Moldova György

A végtelen vonal

A végtelen vonal

Legenda a golyóstollról

BÍRÓ LÁSZLÓ ÉS GOY ANDOR EMLÉKÉNEK

„A golyóstoll története kalandos história. Árad belőle a műszaki tehetség illata, a vakmerőség, az erőteljes kutatói ambíció, a kockázatokra is kész vállalkozói törekvés, de nem hiányzik lapjairól a nyerészkedési vágy, az intrika és a konkurensek egymás iránti irigysége sem. Találkozhatunk ebben a történetben sokmilliós hasznokkal, de kielégületlen becsvágyakkal és tönkrement egzisztenciákkal is. Komoly kereskedők és tehetséges tudósok éppúgy feltűnnek az események forgatagában, mint hazardőrök és primitív haszonlesők.”

Fachzeitung Papier–Baden-Baden

Előszó

A történetnek, melyet el szándékozunk mondani, mind a két főszereplője halott már. Bíró László 1985-ben hunyt el a Buenos Aires-i német kórházban, Goy Andor pedig 1991-ben Budapesten. Ők élőszóval már nem nyilvánulhatnak meg, szerencsére mindketten hagytak önéletírást maguk után. Bíró „Csendes forradalom” címen mondta magnetofonba az emlékeit, ezeket Hector Zimmermann argentin újságíró formálta sikeres könyvvé, Goytól pedig mindmáig kiadatlan, lassan már elmosódó szövegű memoárok maradtak, melyeknek az „Így igaz” címet szánta. Ezekben a személyes hangvételű vallomásokban gyakran észlelhetjük az önigazolás szándékát, a tárgyilagosság bizonyos hiányát. Bíró nyíltan bevallja, hogy „mindazok, akik elolvassák ezt a könyvet, sose feledkezzenek meg róla, hogy egy végzetesen elfogult írást tartanak a kezükben. Igazat mesélek, de valószínű, hogy az előadott tények és a megjelenített személyek nem éppen olyanok, mint ahogy én mutattam be őket.” Ami Goyt illeti, ő már matuzsálemi korban látott neki az írásnak. Impozáns szellemi ereje az évek múlásával természetesen hanyatlott, és ez a néha hibás adatokban mutatkozik meg. Főleg a dátumokban téved: csak példa gyanánt említjük meg, hogy egy 1942-es eseménnyel kapcsolatban Izrael államára hivatkozik, holott az csak 1948. május 14-én alakult meg. Egy nyilatkozatában összecserél két argentin elnököt: De Justot és Perónt – és még fel lehetne sorolni néhány hasonló botlást. Természetesen mégis ez a két írás szolgált számomra iránymutató „vörös fonal”-ként az események forgatagában.

Olyan eseményekről számolnak be, melyeket ők maguk éltek meg, és rajtuk kívül senki sem ismer – ezeket sokszor szó szerinti pontossággal tolmácsolom. Igyekeztem hű maradni mindig személyes hangvételükhöz, abbeli törekvésükhöz, hogy a különféle epizódokat kerek, párbeszédes jelenetekben elevenítsék meg. Az emlékiratokba foglalt anyagot számos más dokumentum felhasználásával egészítettem ki, felhajtottam a hozzáférhető újságcikkeket, törvényszéki jegyzőkönyveket, szerződéseket, a tárgyat érintő munkákat. Élő forrásként elbeszélgettem szabadalmi ügyvivőkkel, tudománytörténészekkel, magyar és argentin diplomatákkal, golyóstollgyártó szakemberekkel. A legtöbb segítséget természetesen hőseim közvetlen hozzátartozói nyújtották. Goy lányai: Gabriella és Krisztina apjuk régi házában fogadtak, Bíró Mariannt Buenos Airesben kerestem fel.

A történet így is folyamatos értelmezésre szorult. El kellett helyeznem a huszadik század magyar történelmének koordinátarendszerében, a cselekményen belül szembesítenem kellett az egymásnak sokszor ellentmondó állításokat – anélkül, hogy az ítélkező bíró szerepébe toltam volna fel magam.

Nem mondhattam le arról a célomról, hogy egy lehetőség szerint olvasmányos könyvet hozzak létre, a szöveg egészét feltételezéseim és fantáziám határozza meg. Ezért kérem az olvasót, hogy tekintse ezt a munkát egyszerre regénynek és dokumentumnak.

Ha egyik tekintetben sem éri el a kellő színvonalat, csak a nagy Lobacsevszkij egy mondására tudok hivatkozni:

„A lángelmékről szóló könyveknek az a legnagyobb hibájuk, hogy nem lángelmék írják őket…”

I. fejezet

Történetünkbe először a fiatalabb hős, az 1889-es születésű Bíró lép be. Mielőtt megjelenne, érdemes egy pillantást vetnünk indulásának szellemi forrásvidékére, a századelő magyar tudományos életére.

A budai Fő utca 68-as számú házánál, ahol a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége tartja székhelyét, két tábla feszül a bejárat melletti falsíkon. Az egyik a magyar Nobel-díjasokat sorolja fel, megadva kitüntetésük időpontját is.

 

„Lénárd Fülöp – 1905

Bárány Róbert – 1914

Zsigmondy Richárd – 1925

Szent-GyörgyiAlbert – 1938

Hevesy György – 1943

Békésy György – 1961

Wigner Jenő – 1963

Gábor Dénes – 1971

Polányi János – 1986

Oláh György – 1994

Harsányi János – 1994”

 

A másik táblán, mely a „Nagyjaink” megjelölést viseli, olyan további nevek találhatók, mint Neumann János, Szilárd Leó, Kármán Tódor és így tovább. Mindannyian a huszadik század első évtizedeiben fejtették ki, illetve alapozták meg tudományos működésüket.

A kései kívülálló számára hihetetlennek tűnik, hogy egy alig tízmillió főt számláló ország szinte egy időben ennyi lángészt tudott adni a világnak. Számos kísérlet történt ennek a rejtélynek a megfejtésére. Egyesek nacionalista alapállásból kiindulva a magyar nemzet eredendő kivételes adottságaiban, sőt génrendszerében keresték a magyarázatot. Balszerencséjükre ezt a felfogást más országok sovinisztái is sajátjukként hirdetik, és a világ nem hajlandó méltányolni egyikük elsőbbségét sem. Azt sem sikerült kellően megindokolniuk, hogy ez az örök érvényű nemzeti géniusz miért nem folyamatosan mutatkozik meg – dacolva a történelem változásaival. Igazat kell adnunk Nagy Ferencnek, a magyar Nobel-díjasok életrajzírójának, mikor úgy fogalmazott, hogy ez a tudománytörténeti szenzáció nem a biológiai hardware, hanem a kulturális-társadalmi software eredménye volt. Az érintettek egyike, Békésy György így ír feljegyzéseiben:

„Mindenki felteszi a kérdést: hogyan lehetséges, hogy egy olyan kis országban, mint Magyarország, olyan sok nemzetközileg elismert tudós van? Sok magyar válaszolta meg ezt a kérdést, én magam nem ismerem a pontos választ. Talán egyetlen dolog, amit elmondhatok, hogy életem Svájcban eltöltött részében minden annyira nyugodt és megállapodott volt, hogy ott nem volt szükség harcra az életben maradáshoz. Egészen különböző volt Magyarország, ahol az élet folyamatos harc gyakorlatilag mindenért, bár ez a harc mindig úgy alakult, hogy senkinek sem kellett megsemmisülnie benne. Túl lehetett élni, néha megnyerte, néha elveszítette az ember, de sohasem volt véglegesen és reménytelenül lezárva, legalábbis az én esetemben. Ilyen harcokra szükség van és Magyarország egész történelme folyamán kivette a részét belőlük. Az valószínűleg valamilyen generációk során kialakult tulajdonsága a magyaroknak, hogy ha meg kell halniuk, nem halnak meg olcsón, és sok esetben ez tartja őket életben…”

Békésy szép, de kissé általánosságban mozgó szavai után próbáljunk meg egy lépéssel közelebb kerülni a jelenség lényegéhez. A titok nyitja valószínűleg a századelő magyar elitoktatási rendszerének kivételesen magas színvonalában rejlik.

Norman Macrea, a The Economist főszerkesztője így mutatta be a korabeli viszonyokat:

„A század elején Budapest volt Európa leggyorsabban fejlődő metropolisa. Ez a város tudósok, művészek és leendő milliomosok olyan seregét produkálta, amely csak Itália reneszánsz városállamaihoz fogható. A történelem legeredményesebb iskolái kétségkívül a pesti gimnáziumok voltak…”

Az eliten belül is akadt egy csúcs, a magyar középiskolák közül is kiemelkedett a fasori Evangélikus Gimnázium, falai között tanult Szilárd Leó, aki később az atombomba megalkotói közé tartozott, Wigner Jenő, a Nobel-díjas fizikus, Neumann János, a számítógép atyja és sok más, világhírűvé lett tudós.

Nevével ellentétben az Evangélikus Gimnázium nem zárkózott felekezeti korlátok mögé, legnagyobb számban a gazdasági életben jelentős szerepet játszó vagyonos zsidóság küldte ide a gyerekeit. Példaként megemlítjük, hogy az 1915–16-os tanévben beiratkozott 665 tanuló közül 352 volt zsidó, 1917–18-ban pedig 669-ből 373.

Ezek a szülők nem kívánták fiaikat a vallási kötöttségekkel terhelt zsidó tanintézetekbe beadni, a Szentírás és a Talmud tanulmányozásánál előbbre helyezték a modern technikai tudományok elsajátítását – ezt tartották a jövő útjának. Fenn kívánták tartani bensőséges családi életük kereteit, s bár meg tudták volna fizetni az angliai vagy németországi képzést, vonakodtak attól, hogy külföldre engedjék gyerekeiket. Ezért jelentős anyagi áldozatokat vállaltak, hogy Budapesten is magas színvonalú oktatásban részesüljenek. A fasori gimnáziumban a tandíj összege meghaladta egy-egy alacsonyabb beosztású állami hivatalnok keresetét.

Ez a financiális alap lehetővé tette, hogy a gimnázium magához csábítsa a korszak legmagasabb színvonalán álló tanárokat. Számos akadémikusnak, így Rácz László matematikusnak vagy Mikola Sándor fizikusnak olyan fizetést kínáltak, hogy az egyetemi előadó helyett a középiskolai katedrát választották.

A „reál irányultság” – ahogy akkoriban mondták – természetesen érvényesült, a leérettségizettek ötven százaléka műszaki, húsz százaléka az orvosi pályát választotta, és csak minden huszadik ment bölcsésznek. Az iskola vezetése azonban felismerte, hogy a jövő tudósainak oktatása nem lehet teljes, ha csak a technikai-szakmai tárgyakra korlátozódik, tudniuk kell valamennyit a történelemből, a jogtudományból, a közgazdaságtanból is. Ezt a felfogást következetesen és sikeresen alkalmazták a tanításban, sokoldalú és széles látókörű embereket neveltek. Wigner Jenő, mikor átvette a Nobel-díjat, nem véletlenül először a fasori gimnáziumnak mondott köszönetet, személy szerint Rácz tanár úrnak.

Ez a tündöklő tehetségű fiatal gárda csak egy dologtól tartotta távol magát: a politikától. Bár a Tanácsköztársaság küzdelmeiben meghatározó szerepet játszottak a zsidó polgárság képviselői – elég Lukács György vagy Balázs Béla nevét említenünk –, ők visszahúzódtak, intellektuális méltóságukon alulinak találták, hogy részt vegyenek a forradalmi mozgalmakban.

A háború után uralomra kerülő jobboldali kormányzat azonban nem méltányolta politikától elzárkózó magatartásukat. Már 1920-ban megszületett az első numerus clausus, „zárt szám” törvény, mely szerint „a tudományegyetemekre, a Műegyetemre, a budapesti egyetemi közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiákra az 1920–21-es tanév kezdetétől csak olyan egyének iratkozhatnak be, kik nemzethűségi és erkölcsi tekintetben feltétlenül megbízhatók… arra is figyelemmel kell lenni, hogy az ország területén lakó egyes népfajokhoz tartozó ifjak arányszáma a hallgatók között lehetőség szerint elérje az illető népfaj vagy nemzetiség országos arányszámát.” Ez a rendelkezés a zsidó származású fiatalok nagy része előtt bezárta a hazai érvényesülés kapuját. Az egyetemeken elharapódzott a fasiszta bajtársi egyesületek terrorja, még az oktatótermekben is dühöngött a „Hirig Simon”, a testi bántalmazás. Aki tehette, elpályázott külföldre.

Az ifjú tudósok diplomájuk megszerzése után sem futhattak be képességeikhez illő karriert. A rendszer továbbra is diszkriminatív módon bánt velük. Neumann János sohasem lehetett a Magyar Tudományos Akadémia tagja, Szent-Györgyi Albert helyett a fajelméleti alapon álló nyilas Orsós Ferenc kapta meg az akadémiai nagydíjat. „Folytatódott a tehetségek üldözése 1918 után – jegyzi meg egy kortárs –, mire a magyar fizikusok beleszólhattak volna a fizikába, már mindannyian külföldön voltak…”

Ez a megállapítás nem csak a fizikusokra volt érvényes. Ennek a magyar tudománytörténelemben egyedülálló lángész társaságnak a tagjai, ha különböző időpontban is, de szinte valamennyien elhagyták nemcsak a szülőföldjüket, de az öreg kontinenst is. Amerikában összejött a „Big Six”, a „Nagy Hatos”: Neumann János, Teller Ede, Kármán Tódor, Szilárd Leó, Wigner Jenő és Gábor Dénes elindult a világhír, némelyek pedig a Nobel-díj felé. Gábor Dénes joggal jegyezhette meg egyik levelében: „De jót is tett velem Hitler, mikor kikergetett Európából…”

Ez a mondat kétségtelenül hatásos, de hallatán nem lehet nem gondolnunk arra, hogy ezek a tudósok a hazájukat vesztették el, az ország pedig pótolhatatlan szellemi értékeit.

Bíró László

II. fejezet

Távol áll tőlem az a tiszteletlenség, hogy a golyóstoll feltalálásának fontosságát egybevessem a korszakos jelentőségű számítógép vagy a holográfia megalkotásával. Hasonlóképpen Bíró Lászlót sem kívánom egy sorba állítani Neumann Jánossal vagy Gábor Dénessel.

Milyen is lehetett testi valójában? A fennmaradt fényképről egy alacsony, korán kopaszodó férfi tekint vissza ránk, homloka boltozatos, álla előreugrik, jobb kezében szemüveget tart. „Különleges kék szeme volt – írja róla későbbi veje, Francis Loring Sweet –, tekintete átható, de nem fürkésző, és mentes minden erőszaktól. Figyelmét a hallgatásra és a meghallgatásra összpontosította, a gondolkodásra és a gondolatok másokkal való megosztására. Volt belső tere és ideje, hogy megtalálja a lényeget.”

Az anyaggyűjtés során beszéltem néhány emberrel, aki személyesen ismerte őt, dinamikus, erős kisugárzású egyéniségként jellemezték. B. János, egykori brazíliai magyar nagykövet elmesélt egy epizódot a kapcsolatukból. B. hosszú ideje eredménytelenül próbálkozott elsajátítani az autóvezetés tudományát, már feladta a reményt, hogy valaha is sikerül. Egyszer közös útra indult Bíróval, és elmondta a gátlásait, Bíró azonnal átadta neki a volánt, és valóságos szuggesztiót gyakorolt rá, ennek hatására B. megtáltosodott, és önmagát felülmúlva kifogástalanul vezetett. Egy másik diplomatánk szerint Bíró volt az utolsó kétszáz év legnagyobb magyar lángesze: feltalálóként, festőként, gondolkodóként.

Ezek a vélekedések erős túlzásnak tűnnek – nem véletlenül eredtek diplomatáktól –, annyi viszont kétségtelen, hogy Bíró személyében alkotó szellemű, erős éntudatú, pestiesen szólva „zsenigyanús” egyéniséggel állunk szemben.

Bíró pesti zsidó kispolgári családból származott. Apja, Bíró Mátyás vizsgázott fogászként jól menő rendelőt tartott fenn a Lipótvárosban. Képességei túllépték szakmája szűken vett határait, kedvtelésből kiötölt néhány találmányt, például egy „gumiportás”-t, melynek segítségével bármelyik szobából ki lehetett nyitni a lakás bejárati ajtaját. Mintha a Sors előre kívánta volna vetni Bíró László legnagyobb vállalkozásának gondolatát, az idősebb Bíró egy újfajta tollal is kísérletezett: tinta helyett vízzel töltötte fel a tartályát, a folyadék egy hajszálcsövön áthaladva feloldott egy darab tintaceruzabelet. Az új eszköz azonban nem vált be, mert nem biztosított folyamatos és egyenletes írást.

A család első gyereke, György 1897-ben született. Bíró jellemzése szerint mintagyerek volt, szorgalmas, vizsgáira készülve könyvvel a kezében ezerszer is körülsétálta az ebédlőasztalt, de minden különösebb fantázia nélkül haladt életútján. Betöltötte szüleinek vágyát, apjánál egy fokkal magasabbra lépett a társadalmi ranglétrán, fogorvosi diplomát szerzett.

Hősünk két évvel később, 1899-ben látta meg a napvilágot. Kora gyerekkorától a család „enfant terrible”-jének számított, verekedett, csavargott, különféle trükkökkel el-ellógott az iskolai előadásokról. Tizennyolc éves korában behívták katonának, de a frontra már nem került ki, mert az osztrák–magyar hadigépezet időközben összeomlott. Bátyjával ellentétben Bíró László nem sokat törődött azzal, hogy módszeresen építgesse jövendő egzisztenciáját. Elvégzett néhány szemesztert az Orvostudományi Egyetemen, de az egész hivatásból csak a hipnózis érdekelte igazán:

„Én voltam az első Magyarországon, aki komolyan foglalkozott a gyakorlati hipnotizálással. Annyi pénzt kerestem vele, hogy elveszítettem minden érdeklődésemet az orvosi tanulmányok folytatása iránt” – magyarázza kimaradását az egyetemről.

Később is gyakran váltogatta foglalkozásait: „Voltam orvostanhallgató, autóversenyző, grafológus, biológiai kutató, biztosítási alkalmazott, de voltam szállítmányozó, festőművész, újságíró, könyvkiadó, szobrász és feltaláló is. Voltaképpen az a szakmám, hogy nincs szakterületem…” Hitetlen korunk nehezen fogadja el azt a feltételezést, hogy a huszadik században is élnek reneszánsz típusú egyetemes alkotók, ezért a hasonló kijelentéseket hallva önreklámra gyanakszik. Bíró szavait megvizsgálva is gyakran juthatunk effajta megállapításokra: az autóversenyzés egyetlen alkalomra vonatkozik, a biológiai kutatás pedig néhány béka felboncolására. Másrészt viszont kétségtelen, hogy festőként az igazán jelentős művészek közé tartozott. Nekem nem lehet célom Bíró egész életpályájának elemzése, a fölötte való ítélkezés pedig még kevésbé. A tömkelegből egyetlen szálat kívánok kiragadni: a feltalálói tevékenységet.

Az első találmányát 1928-ban jegyezték be, egy „vizes töltőtoll”-at, közelebbit nem tudunk róla, csak gyanítani lehet, hogy az egykori atyai ötlet alkalmazásáról van szó.

Bíró következő felfedezése 1930-ra datálódik. „Mesemosó” néven egy „tökéletes házi mosógépet konstruált, melynek energiaellátását úgy lehetett biztosítani, hogy rátették egy közönséges konyhai tűzhelyre. Önműködő készülék jelezte azt az időpontot, mikor a hófehér tiszta ruha már öblítésre kész állapotban van.” A prospektus azzal kecsegtette a vásárlókat, hogy a költségek a kézi mosásnak alig egytizedét teszik ki, a gép mégsem aratott különösebb sikert, hamarosan el is tűnt a kirakatokból.

Nem keltett különösebb feltűnést Bíró következő találmánya, az elektromágneses továbbító berendezés sem. – „A ma használatban levő csőpostaszerkezetek a ritka levegő szívó hatásának elve alapján készültek – szól a leírása –, elképzelésünk szerint viszont nincs semmi gyakorlati akadálya, hogy az evakuált csőrendszer helyett az elektromágnesesség segítségével szinte korlátlan gyorsasággal és biztonsággal működő, tetszés szerinti hosszúságú postaberendezéseket alkalmazzunk…”

A működéssel kapcsolatos részletek megfogalmazásában feltűnik, hogy az akkor éppen hírlapírással foglalkozó Bíró László milyen alaposan ismeri és gondolja végig a leggyakorlatibb technikai megoldásokat is. A szakértők szerint ez a találmány megelőzte korát, az elgondolás lényegét évtizedek múlva alkalmazta a japán vasúttársaság a vonatok továbbításánál. Bírónak nem hiányzott a megélhetéséhez a találmányokból származó jövedelem.

Törzshelyén, az Andrássy úti Japán kávéházban a tulajdonos, Kraszner Menyhért egyszer pályázatot írt ki vendégeinek, hogy melyikük tudja a legrövidebben megfogalmazni az önéletrajzát, a vetélkedést Bíró nyerte meg a következő pályaművel: „Hol volt, hol nem volt…” Akkor épp a „hol volt” szakaszban tartott, sokat keresett különféle vámügyleteken, számos cikke jelent meg a lapokban.

Barátaival gyakran töltötte idejét szórakozóhelyeken. Egy átmulatott éjszaka forgatagában Bíró egy tizenkét hengeres, vörös színű Bugatti versenyautót vásárolt egy ismert színésztől. Az ügylet megkötésekor némi pezsgőmámor hatása alatt azt is magára vállalta, hogy a kocsival elindul a két hét múlva esedékes svábhegyi versenyen. Komoly hendikepnek számított, hogy Bíró addig még sohasem ült volán mögött, és az alapfogalmakkal sem volt tisztában.

Bíró adott magára annyit, hogy nem futamodott meg, leckéket vett egy ismerős öreg sofőrtől. Nehezen sajátította el a szükséges fogásokat, gyakran próbált sebességet váltani a kuplung benyomása nélkül, ilyenkor persze diótöréshez hasonló recsegő hang hallatszott a tengelykapcsoló felől. Oktatója azzal torolta meg a botlását, hogy minden ilyen esetben rátiport tanítványa lábára, a sajgó testrész esténként borogatásra szorult. Bíró – állítása szerint – megnyerte a svábhegyi versenyt, de szöget ütött a fejében, hogy miért kell a vezetőt sebességváltásnál a tengelykapcsoló benyomására kényszeríteni. Hosszas töprengés után megszületett benne az automata sebességváltó gondolata.

Bíró felvázolta és megszerkesztette az elképzelt automatikát. Megmutatta egy Buday András nevű mérnöknek, az illetőnek megtetszett, ötvenszázalékos részesedés fejében hajlandónak mutatkozott finanszírozni a kísérletet. Több mint egy évig tartott, amíg sikerült megkonstruálni egy megfelelően működő mintadarabot – egy „Mérei” típusú oldalkocsis motorkerékpárhoz méretezték.

A társak megpróbálták értékesíteni a találmányt. Megmutatták a Ganz-gyár műszaki igazgatójának, neki tetszett a szerkezet. Bár ő maga nem kívánt foglalkozni vele, ajánlólevelet adott Bírónak a General Motors berlini fiókgyárához. Létre is jött a kapcsolat, a GM a németországi Avus autópályát jelölte ki az ellenőrző próbák színhelyéül. Bíró nem bízott az óriáscég jóindulatában, könyvében leírja, hogy igyekezett előre kivédeni minden lehetséges kifogást: „Felhívtam a Magyar Automobil Klubot, hogy plombálja le a sebességváltó karterjét. Így akartam igazolni, hogy ez az alkatrész az egész ezer kilométeres, sokszor magas hegyeket átszelő úton sem szorult semmiféle javításra. Ezek után felültem a háromszázötven köbcentis motorkerékpárra, és oldalkocsimban a kilencvenkilós szerelővel elindultam Berlin felé.”

