11.

– London? – Beth nem akarta elhinni, hogy Jacknek Angliában ajánlottak állást. – Úgy érted, hogy az igazi London, Angliában? A Temze, a Big Ben, a Parlament, errõl a Londonról beszélsz?

– Jól értetted – bólogatott Jack aznap este, amikor szokás szerint jóval a vacsoraidõ után asztalhoz ült. – Trafalgar Square, Kings Road, Kensington, és minden. – A villájára feltekerte a spagettit, és addig ügyeskedett, amíg egy kis húst is sikerült felszúrnia. Egyik szemével figyelte, a másikkal a szabad kezében tartott papírt olvasta.

A kardiológiai megbeszélések tervezetét olvasta. Beth átnyúlt az asztalon, és kilopta Jack kezébõl az iratot.

– Hé, add vissza! Holnapra választ kell adnom rá.

A lapok azonban már úton voltak a szoba legtávolabbi sarka felé. Jack dühösen fohászkodott, hogy reméli, számozottak az oldalak.

– Legalább addig felejtsd el a kórházat, amíg vacsorázol – fakadt ki Beth, aki az ágyból kelt ki, hogy enni adjon a férjének. Vékony vállpántú, fehér pamut hálóingben ült az asztalnál.

Jack letört egy darab kenyeret, beledobta a tányérjába, és kitörölgette vele a paradicsomos szószt. Töltött magának egy nagy pohár hideg vizet, egy hajtásra kiitta, és elégedetten dõlt hátra a széken. Rövidnadrág, és póló volt rajta, amikor hazaért, elsõ dolga volt átöltözni.

– Ez a bolognai ma különösen jól sikerült.

Beth elengedte a füle mellett a dicséretet, és türelmetlenül szólt rá a férjére.

– Hunt, ha nem fejezed be most azonnal, akkor egyedül alhatsz a hét minden napján.

Jack elvigyorodott. – Rendben. Szóval az a nagyon vonzó nõ, Monique...

– Ezt a vonzó részt nyugodtan átugorhatod, azt kívülrõl tudom. Épp eleget láttam, amikor a szombati vacsora alatt valósággal egymás tenyerébõl ettetek. Nem akarom hallani, hogy milyen sima, bársonyos a bõre, milyen ragyogó a mosolya, és arra sem vagyok kíváncsi, hogy mi a mellbõsége. Csak arra vagyok kíváncsi, hogy milyen ajánlattal állított be az irodádba. – Levegõt vett, és folytatta. – Csak az üzleti ajánlat érdekel, ha valami mással próbálkozott, azt majd Helen elmeséli nekem. Rajtatok tartotta a szemét.

– Ezt honnan veszed?

– Sokszor beszélünk telefonon, amikor te a kórháznál teljesítesz õrszolgálatot. Minden pletykáról tudok, és biztosíthatlak, hogy minden apró részletre odafigyelek. Befejeznéd végre, amit elkezdtél?

Jack eltolta a széket az asztaltól, és kinyújtotta lábát.

– Szóval az a helyzet, hogy nem ismerem a részleteket. Belefojtottam a szót, mielõtt rátért volna a részletekre. De a lényege az volt, hogy vezetõ állást ígértek egy gyógyszercégnél, ahol a kardiológiai kutatást kellene irányítani. Londonban kellene laknunk; az utazás, és a költözés minden költségét vállalnák, Knightsbridge-ben bérelnének egy luxus apartmant a számunkra, amíg találnánk egy megfelelõ házat, és többet fizetnének, mint itt.

Beth közelebb hajolt Jackhez, és az ujját belemártotta a maradék bolognai mártásba.

– Melyik ez a gyógyszercég?

– Hát, ez az. Csak akkor fedik fel magukat, ha érdekel az ajánlatuk.

– Mit válaszoltál?

– Azt, hogy nem érdekel. Megmondtam, nem azért harcoltam ezért az állásért, hogy most megint pakoljak és menjek.

– Még jó – mosolygott Beth. – Ha igent mondtál volna, mehettél volna egyedül. – Hosszan nézte a férje arcát.

– Kellenek azok a vacak papírok? – kérdezte. A szája sarkában sejtelmes mosoly bujkált.

Jack a szétszórt lapokat kereste a szemével. Egy a fotelen, egy alatta, és négy másik a hálószoba felé vezetõ közlekedõn feküdt. A lakásuk kicsi és szûk volt. A parányi konyha a hátsó udvar felé nézett. a konyhával egybe nyitott ebédlõben és nappaliban éppen csak elfért az ebédlõasztal a székekkel, és az ülõgarnitúra. Ebbõl a viszonylag nagy helyiségbõl egy rövid közlekedõ vezetett a három hálószoba felé.

– Összeszedhetem? – kérdezte Jack.

– Csak akkor, ha szabaddá teszed magad egy napra, és elmegyünk megnézni pár házat.

Jack felsóhajtott. Újabb kötelezettségek.

– Valamikor a jövõ héten? – ajánlotta óvatosan. – Nagyon sok munka gyûlt össze, azt sem tudom, hol áll a fejem. A patológusokkal is találkoznom kell megint. Azt akarják, hogy együtt beszéljük meg, milyen esetekben ragaszkodunk feltétlenül a boncoláshoz. A traumatológiáról is átküldtek egy érdekes anyagot. Velük is kellene találkoznom, még ezen a héten. Azután...

– Mára elég a kórházból. Egy szót sem akarok hallani a kardiológiáról – mondta Beth, és felpattant a helyérõl. Szükségünk van egy otthonra, egy házra, ahol végre kényelmesen elférünk, ahol berendezkedhetünk. Istenem, annyi év után végre megengedhetjük magunknak, hogy egy rendes házba költözzünk, és te csak húzod-halasztod a döntést.

Beth kezdte leszedni az asztalt, óvatosan, hogy az edénycsörömpölés ne ébressze fel Dannit.

– Holnap találkozom egy ingatlanügynökkel, hogy lássam, milyen lehetõségek közül választhatunk. Nem akarom itt tölteni az egész telet, ebben a kicsi, zsúfolt, lepusztult lakásban. Szükségünk van egy tágas, kényelmes otthonra, olyanra, ahová szégyenkezés nélkül hívhatunk vendégeket is. Ha képtelen vagy idõt szakítani erre, akkor kénytelen leszel olyan házban élni, amilyet én választok – mondta egy szuszra, és a leszedett edényekkel eltûnt a konyhapult mögött.

 

Jack tudta, hogy Bethnek, mint mindig, igaza van. Túl kevés ideje maradt a családra, közös gondjaik megoldására. A Carter Hospital kardiológiája korábban felemésztette minden idejét és energiáját. Most, hogy õ lett az osztály vezetõje, még több feladat és felelõsség nehezedett rá, és példát kellett mutatnia helytállásból. A betegek, az adminisztráció, a sorozatos értekezletek, az oktatás, a kutatás; és az elvárásoknak semmi sem szabott gátat. Aznap délután is újabb egy órát vettek el tõle. Helen az intenzív osztályon érte utol, és szó szerint sarokba szorította.

– Professzor úr, reggel óta üldözöm, a válasz nem tûr halasztást.

Jack a szokásos zöld zsilipruhában volt, és furcsa mód két fonendoszkóp is lógott a nyakában, a zsebében pedig szünet nélkül szólt a csipogó. Nekitámaszkodott a falnak, és az õ kezelése alatt álló hat beteg gyógyszerrendelését írta alá. A lapokat visszaadta a mellette álló fiatal rezidensnek, és figyelmeztette, hogy mielõbb vegyék át a sürgõsségi osztályról a beteget, akit akut szívinfarktus gyanújával szállított be a mentõ.

Lemondóan fordult Helen felé. – Nyugodtan eresszen belém egy golyót, már az sem tehet több kárt bennem.

– A kardiológus rezidensek kérik, hogy tartson minden héten egy elõadást a képalkotó vizsgálómódszerekrõl is.

– Mikor tudok idõt szakítani erre?

– Ebédidõben, esetleg csütörtökönként reggel hétkor.

Jack megpróbálta mérlegelni a lehetõségeket. Ebédidõben tudta csak elolvasni a beérkezõ leleteket, akkor tudta, két szendvics és egy kávé között, lediktálni a zárójelentéseket, a leveleket a beküldõ orvosoknak. – Legyen csütörtök hét óra.

Egy órával korábban kelek majd, gondolta, viszont nyerhetek egy kis idõt azzal, hogy olyankor még alig van forgalom. Még mindig nem vett magának autót, a városi buszon járt. A N Clarktól elõbb a belvárosig ment, majd ott átszállt a W Harrison felé menõ autóbuszra. Negyven perc volt az út, de az alatt is tudott dolgozni.

– Jött egy kérés a The Cardiologisttól. Szeretnék leközölni a gyerekkori fertõzés és a fiatalkori szívinfarktus között feltételezett összefüggésrõl írt dolgozatát. Egy szerkesztõségi kommentárt is kérnek a következõ számhoz.

A The Cardiologist a kereskedelmi hirdetésekbõl tartotta fenn magát, és a gyakorló orvosoknak ingyen járt a lap Észak-Amerika egész területén.

– Mondja meg nekik, hogy nyugodtan lehozhatják a cikkemet, de a szerkesztõségi közleményt nem tudom vállalni. Mondja meg nekik, hogy milyen nagy megtiszteltetésnek tartom a felkérést, de...

– Tudom, tudom. Majd elmagyarázom nekik, hogy járkálni ereje sincs, és a nagyviziten tolószékben gurítják végig.

– Ezt sem bánom – vigyorgott Jack. Ismét megszólalt a csipogója, és kiírta a telefonszámot, ahol a hívását várják.

– Van még valami? – kérdezte Helent.

– Igen, bizonyos Mr. Hend de Mart a Zemdon Pharmaceuticalstõl várja az irodában. Már két órája ott ül, és nem tágít. Kezd elegem lenni belõle, le sem veszi rólam a szemét. Letette a nagyesküt, hogy csak két percre van szüksége. Feltesz egy rövid, viszont életbevágóan fontos kérdést.

Jack az égnek emelte a kezeit.

– Jézusom, ezek aztán nem adják fel egykönnyen. A "nem" melyik betûjét nem érti?

Helen lassan telefirkálta a kezében tartott lapot, de Hunt még mindig nem válaszolt.

– Professzor, mit csináljak vele? Én egy percet sem maradok azzal a gorillával egy szobában. Vagy õ megy el, vagy én. De õ nagyon konok, amíg nem szánja rá a két percet, nem fog elmenni.

Jack a falhoz nyomta a tarkóját. Kimerült, de határozott volt.

– Mondja meg neki, hogy nagyon sajnálom, de nem szeghetem meg az új szabályokat. Ezen az osztályon senki nem beszélhet gyógyszerügynökökkel, és ezt szigorúan vesszük. Felõlem, itt ülhet egész éjjel, de rám hiába vár.

– Ó, egek – komorult el Helen. – Mi lesz velem? Na mindegy. – A hóna alá csapta a nagyalakú jegyzetfüzetet, és indulni készült, de megtorpant. – Van még valami mondta. és kérdõn nézett a fõnökére. – Dr. Carlotta Drunker. Ismeri ezt a nevet?

– Igen. Egy nem is akármilyen kutatóorvos Kaliforniából. Közös az érdeklõdési területünk, és már többször kicseréltük az adatainkat, megosztottuk a kutatással kapcsolatos gondolatainkat.

– Ma már háromszor is kereste telefonon. – Egészen lehalkította a hangját, mintha valami titkot árulna el.

– Engem keresett?

– Igen, és õt sem lehet egy nemmel lerázni. – Helen arca elkomorult. – Nem is tudom, hogy fogalmazzak, nagyon furcsa volt, olyan egzaltált, mint aki... Szóval, ragaszkodott ahhoz, szó szerint követelte, hogy beszélhessen magával. Elõször akkor telefonált, amikor katéterezett, másodszor a nagyvizit alatt, utoljára egy órával ezelõtt. Megpróbáltam utolérni, de nem válaszolt a csipogójára.

Jack megpróbált visszaemlékezni, hogy merre járt egy órája.

– Emlékszem, egy centrális kanült kellett beúsztatnom itt az intenzíven az egyik betegnek. A köpenyemet kint hagytam a fogason, annak a zsebében volt a csipogó.

Az órájára nézett. Késésben volt, mint mindig.

– Hagyott üzenetet?

– Nézze meg az e-mailjét. Csak ennyit mondott. Nézze meg az e-mailjét.

Jack csak lefekvés elõtt jutott hozzá, hogy leüljön a számítógép elé, és átnézze a beérkezett üzeneteket. Beth a tükör elõtt ült, és hidratáló krémmel ápolta a bõrét, Jack pedig a vibráló képernyõ elõtt várta, hogy eltûnjön a homokóra. Hat üzenet várta, az elsõ ötöt Carlotta Drunker küldte.

 

JACK. A KUTATÁSI ADATAID KÖZÖTT SZEREPELNEK ÉSZAK-AMERIKAI BETEGEK IS? SÜRGÕSEN TUDNOM KELL A VÁLASZT.

ÜDVÖZLETTEL, C.

 

JACK. RUBENSTEIN. COLORADÓBÓL, AZ ELMÚLT HAT HÉTBEN EGYETLEN SORT SEM ÍRT NEKEM. TE KAPCSOLATBAN VOLTÁL VELE VALAHA IS? C.

 

NE KÜLDJ SEMMI FONTOSAT E-MAILEN VAGY POSTÁN.

JACK. VIGYÁZZ A ROKONAIDRA. C.

 

A LEUKOCITA TRANSMIGRATIO A KÁROSODOTT SZÍVIZOMBAN

A VÉGSÕ KIMENETEL LEGJOBB ELÕREJELZÕJE. C.

 

Jack percekig tanulmányozta az utolsó üzenetet, de nem értette. A leukocita fehérvérsejtet jelent, ezt értette. Transmigratio? Vándorlás? Elmozdulás? Honnan hová? Ezzel nem tudott mit kezdeni. Károsodott szívizomban? Ez rendben volt: a rossz vérellátás miatt sérült vagy elhalt szívizom. A végsõ kimenetel legjobb elõrejelzõje? Mit akar ezzel mondani? – kérdezte magától Jack. Helennek igaza van, nagyon furcsa ez a nõ, és egyre romlik. Újra olvasta mindegyik üzenetet: Ne küldj semmi fontosat e-mailen vagy postán... vigyázz a rokonaidra... Ez több mint szokatlan. Ez egyenesen hajmeresztõ.

Ahogy ott ült az értelmezhetetlen üzenetek elõtt, hirtelen megszólalt a lelkiismerete: Az elmúlt hetek változásai, munkahelyi és magánéleti, gyakorlatilag lehetetlenné tették, hogy a korábbi odaadással folytassa a kutatásait. Hogy ne kelljen színt vallania, inkább nem is válaszolt Carlotta leveleire. Mentségére szólt, hogy valóban nagyon sokfelé kellett, kellett volna helytállnia. A felesége joggal nógatja, hogy menjenek, és keressenek egy házat, fia is több törõdést igényelne. Carlotta egyedül él, az õ figyelmét nem vonja el a család. "Dr. Drunkernek várnia kell, amíg kicsit egyenesbe jutok, és lesznek új adataim" mondta ki a verdiktet.

Rákattintott a hatodik, az utolsó üzenetre. A Carter Hospital kardiológiájáról küldték.

 

JACK.

A MAGA ARANYOS FELESÉGE, BETH KÉRT MEG ARRA: HOGY KÜLDJEM EL EZT AZ E-MAILT, MERT ÚGY LÁTJA, EZ AZ EGYETLEN MÓDJA ANNAK, HOGY AZ Õ ÜZENETE IS ELIUSSON RENDKÍVÜL ELFOGLALT KARDIOLÓGUS FÉRJÉHEZ. SZÓVAL AZT ÜZENI, HOGY HOLNAP ELMEGY ÉS KERES EGY ÚJ HÁZAT ÉS NEM VÁR TOVÁBB A TEREMTÉS KORONÁJÁRA. PROFESSZOR HUNT, EZT EGYEDÜL KELL ELRENDEZNIE, ILYEN FELADATOK NEM SZEREPELNEK A MUNKAKÖRI LEÍRÁSOMBAN.

HELEN.

 

Jack hangosan felnevetett. Még mindig az üzeneten mulatott, amikor percekkel késõbb benézett hozzá Beth. Hiába esküdözött, hogy ártatlan, és semmi köze az e-mailhez. Jack egy szavát sem hitte.

Kaliforniában, dr. Carlotta Drunkernek semmi kedve nem volt nevetni. Csaknem két és fél ezer kilométerrel nyugatabbra és háromórányi késésben, a kutató orvosnõ második emeleti lakásának nappalijában ült, és messzelátóval figyelt minden külsõ mozgást.

Carlotta egy zárt lakóparkban élt Sacramento elegáns, északi elõvárosában. A páremeletes, cseréptetõs téglaházak között néhány földszintes ház is megbújt. Az úszómedencét, a teniszpályát, a gondozott park sétányait közösen használták a tulajdonos lakók. Az egész területet egy szögesdróttal megfejelt drótkerítés vette körül. Az avatatlan szem elõl gyorsan növõ kúszónövények és bokrok rejtették el a dróthálót. A lakóparkba a keleti oldal felõl lehetett bejutni, ahol az egyetlen kaput éjjel-nappal õrizte a fegyveres biztonsági szolgálat két embere, akik szigorúan ellenõriztek minden érkezõt. Még azoknak is fel kellett mutatniuk a belépési engedélyüket, akik évek óta a telepen laktak, és jól ismerték az õröket. A vendégeket is csak akkor engedték be a személyazonosság ellenõrzése után, ha a meglátogatni szándékozottak telefonon megerõsítették, hogy valóban várják az adott személyt vagy személyeket. A leengedett sorompón engedély nélkül senki nem juthatott át.

