett ide a püspök, ebbe az isten háta mögötti faluba? Tizenkét évig jártam iskolába, de sohasem hallottam, hogy valahol valamilyen Les Sables-d'Olonne létezik. Ezt csak akkor tudtam meg, amikor a püspöki titkár, az a potrohos prelátus, sorra átadta nekünk a dekrétumokat. Mondanom sem kellene, hogy a nemesek és tehetősebb polgárok fiait Reimsbe, Lyonba, Marseille-be vagy Rouenba küldték, hacsak nem maradtak mindjárt Párizsban, vagy ha éppenséggel nem Rómába mentek. S mivelhogy az én apám földhözragadt lotaringiai paraszt, nekem ide kellett jönnöm. Franciaország másik végére. A tengerhez, amelytől félek, s a halászokhoz, akik halszagúak.

Nem lehet azt mondani róluk, hogy rosszak, sőt nagyon vallásos nép ez. De szegények, mint a szardella. A templomuk egészen rendes. Igazán szép, és kőből építették. A paplak ellen sem eshet kifogás. Hallal pedig úgy elhalmozzák a papot, hogy csömört kaphat tőle. De – sajnos – ez minden. Itt a lelkész az egész áldott évben nemhogy tallért, de még egy kis aprópénzt sem lát. A keresztelőért hal a fizetség. A temetésért halat adnak. Az esketési díjat megint csak hallal róják le. De még a tenger tavaszi megszenteléséért is hal a járandóság: az első nap halzsákmánya a papot illeti meg. A gyülekezet tovább énekelt:

 

Gloire à Dieu pour les monts,

pour le vert de vallons,

pour la route que fuit l'horizon...

 

Dicsőség az Istennek a hegyekért,

a zöldellő völgyekért,

az ég kékjébe tűnő láthatárért...

 

Már ő is haltól szaglik; maholnap őt is elnyelik a halak, mint Jónást a cethal. Nyomorúság, egyhangúság... Bezzeg a cifra talárokban és bíboros reverendákban szenteskedő urak vígan élik világukat Párizsban! Vadászni járnak, este pedig átöltöznek, csuklyát húznak a fejükre, lefüggönyözött hintókban végighajtatnak az utcákon, s föl-fölpillantanak az ablakokra, ahonnan gyönyörű szép asszonyok kandikálnak ki. Merne csak ő nőkkel enyelegni, mint ahogyan párizsi papnövendék korában tette! A falusiak biztosan agyonvernék... Uram, bocsásd meg a vétkeinket!...

Az utolsó versszak következett:

 

Gloire à Dieu pour l'éffort

de l'esprit et du corps

qui nous mène vers lui par la mort...

 

Dicsőség az Istennek a munkáért,

a szellemért és testért,

a lét végén hozzá vezető halálért...

 

Miért éppen neki kell Les Sables-d'Olonne-ban megöregednie? Miért éppen ő nézze háromszor naponta undorral, hogyan teszi az asztalára a púpos Yvonne a halat, megint a halat és mindig csak a halat?

Jean-David, a ministráns fiú értetlenül nézi a káplánt. Az ének véget ért, s ő csak áll mereven, mozdulatlanul. A fiú halkan köhint, nem tudja, mitévő legyen, s fogadkozik magában: Ha majd én leszek a pap, ilyesmi sohasem fordulhat elő! Az embereknek érezniük kell, hogy figyelek rájuk, s továbbítom az Istenhez a kérésüket, amikor fohászkodnak. A káplán úr megígérte, hogy a legközelebbi alkalommal egy olyan szemináriumba küld, ahol semmit sem kell fizetni. Jaj, csak elmúljak már tizennégy éves!... A káplán úr igazán jó; megtanított írni-olvasni, és mindenféle tanulságos könyveket kapok tőle. Ma már a fél falu helyett én írom a leveleket. Még hét-nyolc év, és én is káplán leszek...

– Tisztelendő úr! – súgta Jean-David.

De a pap állt tovább, mint a szobor.

Bizonyára isteni sugallat szállta meg – gondolja a fiú. Pedig az emberek már egymás füléhez hajolnak, csoszognak, fészkelődnek, s a káplán úr se hall, se lát. Mit tegyek? Az apám meg a mamám ott áll hátul, folyton engem néznek, mint minden vasárnap, s akármilyen kis hibát követek el, rögtön észreveszik, és otthon alaposan megszidnak. Mit csináljak? Megpróbálok egy kicsit hangosabban súgni:

– Tisztelendő úr!

Megint semmi. Jean-David most már nem tétovázott. Megráncigálta a pap miseruháját. A káplán fölrezzent, és zavartan bólogatni kezdett. Aztán megfordult, s pirosra vált arccal, éles tenorhangon elbocsátotta híveit:

– Ite, missa est...

Jean-David föllélegzett. Az oltárhoz lépett, fogta a misekönyvet, megvárta a káplánt, mindketten térdet hajtottak az oltári szentség előtt, s bementek a sekrestyébe.

– Ön itt a falu papja? – lepte meg őket váratlanul egy magas, napégette, harcsabajuszos idegen férfi, aki tengerészkalapot tartott a kezében.

– Igen, én vagyok itt a káplán. Mit óhajt?

A ministráns nagyon szerette volna hallani, hogy mit óhajt az ismeretlen hajóskapitány. Eszébe jutott azonban, hogy a kocsma mellett Mojse Vanclin várja. Mégsem illik megvárakoztatnia a legjobb barátját. Mojse zsidó, nem jár a templomba, de máskülönben igazán rendesebb, mint akármelyik Les Sables-d'Olonne-i fiú. Jean-David tehát gyorsan kibújt a miseingből, a fogasra akasztotta, s már egészen az ajtóban éneklő hangon elköszönt:

– Laudetur Jesus Christus...

Választ nem kapott, csupán annyit hallott még, hogy az idegen tengerész bemutatkozik:

– Dernier kapitány vagyok.

 

Jean-David kiment a barátjával a tengerpartra, s közben elmondta, hogy milyen látogatót kapott a tisztelendő úr. Mojse két évvel idősebb volt, mint Jean-David. Apja kivételesen nem halászattal foglalkozott, hanem a kikötőben kocsmároskodott. A falusiak az öreget általában úgy emlegették, hogy zsidó ugyan, de jóravaló ember. Hitelt is szívesen ad, s legföljebb kéttucatos kamatot számít, a pálinkát pedig talán még annyira sem hígítja föl, és semmivel sem tölt hozzá több vizet, mint a közeli La Rochelle vagy Saint-Nazaire kocsmárosai.

– Egyszóval azt mondod, hogy tengerész? – kérdezte elgondolkozva Mojse. – Nem gondolod, hogy inkább valamilyen egerész... vagy nagy csibész?

Mojse minden alkalmat megragadott arra, hogy kiforgassa a szavakat, tréfálkozzék, csipkelődjék. Jean-David már csak ezért is szerette a társaságát. Majdnem naponta végigkódorogták a tengerpartot, hogy szemlét tartsanak: vajon mit vetett partra a hullámverés? Összeszedték a hulladékfát, s hazavitték a tudj'isten honnan elúszott evezőket, teknőket, hordókat, létrákat vagy deszkákat. Egyszer még mindennek hasznát vehetik. Rendületlenül hitték, hogy egy szép napon majd arany veretes botot vagy valamilyen értékesebb holmit dobnak fövényre a hullámok, például egy olyan kis ládikót, amelyben legalább egypár aranytallért találnak. Bár a tenger eddig nagyon fukarul bánt velük, mindig becsapta őket, a reményt azonban mégsem adták föl.