Négy alkalommal is tartottak próbafutamot az Avus körpályán, a sebességváltó minden esetben kifogástalanul működött, a német mérnökök ennek ellenére szerették volna megvizsgálni az automata szerkezetet. Bíró nem teljesítette a kívánságukat, mivel a találmányra csak Budapesten váltotta ki a szabadalmat, attól tartott, hogy ellopják az ötletét. Arra hivatkozott, hogy erre nincs szükség, a leplombált váltót semmiképp sem manipulálhatta.

Az ügyet függőben hagyva tért vissza motorkerékpárjával Budapestre. Itthon kapta kézhez a General Motors szerződéstervezetét: a legyártott egységek eladási árának fél százalékát ajánlották fel neki, erre öt esztendőn keresztül havi kétszáz dollár előleget kínáltak – ennek fele Bírót illette meg, fele Budayt, a társát.

1932-ben a száz dollár értékben sokszorosan felülmúlta a jelenlegit, Magyarországon átváltva mintegy ötszáz pengőnek felelt meg. Összehasonlításul megemlíthetjük, hogy ebben az időben a mezőgazdaságban egy-két pengős napszámokat fizettek, és épp divatban volt az a sláger, hogy „havi kétszáz pengő fixszel az ember könnyen viccel”.

Bírót, aki közben megnősült, valósággal elkábította ez a gondtalan polgári megélhetést biztosító ajánlat. Így fordulhatott elő, hogy társával együtt sietve aláírta a megállapodást anélkül, hogy bemutatták volna a szöveget egy ügyvédnek vagy szabadalmi ügyvivőnek. Avatatlan szemmel nem vették észre, hogy a kontraktus két jogi csapdát is tartalmaz: nem intézkedik a gyártás megkezdésének időpontjáról, és nem határozza meg az előállítandó sebességváltók számát sem. Mikor végre észbe kaptak, sürgető levelet intéztek a General Motorshoz, partnerük azonban kellő jogi alappal hivatkozott a szerződés szövegére. Pacta sunt servanda – a kötéseket teljesíteni kell.

„Csak később tudtuk meg – világítja meg Bíró az események hátterét –, hogy a General Motors eljárásának az volt az oka, hogy találmányunk alkalmazásának esetén nagy mennyiségű, évekre előre gyártott alkatrész vált volna eladhatatlanná. Ezenkívül a gyár már évek óta kísérletezett egy hidraulikus rendszerű sebességváltó automatával, és ettől többet várt, mint az én mechanikus alapfelfogású készülékemtől. A szerződést csak azért kötötték meg velünk, nehogy a konkurencia megkaparinthassa a találmányomat.”

A nemzetközi gyakorlatban nem mentek ritkaságszámba a hasonló esetek. Owers palackgyártó gépét megvásárolta ugyan a német palackgyárosok kartellje, de évekig nem használta, nehogy az olcsóbban termelő új gép áresést és ennek következményeként profitcsökkenést idézzen elő. Ugyanígy alakultak a fejlemények a többszörös élettartamú izzólámpa és az amerikai izzólámpakartell között is.

Bíró most először került szembe a szabadalmi világ „nagy cápáival”, melyek fondorlatos eszközökkel forgatták ki őt remélt licencdíjaiból. Joggal feltételezzük, hogy elhatározta magát: soha többé nem válik az áldozatukká.

Bíró új munkába fogott. Egy nagy teljesítményű turbómotor tervezésébe kezdett, de a társa családi katasztrófák következtében elveszítette minden vagyonát, ezért anyagiak hiányában fel kellett hagyniuk a kísérletezéssel.

III. fejezet

Bíró folyamatos műszaki kísérletei közepette sem szakított az újságírással. Előbb az Hongrie – Magyarország – Hungary nevezetű művészeti folyóiratot szerkesztette, majd ennek megszűnte után az Előre című ellenzéki hetilaphoz került.

Bent a redakcióban csak ritkán lehetett megtalálni, cikkeit a már említett Japán kávéházban írta. A Japán, mely nevét díszes orientális falicsempéiről kapta, csak egyike volt a számtalan hasonló vendéglátó helynek. Budapest már a század elején is „kávévárosnak” számított, alig akadt utca, ahol ne működött volna kávéház vagy kávémérés. Még a legkisebb társadalmi rétegek is külön törzshelyekkel rendelkeztek, így a kofák, a marhakereskedők, a borbélysegédek, de említhetnénk a vak muzsikusokat és a zsebmetszőket is.

Mint a krónikás megjegyezte, a kávéház az Élet nagy földszintje és piaca volt, félig utca, félig hajlék, ehhez egy cinikus szellem még hozzátette: „A kávéháznak két előnye is van, az ember nincs otthon, és még sincs a szabad levegőn.”

Folyamatos nappali-éjszakai nyitva tartásra rendezkedtek be, több kávéházról is elterjedt az a legenda, hogy az ünnepélyes megnyitásánál kulcsait a Dunába dobták, jelezve, hogy sohasem lesz bezárva. Minél szélesebb körű kiszolgálásra törekedtek, a New Yorkban egy időben fodrászat és zálogfiók is működött. A tulajdonosok a vendégek rendelkezésére bocsátották a saját Pallas Lexikonjukat, de az előtér polcain meg lehetett találni Budapest teljes lak- és címjegyzékét, a pénzügyi kompaszt és a vasúti menetrendet is.

Némely törzsvendég a postáját is ide kézbesíttette. Egy Csetéry Kálmán nevezetű öreg színész huszonöt évig ült ugyanannál az asztalnál, halála után ennek a márványlapjából faragták ki a síremlékét. A kényelmes székeken elterpeszkedve is híven lehetett követni a történelem nagy változásait. A história néha házhoz is jött, ennek legemlékezetesebb példájaként azt szokás emlegetni, hogy 1848-ban a Pilvaxban bontott zászlót a forradalmi ifjúság.

Az első világháború idején a Keleti és a Nyugati pályaudvar környékén fekvő úgynevezett „halálkávéházakban”, a Terminusban, az Ilkovitsban és a Wágnerben búcsúztatták el a családok a frontra induló katonákat. A hadi erőfeszítések szolgálatában a kávéházaknak le kellett adniuk fém evőeszközeik nagy részét. Az ellenséges országokra utaló elnevezéseket megváltoztatták, így lett a London kávéházból Berlin. A módszerek később eldurvultak, nem lehet véletlennek tekinteni, hogy a huszadik században minden terrorisztikus hatalom a kávéházak betiltásával kezdte meg a regnálását.

Visszatérve az 1930-as évek Japán kávéházára, ezt elsősorban írók és újságírók látogatták. Több száz hazai és külföldi lapot lehetett forgatni, a pincében demizsonszámra tárolták a tintát, „kutyanyelvek”, tollak, itatós tapperek álltak a vendégek rendelkezésére – ezeket Bíró is igénybe vette napi rendszerességgel.

Óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy Bíró milyen kaliberű újságíró volt. Bele-belelapozgatva az Előre régi évfolyamaiban felbukkanó cikkeibe, meg kell állapítanunk, hogy nem tartozott a nagy tollforgatók közé. Sablonos dolgozatokkal jelentkezett, olyanokkal, mint hogy: „Szabályozzák a sütőipari munkát és árulják kilóra a péksüteményt!”, vagy „Ötszázezer forintot örökölt egy MÁV segédtiszt”, vagy „Leleplezzük az aszódi testvérgyilkosság és kettős eltűnés rejtélyét”. Csak az úgynevezett apró színesekben bontakozik ki Bíró briliáns agya, többnyire álhíreket talált ki. „Dióban csempészték ki a valutát, de a vámőrök feltörték a csonthéjas gyümölcsöket, és százpengősöket találtak bennük.” „Az angol repülőezredbe csak olyan embereket vesznek fel, akik legalább hatvannyolc másodpercig vissza tudják tartani a lélegzetüket.” „Egy borbély egy búcsúbeli verekedés után két évig hordott a fejében egy zsebkést, és nem tudott róla.” Fizetése arányban állt írásainak színvonalával, míg Márai Sándor havi kétezer-ötszáz pengőt kapott a Pesti Hírlapnál, Bíró a kétszáz pengőt is csak ritkán kereste meg.

Feltehetőleg maga Bíró sem táplált különösebb illúziókat zsurnalisztai képességei iránt – bár ezt nyíltan sohasem ismerte el, természetétől idegen volt bármilyen önmagát lebecsülő megnyilvánulás. A mélylélektan törvényszerűségei azonban itt is megmutatkoztak. Mélységes tisztelettel vonzódott a szakma valóban nagy egyéniségeihez, gyerekkori barátjához, Fodor Lászlóhoz, a későbbi hollywoodi forgatókönyvíróhoz, és még inkább az Est-lapok vezető publicistájához, Lakatos Lászlóhoz, akit „Mester”-nek szólított.

Lakatos saját képére formált európai szintű műveltséggel rendelkezett. Irodalmi önéletrajzában apjának Voltaire-t, anyjának Heinrich Heinét jelölte meg. Kedvenc matematikusának Beethovent, kedvenc muzsikusának Einsteint tartotta. Illúziók nélkül figyelte a fasizmus megerősödését az 1930-as évek Magyarországán.

A publicista folyamatosan végigdolgozta az egész napját, az írásrobot rövid szüneteiben viszont szívesen fogadta asztalánál Bírót. Ilyenkor megengedett magának egy-egy pohárka nemes szeszt is, nem tartozott a bigott antialkoholisták közé. Felfogása szerint az embernek csak arra kell vigyáznia, hogy sohase legyen olyan szegény, olyan ostoba, olyan szerencsétlen, vagy olyan üres, hogy ne maradjon más választása, mint az ital.

– El kell menni innen, Edison – mondogatta Bírónak. – Lehetőleg addig, amíg teli bőrönddel mehet el, és nem üres kézzel. Csak a megfelelő pillanatot nehéz kiválasztani, egy dél-afrikai közmondás szerint: amikor a zsidók mennek el, akkor még korán van, amikor a portugálok, akkor már késő. Mindent egybevetve azt hiszem, mégis az előbbi számít kisebb hibának.

Lakatos csak hét évvel volt idősebb Bírónál, mégis olyan tekintélynek számított előtte, hogy csak félve kockáztatott meg egy ellenvetést:

– De én itt szeretnék élni, Mester.

– Én is, ha hagynának.

Egy nap aztán Bíró hiába kereste a Japánban Lakatos Lászlót, a publicista megfogadta a saját tanácsát, és emigrált imádott Franciaországába. Hamarosan Fodor László is elköszönt barátjától, Bíró egyre inkább magára maradt. Bár közvetlen veszély egyelőre nem fenyegette, el kellett gondolkodnia a sorsán. Egy látszólag jelentéktelen esemény meggyorsította a döntést. „Cigarettát egy idősebb asszony trafikjában szoktam vásárolni, akinek a férje az 1914-es háborúban a harctéren tanúsított hősiességével sok kitüntetést szerzett. Ezért a kormányzat trafikos engedélyt adott az özvegyének – írja Bíró az önéletrajzában. – Egy nap megtudtam, hogy a hatóságok visszavonták ezt az engedélyt, mert a család egyik tagja zsidó lánnyal kötött házasságot. Azt hittem, hogy én, mint egy keresztény irányzatú hetilap szerkesztőségének tagja, az Előre tekintélyével elérhetek valamit az özvegy érdekében.

Felkerestem a Városházán az illetékes hivatal egyik tanácsnokát, aki régi jó ismerősöm volt. Rendkívül barátságos hangulatban előadtam neki az asszony helyzetét, és kértem a közbenjárását. Szemrebbenés nélkül hallgatott végig:

– Kérem Önt, hogy ne foglalkozzék ilyen ügyekkel! – felelte keményen. – Ami ővele történt, az egyedül az ő dolga.

Én humanista meggondolásokra hivatkozva az asszony idős koráról, kétségbeejtő helyzetéről kezdtem beszélni, de a tanácsnok félbeszakított:

– Jól tudja, Bíró úr, hogy Ön is a »nemkívánatos elemek« közé tartozik – és fenyegetően tette hozzá –, jobb, ha nem ártja bele magát az ilyen ügyekbe!

Szótlanul tudomásul vettem” – írja, de, mint egy 1980-as nyilatkozatából kitűnik, haláláig élt benne ez a sérelem.

Mint mondani szokás: ez volt az utolsó csepp a pohárban, Bíró eldöntötte, hogy kivándorol. Önbecsülésével került volna ellentmondásba, ha egy pillanatig is feltételezi magáról, hogy nem állja meg a helyét idegenben, de a külföldi újrakezdéshez szüksége volt bizonyos induló tőkére. A General Motorstól élvezett havi százdolláros járadék semmire sem lett volna elegendő, más anyagi forrással pedig nem rendelkezett. Csak egy új, sikeres találmányból származó jövedelem oldotta volna meg a helyzetet, de kétesnek látszott, hogy születhet-e ilyen a kényszerűség szorító görcsében?!

IV. fejezet

A feljegyzésekben számos különféle variációt találunk arról, miképp merült fel Bíró Lászlóban a golyóstoll ötlete. Egyes források úgy értesítenek minket az idea születésének körülményeiről, hogy bizonyos apró golyók egy felborult üvegből kiáradó tintától sodortatván nyomot rajzoltak Bíró előtt egy asztallapra. A magyarázat nem tért ki arra, milyenek voltak ezek az apró golyók, és hogy kerültek éppen akkor az asztalra.

Mások szerint Bíró egy kávéház teraszán üldögélt, előtte gyerekek golyóztak az aszfalton, és feltűnt neki, hogy az egyik golyóbis átszelt egy mélyedésben összegyűlt víztócsát, majd továbbhaladva nedves nyomot hagyott maga után a burkolaton. Ennek a változatnak a hitelessége az előzőéhez mérhető.

Maga Bíró a következőképp emlékezik meg a gondolat születésének körülményeiről. Szerkesztőségi ügyeletesként gyakran járt be a nyomdába korrigálni a kefelevonatokat. Bár márkás Pelikán töltőtollat használt, gyakran került kínos helyzetbe: a tinta munka közben hol kifogyott, hol beszáradt, és eldugaszolta a tollhegy csatornáját. Ha erősebben megnyomta, a toll két fele szétcsúszott, és az írás csúnyán megvastagodott. A bosszúságok tetejeként a nedves jelek gyakran elkenődtek a papíron, és elölről kellett kezdenie a munkát. Míg saját kezűleg javítgatta a szétszedett töltőtollat, irigykedve figyelte a szolidan dübörgő rotációs gépeket: a betűkön egyenletesen oszlott el a festék, megszáradt, mihelyt a papírra nyomódott, az újságpéldányok folt nélkül hullottak le az asztalra.

Szent-GyörgyiAlbert mondta egyszer, hogy feltalálónak lenni annyi, mint: látni azt, amit mindenki lát, és gondolni olyant, amit senki sem gondol. Bíró sem maradt meg az irigykedésnél, eltöprengett, hogy a rotációs gép modelljéből kiindulva ki tudna-e alakítani egy kézzel működtethető, töltőtollat helyettesítő íróeszközt. Talált volna megoldást a méretek szükséges miniatürizálására, az alkatrészek számának csökkentésére, de nem sikerült áthidalnia az alapvető nehézséget: a hengerek csak egy irányba képesek mozogni. „Mivel helyettesítsem hát a hengert? – tűnődtem el a kávéházi törzsasztal mellett. Villámcsapásként futott végig az agyamon a megoldás: golyóval!!!” Az ötlet annyira kifordította magából, hogy a rendelésre várakozó pincértől is tej helyett golyóval kérte a kávét.

„Amit kerestem, valami merőben új volt az íráseszközök között – mondja önéletírása más helyén. – Az íróeszközök eredetét és fejlődését részletesen ismertem, kezdve a kőbe vésett jelektől a kínai ecseten át a tengelyirányban metszett lúdtollig, az acél, arany, irídium tollhegyig és végül a töltőtollig. De mindezek az előzmények semmiféle segítséget nem jelentettek a munkámban…”

Bíró itt az ismeretek hiányából vagy túlzásba vitt önérzetből kifolyólag elfelejt említést tenni arról, hogy nem akkor és nem benne merült fel először a golyóstoll ideája. Az elképzelés a távoli múltba nyúlik vissza. John J. Loud amerikai technikus már 1888. október 30-án szabadalmat szerzett egy hasonló elgondoláson alapuló írószerre. Őt a feltalálók hosszú sora követi: 1901 októberében a német Anton J. Schafer jegyezteti be egy golyós iron patentjét, majd 1911 októberében Michael Braun jelentkezett. G. L. Lorenz az 1924-es drezdai vásáron már egy Mungo márkanevű kész golyóstollal állt elő. Még Magyarországon belül is találni elődöket, 1934-ben Hajdú Ödön vasúti mérnök és dr. Ránki Dezső védette le a tárgyba vágó ötletét. Nehéz feltételezni, hogy Bíró ezek egyikéről sem hallott.

Bármennyire kínálja is magát az ítélkezés, mégsem mondhatjuk, hogy Bíró plagizált, illetve szabadalmi jogsértést követett volna el. Történetünk adott időpontjában, az 1936-os évben még nem létezett igazán használható golyóstoll, az egyikfajta folyt, a másik ki-kihagyott írás közben vagy más hiányosságban szenvedett. Még majd’ egy évtizednek kellett eltelnie, mire megszületett az első, hibátlannak mondható változat, mely éppen Bíró nevét viseli majd. A különféle országokban érvényes szabadalmi törvények viszont mind megegyeznek abban, hogy a részeredmények elérése nem teremt jogalapot, az utolsó lépést megtevő személyt ismerik el teljes értékű feltalálónak, a német megfogalmazás szerint azt, „aki kitette a pontot az i betűre”. Az amerikai felfogás szerint az is közömbös, hogy az ötlet kinek jutott előbb az eszébe. Ebben a tekintetben kifejező példa Sauer és Mann esete, akik rájöttek a villanylámpa elvére, de nem volt pénzük a kivitelezésre. A később induló Edison viszont rendelkezett apparátussal a megvalósításhoz, így az övé lett a szabadalom. Bíró teljes gőzzel vetette bele magát az új vállalkozásba, nem riasztotta el, hogy a célba vett területen semmiféle tapasztalattal nem rendelkezett. A kísérletek lefolytatásához meg kellett szerveznie a maga kis csapatát. Elsőnek bátyját, Bíró Györgyöt vonta be, ő orvosként szerzett bizonyos vegytani tapasztalatot, ezért rá várt az a feladat, hogy megtalálja a megfelelő festékanyagot. Ez a teendő a vártnál keményebb diónak bizonyult, pedig még az alkalmazott kémia egyetemi tanszékvezető professzorát is megkeresték.

– Olyan festéket kérünk, professzor úr, mely a tartálytestben folyékony marad, de a papírra kerülve azonnal megszárad.

A tudós kikelt magából:

– Kétféle festék létezik, uraim: az egyik gyorsan szárad, a másik lassabban. Hogy az ördögbe képzelnek el egy olyan festéket, mely öntevékenyen eldönti, mikor száradjon gyorsan és mikor lassan. Ez contradictio in adiecto, ellentmondás magában a feltételezésben, olyan, mint a forró és kovácsolható jég: nem létezik.

Az idősebb Bíró fiút nem törte le ez az elutasítás, elmerült a szakmai irodalomban, és időnként mély értelmű kijelentéseket tett a felületi feszültségről, a viszkozitásról és a telítettség fokáról.

A hat évig tartó kísérletezések során mindvégig a célnak megfelelő festék megtalálása járt a legtöbb gonddal. Az alapelvet sikerült tisztázni: a toll nem tintával, hanem egy speciális pasztával működik majd, de a próbákba bevont anyagok, így a nyomtatáshoz, illetve a pecsételő párnához használatos festékek újabb és újabb módosításokra szorultak.

„Ha a folyadék egy nap túl sűrűnek bizonyult, másnapra túl híggá vált, és egy idő múlva újra megsűrűsödött. Sokkal később tudtuk meg, hogy a festékanyagban mutatkozó változások az anyag hőmérsékletétől függnek. Hogy állítsuk be a golyóstoll szerkezetét egy olyan festékanyagra, amely szinte mindig változik? Ráadásul az anilin gyakorta kikristályosodott, és az egész keverék használhatatlanná vált.”

Bírónak más nehézségekkel is meg kellett küzdenie. Az egykori „önéletrajzi pályamunkának” mind inkább a második, „hol nem volt” tétele vált érvényessé, lassan kifogyott a pénzből, a legszükségesebb teendők költségeire sem futotta.

Önéletrajzában Bíró azt állítja, hogy egy kezdetleges golyóstollmodell vázlatrajzára szabadalmat váltott ki, így legalább egyéves időtartamra biztosította magának az elsőbbség jogát. Nincs túl nagy jelentősége, de sem a hivatalos szabadalmi jegyzékben, sem más forrásban nem találjuk ennek a nyomát.

A szabadalmi processzus lefolytatása annyi pénzbe került volna, amennyinek Bíró a töredékével sem rendelkezett. Aki saját feje után fogalmazta meg az igénypontjait, könnyen pórul járhatott, mert szakmai vetélytársai kijátszották. Például, ha egy általa feltalált új gyógyszer nyolcvan százalék egyfajta és húsz százalék másfajta anyagból állt össze, a konkurenciának elég volt nyolcvanegy – tizenkilencre-módosítani az arányt, és máris megkerülhette az eredeti szabadalmat. A támadhatatlan megszövegezéshez egy profi szabadalmi ügyvivőt kellett fogadni két-háromszáz pengőért. Be kellett fizetni a húszpengős bejelentési díjat, és az ugyanakkora összegű illetéket – hogy az apróbb kiadásokat ne is említsük.

A szabadalom fenntartása is komoly költségekkel járt, az összeg folyamatosan emelkedett, az első évben huszonöt pengőt tett ki, a lejárati huszadik esztendőben viszont már kétezret. Késedelem esetén százszázalékos felpénzt vetettek ki a kérelmezőre – és ehhez jött még az esetleges külföldi szabadalmaztatás költsége.

Bíró nem boldogulhatott külső pénzforrások igénybevétele nélkül. Csapatába harmadik emberként bevonta gyermekkori barátját, Gellért Imrét, aki Rapid néven utazási irodát tartott fenn a Nádor téren. Gellért tudott segíteni némi anyagiakkal, és a műszaki gondok megoldásában is közreműködött.

A kivitelezés irányítását továbbra is Bíró tartotta a kezében, minden szabad percét a munkálatokra fordította. Műhelypadja fölé egy rajzot erősített, mely az elképzelt modell felnagyított képét ábrázolta. A vázlatot figyelve újra és újra végiggondolta a működtetés minden lehetséges módját, a számba jöhető hibákat, és próbálta megtalálni kiküszöbölésük módozatait. A kombinációk száma a végtelenhez közelített.

Kísérletként néha összerakott egy-egy példányt, de ezek messze jártak a tökéletestől. A tollat függőleges helyzetben kellett tartani, a golyó mozgása így is akadozott, legfeljebb néhány bizonytalan kört lehetett rajzolni vele. Ha a sűrű folyadékra nagyobb nyomást próbáltak gyakorolni a dugattyúval, a golyó puskalövedékként kiugrott a helyéből, és a festék előre-hátra szétfröccsent, egy idő után vastag rétegben borította el a kis laboratórium falát, és a kísérletezők ruháját, arcát-kezét is belepte.