A negyvenhárom éves, százhetvennyolc centiméter magas, karcsú kutatónõ a válla mögé fésülve viselte hosszú fekete haját. Magas homlokával, keskeny arcával, csillogó kék szemeivel, hosszú, sötét szempilláival és pisze orrával kellemes benyomást keltett. Nyugati parti idõ szerint este nyolc óra után hét perccel farmer kezeslábasban, és egy erõs, piros-kék mintás sportcipõben ült az ablaknál. A farmerruha alatt viselt három vastag pulóver, és a válltömés miatt a valóságosnál sokkal testesebbnek látszott. Feltûzött hosszú haját egy sárga baseball sapka fogta össze. Erõsen izzadt, pedig a légkondicionáló teljes gõzzel ment. Megnézte az óráját.

Tíz perccel múlt nyolc. A messzelátót a biztonsági õrökkel védett kapura irányította. A kicsi õrházban le-föl sétáló egyik õr árnyékán kívül, semmilyen mozgást nem látott a kapu körül. Idegesen harapdálta az alsó ajkát. Mögötte a bekapcsolt televízió teljes hangerõvel bömbölt. A lakás falai remegve verték vissza a keresztény megújulási mozgalom mûsorának hangjait. Carlotta, aki meggyõzõdéssel vallotta magát agnosztikusnak, ki nem állhatta a vallási mûsorokat, de aznap este a kórusban énekelt himnuszok, halleluják, imák jól illettek a terveihez, és fogcsikorgatva viselte a megpróbáltatást.

Nyolc óra tizenöt perckor a bejárati ajtónál megszólalt a kaputelefonja. Becsukta maga mögött a nappali ajtaját, hogy válaszolni tudjon a hívásra. A révületbe esett gyülekezet zengzetes igyekezetének doboló ritmusát elfojtotta a bezárt ajtó.

– Egy úr van itt, aki magával akar találkozni, Miss Drunker.

Carlotta az elõszoba ablakához lépett, és a távcsövet az õrház felé fordította. Még világos volt, a lenyugvó nap épp csak kezdte narancspirosra festeni az eget. A napsugarak vidáman táncoltak a parkolóban álló autók tetején.

Jól látta a sorompó elõtt várakozó autót, az ütött-kopott 91-es Acura Integrát. A kormánykerék mögött azonban alig tudta kivenni a nagydarab, piros-kék mintás inget és sárga baseball sapkát viselõ férfi alakját.

– Engedje be, kérem, már vártam – mondta. Nehezen tudott uralkodni a hangján.

– Máris megy.

Az Integra megállt a ház elõtt. A vezetõ kényelmesen kiszállt, szemmel láthatóan nem sietett. A csomagtartó körül matatott, többször levette sárga baseball sapkáját, hogy megtörölje a homlokát. A napsütésben Carlotta tisztán felismerte a látogatóját. Keskeny homlok, nagy orr, vastag száj; messzelátóra sem volt szüksége. A látogató lassan bezárta a kocsi ajtaját, és elindult a ház bejárata felé.

Carlotta már az ajtóban várta, és azonnal csöndre intette. Hangtalanul mutatta neki, hogy guggoljon le, majd átadott húszas bankjegyekben ötszáz dollárt. A látogató, egy állás nélküli szabadúszó színész, aki elvállalt minden útjába esõ megbízást, megszámolta a pénzt, és zsebre tette. Carlotta egy géppapírt tartott eléje, hogy olvassa el a vastag filctollal írt Szöveget. NE NYÚLJON A TELEVÍZIÓHOZ, HAGYJA ÚGY, AHOGY VAN! O.K.? A következõ lapon újabb utasítás állt. A TAXI KILENCKOR JÖN MAGÁÉRT. A BIZTONSÁGI SZOLGÁLAT TUD RÓLA. O.K.? A látogató felemelt hüvelykujjával jelezte, hogy érti. Carlotta felmutatta az utolsó lapot: KÉREM, NE HAGYJA EL ADDIG A LAKÁST, AMÍG NEM ÉRKEZIK MEG MAGÁÉRT A TAXI. O.K.? Az állástalan színész bólintott.

A látogató bement a nappaliba, ránézett a televízióra, és utálkozva elfordult. Carlotta sajnálkozva rámosolygott, és egymáshoz dörzsölt hüvelyk- és mutatóujjával jelezte, hogy a pénz beszél, az alkalmazott hallgat. A férfi kényszeredetten vigyorgott, beült a fotelba, a zsebébõl elõhúzott egy könyvet, kényelmesen elhelyezkedett, és olvasni kezdett.

Carlotta húsz perc múlva kilépett a lakásból. Lement a lépcsõn, kilépett a házból, és magára erõltetett nyugalommal lassan beült az Integrába. Három perc múlva elhajtott a felemelt sorompó alatt, és délnek fordult. A visszapillantó tükörben többször ellenõrizte, hogy nem követik-e. A biztonság kedvéért kétszer is az utolsó pillanatban kanyarodott be a fõútról nyíló egyirányú mellékutcába, majd megállt pár percre egy forgalmas szupermarket parkolójában. Úgy gondolta, biztonságban van.

12.

Július 19-én Hend de Mart úgy döntött, hogy felgyorsítja Chicagóban az eseményeket. Felvette a kapcsolatot a Carter Hospitalban dolgozó beépített emberével, Caleb Rossival. A fiatal, mogorva, cingár férfi a biokémiai laboratóriumban dolgozott. De Mart két héttel korábban ismerkedett meg vele a Westside egyik sokadrangú bárjában, ahol az állandóan bekapcsolt televízió unalomig ismételte a legutóbbi futballmeccs képeit, és ahol egy elpiszkolódott biliárdasztal állt a hátsó sarokban. Rossi egyik cigarettáról gyújtott a másikra, és rekedtes; panaszos hangon dicsekedett, hogy õ mindenkirõl mindent tud a Carterben.

– Nincs olyan, amit ne tudnék arról a helyrõl – károgta. – Tudom, hogy ki kinek a feleségét hajtja, hogy ki lövi be magát a vécében, és hogyan hamisítja meg a vizeletmintákat. Tudom, hogy kik bugázzák el a betegek vagy a dolgozók cuccait, és tudom, hogy kiknek adják el a szajrét.

Rossi rendelt még egy sört, és nagy kortyokban nyelte a habos lét.

– Kicsengeted a dohányt, én pedig ráborítom a bilit arra, akire akarod – húzta ki magát büszkén.

Mart három százdollárost csúsztatott a kezébe, és egy listát a kívánságaival. Rossi tágra nyílt szemekkel ámulta a ropogós bankjegyeket.

– Kell egy kis fû? Vagy inkább egy adag kok? Bármit kérhetsz, ember, én megszerzem neked.

A dél-afrikai elõrehajolt, az orruk csaknem összeért.

– Azt csinálod, amit én mondok. Kérdés nincs, és egy szót sem senkinek – mondta fenyegetõen. Rossi megszeppenve bólogatott. A vézna laboráns mellett De Mart feldühödött medvének tetszett. – És meg ne próbálj átverni! Azért vagyok itt, hogy elvégezzem a dolgom, és téged, ha keresztbe teszel. Világos?

– Hogyne. Te vagy a fõnök.

De Mart egy hamis névjegykártyát dobott az asztalra.

– Ha hirtelen mondanivalód van, ezen a számon hívjál. Egy üzenetközvetítõ veszi fel. Õk nem tudnak utolérni engem, én hívom õket, hogy van-e üzenet. Mr. Hendet keresd, és soha ne használj más nevet.

De Mart felállt, és az oldalajtón kilépett a napfényre.

A kellõen megfélemlített Rossi nyugtalanul nézte, hogyan tûnik el széles háta a becsukódó ajtó mögött.

 

Ahogy közeledett a Cyclint piacra dobása, De Mart egyre komolyabban foglalkozott azzal a gondolattal, hogy hazatér Dél-Afrikába. Az Interneten keresett magának egy megfelelõ ingatlant a Cape-félszigeten. Egy kétszintes házat nézett ki a Hout-öböl kikötõje fölött. Arról álmodozott mindennap, hogy a tengerparton napozik, vagy a móló végén ül, és a megfeszülõ horgászzsinórt figyeli.

Elege volt a Középnyugat unalmas, lapos síkságaiból. A megyét sûrûn behálózó autóutakról gyakran menekült el a poros mellékutak felé, ahová még a franchise-ban mûködõ gyorséttermek sem jutottak el, de a Fat Boys Garage, a Hank Wilma Good Eating Joint, vagy a Crazy Gords Crazy Golf tábláktól is hányingere volt.

– Szükségem van egy mindenre elszánt, nagyon fiatal gengszterre.

De Mart a Sears Towerrel szemben, egy toronyház körüli füves részen ült le a földre. Turistabuszok ontották magukból a városnézõket, akik csoportokba verõdve vagy sorban állva várták, hogy feljussanak a város legmagasabb épületének a tetejére, és onnan vegyék számba a nevezetességeket. Ideális hely volt egy titkos találkozóhoz. A nyüzsgõ tömegben senki nem figyelt fel a fûben pihenõkre.

 

Rossi megígérte De Martnak, hogy ebédidõben találkozik vele. Kezében az elmaradhatatlan cigarettával behúzódott az árnyékba, és idegesen szívta és fújta a füstöt.

Kényelmetlenül érezte magát a másik férfi társaságában.

Farmert, rövid ujjú inget és edzõcipõt viselt. A déli órákban nagy volt a hõség még árnyékban is, Rossiról dõlt az izzadság. Már három napja tartott a harmincnyolc fok körüli hõmérséklet. A legtöbben ki sem mozdultak otthonról, vagy ha mégis, akkor csak percekre léptek ki az utcára, a légkondicionált autóból vagy autóbuszból azonnal bemenekültek a legközelebbi épület, áruház hûvösébe.

A két férfi beszélgetését egy tûzoltóautó szirénája szakította félbe. Rossi megvárta, amíg elhalt a távolban a vészterhes vijjogás.

– Miféle fiatal gengszterrõl beszélsz? Rengeteg gazembert ismerek, de milyen fiatal kell legyen? Mert ötévest, aki drogban utazik, nem tudok felhajtani. – Megpróbált nevetni a saját jópofaságán, de csak egy köhögési roham lett belõle. Amikor enyhült a rohama, krákogott egyet-kettõt, és egy tenyérnyi kátrányos köpetet terített szét maga mellett a földön. Két idõsebb turista undorodva fordult el a másik irányba. De Mart közelebb sétált a toronyházhoz, ahol kevesebb volt a járókelõ.

– Nyolc vagy kilenc éves kölyök kell, aki gyors, és kíméletlenül kemény.

A Carter Hospital laboránsa gondolatban lepergette maga elõtt a számításba jövõ fiatalkorú suhancok listáját.

– Nem gond. Számtalan ilyen van, ahol lakok. – Lepöckölte a cigarettájáról a hamut, a körme közé fogta a parázsló csikket, és mielõtt ledobta és eltaposta, szívott még egy utolsó slukkot. – Aztán mit kellene csinálnia?

 

A fiatal srác azt mondta, Luthernek hívják. Nem volt több neve, vagy nem mondta meg. De Mart másnap reggel tíz órakor szedte fel, és beültette az autójába. A gyerek némán és mogorván ült a fekete Toyota Camry hátsó ülésén.

Csaknem százhetven magas, vékonydongájú fiú volt, aki akkor is éhesnek látszott, ha éppen teleette magát. Mindkét fülkagylójában egy sor karika díszelgett, az orrában pedig egy nagy fejû tû. Rossi megesküdött, hogy a fiú nem idõsebb kilencévesnél, de Hend szerint inkább tizenegy volt. Legalább egy számmal nagyobb atlétát, és térdben lyukas farmert viselt. A nadrág egyik hátsó zsebe hiányzott, látszott, hogy leszakították. Zokni nem volt a Nike cipõbe bújt lábakon. Dühödten rágózott, és szótlanul bámult kifelé az ablakon. Az elsuhanó utcákat nézte, ha nézte.

 

De Mart a város déli felében elterülõ nyomornegyed mellett futó autóút szélén találkozott vele. Elhagyott épületek, lepusztult, szeméttel teleszórt üres telkek a drótkerítések mögött. De Mart négyszer ment végig az elõre megegyezett útvonalon, mire Luther elõbújt a fedezék mögül. A kölyök körbesétálta a Toyotát, gyanakodva méregette, még a csomagtartót is kinyittatta. Amikor megnyugodott, feltépte a hátsó ajtót, és beszállt, de résen volt, hogy idõben észrevegyen minden ellenséges mozdulatot. Amikor látta, hogy senki nem készül leteperni, becsapta az ajtót, és megszólalt. Hangja egy gyereké, de a szövege egy sokat próbált bûnözõé volt. Lecsúszott az ülésen, épp csak kilátott az autóból.

– A felét most, a másik felét, ha végeztem.

De Mart hang nélkül átnyújtott neki egy százdollárost. Luther a fény felé fordította a bankjegyet, megtapogatta, majd begyûrte a zsebébe.

– Induljunk!

A nagy utakat elkerülve a mellékutcákban haladtak elõre. Alig egy perc múlva már egy felkapottabb környéken jártak, a toronyházakban komoly összegeket kellett fizetni egy-egy lakásért, és a divatbutikok sem voltak a legolcsóbbak a városban. Két sarokkal arrébb ismét egy rosszabb környékre fordultak be: Seedsville lerobbant boltjairól, olcsó italkiméréseirõl, és pornográfiából élõ üzleteirõl volt hírhedt. De Mart maximumon járatta a légkondicionálót, a hõmérséklet mégis emelkedett az autóban. Az Oz parknál jobbra fordult, egyenesen a W Websterre, arról pedig balra a N Clarkra. Lassan, és óvatosan vezetett, véletlenül sem akart belecsúszni egy pirosra váltó lámpába vagy indokolatlanul sávot váltani. Arrafelé ismét szaporodtak a jobb üzletek, de szorosan mellettük még ott sorakoztak az olcsó éttermek, a zálogházak, a pizza elvitelre boltok. Az a kevés ember, akit az utcán láttak, az árnyékos részeket keresve kacsázott a járdán.

Féltizenkettõkor értek a W Deming melletti kicsi iskolához, ahol Danni Hunt annyi barátot szerzett, és ahol õ volt az alsós futballcsapat legjobb játékosa. A hivatalos tanévnek már vége volt, az iskola nyári táborként mûködött, és csak délelõtt voltak foglalkozások. Luther felmérte a terepet. Csöndes, fákkal szegélyezett utca, nagy ritkán egy-egy autó, gyalogos még ritkábban. Az iskolához több egyemeletes vöröstéglás épület tartozott, az épületegyüttest és a környezõ udvart alacsony drótkerítés vette körül. A bejárat az utca másik vége felé, tõlük mintegy ötven méterre volt, ahol egy unatkozó biztonsági õr ásítozott egy hatalmas szil árnyékában.

– Amikor a gyerekek kijönnek, akkor indulj.

Luther bólintott. A rágógumit a vezetõülés fejtámlájának hátához ragasztotta, majd elõvett egy új szeletet, kicsomagolta, a papírt ledobta az ülés alá, és a rágót lassan becsúsztatta a szájába.

– Látod azt a nagy fehér házat, ahol azok a fickók verik a falat?

De Mart végignézett az úton. Körülbelül ötven méterre a hátuk mögött három munkás bontott egy omladozó válaszfalat. A törmelék vastagon hevert körülöttük. Védõsisakjaikon meg-megcsillant a gyilkos erejû nap. Tarkójukat kendõvel védték a tûzõ napsugaraktól. Teljesen lekötötte õket az izzasztó munka, nem figyeltek arra, hogy mi zajlik az utcán.

– Látom – mondta De Mart.

Luther De Mart arcát tanulmányozta.

– Tizenöt perc. Aztán ezen az oldalon rohanok végig, el a fehér ház mellett, te meg még az utca vége elõtt felveszel – mondta határozottan.

– Idefigyelj, kölyök! Ha te nem vágsz át, akkor én sem.

De Mart furcsa hanghordozása nagyon zavarta Luthert, inkább nem is nézett rá.

– Készen állok, amint talajt fogtál.

De Mart indított, és lassan elgurultak az iskola bejárata elõtt. A biztonsági õr ügyet sem vetett rájuk. Amikor elértek a sarokig, Luther kiugrott az autóból, és egyetlen lendülettel átvetette magát a drótkerítésen. De Mart megnézte az óráját, majd lassan megfordult, és az utca másik oldalán leparkolt a legközelebbi árnyékos fa alatt.

 

Pontban háromnegyed tizenkettõkor felpattantak az iskolaépületek kapui, és a gyerekek hangos indiánkiáltásokkal rohantak ki a napfényes udvarra. Legtöbbjük egy szelet csokoládét vagy egy zacskó sült krumplit, vagy egy dobozos üdítõt szorongatott a kezében. Vidáman lökdösõdtek, hangoskodtak, de volt egy kisebb csapat, õk azonnal összeálltak, és futballozni kezdtek. A csöndesebb fiúk, és a lányok nagy része félrehúzódva beszélgetett, vagy a kedvenc baseball és futballjátékosok, popénekesek arcképét cserélgették. Néhány lány ugróiskolázott vagy ugrókötelezett.