– Tudod-e – folytatta Mojse –¦, hogy mostanában rengeteg szélhámos és kalandor járja a világot? Az apám a minap azt mesélte, hogy La Rochelle-ban találkozott eggyel, aki aranycsináló gépet akart neki eladni. Hogy hát csak agyagot meg egy kis csodaport kell beledobni, s a gép egy hét alatt színarany dukátokat gyárt az agyagból. Amikor pedig az apám nem állt kötélnek, valamilyen csodafüvet akart rásózni, amellyel Szent János napján meg kell csapkodni a kvarcfövenyt, és aztán... Még jó, hogy nem kínált neki olyan tehenet, amelynek a tőgyéből tej helyett arany csurog. Jean, az lenne ám a boldogság! Képzeld, mindketten alája feküdnénk, s addig szopogatnánk a tőgyét, amíg a hasunk telis-tele nem lenne arannyal.

Jean-David nem válaszolt. A földet bámulta, s meztelen lába hüvelykujjával bökdöste azt a valamit, amit a tenger partra vetett.

– Mi az? Mit találtál? – ugrott oda Mojse. – Sötétségbe fúrt lyukat? Vagy még ennél is nagyobb semmit?

Jean-David fölvette a zsákmányt, s a furcsa leletről kezdte lehántani a hínárt, moszatokat és apró kagylókat.

– Pénztárca! – kiáltott föl Mojse.

– Puskaportartó! – vélekedett Jean-David.

Henger alakú fatok volt, benne térkép. A térképen csak egyetlen szót sikerült kibetűzniük: MARACAIBO. A többi elmosódott, olvashatatlanná vált; kimarta a sós tengervíz, és belepte a penész.

A két jó barát kérdőleg nézett egymásra. Mojse tanácstalanul borzolgatta fekete sörényét, majd hirtelen mozdulattal Jean-Davidhoz fordult:

– Meg kellene tudnunk, hogy hozzánk legközelebb milyen hajó süllyedt el és mikor!

– Van neked fogalmad, hogy ezt a térképet honnan hozta ide a tenger? Huhú!...

– Igazad van... De hol lehet tulajdonképpen ez a Maracaibo? S mi az? Város? Hegy? Vagy talán tó?

– Mit tudom én? Majd megkérdezem a tisztelendő urat.

– Ne szamárkodj! Senkinek egy kukkot se! Egyedül is kinyomozzuk. Esküdj meg, hogy egy szót sem szólsz, még az apádnak sem!

Jean-David a talált fatokkal együtt a szívére tette a bal kezét, magasra emelte jobbjának két ujját, s komoly ábrázattal engedelmeskedett:

– Esküszöm.

– Mire?

– A... a Szűz Máriára!

– Ez nem jó!... Inkább esküdj meg a köldöködre! Ha elfecsegnéd a titkot, ezzel a bicsakkal hasítalak föl! – mutatta fenyegetőn Mojse a béka-nyúzóját.

A fiúk egy öreg platán odvába dugták a vászontérképet, s mentek haza, ebédelni.

– Jean-David! – szólította izgatottan az anyja. – Hol mászkálsz ilyen sokáig? Gyere csak be gyorsan; előkelő látogató tisztelt meg minket. Adjunk hálát az Istennek!

Jean-David megigazította egyik rakoncátlan hajfürtjét, és kíváncsian, félősen bement a szobába.

– Ó, itt van a nagy legény! – fogadta egy öblös hang. Dernier kapitány hangja!

– Űgy bizony, a mi Jean-Davidunk már nagy legényke és buzgó ministráns – nyájaskodott a fiatal káplán.

Laudetur... – köszönt volna illedelmesen a fiú, de torkán akadt a szó. Mit akarnak ezek itt? Talán csak nem követett el valami rosszat?... Aztán kezet csókolt a tisztelendő úrnak, s meghajolt Dernier kapitány előtt.

– Jól van, fiam, jól van! – repesett az anyja az örömtől. – Tudod te, mi a tisztesség!... Úgy nézz ezekre az urakra, hogy az Isten küldöttei ők, akik elhozták a szerencsédet.

Jean-David mintha tűkön ült volna. Egymáshoz dörzsölte a lábait, rándított egyet-egyet az ingén, szipákolt, s nem tudta, hogy hova tegye a kezét.

– Hát mondd meg már neki végre! – szólalt meg az apja, s kínáló mozdulattal mutatott a megtöltött poharakra. – Egészségükre, tisztelt uraim!

Az anya tűzben égő arccal, csillogó szemmel nézett a fiára.

– Jean-David, utazhatsz a szemináriumba.

– Mikor?

– Holnap – előzte meg a hajóskapitány az anyát.

– No és... hova?

– Az Újvilágba – válaszolta most a káplán, és égre emelt tekintettel összekulcsolta a kezét. – Oda, ahol a félvad pogányokat Krisztus hitére kell téríteni.

– Oda?... – pirult el a füle tövéig Jean-David. – Oda, ahol... az a Maracaibo is van?

– Ejha! – füttyentett a kapitány. – Ez aztán az okos gyerek!... Pontosan oda!

Jean-David a szemét méregette, mint a vak, aki váratlanul visszanyeri a szemevilágát. Ez itt az ő anyja meg az apja? Ez az a csupa jóság tisztelendő úr? Ők mondják mindezeket? Nem varázslat ez? Nem az ördög űz vele tréfát?

– Mindnyájan az Űr kezében vagyunk, s ha valami csodának tűnhet is föl, az sem egyéb, mint az isteni gondviselés ajándéka – bölcselkedett a káplán, és búcsúzott.

– Isten áldja, Nau úr!... Isten vele, Nauné asszony!... Az lesz a leghelyesebb, ha maguk mondanak el neki mindent.

Pár pillanattal később Jean-David pontosan értesült az előzményekről: hogyan köszöntött be hozzájuk a káplán úr az idegen kapitánnyal, hogyan álltak elő azzal a javaslattal, hogy a fiút az Újvilágba kellene küldeni, mert ott olyan szemináriumban tanulhat, ahol semmit sem kell fizetni, sőt a szülők valami kárpótlásfélét is kapnak; igen, előleget, egy fényes aranydukátot! Jean-David már forgatja is a meg-megvillanó aranypénzt, szorongatja, harapdálja, a nap felé tartja. Ó, hány évig járt Mojséval a tengerpartra, és sohasem talált semmit! S íme, most az aranydukát csak úgy, hívás nélkül egyenesen az ő házuk ajtaján kopogtatott be. Jean-David fölriad. Mi lesz Mojséval? Nem vinnék el őt is az Újvilágba? Ha nem másnak, hát boltosinasnak vagy matróznak. Hiszen ő mindig annyira vágyott a tengerre...

– Hova rohansz? Te bolond kölyök!... – kiált utána az anyja, és szemében örömkönnyek csillognak.

 

Másnap közvetlenül a déli harangszó előtt a Les Sables-d'Olonne-i öbölben hajó vetett horgonyt. Jean-David apja, az öreg Vanclinnal együtt, meg a két asszony csónakon kísérte a fiúkat a hajóra.

– Nálad van? – hajolt Jean-David a barátjához.

Mojse kacsintott, bólintott, és megtapogatta a mellét: itt a térkép!