Az anyagi gondok egyre növekedtek. A közelgő háborús krízis nem kedvezett a turizmusnak, Gellért utazási irodája is pangott, mind kevesebb pénzt tudott fordítani a kutatásokra. 1937-ben lejárt Bírónak a General Motorsszal kötött szerződése is, a cég többé nem küldte a havi százdolláros licencdíjat.

A további mecénások megnyeréséhez mindenképpen szükséges volt egy kezelhető és szükség esetén bemutatható modell elkészítése. Bárhogy is szeretett volna takarékoskodni, Bíró végül mégis rákényszerült, hogy néhány alapvető fontosságú alkatrészt Svájcban vásároljon meg. Ezeket saját készítésű darabokkal kiegészítve egy Kaplony utcai műszerész legyártott néhány mintadarabot.

V. fejezet

Az 1938-as év Európa-szerte a menetelő német katonák csizmáinak ütemes dobogásától és győzelmi indulóitól volt hangos. Hitler csapatai előbb Ausztriába vonultak be, majd a müncheni egyezmény megkötése után az addig Csehszlovákiához tartozó Szudéta-vidéket is megszállták. Nem érték be ezekkel a hódításokkal, továbbra is ugrásra készen álltak.

Ezek az események Magyarországon is éreztették hatásukat. A vezetés arra számított, hogy a német szövetséges oldalára állva elérheti revíziós céljait, visszaszerezheti a trianoni döntésekkel elszakított területeit. Folyt a háborús készülődés, mind szélesebb tömegeket nyertek meg a szélsőséges jobboldali eszmék, a Nyilaskeresztes Párt húszszázalékos eredményt ért el az országgyűlési választásokon.

Gorkij szerint „az antiszemitizmus a fasizmus eszperantója, ezen a nyelven terjed és hat a világra”. Az 1935-ös németországi, úgynevezett nürnbergi törvények után Magyarországon is zsidóellenes intézkedéseket hoznak. 1938. május 29-én a parlament megszavazza az első zsidótörvényt, majd alig egy év múlva a másodikat. Ezek a jogi lépések korlátozták a zsidók arányszámát a gazdasági és a kulturális életben, különösen a sajtó területén, a közpályákról pedig egyenesen kizárták őket.

Bíró a saját bőrén is tapasztalta a kedvezőtlen változásokat, cikkei többé nem jelenhettek meg az Előrében, és azt is tudomásul kellett vennie, hogy az idő ellene dolgozik. Leginkább attól tartott, hogy hamarosan lezárulnak a határok, és nem tudja keresztülvinni családjának rég elhatározott kivándorlását. Hiába próbált tájékozódni, hogy melyik ország fogadná be őket, a követségek elzárkóztak a kérelmezők elől, csak minimális számban adtak ki vízumot.

Egyszer – talán épp ilyen reménytelen informálódó körút befejeztével – felment bátyja fogorvosi rendelőjébe. Az idősebb Bíró fivér egy Pogány Mária nevű feltűnően csinos és elegáns nővel foglalkozott. Kezelés után leültek néhány szóra, Bíró megtudta, hogy Mária elvált asszony – fia, Kleinlein Harry Svájcban él –, most második házasságára készül, egy Láng Lajos nevezetű, Argentínában letelepedett magyar üzletemberhez megy feleségül, és elindulása előtt még rendbe hozatja a fogait:

– Nem tudom, mit kérnek Argentínában a fogorvosok, nem kezdhetem az életet kint százdolláros számlákkal – a két Bíróra nézett –, maguk miért nem jönnek? Be akarják várni, amíg a németek a nyakukra teszik a kést?

Bíró vállat vont:

– Nem tudunk vízumot szerezni, de ha kapnánk is, akkor sincs miből elmenni.

– Úgy tudom, maguk nem álltak rosszul anyagilag.

– Az régen volt, minden pénzünket ráköltöttük egy találmányra, egy újfajta tollra.

– Megnézhetném?

Bíró megmutatta az éppen nála lévő modellt, elmagyarázta a működését, az asszonyt érdekelte az ügy:

– Én ebben látok fantáziát, és a megérzéseim nem szoktak cserbenhagyni. Szívesen segítek maguknak. Kössünk szerződést: kint Argentínában alakítunk egy közös vállalatot, mi a férjemmel finanszírozzuk a kísérleteket, cserében koncessziót kapunk a golyóstoll dél-amerikai gyártására és árusítására. Ez egy korrekt üzlet, mindketten jól járunk.

Bíró beleegyezőleg bólintott, de nem vette komolyan az ajánlatot, csak udvariasságból rakta el az asszony névjegyét, melyre ráírta az argentínai címet. Meglepődött, amikor a következő találkozásukkor Pogány Mária már egy kész szerződéssel állt elő.

– Vettem egy telket a Holdon! – gondolta a feltaláló, de úgy érezte, nincs különösebb vesztenivalója, ezért aláírta a szerződést, majd hamarosan el is feledkezett az egészről.

Fogyatkozó energiáját arra fordította, hogy megfelelő pénzembert találjon, aki fedezné a golyóstoll további tökéletesítésének költségeit, cserében részesedne a vállalkozás reménybeli hasznából. A próbálkozások rendre kudarcot vallottak. A „rossz passz” Bíró öltözetében is tükröződött, a Gellért Imrétől csurranó-cseppenő pénzből csak egy-egy új ingre tellett, új ruhát már évek óta nem csináltatott. A baj nem járt egyedül, Bíró felesége tüdőcsúcshuruttal szanatóriumba került, lányát, Mariannt a nagyszülők vették magukhoz. Bíró elvesztette munkakedvét, mind több időt töltött a Japánban. Csak egy kapucínerre futotta neki, de az ismerős pincér hol „javító tejet”, hol „javító kávét” töltött hozzá, ezért nem számoltak fel külön pénzt, így felért egy közepes étkezéssel. Az asztalra könyökölve órákig merengett csészéje fölött, úgy érezte, elrontotta az életét, mikor a golyóstollal kezdett el foglalkozni, jobban járt volna, ha bármilyen más tervbe vág bele.

1938. március 5-én Bíró rosszkedvűen ébredt. Bekapcsolta a rádiót, épp Darányi Kálmán miniszterelnök győri beszédét közvetítették, a kormányfő bejelentette, hogy az országnak minden erejét a fegyverkezésre kell fordítania. Közben megszólalt a telefon, Bíró csak nehezen szánta rá magát, hogy felvegye, Gellért jelentkezett:

– Gyere le a Japánba, azt hiszem, sikerült találni egy mecénást.

– Kis jubileum.

– Milyen jubileum?

– Ez lesz épp a századik ajánlat. Hogy hívják az illetőt?

– Goy, Goy Andor. Ipszilonnal írja, és nem j-vel, persze azért mégis „gój”. A féltestvére, Gábor Dezső abban a színházban művészeti titkár, ahol a feleségem játszik, ő ajánlott neki minket. Komoly iparosember, egy százfős írógépszervize van.

– Megmondom őszintén: már nincs kedvem egy újabb kudarchoz.

– Ugyan, Laci, vagy te olyan jó rulettjátékos, hogy tudjad: nincsenek azonos előjelű végtelen sorozatok. Száz fekete után egyszer be kell jönni a pirosnak is. Szedd össze magad, egy óra múlva találkozunk.

VI. fejezet

Ismerkedjünk meg másik hősünkkel. Goy Andor Rezső Boldizsár 1896-ban született, három évvel volt idősebb Bírónál. Törvénytelen gyerekként jött a világra, anyja, Goy Ilona házivarrónőként esett teherbe a munkát adó család „fiatalurától”. Természetes apja nevéről Goy nem tesz említést memoárjaiban. Az asszony később férjhez ment egy Weiss Emil nevezetű, sváb származású részeges újságíróhoz. Weiss egy személyben volt a Vendéglősök Lapjának tulajdonosa és teljes munkatársi gárdája, különféle újságokból és a távirati iroda jelentéseiből ollóval és gumiarábikummal állította elő az épp soros számot.

Goy anyja néhány év házasság után meghalt, a gyereket Weiss második felesége nevelte fel kemény nyomorban. A kisfiú kivette a részét a család fenntartásából, néhány fillérért bevásárolt a házbeli lakóknak. Nyaranta az volt az egyetlen szórakozása, hogy a locsolókocsi után baktatva a vízsugarakban megmosta a lábát.

Goy értelme korán kinyílott, élt benne az állhatatos vágy, hogy vigye valamire. Arra nem tellett volna, hogy szabályos középiskolába járjon, de váratlan szerencse érte: mostohaapja közbenjárására felvették ösztöndíjas tanulónak Braun Vilmos hatósági joggal felruházott magánpolgárijába. Goy a helyért takarítással és különféle írásbeli munkákkal fizetett, a szünidőben pedig vasreszelőket vágott és csomagolt keménypapírba.

Egy év után lejárt az ösztöndíj, a család anyagi helyzete ez idő alatt nem javult, sőt Weiss mind többet betegeskedett. Fel sem merülhetett, hogy Goy folytathassa középiskolai tanulmányait. 1910-ben, öt héttel tizennegyedik születésnapja előtt elszegődött írógépműszerész-tanoncnak. Ez a szakma feltehetőleg azért vonzotta, mert intellektuális képességeket is igényelt, mintegy átmenetet képezett a fizikai munka és a műszaki foglalkozások között. Talán nem érdektelen megemlíteni, hogy húsz évvel később a törekvő fiatal Kádár János is ezt a szakmát választotta.

Goy reggelenként öt órakor kelt, hogy a Pest környéki Erzsébetfalváról gyalog beérhessen a Párisi utcai műhelybe. Munkakezdés előtt még kitakarított, a szomszédos kávémérésből áthozta a reggelit a segédeknek, de arra nem volt hajlandó, hogy kipucolja a mester cipőjét, és azt sem vállalta, hogy a fél városon átvágva egy nyakába akasztott „trogli”-n visszaszállítsa a kijavított írógépeket.

– Én műszerészinasnak jöttem ide, és nem trógernek – mondta. Önérzetes gesztusaiért az elcsapatást is vállalta volna, de erre nem került sor, főnökei méltányolták ügyességét és szorgalmát.

A fiú gyorsan haladt előre a szakmai ismeretek megszerzésében, másodéves tanonc korában már „kijáró” műszerészként önállóan végezte a reklamációs és karbantartási munkákat. Annyit keresett, hogy az időközben megözvegyült mostohaanyjával egy önálló főbérleti lakásba tudott költözni – igaz, hogy ez a hajlék csak egyetlen földszinti kőpadlós helyiségből állott a Főherceg Sándor (jelenleg Bródy Sándor) utca sarkán, de így is nagy előrelépésnek számított a korábbi szűk cselédszoba-albérlet után.

A törekvő fiatal segéd feljebb is tudott volna kapaszkodni, de 1916. január 15-én behívták katonának. Sok évvel később Goy lányai egy kis táblázatot készítettek, ebben összehasonlították apjuk és Bíró László életútját: bizonyos meghatározott időszakot hol és milyen körülmények között töltöttek el. Már az első sorokban megjegyezték, hogy a világháborús években Bíró karpaszományosként Budapesten maradt, apjukat viszont kivitték a balkáni frontra.

Goy egy műszaki osztagba került, valahol Cattaro és Montenegro között egy magaslati drótkötélpálya-állomáson teljesített szolgálatot. Három év után, a magyar kommün kitörésekor szerelt le – egy baleset következményeként vált alkalmatlanná.

Itthon a semmiből kellett újrakezdenie az életét. Megfelelő civil öltözék híján még hosszú ideig a katonai jelzésektől megfosztott egyenruhájában járt. Az egyik népbiztosi hivatalba került írógépjavító-műszerésznek, majd a Tanácsköztársaság bukása után kiváltotta az iparengedélyt, és önállósította magát. A Főherceg Sándor utcai lakás egyetlen szobájából választott le egy műhelyrészt – szakadozott ágyterítőket használva függönyül. Egy hosszú asztalt állított be, a házban lakó aranyozó- és képkeretező-mestertől kapta ajándékba. A falra Goy egy deszkalapot erősített, szegeket vert bele, és felakasztotta szerszámait, a mosótálak az asztal alatt hevertek, ezzel a szegényes felszereléssel kezdett el dolgozni.

Mint leszerelt katonát, kezdetben a Hadigondozó Központ látta el megrendelésekkel, de az újdonsült iparos lelkiismeretes és pontos munkájának hamarosan híre szállt, klientúrája megnövekedett, egyedül már nem is tudta ellátni a teendőket. Társul maga mellé vett egy fiatal műszerészt, Kovalszky Istvánt, akivel aztán huszonnyolc esztendőn át működött együtt, csak a közös üzemük államosítása szakította meg a kapcsolatukat.

1921 tavaszán egy elegáns férfi állított be a műhelybe, egy filmfelvevőgépet hozott magával, ennek egyik alkatrésze, az úgynevezett „máltai kereszt” a használhatatlanságig elkopott, és kérte a műszerészeket, készítsenek újat helyette. Goyék általában nem foglalkoztak „nyers darabok” gyártásával, de részben szívességből, részben szakmai érdeklődésből mégis felvállalták és teljesítették a rendelést.

Munkájukért nem fogadtak el pénzt, az idegen ezen meghatódott, és hálából néhány hét múlva egy ajánlattal jelentkezett. Kiderült, hogy az édesapja, Juhász Andor a Kúria elnöke, és az ő révén megbízást szerzett Goyéknak a magyar bíróságokon használt írógépek karbantartására és javítására. Ez a nagy volumenű munka lehetővé tette, hogy a leválasztott félszobából igazi műhelybe költözzenek át. A szerencse továbbra is kegyelte Goyékat. Az első világháború után sokáig pangott a magyar írógéppiac, az import még nem indult meg, az újságok hirdetésrovatait megtöltötték a vásárlási szándékkal jelentkezők. Ebben a szorító helyzetben egy Komlós Manó nevű ügynök hasznos információhoz jutott. Amerikában az írógépgyárak azzal a kötelezettségvállalással adták el új termékeiket, hogy az árukba beszámították a leadott régi masinákat. Ezek többnyire kiváló műszaki állapotban voltak, de az adott üzleti szektorban nem árusíthatták, ezért jutányos áron exportálták őket.

Komlós engedélyt kért, hogy amerikai rokonainak közvetítésével behozathassa ezeket a gépeket, a nehéz helyzettel ismerős hatóságok támogatták a szándékát, szokatlanul alacsony vámtételeket szabtak ki, a darabonként előírt százhúsz korona helyett százkilónként csak hatvan koronát kellett fizetni.

Ha nagyobb szállítmány érkezett, Komlós Goyéknak is juttatott belőle, ők csak kitisztították, megolajozták, és új festékszalaggal szerelték fel a gépeket, ellátták magyar ékezetes betűkkel, és már szállították is ki a vevőkhöz.

Később, biztosítva Komlós jutalékát, Goyék közvetlen összeköttetésbe kerültek az amerikai Regal céggel. Ez a kapcsolatfelvétel csak az első lépésnek számított egy magasba vezető úton, néhány év alatt a „Goy és Kovalszky” megszerezte a legnevesebb írógépmárkák, az Underwood, az Ideal, az Erika és végül a német Wanderer Werke Continental típusú gyártmányainak magyarországi vezérképviseletét.

Az írógépjavító szerviz létszáma hamarosan meghaladta a száz főt, de megbízható műszaki vezetés alakult ki, Goy már megengedhette magának, hogy feltalálói becsvágyának hódoljon. 1938 tavaszán egy újfajta, úgynevezett „sorvégnyitós” írógép megszerkesztésével foglalkozott.

VII. fejezet

Önéletrajzában Bíró csak ritkán, négy vagy öt alkalommal említi meg Goy nevét, az első, 1938. március 5-i találkozásukra pedig egy szót sem veszteget. Goy viszont mind feljegyzéseiben, mind későbbi, újságoknak adott nyilatkozataiban részletesen beszámol a történtekről.

Emlékezete szerint a jelzett napon ő érkezett később a Japán kávéházba, Bíró és Gellért már ott tartózkodott. Az egyik, Liszt Ferenc térre néző bokszban épp golyóstolluk modelljét mutatták be az érdeklődőknek, a kísérleti darab most sem működött megfelelően, a kifolyó festék összekente a kezüket. Üdvözölték a belépő Goyt, bemutatkoztak, majd papírszalvétával megtörölték a tollat, és átnyújtották kipróbálásra. A vállalkozó azonban nem kívánt tárgyalni illetéktelen kíváncsiskodók gyűrűjében, meghívta partnereit az irodájába, másnap délelőtt tíz órára.

Goyban derengett az emlék, hogy korábban már találkozott ilyen jellegű íróeszközzel. Otthon megnézte a páncélszekrényét, és az egyik sarokban megtalálta azt a hat darab Mungo márkájú golyóstollat, melyet még 1932-ben vett a lipcsei nyári vásáron. Eredetileg ajándéknak szánta őket, de Budapestre hazatérve a tollak már nem írtak. Átmosta a szerkezetüket, tartályukat megtöltötte friss tintával, de reggelre megint bedöglöttek, akkor félrevágta őket.

A tollakat őrző dobozban Goy rábukkant egy prospektusra is, a szélére annak idején felírta: „ez egy remek dolog, ennek beláthatatlan jövője van”. A dobozt magához vette, és a tárgyalás napján lerakta maga elé az asztalra:

– Mi az ön szakmája? – kérdezte Bírót.

– Újságíró vagyok.

– Ezek szerint kívülálló. Hogy jutott eszébe, hogy a golyóstollal foglalkozzon?

– Az írószerek fejlődésében nem a technikusok, hanem a magamfajta outsiderek játszották a legfőbb szerepet. Waterman ügynök volt, egy rosszul működő toll miatt elesett egy előnyös szerződéstől, ezért találta ki a nevével jelzett eszközt. Parker középiskolában tanított, és a növendékeinek mindennapos munkáját kívánta megkönnyíteni a találmányával.

– Térjünk a tárgyra. Mielőtt bármibe is belemennénk, szeretném tisztázni: bejelentették-e már a tollat szabadalmi védelemre.

Gellért a fejét ingatta:

– Nem.

– És miért nem?

– Ön tudja, mekkora költséggel jár a szabadalmi eljárás. Én annyi pénzt fektettem ebbe a találmányba, hogy erre már nem futotta.

– Azt mondja, hogy találmány?! Önök nem értesültek róla, hogy a golyóstollat már rég feltalálták?

– A cseh Wenzel-Klimesre gondol? Azt ismerjük: a patentja csak papíron létezik, a gyakorlati megvalósítás minden esélye nélkül. Ha szükséges, egypár pengőért megszerezhetjük tőle az opciót.

– Másról van szó, uraim, erről – mondta Goy, és kivette a dobozból az egyik Mungót. Bíró engedélyt kért, hogy kipróbálhassa, az ő kezében sem fogott, de a szerkezeti elvet fel tudta mérni.

– Ez valóban golyóstoll. Ahogy a rászáradt foltokból látom, tintával működött, az abban levő sav rövid idő alatt szétmarta a golyót, és a fészkét is, az egész toll használhatatlanná vált. Az én találmányomnak épp az a lényege, hogy nem tintát, hanem egy bizonyos összetételű festékpépet töltök be. Ez pedig már elégséges alapot jelent egy szabadalomhoz.

Goy eltöprengett:

– Ezt én nem tudom megítélni, bízzuk az ügyet arra a szabadalmi ügyvivőre, aki az én dolgaimat szokta intézni. Ő elvégzi majd az előírt kutatást, megteszi a szükséges bejelentéseket – természetesen mindent az én kontómra. Viszonzásul szóbeli opciót kérek önöktől, hogy két hónapig jogom legyen kísérletezni a golyóstollukkal, utána majd eldöntöm, hogy érdekel-e a cikk.

Goynak egyre jobban tetszett a golyóstoll ötlete, de közben jelentkezett a szabadalmi ügyvivő, aki nem lelkesedett a tervért:

– A szabadalom minden további nélkül kiváltható, akkor is, ha az elgondolás, hogy úgy mondjam „elődös”, vagyis más ember agyában is megfogant már. A Szabadalmi Hivatal nem folytat újdonságvizsgálatot, helyette az úgynevezett „latin rendszert” követi, mely szerint a találmány létét, értékét vagy újdonságát a szabadalom megadása nem szavatolja. A visszaéléseket az gátolja, hogy a közzététel után két hónapig bárki felszólalhat, ha úgy véli, hogy a szabadalom sérti az érdekeit, és birtoklási pert indíthat, majd megsemmisítési keresetet nyújthat be.

– Akkor mi a gond?

– A feltaláló személye. Bíró úr erős kétségeket kelt bennem, bár igen ambiciózus ember, azt sem zárhatjuk ki, hogy lángésszel van dolgunk, de nem rendelkezik megfelelő műszaki képzettséggel, és ebből rengeteg baj származhat. Nem tudom azt tanácsolni önnek, hogy munkát, ötleteket, sőt pénzt fektessen ebbe az ügybe.

A figyelmeztetés ellenére Goy továbbra is fantáziát látott a találmányban, megbízást adott a szabadalom bejelentésére.

Kezembe került az eredeti irat, a már megsárgult, töredező papír tanúsága szerint Bíró László hírlapíró 1938. évi április hó 25-én jelenti be töltőtollát a Magyar Királyi Szabadalmi Bíróságon. Igénypontjai szerint: „íróeszközbe forgathatóan ágyazott golyócska, és jellemzője a golyócska mögött elhelyezett, pépszerű festék felvételére alkalmas tér.”

Ezt a bejelentést még ugyanazon év május tizenhatodik napján egy újabb Bíró-szabadalom követte: „cserélhető festéktartály íróeszköz számára, valamint íróeszköz ilyen tartályra” címmel.

„A találmány célja olyan festéktartály szerkesztése, amely lehetővé teszi, hogy a kiürült festéktartály helyébe bárki egyszerűen új, festékkel teli tartályt szerelhessen, továbbá, hogy a teli tartályok a kereskedelemben forgalomképesek legyenek” – ez, ha jól értjük, a cserélhető golyóstollbetétek feltalálását jelenti.

Néhány nappal később a két fél újra leült tárgyalni egymással. Goy azzal nyitott, hogy bemutatta az általa néhány apróbb javítással továbbfejlesztett modellt:

– Tessék, uraim, próbálják ki.

Gellért átvette, majd azt írta a blokkjára:

„A XX. század új íróeszköze, a golyóstoll elindult hódító útjára” – majd szóban hozzátette –: Gratulálok!

– A gratuláció még korai, a festék egyelőre távol áll a tökéletestől, és a tartállyal is akadnak gondok. Odáig azonban csakugyan eljutottunk, hogy megismerhessem az önök feltételeit. Hogyan képzelik el az együttműködést?

Bíró odaszólt Gellértnek:

– Beszélj te, Imre!

Gellért átvette a szót:

– Nem kellene bevonnunk egy ügyvédet?

– Ha ragaszkodik hozzá, természetesen hívhatunk egyet, de én a magam részéről szívesen mellőzném. Mi, iparosok azt szoktuk mondani: ha a szél befújja a kalapodat az ügyvéd udvarába, ne menj be érte, mert a gatyádat is le fogja szedni rólad. Azt hiszem, elég lesz, ha a feltaláló részéről ön, Gellért úr tanúskodik, mellettem pedig Kovalszky úr, a társam.

– Kérem, ahogy gondolja.