Az iskolának hatvan diákja volt, mindegyik fiatalabb tizenkét évesnél, és ha senki nem hiányzott, akkor hatvan életvidám, és eleven gyerek lepte el a szünetekben az udvart. Aznap egy fiatal tanárnõ felügyelt a rendre. Széles karimájú szalmakalapot, fehér pamutruhát viselt. Kezdett elviselhetetlen lenni a hõség. A tanárnõ a fal mellé, az egyik földszinti ablak kitámasztott redõnyének árnyékába húzódott a nap elõl. Lecsavarta egy félliteres, jégbe hûtött kristályvizes palack kupakját. Mielõtt a szájához emelte az üveget, körülnézett, hogy lássa, hogyan viselkednek a rábízott gyerekek. A futballozó fiúk kisorsolták a két csapatot, és az a csapat, amelyikben Danni játszott, már egy nullára vezetett. Éjfekete hajával Danni messzirõl kirítt a világosbarna és szõke hajú gyerekek közül. Szívvel-lélekkel üldözte a labdát, karja, mint a dugattyú, járt elõre-hátra. Csurgott róla a verejték.

 

Luther végigosont az épületek mellett, és a leláncolt kerékpárok mögött ragyogó helyet talált magának. Aligha vehették észre, õ viszont jól belátta az egész udvart.

Hamar megakadt a szeme a fekete hajú fiún. Nem volt semmi kétsége afelõl, hogy Danni az. A leírás tökéletesen ráillett. Ránézett a lopott órára. Még várt öt percet; és elõugrott a rejtekhelyérõl, és egyenesen a futballozók felé rohant. A gyerekek nyári egyenruhájukban voltak kakiszínû sort, rövid ujjú, szürke pamuting, a bal zseben az iskola hímzett jelvénye, fehér bokafix és...

Luthert az egyik lány vette észre elõször. Feltûnõen magas volt, és nem viselt kötelezõ egyenruhát. Megbökte a többieket, akik önkéntelenül is hátrább és összébb húzódtak. Ketten elszaladtak a tanárnõhöz. Luther a fekete hajú fiút figyelte, aki ügyesen cselezgetett a labdával, de a szeme sarkából észrevette a két gyereket, aki a tanárnõ felé rohant. Nem törõdött velük. Futott tovább a focisták felé; hangtalanul és villámgyorsan, ahogy csak egy utcán felnõtt vagány tud. Majdnem egy fejjel magasabb volt Danninél, akinél ugyan soványabb volt, de kemény fából faragták, és gyakorlott verekedõ volt. Kopaszra borotvált feje szinte úszott a levegõben, ahogy rohamosan közeledett Dannihez, és amikor odaért, becsapódott Danni hátába, mint egy ágyúgolyó.

Danni megperdült a tengelye körül, de úgy érezte, hogy nem tud levegõt venni, és az ujját sem tudja megmozdítani. A következõ ütés az arcát érte. Luther jobb egyenese az orrát találta el, azonnal eleredt a vére. A következõ villámgyors ütést a gyomrára kapta. Összeroskadt, akkor találta állcsúcson Luther bal horga. Orrából, szájából ömlött a vér. Lerogyott a földre. Az udvaron hisztériásan sikítoztak a gyerekek, és szanaszét rohantak. Luther kíméletlenül ütötte a földre zuhanó testet. Mire Danni elterült a földön, vagy egy tucat ütést kapott a fejére, mellkasára, hasára. Már a földön feküdt, amikor Luther három jól irányzott rúgással a sípcsontját, és az ágyékát találta el.

 

Az udvaron felügyelõ tanárnõn kívül még három tanár, és egy kisegítõ volt aznap az iskolában. A kiabálásra kirohantak az udvarra, és elszörnyedve látták, hogy a fiatal tanárnõ fehér ruhája csupa vér, és kétségbeesetten pofozgatja egy fekete hajú fiú arcát, és sírva könyörög neki, hogy nyissa ki a szemét. A fiú nem mozdult, nem üvöltött a fájdalomtól, még csak nem is nyöszörgött. Eszméletlenül, szétvetett végtagokkal hevert a földön.

 

– Jöjjön azonnal!

Helen egy megbeszélés kellõs közepén osont oda a fõnökéhez. Jack zöld kórházi ruhájában ült az asztalnál, és három fiatal doktorral a szívelégtelenség gyógyszeres kezelését vitatta meg. Jack szemrehányóan nézett fel a titkárnõjére. Nem szerette, ha elõadás vagy megbeszélés közben zavarták.

– Biztos, hogy nem ér rá? – kérdezte bosszúsan.

Helen megfogta Jack karját, erõsen megszorította. Jack csaknem felszisszent.

– Nem tûr halasztást! – súgta Helen ellentmondást nem tûrõ hangsúllyal.

Amikor hallótávolságon kívül kerültek, maga felé fordította a fõnökét.

– A fiát most hozták be a sürgõsségi osztályra. Beth itt van vele. Az iskolában volt valami verekedés.

Jack értetlenül nézett a titkárnõjére.

– Danni? Az én Dannim? Itt a sürgõsségin?

A liftre vártak. Helen türelmetlenül nyomogatta a gombot. Szerencsére nem kellett sokat várniuk. Beléptek a liftbe, és egyszerre nyomták meg a földszint gombját. Helen a fõnöke arcát nézte, amíg lefelé mentek.

– Mi történt? – kérdezte Jack, de Helen nem tudott többet, mint amennyit már elmondott.

 

Alig ismerte fel a fiát. Lemeztelenítve feküdt a hátán a baleseti vizsgálóban, egy hordágyon. Alig hallhatóan, de fel-felnyögött. Izzadt, véres, koszos ruháját egy reklámszatyorba gyömöszölték a mentõsök, és a lábához tették. Beth hamuszürke arccal állt a fia mellett, és a kezét simogatta.

– Nincs semmi baj, Danni. Minden rendben lesz. Anya itt van melletted, és apu is mindjárt itt lesz. A kilencedik emeletrõl jön, azonnal ideér.

Danni arcát véraláfutások borították, és csúnyán feldagadt az orra, szája, szeme: A szemét még nem próbálta kinyitni. Az orra, és szája alatt félig beszáradt vércsíkok csillogtak. Mindkét lába, hasfala, mellkasa tele volt bõrsérülésekkel, és tisztán fel lehetett ismerni a testét megtaposó, megrugdaló cipõ nyomait. Jack elsõ reakciója jellemzõen orvosos volt. Fia mellkasa ritmusosan emelkedett és süllyedt, tehát lélegzik, tehát él. A függönyt félrehúzva az aznap ügyeletes fiatal traumatológus lépett be a vizsgálóba. Kezében vagy egy tucat röntgenfelvételt hozott. Zöld zsilipruhában volt, Beth a kitûzõjérõl olvasta le a nevét. N. Munten.

– Professzor Hunt? – kérdezte meglepetten.

– A fiam – válaszolta Jack. Többet nem volt ereje mondani.

– Elsõre nincs nagy baj – válaszolta kérdés nélkül is Munten. – A pupillák kerekek, egyenlõk, fényre reagálnak, fájdalomingerre mind a négy végtagját megmozdítja. Amikor behozták, halkan nyöszörgött, és ez is jó jel. Ezeken a felvételeken – a kezében tartott fényes, fekete filmekre mutatott – nem látok törést, de megnézik a röntgenesek is. Az arc- és koponyacsontok törését csak az igazán gyakorlott szem ismeri fel.

Ránézett a fiúra, aki mintha ébredne, mocorogni kezdett, és egyre hangosabban jajgatott. Danni hasára tette a kezét, és óvatosan végigtapogatta a lapos, izmos hasfalat.

– Semmi jele annak, hogy belsõ vérzése lenne.

Munten elõbb Beth-re, majd Jackre nézett.

– Alaposan elverték, de rendbe jön.

Jack nagyot nézett, megfogta Beth vállait, és maga felé fordította az összetört asszonyt.

– Elverték? – kérdezte hitetlenkedve. – Szándékosan okozott valaki ilyen sérüléseket? Beth, mi történt?

Beth alig tudott megszólalni. Belekapaszkodott férje zöld ruhájába, és térdei megbicsaklottak, teljes súlyával Jackre nehezedett, szemei felfelé úsztak. Jack az utolsó pillanatban kapta el a hóna alatt, és óvatosan leültette a legközelebbi székre, és lenyomta a fejét.

Danni zavartan, de egyre akaratosabban mozgott a hordágyon, megpróbált felülni, ám kezei minduntalan lecsúsztak a hordágy szélérõl. Hangosan jajgatott, de azután újra elhagyta az ereje, és visszahanyatlott a párnára.

Munten mellette állt, figyelte minden mozdulatát, és az agyrázkódás súlyosságát igyekezett megbecsülni.

– Anya? Anya? – Nehezen lehetett meghallani és megérteni az alig mozgó nyelvvel és felduzzadt, vérzõ szájjal megformált szavakat. – Anya, hol vagy?

Munten elmosolyodott. – Ez nagyszerû, Mrs. Hunt. Nagyon jó jel, ha ilyen hamar magához tér.

Beth nem igazán fogta fel a biztató szavak értelmét. A vizsgálóban kibírhatatlanul meleg lett, és mintha a lámpákat is eloltották volna. Elsötétedtek a falak, az orvos alakja, a hordágy, amelyiken a fia feküdt. Feje félrebillent, és lecsúszott a székrõl. Dr. Munten izgatottan kiáltott egy nõvér után, hogy azonnal szerezzenek egy hordágyat.

VILLANÁS! VILLANÁS! VILLANÁS!

– Jó, most fordítsátok az oldalára! Óvatosan!

VILLANÁS! VILLANÁS! VILLANÁS!

– Még nem elég? – kérdezte Beth könyörögve. – Már ez is túl sok neki.

Az ügyeletes tiszt megvonta a vállát, és a fényképészre nézett. – Kell még? A fényképész válasz helyett csak a gépét mutatta fel. A védõkupakot már vissza is tette a lencsére. Köszönés gyanánt megbiccentette a fejét, és elment.

 

Másnap délután négy órakor a Hunt család a Lincoln parki rendõrõrsön ült. Ez volt az iskolához a legközelebb, ezért tartozott az õ hatáskörükbe az ügy. Danni az elõzõ éjszakát a Carter Hospital gyerekosztályán töltötte, de miután az összes röntgenfelvétel negatív volt, és sem a gyerekgyógyász, sem az ideggyógyász nem talált semmilyen rendellenességet a fiúnál, kiengedték a kórházból. Otthon is állandó orvosi felügyelet alatt van a gyerek mondta Hunt gyerekgyógyász kollégája mosolyogva, de komoly arccal még hozzátette. – Bármilyen halvány gyanú ébred benned, nagyon kérlek, azonnal hívjál fel.

Danni állapota szerencsére nem adott okot az aggodalomra. Ugyan fájt minden porcikája, és horzsolások, kék-zöld foltok, lassan lohadó púpok borították az egész testét, de tudott járni, enni és beszélni. Ennél többet senki sem kívánhatott alig egy nappal az eszméletlenség után. Amikor Jack megtudta, hogy milyen állapotban találta Beth a fiukat közvetlenül a támadás után, csöndben elmormolt egy imát. Az elmondottak alapján kész csodának tartotta, hogy Danni súlyosabb sérülések nélkül úszta meg.

Az iskola igazgatója is felkereste õket. Õt is sokkolta a példa nélküli támadás, és értetlenül állt az eset elõtt. – Mrs. Hunt, a tanári kart mélyen megrázta, ami a fiával történt. Soha, de soha nem találkoztunk, egyikünk sem, hasonló esettel. Egyszerûen nem tudjuk felfogni, hogyan és miért történhetett meg ez a kegyetlen... hogy is mondjam, bántalmazás.

A Lincoln parki rendõrõrs ügyeletes tisztje, aki felvette az adataikat és kikérdezte õket, szinte szó szerint ugyanazt mondta. "Abban az iskolában soha nem fordult elõ hasonló támadás."

Az eset után a tanárok azonnal hívták a rendõröket és a mentõket. A mentõkkel egy idõben megérkezõ rendõrök kikérdezték a tanárokat, gyerekeket, felvették a támadó személyleírását, és átkutatták az udvart, hátha találnak valamilyen nyomot. A támadót soha senki nem látta az iskolában vagy a környékén. Senki nem látta, hogy hol és hogyan jutott be az iskola területére, de arra sem tudott senki visszaemlékezni, hogy látta volna, merre menekült el. Amikor valamelyest megnyugodtak a kedélyek, a gyerekek elmondták, és határozottan állították, hogy Danni, és nem más volt a célpont. Bárkit elkaphatott volna. Az udvar tele volt gyerekekkel, de õ egyenesen Danni felé futott, és egy ujjal sem nyúlt az útjába kerülõ, Danninél kisebb, és gyöngébb gyerekekhez.

A rendõrségi épület egyik hátsó szobájában Dannit ismét meztelenre vetkõztették, és jegyzõkönyvbe vették a sérüléseit. Amikor végre vége volt az újabb megpróbáltatásnak, Beth segített neki felöltözni, Jack pedig a rendõrtiszt kérdéseire válaszolt. Igyekezett mindenre pontosan és kimerítõen válaszolni, hogy a nyomozás érdekében megadjon minden tõle telhetõ segítséget. A magas, erõs felépítésû rendõrt Nelsonnak hívták. Rövidre vágott hajat és vastag bajuszt viselt. Gépiesen morzsolgatta két ujja között a bajszát, amíg Jack válaszait hallgatta. Hárman ülték körül a rendõrtiszt irodájában a kopott, összekarcolt asztalt, Dannire egy rendõrnõ vigyázott a szomszéd szobában.

– Mi lenne, ha újra megpróbálnák összeszedni a gondolataikat – kezdte elölrõl Nelson, akinek hamisítatlan északi kiejtése azonnal elárulta, hogy az államok mely részén született és nevelkedett. – Elképzelésük sincs arról, hogy miért érhette éppen a maguk fiát a támadás?

A rendõr összefonta a karjait a hasa fölött, és kérdõn nézett hol a gyerek anyjára, hol a gyerek apjára. Egyenruhában, csizmában, kigombolt nyakkal, kinyújtott lábakkal ült a szülõkkel szemben. Szemeit csak résnyire nyitotta, mintha félálomban lenne, vagy bántaná a fény. Mrs. Hunt, a fia soha nem mesélt arról, hogy verekedésbe vagy vitába keveredett volna más gyerekekkel az utcán, nem feltétlenül az iskolatársaira gondolok.

– Biztosan nem.

– Ostoba, jelentéktelen szóváltás? Mint például, hogy kinek a csapata jobb, vagy ilyesmi.

– Nem – válaszolt határozottan Beth.

– Látott vagy talált valami szokatlant a gyerek szobájában, az iskolai szekrényében?

– Nem.

– Maguk sem vitatkoztak össze valamelyik gyerek szüleivel?

– Nem.

– Valamelyik rokonukkal?

– Nem élnek itt rokonaink.

– Mióta élnek ebben a városban?

– Közel egy éve. Elõtte New Yorkban és Philadelphiában hat hónapot.

– Összesen? – kérdezte meglepetten a rendõrtiszt, és gyorsabb, erõteljesebb mozdulatokkal dörzsölgette a bajszát. – Nem valami hosszú idõ ahhoz, hogy ilyen elszánt ellenségeket szerezzen az ember.

Jack elveszítette a türelmét.

– Miféle ellenséget? Az iskolaigazgató világosan megmondta, hogy soha nem látták azt a kölyköt az iskola

környékén, és szerintem jól látják, hogy egy véletlenszerû, oktalan támadás volt az egész.

– Lehet, hogy igazuk van, dr. Hunt – mondta Nelson elgondolkozva. Keresztbe tette a kinyújtott lábait, az ölébe ejtette két kezét, és malmozni kezdett. – De gondolják meg: ez egy jó iskola egy jó környéken, nem valami elhanyagolt, lepusztult, sötét hely, ahol mindennapos, hogy a gyerekek lehajolva menekülnek, mert a drogosok között kitört a háború.

– Mire céloz ezzel? – kérdezte Jack, és megpróbálta visszafojtani növekvõ ingerültségét.

Nelson felállt, hüvelykujjait beakasztotta a nadrágszíjába, megrázta elzsibbadt lábát.

– Dr. Hunt, nem tudom mi történt, csak azt tudom, hogy nyolcadik éve vagyok ezen a rendõrõrsön, és soha hasonló nem volt ezen a környéken. – A székét betolta az asztal alá. – Korábban, amikor olyan helyen dolgoztam, ahol sok volt a kábítós, a kitartott, a prostituált, ott láttam ilyet, de amióta ide helyeztek, egyszer sem. Ez egy jó környék, tisztességes emberek laknak itt. A gyerekek összeverekszenek a legjobb családokban is, de az nem ilyen.

A rendõrtiszt szavai egész nap ott keringtek Beth fejében. A gyerekek összeverekszenek a legjobb családokban is, de az nem ilyen. Beth igazat adott a rendõrnek. "A verekedés nem ilyen. Nincs az az iskolai verekedés, amelyik után úgy néz ki egy gyerek, mint Danni." Ez olyan környék, tisztességes emberek laknak itt. Ez a megjegyzés egyáltalán nem nyugtatta meg. Sõt, még jobban felkavarta. Miért pont Dannit verték meg? Miért ilyen kíméletlenül? Azok a szülõk, akikkel az iskolában ismerkedett össze, és akik felhívták, hogy a gyerek után érdeklõdjenek, és együttérzésükrõl biztosítsák, mind azt mondták, hogy leginkább a támadás brutalitása döbbentette meg; õket. A kegyetlenség teljesen idegen volt tõlük, nem illett az életükhöz, a gyerekük számára nagy gonddal kiválasztott iskolához. Volt egy-két szülõ azonban, aki elég furcsán viselkedett. Beth figyelmét ez sem kerülte el.

 

Amikor végre hazaértek, elölrõl kezdte a faggatózást.

– Korábban biztosan nem verekedtél össze senkivel az iskolában?