– Gyorsan! Gyorsan! – harsogott már messziről Dernier kapitány.

Nagyon röviden búcsúztak. Az anyai csók valahogy oldalt, Jean-David jobb szeme tájára sikerült, az apa pedig csak a tekintetével búcsúzott a fiától, mert mindkét kezével a kötélhágcsót tartotta. Amikor Jean-David már a fedélzetről a kikötőt nézte, szíve úgy összeszorult, hogy még a könnyei is kicsordultak. Lekuporodott a batyujára, s könnyező szemét a térdéhez nyomkodta. Aztán nagyon sokáig integetett a szüleinek, feledhetetlen jótevőjének, a káplánnak, Vanclinéknak, a barátainak, egyszóval mindenkinek, akik feléje lobogtatták a kendőjüket.

Isten veletek, Les Sables-d'Olonne-i partok!

Úgy megy el, mint szegény és egyszerű ministráns, s mint pap jön vissza. Úgy megy el, mint mezítlábas, toldozott-foldozott ruhájú fiú, s reverendában látják majd viszont; gazdag plébániát kap, s az sem lehetetlen, hogy a pápa őszentségéhez, Rómába is eljut egyszer, hiszen bizonyára millió és millió indiánt sikerül majd az egyedül üdvözítő hitre térítenie. Talán még a püspökségig is fölviszi az Újvilágban.

– Ne félj, mama – fogadkozik félhangosan –, én sohasem feledkezem meg rólad! Négy testvérem mindenféle betegségekben már meghalt, de engem nem veszítesz el, reám mindig számíthatsz!... Te meg, apám, mindig büszkeséggel emlegetheted a fiadat, s a kocsmában bátran megkérdezheted majd a barátaidtól: Hát azt tudjátok-e, hogy ki az a Jean-David Nau?

 

Menekülés a pokolból

 

A hajó egy darabig a partok közelében vitorlázott. Időnként lehorgonyzóit a nagyobb halászfaluk kikötőjében, s ilyenkor mindig újabb fiatal legényeket vett föl a fedélzetére. Egyébként a fiúk jól érezték magukat. Dernier kapitány gondosan együtt tartotta őket. A matrózok közül csak a néger Mgu barátkozhatott velük, aki az ételt hordta nekik: hajdinakását, kétszersültet, füstölt halat és minden étkezéshez apró, zöld almát is. A fiúknak nem kellett sok, beteltek a tengerrel, az új városokkal, az új élményekkel. Legföljebb az bosszantotta őket, hogy Dernier kapitány még akkor sem engedte őket a szárazföldre, ha valamelyik nagyobb kikötőben több óra hosszat vesztegelt a hajójuk.

Amikor a hajó Lorient elhagyásával nyugati irányba fordult, és a tenger ködös párájában a bretoni partok utolsó sávja is eltűnt, a néger Mgu ráütött a nagy sárgaréz gongra, s taglejtésekkel közölte velük, hogy föl kell sorakozniuk a kapitány előtt.

– Dernier kapitány gatyát vált! – súgta Mojse a barátjának, s jelentősen hunyorgatott.

Jean-David arra nézett, amerre Mojse ujja mutatott. Mgu bevonta a francia zászlót, s fölhúzta az árbocra a spanyol lobogót.

– Hát ez meg miféle bűvészmutatvány? – csóválta Mojse a fejét.

Jean-Davidnak már nem maradt ideje, hogy erre válaszoljon. Dernier kapitány nagy léptekkel előviharzott, és számukra szokatlan, idegen hangon rájuk rivallt:

– Csend legyen!

Ezután megigazította az öve mögé dugott tőrt, s ellentmondást nem tűrő hangon rákezdte:

– Utunk hosszú ideig tart; mindnyájunk kötelessége, hogy törődjünk a hajóval. Az Újvilágnak férfiakra és nem kisasszonyokra van szüksége. Ti ketten a tartalék vitorlákat fogjátok foltozni!... Ti négyen fölmossátok a fedélzetet és beeresztitek olajjal!... Nektek hármatoknak, mert ti vagytok a legerősebbek, az lesz a dolga, hogy köteleket fonjatok, az egyik kenderből, a másik agavé rostjából, a harmadik kókuszrostból!... Mgu majd megmutatja, hogyan kell ezt csinálni... Ezek itt halásznak és megszárítják a halakat!... Ti ketten pedig – mutatott Jean-Davidra és Mojséra – majd a varjúfészekben váltjátok egymást!

– Talán csak nem varjúfiókákat kell kiköltenünk? – fogta tréfára a dolgot a mindig jókedvű Mojse.

Dernier kapitány azonban válaszképpen úgy bordán vágta, hogy Mojse egészen a fedélzet korlátjáig bukdácsolt.

– Föl, de máris! – ordított a kapitány, s az árbocra mutatott. Jean-David megindult föl a megcsomózott kötélen, Mojse utána.

– Nem ketten! Azt mondtam: váltani! – bömbölte Dernier, s visszarántotta Mojsét. – Te majd éjszaka kerülsz sorra!

Mojse tehát megint a fedélzeten állt. Megdöbbenten nézett a kapitányra: ez itt ugyanaz az ember volna? Amikor a szüleit rábeszélte, hogy nyugodtan elengedhetik a fiukat, maga volt a megtestesült tisztesség, illendőség és előkelőség. Most pedig? Goromba, mint a pokróc! Közönséges tehénhajcsár!

Füttyszó hallatszott. Mojse a magasba nézett. Jean-David az árbockosárban ült, s vidáman integetett a barátjának.

– Hányszor mondjam, hogy ne fütyüréssz! – dühösködött a kapitány, előrántotta a tőrét, és olyan erővel vágta az árbocba, hogy csak úgy zengett.

A következő napon Jean-Davidot tengeribetegség gyötörte. A reggelire kapott kétszersültet kiöklendezte. Ezelőtt sohasem fájt a feje, most majd szétrepedt. Szeme káprázott, mély karikák feketéllettek alatta, s egész testében bágyadtságot érzett. Mojse hajnalig az árbockosárban gubbasztott, de barátja helyett a nappali őrszolgálatot is vállalta. A kapitány azonban ezzel nem értett egyet:

– Lefelé! Azt mondom: lefelé! – ordította.

Szerencsére a matrózok közt verekedés tört ki, s a kapitány odasietett, hogy rendet teremtsen. Így aztán Mojséról megfeledkezett, s az tovább őrizte a varjúfészket. Este egy nyakigláb lorient-i fiú váltotta föl.

– Gyere! – csalogatta Mojse. – Hátha kikotlasz egypár kisvarjút?

– De aztán nehogy még a nadrágomat is kicsipkedjék – nevetett a fiú, és rongyos ingét mutogatta.

Amint Mojse a fedélzetre huppant, egy öreg szakállas tengerész hunyorgatott rá. S merthogy Mojse nem vette észre a jeladást, odasziszegte:

– Jöjj egy kicsit közelebb!... Te, mamlasz! Ne ilyen feltűnően! Gömbölyítsd felém a kötelet... vagy, bánom is én, terelj erre akár egy egész birkanyájat, de ne járj olyan begyesen, mint király a bilire!...