Gellért még egyszer áttanulmányozta az elképzeléseit rögzítő jegyzeteket:

– Mi úgy terveztük, hogy a gyártást kizárólagos érvénnyel a partnerünk indítaná el és folytatná a továbbiakban is. Ez nemcsak Magyarországra vonatkozik, hanem a külföldi piacra is. Kezdjük Németországgal, úgy tudjuk, ön ott kitűnő kapcsolatokkal rendelkezik, vegyük hozzá Svájcot, Lengyelországot – feltéve, hogy a németek addig nem foglalják el.

Goy felcsattant:

– Szeretném, ha nem kevernénk politikát az üzleti ügyeinkbe.

– Elnézést, de nem tudok szabadulni ettől a gondolattól.

– Tegyük túl magunkat rajta. Azt kérem, hogy vegyük ide Franciaországot is, két jó barátom él Párizsban: Kovács Sándor és Van der Eynde mérnök, finommechanikai üzemük van Evelco néven. Ha a gyártás valóban megindul, őket is be kell kapcsolnunk. Beszél ön idegen nyelveket, Bíró úr?

A feltaláló elmosolyodott:

– Mostanában úgy szokták feltenni ezt a kérdést: „árja ön, vagy angolul tanul?” Sajnos, csak németül értek egy keveset.

– Jó volna, ha hozzákezdene a franciához, könnyen lehet, hogy kapcsolatba kerül majd az Evelcóval.

Végül tizenegy európai ország nevét jegyezték fel. Bíró úgy gondolta, hogy itt a kizárólagos gyártási és forgalomba hozatali jogot átengedi Goynak, ennek fejében meg kell osztani a keletkező hasznot: Magyarországon hatvan–negyven százalékban Goy javára, külföldön pedig fele-fele arányban.

– És ugyanez a kulcs volna érvényes a fel nem sorolt területeken is? – kérdezte Goy.

– Előfordulhat, hogy hozzávesszük még valamelyik európai államot, esetleg többet is, de a tengerentúli, elsősorban az amerikai piacot saját rendelkezésünkben szeretnénk megtartani.

– Rendben van. Mik az anyagi igényei, Bíró úr?

– Önnek mi az elképzelése?

– Én ahhoz szoktam, hogy az eladó közli az árat, és nem a vevő.

– Egy jelentősebb előlegre gondoltam, ezt a későbbi elszámolás során levonhatná az engem illető haszonrészből.

– És mekkora összegre gondolt?

– Huszonötezer pengőre. Ötezret a megállapodásunk aláírásakor kapnék kézhez, a másik ötezret legkésőbb hatvan napon belül a festékrecept átadásakor – a fivérem addig okvetlenül elkészül ezzel a munkával –, a fennmaradó tizenötezret pedig az év végéig.

Csend támadt, Kovalszky eddig hallgatagon figyelte a tárgyalást, most először szólalt meg:

– Nem gondolja, Bíró úr, hogy túl sokat kér? Huszonötezer pengő több mint ötezer dollár, ezért már egy szép házat lehet venni. Gyakorlatilag semmit sem nyújt érte, a golyóstoll jövője teljesen bizonytalan.

Az ellenvetést Gellért, a rutinos vitatkozó védte ki:

– Önnek igaza van! Itt csakugyan sok pénzről van szó, de ezt a tétet olyan lóra teszik fel, amelynek nagy esélye van, hogy megnyerje a derbit – főleg olyan jó „zsokék” kezében, mint önök.

Mindenki a pénz fölött rendelkező Goytól várta a végső szót, de ő egyelőre nem akarta kimondani:

– Kérek még két nap gondolkodási időt, május utolsó napjaiban, mondjuk harmincadikán, megadom a végleges választ.

Bíróban most is felmerült a General Motorsszal kötött szerződésének emléke. Ki akarta zárni azt a lehetőséget, hogy a partnere örök időkre elfektesse a találmányát:

– Volna még egy kikötésem, Goy úr. Vegyük be a megállapodásba, hogy ön 1938. december 31-ig megkezdi a gyártást.

– Kicsit szoros a határidő, de elfogadható. Viszontlátásra, uraim.

VIII. fejezet

1938. május 30-án aláírták a szerződést. Bíró felvette az első ötezer pengős előleget, kiérve az utcára, átölelte Gellért vállát:

– Mindent neked köszönhetek, Imre, te igazán nem vártál délig, hogy higgyél a Napban – megpróbálta a bankjegyköteget barátja zsebébe dugni –, ez az első törlesztés.

Gellért eltolta a kezét:

– Szó sem lehet róla, neked szükséged van erre a pénzre. Annyi viszont jár nekünk, hogy most elmegyünk a Semmelweis utcába Staub úrhoz, és csináltatunk magunknak egy-egy elegáns öltönyt.

– Én sohasem mertem elmenni hozzá, azt mondják, ezer pengőt is elkér egy ruháért.

– Az biztos, hogy nem olcsó, de hát qualität kostet geld, a minőség pénzbe kerül. Én sem jártam már nála legalább két éve, néha összefutottunk, mindig azt mondta: Nem megy a bolt? Stírek vagyunk? Ne törődjön vele, akkor fizet, amikor akar – de hozomra nem ruházkodik az ember.

Beléptükre a szabó otthagyta kuncsaftját a próbafülkében, és az üdvözlésükre sietett:

– Nem tudja elképzelni, Gellért úr, hogy mennyire örülök önnek. Remélhetem, hogy újra elindult a bolt?

– Az én utazási irodám most is úgy megy, mint a macesz Vatikánban, de a barátom ajser lett. Úgy nézze meg Bíró urat, hogy ezentúl ő jár ide évente kétszer ruhát rendelni.

– Szabad megkérdeznem, hogy Bíró úr mivel foglalkozik?

Gellért elővette a golyóstollat:

– Ez az ő találmánya, milliókat fog keresni vele. Próbálja ki ön is, Staub úr.

A próbafülke felől türelmetlen megjegyzések hallatszottak. A szabó, hogy exkuzálja magát, engedélyt kért, hogy az íróeszközt megmutathassa bent várakozó vendégének. Kisvártatva szétnyílt a függöny, és egy fekete hajú, bajuszos, villogó fehér fogsorú férfi lépett elő a fülke mélyéből, még csak próbára fércelt ujjatlan zakót viselt, kezében hozta a golyóstollat.

– Ez a toll engem nagyon érdekelne. Bocsánat, még be sem mutatkoztam: Víg Vili vagyok Belgrádból. Export-importtal foglalkozom, a Teraziján tartok fenn egy ügynökséget – az órájára nézett. – A feleségem vár rám a Keleti pályaudvaron, így most csak egy rövid kérdésem volna: van-e már képviseletük erre a cikkre a Balkán-félsziget területén?

Gellért kapásból válaszolt, egy blöffel megpróbálta javítani a pozíciójukat:

– Több ajánlattal is rendelkezünk, de szerződést még nem kötöttünk.

– Egyelőre ne is kössenek – mondta Víg már öltözködés közben. – Beszéljük meg ezt az ügyet kényelmesebb körülmények között. Van egy javaslatom: én júliusban elmegyek nyaralni a tengerpartra, legyenek a vendégeim, mondjuk huszonnyolcadikától. Írják fel a dátumot és a szálloda nevét: Hotel Jugoslavinska-Rochlitz – a mostani nevén Roganska Slatina. Kérek egy névjegyet, hogy elküldhessem a vonatjegyeket. Örülnék, ha az asszonyokat is hoznák magukkal, az én feleségem is pesti lány, élvezné a társaságukat.

– Ez sajnos nem fog menni, az én feleségem szanatóriumban fekszik, a barátomé pedig színésznő, minden este fellép.

– Rettentően sajnálom, de önökre okvetlenül számítok – mondta Víg, elköszönt, és beszállt az érkező taxiba. Bíróék a szóáradattól még mindig kábultan néztek utána:

– Gondolom, ezt hívják amerikai tempónak, öt perc alatt lerohant minket. Staub úr, ön mit tud róla, hogy áll anyagilag?

– Sohasem próbálta bizonygatni, hogy van pénze, tehát valószínűleg van neki.

Víg ajánlatához híven időben megküldte a vonatjegyeket. Bíró és Gellért leutazott Roganska Slatinába, a szállodában is várta őket a nevükre lefoglalt lakosztály. Gellért egy kisebbet próbált kérni:

– Jobb az óvatosság! Víg még sehol, lehet, hogy nem is jön, és le kell mosogatnunk a szoba árát, egy olcsóbbal hamarabb szabadulunk. Bíróék úgy gondolták, hogy a mindennapos személyes propaganda nem árthat, a bejelentőlapot is az egyik bemutatóra használt golyóstollal töltötték ki. Mellettük a pultnál egy hatvan körüli, szemüveges férfi állt fiatal titkárnője társaságában, érdeklődve figyelte a szokatlan íróeszközt. Spanyolul beszélt, a portás útján közölte a magyarokkal, hogy szeretne megismerkedni velük:

– Augustin P. Justo tábornok úr szívesen látja önöket apartmanjában ma délután négy és fél öt között.

Gellért udvarias biccentéssel fogadta a meghívást, de nem vette komolyan.

– Tudod, hány tábornok van Argentínában? Több, mint ahány közlegény. Én olvastam erről: mindenki tábornok lehet, aki elég jól tud tangózni.

Bíró rázta a fejét:

– Nincs rezsi rá, találkozzunk vele.

Befutott Víg, az asztalához invitálta őket, már ebéd közben elkérte a golyóstollat, sokáig vizsgálgatta:

– Hogy állnak a szériagyártással?

– Vannak terveink, de minden attól függ, hogy sikerül-e megszereznünk az elinduláshoz szükséges tőkét. Már kötöttünk szerződést egy magyar gyártó és forgalmazó céggel, de szeretnénk újabb partnereket is keresni.

– Szóval egyelőre még csak a szándéknál tartanak? Nem baj, én szeretem az olyan startot, ahol több függ a lovastól, mint a lótól. Azt hiszem, én vagyok a maguk embere. Az egész Balkánon kiépítettem a terjesztő hálózatomat, a bankszámlám erősen aktív – Víg felemelte a kezét –, nem fogok megharagudni, ha leinformálnak.

– Mi az elképzelése?

– Egyelőre kérek egy opciós levelet, melyben rám bízzák a golyóstoll vezérképviseletét a Balkán-félsziget államaiban. Árat, határidőt ne írjanak, ez a cikk egyelőre még cseppfolyós állapotban van, mint mondani szokás: lehet belőle cár, és lehet kalaposinas. Én a magam részéről komoly reményeket fűzök hozzá, mert maga az ötlet kitűnő…

Gellért közbeszólt:

– Én a bóknak csak egyetlen formáját vagyok hajlandó elfogadni: a készpénzt. Magyarul: mit kapunk mi ezért az opcióért?

– Ez a kérdés, bocsásson meg, nem illik egy profihoz. Önök pénzt kérnek egy olyan cikk elővételi jogaiért, amely a gyakorlatban még nem is létezik. Jó, hogy nem a perpetum mobilét kínálják jutányos áron. – Víg ásított, mintha végképp elvesztette volna az érdeklődését. – Elnézést, de egész nap utaztam, felmegyek a szobámba sziesztázni, majd este folytatjuk.

Gellért lesújtó pillantást vetett utána:

– Ez is, ha belenézne a vízbe, megdöglenének a halak.

Bíró szeretett volna sétálgatni a tengerparton, de társa mutatóujja körmével megkocogtatta az órája üveglapját:

– Négy óra elmúlt, vár minket a mi kis tábornokunk.

Felmentek Justo lakosztályába, Gellért ámuldozva nézett körül:

– Nem tudom, miből fizeti ki majd az öreg ezt a luxus hédert. Azt hiszem, együtt fogunk mosogatni.

Justo tábornok barátságos mosollyal jött elő szobája mélyéből:

– Hallom, hogy önök magyarok. Szeretem ezt a kis nemzetet. Tudom, hogy sok értékes találmányt adtak már a világnak. Őszintén remélem, hogy ez a golyóstoll is közéjük tartozik majd. Ilyen tehetséges embereknek ki kellene jönniük Argentínába, biztos, hogy fényes jövő várna magukra.

– Sajnos, nem ilyen egyszerű a helyzet, tábornok úr. A közép-európai országok állampolgárainak mostanában nem adnak beutazási engedélyt, azt mondják: a csónak megtelt. Mi is próbálkoztunk, de hiába.

– Ebben, azt hiszem, segíthetek, de látok egy többet ígérő esélyt az önök számára.

– Mi volna az?

– Meg kell, hogy mondjam: nem sokat értek az üzleti ügyek gyakorlatához, nem is az én dolgom, ha kell, rendelkezésre állnak a megfelelő szakértők. Ezt a golyóstollat azonban alkalmasnak érzem arra, hogy beiktassuk az iparfejlesztési programunkba: kevés nyersanyagszükséglet, nagy hozzáadott érték. Létrehoznánk egy érdekcsoportot a találmányuk argentínai megvalósítására. Természetesen csak abban az esetben, ha önöknek is konveniál.

– Mi kész örömmel vennénk.

– Én holnap reggel hazautazom, most meg kellene állapodnunk egy újabb találkozóban.

A tábornok elkérte határidőnaplóját a titkárnőtől, és hosszan lapozgatott benne:

– Idén már nincs terminusom, és csak jövő tavasszal látogatok el újra Európába. Mit szólnának egy 1939. március 10-i időponthoz, mondjuk délelőtt tíz órakor a párizsi argentin nagykövetségen?

Gellért odasúgta a barátjának:

– Ez már a blöffök blöffje. Csak úgy kapásból kitűz egy randevút nyolc hónappal előre.

Bíró leintette:

– Ne idétlenkedj! – a tábornokhoz fordult. – Ha rajtunk múlik, ott leszünk. Az ügyet, persze, meg kell beszélnünk a társunkkal is, de őszintén remélem, hogy nem lesz akadálya a találkozásunknak. Ami a költségeket illeti…

– Erre ne legyen gondjuk, tekintsék magukat az én vendégeimnek.

Justo tábornok tárcájából elővett egy névjegyet, a hátára felírt néhány sort:

– Parancsoljanak, emlékeztetőül feljegyeztem a helyszínt és az időpontot, ez a kártya egyben belépőjegyül is szolgál. A vízumot a budapesti argentin követségen kapják kézhez, ugyanott hagyom meg, hogy melyik párizsi szállodában foglaltatunk szobát az önök számára. Uraim, örültem a szerencsének.

Lassan mentek lefelé a lépcsőn. Bíró eltűnődött:

– Nem tartod különösnek, hogy ilyen rövid idő alatt most már másodszor merül fel előttünk Argentína neve? Először Pogány Mária beszélt róla, most pedig ez a tábornok.

– Csak nem veszed komolyan?

– Miért ne? Reménykedni csak szabad.

– Tévedsz, Laci, nekünk már nem, mi túl öregek vagyunk hozzá. A remény jó reggeli, de rossz vacsora.

– Mindegy, reggel hazamegyünk, és húzzuk tovább az igát. Gyere, sétáljunk egyet.

A promenádon szembetalálkoztak Víggel, a kereskedő meghívta őket egy pohár borra, beültek a parti kioszkba:

– Remélem, nincs „brajgesz”? Nem haragszanak rám, amiért nem vettem meg az opciót?

– Miért haragudnánk? Az üzletben nincsenek érzelmek.

– Hogy töltötték a délutánt? Gondolom, aludtak egyet.

– Nem volt időnk, egy argentin úrral tárgyaltunk a golyóstoll ottani gyártásáról.

Víg felkapta a fejét:

– Egy argentinnal? Nem is beszéltek erről a kapcsolatukról. Szabad megtudnom, hogy hívják az illetőt?

– Természetesen, itt a névjegye.

– Tőle kapták?

– Igen, megállapodtunk egy párizsi találkozóban.

Víg egy pillantást vetett a kártyára, sokáig nem tudott megszólalni:

– Tudják önök, hogy kivel beszéltek?

– Valamiféle tábornoknak mondta magát.

– Ez az úr, Augustin P. Justo tábornok húsz évig volt az Argentin Köztársaság elnöke, és most félhivatalosan egy többmilliárdos államközi megállapodásról tárgyalt Jugoszláviában. Ha ő bizalmára méltatta önöket, azt jelenti, hogy megcsinálták a szerencséjüket. Köszöntsük egy üveg francia pezsgővel.

Míg a pincér töltött a poharakba, Víg barátságosan megveregette Bíró vállát:

– Szieszta közben volt alkalmam átgondolni az ügyet, első intrádára negyvenezer tollra tartok igényt fix számlára, készpénzfizetés mellett. Ami az opciót illeti, hajlandó vagyok megkockáztatni némi pénzt. Vagyonokra ne számítsanak, de annyi ákontót adhatok, hogy ne jelentsen gondot néhány öltönyt rendelni közös szabónknál, Staub úrnál. Jöhet a következő üveg, uraim?

Éjfél után bontottak asztalt, a két magyar leült egy padra, kiszellőztetni a fejét, Bíró filozofálgatott a holdfényben:

– Gondold meg, Imre, hány véletlen kellett ahhoz, hogy ez összejöjjön. Meg kellett kapnunk a pénzt Goytól, épp akkor állítottunk be a szabóhoz, amikor Víg próbált nála. Lejövünk ide, és belefutunk egy argentin elnökbe.

– Foglalkozzunk inkább az üzlettel. Víg azt mondta, hogy negyvenezer tollat rendel. Argentínában mennyit adhatunk el?

– Hány lakosa van?

– Nem tudom, tizenöt-húszmillió biztos.

– Akkor legalább százezret, és ez még csak a kezdet. Ha ott megvetjük a lábunkat, megszerezhetjük az egész amerikai kontinenst.

– És ott van még Ausztrália, Ázsia, Afrika. Egy év alatt több mint egymillió toll.

– Ugyan már, ne essél túlzásokba!

(„Most már mosolyognom kell akkori »vakmerőségemen«– írja Bíró néhány évtizeddel később. – Argentínában ma egyetlen vállalat hétmillió darabot termel havonta – és az eltelt évek alatt ez a mennyiség is megsokszorozódott.”)

IX. fejezet

Nyár elején Goy üzleti körútra készült Németországba. Folytatni kívánta tárgyalásait találmányának, a sorvégnyitó írógépnek elhelyezéséről, de élve az alkalommal, a golyóstollat is szerette volna bemutatni partnereinek.

Bár folyamatosan dolgozott a kísérleti mintákon, Goy továbbra sem találta megfelelőnek a műszaki színvonalukat. Telerakta velük az aktatáskáját és zsebeit is, minden szabad percében próbálgatta, vajon kezdenek-e írni abban a pillanatban, amikor a csúcs megérinti a papírt. Sokszor előfordult, hogy nem fogtak azonnal, és a vonalak később is meg-megszakadtak, a morze ábécé jeleihez hasonlítottak. Goyt nemcsak a szakmai renoméját féltette, de attól is rettegett, hogy kudarcot vall a közelgő németországi bemutatókon. Esténként sokáig dolgozott, utána hiába próbálta lezárni a napot, a feszültség tovább munkált benne. Sokszor az éjszaka közepén felkelt, pizsamájára munkaköpenyt húzott, és visszatérve műhelyébe, hajnalig töprengett a lehetséges megoldásokon.

Az „üresjáratok” kiváltó okait kutatva egyik alkalommal az írógolyó festékellátását vizsgálta meg. A golyófészek alján egy 0,5 milliméteres furat volt, a paszta ezen áramlott a tartályból a csúcs felé, a műszerésznek megfordult a fejében a gondolat, hátha nem elégséges ez az átmérő. Goy sokéves szakmai rutinjával magabiztosan látott neki a kísérletnek.

„Elővettem egy kis háromszegletes tűreszelőt, a hegyét mindhárom oldalon simára köszörültem. Egy írócsúcsból kiemeltem a golyót, és a tűhegyű reszelőt enyhén benyomtam a 0,5-ös furat felső peremén, ezzel ott három, szabad szemmel alig észrevehető kis festéktároló mélyedést alakítottam ki.

Ezután az írógolyót visszahelyeztem a fészkébe, újból ráperemeztem a kiszereléskor kitágult golyórögzítőt, majd az írócsúcsot becsavartam egy festékkel töltött tartályba. A festékpasztát továbbító dugattyúra nyomást adtam, és kipróbáltam a tollat, azonnal és egybefüggő vonalakkal írt.”

Bár ez az ötlet fontos, ha nem meghatározó szerepet játszott a golyóstoll tökéletesítésében, Goy inkább csak szakmai elégedettséget érzett fölötte, nem gondolt rá, hogy szabadalmaztassa. Szíve mélyén nem tételezte fel, hogy a golyóstoll valaha is világszerte elterjedt cikké válik, sokkal többet várt másik találmányától, a sorvégnyitó írógéptől. Ezt a nemtörődömségét Goy később megbánta, felfedezésének hasznát mások söpörték be.

Táskájában néhány tucat ily módon tökéletesített golyóstollal Goy elindult németországi körútjára. Először Siegmar-Schönauban tárgyalt az írógéptalálmányáról, sikerrel járt, opciót kértek a gépre, és öt hónap múlva meg is vásárolták.

Ezután Goy már a golyóstoll ügyére összpontosította a figyelmét. Nürnbergben felhívta a híres Faber-Castell írószergyárat, bejelentette, hogy egy újszerű, eleddig ismeretlen rendszerrel működő tollat szeretne bemutatni. Sattmann, a műszaki igazgató hajlandó volt fogadni.

A bemutatkozás formaságai után Goy elővette aktatáskájából a golyóstollat.

– Ha most nem fog rendesen, elsüllyedek – mormogta magában.

Néhány próbavonalat húzott vele, megkönnyebbülve tapasztalta, hogy működik, majd felírta: „Hiermit wird Ihnen das erste Kugelschreiber muster vorgeführt” – és a lapot a golyóstollal együtt letette az igazgató elé.

– Parancsoljon!

Sattmann csak vonakodva vette át, kipróbálta ugyan, de rögtön le is tette:

– Ha úgy gondolja, hogy ez egy új találmány, akkor ön igen rosszul van értesülve. Mi ebben a tárgyban egy egész sor német és külföldi szabadalmi bejegyzést őrzünk az archívumunkban.

– De még egyik sem került forgalomba!

– Feltételezi, hogy véletlenül? Egy klasszikus acél- vagy aranyhegyű töltőtollal ez a kezdetleges eszköz nem veheti fel a versenyt.

Goy visszaemlékezett a vitára, melyet korábban Gellérttel és Bíróval folytatott a találmányról, ahol is ő játszotta az „ördög ügyvédjének” a szerepét, felidézte akkori ellenfelének érveit:

– Úgy látszik, nem fejeztem ki magam elég világosan. Ennek a golyóstollnak minden eddigi változattal szemben egy sor előnye van. Tinta helyett pépszerű festékpasztával működik, nem folyik, folyamatosan ír. Arról már nem is beszélek, hogy egy hagyományos töltőtoll egy vagyonba kerül, ezt viszont egy ceruza áráért lehetne adni.

Sattmant ezek az argumentumok sem győzték meg. Nem kívánt belemenni hosszadalmas vitákba, arra kérte a vendégét, hagyjon nála vizsgálatra néhány mintadarabot, megígérte, hogy néhány napon belül értesíteni fogja döntéséről.

Próbaútjának következő állomásán, a hannoveri Pelikán gyárban Goy még eddig sem jutott el. A kísérleti műhely vezetője épp csak kézbe fogta a tollat, ki sem próbálta, úgy adta vissza:

– Kedves uram, kár a fáradságért, nincs ebben fantázia.