– Megismerkedtél valakivel mostanában, akit mi nem ismerünk?

– Megfenyegetett valaki?

– Kínált valaki cigarettát neked?

– Alkoholt, vagy kábítószert?

– Biztos vagy abban, hogy nem ismered azt a fiút? Nyugodtan megmondhatod, a közeledbe sem engedjük, nem kell félned tõle, de ha ismered, meg kell mondanod a nevét. Tudnunk kell, hogy ki volt. Biztos, hogy soha nem láttad?

A végén Danni egészen kiborult, és sikítozva kiabálta:

– Nem. Nem. Nem, és nem, és nem. Nem ismerem, soha nem láttam. Fogalmam sincs, hogy hívják. Nem tudom. Nem tudom. Nem tudom.

Arca kivörösödött, még mindig dagadt nyelve beakadt a fogába, és vérezni kezdett. Berohant a szobájába, és bevágta maga mögött az ajtót. Beth megállt a zárt ajtó elõtt, és hallotta hogy, Danni az ágyra veti magát, sírva fakad.

 

– El kell mennünk innen.

Beth törökülésben, hátát az ágy támlájának támasztotta, mint egy jógi. Már késõre járt, de õ még nem vetkõzött le. Hajnali kettõ múlt öt perccel. Danni a szomszéd szobában alig egy negyed órája aludt el. Jack a takaró alatt elnyúlva a mennyezetet bámulta. Ismert minden repedést, és foltot a plafonon. Már vagy egy órája folytatták a szaggatott beszélgetést. Félmondatok, Danni halk nyöszörgése, fájdalmas felkiáltásai, megválaszolatlan kérdések.

Jack a felesége felé fordult. A máskor oly gyönyörû vonásait megtörte a fájdalom, arca feszült, és fáradt volt, szemeiben könnycseppek csillogtak.

– Nincs az a hatalom, amelyik itt tarthat ezen a környéken, azok után, ami történt. – Beth jobbra-balra forgatta a fejét. A legördülõ könnycseppeket a lepedõ sarkával itatta fel. – Azt gondoltam, hogy New York nem biztonságos, és ez itt egy más világ lesz. – Hangja megtelt keserûséggel. – Valóban más világ! De milyen? – emelte fel a hangját. – És az a rendõr olyan unottan viselkedett, nem is érdekelte, hogy mi történt.

– Beth, az az ember csak a munkáját végezte, és õ másképp látja a dolgokat, mint mi, és ez egészen természetes. De gondolj az igazgatóra. Õt õszintén megrázta, ami Dannivel történt. – Kinyúlt a felesége felé, hogy megfogja a kezét, de Beth haragosan elhúzódott.

– Ne etess ezzel a süket szöveggel, Hunt. Körbeutaztuk az egész világot, és sehol nem esett bajunk. New Yorkban elõbb betörtek hozzánk, azután kitépték a kezembõl a táskámat. Itt Chicagóban pedig félholtra verik a fiamat. Ebben az országban nem lehet rendesen felnevelni egy gyereket.

Jack visszafordította a tekintetét a mennyezetre, nem tudta, mit válaszoljon Beth szavaira. Ami Dannivel történt, õt ugyanúgy felkavarta, mint Beth-t. Megingatta az amerikai társadalomba, az amerikai rendõrségbe vetett hitét. Tehetetlennek érezte magát. Egy férfi, aki nem képes megvédeni a feleségét, a gyerekét. Milyen férfi az olyan, aki a családját sem képes megvédeni?

Beth kihúzta maga alól a lábait, kiült az ágy szélére, felállt, és idegesen járkálni kezdett a szobában.

– Talán mégis fel kellene hívnod azt a nõt, és megkérdezni tõle, hogy áll-e még az a londoni állásajánlat. – Jackre emelte vörösre sírt szemeit. Az arcán elkenõdött festék sötét foltjai még haragosabbá tették a tekintetét. – Volt egy kardiológusi állás Sydneyben is. Azt mondtad, hogy az érdekelne. Felhívhatnád õket, hogy betöltötték-e már azt az állást.

Jack tudta, hogy Beth végtelenül elkeseredett és kétségbeesett lehet, ha még a költözést is inkább vállalná.

– Beth, minden rendbe jön, meglátod. Túljutunk rajta, és lehet, hogy hamarosan kiderül, egyszerû és érthetõ magyarázata van ennek a borzalomnak. Túl kell lépnünk ezen. Nem rohanhatunk világgá, itt kell maradnunk. Nem hagyhatjuk, hogy egyes gazemberek megfélemlíthessenek, és elkergethessenek minket. Évekig küzdöttem, együtt gürcöltünk, hogy kapjak egy olyan állást, mint amilyet a Carterben kaptam. Ezt akartam, ezt akartuk mind a ketten. Viszont abban igazad van, hogy költözzünk el ebbõl a lakásból. Még ma elkezdjük, és keresünk egy házat. Megígérem.

Beth leült a férje mellé az ágyra. Jack felült, két tenyerébe fogta Beth arcát, és lecsókolta az arcáról a könnycseppeket. – Ígérem, minden rendben lesz. Hozd el a katalógusokat, és én ígérem, hogy elmegyek veled, és megnézzük az összes szóba jöhetõ házat. Elköltözünk innen, egy új helyen kezdjük el azt az életet, amelyre mindig vágytunk.

Jack egy percet sem aludt azon az éjszakán. Beth végre hajlandó volt levetkõzni és lefeküdni. Jack nézte, hogy a kimerültségtõl hogyan zuhan egy nyugtalan álomba. Õ azonban nem tudta lehunyni a szemét. A perceket, órákat számolta hajnalig. Beth kétszer is felsikított álmában. Jack mind a kétszer megsimogatta a kezét, megcsókolta az arcát, de Beth egyszer sem ébredt fel: "Van egy pajtásod, amilyenre mindig vágytál, van pénzed is, Jack Hunt. Ideje hát felemelni a fenekedet, és arrább menni. Új házba költözni. Új otthont kell találnod a családodnak! De honnan vegyem az idõt? Honnan? Meg kell találnod erre az idõt; Jack Hunt, meg kell találnod!"

Fél hatkor már a zuhany alatt állt, hatra fel is öltözött.

Beth és Danni még aludtak, amikor kilépett a lakás ajtaján. A korai óra ellenére is meleg volt Chicagóban. Felszállt a csaknem üres autóbuszra, és leült a hátsó ülések egyikére. A többi hozzá hasonló koránkelõ ásítva nézte az ablaknak dõlve a toronyházak között áttörõ napsugarak ragyogását. Senkit nem zavart, ha hangosan beszélt.

Elõvette a diktafont, és diktálni kezdett. "Helen, a jövõ héten feltétlenül szükségem van legalább egy fél napra. Szerda délután, vagy legkésõbb csütörtök délelõtt." Megnyomta a stopgombot. Eszébe jutott, hogy csütörtök délelõtt elõadása van. Elindította a szalagot. "Helen, csütörtök helyett legyen inkább kedd délelõtt."

13.

Gert Crozer, a Zemdon Pharmaceuticals mûveleti igazgatója július 21-én, szerdán türelmetlenül várta a cég New York-i irodaházának legfelsõ emeletén Stan Dankert.

– Herr Danker még mindig nem érkezett meg?

Crozer aznap reggel jött Zürichbõl, hogy sürgõs megbeszélést folytasson a cég észak-amerikai részlegének igazgatójával. A délutáni megbeszélés máris öt percet csúszott. Maria, Danker személyi titkára azon igyekezett, hogy megnyugtassa az Európából érkezett látogatót. Az éjszaka folyamán beérkezett több tucat faxot már sikerült elrendezni, és azon volt, hogy elkészítse a kávét, abból a speciális keverékbõl, amely egyenesen Svájcból érkezett.

– Minden pillanatban megérkezhet, dr. Crozer. Talán üljön le az irodájában, és helyezze kényelembe magát.

Crozer kelletlenül mosolygott. A Zemdon mûveleti igazgatója magas termetû, feltûnõen hosszú karokkal megáldott svájci állampolgár volt. Rövid, õszülõ haját oldalt elválasztva viselte. Nagyon adott a ruházatára, méretre készített kasmír vagy tiszta angol gyapjú öltönyökben járt, keményített fehér inggel, amelyhez cégnyakkendõt kötött.

Enyhén hajlottan járt, és úgy viselkedett, mint akinek állandóan sok a gondja. Vékony, fémkeretes szemüveget viselt, és az elõnyösen lágyította ragadozó madárra emlékeztetõ vonásait és szemét. A nagy meleg ellenére aznap is sötétszürke, halvány csíkos öltönyben, fehér ingben és nyakkendõben jelent meg. Kék pettyes nyakkendõjén a Zemdon ZDN emblémája virított. Üzleti ügyben érkezett New Yorkba, és a szükségesnél egy perccel sem akart tovább maradni. Nem szeretett utazni, viszolygott az idegenektõl. Mindent és mindenkit bizalmatlanul és eleve elégedetlenkedve fogadott, ha nem otthon volt.

– Megkínálhatom egy szendviccsel? Leszólhatok a konyhára, és bármit elkészítenek önnek, amit csak kíván. – Mária megpróbált minden tõle telhetõt.

A Zemdon Pharmaceuticals észak-amerikai igazgatósága egy manhattani felhõkarcoló legfelsõ tizenkét emeletét foglalta el. Saját konyhájukban négy részállású szakács dolgozott.

A titkárnõ visszafogott eleganciával öltözködött. Magas nyakú, bézsszínû blúzt viselt, harmonizáló szoknyával, mely nagyon keveset engedett látni hosszú, formás lábaiból. A haját kontyba fogta össze a tarkója fölött, bal csuklóján egyszerû arany karperec csillogott; más ékszert nem viselt. Más napokon sokkal szexisebben öltözködött, és nem sajnálta magáról az aranygyûrûket, karkötõket, nyakláncokat, fülbevalókat sem. Testhez simuló, csábító domborulatait kiemelõ fekete nadrágban és garbóban, vagy mélyen kivágott feszes blúzban szokta felpezsdíteni az igazgatóság férfi dolgozóinak vérkeringését. Danker kifejezett kérésére öltözködött a zürichi igazgató látogatásának ideje alatt sokkal tartózkodóbban. Danker még arra is külön megkérte; hogy ne tûsarkú cipõben várja a svájci vendéget.

Crozer egy magas támlájú, hajlított karfájú fotelben ült, és egy vaskos iratköteget tanulmányozott. Levette a szemüvegét, és megmasszírozta a halántékát. Nagyot sóhajtott.

– Nem kérek semmit, köszönöm, csak egy kávét meg egy kéztörlõt. – Németes kiejtése a nehezen leplezett türelmetlenségtõl még különösebbé vált. Átfutott még pár oldalt, és felnézett.

– Hol van Herr Danker?

Maria kinyitotta a belsõ irodák felé vezetõ ajtót. – Megyek, és utánanézek.

Crozer halványan elmosolyodott. A jelenléte mindenkibõl nyugtalanságot, sõt nemegyszer félelmet váltott ki, és õ élvezettel látta, hogy senki nem tudja kivonni magát a hatása alól. Sokan menekültek el kizárólag õmiatta a cégtõl az elsõ adandó alkalommal.

 

– Dr. Crozer, milyen öröm; hogy ismét találkozunk! Stan Danker a nagy sietségben szinte ajtóstól tört be az irodába. Fehér fogait villogtatva, széles mosollyal, lendületes karlejtéssel üdvözölte a svájci üzletembert. – Remélem Maria mindent megtett a kényelméért! – Danker homokszínû zakót, sötétkék nadrágot, és inget viselt. – Van valami kívánsága?

Crozer hûvösen fogadta a lelkes üdvözlést. – Ez, köszönöm, elég – válaszolta. – Egy forró kendõ és egy friss kávé.

A kávékeverék két nappal elõzte meg Crozer érkezését. A keveréket egyéni recept szerint Zürichben készítették, helyben darálták, gyorsfagyasztották, és csomagolták kizárólag Crozer számára. Más soha nem juthatott hozzá.

Danker megkerülte a félhold alakú cseresznyefa íróasztalt, és leült Crozerrel szemben. Az asztal bal sarkában álló számítógép képernyõjérõl a Zemdon legfrissebb észak-amerikai értékesítési adatait olvashatta le. Az asztal másik végén volt a telefon és a fax. Telefonon kiszólt a titkárnõjének, hogy a következõ órában ne kapcsoljon be egyetlen hívást se. Levette a zakóját, és a szék háttámlájára akasztotta maga mögé.

– Szeretnél tudni valamit Chicagóról?

Gert Crozer hátradõlt a székén, keresztbe tette a lábát. Fémkeretes szemüvegét maga elé tette az asztalra. Csak olvasáshoz használta.

– Dr. Crozer, valamit meg kell mondanom. Van egy kis problémánk. Amint már értesültél róla, Sam Lewins volt a kulcsfigura a Cyclint piacra dobásában. Megegyeztünk vele, hogy a mi oldalunkra állítja a Carter Hospital igazgatótanácsát, õ maga pedig nagyon készült az elõadásokra, a tudományos és az ismeretterjesztõ elõadásokra egyaránt. Miután meggyilkolták, a kórház vezetõsége pánikba esett, és villámgyorsan kinevezték az elsõ kéznél lévõ, megbízhatóan feddhetetlen múltú doktort. Információim szerint az igazgató már megbánta a döntését. Az új kardiológus professzor bátran állja a sarat, de gondolom, már sokszor elátkozta a szerencséjét, hogy megkapta azt az állást. Õ a mi igazi nagy problémánk: dr. Jack Hunt.

– Mindent tudok arról az emberrõl – vágott közbe

Crozer, és fagyosan folytatta. – Ismerem a hátterét, tudom hol és merre dolgozott, milyen tudományos munkákat publikált. Megkockáztatom, hogy többet tudok róla, mint õ saját magáról.

Dankert ez váratlanul érte. Köhécselni kezdett, hogy elrejtse zavarát, és idõt nyerjen. Megpróbálta újra rendezni a gondolatait. Mi a fenét keresett Crozer New Yorkban, és miért akart sürgõsen beszélni vele a chicagói dolgokról, ha mindent tud? Kitõl szerezhette be az információit?

– Akkor talán a nehézségeinkkel is tisztában vagy? – nyögte ki végül.

Crozer felemelte a szemüvegét, és lassú mozdulatokkal tisztogatni kezdte a nyakkendõje csücskével.

– Zürichbe is eljutott egy-két részlet; de úgy gondoltam, hogy az a legbölcsebb, ha egyenesen veled beszélek, és nem sokadkézbõl kapott információkra hagyatkozom.

Danker hangosan krákogott. "Úgy tûnik, mégsem, tud mindent ez a szörnyeteg."

– Hunt többször is visszautasította, hogy részt vállaljon a Cyclint piaci bevezetésében.

– Felmutattál neki valami kecsegtetõ ajánlatot? Biztosan meg lehet venni. Õ is csak egy orvos.

Crozer gyógyszerészetbõl doktorált, és híres volt az orvosokat dehonesztáló megjegyzéseirõl. Stan Danker egyáltalán nem találta viccesnek a megjegyzést. "Vért izzadva próbálom bekeríteni Huntot, ez meg itt jópofáskodik."

– Hunt nem egy tánciskolás. Lenyomoztuk, de nem tudtunk rést ütni a páncélján. Nem kábítós, még csak nem is iszik, nem csalja a feleségét. Semmi nyoma, hogy nekünk vagy másoknak valaha is sikerült volna õt megvesztegetni. Soha nem tett vagy mondott olyat, amire rálehetne fogni, hogy ezt vagy azt reklámozta. Szigorúan távol tartja magát minden gyógyszerügynöktõl.

– Azt beszélik, hogy kitiltott az osztályáról minden ügynököt, megtiltotta minden orvosának, hogy kapcsolatot tartson a gyógyszercégekkel. Úgy hallottam, hogy besegít és szemétbe dob minden szórólapot vagy apró reklámot.

– Igaz. De honnan tudsz ezekrõl a dolgokról? Annyi szent, hogy dr. Hunt pokollá teszi mindannyiunk életét.

– A mi cégünkét különösképp.

Danker idegesen kereste a módját, hogy elmondja Crozernek, nem ül ölbe tett kézzel. Végül belevágott a közepébe.

– Chicagóba küldtem a mi problémamegoldónkat. Már dolgozik az ügyön.

– És közel jár a sikerhez?

Danker belesüppedt a székébe. A rövid válasz az volt, hogy nem, de ezt nem vallhatta be.

– Hadd fogalmazzak úgy: keményen dolgozunk a színfalak mögött, hogy elérhetõ közelségbe kerüljünk a sikerhez. Az igazgató a mi oldalunkon áll, és tudom, hogy komoly nyomást gyakorol Huntra. Többször értésére adta Huntnak, hogy tartania kell magát a néhai professzor ígéreteihez, ellenkezõ esetben súlyos következményei lesznek, ha nem mûködik együtt az igazgatósággal, és értelemszerûen velünk.

– Készítettél egy vészforgatókönyvet is?

– Megkerestük a Carter Hospital egyik rangidõs kardiológusát. A szokásos ajánlat: megfelelõ garanciák, és nehezen visszautasítható pénzügyi csomag. Ha másképp nem tudjuk megoldani a problémát, õ lép a néhai Sam Lewins helyére.