Mojse az öreg tengerészhez sompolygott, aki föl sem nézett, s elkezdte mormolni:

– Szóval ti mindnyájan azt hiszitek, hogy szemináriumba vagy matróziskolába mentek, vagy pedig kereskedők lesztek, ugye? Esztelen népség! Ostoba fajankók! Szamár kölykök! Dernier, akit mi úgy hívunk, hogy Emberevő, mind egytől egyig elad titeket az ültetvényeseknek... Hej, ha arra gondolok, hogy az én fiamat is így behálózhatja valamilyen gonosztevő!

– Föllázadunk! – súgta Mojse fojtott hangon.

– Ó, te szamarak szamara, te buta fatuskó, te hatökör, te szerencsétlen öszvér! Huszonötöt akarsz kapni a fenekedre korbáccsal? – háborgott az öreg, aztán hirtelen elhallgatott, Mojséhoz fordult, könnyedén belerúgott, s ráförmedt:

– Mit lábatlankodsz itt? Hol a helyed?

– Jól van, Szakállas, nagyon helyes! Tanítsd rendre ezeket a taknyosokat!... Jelentkezz nálam, kapsz egy kupica pálinkát!

– Hálásan köszönöm, tengerek ura! – hajlongott a Szakállasnak nevezett öreg matróz.

A kapitány vihogott.

– Persze, ha megfizeted!...

Mojse első dolga az volt, hogy Jean-Davidhoz rohant, s izgatottan, súgva újságolta:

– Sohasem kerülsz a szemináriumba!... De én sem a kikötő áruraktárába... Mindnyájunkat eladnak az ültetvényeseknek... Dernier kapitány nem ember, hanem cápa... Emberevő!... Így hívják egymás közt a régi matrózok.

– Eladnak minket? Nem hiszem. Holnap megkérdezem tőle.

– Megbolondultál? Elvesztetted az eszedet?... Megkorbácsoltat.

– Nem félek. Végtére ő is keresztény, s ok nélkül senkit sem büntethet meg. De eladnia sem szabad minket. Megszegné a tízparancsolatot, amely világosan megmondja: Hamis tanúságot ne szólj felebarátod ellen!... Se házát, se mezejét, se másféle jószágát ne kívánd!...

Mojse a mutatóujjával a homlokát bökdöste: ilyen éretlen kölyköt ő még nem látott, mint a barátja. Aztán szó nélkül elment.

Délelőtt Mojse ült a varjúfészekben. Látta, hogyan jön ki a kapitány a parancsnoki fülkéből, miként áll eléje Jean-David, aki szántszándékkal jó hangosan beszélt, hadd hallják mások is:

– Kapitány úr!... Tudomásunkra jutott, hogy nem visz minket sem szemináriumba, sem egyéb iskolába, hanem állítólag el akar adni mindnyájunkat. Mégpedig az ültetvényeseknek. Ugye, hogy ez valótlanság? Ugye, hogy az olyan jó keresztény, mint ön, nem szegheti meg az Isten tízparancsolatát?

Dernier kapitány keze az első pillanatban a korbács után kapott, amely a deréköve mögött, a tőrétől balra függött. De aztán elmosolyodott, s barátságosan megveregette a fiú vállát:

– Ó, hát te elhitted ezt a hazugságot, amelyet magam eszeltem ki, mert meg akartam tudni, hogy ki az közületek, aki megretten, ha netán nehézségekkel kell megbirkóznia... Nos, ez igazán kitűnő, remek! – derült jókedvre a kapitány, és csak úgy dűlt a nevetéstől.

– Mojse, hallod? – kiáltotta Jean-David az árbockosárban kuporgó barátnak, s diadalmas mosoly tükröződött az arcán.

– Te terjeszted az ilyen híreket? – hahotázott a kapitány, s Mojséra mutatott. – Nem szégyelled magad? Felnőtt legény létedre elhiszed az ilyen gyerekes szamárságokat. Hahaha!... Hadd hallom, ki ugrasztott be?

Mojse megkönnyebbülten föllélegzett, s a legnagyobb jóhiszeműséggel a nagy szakállú matrózra mutatott:

– Az ott, az az öreg, ő szereti az ilyen tréfákat.

Az Emberevő szétterpesztette a lábát, a jókedv az arcára fagyott, s irgalmat nem ismerő, könyörtelen hangján elbődült:

– Hát így vagyunk!... Gyere csak ide, te vén lókötő!... Gyere csak, te tréfamester!

Az öreg tengerész kelletlenül föltápászkodott, s a kapitányhoz oldalgott.

– Ígértem neked egy kupica pálinkát, ugye? Itt van, nesze! – gúnyolódott a kapitány, s a matróz orra előtt egy kis ónkancsót villogtatott.

A nagyszakállú előbb bizalmatlanul a kapitányra sandított, majd lassan kinyújtotta a kezét. De abban a pillanatban, amikor már-már megfogta a kancsót, az Emberevő gyors lendülettel az öreg szeme közé zúdította a pálinkát. A szerencsétlen matróz följajdult, és eltakarta az arcát. A következő percben a kapitány megsuhogtatta a korbácsát, s ütötte-verte a vén tengerészt, ahol érte.

– Majd elveszem én a kedvedet az ostoba tréfáktól!... Nincs jobb dolgod, mint hogy az ifjúságot mételyezed?... Fogod-e még őket ellenem uszítani?

Amikor végre abbahagyta a kegyetlen ütlegelést, megparancsolta, hogy a fiúknak egy-egy pohárka pálinkát adjanak, s egész nap együtt szórakozott és énekelt velük.

Az ezt követő napok kemény munkában és boldog várakozásban teltek el. A fiúk felsőbb rendeletre naponta kétszer közösen imádkoztak, és tele torokkal fújták az egyházi énekeket. A kapitány feltűnően sokat foglalkozott mindegyikükkel, s rózsás színekkel festegette előttük az Újvilágban rájuk váró jövendőt.

Aztán elkövetkezett a nagy esemény napja: áthaladtak a Ráktérítőn. Dernier kapitány kívánságára megtartották a „tengerészkeresztelő” ünnepséget. Maga a kapitány vállalta a tengerek istenének, Neptunusnak a szerepét, és vastag, sós tengervízben áztatott kötéllel sorra „keresztelte” a fiúkat. Amint ezen túlestek, mindegyiket a vitorlarúd kötelére erősítették, s háromszor megmártották a hullámokban. Aki nem tudott úszni, tüsszögött, óbégatott, és utána még nagyon sokáig borzalommal emlegette a tengerek istenének tiszteletére rendezett istentelen szertartást.

 

– Föld! – kiáltotta Mojse hajózásuk harmincnyolcadik napjának alkony után.

Mindnyájan a hajó korlátjához tódultak, s megilletődötten nézték a távolban kirajzolódó újvilági partokat.

Másnap elhaladtak Oruba és Monges part menti szigetek mellett, s este a Venezuelai-öbölben vetettek horgonyt. Reggel két kis sziget, Isla de la Vigia és Isla de las Palomas érintésével folytatták útjukat, majd ebéd előtt Maracaibóba érkeztek. Jean-David vidáman hunyorgatott Mojséra, aki válaszul jókedvű fintorokat vágott. Valamennyien megkönnyebbült lélekkel, boldogan sóhajtottak föl.

Nemsokára partra szálltak, s kíváncsian vizsgálgatták az egybesereglett várakozókat. Csupa spanyol öltözet, mindenütt spanyol beszéd. De hol vannak a szemináriumi papok? No meg a kereskedők?

– Kapitány úr, kérem! – bátorodott neki Jean-David. – Hol a szeminárium?