Hannoverből Goy Hamburgba utazott, a Mont Blanc-gyárnál tett kísérletet. Itt is csak annyit ért el, hogy mintát kértek tőle kipróbálásra. Néhány nap múlva hazaszólt Budapestre, Kovalszky közölte vele, hogy a Pelikántól és a Mont Blanctól is visszajöttek a minták, a kísérőlevelekben csak annyit közöltek, hogy nem érdekli őket a golyóstoll. Egy kedvező momentum is akadt: tárgyalási szándékkal bejelentkezett a DFW, a Deutsche–Amerikanische Füllhalterwerke. Goy úgy döntött, megjátssza ezt az esélyt.

A gyár a náci mozgalom bölcsőjének számító Münchenben működött. Goyt a pályaudvaron egy horogkeresztes pártjelvényt viselő férfi, Zorn igazgató várta. Hitlerista karnyújtással köszönt, majd a városnézés után elvitte vendégét egy sörözőben rendezett politikai gyűlésre. A mindig jó étvágyú Goynak ízlett a félliteres agyagkorsóban felszolgált sör és az „egységmenü”: kolbász párolt káposztával és krumplival, de a szónoklatokat, a résztvevők harcias indulatait fenyegetőnek találta. Megkönnyebbült, amikor elhagyták a helyiséget. Goy újságolvasó ember volt, követte a nagyvilág eseményeit, de most először szembesült személyesen is a háborúra készülődő Németországgal. Attól tartott, hogy ez a szándék Magyarországot is bajba sodorhatja.

Másnap reggel Zorn bevitte a DFW-gyárba, ahol az igazgatótanács fogadta a magyar szakembert. Goy szokásos módon bemutatta a golyóstollat, örömmel tapasztalta, hogy szavai ezúttal nem hullanak a semmibe, hanem osztatlan érdeklődést váltanak ki. Kézről kézre adták a tollat, mindenki kipróbálta, először a szabadalmi részleg vezetője nyilvánított véleményt:

– A mi német népünk nem ellenséges az újdonságokkal szemben – ebben is felülmúlja az angolokat vagy a franciákat, de döntéseiben mindig egészséges bizalmatlanságot tanúsít. Nem lehet egyik napról a másikra meggyőzni, és kétszer is becsalni ugyanabba a csapdába. Mint ön is tudja, a golyóstoll a Mungo változatban egyszer már megjelent a német piacon, és akkorát bukott, hogy az újságok vezércikkekben figyelmeztették az embereket: ne vásároljanak belőle. Ilyen körülmények között meg kell gondolnunk, hogy vállaljuk-e egy újabb kísérlet ódiumát.

Az igazgatótanács elnöke leintette a mérnököt:

– Ön igen szépen fogalmaz, Baumann úr, nagyot tévedett, amikor nem a szónoki pályát választotta, de ezúttal nincs igaza, mert nem veszi figyelembe az egyedül fontos szempontot, a vállalatunk jelenlegi helyzetét – az elnök Goyhoz fordult –, ön előtt nyíltan beszélünk, biztosak vagyunk, hogy nem fog visszaélni vele. Azt bizonyára tudja, hogy mi készítjük a hamburgi Riepe cégnek a híres piroskarikás Tintenkuli töltőtollat. A velük kötött szerződésünk az év végén lejár, és a partnerünk nem szándékozik meghosszabbítani, mert időközben felépítette a saját gyártóbázisát, így mi vezető termék nélkül maradunk. Ha ez a golyóstoll beválik, és a Tintenkuli helyébe léphet, akkor én csak annyit mondhatok, Goy úr, magát az Isten küldte hozzánk.

Az iroda hangulata egy játéktereméhez kezdett hasonlítani, mindenki a golyóstollal foglalkozott. Zorn egy feje fölé tartott lapra vonalakat és köröket rajzolt:

– De hiszen ezzel még a sztratoszférában is lehetne írni. Ha szabad javasolnom, legyen Stratos a neve.

Zornék akár azonnal is lekötötték volna a találmányt, de Goy egyelőre elhárította az ajánlatukat, előbb referenciákat akart szerezni a cégről. Megkérte partnereit, hogy minden szempontból vizsgálják meg a golyóstollat, tetszésük szerint kísérletezzenek vele, és próbáljanak tájékozódni, miképp lehetne megszerezni rá a németországi szabadalmat. Szóbeli megállapodást kötöttek, hogy ha váratlan akadályok nem merülnek fel, december huszadikáig megkezdik a gyártást.

Goy otthon összegezte magában körútjának eredményeit. Tárgyilagosan meg kellett állapítania, hogy a három igazán tekintélyes gyár elutasította a jelentkezését, ez akkor is rossz ómen, ha beszámítja a DFW érdeklődését, de úgy érezte, most már végig kell mennie az úton.

Leinformáltatta a müncheni céget: szakmai és pénzügyi helyzete megfelelőnek bizonyult, elindulhatott a közös munka. Zornék nekiláttak, hogy egy kísérleti szériát alakítsanak ki az immár véglegesen Stratos márkanevű golyóstollból, és megbízták vegyészüket, dr. Zychlinskyt a festékpaszta tökéletesítésével.

A világtörténelem eseményei azonban továbbra sem kedveztek az ügynek. A német hadigépezet már Lengyelország ellen készülődött, kiadták a „vaj helyett ágyút” jelszót, a polgári igényeket kiszolgáló termelés háttérbe szorult. Zornék mind gyakrabban jeleztek különféle akadályokat a golyóstoll bevezetése körül, legsúlyosabb csapásnak az bizonyult, hogy dr. Zychlinskyt behívták katonának. Goy párizsi barátainál, az Evelco cégnél is folytak ugyan kísérletek a megfelelő festékpaszta kifejlesztésére, de ők sem értek el igazi eredményeket.

Mindinkább kérdésessé vált, hogy az 1938-as évben meg lehet-e kezdeni a gyártást, ennek időbeni eltolódása viszont sértette volna a Bíróval kötött szerződést. Goy, emlékezete szerint, ritkán találkozott a feltalálóval, ha bejött hozzá az irodába, a kísérleti munkák állásáról érdeklődött, vagy újabb mintadarabokat kért. Ha beszélgetésbe elegyedtek, Bíró igyekezett megmagyarázni, hogy bátyja miért nem tudja produkálni a beígért festékpasztát, jóllehet már felvették a recept után járó pénzt.

Goy egyelőre nem tett lépéseket a megállapodás módosítására, csak a társával, Kovalszkyval ült le tárgyalni. Ő kezdettől fogva nem értett egyet azzal az elképzeléssel, hogy egy írógép-képviselet és -szerviz golyóstollkísérletekkel foglalkozzék, de egyetlen szóval sem éreztette a neheztelését. A kockázatosabbá vált feltételek között Goy úgy találta méltányosnak, hogy magára vállalja az összes eddig keletkezett költséget, és a pénzt saját vagyonából visszafizette a közös vállalatnak.

December elején Goy újra elutazott Münchenbe, a felmerülő gondok ellenére sikerült megkötnie a szerződést a DFW-vel.

Az eredeti időpontot már semmiképp sem lehetett tartani, a gyár 1940. júliusi terminusra vállalta, hogy megindítja a golyóstollgyártást, majd 1941 júliusáig eladja az első százezer darabot. A partnerek nem tudhatták, hogy akkor már javában dúl majd a német-szovjet háború.

X. fejezet

Bíró Gellért közvetítésével kapta meg Goy üzenetét, hogy december huszonharmadikán délelőtt találkozni kíván vele. A feltaláló akkor már rég eldöntötte magában, hogy még az 1938-as évben elhagyja Magyarországot. Elhatározásához az adta meg a végső lökést, hogy értesült egy készülő rendeletről, mely 1939. január 1-jei hatállyal megtiltja magyar szellemi termékek külföldre történő kivitelét, és Bíró attól tartott, hogy ez az ő találmányára is kiterjed majd. Az utolsó hónapok azzal teltek el, hogy sorra járta a szerkesztőségeket, megpróbált alkalmi munkákkal néhány száz pengőt keresni, de csak ritkán járt sikerrel.

Mikor Bíró elindult a találkozóra, a város már karácsonyra készülődött, lezajlottak az ünnepi bevásárlások, amerre elhaladt a szitáló ködben, alig mutatkozott forgalom. A Nádor utcai irodában is meghitt hangulat uralkodott, a fenyőfán már kigyúltak a kis lámpák. Az előtérben az alkalmazottak köszöntötték egymást, Goy kivált a csoportból, és egy kézszorítással üdvözölte Bírót:

– Isten hozta, fáradjon beljebb.

Goy általában nem tűrte meg, hogy az üzemben bárki is italt fogyasszon, de most, az ünnep tiszteletére előkereste a konyakot és a poharakat. Bíró hátradőlt a bőrfotelban, unatkozott, tekintetével végigpásztázta az íróasztalon heverő lapokat. Újságírói munkája során kifejlődött benne a képesség, hogy a vele ellentétes irányban lefektetett iratokat is el tudja olvasni. Pillantása megakadt egy DFW fejlécű levélpapíron, lassan kibetűzte a szövegét:

 

„Esküvel megerősített nyilatkozat.

Vállalom azt az esküvel is megerősítendő kötelezettséget, hogy egy zsidómentes Európa felépítésének érdekében a Deutsche Füllhalterwerke GmbH München gyártmányait sem közvetlenül, sem közvetve nem fogom eladni zsidó cégeknek. Kötelezettséget vállalok továbbá arra is, hogy valamennyi viszonteladómtól ezen nyilatkozattal azonos tartalmú deklarációt fogok bekérni. Abban az esetben, ha bizonyítást nyer, hogy a fenti nyilatkozatban vállaltakat nem tartottam be, a DFW GmbH jogot nyer arra, hogy a feladott rendeléseimet semmisnek tekintse.”

 

Bíró feltételezte, hogy a nyilatkozatot a német cég fogalmazta meg, és küldte szét körlevélként, úgy látta: Goy még nem írta alá.

Az iparos közben végzett a szervírozással, koccintásra emelte a poharát:

– Kellemes ünnepeket!

– Köszönöm, viszont. Szeretnék egyben boldog újévet is kívánni.

– Ráér, addig még úgyis találkozunk.

– Nem hiszem, én még a napokban külföldre utazom. Már ki is váltottam az útlevelemet.

Goy felkapta a fejét:

– Valamilyen üzleti ügyben?

– Nem, a legszigorúbban személyes okokból. Nincs kedvem megvárni, amíg bejönnek a németek, és fel kell varrnom a sárga csillagot.

– Azt hiszem, egy kicsit sötéten látja a helyzetet. Nem eszik olyan forrón a kását.

Bíró vállat vont:

– Lehet, de itt a tévedés kockázata a halál.

Goyban felrémlett a müncheni sörözőben látott gyűlés emléke, és elbizonytalanodott:

– Megértem, hogy nem akarja vállalni a rizikót. Hová készül?

– Franciaországba. Megpróbálok kint összeszedni annyi pénzt, hogy kihozathassam magam után a családomat.

– Az az argentin tábornok már jelentkezett?

– Nem, de nincs késésben, csak március tizedikén esedékes a találkozás Párizsban. Addig is igyekszem elhelyezkedni.

– Ha úgy gondolja, segíthetek. Írok barátaimnak, az Evelco cég tulajdonosainak, hogy foglalkoztassák magát. Talán a szállását is megoldják.

– Köszönöm.

– Mikor szándékozik visszajönni?

– Legvalószínűbb, hogy soha.

– Értem. Én őszintén remélem, hogy nem így lesz, az itthoni viszonyok javulnak majd, és maga visszatérhet, de addig is tisztáznunk kell néhány üzleti ügyet.

Goy egy iratcsomót vett elő:

– Egy bejelentéssel tartozom. Jártam kint Németországban, tárgyaltam a DFW céggel, bárhogy is szeretném, nem tudom még az idén elindítani a golyóstoll gyártását. Ha nincs kifogása ellene, hosszabbítsuk meg a határidőt 1940 júniusáig.

– Semmi akadálya. Min kíván még változtatni?

Goy továbblapozott a papírkötegben:

– Be kell látnia: a költségek messze felülmúlták az eredetileg tervezett szintet, ezért úgy gondolom méltányosnak, hogy az eredendő haszon elosztását módosítani kellene a javamra néhány százalékkal.

Az iparos egyhangúan sorolta fel a tételeket, Bíró alig-alig szólt közbe, csak a francia piacra vonatkozó status quo-hoz ragaszkodott, reménykedett benne, hogy ahhoz a pénzhez esetleg közvetlenül is hozzá tud jutni. Mikor Goy befejezte, bólintott:

– Döntsön a tetszése szerint. Egyetlen kérésem van: nekem minél kevesebbet kelljen foglalkozni vele.

– Azt ajánlom, hogy az ügyvédeket ne vonjuk be, mindent túlbonyolítanak, az idő különben is szorít minket. Én csak felvázolom az érintett pontokat, maga az újságíró, jobban meg tudja fogalmazni. Csináljuk úgy, hogy a két ünnep között egy küldönc átviszi magához, maga formába önti, legépeli és egy nekem címzett levélben visszajuttatja hozzám.

– Ez is rendben van, de volna egy kikötésem. A küldönc ne jöjjön üres kézzel, illetve ne csak a vázlatot hozza.

– Mit kíván még?

– Adjon még ötezer pengő előleget későbbi levonásra. Nem akarom egy fillér nélkül hagyni a családomat.

Goy összevonta a szemöldökét:

– Az üzletfeleknek nem kötelességük eltartani a partner családját. Erről nem is volt szó a korábbiakban.

– Arról sem, amit maga kért tőlem. Higgye el, ha volna huszonötezer pengőm, kiváltanám magam a szerződésből, és visszalépnék.

Az iparos elgondolkodott, aztán beleegyezően bólintott:

– Rendben van, de ötezer pengőt nem bízok rá egy küldöncre. Jöjjön be érte.

– Igaza van, én sem bízok rá egy ilyen fontos szerződést, majd behozom magammal.

Goy nevetett:

– Úgy látszik, a bizalom kölcsönös. Azonnal szólok, a házipénztárban majd kifizetik. Kér még egy konyakot?

– Tudja mit? Igen.

– Az az érzésem, hogy ha más körülmények között találkozunk, jó barátok lehettünk volna.

– Ne menjünk bele ebbe. Az érzelmesség a lélek gyomorsavtúltengése.

Mikor koccintottak, Bíró harminckilenc éves volt, Goy negyvenkettő, egyikük sem gondolt arra, hogy életükben utoljára találkoztak.

A Bíró által megfogalmazott levél később egy sokmilliós tétre menő licenciaper alapjául szolgált, ezért fontosnak tartom ide iktatni a szövegét:

 

„Budapest, 1938. december 24.

Nagyságos Goy András (sic!) úrnak

Budapest

 

A mai napon megállapodtunk abban, hogy az ún. Bíró-féle íróeszközzel kapcsolatos eddig kötött megállapodásainkat hatályon kívül helyezzük, és helyettük a következőkben állapodtunk meg:

Társas viszonyt létesítünk az íróeszköz Magyarországon, továbbá Németország, Jugoszlávia, Románia, Görögország, Sveic (sic!), Lengyelország, Észtország, Bulgária, Litvánia és Görögország területén való kihasználása tekintetében, mégpedig oly feltételek mellett, hogy Magyarországon az elérendő tiszta haszon 2/3-a Önt illeti meg, 1/3-a pedig engem, az egyik említett területeken való értékesítésből származó jövedelem pedig fele-fele arányban illet meg bennünket. Franciaországra vonatkozólag megkötött megállapodásunk változatlanul érvényben van.

Az itt említett országokon felül az íróeszköz értékesítése kizárólag az én jogomat képezi…

A magyarországi értékesítést illetőleg az a tervünk, hogy Ön a magyar szükséglet ellátását biztosító üzemet állít fel, mely esetben azonban az üzem felállításával kapcsolatos dologi kiadások nem általános regie-tételként számolandók el, hanem a szükséges összeget Ön előlegezi meg, és azt amortizáció formájában számoljuk el. Az egyéb országok ellátása céljából a Füllfeder Fabrik A. G. gyárat bízza meg, mely gyártól a legyártott, illetve eladott darabok után vagy licencdíjat kapnánk, vagy pedig közös érdekeink másképpen biztosíttatnának.

Üzleti érdekünk megvédése és előmozdítása céljából szükségesnek tartjuk a fent nevezett országokban a közös ügyvivőknél lévő és Ön által is ismert szabadalmak bejelentését, és az ezzel felmerülő költségeket Ön vállalta a várható közös haszon terhére előlegezni, arra az esetre, ha ezt részben vagy egészben nem sikerült Önnek esetleg a reménybeli német, vagy más partnerre áthárítani…

Tekintettel arra, hogy Önnel szemben én haszonelőleg tartozásban vagyok, megállapodunk abban, hogy a részemre mindenkor esedékes társi haszon 1/3 részét visszatartja, és haszonelőleg tartozásom törlesztésére fordítja.

 

Teljes tisztelettel

Bíró László

 

Gellért Imre úr megbízásából kijelentem, hogy a korábban kötött és őt is érintő megállapodások hatálytalanításához ő is hozzájárult, tehát Önök vele szemben semmiféle kötelezettségben nem állanak.”

XI. fejezet

Bíró eredeti szándékához híven, az 1938-as év végéig el akarta hagyni Magyarországot, de amíg lehetséges volt, szeretett volna a családja mellett maradni, ezért a szilveszteresti párizsi vonatra váltott jegyet. Délben összejött a család, boldog újévet kívántak egymásnak, aztán Bíró behúzódott a szobájába pakolni. Gellért ott ült mellette, az egyik cigarettát a másik után szívta. A feltaláló egy kék dossziét vett elő az íróasztala fiókjából, ebben gyűjtötte össze ötleteit, a kísérleteit tartalmazó feljegyzéseket, a fontosnak tartott névjegyeket.

– Ezt is elviszed magaddal? – kérdezte Gellért.

– Persze. Ez az egyetlen tőkém. Hátha találkozom valakivel, akit érdekel.

– Lebukhatsz vele a határon.

– Az igaz, de eddig mindig megbántam, amikor nem mertem kockáztatni. Majd elrakom a ruhák közé – Bíró nyugodt mozdulatokkal folytatta a pakolást –, szilveszter éjszaka talán nem lesz olyan szigorú a vámvizsgálat.

– Jól leplezed a félelmeidet.

– Tudod miért? Mert nem félek. Most is rajtam van a „sárkányvérrel festett trikóm”.

– Ez mit jelent?

– Hat- vagy hétéves koromban kaptam egy trikót, a mellén egy széles vörös csík húzódott, egyébként fehér volt. Apám azt mondta, hogy a csík sárkányvérrel van festve, és ha felhúzom magamra, akkor sérthetetlen leszek. Ez nekem nagyon tetszett, és rögtön ki is próbáltam a varázserőt. Az utcán szándékosan nekimentem egy biciklistának, az felborult, és majd a nyakát törte, én pedig meg se karcoltam magam. Aztán felálltam a lakásunk utcai ablakába, belekapaszkodtam az oszlopba, és ki-be ugráltam, nem estem le, akkor megbizonyosodtam, hogy ebben a trikóban valóban sérthetetlen vagyok.

– Még mindig megvan neked?

– Már nincs, de belül még hordom.

Bíró becsukta a bőröndjét, és leült, ujjaival idegesen dobolt az asztallapon:

– Csak az induláson lennék már túl. Aki felszállt a vonatra, az már megtette az út felét.

– Párizsban vár valaki?

– A kis Faragónak táviratoztam, hogy foglaljon szobát egy éjszakára. Másodika már munkanap, akkor kimegyek az Evelcóhoz, Goy barátaihoz, kaptam hozzájuk egy ajánlólevelet – hirtelen Gellértre nézett –, nem akarsz mégis eljönni velem?

– Én? Tudod, hogy milyen zűrös lélek vagyok. Ha magamat itthon hagyhatnám, talán elmennék veled, de magammal együtt? Akkor itthon is maradhatok.

Nyolc órakor taxival mentek ki a Keleti pályaudvarra, amerre elhaladtak, az utcákat már megtöltötte az újévet köszöntő tömeg. Bíró nézett ki a kocsi ablakán, szeretett volna olyan emléket felszedni, mely valaha felidézi benne a mai estét, de semmi megjegyezni valót nem talált. Kislánya, a hatéves Mariann ott ült az ölében, a babája karját mozgatva integetett a járókelőknek:

– Pápá! Apu búcsúzik Budapesttől!

Bíró sorra elköszönt a barátaitól és a rokonaitól, a vonatra csak Elza, a felesége szállt fel vele. A fülke üres volt, az asszony elrendezte az úti holmikat, aztán leültek egymással szemben.

– Még van tíz percünk. Jó volna, ha jönne valaki, nem utaznál ennyire egyedül.

– Ki indul el ilyenkor? Vigyázz anyámra, nagyon öregszik.

– Tudom, folyton azt mondja: „nem tehetek róla”. Ne félj, minden rendben lesz.

Hallgattak, újra Elza szólalt meg:

– Már most hiányzol. Tegnap számolgattam: egy hétnél hosszabb időre csak akkor voltunk távol egymástól, amikor a szanatóriumban feküdtem, akkor is naponta láttuk egymást.

– Ki fogsz jönni utánam, talán már a tavasszal.

– Ne legyél túl önérzetes! Ha nem sikerül, gyere haza, megpróbálunk valami mást.

– Sikerülnie kell.

A hangosbeszélő jelezte, hogy a vonat öt perc múlva indul, az asszony felemelkedett az ülésről:

– Betettem a táskádba egy üveg pezsgőt, éjfélkor bontsd ki, otthon én is iszom majd. Olyan, mintha együtt volnánk.

– Menj, mert a vonat elvisz magával. Isten veled!

– Isten veled!

Alighogy az asszony leszállt, figyelmeztető füttyszó hallatszott, majd a forgalmista menesztő tárcsája a magasba emelkedett, a vonat elindult. Elza integető figurája mindinkább a láthatár peremére szorult, majd egy kanyar után végképp eltűnt. Bíró teleszívta a tüdejét levegővel, attól félt, hogy megáll a szíve.

Leült, és kigombolta az ingnyakát, megnyugodva érezte, hogy a szívverése újra szabályossá válik. A tudat, hogy ezután csak magára számíthat, felszabadította erőtartalékait. Elővette a francia nyelvkönyvet, beleolvasott:

– „Pourquoi m’avouez vous, Monsieur? C’est mon petit travail n’estce pas? Miért irigyel engem, uram? Bizonyára a kevés munkám miatt?” – mormogta maga elé a példamondatot.

A vonat sűrű hóesésben vágott át a Dunántúlon, a váltókat gyakran kellett tisztítani előtte, tizenegy óra körül ért le Hegyeshalomba. Bíró arra gondolt, hogy ha meg is találják is nála a szabadalmi feljegyzéseit, nem büntethetik meg, mert a magyar szellemi termékek kivitelének tilalma csak éjféltől lép életbe, mégis megkönnyebbült, mikor az újévi koccintásra készülő vámosok minden különösebb vizsgálat nélkül továbbengedték.

Az egykori osztrák határon már birodalmi német egyenruhát viselő katonák teljesítettek szolgálatot, hosszasan nézegették az útlevelet. Bíró már évekkel korábban kitért, a „vallás” rovatba: ágostai hitvallású evangélikus volt beírva, ezt valamiért kisebb árulásnak érezte, mintha a katolikus hitet választotta volna, bár ez a váltás nem mentesítette a zsidótörvények rendelkezései alól, most úgy érezte, hogy megkönnyítette a bejutást. A határőr benyomta a pecsétet, a szöveg fölött egy kiterjesztett szárnyú sas ábrája látszott.

Francia földre érve aludt néhány órát, arra ébredt fel, hogy az idő megenyhült, esőcseppek koppantak a vagon tetején.