Crozer a gondolataiba merülve mereven nézett maga elé. Danker a szeme sarkából minden rezdülésre figyelt. Tudta, hogy a Cyclint kampány elõkészítése jó ütemben haladt más országokban. A Zemdon zsebébõl komoly összegek vándoroltak át nagy nevû intézetek nagy nevû kardiológusainak a zsebébe, és a gépezet indulásra készen állott. A fõ mozgatórugó, Chicago azonban még nem volt a helyén. A De Marttól kapott napi jelentések alapján pedig reménye sem lehetett arra, hogy Hunt beadja a derekát. Az ír konokságon kicsorbult minden bevetett fegyverük. Telefonhívások, faxok, levelek, ingyen nyaralás – Hunt még csak nem is válaszolt. Danker tudta, De Mart nem riad vissza a keményebb eszközöktõl sem, ha rákényszerítik, de nem hitte, hogy bármivel el lehet téríteni a szándékától egy olyan nyakas írt, mint Jack Hunt. A gazembernek olyan sziklaszilárdak az elvei, hogy a legközelebbi pápaválasztáson bátran indulhatna, mert elsõre felszállna a fehér füst. Miért pont Chicagót kellett kiválasztaniuk ezeknek ott a svájci hegyek között? Miért nem tudták Chicago helyett Londont, Párizst, Berlint, vagy Hongkongot választani? Miért? Miért? Tudta a választ. Észak-Amerika a legnagyobb és legjelentõsebb piac minden nemzetközi gyógyszercég számára. Ha beveszik Észak-Amerikát, akkor övék az egész világ.

Crozer szakította félbe a gondolatait.

– Gondolom felesleges, hogy emlékeztesselek, Chicagó a Cyclint sikerének záloga – mondta. – Nagyon sok energiát fektettünk abba a kórházba, nem fordulhatunk meg. – Crozer felállt, és a Hudson-folyóra nézõ hatalmas ablakhoz lépett. A közeli felhõkarcolók csúcsát halvány pára vette körül, a mélyben, mint apró hangyák, siettek dolgukra az emberek.

– A Cyclint életbevágóan fontos a Zemdon Pharmaceuticals jövõje szempontjából, Herr Danker. A Cyclint bukása a cég bukását jelenti. Naponta szaporodnak a peres ügyek.

Danker bólintott. Nagyon is jól ismerte a helyzetet. A Zemdon Pharmaceuticals komoly bajban volt. Az allergia ellenes készítmény, az Allatack mért rájuk súlyos csapást. Dollármilliárdokat öltek a gyógyszer kifejlesztésébe, terjesztésébe, és alig egy év múlva ki kellett vonni a forgalomból. Száznyolcvannégy esetben okozott halálos szövõdményt. A Zemdon K+F részlege nemzetközi vizsgálatok kereszttüzében állt, és egy független kutatócsoport nem is olyan régen hozta nyilvánosságra, hogy hamisak azok az adatok, amelyekkel a Zemdon Pharmaceuticals az Allatackot törzskönyveztette. A svájci óriáscég fölött ügyvédkeselyûk köröztek:

– Ha nem jön be a Cyclint – folytatta Crozer – a cégnek annyi. Nincs kellõ tartalékunk a kártérítési perekhez. Csak a Cyclint menthet meg bennünket a csõdtõl. Chicagóra szükségünk van. – Ellépett az ablaktól, és a telefonért nyúlt. Kiszólt a titkárnõnek, hogy rendeljen neki egy taxit, majd Danker felé fordult.

– Nem tudom, hogy milyen stratégiát követsz, Herr Danker, de nekem nem tûnik nagyon eredményesnek. Talán valami új ötlettel kellene elõállnod. – A rég kihûlt nyirkos kendõ sarkával megtörölte a homlokát. – Azt tanácsolom, hogy vedd elõ a vészforgatókönyvet, és minél elõbb, annál jobb.

14.

– Tetszik nekem ez a Luther. Jó munkát végzett.

Hend de Mart egy légkondicionált kocsiban ült, Chicago magasvasútján. A röviden csak EL néven emlegetett vasúthálózat Chicago távoli pontjait köti össze, az útvonaltól függõen a föld alatt, a föld felett, vagy a földön.

Július 23-án pénteken, két jegyet vett, egyet magának, egyet a Carter Hospital laboránsának, Caleb Rossinak. A jegyekkel akár az egész várost körbeutazhatták. A kocsi legtávolabbi sarkában, a többi utastól messze, egymással szemben ültek le. Rossi az ablakon bámult kifelé, és közben közel járt ahhoz, hogy rövidre rágott körme maradéka is megsemmisüljön a fogai között. Kopott farmer és egy foltos póló volt rajta. A haja olyan volt, mintha egy reszketõ kezû, félszemû fodrász rajta gyakorolt volna. A kék eget, és a hébe-hóba feltûnõ bárányfelhõket nézte.

Az utcán fülledt, párás volt a levegõ, árnyékban is harminc fok fölött volt a hõmérséklet. A kocsiban hûvös volt, Rossi fázósan fonta össze a karjait.

A Clarknál szálltak fel a narancssárga vonalon közlekedõ magasvasútra, de a State-ig alig tudtak szót váltani egymással, mert egy hangos és bõbeszédû texasi telepedett melléjük, aki vagy egy tekercs filmet elfényképezett a magasból, ahogy a szerelvény elhaladt a város nevezetes épületei elõtt. A Page Brothers Building öntöttvas homlokzata végül leszállásra bírta. A szerelvény délnek fordult, és a pályán robogott, átszaladt a Wabash fölött.

Rossi szólalt meg elõször: Máskor harsány hangját egészen csöndesre fogta, hogy véletlenül se hallják meg a távolabb ülõk.

– Úgy hallottam, hogy a professzor gyerekét laposra verte. A délutánt a röntgenben töltötte, annyi felvétel készült a csontjairól. A kórház szinte valamennyi doktora volt nála, hogy véleményt mondjon: a sebész, a gyerekgyógyász, a traumatológus, az idegsebész, az ideggyógyász. – Megvetõen elhúzta a száját. – Persze egy mezei halandó akkor sem kap ennyi figyelmet, ha újraélesztik.

Egy testes asszonyság ült le a közelükben. Alig látszott ki az ölében tartott legalább fél tucat szatyor mögül.

Rossi azonnal elhallgatott. A vonat hamarosan a valamikor hírhedt Levee negyed fölött zakatolt tovább velük. Addig, amíg a húszas években meg nem tisztították a környéket, prostituáltak, csavargók, szerencsejátékosok tanyája volt.

– Mit beszélnek Huntról?

A vonat jobbra-balra dõlve futott be a Rooseveltre, ahol a vágányok kétfelé ágaztak. A sokszatyros hölgy zihálva felszedelõzködött, és leszállt.

– Amióta a gyereke megkapta a magáét, sokkal csendesebb. Már nem olyan eszementen harcias, mint korábban volt. – Vagy öt percig saját gondolataikba merülve bámultak kifelé mind a ketten. Az alattuk elsuhanó utcákat, a környezõ házakat nézték. De Mart örömmel hallotta, hogy Jack Hunt meghunyászkodott. Elege volt a professzorból, akit eredménytelenül üldözött, aki vagy lemondta az utolsó pillanatban a megbeszélt találkozót, vagy el sem fogadta a meghívást. A levelek, faxok, telefonhívások egyformán eredménytelenek voltak. Otthon, Johannesburgban, ha valaki hasonlóan viselkedik vele, rövid úton megtanulja, hogy mi a jó modor, ebben biztos volt de Mart. Eleinte engedelmesen követte Stan Danker utasításait, és megpróbálta békés úton jobb belátásra bírni a kardiológust, de az udvarlás ideje elmúlt. De Mart belefáradt, és határozottabb lépésekre szánta el magát.

– Lesz egy másik feladatom is a kölyök számára. Jó munkát végzett ez a Luther.

Rossi idegesen nézett körül.

– És mi lesz a melója? A gyerek apját kapja el? Vagy az anyját egy körre? – Rossi elvigyorodott – Ha az anyján a sor, én ingyen vállalom.

De Mart elfordult. Rossit látva úgy érezte, felfordul a gyomra.

A vonat felkapaszkodott a pálya legmagasabb pontjára. A EL hálózat egyetlen pontjáról sem volt olyan szép a kilátás a városra, mint onnan. Az utcán lépésben haladtak elõre az autók, a gyalogosok viszont fürgén szedték a lábukat, hogy minél kevesebb idõt töltsenek a szabadban.

A távolban felhõkarcolók üvegablakai verték vissza a napsugarakat. Tökéletes nap volt arra, hogy egy légkondicionált vasúti kocsi ablakából a város látképében gyönyörködjenek. Rossi mégsem élvezte az utazást. Unalomig ismerte Chicagót: jó és rossz tulajdonságait, felemelõ és lehangoló pillanatait. De leginkább a sötét oldalát.

Egy óra városnézés a magasvasúton nem számított a legcsábítóbb idõtöltései közé. Ráadásul még mindig nem tudott fenntartás nélkül bízni a vele szemben ülõ férfiban.

Kiszõkített, hátrafésült haj, vibráló izomkötegek, szúrós kék szem, le-föl ugráló ádámcsutka, kíméletlenül hideg tekintet. Másrészrõl viszont azonnal és elõre fizetett, készpénzben. Nem is keveset. Kifizette a tartozását a kocsmában, és még maradt pár dollárja. Luthernek is szép summa ütötte a markát. Kétszáz lepedõ csak azért, hogy péppé verjen egy nála kisebb srácot. Õ ezt naponta megtette a lakótelepen, és kanyit sem kapott érte senkitõl. Szóval az a nagydarab gorilla, Rossi szemében, nem volt akárki.

– Nagyobb melónak nagyobb a rezsije – mondta Rossi.

Hangja idegesen remegett. Kezeit a két térde közé szorította, hogy ne remegjenek. – Luther is többet akar. Kétszázat csak a bemutatkozásért kért...

De Mart elõrehajolt, és mélyen Rossi szemébe nézett.

– Eszedbe ne jusson palira venni engem. Rendben? Eddig jól kijöttünk, ne tedd próbára a kapcsolatunkat!

Rossi egy darabig állta de Mart tekintetét, de elbátortalanodott. Az a borzalmas kiejtés. Kísérteties. Becsúsztatott a fogai között egy szelet rágógumit, és dühödten rágni kezdte.

Összeszedte a bátorságát. – Egy százassal több, mind a kettõnknek – mondta. – Ez az ára a munkánknak.

Egy helyen, de nem együtt szálltak le. A Western-nél másik vonalra váltottak, és elindultak vissza a belváros felé. Külön kocsiba szálltak. Rossi a Könyvtárnál szállt le, de Mart visszament a Clarkig, ahonnan indultak. Ott fogott egy taxit. Megnézte az óráját. Fél kettõ múlt három perccel. Még két órát kellett valahogy agyonütnie, és közben borzalmas fejfájás gyötörte.

 

Beth Hunt nem volt ijedõs nõ. Békés, nyugodt természete volt. A férje oldalán körbeutazta a fél világot. Épp elég szépet látott, és éppannyi durvaságot is. Biztos volt magában, úgy érezte, hogy bármilyen helyzetben feltalálná magát. Danni azonban egészen más kérdés volt.

Õ csak egy gyerek volt, nyolcéves, aki még hitt a Mikulásban.

A futballpályán keményen tudott küzdeni, és nem hagyta magát kicselezni. A világ számos részén megfordult, és mindenhol nehézség nélkül illeszkedett be a közösségekbe, a gyerekek kedvelték, és szívesen fogadták be maguk közé. Korán megtanulta, hogyan alkalmazkodjon a változásokhoz: új arcok, idegen tanárok, távoli országok, ismeretlen szokások. Magabiztos, könnyen alkalmazkodó, okos és életvidám fiú volt. Az õt ért támadást azonban nehezen tudta feldolgozni. A magyarázat nélküli, kegyetlen bántalmazás felkészületlenül érte. Nem adott rá semmi okot. A támadóját senki nem ismerte fel, és Danni sem látta elég ideig ahhoz, hogy akár megközelítõleg jó személyleírást tudjon adni. A sebek, a zúzódások, a feldagadt testrészek fájdalma eltörpült az elveszített bizalom okozta fájdalom mellett. Napokig nem volt hajlandó kimenni a lakásukból.

Ágyban maradt, és a számítógépen játszott, vagy a televíziót bámulta. Végignézte a Szeretlek Lucy ismétléseit.

Gondterhelten ráncolta a homlokát, mintha valamilyen súlyos, sötét titok nyomasztaná. Hiába lohadt le az arca, halványult el a sok kék-zöld folt, hullott le a pörk a horzsolásokról, hiába volt elég egy-egy enyhe fájdalomcsillapító, a lelkén ejtett sebek nem gyógyultak.

– Ebbõl elég, Danni! Nem töltheted minden napodat a televízió vagy a számítógép képernyõje elõtt. – Beth csípõre tett kézzel, eltökélten állt Danni ágya fölött.

– De anya... – próbált tiltakozni Danni, amikor Bethnek sikerült félig kihúznia az ágyból.

– Semmi "de anya"! – vágott közbe Beth. – Most azonnal kikelsz az ágyból. Odakint gyönyörûen süt a nap, ideje megráznod magad, és visszazökkenni a rendes kerékvágásba. Veszek egy baseball-felszerelést: ütõt, sapkát, labdát, kesztyût, és lemegyünk a parkba játszani.

Ez elég csábítóan hangzott. Apja egyszer elvitte a Comiskey Parkba, hogy megnézzék a White Sox meccsét, és a játék akkor felkeltette Danni érdeklõdését. A futball volt a kedvenc labdajátéka, de attól még volt kedve másban is kipróbálni az ügyességét.

 

Luther a kínai negyedben, egy lerobbant zálogbolt sötétjébõl bukkant elõ. De Mart háromszáz méterrel arrébb parkolt le a Toyotával. Kiszállt, és úgy tett, mintha az elektromos cikkeket áruló bolt akciós árai keltették volna fel a figyelmét. Luther ráérõsen indult el; mint akinek nincs semmi határozott célja. Kirojtosodott farmert, vászoncipõt; és egy Coca Cola feliratú pólót viselt. A pólót Luther kivágta a vállánál, hogy ne takarja el a tetoválását, a szívet átszúró tõrt. A tûzõ nap ellen baseball sapkával védte magát. Bal kezében egy olcsó sporttáskát szorongatott.

Hamar észrevette a Toyotát, de várt, amíg tisztán felismerte de Mart vonásait, bár igen valószínûtlen volt, hogy lenne Chicagóban még egy akkora nagydarab, Toyotával járó ember, mint de Mart. A dél-afrikai alakja teljesen kitöltötte a kormánykerék mögötti teret.

Luther kinyitotta a jobb oldali ajtót, és bepattant az autóba. A sporttáskát ledobta a földre a lábai közé, és azonnal letekerte az ablakot. Bekapcsolta a rádiót, feltekerte a hangerõt. Kezét kitette a letekert ablakon át, és a karosszérián dobolta a ritmust.

De Mart indított, majd kétszer is megnézte, hogy nem közeledik-e valaki a szélsõ sávban. Amikor megbizonyosodott arról, hogy szabad az út, elindult.

– Hol szerezted ezt a mutatós idõmérõt?

Luther bal csuklóján lazán lógott egy aranyóra. A szíja túl tág volt a kamasz vékony karjához.

– Egy baromi nagy jampec egy baromi nagy autóban elkövetett egy baromi nagy hibát.

A South State Streeten egy bútorszállító mögé beszorulva haladtak elõre. Félõ volt, hogy a furgon bármelyik pillanatban felborul, annyira kacsáztak a kerekei.

– Tévedésbõl neked adta, mi?

A furgon lehúzódott a járda mellé, és végre megelõzhették. Luther az utat bámulta.

– A jampeckám tudta, hogy mi a jó neki.

Luther megfeszítette kinyújtott lábait, és hátrább lökte az ülést. De Mart látta a lábain fénylõ hegeket. Némelyik felszínes, és szaggatott szélû volt, de némelyik, éles, és mély seb után maradt vissza. Kés, vagy penge, állapította meg de Mart, de a hegek eredeténél jobban érdekelte a története.

– Az a baromi nagy jampec elkövetett egy baromi nagy hibát, és azután csak úgy neked adta az óráját, mi? – De Mart megpróbálta utánozni Luther hanghordozását is. Luther megsemmisítõ pillantással mérte végig.

– A jampeckám – kezdte Luther, és színpadias affektálással elnyújtotta az utolsó szótagot – rossz lóra tett. Kissrácokra utazott, hátulgombolós fiúkra, és azt hitte, ha odalök pár dollárt, akkor elsütheti a farkát.

– Aztán mi történt?

Luther kiköpött az ablakon, majd lassan de Mart felé fordult.

– Elkezdett tapogatni, de én nem vagyok egy hátul gombolós fiú. Azt mondtam, hogy levágom neki. – Luther az elsuhanó épületeket nézte. – A jampeckám boldog volt, hogy csak az órájától kell megszabadulnia. Nekem adta, hogy mielõbb tûnjek el az autójából.

A belvároson mentek keresztül, és hajtottak tovább északnak.

– Mi lett a vége?

– Minek?

– Kiszálltál? – De Mart fél szemmel az utat, fél szemmel Luthert figyelte. Soha nem látta mosolyogni a fiút, de akkor mintha átsuhant volna az arcán egy gúnyos fintor.

– Persze hogy kiszálltam, de az egyik kezemben ott maradt az órája – mondta vigyorogva – a másikkal meg a puskáját rántottam magam után golyóstól.

A Toyota áttévedt a másik sávba, és csaknem össze ütközött egy sárga taxival. A vezetõ, egy keskeny arcú arab, az öklét rázva szitkozódott. De Mart is hangosan szentségelt, és visszarántotta a kormányt. – Luther – szólalt meg, amikor messze került a taxitól – egy minden hájjal megkent gazember vagy.

Luther hangosan felnevetett, és hangosan röhécselt egész úton, amíg el nem értek a W Fullerton Streetig.