– Mindjárt meglátod...

A fiúk körülállták a kapitányt.

– Miért nincsenek itt a kereskedők?

– Mi lesz az ígért fizetséggel?

– Mikor kapunk enni?

– Az új ruhát mikor osztják ki?

– Elég legyen! – ordította az Emberevő. – Azt hiszitek, hogy a paradicsomba kerültetek? A paradicsomban sem adnak ingyen semmit. Ti pedig az adósaim vagytok! Mindegyikőtök a következőkkel tartozik nekem: tíz piaszterrel az útért, öttel az élelmezésért, néggyel a jó bánásmódért, hárommal a vallásos nevelésért, tízzel a tengerészeti oktatásért, tízzel a közvetítésért, ami kereken ötven piasztert tesz ki. Van valakinél ennyi pénz?

A fiúk kővé meredten hallgattak.

– Ha nincs, az adósságot le kell dolgoznotok! Az ügyesebbeknek erre három esztendő is elég, a lomháknak, lustáknak és okoskodóknak hét év is kevés.

Az Emberevő ezzel hátat fordított a fiúknak, s üdvözölte a kikötőben várakozó ültetvényeseket és kalmárokat.

– Buenos días, señores!... Átvehetik a portékájukat!...

Az elámult fiúk jóformán még körül sem nézhettek, s az Emberevő már szét is osztotta őket:

– Ezek hárman kitanult kovácsok és kádárok, kitűnően hasznukat veheti Señor Alvarez. Ez a kettő pedig – mutatott Jean-Davidra és Mojséra – írni-olvasni is tud; rendelkezzék velük, Señor Valdivia! Adjon még tíz piasztert, s ráadásul ezt a négert is megkaphatja... Mozdulj már, te dög!... – mordult a kapitány a négerre. – Sok szerencsét, fiatalurak! – hajolt meg gúnyosan Jean-David és Mojse előtt, s mélyen meglengette széles kalapját.

Amikor fölegyenesedett, hirtelen szembefordult Jean-Daviddal.

– Te pedig ne feledd, hogy mire tanít minket Krisztus Urunk! – mondta nyájasan. – Ha valaki megüti az egyik orcádat, tartsd oda neki a másikat is! – S ezzel úgy arcul ütötte a fiút, hogy annak még a szeme is szikrázott.

– Gazfickó! – rontott Mojse a kapitányra. Hanem az éppen csak a lábát nyújtotta előbbre, s Mojse elvágódott a kopott, mocskos kövezeten. Jean-David nagy üggyel-bajjal fölsegítette. Valami vigasztalót szeretett volna mondani a barátjának, de Señor Valdivia máris lökdöste őket a szekérre.

– Hispaniola... Ha sikerül megszöknötök, gyertek Hispaniolába! – súgta oda nekik a Szakállas. – Ne féljetek tőlem, én nem haragszom rátok azért, ami a hajón történt... Régóta ismerem én az Emberevőt!...

– Legalább együtt maradunk – örültek a fiúk, s riadt tekintettel nézték a várost a döcögő szekér tetejéről.

– Tehát ez az a Maracaibo!... Mondhatom, szépen fogadott bennünket! – dünnyögte Mojse az orra alatt.

Jean-Davidot egészen más dolgok gyötörték. Rágta a körmét, s a torkát forró, keserű gombóc fojtogatta.

– Azt gondolod, hogy a mi... a mi káplánunk... – s Jean-David sokáig habozott, mielőtt először életében nem azt mondta: káplán úr! – tudott mindenről?

– Ugyan, ne okoskodj már! – fortyant föl Mojse. – Tudnia kellett, hogy itt, az Újvilágban nincs semmiféle francia iskola, hogy Maracaibóban csak spanyolok laknak, s hogy voltaképpen ő az, aki elad mindet. Igenis, a te káplánod aljas emberkereskedő, hiszen jól emlékszem, hogy Dernier kapitány öt aranytallért és harminc ezüstpénzt adott neki.

Harminc ezüst! Júdáspénz! Ennyit kapott Iskarióti Júdás, mert elárulta Krisztust – emlékezett Jean-David a bibliai történetre. A keserű gombóc nagyobbra nőtt a torkában és még jobban fojtogatta, úgyhogy már szólni is képtelen volt.

Minden baj betetőzéseként még külön is választották őket. Valdivia negyven aranytallérért eladta Mojsét a szomszédjának, egy kereskedőnek.

– Tény, hogy nem csinált rossz üzletet; szépen keresett rajtam ez az útonálló! – súgta Mojse a barátjának.

Jean-David Senor Valdivia szolgálatában maradt, s búcsúzott.

– Ezt vedd magadhoz! – dugta oda neki Mojse a térképet, mialatt összeölelkeztek.

De Señor Valdivia sasszeme mindent látott:

– Add csak ide! Semmi titkolózás! Az engedetlenségért korbács jár!... Sandro, gyere csak közelebb!

A ház mögül egy alacsony köpcös, görbe lábú férfi sompolygott elő. Kifejezéstelen arcán egyetlen vonás sem rándult, de szemében gonosz fény lobbant. Szó nélkül kézen fogta Jean-Davidot, és egy pálmafához kötözte.

– Nem ütni!... Nem ütni!... – könyörgött Mgu, a néger.

– Hát hogy ne nagyon sajnáld – vigyorgott Señor Valdivia –, te is megkapod a magadét!

Amíg Sandro merev, bárgyú ábrázattal Jean-Davidot és a négert vesszőzte, a nagy hatalmú ültetvényes elégette a térképet, majd a hamura mutatott:

– Ennyi marad belőled, ha szökni próbálsz!

 

Az esztendő olyan gyorsan lepergett, mint máskor egy hónap.

Talán azért, mert Maracaibóban örök tavasz volt. De talán még inkább azért, mert Jean-Davidnak, illetve François-nak vagy Franciscónak – ahogyan don Valdivia „átkeresztelte” – még gondolkozni sem volt ideje. Ha nem a húsok besózásával bajlódtak, akkor a kókuszpálma gyümölcsét szüretelték. Ha nem az állatbőrök szárításával és kidolgozásával bíbelődtek, akkor a kakaóbabot őrölték, vagy a kávét osztályozták. Esténként pedig az a feladat várt Franciscóra, hogy rendben tartsa Valdivia számlakönyveit. Vasárnap és ünnepeken vallásos könyvekből olvasott föl az ültetvényes családjának. De ez a kötelesség csupán akkor hárult rá, amikor már tudott spanyolul. Bár elég gyorsan tanult, mégis majdnem egy évig tartott, amíg tökéletesen elsajátította a spanyolt.

Francia szót nem hallott, szüleiről semmit sem tudott, önmagával nem törődött.

De hogy is törődhetett volna! Akadt egyéb gondja épp elég. Mindenekelőtt arra kellett gondolnia, hogy miképpen és milyen ügyes mozdulattal veheti a vállára a gyapottal megtömött zsákot, hogyan kell befogni a lovakat, miképpen rakhat minél nagyobb terhet az öszvér hátára, s meddig szabad a cukornádat sajtolnia, hogy a leve tiszta és illatos maradjon. Értenie kellett a tárolt rum kezeléséhez, a virágültetéshez, a háztetők karbantartásához és még ezer más teendőhöz. Amióta Valdivia szolgálatában állt, egyszer sem járt Maracaibóban, egyszer sem látta Mojsét, a barátját. Señor Valdivia még éberebben őrizte rabszolgáit, mint annak idején az Emberevő.