– C’est Paris! – mondta a benyitó kalauz.

A Gare de l’Est üvegcsarnoka is megtelt párával és az utcáról behúzódó benzingőzzel, a lámpák nehezen birkóztak meg a félhomállyal. Az ünnepre csak néhány színes lampion emlékeztetett.

A feltaláló letette a csomagját, és egy oszlopnak dőlve várakozott, néhány perc múlva elő is került a kis Faragó. Bíró megölelte és megcsókolta, annyira örült, hogy végre ismerőst lát, és újra magyarul beszélhet.

Faragó meghívta Bírót a párizsi magyar emigránsok törzshelyére, a Café des Deux Pistolets-be. Kávézás közben kifaggatta az otthoni hírekről, és beszámolt róla, milyen neves magyarok tartózkodnak a francia fővárosban. Károlyi Mihályt, az egykori köztársasági elnököt, Tihanyi Lajost, a festőművészt említette. Bíró örömmel hallotta, hogy régi barátja, Lakatos László is feljön időnként nizzai tartózkodási helyéről.

A beszélgetés után Faragó elkísérte a jövevényt szállására, az Avenue MacMahonon fekvő kis hotelbe, és elköszönt tőle.

Másnap reggel Bíró jelentkezett az Evelco-gyárban, átnyújtotta a Goytól kapott ajánlólevelet. A két tulajdonos, Kovács Sándor és a belga nevű, de magyar származású Lucien van den Eynde alig titkolt fenntartásokkal fogadta őt – mint Goy megjegyzi emlékezéseiben: „nem voltak éppen antiszemiták, de nem is szerették mózeshitű embertársaikat”. Bíró megérezte az ellenszenvet, de szüksége volt az állásra, megpróbálta túltenni magát a kellemetlenségeken.

– Külföldnek azt a helyet nevezzük, ahol nem szabad megsértődnünk – nyugtatgatta magát.

XII. fejezet

Az Evelco-gyár kiváló gépi hátterét kihasználva Bíró folytatta a kísérleteit, sorozatban készítette el az egyre használhatóbb golyóstollmintákat. Természetesnek vette, hogy az indulásnál egy átlagos munkás bérének alig a felét kapja, de két hónap elteltével megpróbált magasabb fizetést kérni. Kovács, a tulajdonos nem válaszolt rögtön, hanem behívta magához az irodába:

– Kedves barátom! Szeretném, ha tudomásul venné, hogy most nem Goy úrral áll szemben. Mi nem tudunk vagyonokat adni semmiért.

Bíró tudta, hogy ha belemegy a vitába, csak a maga helyzetét rontja vele, mégsem bírta megállni:

– Ezt mire érti, Kovács úr?

– Én szerettem volna elkerülni ezt a beszélgetést, de ha úgy kívánja, kezdjük el. Nekünk megfelelő dokumentáció áll a rendelkezésünkre, így pontosan felmérhettük, hogy ön lényegében semmit sem talált fel. Vegyük sorra az egyes alkotóelemeket. Az írócsúcs jelenlegi formájában Goy úr műve, a festéktartállyal kapcsolatos gondokat mi oldottuk meg, maradna még az a bizonyos festékpaszta elgondolás…

Kovács egy fotókópiát vett elő:

– Kezemben tartom egy szabadalmi okirat másolatát. Svájcban tették közzé 1938. május 2-án. Így szól: „írószer, feltalálók Wenczel Klimes és Paul Eisner prágai lakosok. A bejelentés időpontja 1936. április 22. Igénypontjai: írószer golyóval felszerelve, festékmasszával töltve.” Tehát, ismétlem, nem tintát, hanem festékpasztát használ, ezek szerint ez az elgondolás sem az ön nevéhez fűződik. Arról már nem is beszélek, hogy a csehek ideája két évvel korábbról kelteződik. Van valami ellenvetése?

– Ez a vita nem először merül fel, annak idején Goy úr is hasonló kifogásokat emelt. Most sem tehetek mást, mint hogy önnek is felteszem ugyanazt a kérdést, mint neki: tud mutatni egy megbízhatóan működő golyóstollat?

– Ez már csak részletkérdéseken múlik. Mindenekelőtt végre meg kell találnunk a megfelelő festéket – akad majd olyan vegyész, aki ezt kikísérletezi. Ha ez megvan, már csak össze kell szerelni a tollat, és elindulhat a nagyüzemi gyártás.

– Ne vegye dicsekvésnek, ha azt mondom, hogy minden próbálkozó közül én vagyok a legközelebb a célhoz. Itt pedig csak a siker számít, nincs kettes számú győztes, a második helyezett csak a vesztesek között az első. Ha kiderül, hogy bárki is megelőzött engem, természetesen visszalépek, nem leszek tovább a terhükre.

– Adandó esetben magam is ezt tartanám helyes megoldásnak. Visszatérve a kérésére: sajnos nem tudom megemelni a fizetését. Méltányosságból hozzájárulok, hogy a továbbiakban ne túlórázzon, hanem csak a kötelező munkaidőt töltse benn a gyárban.

Bíró végigdolgozta a napot, aztán hazament a szállására: a gyár közelében, Vincennes-ban lakott albérleti szobában. Levelet írt a családjának, majd olvasni próbált, de nem találta a helyét, úgy döntött, hogy az elővárosi vasúttal bemegy Párizsba.

A francia főváros már a háborúra készülődött, gyakran tartottak légvédelmi gyakorlatokat. Ilyenkor a közvilágítást is kikapcsolták, az autók saját lámpájuk tompított fényében haladtak a síkos utakon, a közlekedést irányító rendőrök foszforeszkáló fehér köpenyben tevékenykedtek.

Bíró térképet és zseblámpát vett magához, úgy járta a várost. A Diadalívnek, az Operának és a többi műemléknek csak a körvonalait látta. A középületek környékén gyakran igazoltatták:

– Vos papiers! – mondták az őrök, és bár rendben találták Bíró útlevelét, mind több bizalmatlanság érződött mozdulataikon, amikor visszaadták. Ezen az estén a Montparnasse környékén járva Bíró két ballonkabátos, cigarettázva veszteglő férfi alakját vette ki a félhomályból. Biztonsági embereknek vélte őket, szerette volna elkerülni a velük való találkozást, de attól tartott, hogy gyanút kelt, ha visszafordul, ezért inkább folytatta az útját. Közelebb érve megdöbbenve konstatálta, hogy magyarul beszélnek:

– Szóval szerinted, Jancsi: hol a legmélyebb a Tisza?

– Abból kiindulva, hogy minden folyó medrének folyamatosan mélyülnie kell, különben a vize visszafordul, Titelnél, ahol a Dunába ömlik.

– Szerintem inkább a felső folyásán, ahol gyorsabb a sodra.

Bíró a vitatkozókhoz lépett, arcukba világítva felismerte régi pesti kollégáját, Lakatos Lászlót, a másikkal még nem találkozott, magas, fekete hajú férfi volt.

– Maguknak nincs más témájuk, mint a Tisza? Miért nem a francia nőkről beszélnek?

– Üdvözlöm, Edison, örülnék, ha nem égetné ki a szemünket a lámpájával – mondta Lakatos közönyösen, mintha csak az előző napon találkoztak volna utoljára –, majd meglátja, hogy itt magának se lesz más témája.

Lakatos intett a beszélgetőtársa felé:

– Bemutatom Meyne János György urat – ő egyébként a nőkről is tudna beszélni. Soproni huszárhadnagy korában elcsábította az ezredparancsnoka feleségét, aztán egy német grófnő alkalmazta, hogy úgy mondjam, vagyonkezelőként, a legutóbbi értesülésem szerint jelenleg egy francia kalaposnő a kedvese. A hölgyek mindenütt bizonyos anyagi támogatásban részesítették.

Meyne halkan nevetett:

– Lakatos úr hízeleg. Egyébként az a véleményem, hogy aki egy huszártisztet akar, az fizesse meg.

– Mikor érkezett? – kérdezte Lakatos Bírót.

– Két hónapja.

– Kár, hogy nem találkoztunk, de lent jártam Nizzában – belekarolt a jövevénybe. – Jöjjön, meghívom vacsorára.

– Gondolom, nincs annyi pénze, hogy idegenekre költse.

– Pénztelen milliomos vagyok ugyan, de mindig volt a zsebemben annyi, hogy egy barátomnak is ki tudjak fizetni egy vacsorát.

Séta közben Lakatos tovább filozofálgatott:

– A pénz főként miben különbözik a többi dolgoktól? Leginkább abban, hogy a pénz pénzzel pótolható, a többi dolog nem alkalmas rá, hogy önmagával helyettesítsék. Figyelmet érdemel a pénzhez való viszonyunk is. A többség, amilyen nehezen keresi meg, olyan könnyen adja ki. Mintha csak a pénzzel együtt szabadulni akarnának attól a keserűségtől is, mellyel azt megszerezték.

A Café des Deux Pistolets-ben ültek le vacsorázni, jórészt most is magyar emigránsok töltötték meg.

– Milyen sors vár rájuk? – kérdezte Bíró.

– Eltűnnek, jövőre itt is német katonák ülnek majd, és a Horst Wessel-dalt rendelik a zenekartól. El is fogja játszani nekik.

– Olyan biztos a vereség?

– A francia nagyszájú, de gyenge katona. Csak azokat a háborúkat nyerte meg, amelyeket a németek elvesztettek.

– Maguk hová mennek tovább?

– Meyne úrral nem történhet baj, megtalálja a helyét a világban, amíg valahol két szelet kenyér van, abból másfél mindig az övé lesz. Én viszont már nem megyek sehová.

– De hát maga nemzetközi tekintélyű újságíró, biztos, hogy találna olyan országot, amely befogadja.

– Ezek az országok jelenleg nem tülekednek értem. Tegyük fel, hogy mégis akadna egy, ahol jól fizetett íróasztal várna, megengedhetném magamnak, hogy ne az olcsó nagyáruházakban vásároljak, hanem azokban a finom kis boltokban, ahol csak egy ruhafogast vagy egy antik szekrényt tesznek ki a kirakatba. Volna egy lakásom, ahol a megszokott helyen állnak a Voltaire-kötetek, az orvosság és a dugóhúzó. Azt hiszem, ez volna a legrosszabb.

– Miért?

– Már csak puszta hálaérzetből is ókonzervatív mamelukká válnék, támogatnám azt a rendszert, melynek a biztonságomat és a jólétemet köszönhetem. Ez mindenképpen méltatlan volna hozzám, és nem is jelentene végleges megoldást. Egy nap a dolgok ott is kezdenének rosszul menni, lassan megmozdulna a föld a talpam alatt, és elővehetném a világtérképet, hogy egy újabb hazát keressek magamnak.

– De hát Magyarországról el tudott jönni.

– Ez nem olyan egyszerű eset. Nem én szálltam ki Magyarországból, hanem Magyarország szállt ki belőlem.

Egy őszülő hajú, szikár termetű, elegáns megjelenésű férfi lépett oda az asztalukhoz, gomblyukában a Becsületrend szalagját viselte. Lakatosékat ismerősként üdvözölte, Bírónak kezét nyújtotta:

– Michel Marie Bouchonnet vagyok. Azt hiszem, még nem találkoztunk.

– Csak nemrégiben érkeztem.

– Hogy érzi magát a mi sötét párizsi estéinkben? Nehéz elhinni, hogy valaha a fény városának hívták?

– Minden elismerésem az önöké. Ha az emberek nem volnának ilyen fegyelmezettek, akkor ebben a homályban a fél várost elgázolták volna az autók.

Bouchonnet örült a bóknak:

– Franciaországban rendetlenség van az utcákon, de rend van a fejekben – és ez az erősebb tényező. Szabad megkérdeznem, hogy mivel foglalkozik?

Lakatos válaszolt Bíró helyett:

– Feltaláló, a magyar Edison.

– Nagyszerű. Szívesen beszélgetnék önnel, de most várnak rám valahol. Előfordulhat, hogy hasznára lehetnénk egymásnak – mondta Bouchonnet, átnyújtotta a névjegyét, majd esernyőjét kinyitva kilépett a vendéglő ajtaján.

– Ki volt ez? – kérdezte Bíró.

– Nyugdíjas városi tanácsnoknak mondja magát, de ehhez képest túl messzire ér el a keze. Azt suttogják róla, hogy a belső elhárítás, a Deuxième Bureau embere. Ajánlom, legyen vele óvatos.

– Nem félek tőle, ő csak a Deuxième Bureau, én viszont a Premier Bíró, az Első Bíró vagyok.

– Már szóviccet is gyárt franciául? Brávó!

Néhány nappal később Bouchonnet váratlanul felkereste Bírót vincennes-i lakásán, a feltalálónak sejtelme sem volt, honnan tudhatta meg a címét. A francia körülnézett a nyomorúságos albérleti szobában:

– Ez a környezet nem méltó önhöz.

– Sajnos nem telik különbre.

– Ezen mindenképpen változtatni kell. Most menjünk át egy vendéglőbe, egy jó vacsora nem árthat.

A fehér asztal mellett Bouchonnet rátért a tárgyra.

– Én kiváló referenciákat szereztem önről, és megpróbálok segíteni abban, hogy érvényesülni tudjon a mi Franciaországunkban. Azt találtam ki, hogy egy Norman nevű bankár barátommal összefogva társaságot alakítanánk, egyelőre ötszázezer frankos alaptőkével. Ennek az volna az egyik célja, hogy kidolgozza, szabadalmaztassa és értékesítse az ön találmányait.

– És nekem mivel kellene beszállnom?

– A munkájával és a golyóstollszabadalmával. A gyakorlati tevékenységet természetesen ön irányítaná, ha szükségesnek tartja, tetszőleges számú munkatársat vehetne fel.

– De én már el vagyok kötelezve egy másik francia cégnél.

Bouchonnet elmosolyodott:

– Meg tudom ígérni, hogy az illető cég nem nyújt majd be tiltakozást. A döntés egyedül az ön kezében nyugszik. Én elkészítettem egy vázlatos szerződést, kérem, hogy tekintsen bele.

Bíró már rendelkezett annyi tapasztalattal, hogy átlássa: ez a szerződés kezét-lábát megköti, mégsem utasíthatta vissza. Bouchonnet a Kovácséknál kapott fizetésének a többszörösét ajánlotta fel rendszeres havi járandóságként, így Bírónak lehetősége nyílott, hogy támogathassa otthon maradt családját, esetleg ki is hozathassa maga után. Csak egy feltételt kötött ki mintegy „visszavonulási ösvényként”, névlegesen bár, de továbbra is megtartotta állását az Evelco-üzemben.

A szerződés aláírása után Bouchonnet elintézte, hogy Bíró lejárófélben lévő tartózkodási engedélyét három hónappal meghosszabbítsák.

– Miért nem kapok állandó engedélyt?

– Majd annak is eljön az ideje, egyelőre még korai volna – felelte Bouchonnet mosolyogva.

Megalakult a Société Française d’Application des Brevets L. J. Bíró elnevezésű társaság. A boulevard Haussmannon béreltek egy nagyméretű lakást: két szobát irodának rendeztek be, a harmadikban a szükséges felszereléseket tárolták, maguk a kísérletek a konyhában folytak. A személyzet Bírón kívül egy Madarász nevű volt tüzérkapitányból állt, aki elfogadhatóan beszélt franciául, és némi technikai ismerettel is rendelkezett. Bíró eleinte nem értette, miért fogadta el ezt a rosszul fizetett állást, később elejtett célzásokból úgy vette ki, hogy Madarász egy közigazgatással kapcsolatos csapdába esett: hosszabb időt töltött börtönben, és csak Bouchonnet közbenjárásának köszönhette, hogy szabadulása után nem utasították ki az országból. Madarász lakással sem rendelkezett, Bíró hallgatólagos beleegyezésével éjszakánként az irodában húzta meg magát néhány padlóra vetett matracon.

Változatlanul a megfelelő festékpép megtalálása jelentette a legfőbb gondot. Bár a foltok már elborították a konyhalaboratórium minden falát, a kísérletek még mindig nem hoztak eredményt.

Vele párhuzamosan Budapesten Bíró György is dolgozott a megoldáson, kölcsönösen tájékoztatták egymást, mintákat is küldtek, de ezek nem hoztak előrelépést.

„Már-már azt hittük, hogy meg vagyunk babonázva, s az egymáshoz eljuttatott festékösszetétel Hegyeshalmon áthaladva katasztrofálisan megváltoztatja korábbi tulajdonságait. Arra kellett gondolnunk, hogy a két országban felhasznált nyersanyagok minősége alapvetően eltér egymástól, vagy az éghajlatbeli különbség okozza az eltérést, egy dolog azonban biztos volt: a keresett megoldást továbbra sem tudtuk megtalálni.”

XIII. fejezet

Március 9-én Gellért Imre megérkezett Párizsba, rossz híreket hozott. Elza, Bíró felesége varrásból tartotta fenn magát és a kislányát, de tüdőcsúcsbántalmaival meg kellett operálni, és a lábadozás időszakában nem dolgozhatott. Az egész család csak az idősebb Bíró fiú fogorvosi fizetésére és a Párizsból érkező pénzküldeményekre támaszkodhatott.

Az asszony még fel sem épült betegségéből, mikor rendőrök jöttek érte, és bevitték a gazdasági rendészetre. Azt feltételezték, hogy Bíró külföldön eladta a szabadalmait, és az értük kapott valutát nem szolgáltatta be a Nemzeti Bankba, hanem illegális úton hazaküldte. Arról faggatták Bírónét, hová rejtette a pénzt. Az eredménytelen vallatás után elengedték, de megfenyegették, hogy hamarosan újra becitálják.

– Mindenképpen tenni kell valamit – mondta Gellért –, kitelik tőlük, hogy börtönbe zárják, és a tüdeje újra belobban.

– Igazad van, én szerettem volna várni még egy kicsit, de nem lehet. Mikor hazamész, mondd meg Elzának, hogy adjon el mindent, intézze az útlevelét, és jöjjön ki a gyerekkel Párizsba.

– Miből fogtok élni?

– Egy barátom menyasszonya kalapszalont tart fenn, megkérem, hogy adjon munkát Elzának.

Rosszkedvűen ültek be egy kávéházba vacsorázni, Bíró megkérdezte:

– Hogy utaztál?

– Pesten bementem az argentin követségre, de nem érkezett meg a vonatjegy, és a szállodai foglalást sem jelezték vissza, Goy Andortól kellett útiköltséget kérnem.

– Könnyen adott?

– Eleinte húzódozott, hogy már így is túlfizetett minket, mi a biztosíték, hogy visszakapja? Mondtam neki, hogy én nem hagyom egyedül az édesanyámat, és ha megjövök, letörlesztem az adósságomat. Úgyis el akarom adni az utazási irodát, a berendezésért és a két írógépért csak kapok annyit, amennyivel sáros vagyok nála – Gellért letette a villát. – Te Laci, mi lesz ebből? Az argentinok már most, a kezdet kezdetén sem tartják be az ígéreteiket.

– Hátha ez csak az a bizonyos „mányáná”, „majd holnap”. Hamarosan kiderül.

Másnap reggel tíz órakor Bíró és Gellért megjelent az argentin nagykövetségen. Felmutatták Justo tábornok névjegyét, a portás felkísérte őket a kereskedelmi titkárhoz.

– Elnézésüket kérem, de Budapestről visszajöttek a vonatjegyek és az úti előleg is, azzal a postai megjegyzéssel, hogy a címzett Bíró úr ismeretlen helyre költözött. Mekkora összegre tartanak igényt a párizsi kiadásaik fedezésére? – kérdezte a tisztviselő, és a pénzt azonnal ki is fizette nekik. Ezután átkalauzolta őket a tárgyalóterembe, ahol már összegyűlt egy argentin gazdasági szakemberekből álló bizottság. Az asztalfőn Justo ült, fáradtnak látszott, néhány üdvözlő szó után át is engedte az irányítást Bernáth Bélának, egy Buenos Airesben élő, magyar származású műanyaggyárosnak, aki a tolmács szerepét is betöltötte.

A megbeszélésen egyetlen téma került terítékre: a golyóstoll ügye. Bíró a szokásos módon vezette elő a találmányát, jelezte, hogy a jelenlegi formájában is használható ugyan, mégsem tekinthető végleges megoldásnak. Megígérte, hogy hamarosan megszületik az a prototípus, mely szériagyártásra is alkalmas lesz majd. Bernáth közbekérdezett:

– Ön miért Franciaországban folytatja a kísérleteit?

– Jelenleg itt találok kedvezőbb feltételeket a munkámhoz. Az ötlet nincs országhatárokhoz kötve, szívesen tárgyalok az Argentínában történő gyártásról és értékesítésről is – Bíró néhány golyóstollat tett ki az asztalra –, próbálják ki önök is, uraim.

A vendéglátók megkérték a két magyart, hogy fáradjanak át a szomszédos büfébe. Míg a kávéjukat itták, Bíró és Gellért a tárgyalóteremből kiszűrődő zajokat figyelték, a fel-felcsattanó hangok azt jelezték, hogy élénk vita alakult ki odaát. Gellért felsóhajtott:

– Most lenne jó tudni spanyolul.

– Szerinted vannak esélyeink?

– Amíg vitatkoznak, addig minden lehetséges. Te tudnál élni Argentínában?

– „Én Magyarországon tudnék élni, csak nem hagynak” – mondta a Mester, Lakatos László.

Egy félóra is eltelt, mikor újra hívatták őket. Bíró elfoglalta helyét az asztal végében, közben látta, hogy az egyik argentin tárgyalófél keze foltos lett a kifolyó festéktől. Odasúgta Gellértnek:

– Annyi esélyünk van, mint egy falónak az epsomi derbin.

Bíró pillantásával Justo tekintetét kereste, a tábornok nem szólt, csak egy sajnálkozó gesztust tett.

– Igyekeztünk minden lehetséges szempontból megvizsgálni a találmányt – kezdte Bernáth, az üzletemberek szóvivője –, végül úgy határoztunk: az lesz a legjobb, ha megvárjuk, amíg ön eljut a teljes értékű megoldáshoz. Mi abban a pillanatban akcióba lépünk, kijelöljük az árucikk gazdáját, minden valószínűség szerint egy részvénytársaságot hozunk létre, ez nyújtaná be a szabadalmi kérelmet Argentínában – természetesen a saját kontójára. Biztosítaná a repülőjegyeket, elintézné a beutazási és munkavállalási engedélyeket, fedezné az argentínai tartózkodás minden költségét. Reméljük, hogy minél hamarabb prezentálja majd a tökéletes golyóstollat, és üdvözölhetjük a hazánkban. A viszontlátásra, Bíró úr!

Justo tábornok is elköszönt:

– Sajnálom, hogy nem sikerült többet elérni. Ha esetleg találna valamilyen más anyagi forrást, az én névjegyemre mindig megkapja az argentin vízumot. Bonne chance! – mondta, és vigasztalásul átnyújtott egy szivart.

Kilépve az utcára Bíró megállt, és a falnak támaszkodott:

– Nem fogok örökké elbukni az utolsó lépcsőfokon!

– Mihez akarsz kezdeni?

– Van még egy adum, az a szerződés, amit Pogány Máriával kötöttem. Írok neki, hogy hajlandó vagyok teljesíteni a feltételeit, küldjön hajójegyet, és fedezze az argentínai tartózkodásom költségeit.

– Nem akarlak elkeseríteni, öregem, de ez elég halvány esély.

– Hogy szokták mondani? Akinek már nincs mit veszíteni, az bármit megpróbálhat – Bíró a homlokára csapott –, te jó Isten, lehet, hogy otthon hagytam Budapesten Mária névjegyét? Siessünk, mert belehülyülök.