– Ez már csak így van, Mr. Hend, ez már csak így van.

 

A N Clark, és a W Newport sarkán, Chicago északi elõvárosa határánál egy hatalmas sportáruház állt. Ott minden sporthoz, labdajátékhoz lehetett megfelelõ felszerelést kapni. Futball, kosárlabda, baseball, rugby, tenisz, golf, ping-pong; nem volt olyan labda, amilyet ne lehetett volna ott megvenni. Mezek, tréningruhák, edzõcipõk, védõsisakok, sapkák mindenféle színben, és a legkülönbözõbb klubok emblémájával sorakoztak a polcokon. Híres sportesemények videófelvételei, poszterek, plakátok, sportolók fényképei a levelezõlaptól az életnagyságú képekig kínálták magukat minden méretben.

Danni az anyjával járta az áruházat. Baseball felszerelést kerestek: kesztyût, védõsisakot, ütõt, labdát akartak venni. A Danni méretében kapható színeket nézték.

– Mit szólnál egy White Sox trikóhoz? – próbálkozott Danni.

– Nem.

Danni megpróbálta felvonni a szemöldökét, de nem sikerült, csak a száját tudta lebiggyeszteni. Egy sorral arrébb mentek, ahol padlótól mennyezetig védõsisakok borították a polcokat. Jelvény nélküli volt valamennyi, és csak két színben árulták õket, kékben, és feketében. Az eladó, egy idõsebb úr, aki szuszogva, nehezen vette a levegõt, és akit a legkisebb mozgás is kimerített, Danni kék-zöld foltjait csak sokára vette észre, akkor azonban nem hagyta szó nélkül.

– Baleseted volt, gyermek? – kérdezte. Danni és az anyja úgy tettek, mint akik nem hallják, annyira leköti õket a megfelelõ sisak kiválasztása.

Az elsõ sisak állszíja túl szoros volt, a következõé túl laza, a harmadik túl széles. Végül azért találtak olyat, amelyik sehol sem harapott a bõrébe. Egy kék sisak volt, szemvédõvel. Danni megállt a tükör elõtt, és elmosolyodott, amikor meglátta magát. Beth szerette volna felkapni a fiát, és jó erõsen magához szorítani. A borzalmas nap óta ez volt az elsõ alkalom, hogy boldognak látta.

– Ugye tetszik, fiatalember? – mosolygott fáradtan, de elégedetten az öregúr. Az elmúlt tíz percet a létrán töltötte, le-föl mászott a fokokon, hogy megtalálja a lehetõ legtökéletesebben illeszkedõ sisakot. – A nehezén túl vagyunk, már csak a kesztyû, és a labda hiányzik. No, lássuk a kezedet! Nem mondom, szépen elintézted magad, te gyerek.

 

Kétszáz dollár az elején, a többi, ha sikeresen elvégezted a feladatot. De Mart nem tévesztette szem elõl Beth Volvóját. A W Deming Streettõl követte az öreg kombit. Úgy tervezte, hogy Luther majd a lakáson kívül les az áldozatára, de ezt a tervet fel kellett adniuk, és új tervet kellett kidolgozniuk nagy hirtelen, mert Beth elhajtott otthonról. Nem tudta, hogy milyen messzire kell követniük a Volvót, de ezen nem sokat töprengett, követte végig a N Clark Streeten. Ügyelt arra, hogy három-négy autóval mindig hátrébb legyen.

– Bukj le! Bukj le! – ismételgette de Mart. – Nem akarom, hogy bárki meglásson az autómban.

Luther bosszúsan mászott hátra, és laposan hátradõlve behúzódott az egyik sarokba. Kívülrõl nem lehetett észrevenni. Amikor az áruháztól nem messze a Volvo megállt, és megvárta, hogy elfogyjanak a szembe jövõ autók, de Mart megelõzte, és a visszapillantó tükörbõl figyelte, hol parkol le a Volvo. De Mart félrehúzódott, és megállt a járdaszegély mellett.

Vártak. Alig egy-két gyalogost láttak az utcán, és az autóforgalom is gyér volt. Körülbelül öt perce vártak, amikor a dél-afrikai úgy döntött, hogy elérkezett a cselekvés ideje. A fõútvonal, és a mellékutcák csendesek voltak. Még egyszer megnézte a magánál tartott Chicago térképet, hogy biztos legyen a menekülési útvonalban. Körülnézett, hogy pontosan tudja, hol van.

– Eredj ! – mondta a fiúnak.

Luther felemelte a fejét, hogy kilásson az autóból. Elõre nyújtotta nyitott tenyerét, és addig nem mozdult, amíg a markában nem volt a két darab, ropogós százdolláros.

 

– Így tartsd, fiatalember. – Az eladó az új baseballütõ helyes fogását tanította Danninek, aki új védõsisakjában, kesztyûjében mögötte guggolt, ahogy a nagyoktól látta a televízióban. Beth hajította a labdát. Az egész folyosó az övéké volt, és egy képzeletbeli baseballmeccset játszottak a White Sox and Cubs üzletsorai között.

 

Luther belekotort a sporttáskájába, és kivett egy vékony pengéjû kést, meg egy bokszert. Az ívelten egymásba olvadó négy bütykös gyûrû lötyögött az ujjain, de amikor ökölbe szorította a kezét, biztosan ült a markában.

– Mostantól tíz perc. – Megigazította a csuklóján lazán lógó aranyórát, hogy lássa a számlapot. – Tíz perc. Ez az ajtó legyen nyitva, és járjon a motor.

De Mart nem nézett hátra. Hallotta, hogy becsapódik a hátsó ajtó, és érezte, hogy megrázkódott a Toyota. Ráadta a gyújtást, elindította a motort, és maximumra állította a légkondicionálót. Megmarkolta a kormányt, és az ujjait tornáztatta. Körülnézett. Az utca üres volt, a környéken nem látott senkit, aki gondot okozhatott volna.

 

– Asszonyom, ha a fiatalember meggondolja magát és szeretné kicserélni a védõsisakját, akkor a számlával együtt az eredeti dobozban hozzák vissza.

Beth és Danni a pénztárnál álltak, és arra vártak, hogy a gép visszaigazolja a hitelkártyát.

 

Luther a Volvo hátsó kereke mellett térdelt. A kés könnyûszerrel ment át a kopott gumiköpeny szálai között. A levegõ süvítve jött ki a pengényi nyíláson. A következõ pillanatban már a jobb elsõ kerék mellett volt, és az is süvítve eresztett le. A fényszóró következett. A bokszer bütykei egy szempillantás alatt zúzták darabokra az üveget. Átment az autó másik oldalára. Felemelkedett, de csak annyira, hogy a kocsi ablakain átlásson. Nem volt senki, aki megzavarhatta volna. Legalább ötkocsinyira tõle valaki éppen akkor fordult ki a parkolóból a forgalmas utcára. Megvárta, amíg besorolt a forgalomba, és betörte a másik fényszórót is.

 

– Sox rajongó vagy? – Danni bizonytalanul bólintott, nem tudta, hogy mi lenne a helyes válasz. Az eladó meglepetten szuszogott. – A Wrigley Field csak pár mérföldre van innen. Fiatalember, látnod kell a város legjobb csapatát! Beth felé fordult. – Asszonyom, vigye ki ezt a fiút egy Cubs meccsre! Ott megnézhetné, hogy mi az igazi játék.

Elégedetten nevettek fel mind a hárman. Úgy érezték, sikeres napjuk van.

Beth megfogta Danni kezét, hogy induljanak. Danni vidáman ugrált az anyja mellett. A baseball kesztyût a kezén hagyta, a sisak, az ütõ, és a labda a csomagban voltak.

Luther személyleírását Danni már kívülrõl tudta, hisz annyiszor rákérdeztek a magasságára, alkatára, hajára. Vékony formáját, kopaszra borotvált fejét, a fülébe akasztott karikákat, az orrába szúrt nagy fejû tût álmából felriasztva is el tudta sorolni. Rosszarcú fiú volt, akinek durva vonásait régi verekedésekbõl szerzett hegek csúfították. Danni iskolatársainak elmondásaiból sikerült összerakni egy mozaikportrét, és akik vissza tudtak emlékezni a támadó elmosódó figurájára, jónak mondták a képet. A képet sokszorosították, és az iskolában több helyen is kiragasztották.

Amikor kiléptek az áruházból, Danni figyelmét azonnal felkeltette, hogy a Volvójuk sokkal alacsonyabb, mint a mellette parkoló autók. Megdöbbenve látta, hogy valaki letépte az ablakmosót, és betörte a fényszórókat. Amitõl azonban valóban megrémült, az a fenyegetõ arc volt.

Egy percig néztek farkasszemet egymással, de akkor az autójuk mellõl felálló alak, amilyen hirtelen felbukkant, olyan hirtelen el is tûnt az autók között.

 

– Biztos vagy abban, hogy ugyanaz a fickó volt? – kérdezte nem leplezett hitetlenkedéssel a Lincoln Park rendõrõrsének ügyeletese, Nelson.

– Egészen biztos – válaszolt Danni helyett Beth. A megrázkódtatástól kimerülten és összetörten ismételte már sokadszor, hogy a fia biztosan nem tévedett. – Visszafelé is el tudja mondani a személyleírását – mondta összeszorított szájjal. A hamuszürke Danni remegve, könnyeivel küszködve ült a pulttal szemközti padon.

Nelson megdörzsölte a bajuszát. – Annyi durva arcú kölyök csavarog az utcákon, nem nehéz összetéveszteni õket.

Beth elvesztette a türelmét. – Nem tévesztette össze – sikította. Dühös kiáltása sokáig visszhangzott a folyosó falai között. A hangra többen kidugták a fejüket a hosszú folyosó ajtói mögül. Egyikük, mintegy Nelson segítségére sietve, odalépett melléjük.

– Semmi baj, csak a hölgyet nagyon feldúlta az eset – nyugtatta meg Nelson, és intett, hogy hagyja õket magukra. Megvárta, amíg senki nem figyel rájuk, és akkor elõvett egy bejelentõ lapot, hogy felvegye a jegyzõkönyvet:

– A Volvón kívül más autó is össze volt törve?

– Nem – volt a rövid, és mogorva válasz.

– Nem is értek hozzá a többi autóhoz?

– Nem – csattant fel Beth.

– Látta valaki más is azt a kölyköt?

– Nem tudok róla.

– Látta, hogy merre futott?

– Nem. Visszaszaladtam az áruházba, hogy segítséget hívjak. Mire az egyik eladó kiszaladt, akkorra már sehol sem volt – mondta Beth, és hangjában már több volt a lemondó fáradtság, mint a harag. Belátta, hogy a Hunt család sorsa nem rendíti meg a rendõröket, nekik az õ esetük is csak egy a sok száz hasonló garázda eset között. Beth érezte, hogy forró könnycseppek homályosítják el a látását. A kézfejével törölte le õket, mielõtt legurultak volna az arcán. Nelson lehajolt, és a pult alól elõhúzott egy doboz papírzsebkendõt. Odatolta Beth elé, anélkül, hogy felnézett volna az ûrlapról.

– Köszönöm – mormogta Beth. Kihúzott egyet a dobozból, és megtörölte a szemét. – Jól vagy, Danni? – nézett a fiára. Danni nem szólt, csak bólintott, hogy igen.

Még mindig remegett.

– Kiküldök egy járõrautót, talán meglátják valahol azt a kölyköt.

– Ennyi az egész? – kiáltott fel méltatlankodva Beth.

– Nem tudják betenni a képét a helyi újságokba, vagy a televízióba? – Beth kétségbeesetten követelte, hogy kapják el a támadójukat. – Valaki csak felismeri!

Nelson a bajuszát morzsolgatta, majd elõrehajolt.

– Asszonyom, higgye el, tudom, mit érez, de azt is higgye el, hogy az a kölyök csak azért, mert megverte a fiát, és most összetörte az autójukat, még nem kerül be az FBI tíz legkeresettebb bûnözõje közé. – Elgondolkodva tologatta az elõtte fekvõ jegyzõkönyvet. – Azt azonban megígérhetem, hogy beszélek a többiekkel, hátha valamelyikük tud valamit errõl a kölyökrõl. – Felnézett Beth-re, látszott rajta, hogy a maga részérõl befejezettnek tekinti az ügyet. – Be kell valljam, régen nem találkoztam ehhez hasonlóan bizarr üggyel – tette hozzá búcsúzóul.

Danni vigasztalhatatlan volt. Amikor végre elindultak hazafelé jó idõbe tellett, mire sikerült kicseréltetniük a kiszúrt gumikat – Dannire olyan sírógörcs tört rá, hogy Beth jobbnak látta lehúzódni az út szélére, és megállni. Magához ölelte a fiát, fejét a vállára fektette, és úgy ringatta, mint egy kicsi babát.

– Nincs semmi baj, Danni. Itt vagyok melletted. Engem is megviselt, ami veled történt múltkor, és ami most történt az autónkkal, de arra gondolj, hogy szerencsére nem esett nagyobb bajunk. Jól vagyunk, egyikünk sem sérült meg. Az autó meg nem számít. Fontos, hogy nekünk nem esett bajunk. – Saját könnyei fia átizzadt hajára hullottak. – A rendõr megígérte, hogy megkeresik azt a kölyköt, és tudom, hogy el fogják kapni, és akkor nem jelenthet soha többé veszélyt ránk. Pontot teszünk ennek a gyalázatnak a végére. Apád ellátja majd a baját.

Danni dühösen kapta fel a fejét. – Apu soha nincs itt velünk. Apu minden idejét a kórházban tölti, és ezt te is tudod. – Beth-t megdöbbentették fia indulatos szavai. Szóval ne gyere nekem azzal, hogy majd az apu megvéd; ha bajba kerülök, õ soha nincs sehol. A kórházból nem tud a segítségünkre rohanni.

Danni ismét sírva fakadt. Anyja magához húzta a fejét, és szomorúan nézte a letört ablaktörlõk csonkjait.

A napsütötte utcán önmagukkal és a világgal elégedetten, vidáman sétáltak az emberek. Vásároltak, ettek, ittak, beszélgettek, nagyokat nevettek. A megrongált Volvóban nyoma sem volt az utca békés vidámságának. Egy megtört szívû anya próbálta nyugtatgatni halálra rémült, sebzett lelkû gyerekét.

 

Késõ éjszakáig veszekedtek. Beth, és Jack mérgesen elkeseredetten, zavarodottan, és tele elfojtott félelemmel és rettegéssel, egymással kiabáltak.

– Ebben a rohadt városban a legmagasabb a gyilkosságok száma. Nincs még egy ilyen gyilkos város az államokban, de nem találsz ilyet az egész világon – zokogott Beth. – Fogalmam sincs, hogy az a szemét alak miért éppen minket szúrt ki magának, de figyelmeztetlek, dr. Hunt, hogy ha még egyszer ilyen történik velünk, akkor összepakolom a gyereket, és elmegyünk innen. Akár velünk jössz, akár nem, mi elmegyünk. Ez végérvényes.

Körülbelül kétszáz méterre a lakástól egy elsötétített 340-es Mercedesben két férfi hallgatta a heves szóváltás.

– Szóltam Helennek, hogy szükségem van egy szabadnapra. Elmegyünk házat nézni.

– Nem akarok semmilyen házat. El akarok innen menni. Elegem van ebbõl a városból, ebbõl az országból. Danni ki sem meri dugni az orrát a lakásból. Nem lehet úgy élni, hogy állandóan attól rettegsz, hogy megvernek; hogy megverik a fiadat, hogy betörnek hozzád, hogy összetörik az autódat. – Beth a könnyeit nyelve vágta Jack szemébe a keserûségét.

– Beth, figyelj rám! Beszéltem néhány emberrel. Azt tanácsolták, hogy északon, a part közelében keressünk házat. Azt mondják, hogy az egy gyönyörû és biztonságos hely; ahol ragyogóak a szolgáltatások, és kitûnõ iskolák vannak, Evanston, vagy Wilmette, vagy a Highland Park. Vagy akár Lake Forest. Bármikor elmehetünk körülnézni arra.

– Hunt, torkig vagyok az üres ígérgetéseiddel. – Beth felindult szavait haragosan verték vissza a falak. – Bízd rám! Majd én elintézem – utánozta gúnyosan a férjét. Hányszor kellett ezeket a rohadt ígéreteidet hallgatnom? Megülték a gyomromat. Többet már nem tudok bevenni ezekbõl az elpuffogtatott frázisokból. Csak hallottad volna a fiadat ma! – Beth nem kímélte a férjét, pedig látta az arcán, hogy õ ugyanúgy szenved. – Apu soha nincs itt velünk. Apu minden idejét a kórházban tölti, és ezt te is tudod. A kórházból nem tud a segítségünkre rohanni.

Beth kirohant a szobából, és bevágta maga mögött az ajtót, de a falakon is áthallatszott utolsó, fenyegetõ mondata. – Egy nap hazajössz, és egyikünket sem találod itt.

 

Jack lerogyott a fotelbe. A vak és néma televíziót bámulta. Istenem, mi történik itt? Biztosra vettem, hogy ez az új állás megoldja minden gondunkat. Végre anyagilag is rendbe jövünk, lesz egy igazi otthonunk, ahonnan nem kell rövid idõn belül továbbállnunk, ahol nem kell azon töprengenünk, hogy mi lesz a következõ állomás. De pont fordítva történt. Béke helyett háború tört ki, és most egymás torkának esünk. Hol rontottuk el? Danni szavai a szívébe martak. Nehezen tudott uralkodni a saját érzésein.