Az Emberevő!... Francois lassanként el is felejtette. Ám minden emléke újraéledt, amikor a kapitány váratlanul megjelent Valdivia haciendájában. François úgy tett, mintha nem látná. De a kapitány sem hederített rá. Az ünnepi ebéd után azonban mégiscsak elárulta, hogy tudja, kivel találkozott. Távozáskor ugyanis csak úgy hanyagul odavetette:

– Egy hét múlva visszamegyek Európába... La Rochelle-ban is megállok...

François szíve nagyot dobbant: La Rochelle! Onnan már Les Sables-d'Olonne sincs messze, a kapitány hozzájuk is benézhetne, vagy legalább egy levelet továbbíthatna oda.

– Kapitány úr! – szólította meg az Emberevőt. – Nem vinné el a levelemet a... a szüleim számára?

– A keresztény semmit sem tagadhat meg a kereszténytől... Ha Señor Valdivia megengedi, szívesen megteszem.

– Nemcsak a levelet viheti el, hanem azt a pénzt is, amit Francisco egy év alatt nálam keresett – bólogatott jóságosán a házigazda. – Itt van tíz piaszter, tessék!

François meghatottan ugrott az ültetvényeshez, és a kezét csókolgatta. Túláradó boldogsággal rohant a szobájába, s nekifogott az írásnak. Nyoma sem volt a levélben a keserűségnek, a panasznak; elég jól érzi magát, leszolgálja a három esztendőt, aztán hazamegy, vissza Franciaországba!

Amikor az Emberevő indulni készült, Senor Valdivia is csatlakozott hozzá. François sokáig integetett a kocsi után, amíg csak el nem tűnt a porfelhőben.

– A levéllel tehát rendben volnánk – mondotta Senor Valdivia, miután elolvasta Francois levelét és apró darabkákra tépve a szelek szárnyára bízta. – Most még a pénz lenne hátra, nehogy valamilyen félreértés... Ugyebár?...

– Ah, Señor Valdivia, ön valóban nagyon nehéz ügyfél; semmiről sem feledkezik meg – csóválta a fejét Dernier kapitány műfelháborodással, és átadta az öt piasztert.

– De aztán ön se felejtsen el attól a derék káplántól...

– Ó, már plébános!...

– Mindegy, egyik kutya, másik eb!... Egyszóval ne felejtsen el tőle valamilyen megható levélkét hozni Francisco részére. Nem szívesen kedvetleníteném el ezt a suhancot. Ügyes, ég a munka a keze alatt, és jófejű.

 

Kerek egy esztendeig várta Francisco, hogy hírt halljon a szüleiről, hogy legalább néhány sort kapjon tőlük. Egymás után múltak a hónapok, és sehol semmi. Hovatovább már nem is reménykedett. Lehet, hogy Dernier kapitány bárkája zátonyra futott. Talán a szüleivel történt valami. De az sem lehetetlen, hogy Dernier kapitány mégiscsak az Emberevő...

François tehát tovább vesződött a lovakkal, a szerszámokkal, a gyapottal, a számlákkal, a trágyával, a hitbuzgalmi olvasmányokkal, aztán megint a lovakkal, szerszámokkal... S így ment ez körbe-körbe, szakadatlanul.

Dernier kapitány – szokása szerint – megint csak váratlanul toppant be. De amire François fölbontotta a káplán kezével írt levelet, már el is tűnt. Senor Valdivia két pálmafa közt kifeszített függőágyban hintázott, és kurta szárú pipájából békésen pöfékelt.

François kipirultan olvas:

„Kedves Fiúnk, Jean-David! Azt írod, hogy jól érzed magadat, amiért hála legyen az Istennek. Örömmel értesültünk arról is, hogy jól munkálkodsz az Úr szőlőskertjében...”

Az Úr szőlőskertjében? Igen, de melyik úréban? Utóvégre ő nem az Űristent, hanem Valdivia urat szolgálja! François szeme előtt elsötétült a világ. Nem elég, hogy rútul becsapták, de még a szüleit is álnokul félrevezetik. Átkozott Emberevő, átkozott káplán!

Tovább olvassa a levelet:

„Írod, hogy pénzre van szükséged, mert ruhát akarsz vásárolni...”

Aljas bitangok! Ilyesmit ő nem írt, sőt ő küldött pénzt nekik. Hova lett a pénz?

„Mellékelten ezt a tallért küldjük, fogadd szeretettel...”

Hol van? Ó, szegény szüleim!... Átkozott Emberevő, átkozott Valdivia!

– Te elvetemült szélhámos! – tört ki François-ból az elkeseredés, s gyűlölködő pillantásokkal mérte végig az ültetvényest. – Te istentelen gonosztevő! Te rabszolgatartó!

Señor Valdivia jobbjában megvillant a pisztoly. François ütésre emelt ökle lehanyatlott, lába megtorpant. Jól emlékezett arra a jelenetre, amikor Valdivia hidegvérrel agyonlőtt egy négert, mert nem akarta magára hagyni beteg feleségét, s megtagadta a munkát.

– Örülök, hogy észre tértél! – sziszegte a szavakat Señor Valdivia a pipája mellől.

Néhány percig nyugodtan himbálózott a függőágyban, majd hozzátette:

– Hja, igaz!... Majdnem elfelejtettem... Mondani akarok neked valamit! Az egész partvidéken az a szokás, hogy mindenkinek, aki kézre kerít és megöl egy lázadó négert, egyforma jutalmat adnak: négyszázötvenöt font dohányt. Ha fehér a lázadó, a jutalom háromszoros. Én meg úgyis sokat dohányzom... Nos, és még valamit... Mojse barátod, az a körmönfont zsidó, ezelőtt egy héttel megszökött a gazdájától, s tegnap a tó mellett, egy bokor alján megtalálták a maradványait.

François-nak elállt a lélegzete.

– A krokodilok fogyasztották el, de csak előételnek. Utána még valamilyen tömzsi négert is megzabáltak. Nem csodálkozom, hiszen a barátod igazán nagyon sovány és nyeszlett volt.

 

François megértette, hogy ha szabadulni akar ebből a pokolból, okosan kell viselkednie. Épp ezért nem feleselt, nem zúgolódott, és még többet dolgozott, mint eddig. Señor Valdivia sokszor még ki sem mondta, hogy mit óhajt, s a szolgálatkész Francisco máris teljesítette a kívánságát. Hispaniola lett az egyetlen reménysége. Emlékezett arra, hogy Señor Valdivia a kormányzóval folytatott egyik régebbi beszélgetése során megjegyezte: „Igen, mostanában sok ember menekül át Hispaniolába, s fölcsap...” Hogy is mondta?... így valahogy: „bukaniernak”. Kik azok a bukanierok?... A kormányzó akkor maga is fölháborodott ezen, és kijelentette: „Azok az izgága emberek egyre arcátlanabbul kérkednek úgynevezett szabadságukkal, s ezt nem tűrhetjük sokáig!”