Taxiba ültek, Bíró otthon átlapozta a hazulról hozott iratdossziéját, felforgatta íróasztala fiókjait, de a névjegy nem került elő:

– Sehol sincs.

– Egy dolog egyszerre csak egy helyen lehet, de ott biztosan. Ne idegeskedj, kezdd elölről.

Bíró kirázta a bőröndjét, a selyembélés egyik zsebéből kihullott a névjegy, örömében megcsókolta. Leült, és hogy megjutalmazza magát a gyötrődésért, elszívta a Justótól kapott szivart:

– Beláthatod, Imre, ennyi jár nekem.

Másnap reggel átmentek a postára, hogy feladjanak egy táviratot Pogány Mária címére. Bíró eltöprengett a szövegen:

– Nem akarok egyedül nekivágni ennek az útnak. Két jegyet kérek, azt írom majd, hogy okvetlenül szükségem van egy munkatársra.

– Kit akarsz magaddal vinni?

– Téged, hátha meggondolod magad.

– Ebben ne reménykedj!

– Akkor Meyne Jancsit, ő egy tapasztalt mocsári hajós, kint is feltalálja magát.

– Hajlandó lesz csapot-papot itt hagyni?

– Miért ne? Argentínában is vannak gazdag özvegyasszonyok.

Bíró beadta a kitöltött távirati blankettát, ezzel mintha ereje maradéka is kiszállt volna belőle, fáradtan tárta szét a karját:

– Ez volt az utolsó tétem. Ha ez sem jön be, feladom a partit.

– Ne mondj ilyeneket, Laci. Hinni kell abban, hogy mindig van még egy utolsó utáni esély is.

– Ez jó szöveg, kár, hogy egy kicsit régi.

XIV. fejezet

Hazatérve Gellért megpróbálta elintézni Bíró feleségének és lányának franciaországi utazását. A szervezés sok nehézséggel járt, csak július végén érkeztek meg Párizsba. A család igyekezett kialakítani mindennapi életének kereteit: Elza Meyne menyasszonyának szalonjában kezdett el dolgozni, Mariannt egy napközis táborba íratták be, hogy minél hamarabb elsajátítsa a nyelvet.

Szabadidejében Bíró megmutatta a várost családjának. Párizs a béke utolsó napjait élvezte; mint a háborúk előtt általában, most is zsúfolásig megteltek a színházak, mozik és zenés szórakozóhelyek. A kávéházak teraszain is nehezen lehetett helyet találni, az asztaltársaságok a leküzdhetetlen Maginot-vonalról tárgyaltak, és a legendás Weygand tábornokot emlegették, akit éppen azokban a napokban reaktiváltak és bíztak meg a francia haderő parancsnoklásával.

Az ipar és a kereskedelem működésére azonban már rányomta a bélyegét a közeledő válság. Bíró ezt a maga bőrén is tapasztalhatta, mert az Evelcónál lelassultak a golyóstollgyártás előkészítő munkálatai, majd végképp le is álltak, mert a gyárat katonai célokra vették igénybe.

A feltaláló megélhetése ezek után teljes mértékben Bouchonnet-tól függött, aki igyekezett kihasználni helyzete minden előnyét. Bíró így ír erről egy későbbi levelében: „Minden különösebb indok nélkül azt kívánta, hogy az összes, a golyóstollal kapcsolatos jogomat adjam át a »Société Bíro«-nak. Ugyanakkor ő nem utalta át a Társaságnak azt a pénzt, mely formailag már mint befizetett összeg szerepelt. Nem folyósította az én fizetésemet sem, enélkül pedig nem tudtam fenntartani magam.

Egyszer egy vita alakult ki köztünk erről a témáról, Bouchonnet a nálunk alkalmazásban levő Madarász előtt kijelentette, hogy 1. Ha nem írom alá a lemondást a golyóstoll franciaországi jogairól, huszonnégy óra alatt elvitet egy koncentrációs táborba – ezt ő, mint Saint Clou városrész tanácsosa könnyűszerrel megteheti egy magyar állampolgárral.

2. Ha pedig arra gondolok, hogy elutazom, mondjak le erről a tervemről, mert ő már elintézte a rendőrségen, hogy ne kapjak kiutazási vízumot.”

Madarász megpróbált Bíró védelmére kelni, de Bouchonnet őt is megfenyegette:

– Ha nem fogja be a száját, nem segítek meghosszabbítani a tartózkodási engedélyét. A magafajta „sale étranger”-t, piszkos idegent huszonnégy óra alatt kiutasítják az országból.

Az egykori tüzértiszt megdühödött, nekiugrott Bouchonnet-nak, ha Bíró nem szedi ki a kezéből, meg is fojtja, a francia nyakán így is felszakadt a bőr, vérfoltok szivárogtak le a fehér ingére. Madarász távozóban is szidta Bouchonnet-t, azt ígérte, hogy visszatér, és végez vele.

Ez az incidens mintha jobb belátásra bírta volna Bouchonnet-t, elnézést kért Bírótól, és kifizette járandóságának egy részét. A munka egyelőre véget ért, a francia megígérte, hogy megfelelő időpontban újra jelentkezik majd.

A feltalálónak továbbra is kevés oka volt a bizakodásra. Ami késett, nem múlott, bekövetkezett a már régóta fenyegető katasztrófa. Szeptember elsején a németek Danzignál megtámadták Lengyelországot, két nappal később Franciaország hadat üzent nekik, végérvényesen kitört a második világháború.

A fronton még nem kezdődtek meg a harcok, de a német offenzíva bármelyik percben megindulhatott. A fővárosban – egyelőre csak gyakorlatképpen – sokszor megszólaltak a szirénák, az emberek fogták a legszükségesebb holmijukat tartalmazó bőröndöket, és levonultak a légitámadások elől biztonságot nyújtó metróalagutakba.

A francia közvélemény félelmeit fanatikus hittel próbálta elnyomni, az utcákon gyakran felhangzott a jelszó:

– Ha kell, ismét taxin megyünk a háborúba, éppúgy, mint 1914-ben, mikor Párizst fenyegették a „boche”-ok.

Az idegengyűlölet felerősödött, ha valaki nyilvános helyen más nyelven szólalt meg, azonnal ráförmedtek:

– En français, comme tout le monde! Franciául, mint mindenki! – mondták, és az illető még áldhatta a szerencséjét, hogy nem inzultálták. Ilyen körülmények között Bíró azt találta a kisebbik rossznak, ha a feleségét és a lányát hazaküldi Magyarországra. Alig egyhónapos együttlét után újra el kellett válniuk. Az újabb találkozásra még kevesebb reményük maradt, mint az előző év szilveszterén.

A feltaláló elképzelni sem tudta, hogy alakul majd az élete. Az egyetlen reménybeli esélye nem teljesedett be, az Argentínába feladott táviratra nem érkezett válasz. Jobb híján naphosszat benn üldögélt a párizsi magyarok törzshelyén, a Café des Deux Pistolets-ban.

A társaság mindinkább megfogyatkozott, néhányan beléptek a francia hadseregbe, másokat detektívek tartóztattak le az ismétlődő razziák során. A megmaradt ismerősök közül Lakatos betegeskedett, hatvankét éves kora ellenére öregembernek látszott, sálját a fűtött kávéházban is a nyaka köré csavarta:

– Nincs annál szörnyűbb, mint mikor az ember haragban van a saját testével – ujjával a mellére bökött –, és nekem ezt a hálátlan testet kell átmentenem minden határon keresztül, most már annyi éve.

Szeptember közepén Lakatos is rászánta magát, hogy változtasson a sorsán, kihasználva egy alkalmi fuvart, visszatért Nizzába, csak a pincérnél hagyott üzenetet Bírónak:

„Úton vagyok a semmibe, ahová már akkor megérkeztem, mikor elindultam. Viszontlátásra este hatkor, a háború után.

Áhásvérus”

Bíró másik kapcsolata, Bouchonnet a háború kitörése óta nem mutatkozott. A feltaláló már le is írta őt, mikor az egyik este a francia váratlanul megjelent a kávéházban:

– Üdvözlöm, barátom, örülök, hogy itt találom. Azonnal és okvetlenül beszélnem kell önnel – de nem itt. Menjünk el a boulevard Haussmannra.

– De hát azt a bérleményt már felmondtuk!

– Én újra kivettem.

Beérve a lakásba, Bouchonnet gondosan bezárta az ajtót, és úgy ült le Bíró mellé:

– Azért nem akartam a kávéházban tárgyalni önnel, mert ott csak úgy hemzsegnek a titkos ügynökök és a spiclik.

– A magyar vendégek között is?

– Igen. Ne vegye sértésnek, de a honfitársai igen könnyen kaphatók bizonyos titkos feladatok elvégzésére. Különösen az újságírók.

– Ezt személyes tapasztalatból tudja?

Bouchonnet-nak a szeme sem rezdült.

– Nem, egy ismerősöm révén értesültem róla. A szóban forgó ügy pedig különösen bizalmasnak számít – a hangját a bezárt lakásban is suttogóra fogta. – Tulajdonképpen egy ajánlatot közvetítek önnek. Bizonyos hivatalos körök hajlandók volnának biztosítani az ön párizsi tartózkodását – korlátlan ideig, a megélhetési költségeit is magukra vállalnák, ha képességeit hajlandó volna a francia háborús erőfeszítések szolgálatába állítani.

Bíró annyira megdöbbent, hogy eszébe sem jutott megkérdezni Bouchonnet-t, miképp került kapcsolatba ezekkel a „hivatalos körök”-kel, és ezek honnan tudnak az ő létezéséről.

– Miről volna szó?

– Korábbi beszélgetéseink során ön utalt arra, hogy van néhány elgondolása hadi célú találmányokkal kapcsolatban. A hivatalos köröket a legkisebb idea is érdekelné. Gondolja át, és holnap reggel ugyanitt találkozunk, akkor végleges formában rögzíthetjük a teendőket. Természetesen addig is a legszigorúbb titoktartást kérem, senkinek sem beszélhet az ügyről.

Bíró elképesztőnek találta, hogy Európa egyik legerősebb hadserege háborús helyzetben az ő segítségére szorul, de már rég leszokott a csodálkozásról. Tisztában volt vele, hogy nem térhet ki a felkérés elől, mert valamelyik, a nevezetes „Fekete kolostor”-hoz hasonló internálótáborban találja magát. Hazament, végiglapozta az ötleteit tartalmazó dossziét, több olyan feljegyzést is kiemelt, melyben fantáziát látott, ezeket másnap magával vitte a megbeszélt randevúra.

Bouchonnet másodmagával jelent meg a találkozón, egy ismeretlen férfi kísérte, akit nem mutatott be név szerint, csak annyit közölt róla, hogy a hadügyminisztériumban dolgozik fontos beosztásban. Bíró sorra lerakta elébük a terveit, az ismeretlen, aki szokatlanul jártasnak mutatkozott a haditechnikai kérdésekben, valamennyit érdekesnek találta, de kiválasztott egyet, melyet a legfontosabbnak ítélt. Ez az elgondolás egy olyan gyújtó hatású, vízzel el nem oltható vegyület ötletét foglalta magában, mely repülőgépről leszórva rövid idő alatt hatalmas területet képes lángba borítani – bizonyos tekintetben a napalmbomba elődjének volt tekinthető.

A tisztviselő megkérte Bírót, hogy azonnal lásson munkához, és adjon folyamatos tájékoztatást a kísérlet állásáról. A feltaláló szinte beköltözött a régi konyhalaboratóriumba, Bouchonnet engedélyével egy segítőtársat is felvett, régi Evelco-gyárbeli kollégája, Ruzsák Ferenc személyében.

„Káliumklorátot széntetrakloriddal és fehér foszforral vegyítettem megfelelő arányban, és felszívattam facellulózzal. Ez a keverék légmentesen elzárva akármeddig eltartható, de ha levegővel kerül érintkezésbe, a széntetraklorid gyorsan elpárolog. Az elpárolgás után a foszfor felmelegszik, majd meggyullad, és felrobbantja a káliumklorátot. Vékony falú üvegedénybe zárva alkalmas lehet arra, hogy repülőgépről tömegesen leszórva gyújtóbombaként használják” – írja le Bíró találmányának lényegét.

Bíró és munkatársa minél hamarabb kész eredményeket akart felmutatni, éjt nappallá téve dolgoztak, felváltva pihentek néhány órát. Egyik alkalommal Bíró hatalmas dörrenésre, majd azt követő jajveszékelésre riadt fel. Társa elaludt a készülék fölött, az egyik edény felrobbant a túlnyomástól, és a tartalma Ruzsák szemébe fröccsent. A feltaláló azonnal telefonált mentőkért, és bekísérte munkatársát a kórházba. Mire visszatért, már egy rendőr biztosította a helyszínt, Bíró lélekben felkészült rá, hogy letartóztatják. Mi lehet gyanúsabb, mint egy olyan ideges idegen, aki a háborús Párizs közepén titokban robbanóanyaggal foglalkozik, és sérülést is okoz valakinek? – kérdezte magától. Bouchonnet hamarosan megjelent a lakásban, Bíró beszámolt a történtekről, de a francia egy kategorikus mozdulattal lezárta az ügyet:

– Mindent tudok. Nem beszélünk róla, a rendőrt elküldöm, ön pedig folytassa a munkát.

Ezen az estén Bíró már nem tudta rászánni magát, hogy beálljon a készülékek közé. Arcát tenyerébe szorítva sokáig mozdulatlanul ült a székén. Belátta: örülnie kellene, hogy következmények nélkül úszta meg a balesetet, de mindent elnyomott benne a kiszolgáltatottság érzése. Amíg Párizs francia kézen marad, addig Bouchonnet és megbízói tetszésük szerint döntenek a sorsáról, ha pedig bevonulnak a németek, és itt találják őt, a „nem árja” külföldit, aki fegyvereket gyárt a francia hadsereg számára, aligha lehet kétséges, hogy milyen sors vár rá.

Végre elszánta magát, hogy hazamenjen albérleti szobájába, altatót vett be, de így is sokáig bámulta nyitott szemmel a mennyezet gipszmintáit.

XV. fejezet

A lakásban semmi sem moccant – a főbérlő, egy elvált, középkorú férfi már bevonult katonának –, Bíró csak délfelé ébredt fel. Kapkodva felöltözött, és útnak indult. Mielőtt bezárta volna maga után a ház kapuját, tekintete megakadt a postaládán, melyet hetek óta nem ürítettek ki, szinte kifolytak belőle a papírok. Bíró kinyitotta, a háborús röpcédulák között egy neki címzett levelet talált: „Pogány Mária, Buenos Aires” feladóval, ezen kívül három, a nevére szóló értesítést a Francia Nemzeti Banktól, mindháromban ugyanazt közölték: ezer dollárja érkezett Argentínából, melyet a hivatalos órák alatt felvehet. Az utolsó cédula már egy figyelmeztetést is tartalmazott: ha nem jelentkezik negyvennyolc órán belül, akkor mozgósított személynek tekintik, és a pénzt visszaküldik az átutalónak.

Az elmosódott dátumbélyegzőkről Bíró nem tudta megállapítani, letelt-e már ez a terminus, a hidegben is kiverte az izzadtság arra a gondolatra, hogy elkésett. Taxit keresett, de Vincennes-ban már mindegyiket igénybe vette a hadsereg és a dél felé menekülő civilek, kénytelen volt metróra szállni.

A sarokba húzódva Bíró felbontotta Pogány Mária levelét. A nő előbb a házasságáról számolt be, jól megértik egymást új férjével, Láng Lajossal, majd közölte, hogy elfogadja az ajánlatot, szívesen látja Bírót és munkatársát Argentínában. A levél feladásával egyidejűleg elküldte a pénzt Párizsba, a hajójegyeket pedig Barcelonában deponáltatja számukra.

A feltaláló még zárás előtt beért a bankba. Rossz sejtelmei beigazolódtak, az ezer dollárra szóló utalványt már átutalták a remittendák közé, a kelletlen tisztviselő csak hosszas rábeszélésre volt hajlandó kifizetni.

Bírón most jött ki az idegesség, térde remegett, le kellett ülnie néhány percre. Átgondolta a teendőit, egyelőre azt találta a legfontosabbnak, hogy Bouchonnet ne fogjon gyanút, mert kapcsolatai révén módjában állana meghiúsítani távozását Franciaországból. Úgy döntött, hogy bemegy a laboratóriumba, és felveszi a munkát, Bouchonnet már várta, az előző napi robbanás nyomait takarította el.

– Hol késett, barátom?

Bíró gáláns kalandot sejtetve tárta szét a karját:

– A kicsike túlságosan tüzes volt – legalábbis az én koromhoz képest.

Bouchonnet vállon veregette:

– Gratulálok, örülök, hogy kezdi jól érezni magát Párizsban. Reggel meglátogattam a kórházban Ruzsák urat, a szeme sajnos még nem jött rendbe, majd küldök helyette egy megbízható új segéderőt.

Bírónak nem voltak kétségei, hogy a biztonsági szolgálat egyik ügynökét állítják majd mellé, még szorosabbra zárva az ellenőrzést. Ha valamit akart, néhány napon belül lépnie kellett. Szeretett volna néhány golyóstollmintát elvinni, de Bouchonnet valamennyit magához vette.

Bíró késő este jutott el Meynéhez. Bár kedvelte az egykori huszártisztet, nem bízta rá az egész pénzt, csak ötszáz dollárt adott át neki és Justo tábornok névjegyét.

– Az argentin követségen erre kiadják a vízumot, utána menj el és váltsd meg a vonatjegyeket Barcelonáig.

– Holnap nem érek rá, majd holnapután bemegyek.

– Tegyél félre minden mást. Csak idő kérdése, hogy lezárják a francia–spanyol határt, és akkor bezárult az egérfogó körülöttünk. Goebbels a jövő hónap tizenötödikére ígérte Párizs bevételét.

A tapasztalt Meyne akcióba lépett, és eredményesen működött, már két nap múlva jelentkezett a kész papírokkal – Bíró még azon az éjszakán összepakolt. Nem tartotta kizártnak, hogy a Deuxième Bureau ügynökei figyelik a lakását, ezért nem vette magához a bőröndjét, mert ez elárulta volna a távozási szándékát, egy nagyobb aktatáskába rakta bele személyes tárgyait és a feljegyzéseit tartalmazó dossziét.

Bár a vonat csak délben indult, Bíró nem bírta ki a négy fal között, már a hajnali metróval beutazott Párizsba. Lassú léptekkel haladva szemlélődött, a belvárosi házak falára óriási plakátokat ragasztottak ki: „Bizalom! Hidegvér! Bátorság! Weygand győzni fog!” Máshol egy világtérképet függesztettek ki, vörössel jelölték rajta a szövetséges angol és francia birodalmakat, szürkével Németországot, alá odaírták: „Győzünk, mert erősebbek vagyunk!”

Az utca képe ellentmondott ezeknek a jelszavaknak. Az üzletek ajtaját sok helyütt „Mozgósítás miatt zárva” felirat takarta, az Orléans-i kapu felé délnek tartó teherautó-oszlopok vonultak, a Quai d’Orsay-n a külügyminisztérium kéményeiből vékony szürke füst kanyargott az ég felé.

– Már égetik az iratokat! – mormogta Bíró magában.

Meynével abban állapodtak meg, hogy a Lyoni pályaudvar nagyórája alatt találkoznak. Mikor felkapaszkodott az oda vezető lépcsősoron, Bírót valósággal mellbe vágta az elébe táruló látvány. A pályaudvar zárva volt, a fehér köpenyes rendőrök eltorlaszolták a bejáratot, de az emberek reménykedtek benne, hogy előbb-utóbb mégiscsak sikerül elutazniuk, nem tágítottak a környékről, fejüket csomagjaikra hajtva feküdtek a feljárón és a falak tövében. A metróállomás felől újabb és újabb tömegek csatlakoztak hozzájuk.

Már csak alig egy óra volt hátra a vonat indulásáig, és a rendőrblokád áthatolhatatlannak tűnt. Bíró tudta, hogy az adott körülmények között azt tenné a legjobban, ha elgondolkodna, miképp folytathatja párizsi életét, de nem volt hajlandó ezen töprengeni. Biztos volt benne, hogy nem bukik el az utolsó pillanatban, sikerül kijutnia Franciaországból.

Meyne jóval a megbeszélt időpont után érkezett meg, Bírót akkor már eltöltötte az ingerültség, de igyekezett uralkodni magán:

– A vonat, úgy látszik, elment.

– Nem, a mi vonatunk bent áll a négyes vágányon. A kérdés csak az, hogy mi is el tudunk-e menni vele.

– Mitől függ?

– Van száz dollárod, hogy lefizessem a rendőröket?

Bíró átnyújtotta a pénzt:

– Ennyi elég lesz?

– Bőven, kétszáz dollárért a belügyminisztert is megvehetném. Húzódj kicsit hátrább a tömegtől.

Bíró aktatáskájával beállt egy telefonfülkébe, hogy ne háborgassák, leemelte a kagylót, és úgy tett, mintha beszélgetést folytatna. Gondolatai elkalandoztak, azt képzelte, hogy távolban élő lánya van a vonal túlsó végén, ez az ábránd lassan úrrá lett rajta, beszélt a felidézett archoz. Idegei már elfáradtak a hosszan tartó feszültségtől, könnyek fojtogatták.

– Vedd fel ezt!

A férfi felnézett, Meyne állt a telefonfülke előtt, fehér rendőrköpenyt és sapkát nyújtott felé, maga is ilyen ruhadarabokat viselt. Elindultak, az uniformisok előtt szétvált a tömeg, a feljáró tetejére érve a blokádsorompó is felemelkedett egy pillanatra. Bent leadták a kölcsönholmikat, cserébe Meyne visszakapta a bőröndjét, futva indultak a négyes vágány felé.

A vonaton alig néhányan utaztak, a két magyar egy üres kupéba ült be. A helyzet Bírót az előző szilveszterre emlékeztette, amikor elindult Párizs felé. Átfutott rajta a gondolat, hogy talán Buenos Aires is csak egy átmeneti állomás lesz az életében, és még számtalanszor útra kell majd kelnie távoli célok felé. Kivette az útlevelét, és feltette táskáját a csomagtartóba.

– Ennyi az egész poggyászod? – kérdezte Meyne.

– És legszívesebben úgy utaznék, hogy a fogkefémet beletűzném a zakóm gomblyukába, utálok cipekedni.

A vonat hosszan vesztegelt a vasúti csomópontokon, újra és újra eltért az eredetileg jelzett útiránytól, több száz kilométeres kerülőt tett Nimes és Montpellier felé, csak másnap este ért le a Port Bou-i határállomásra. A francia vámhivatal nem működött, elterjedt a hír, hogy előző nap, május tizenkettedikén véget ért a „furcsa háború” passzív szakasza. A németek megtámadták Franciaországot, páncélos hadosztályaik átkeltek az Ardenneken, a szövetséges erők hátába kerülve a tenger felé haladtak. A katasztrófa nyomán összeomlott az egész államgépezet.

A felfordulásban senki sem akarta vállalni a döntést, hogy a szerelvény folytathatja-e az útját, csak órák múlva lökték át a spanyol oldalra, Geronába. Bíró csekély úti holmijával feltűnést keltett, a spanyol vámosok félreállították, és különös gonddal vizsgálták át. A feljegyzéseket tartalmazó dossziéból egyenként emelték ki a lapokat, mikor a golyóstoll kereszt- és hosszmetszetét ábrázoló vázlat került elő, a vámkirendeltség főnöke elkomorodott:

– Ez egy torpedó tervrajza! Hogy került önhöz, és kinek kell átadnia?