Az analizáló, racionálisan gondolkodó orvos azonban lassan fölébe kerekedett a megzavarodott családfõnek, és megpróbálta józanul felmérni a helyzetet. Nincsenek anyagi gondjaink (ezt is elértük végre). Az állás a Carteren épp olyan, mint amilyenre régóta vágytam. Igazi, komoly kihívás. Sokat kell teljesíteni, de mindig is ez éltetett. A tervezett, és már részben életbe léptetett változtatások kezdik felrázni és új formába önteni az osztályt. Rövid idõn belül visszajutunk a csúcsra. Akkor hát hol van a baj?

Körülnézett. Itt, a lakásban. A családom hullik szét. Ki akarhatja ezt? Valahányszor feltette magának a kérdést, hogy kinek állhat érdekében tönkretenni a családját, mindannyiszor Martin Shreeve neve ugrott be az elsõként. Bosszút áll a kardiológián bevezetett szigorú rendszabályok miatt. Komolyan azonban soha nem hitte, hogy Martin Shreeve képes lenne ilyen ördögi tervet kiötleni, még kevésbé végrehajtani. Shreeve egy szerencsétlen alkoholista, semmi több. Minél tovább törte a fejét a megoldáson, annál képtelenebbnek tûnt az egész história. Legvalószínûbbnek azt tartotta, hogy elmeháborodott garázdálkodik a környéken, és nincs semmi összefüggés a Dannivel és az autóval történtek között.

Az órájára nézett, és fájdalmasan felsóhajtott. Alig öt órája maradt, hogy aludjon egyet. Remélte, nem kerüli el az álom, és nem a mennyezetet fogja bámulni egész éjszaka, mint pár napja.

15.

Egyre nagyobb volt a forróság. Középnyugaton az elmúlt öt napban egyszer sem esett a hõmérõ higanyszála 32 fok alá, és a páratartalom száz százalék körül mozgott. Az American Electric közel három millió háztartást szolgált ki a kánikulával sújtott Államokban, és többször fordult felhívással a lakossághoz, hogy takarékoskodjanak az energiával. Az elektromos hálózatot túlterhelték a mindenütt maximumon mûködtetett légkondicionálók. A Préri-fennsík északi vidékein, és az Ohio völgyében volt csak kellemesebb az idõ, ott délutánra sem emelkedett a hõmérséklet huszonnyolc fok fölé. A keleti parton végig nagy volt a forróság, New Yorkban egy hete tartott a harmincöt fokhoz közelítõ hõség. Harminchárom esetben regisztráltak halálos hõgutát. A halálesetek döntõ többsége városi környezetben következett be.

– Egy vidéki házban elég kinyitni az ablakot – mondta az Illinois állam egészségügyi hivatalának szóvivõje. Chicago belvárosában azonban egyszerûen nincs elég friss levegõ, hogy enyhülést adjon. A helyi rádió- és televízióállomások sorra hívták meg stúdiójukba a szakértõket. A polgármester rendszeresen tájékoztatta a sajtót, és saját életbölcsességét próbálta megosztani a hõségtõl szenvedõ emberekkel, hogyan lehet túlélni a szélsõséges idõjárást. Elrendelte, hogy a parti õrség éjszaka is teljesítsen szolgálatot, hogy ne csak nappal hûthessék le magukat a chicagóiak a Michigan-tó vizében: Tom Skilling, a WGN-TV vezetõ meteorológusa semmi jóval nem kecsegtette a televíziónézõket, a kánikula enyhülésére nem volt semmi remény. Váratlan és erõs viharok elõfordulhatnak, de azok sem hûtik le a levegõt, jósolta.

A város déli negyedeiben sem volt jobb a helyzet. Izzott a levegõ. Az FBI eredménytelenül nyomozott egy többszörös gyilkossági ügyben. A négy feltételezett gyilkosnak azonban nem tudott a nyomára bukkanni. A város lakóihoz fordultak segítségért, és húszezer dollár jutalmat ígértek a nyomravezetõnek. A rendõrség beismerte, hogy a DNS vizsgálatok alapján valóban megállapítható, hogy tizenkét esetben követték el ugyanazok a gyilkosságot. Legutolsó áldozatuk egy fiatal nõ volt, akire egy üresen álló épület alagsorába vezetõ lépcsõházban találtak rá.

 

Jack Hunt legalább annyi megoldatlan feladattal küzdött, mint az FBI. A professzori-iroda titkárnõi szobájában ült. A legépelt leveleket, utasításokat látta el kézjegyével, és kétségbeesetten próbált-áttenni késõbbi idõpontra egy aznapra tervezett találkozót.

Helen elõbb az órájára nézett majd a fõnökére, és különös mosollyal az arcán megszólalt. – Tíz óra harminc.

Beth egyszer már ideszólt, hogy a bank vezetõje pontban tizenegykor várja magukat. Az ön helyében, professzor Hunt, én egy percet sem késnék.

Jack zsebében megszólalt a csipogó. Megnézte, hogy honnan keresik, és azonnal nyúlt a telefon után. Tárcsázott, várt, és egyre aggódóbb arccal figyelt.

– Milyen ritmuszavar? – kérdezte, amikor szóhoz jutott. A Carter Hospital felé süvítõ mentõautóból sorolta az ápoló a tüneteket. A háttérbõl jól hallotta a sziréna hangját is.

– Mit adott eddig?

A válasz után tovább kérdezett.

– Diktálja a legfontosabb adatokat: vérnyomás, pulzus, bõrszín, eszmélet.

A telefonon érkezõ információkat villámgyorsan feljegyezte egy cetlire.

– Adjon három milligramm adenosint intravénásan. Ha két percen belül nem szûnik a tachycardia, ismételje meg. Milyen messze vannak a kórháztól?

– A Harrisonon járunk.

– Menjenek egyenesen a sürgõsségire. Leküldök valakit a kardiológiáról. Mire ideérnek, õ is ott lesz.

Lenyomta a telefont, de máris tárcsázott. Amíg a kapcsolásra várt, Helen eléje tolt pár levelet. Aláírta azokat is.

– Bob?

– Itt vagyok.

– Menj le a sürgõsségire most azonnal. Egy ötvenhárom éves nõt hoz a mentõ. Az ápoló szerint supraventrikularis tachycardia. Állítólag nagyon rossz állapotban van a beteg.

Lenyomta a telefont, és újra tárcsázott.

– Jack Hunt vagyok a kardiológiáról. A mentõsök szóltak ide, hogy egy kritikus állapotban lévõ nõbeteget hoznak ritmuszavarral. Leküldtem az egyik doktort. Legjobb lenne azonnal felküldeni a kilencedikre.

Letette a telefont. Az órájára nézett. Nagyot sóhajtott, felmarkolta az elõtte heverõ iratokat.

– Útközben átnézem ezeket, és visszajövök, mielõtt hazamegy. Rendben?

Helen rosszallóan rázta a fejét, de sok választása nem volt. Megadóan nézte a szokásosan alakuló õrült felfordulást.

– Húsz perce van, hogy odaérjen a bankba. Hagyja ezeket, majd elrendezzük.

Jack az órájára nézett, és sietve elindult az ajtó felé.

– Kórházi ruhában megy a bankba? Rosszul lesz mindenki, ha így látják – szólt utána Helen.

Jack halkan szitkozódott, berohant a szobájába, letépte magáról a zöld ruhát. Három perc múlva már rohant kifelé. Inge szabadon lobogott utána, a cipzárat is az ajtóban húzta fel. Nem törõdött a csodálkozó tekintetekkel, ahogy végigrohant a folyosón. Még legalább két lépésre volt a lifttõl, amikor kinyújtott karjával már a gombot akarta nyomni. A liftajtó kinyílt, és a nagy sietségben majdnem beleütközött a liftbõl kilépõ Harry Chanba. Az alacsony kardiológus élénken magyarázott valamit egy magas, széles vállú, szõke hajú férfinak. Amikor megpillantotta Jacket, azonnal elhallgatott.

– Ó, Jack! Mi újság? – Jack úgy látta, hogy Chan minden erejét beleadta az arcára ülõ torz vigyorba. – Úgy látom, nagyon sietsz valahová. Véletlenül sem szeretnélek feltartani.

Jack azon volt, hogy válaszoljon valamit, de a liftajtó becsukódott. Egy pillanatra úgy tûnt Jacknek, hogy a Chant kísérõ idegen alaposan szemügyre vette õt.

Két perccel késõbb már el is felejtette Chant, és a tagbaszakadt szõke férfit. A Carter Hospital kapujában állt, egy szabad taxit keresett a szemével. Legalább hatan álltak a járda szélénél, szintén taxira vártak. Jack átrohant az út másik oldalára. Nem törõdött a dühös tülkölésekkel és ökölrázásokkal. A kezében tartott irathalmazt szorosan a mellkasára szorította, nehogy elszóródjanak a nagy rohanásban. A Harrison másik oldalán, a Carterrel szemben nem volt semmi, ami védelmet nyújthatott volna a tûzõ nap ellen. Jackrõl csurgott a víz.

– Gyerünk már! Gyerünk! – biztatta a lépésben totyogó autókat. – Amikor kell, akkor persze soha sincs egyetlen taxi sem az úton – bosszankodott hangosan. Észrevett egy lassan közeledõ sárga autót a másik oldalon. Leugrott a járdáról, és rohant vissza, ahonnan jött. El kellett érnie a taxit, még mielõtt az odaér a sorban várakozók elé. Még dühösebb tülkölés, még több ökölrázás, de nem érdekelte. Szerencséje volt. A kórház bejárata felé haladó kocsisor megtorpant egy másodpercre, és a taxi is megállt.

Jack látta, hogy egy idõsebb hölgy két kézzel integet a taxinak. Egyetlen ugrással a taxi elõtt termett, félig ráborult az induló autó motorházára. Átperdült a kocsi másik oldalára, feltépte az ajtót, és bepattant a hátsó ülésre. Becsapta az ajtót, a kezében szorongatott papírlapok szétszóródtak az ülésen.

– Észak Clark – kiáltotta a sofõrnek. – És olyan gyorsan, ahogyan tud, különben elveszítem a feleségemet. A taxis a visszapillantó tükörbõl végigmérte zilált utasát, és megvonta a vállát. Jack lehajtotta a fejét, amikor elhaladtak a dühösen kiabáló, és integetõ sor elõtt.

Ingujjával felitatta homlokáról a gyöngyözõ verítéket, és elõrehajolt, hogy az arcát közvetlenül érje a légkondicionálóból érkezõ hûvös légáram, majd az ülésen szétszóródott lapokat kezdte rendbe tenni. Bizottsági ülések jegyzõkönyvei, értekezletekrõl készült emlékeztetõk, a kardiológia finanszírozásáról szóló feljegyzések, és különbözõ körlevelek voltak. Fárasztóan unalmas kérdések, de ahhoz, hogy menjen a verkli, azokat is el kellett intéznie. Olyan, mint a mosogatás, gondolta, az is hozzátartozik az ünnepi vacsorához, valakinek azt is el kell végeznie. A papírok között volt két telefonüzenet is. Mindkettõ Carlotta Drunkertõl. Olvasatlanul tette félre õket, de felébredt benne némi bûntudat, és az üzeneteket összehajtva a zsebébe süllyesztette, hogy majd egy alkalmasabb pillanatban válaszoljon rájuk. Az igazsághoz tartozott, hogy az elmúlt napokban kétszer is megpróbálta utolérni telefonon, de csak az üzenetrögzítõvel tudott beszélni mind két alkalommal. Volt egy levél Steve Downestõl is. Gyorsan átfutotta. " Kedves Professzor Hunt! Bízom abban, hogy elég idõd volt arra, hogy újragondold a Zemdon Pharmaceuticals új gyógyszerének nyilvános bemutatóján játszott szerepünket. Rövid megbeszélésünkön is hangsúlyoztam, hogy milyen nagy szükségünk van arra a támogatásra, amelyhez csak akkor juthatunk hozzá, ha te illetve a kardiológia támogatja az új szer bevezetését a klinikai gyakorlatban. A Zemdon türelmetlenül várja mielõbbi válaszunkat. Nem késlekedhetünk tovább! Azt javaslom, hogy találkozzunk, és személyesen beszéljük át még egyszer a kérdést, mielõtt megfogalmazod végleges döntésedet." A fenébe veled, Downes! Már megmondtam, hogy a döntésem végleges és visszavonhatatlan.

Nem volt türelme átrágni magát a többi papíron. Két csoportba rakta az átnézett, és még átnézendõ iratokat, hátradõlt, és megpróbált a házra, a bankkölcsön feltételeire összpontosítani a figyelmét. Fáradtnak érezte magát.

A légkondicionálás ellenére is melege volt, kövér izzadságcseppek formálódtak a tarkóján és a hónaljában. Ránézett az órájára. 10 óra 50 volt. Milyen egyenlõtlen felállás! Én rohanva, kiizzadva érkezem a számomra meghatározó találkozóra, a bankvezetõ pedig egy hûvösen elegáns irodában várja, hogy kipipáljon egy számára tizenkettõ egy tucat megbeszélést. Szinte hallotta Beth szemrehányó megjegyzését: Hunt, legalább lezuhanyozhattál volna, mielõtt elindulsz, ha már nem tudtál rendesen felöltözni. Tartott attól, hogy Beth ismét kiborul. A Volvót ért vandál támadás után sikerült ugyan megnyugtatnia, és rávennie, hogy józanul ítéljék meg a helyzetet, de az elért béke törékeny lábakon állt. "Miért kellene elköltöznünk ebbõl a városból? Miért ne lenne elég keresni egy rendes házat egy jobb környéken, ahol biztonságban érezhetnénk magunkat? Ha mindenki elhagyná Chicagót, akit ilyen vagy olyan támadást ért, kiürülne a város. De a város nem ürült ki. Sõt, több millió ember él itt békében, és boldogságban. Mi is közéjük tartozunk majd, csak kell találnunk egy új házat." Ez csak egy volt a sok, késõ éjszakába nyúló beszélgetések sorából. A támadás óta minden este, amikor Danni már az igazak álmát aludta, ezen vitatkoztak. "Engem legalább annyira megrázott, ami Dannivel és veled történt. Ne gondold, hogy én nem forgolódom néha éjszakákon át. Fekszem nyitott szemmel, bámulom a mennyezetet, és nem azon töröm a fejem; hogy miért ért minket kétszer egymásután nemtelen, alattomos támadás, és mit kellene tennünk, hogy ez soha többé ne történhessen meg. De az biztosan nem megoldás, ha megrémülve világgá szaladunk. Mi nem vagyunk beijedõs fajta; mi keményen tudunk harcolni. Túl sok áldozatot hoztunk azért a lehetõségért, amely most nyílt meg elõttünk. Nem adhatjuk fel, amikor végre célba értünk.

Maradnunk kell.

Nelson, a Lincoln Park rendõrõrsének ügyeletese, nem tudta megnyugtatni Jacket, amikor Beth tudta nélkül felkereste, és az ügy állása felõl érdeklõdött. Úgy vette ki a rendõr szavaiból, hogy nem veszik túl komolyan a bejelentésüket, és megalapozatlannak tartják a félelmüket.

Üldözési mánia, hallotta ki Nelson szavaiból a ki nem mondott véleményt. "Keressük, persze hogy keressük azt a srácot, de türelemmel kell lennie. Meg kell várnunk, amíg újra felbukkan valahol." Jack azzal nyugtatta magát, és Beth-t, hogy a rendõr ígérete szerint sûrûbben járõröznek a lakásuk, és az iskola körül. Arról a rossz érzésérõl, hogy a rendõrök félvállról veszik a panaszukat; nem beszélt Bethnek.

A taxi végre elhagyta a belvárost, és gyorsabb sebességre kapcsolva haladt az északi városrészek felé. Jobbra a Lincoln park terült el, ahol Jack jót hógolyózott az elmúlt télen Dannivel és Beth-szel. Elhagyták az állatkertet, ahol jót mulattak a fókák bohóckodásán. Mindez a múlt messzeségébe veszett, pedig nem is volt olyan régen, hogy Chicagóba költöztek. Mennyi minden történt azóta, és nem csak jó.

A füves buckák között egy magas, kisportolt férfit vett észre. Fáradhatatlanul szedte a lábait. Biztos a maratonra készül, irigykedett Jack, de abban a pillanatban beugrott elé egy másik kép. Ki lehetett az a szõke izompacsirta, akivel Harry Chan kiszállt a liftbõl? Akkora volt, mint egy gorilla. Errõl eszébejutottak Helen szavai. Az a nagy gorilla, mondta, amikor arról panaszkodott, hogy a Zemdon Pharmaceuticals ügynökét alig tudta lerázni. Sötét gondolatok villantak át Jack agyán, de elhessegette õket. Harry teljesen megváltozott. Pontosan érkezik minden reggel, ellátja a betegeit, kérés nélkül is lemegy a sürgõsségire, ha mellkasi fájdalommal hoznak be egy beteget. Martin Shreeve sem ugyanaz az ember, mint aki volt. Az biztos, hogy nem mosolyog, talán még a fogát is csikorgatja, de nem dohányzik, és nincs alkoholszaga.

Nat Parker, akivel épp elég ideig vitte Jack gyakorlatilag kettesben az egész osztályt, ugyanolyan örömmel fogadta a szemmel látható változásokat, mint új fõnöke.

– Mit mondott, hol van az a bank? – szólt hátra a taxis. Alacsony, tömzsi ember volt, alig látszott ki a kormánykerék mögül. A légkondicionáló ellenére izzadtságfoltok éktelenkedtek a pólóján.

– A Clark és a Roslyn sarkán.

A taxi lelassított, ketten is kidugták a fejüket az út jobb oldalán álló épületbõl. Pár perccel múlt tizenegy.

– Itt nincs bank – fordult hátra a sofõr. – Úgy emlékszem, van egy, de az vagy két kilométer ide. Menjek tovább?