Egyszóval François nagyon igyekezett, s nap-nap mellett holtfáradtan tért pihenőre. Señor Valdivia elégedetten figyelte ezt a nagy buzgalmat. A fiú, úgy látszik, belenyugodott a sorsába, lehiggadt, a régi otthonára talán már nem is gondol, tehát biztosan számíthat hűségére, legodaadóbb szolgálatára. Majd keres neki valamilyen lányt, megházasítja, s aztán végképp nem kell attól félnie, hogy a fiú meglép. Igen, ez az!... A fiú maholnap betölti a tizenhetedik életévét, nincs semmi akadálya, hogy mielőbb megnősüljön. Hiszen már most is meresztgeti a szemét, ha Señor Valdivia lányai hazalátogatnak Maracaibóból. Spanyol nőt? Ennek a szolgának? Még mit nem. Megfelel az indián nő vagy valamilyen keverék is. Hispaniolában bő a választék. Ha legközelebb árut szállít oda, magával viszi a fiút.

Señor Valdivia vagyona szemlátomást gyarapodott. Évről évre terjeszkedtek az ültetvények, új csűrök és raktárak épültek. Legújabban már saját hajója is van, amelyet Andalusiának nevezett el. Megrakja állatbőrökkel, faggyúval, füstölt hússal, dohánnyal, s egész Hispanioláig elhajózik, ahol becseréli az árut kakaóra, vagy pedig készpénzt, aranyat kap érte.

– Francisco! – szólt az egyik este Señor Valdivia ünnepélyesen. – Készülj föl, holnapután Hispaniolába vitorlázunk! Becsülettel dolgoztál, megérdemled... Ott majd valamilyen lányt, menyasszonyt veszek neked, bármennyibe kerüljön is.

François föl szeretett volna kiáltani örömében, no de még jókor észbe kapott.

– Ahogy parancsolja, Señor Valdivia! – hajolt meg engedelmes szolgához illő alázattal.

Santo Domingo kikötője csak úgy nyüzsgött a rengeteg embertől. Az Andalusia lehorgonyzott, mégpedig hosszabb időre, mert Señor Valdivia úgy tervezte, hogy legalább egy hétig a szigeten marad.

– Ráérünk! – jelentette ki hanyagul. – Előbb jól körül kell néznem.

François vadonatúj ünneplő ruhájában, tele várakozással lépdelt ura és parancsolója után. Valamelyest hátrább Mgu, a néger követte őket. Az volt a feladata, hogy éber szemmel figyelje a talán mégsem egészen megbízható François minden mozdulatát. A rabszolga őrizte a rabszolgát.

Este az ültetvényes François-val együtt betért a főtéri kocsmába. Leültek ketten a négy személyre terített asztalhoz, Mgunak az ajtóban kellett maradnia. Señor Valdivia önelégülten mosolygott. De aztán egészen fölélénkült, amikor egy öreg, púpos, kupecforma ember lépett a helyiségbe, aki egy fiatalka, tizenöt évesnek is alig látszó lánykát vezetett kézen fogva. A lány bizonyára mesztic volt. Erről tanúskodott hajának szőkesége és arcának indián keveredésre valló barnasága.

A jövevények asztalhoz ültek. François lopva nézegette az ismeretlen lányt. Szépnek találta. Lassanként beszédbe elegyedett vele, hadd higgye Señor Valdivia, hogy minden úgy megy, ahogy kiagyalta. A lányka irult-pirult zavarában; halkan és csak egy-két szóval válaszolgatott. De kis idő múlva már mosolygott is, sőt néha-néha egész kedvesen nézett a fiúra.

– Señor Valdivia! Ihatok egy pohár bort az ön egészségére? – fordult gazdájához François, és arra törekedett, hogy hangjából hála és ragaszkodó hűség csendüljön ki.

– Ihatsz! – adta meg az engedélyt kegyesen az ültetvényes. – De előbb figyeld meg, hogyan iszik egy igazi spanyol grand! – hangoskodott gőgösen, s magába döntött egy fél kancsónyi bort. – Így ni!... Töltsd tele a kancsómat, s igyál te is!

Señor Valdiviának hamarosan nótázó kedve kerekedett, amikor pedig megunta az éneklést, a remegő lánykát kezdte tapogatni.

– No látod, te mamlasz; ilyen szép feleséget szereztem neked! – vigyorgott François-ra. – Ne félj, én magam vezetem be a házasság rejtelmeibe... Nem lesz tapasztalatlan és buta... Hahaha!... Tölts!... Igyunk!

Egy órával később az ültetvényes feje meg-megbicsaklott, s nemsokára már hortyogott is.

– Maradj az úr mellett! – mondta François a négernek. – Mi elmegyünk, kocsit hozunk, hiszen a saját lábán képtelen a hajóra menni.

Mielőtt Mgu válaszolhatott volna, François kézen fogta a lányt, s kisietett vele a sötétbe.

– Hé, hova rohantok? – kiáltott utánuk a kocsmáros.

François ügyet sem vetett rá, összeszorította a fogát, holott kurjantani, énekelni, tombolni szeretett volna.

 

Ifjú szerelem

 

François egész éjszaka küszködött az útjukba kerülő buja növényzettel, cserjékkel és bokrokkal. A kocsma néptelen udvarán egy gazdátlan machetét talált, s most ezzel szabadította meg az utat az indáktól és az arcába csapódó ágaktól. A lány szívósan követte, de reggeltájt már csak csetlett-botlott.

– Pihenjünk!... Nem bírom tovább... – sóhajtotta ziháló tüdővel. Egy halom mögül vadkutyák ugatása hallatszott.

– Nem maradhatunk itt, megtalálnának! – válaszolta François elkomorult arccal. Az lenne a leghelyesebb, ha sorsára hagyná a lányt. Egyedül könnyebben menekülhet. De amikor a lányka fekete szemébe nézett, elszégyellte magát, karjára kapta társnőjét, és mentek tovább.

– Tegyél le! – kérte a lány néhány pillanattal később. – Már nem vagyok fáradt.

Egész nap mentek. Legföljebb néha pihentek meg, hogy banánnal, mandioka gyökerével csillapítsák éhségüket és forrásvízzel oltsák szomjukat. Ha a lány már nagyon kimerültnek látszott, François ölbe kapta, s így vitte egy darabig. Addig folytatták fáradságos útjukat, amíg csak teljesen be nem sötétedett. A galambok, papagájok, flamingók, lángmadarak elcsöndesedtek. Az éjszakában nagy fénybogarak villantak meg.

François egy öreg pálma alatt fekvőhelyet készített. Két nagy kőtömb közé faleveleket és füvet hordott, az alkalmi derékaljra ráterítette az ingét, s odaszólt a lánynak:

– Pihenj le! Majd betakarlak.

A lányka engedelmesen lefeküdt. François vadonatúj kabátja volt a takarója.

– Jó éjszakát!

– Jó éjszakát... Francisco!...

Ilyen kedvesen még soha senki sem szólt hozzá.

François leült, s a pálmafa törzsének támasztotta a hátát. Keble dagadozott a boldogságtól. Végre szabadság! Végre megszabadult attól a pokoltól! Fölnézett a csillagokra. Mi vár rá? Miért törődik ezzel a lánnyal? Voltaképpen miért is hozta magával? Tehernek? Hogy ő megnősüljön? Erre még csak gondolnia sem szabad. Hiszen még fiatal, és sokat, nagyon sokat akar elérni ebben az életben. De mit? Hazamenjen Franciaországba? Hogyan? Csapjon föl matróznak? Vagy pedig maradjon itt, és valamelyik kikötőben vállaljon munkát? De hátha Valdivia rábukkan! S mi történjék a lánnyal?

Feléje fordult. A leány nyitott szemmel bámulta az eget.

– Miért nem alszol?

– Félek.