Bíró a maga gyér franciaságával hiába próbálta bizonygatni, hogy nem fegyverről, hanem egy újfajta írószerről van szó, végül felmutatta a szabadalmak másolatát, a vámos ettől megnyugodott, és ráütötte a pecsétet a beutazási vízumra.

Barcelonába érve a két magyar legszívesebben azonnal folytatta volna útját Argentína felé, de a hajójegyük még nem érkezett meg. A megélhetésre egyelőre nem volt gondjuk, Lángné a Hotel Continentalban foglaltatott számukra szobát. Hiába tartozott a város legjobb szállodái közé, Bíró mégis úgy érezte, hogy csapdába került:

– Minden hely börtönnek számít, ahonnan az ember nem távozhat kedve szerint, tetszőleges irányba.

Alig néhány hónapja ért véget a spanyol polgárháború, még a romokat sem takarították el, az ország súlyos gazdasági válságot élt át. A luxusszállodákban is csak hetenként kétszer, a bikaviadalt követő napokon szolgáltak fel húst, az emberek többsége éhezett, az utcákon gyerekekből álló bandák kóboroltak ennivaló után kutatva a szeméttárolókban.

Mivel minden értesítés nélkül jött el Franciaországból, Bírónak gondolnia kellett arra, hogy családja és üzleti partnerei nyugtalankodnak az eltűnése miatt. Levelet írt a feleségének, Goy Andornak és az Evelco cég tulajdonosainak, majd úgy találta, hogy Bouchonnet-nak is tartozik legalább egy formális magyarázattal. Mindenkinek beszámolt jelenlegi helyzetéről, és az Argentínával kapcsolatos várakozásairól.

Kitéve az utolsó pontot, Bíró már indult volna postahivatalt keresni, de Meyne visszatartotta, azt tanácsolta, hogy ne adja fel azonnal a leveleket:

– Várj, amíg elutazunk, és csak az utolsó órában dobd be őket. Senkinek sem kell tudnia, hogy Barcelonában tartózkodunk.

– Mitől félsz?

– Az egész várost ellepték a külföldi kémek, hallottad, hány emigránst öltek meg.

Bíró megrázta a fejét:

– Azt tapasztaltam, hogy a félelem menekülés közben növekszik. Én különben sem vagyok nagy préda, egy merénylet osztályon felüli megtiszteltetés volna a számomra. Most pedig, ha nem haragszol, mégis bemennék a postára.

A válaszok még Barcelonában találták Bírót, természetesen minden címzett másképpen reagált. Elza megnyugtatta férjét, hogy a legjobb megoldást választotta, ez az egyetlen mód, hogy a család újra találkozhasson. Az asszony elkezdett spanyolul tanulni: „Hasta la vista en Argentina!” írta. Kovács, az Evelco cég vezetője sok szerencsét kívánt a feltalálónak, és kérte, hogy alkalomadtán számoljon majd be a dél-amerikai piac lehetőségeiről. Bouchonnet hálátlansággal vádolta, amiért cserbenhagyta az őt befogadó és neki megélhetést nyújtó országot, nem bízott a francia fegyverek erejében. Csak abban az esetben volt hajlandó megbocsátani, ha Bíró ráruházza minden Franciaországban érvényes jogát.

A negyedik válaszról Bíró a következőket mondja memoárjaiban: „Goy Andor levele tele volt durva sértésekkel és fenyegetésekkel. Szerinte az én »szökésem« tipikus példája a gyávaságnak, és ezzel is bebizonyítottam, hogy »áruló« vagyok. A szökésem teljesen hiábavaló, mert bármily távol kerülök is tőlük, nem lesz olyan hely a földön, ahol kezeik (ahogy írta „kezeink”) el ne érnének. Az árja voltából eredő fölényére is hivatkozott.”

(Ez a levél kétségtelenül rossz fényt vetne Goyra, a feltételes mód használata azonban indokoltnak látszik, mert semmi nem bizonyítja, hogy valóban megírta. Majd harminc évvel később a két egykori üzlettárs peres félként került szembe egymással a nürnbergi bíróság előtt. Ennek a levélnek az ügye a tárgyalásokon is felmerült, Bíró nem tudta bemutatni a dokumentumot, így nem is fogadták el érvként. Az állításban inkább a lejáratás szándéka érződik, ebben a túloldalon sem volt hiány. Goy azt írja a Csendes forradalomról, hogy „egyetlen őszinte mondatot sem találtam benne a hemzsegő öndicséretek mellett. Talán meg sem érdemli, hogy nyomdafestéket lásson.” Más helyen azt bizonygatja, hogy Bíró újságíró létére sincs tisztában a helyesírás elemi szabályaival, a „költség” szót „kölcség”-ként vetette papírra.)

Posta a továbbiakban már csak ritkán érkezett, olyan egyhangúan teltek a napok, hogy Bíró úgy érezte, mintha indigóval lennének lemásolva. Kimerültek közös témáik Meynével, a feltaláló legszívesebben egyedül üldögélt a kikötő padján, egy üveg narancslevet vitt magával, azt iszogatva tekintete elkísérte a láthatár széléig a nyílt óceán felé induló hajókat. Meyne is itt találta meg őt egy délután, lélekszakadva lihegte:

– Azonnal gyere!

– Mi történt?

– Telefonáltak az utazási irodából. Megüresedett egy kétszemélyes kabin, ha egy órán belül el tudunk készülni, felvesznek minket.

Sietve nekivágtak a szállóhoz vezető útnak. Bírónak később sokszor eszébe jutott a padon felejtett, narancslével félig telt üveg, ez volt az utolsó emléke Európa ízeiből.

A két magyarnak sikerült feljutnia a már indulóban levő hajóra. A Ciudad de Sevilla névre keresztelt, hatezer regisztertonnás gőzös valaha Barcelona és a Kanári-szigetek között közlekedett kirándulóhajóként. A polgárháborús időkben sokáig egy dokkban vesztegelt, a harcok befejeztével itt fedezte fel egy frissen alakult hajóstársaság. Megvásárolta, és a világháborús utazási konjunktúrára számítva átalakíttatta kontinensek közötti forgalomra. A személyzetet sebtében toborozták össze, maga a kapitány is először vágott neki az Atlanti-óceánnak.

Ezt a járatot néhány gazdag dél-amerikai család bérelte ki, hogy hazahozassa Európában rekedt hozzátartozóit. Az utaslistában több Rothschild neve is feltűnt. Kívülállók csak a valamilyen okból üresen maradt kabinokra pályázhattak, Bíróékat a szerencse segítette. Megmaradt belépőkártyájuk szerint a 171-es és 172-es sorszámot kapták, és az első osztályon helyezték el őket.

Mikor fellépett a fedélzetre, a feltaláló önkéntelenül meglazította a nyakkendőjét, úgy érezte, mintha a pokolból sikerült volna kiszabadulnia. A frissen érkezett jövevények lerakodtak a hálóhelyükön, aztán felmentek vacsorázni. Alig ültek le a nagy étterem asztalához, mikor gongszó hallatszott, jelezve, hogy a hajó elindult. Az utasok valamennyien Hitler hadigépezete elől menekültek el a különféle közép- és nyugat-európai országokból: felálltak és tapsoltak.

A pincérek hatalmas adagokat szolgáltak fel, a szakács egy-egy személyre ötven-hatvan deka húst számolt.

– A világon mi, argentinok esszük a legtöbb húst – mondta az egyik pincér –, de negyvenötmillió tehén él a pampákon, nem ehetünk annyit, hogy elfogyjanak.

A gyér barcelonai menük után Bíró és Meyne úgy teleette magát, hogy a vacsora után alig tudták követni a szalonba átvonuló társaságot. Spontán ismerkedési est alakult ki, a jelenlévők sorra bemutatkoztak: a spanyol hangzásúakon kívül bőségesen akadtak olasz, német és szláv családnevek is. Többségük második-harmadik nemzedékes argentin állampolgárnak számított, mintegy bizonyítva, hogy nem a világháború az első olyan üldöztetés, mely a menekülőket útnak indította a dél-amerikai ország felé. Bíró eltöprengett:

– Ha ennyiféle embernek sikerült beilleszkednie, nekünk miért ne volna esélyünk?

– Majd meglátjuk. Meséltem már neked a kedvenc nagybátyámról, Fábiánról?

– Nem, mi történt vele?

– Egyszer utazott a tengeren, nem ihatott sört, bele is halt.

– Értem a célzást – mondta Bíró. – Menjünk fel a fedélzeti büfébe, már kezd émelyegni a gyomrom.

– Próbáld meg egy szilárd pontra szegezni a pillantásodat, például a horizonton a víz és az ég határára, ilyenkor az a legjobb.

XVI. fejezet

1940 augusztusában az óceán térségében még nem bontakoztak ki a háborús ellenségeskedések, a Ciudad de Sevilla kapitányának tapasztalatlansága azonban gyakran sodorta veszélyes helyzetbe a hajót. Egy alkalommal alig sikerült elkerülni egy víz alatti zátonysort, másszor rosszul értelmezve egy meteorológiai jelentést, viharzónába tévedtek.

Az utasok a tengeri betegségtől szenvedve alig-alig jöttek elő a kabinjukból. A tapasztalt Meyne igyekezett enyhíteni barátjának az átkeléssel járó megpróbáltatásait, hányinger ellen vöröshagymát etetett vele, és rábírta, hogy lefekvéskor tegyen párnát a hasa alá. Bíró mégis megkönnyebbült, amikor a hajó zenekara a híres brazil számot, az Aquarela do Brasilt kezdte el játszani, a hagyományok szerint így jelezték, hogy hamarosan kikötnek a dél-amerikai parton.

A két magyar a fedélzeti korlátra támaszkodva figyelte, hogy húzza be a vontató a Ciudad de Sevillát a santosi kikötőbe. Mozgó vegyesbolttá átalakított kis hajók manővereztek melléjük, Bíró vett tőlük egy nagy fürt banánt, majd meglobogtatta az utolsó tízdollárosát:

– Ennyi maradt, ezután minta sincs belőle.

– Elég vézna, mikor kapunk pénzt?

– Nem tudom.

– Ha minden jól megy, holnap reggel megérkezünk Buenos Airesbe, ott vár ránk ez a Lángné, csak kihoz nekünk egypár pesót.

– Nem kezdhetjük rögtön a pénzzel. Az a legfontosabb, hogy berendezzen nekünk egy kicsi, de jól felszerelt üzemet a szükséges gépekkel, kapjunk hozzá megfelelően képzett szakmunkásokat, és akkor keményen megfogjuk a munka végét.

– Már úgy érted, hogy én is?

– Igen, te is.

– Ne haragudj, de rám ne számíts, Laci. Ismered az elveimet: aki huszártisztet akar, fizesse meg. Ha ragaszkodsz hozzá, hogy beálljak dolgozni, én most azonnal visszaúszom Európába.

Bíró Meynére nézett:

– Ugye te nem hiszel ebben az egész golyóstollban?

– Őszinte legyek? Nem nagyon. Már évek óta kínlódsz vele, és még mindig hiányzik valami hozzá.

– Megértelek, olyan az emberi természet, hogy mindenki utólag ítélkezik. Ha sikerül a golyóstoll, a magyarok azt mondják majd, hogy magyar vagyok, a zsidók pedig azt, hogy zsidó. Ha pedig leégek vele, a magyaroknak zsidó leszek, a zsidóknak pedig magyar.

– Igen, ez így van.

– János, tudnod kell: bárhogy alakulnak is a dolgok, én nem akarlak visszatartani. Ha jobb esélyed akad, nyugodtan elmehetsz.

– Kösz. Ha akad ilyen, először neked fogok szólni.

Éjszaka továbbindultak, a hajó felúszott a Rio de la Platán, másnap délután négy órakor kötött ki a Puerto Surón, Buenos Aires déli kikötőjében. A folyó itt tószerűen kiszélesedett, az alig mozduló vizet barnuló nád borította el, a növények között vadkacsák úszkáltak. Néhány leselejtezett hajót félig behúztak a partra, ott porlasztotta őket a rozsda, köröttük a vizet teledobálták szeméttel. Madarak ereszkedtek le csapatokban a rakodáskor elhullott magokra. A sűrű pára ködfelhőben szállt fel, a gyárépületek teteje öt-hat méter magasságban eltűnt a kavargó gőzben.

Bíróék csekély poggyászukkal hamar átestek a vámvizsgálaton, levonultak a mólóra. A Ciudad de Sevilla fogadására összegyűlt tömeg hamarosan eloszlott, de Lángnét sehol sem látták.

– Most mit csináljunk? – kérdezte Meyne. Bíró tehetetlenül tárta szét a karját:

– Egyelőre ne menjünk sehová, üljünk le itt a közelben. Ha valaki keres minket, csak itt találhat meg.

Elindultak, követve a városba vezető villamossíneket, amerre elhaladtak, a levegőben átható kátrány- és csatornaszag terjengett. Megvárták, amíg elhúz előttük egy sárga kéttengelyes villamoskocsi, és átmentek a túloldalra.

Egy nyomortelep sarkán hulladékbádogból összeeszkábált kocsma állt, a homlokzatát egy teherautó laposra összepréselt váza alkotta. Bíró benézett a kocsma belsejébe: az előtérben bádogtálcán sütésre váró szürke kolbász volt kikészítve, hátrébb ütött-kopott hűtőszekrény tűnt fel, ajtaja már nem zárhatott rendesen, mert dróttal volt körülkötözve.

– Halló, van itt valaki?

A háttérből egy fekete, rövidre nyírt hajú öregember lépett elő, bal szemét félig csukva tartotta, nem lehetett megállapítani, hogy lát-e vele. Bíró két sört kért, aztán társával leült a kocsma előtt az egyetlen fa árnyékába. A felszolgáló fémpohárban hozta ki az italt, Bíró óvatosan megtörölte az edény peremét:

– Egészségedre, Jancsi!

– Egészségedre, Laci. Ne keseredj el, ha ez a Lángné felszívódott is, a mi bőrünk nem kerül a padlásra. A magyar ember az idegenek mögött lép be a forgóajtóba, és előttük jön ki.

– Jó szöveg, csak egy kicsit régi már.

Meyne a forgalmat figyelte:

– Nézd, milyen furcsák az autók, nincs rajtuk ablaktörlő lapát. Elképzelheted, milyen gyakran esik az eső.

A város irányából egy hatalmas Packard kocsi érkezett, épp a kocsmánál fékezett le, ötven év körüli, európai stílusú, keskeny karimájú kalapot viselő férfi lépett ki belőle.

– Bíró úrhoz van szerencsém? Müller Gábor vagyok, Láng úr társa. Mária asszony küldött ki önökért, nagyon sajnálom, hogy elkéstem – egy pillantást vetett Meyne bőröndjére és Bíró aktatáskájára. – A poggyászukat majd később hozzák ki a hajóból?

– Nem, ez minden.

– És hol vannak a golyóstoll gyártásához szükséges felszerelések?

Bíró a homlokára mutatott:

– Itt tartom őket.

– Értem – mondta Müller, és látszott rajta, hogy nem érti, kinyitotta a kocsi ajtaját. – Tessék beszállni.

Müller bevitte a két jövevényt a belvárosba, és lerakta őket a Hotel City egyik szobájában:

– Ez csak ideiglenes megoldás, később majd átköltöznek egy olyan panzióba, ahol beszélnek magyarul. Pakoljanak le, és egy óra múlva jöjjenek át az irodánkba, egész közel fekszik ide a Reconquista út 92, ki van írva a kapura: Láng and Co., Láng és társa. Hagyok egy térképet, bejelölöm rajta, nem lesz gond odatalálni.

Bíróék valóban könnyen kiismerték magukat Buenos Aires belvárosában. A tervezők New York-i mintára sakktáblaszerűen alakították ki az utcaszerkezetet, középpontját egy szabályos négyszög alkotta, melynek mindegyik oldala pontosan egy kilométer hosszú volt. A távot keresztutcák osztották meg, valamennyi így kialakult háztömb száz kapuszámot foglalt magába. Innen indult ki a világ egyik leghosszabb sugárútja, a Rivadavia – több mint tízezer házzal. Meynének feltűnt, hogy a járda sok helyütt ezüstösen csillog, közelebbről is megnézte: a megolvadt aszfaltba ezerszámra nyomták bele a sörösüvegek kupakjait.

– Fábián nagybátyám azt mondaná: itt lehet élni!

Bíró megállt egy postahivatalnál, és fellapozta a telefonkönyvet, Meyne elcsodálkozott:

– Kit keresel?

– Justo tábornok számát, a névjegyére nincs rányomva.

– El tudod képzelni, hogy benne van?

– Miért ne? Gustav Adolfot is meg lehet találni a stockholmi névsorban, úgy hogy „Gustav Adolf, király”.

Bíró nem ismerte ki magát az idegen nevek között, csalódottan csukta be a könyvet:

– Biztos van valamilyen központi hivatal, ahol megtudhatjuk.

Nyolc óra körül járt, mikor megtalálták a Láng cég irodáját jelző réztáblát, a kapu már zárva volt, Müller engedte be őket. A folyosón egy kékköpenyes takarítónő söprögetett, Bíró megkérdezte tőle:

– Mondja, lelkem, hol van a főnökasszony?

A nő mosolyogva fordult meg:

– Én vagyok az, Laci, főnöknő és takarítónő egy személyben, itt semmiféle munkát nem szabad szégyellni – kezét nyújtotta Meynének –, Láng Lajosné vagyok, a barátaimnak csak Mária.

Az asszony levette a köpenyét, alatta divatos, kétrészes vászonruhát viselt:

– Kerüljenek beljebb. Mi újság Pesten, mi most a sláger? Persze maguk nem is Pestről jönnek, hanem Párizsból, mi újság Párizsban?

Az irodában Láng fogadta őket, mikor felkelt a székéből, látszott, hogy egy kerek, középen lyukas párnán ült, melyet aranyérben szenvedők szoktak használni. Az üzletember már korábban áttelepült Bécsből, ahol egy időben Uruguay tiszteletbeli konzuljának szerepét is betöltötte, de meg sem próbált alkalmazkodni az oldottabb dél-amerikai stílushoz, megőrzött maga körül egy talpalatnyi Ausztriát. Most is kifogástalan öltönyt és kalapot viselt, az itt szokásos mate tea helyett kapucínerrel és aprósüteménnyel kínálta meg a vendégeit.

Az üzletvitelben láthatólag az asszony játszotta a kezdeményező szerepet, már a kávét kavargatva rátért a tárgyra.

– Rég láttam már a golyóstollat, még a bátyja rendelőjében, amikor a fogamat csináltattam nála. Gondolom, azóta sokat haladtak, megmutatná, hogy most hol tartanak?

Bíró nagyot nyelt:

– Sajnos, Marika, semmit sem tudok prezentálni. Olyan hirtelen kellett elmenekülnünk Párizsból, hogy nem állt módunkban magunkkal hozni semmit sem.

– De, gondolom, lehetséges volna átküldetni Franciaországból néhány példányt.

– Nem hiszem, ott most háború van, senki sem foglalkozik ilyenekkel.

A nő ingerülten lökte el maga elől a kávéscsészét:

– Szóval, mi hámozott luftballont vettünk, mikor kihozattuk magukat! – hangján érződött, hogy ha nem fektettek volna pénzt Bíróékba, azonnal visszaküldené őket Európába. A feltaláló próbálta megnyugtatni:

– A helyzet nem olyan súlyos, mint amilyennek látszik, mi már komolyan előrehaladtunk a kísérletekben. Ha rendelkezésünkre állnak a megfelelő eszközök, rövid idő alatt elkészítjük a mintadarabokat. Mi sem azért jöttünk ide, hogy a hasunkat süttessük a nappal.

– Mit jelent ez dollárban?

Bíró végiggondolta magában, mibe kerülhetnek a gépek és egyéb berendezések, a szükséges alapanyagok, hozzávetőlegesen felbecsülte a munkabéreket, majd az így kapott összeghez a biztonság kedvéért hozzátett még huszonöt százalékot. Láng megdöbbenve fogadta a számot:

– Ez igen nagy pénz.

– Azt nem vitatom, de meg kell mondanom, ez a költség minden nappal csak tovább növekszik. Minél hamarabb hozzá kellene látni a munkához.

– Ebben az egyben igaza van – mondta Láng, és felemelkedett a helyéről –, az anyagiakat majd később megvitatjuk, addig is megmutatom a műhelyüket. Fáradjanak utánam.

Három nagy termen vágtak keresztül, valamennyit zsúfolt árutároló polcok, medencék, nagyméretű papírládák töltötték meg, roskadoztak a ruhaneműk, dísztárgyak, édességek súlya alatt.

– Szép szortimentje van, Láng úr! – mondta Meyne udvariasan.

– Gondolja? Szerintem egyetlen jó árucikk létezik, az, amit már eladtunk, itt viszont nincs vásárlóerő. Az indián, ha van neki két banánja, már nem dolgozik, következésképpen nem is keres, nincs mit elköltenie.

Ahogy végignézett az elpangó raktáron, Bíró felfogta: Lángék azért hozatták ki őket, mert a csőd előtti utolsó esélyként meg akartak próbálkozni a golyóstollal. Ez a felismerés nem aggasztotta különösebben, csak attól tartott, hogy a házaspár tőkéje nem lesz elegendő a kísérletekre. Láng egy alig hat négyzetméter alapterületű fürdőszobába vezette őket.

– Tessék, uraim, remélem, megfelelőnek találják ezt a helyet. Végeredményben nem mozdonygyártásra készülünk, a golyóstoll nem kíván sok teret – Láng átnyújtott egy bankjegyet –, a személyes kiadásaikra adok egyelőre száz pesót, az több mint húsz dollár. Ismerkedjenek meg a körülményekkel, nekem még van dolgom az irodában, ha végeztek, ott várom önöket.

Mikor magukra maradtak, Meyne körülnézett:

– Itt aztán akkor fürödhetsz munka közben, amikor csak akarsz.

– Én nem fogadom el ezt a helyet. Jó, hogy nem a vécébe raktak ki minket.

– Ha sokat lázongsz, még ki is rúgnak.

– Ne félj ettől, már túl sokba kerültünk nekik, futnak a pénzük után.

Láng meghívta őket vacsorázni törzshelyére, az Alte Wienerin nevezetű, osztrák stílusú kisvendéglőbe. A főfalon Bécs távlati képe látszott, alá a ház jelszavát írták ki: „Termeinket még sohasem bővítettük, borainkat még sohasem vizeztük!”

Az asztalok körül ott ültek a különböző európai válságkorszakok menekültjei, a galíciai pogromok túlélői éppúgy, mint az első, majd a második világháború poklából kiszabadultak. Ha nem barátkoztak is össze, megfértek egymás mellett a német junkerek leszármazottai és a kommunista emigránsok. Többségükre már ráragadt a dél-amerikai lezserség, kigombolták a ruhájukat, az összegyűrt szalvétát ledobták a padlóra.

– Mussen Sie gewören! Meg kell szokniuk, uraim! – mondta Láng, és felemelte a poharát. – Hát akkor igyunk a szerencsés megérkezésre!

Bíró nem volt hajlandó koccintani.

– Azt hiszem, egyúttal a búcsúpoharat is megihatjuk.

Az asszony összehúzta a szemöldökét:

– Ezt hogy érti?

– Én egy fürdőszobában nem vagyok hajlandó dolgozni. Ez nem önérzeti kérdés, egyszerűen arról van szó, hogy ilyen körülmények között nem lehet tisztességes munkát végezni.

– Mi kihoztuk magukat a biztos halálból, magukra költöttünk egy rakás pénzt, és maga most a kákán is csomót keres.

– Mi nagyon hálásak vagyunk érte, és legyen megnyugodva Marika, mindent le fogunk törleszteni az utolsó fillérig.

– Miből?