– Mitől?

– A sötétségtől meg az éjszakától... A kísértetektől. Sohasem voltam még a dzsungelben... így, egyedül.

– Nem vagy egyedül.

– Hát akkor gyere mellém... Éveken át a bátyámmal aludtam egy ágyban.

François határozatlanul, tétován megmozdult, s nyelt egy nagyot. Aztán lassan fölkelt. Ismeretlen érzés hullámzott át rajta.

– Meghűlnél... Reggelre hideg szokott lenni... – súgta a lány remegő hangon, miközben betakargatta a fiút.

– Fázol? – kérdezte François, s az ő hangja is remegett.

– Magam sem tudom... Olyan különösen érzem magam...

– Én is... – vallotta be François. De aztán röstellte ezt az őszinteséget, s haragudott saját magára. Határozottabbnak kell lennie, hisz mégiscsak ő a férfi. Nem szabad a lányt kényeztetnie, babusgatnia.

– Aludj már, és hagyj békén! – szólt ridegen.

A lány odébb húzódott, és elpityeredett.

– Mi a bajod már megint? Miért nyafogsz?

– Mindenki rossz hozzám. Az apámtól csak verést kaptam, az anyám eladott annak a púposnak, az meg éheztetett... Most pedig te is...

– S kid vagyok én neked? S te kim vagy nekem? Nem mondanád meg?...

– Hiszen éppen azért sírok, mert senkije sem vagyok senkinek...

– Hagyd már abba, és ne bőgj! – szólalt meg pillanatnyi csend után François, s a lány felé fordult. Zavartan, félszegen törülgetni kezdte tenyerével a lány arcáról a könnyeket. Közben ujjaival a hajához ért. Milyen puha a haja! És milyen forró az arca!

– Nincs lázad?

Még hogy ő kérdez ilyet, pedig őt is ugyanaz a tűz hevíti. Tenyere a lány ajkát érintette. A lány elkapta a fiú kezét és csókolgatta. François megremegett. Torka összeszorult, feje zúgott, s ujjai közt a lány könnyáztatta arca tüzelt.

– Ne sírj!... – vigasztalja. – Ne sírj!... – mondogatja François, és forró fejét a lány arcához szorítja. Ez bűn, François! – hallja a káplán hangját. – Mindig óvtalak ettől!...

A káplán mer bűnről beszélni? Még hogy ő?... Az igaz – ismeri be önmaga előtt François –, hogy a bűnös hajlamokat le kell küzdenünk. Erősnek kell lennünk, ha megkísért az ördög... De a káplán az ördög, igenis, az ördög!... François érzi a száján a lány könnytől sós ajkát, nyakát gyöngéd karok ölelik át, egy suttogó hang szólítja:

– Francisco!... Francisco!...

 

Reggel szótlanul ébredtek, és kerülték egymás tekintetét. Aztán a lány kézen fogta a fiút, s indultak tovább. Déltájt egy terebélyes koronájú pálma alatt álltak meg.

– Maradj itt, valamilyen gyümölcs után nézek! – szólt François, és eltűnt a fák között.

A lány nem akart tétlenül várakozni. Úgy gondolta, neki is segítenie illik, hiszen ez a fiú olyan jó hozzá. A cserjésbe ment, ahol mindenféle bogyók tarkállottak.

Hirtelen félj aj dúlt, és félreugrott.

– Mi történt? – kiáltotta François valahonnan egy pálmafa tetejéről.

– Kígyó....

– Megmart?

– Nem.

François elég sokára tért csak vissza egy nagy fürt banánnal. A lány megnyálazott ujjával a bal bokáját nyomogatta, amelyen alig látható kis seb piroslott.

– Talán csak nem kígyó? – kérdezte François ijedten.

– Nem is tudom... A farkára tapostam... De hiszen ez semmi!

– Mutasd!

François a sebesült láb fölé hajolt, s elkezdte szívni a sebet. Kiköpte a vért, s haragosan a lányra förmedt:

– Miért nem szóltál azonnal? Hátha mérges volt... Ha tűz lenne a közelben, kiégetném a sebet.

– Jaj, azt úgysem engedném! Hiszen az nagyon fáj... Gyere, menjünk tovább!

Útközben ettek. Mielőbb a szárazföld belsejébe akartak jutni. François jól megjegyezte magának, hogy hol bukkant föl reggel a nap. Úgy haladtak, hogy a keleti égbolt mindig jobbra legyen tőlük. Nem tévedhettek el.

A lány azonban kezdett lemaradozni.

– Mi az, nem bírod? A karomra veszlek.

– Ne!... Nem vagyok fáradt... csak a lábam...

François kétségbeesetten állt meg. A lány bokája megdagadt.

Nemsokára láz és gyötrő fájdalom is jelentkezett. François alkalmas pihenőhelyet keresett. Bebújt egy alacsony barlangba. A következő pillanatban rémülten hőkölt vissza. A barlangban csontvázak hevertek szerteszét. Bizonyara indiánok menekültek ide a fehérek elől, s inkább az önkéntes halált választották, semhogy rabszolga módjára éljenek.

François tehát a szabad ég alatt, a füvön vetett ágyat frissen tépett falevelekből.

– No most már lepihenhetsz!

A lány szomorúan mosolygott. Amikor François tegnap elkészítette a fekhelyet, egyikük sem tudta, milyen éjszaka vár reájuk. De most François már tudja: ez lesz szegény kis barátnőjének a halálos ágya.

A fiú kése segítségével tüzet csiholt, indával elkötötte a lány lábát a térde fölött, szívogatta a kígyómérget a parányi sebből.

– Jaj, ezt ne tedd – tiltakozott a leányka –, magadba szívod a mérget; legalább te maradj életben!

François a tenyerében forrásvizet hordott a betegnek, megnedvesített és kifacsart ingével a homlokát borogatta. Átkozta önmagát, hogy miért is hagyta a lányt egyedül.

Sötétedéskor a beteg önkívületbe esett, félrebeszélt:

– Francisco!... Rettenetesen dobálnak a hullámok!... Fogj meg!... Ne engedj!...

A fiú az ölébe vette. Milyen másképpen tüzelt most a leány teste, mint az elmúlt éjjel. Tegnap még lelkiismeret-furdalás nélkül sorsára hagyta volna, ma pedig az életét is föláldozná érte. Ma nem adná oda a világ minden kincséért sem.

– Nem szabad meghalnod!... Hallod?... Hisz még a nevedet sem tudom! Ne halj meg! – kiáltozta szinte félőrülten.

– Hajó!... Szörnyetegek!... Tűzkarikák!... Szeretsz?

– Szeretlek! – François torkát könnyek fojtogatták. – Jobban szeretlek, mint bárkit a világon! Az életemet adom érted, csak ne halj meg!

Azt képzelte, sőt szentül hitte, hogy kiáltozásával és fogadkozásával meghosszabbítja a lány életét. Egyszerre csak érezte, hogy az ölében tartott törékeny test hevesen megrándul, s a nyaka köré font karok lassan, erőtlenül lehanyatlanak. A hátán hideg borzongás futott végig. A leány szemét nézte. Az élettelen, megüvegesedett szemek üresen meredtek a semmibe. Óvatosan letette a halott lányt a kabátjára, arcát a szőke hajkoronába fúrta, rázta a zokogás. Értelmetlen szavakat suttogott...

 

– No elég volt már... – hangzott mögötte komoran. – Elég...