– Menjen – válaszolta kurtán Jack, és közben elátkozta magát, hogy reggel, amikor szokása szerint elviharzott otthonról, nem figyelt jobban Beth-re. Hirtelen nagyon melege lett, kiverte a víz, nem gyõzte a homlokát törölgetni. Megigazította a nyakkendõjét, begyûrte az ingét a nadrágjába, és magába roskadtan hátradõlt. "Kész vagyok. Elkéstem. Ebbõl megint veszekedés lesz, és mentségem sincs."

 

Az Associated Bank Chicago helyi fiókjának vezetõje egy középkorú, fekete hölgy volt. Pamut blúzt és sötétkék, feszes szoknyát viselt, rövidre vágott haja elõl a homlokába hullott, hátul egyenes vonalban a tarkójáig ért. Mély, fátyolos hangja volt. Alig pár négyzetméteres irodáját egy tágas terembõl választották le. A minden luxus nélkül, de egy íróasztallal, pár székkel és egy irattartó szekrénnyel igen célszerûen berendezett helyiség az utcára nézett. Csaknem sírva fakadt, amikor Jack elmondta neki, hogy a család anyagi biztonságát szem elõtt tartva kizárólag saját erõbõl finanszírozták a beruházásaikat, és mindig ellenezték a szükségtelen kölcsönt.

– Én egy nagyon óvatos ember vagyok – magyarázta, amikor látta a vezetõnõ arcán a csodálkozó megrökönyödést. Beth, legjobb nyári ruhájában, Jack balján ült, és figyelmesen hallgatott. – Apám csaknem csõdbe ment, amikor hitelbõl fedezte tõzsdei, és ingatlanbefektetési spekulációit. Amikor kártyavárként összeomlott a család pénzügyi rendszere, a rokonok húzták ki a bajból. Tudom, hogy egy rossz példából nem szabad messzemenõ következtetéseket levonni, de apám esete megtanított arra, hogy a pénzzel csínján kell bánni. Egy életre elriasztott a szükségtelen hitelfelvételtõl az a látvány, ahogy kezében tartott kalapjával körbekoldulta a rokonságot. Megfogadtam, hogy az én családommal soha hasonló nem eshet meg.

A vezetõnõ elmosolyodott. – Nagyon is érthetõ, hogy egy ilyen emlék miatt kétszer is meggondolja, hogy többet költsön, mint amennyi aktuálisan a számláján van. De azért meg kell mondjam, hogy enyhén szólva, ez nagyon konzervatív felfogás. Talán most jött el az ideje, hogy egy kicsit bátrabban nyújtózkodjon a takaró alatt, és felejtse el, ez itt Amerika, ahol a hitel élteti a gazdaságot, és a családokat. – Kihúzott egy fiókot, és kiemelt belõle egy dossziét. Kinyitotta, és egy kihegyezett ceruzával el kezdte kitölteni a még üres ûrlapokat.

– Megmondaná, hozzávetõlegesen, hogy mennyi az éves jövedelme a Carter Hospitalban?

Jack megköszörülte a torkát, és kérdõn nézett Beth-re aki meg sem rezzent. Jack köhintett egyet.

– Háromszázhuszonötezer dollár egy évben.

A ceruza hegye csaknem átfúrta a papírt, és hangos reccsenéssel kitört.

 

– Õszintén mellbe vágta, amikor kimondtad az összeget.

Beth és Jack egy közeli Starbucksba ültek be, hogy megigyanak egy jeges kávét. Beth átnyúlt az asztalon, és megigazította Jack inggallérját.

– Figyelted az arcát, amikor meghallotta, hogy háromszázhuszonötezer dollár egy évben?

Jack kényelmetlenül feszengett a széken. A vezetõnõ kétszer is elismételtette vele, mielõtt leírta az összeget, majd alaposan szemügyre vette Jacket, és megjegyezte, hogy végképp nem érti, miért kell bérelt lakásban élnie annak, akinek ekkora jövedelme van. Jack képtelen volt értelmes választ adni a jogos kérdésre.

– Én megmondtam neked – mosolygott kárörvendve Beth. – Itt állunk ezzel a rengeteg pénzzel, többel, mint amirõl valaha álmodtunk, és még mindig ugyanazzal a szó szerint ütött-kopott autóval járunk, ugyanazon a rossz környéken, ugyanabban a lepusztult, zsúfolt lakásban élünk, és ugyanazokat a rongyokat hordjuk, mint amikor csaknem nincstelenül megérkeztünk ide. Akár tetszik neked, akár nem, tudomásul kell venned, hogy mától könnyebben fogunk élni. A bank vezetõnõje azt mondta, hogy Chicago egyik legjobb állása a tied.

Jack nem tudta elrejteni az elégedettségét. – Professzor Hunt, nem sok professzor jár ebbe a bankfiókba ismételte élvezettel a vezetõnõt, még a hangját is megpróbálta utánozni. – Ami azt illeti, be kell vallanom, ön az egyetlen. Szóval nagyon fogunk vigyázni magára.

Megitták a kávéjukat, Jack megfogta Beth kezét, és felsegítette. Kéz a kézben léptek ki a napsütött utcára.

– Tudom, hogy csodálatosan nagy dolog, ami velünk történt, és azt is tudom, hogy eddig egy percig sem élveztük az elõnyeit, de ez nem csak az én hibám. Elárasztott a rengeteg tennivaló. Mi lenne, ha ma nem mennék vissza, és elmennénk vásárolni, megpróbálnánk elkölteni valamennyit abból a rengeteg sok pénzünkbõl.

Beth kislányos örömmel ugrott a férje nyakába, és összevissza csókolgatta. – Ezt már szeretem. Ez a kedvemre való beszéd.

 

Övék volt az egész délután. Elhatározták, hogy körülnéznek az autószalonokban. Dannit is vitték magukkal.

Elõször egy Ford Explorert, majd késõbb egy Cadillac Devillet néztek ki maguknak: A végén azonban egy ezüstmetál, négykerékmeghajtású Chevrolet Suburban mellett tették le a garast. Az áramvonalas, ötajtós, homokszínû kombi végtelenül tágas volt belül.

Beth szemében a külcsínnél, és a lóerõk számánál sokkal fontosabb volt a biztonság, úgyhogy amikor az autókereskedõ azt mondta az autóról, hogy minden évszakban kiválóan megállja a helyét, és nincs az a havas, jeges út, amelyiken ne siklana át baj nélkül, Beth már el is döntötte, hogy neki az az autó kell. Amíg Beth elment kipróbálni a legújabb modellt, Jack, és Danni nagy hévvel kergettek egy puha labdát az udvaron. Danni örömét, hogy az apjával focizhat, együtt töltheti vele az egész délutánt, nem lehetett nem észrevenni.

– Nagyszerû – kiáltotta feléjük Beth, amikor az autó a kereskedõvel visszaért a szalon udvarára, és kiszállt a csillogó-villogó autócsodából. Az északi tóparti úton hajtottak végig. Az Elm Streeten elmentek a Nagy Tüzet túlélõ, barna kövekbõl épült városháza mellett, az Old Street strand mellett érték el a gyorsforgalmi utat. A homokos parton sok ezren kerestek felüdülést a Michigan-tó hullámaiban. Sávot váltott, és a víz felõli oldalon maradt végig. A vibráló, távoli kékségben jachtok, és séta hajók siklottak méltóságteljesen a szikrázó habok fölött.

A Diversey Harbornél tértek le az autóútról, és a Stockton Drive-on értek vissza a szalonhoz. – Én õrá szavazok – jelentette ki Beth vidáman. Danni felemelt hüvelykujjával jelezte, hogy õ is támogatja anyja választását. Hunt, itt az ideje, hogy te is vegyél magadnak egyet.

Jack hevesen tiltakozott. Nem szeretett vezetni, ki nem állhatta a közlekedési dugókat, az agresszív vezetõket. Jobban szeretett buszozni, ahol még akkor is tudott olvasni, ha nem volt ülõhely, és egyik kezével kapaszkodnia kellett. Ha késésben volt vagy sietnie kellett, soha nem okozott gondot leinteni egy taxit, és annak hátsó ülésén is nyugodtan dolgozhatott, amíg beért a kórházba.

– Egyszerre csak egy dolgot – mondta. – Viszont mi lenne, ha családi nappá nyilvánítanánk a mai napot, és ha elintéztük itt a pénzügyeket, kimennénk a strandra.

Danni örömében indiántáncot járt a szülei körül. – És utána elmegyünk valahová vacsorázni – kiáltotta. Ragyogott a boldogságtól. Az autókereskedõ soha életében nem kötött gyorsabban üzletet.

 

A Michigan Avenue mellékutcájában, egy étterem harmadik emeleti ablakából nézték leplezetlen büszkeséggel Jack elõléptetésének elsõ kézzelfogható eredményét. A lenyugvó nap utolsó sugarait szikrázva verték vissza a felhõkarcolók tövében parkoló Chevrolet ezüstmetál festékszemcséi. A fogások között vidáman emelgették a poharaikat, és hosszú idõ óta elõször boldogan és felszabadultan csevegtek semmitmondó, apró dolgokról. Beth és Danni számára az új autó a felemelkedés jelképe volt.

Jack számára pedig a mentõöv, amelyet odanyújthatott a feleségének, hogy könnyebben jusson túl az elmúlt hetek megrázkódtatásain, és abba kapaszkodva ismét elhiggye, a Carter Hospital egy biztonságos, szebb jövõ kezdetét jelenti a számukra. Titokban megfogadta magában, hogy nem engedi bántani, de megfélemlíteni sem a családját.

Az új autó csak az elsõ lépés volt. A bank több kedvezõ csomagot is ajánlott, bármelyik segítségével könnyen megvásárolhatják azt az ingatlant, amely kielégíti minden igényüket, és a jelenleginél sokkal jobb és biztonságosabb környékre költözhetnek. Elégedetten gondolt vissza arra a délutánra, amikor görcsbe rándult gyomorral kialkudta azt a szerzõdést, amelynek gyümölcseit lassan már élvezhetik. Lepillantott az új Chevyre, és büszkeséggel töltötte el, amikor észrevette; hogy többen megállnak, és megcsodálják a vadonatúj autó csillogását. Ez az állás a világot jelenti a számunkra. Állandóság, biztonság, anyagi függetlenség. Töltött egy utolsó pohár bort, magába szívta az illatát, és élvezettel belekortyolt.

Ezt a te egészségedre, professzor, mondta magában. Azért vagy itt, hogy itt maradj.

 

– Csodálatos napunk volt! – Jack mosolyogva mesélte Helennek, hogyan változott a rohanással kezdõdõ elõzõ nap egy békés, nyugodt, családi együttlétté. – Kihajtottunk az új Chevyvel az autókereskedésbõl, hazamentünk a fürdõholmikért, és irány a tó. – Jack átszellemülten ecsetelte, hogy milyen jól sikerült eltöltenie a kórháztól elcsent délutánt és estét: – Nagyon meleg volt a parton, nem bírtuk sokáig, de azért jót fociztam a fiammal, és vagy egy órát úsztunk is. Ittam egy-két sört az árnyékban, azután Beth körbevitt minket az északi városrészeken. Arrafelé akarunk venni egy házat. Még a csúcsforgalom elõtt jöttünk vissza a belvárosba, és remek vacsorát ettünk a Michigan Avenue egyik mellékutcájában.

Helen szótlanul hallgatta egy darabig a lelkes beszámolót, majd egy határozott mozdulattal Jack orra alá tolt egy kisebb aktatornyot, aki kedveszegetten sóhajtott, és leült szorosan az asztal mellé.

– Sajnálom, professzor, de ha kihagy egy napot, akkor másnap kétszer annyi feladat várja. Ez már csak így mûködik.

– Lássuk, mennyit lehet ebbõl elintézni a soron következõ megbeszélésig! – mondta. – Senkinek nem vagyok itt, kivéve, ha az osztályról keresnek – tette hozzá.

Egyenként kézbe vette az iratokat, átfutotta õket, és aszerint tette külön oszlopba mindegyiket, hogy azonnal kell, vagy késõbb is ráér, esetleg soha nem szükséges foglalkozni velük. Négy üzenet a Zemdon Pharmaceuticals New York-i központjából nem került be az utolsó csoportba sem, mert olvasatlanul összetépte valamennyit.

– Hogy van Beth? – kérdezte Helen két telefonhívás között.

– Sokkal jobban. Minden figyelmét leköti az új ház, úgy látom, végre sikerült túltennie magát az elmúlt szörnyûségeken, és lassan talán elfelejti azt a suhancot. Évek óta nem láttam olyan kiegyensúlyozottnak, mint tegnap.

– Ennek örülök, mert... – A telefon szakította félbe a mondatot, de az érdeklõdõ hívást udvariasan átirányította az intenzív osztályra. – Örülök, mert kezdtem aggódni érte – fejezte be a megkezdett mondatot. – Az utóbbi idõben mindig olyan zaklatott volt, persze nem csodálom. Azok után, amiken keresztülment...

– Most a régi önmaga. Lehord azért, hogy nem öltözöm rendesen, lelkemre köti, hogy idõben menjek haza, megnézi az e-mailjeimet, hogy nem kaptam-e valami kódolt üzenetet Sacramentóból, a titkos szerelmemtõl.

Helen felkapta a fejét, félretolta, amin éppen dolgozott, és gondterhelten ráncolta a homlokát.

– Arrébb tolta tegnap a számítógépét?

Jack Carlotta szokásosan bizarr telefonüzenetét olvasta éppen: "Ne hívjon a lakásomon. Csak a kórházban keressen." Értetlenül rázta a fejét, nem tudta mire vélni Carlotta különös üzeneteit.

– Arrébb tolta tegnap a számítógépét? – ismételte meg a kérdést Helen.

– Nem. Miért toltam volna?

Helen felnyalábolt egy adag aláírt levelet, és elkezdett borítékolni.

– Ma reggel, amikor bementem a szobájába, hogy kihozzak néhány iratot, feltûnt, hogy a számítógép nem pontosan ugyanott áll, ahol szokott. A szõnyegen jól látszott, hogy hol állt korábban.

Jack megpróbált visszaemlékezni, hogy talán mégis õ tolta arrébb, esetleg véletlenül a lábával. De ez elképzelhetetlen volt, a gép védett helyen állt az asztala mellett a földön, és különben is nagyon vigyázott rá. Azon a számítógépen volt minden munkája, korábbi kutatásainak az adatai, és az elindítandó kutatási program protokollja is. A szobájához csak neki és Helennek volt kulcsa. Megmagyarázhatatlan rossz érzése támadt.

– Egész nap itt ültem – folytatta Helen. – Csak ebédelni mentem el, még egy óra sem volt talán, és kulcsra zártam az ajtót.

Jack rossz érzése fokozódott, de nem akarta, hogy Helen is gyanakodni kezdjen.

– Talán a takarítók – mondta, hogy megnyugtassa Helent, de magában elhatározta, hogy a jövõben kulcsra zárja az ajtaját, még akkor is, ha csak egy percre megy ki az irodából. Az adataiért kevésbé aggódott. Mindenrõl volt másolata, és akár az otthoni számítógépén dolgozott, akár a bentin, a megújított adatbázisokat elsõ dolga volt a másik gépre is átmásolni. Ennek ellenére a következõ fél órát a számítógépen tárolt adatok, file-ok ellenõrzésére szánta.

– Itt van egy újabb adag.

Jack elfojtott magában egy fájdalmas sóhajtást, Danni pedig a hátsó udvar felé futott a labdával, azt remélve, hogy elszökhet.

– Azt ajánlom, fogjátok, és gyertek, ha élve akartok kijutni innen. – Beth egy gengszter határozottságával, csípõre tett kézzel, kihívóan dobta le Jack elé az ingatlanügynök újabb ajánlatait. A férje úgy nézett fel rá, mintha akkor látta volna elõször. Beth nem törõdött a rosszalló tekintettel.

– Nem mondom el még egyszer – kiáltotta fenyegetõen.

 

Szombat volt, a pihenés napja. A hõmérséklet csaknem tíz fokot esett, és a páratartalom is elviselhetõbb volt. A város felett fátyolfelhõk törték meg a nap sugarait. Strandolásra, kirándulásra csábító idõ volt. Õk hárman azonban kötelességtudóan beültek az új ezüstmetál, négykerék-meghajtású Chevybe, és a Sheridan mentén észak felé vették az útjukat, az elõvárosok felé. Beth vezetett, Jack pedig térképpel a kezében navigált. Örült, hogy nem kellett a kormány mögé ülnie, Beth pedig örömmel feszített az új autó vezetõülésében. Danni az eladó házak fényképeit nézegette hátul.

Evanstonban számos iskolát találtak, és a Northwestern Universityt, miután vagy félórát járták a környék utcáit. Egy további óra múlva teljesen elvetették a Highland Park, és Lake Forest környékét, mondván, túl messze vannak ahhoz, hogy kényelmesen bejussanak a városba. Wilmette azonban nagyon biztatónak tûnt. Beth fáradhatatlanul rótta a köröket, minden apró részletre kíváncsi volt. Danni türelmetlenkedni kezdett, amikor már harmadszor gurultak végig ugyanazon az utcán. – Anya, meddig megyünk még? – kérdezte panaszosan. A házak közötti zöld gyepen gyerekek labdáztak, vízipisztolyoztak, fogócskáztak. Nekik nem kellett egy hátsó ülésen kuporogni, és unalmas házakat nézni. Kint játszhattak a szabadban.

Beth azonban nem zavartatta magát, alaposan meg akarta nézni, hogy hová költöznek. Nem akart egy életre szóló csalódást okozni maguknak. Túl sok helyen lakott már ahhoz, hogy tudja, milyen lehangoló hónapokon át ugyanazokat a koszos ablakokat látni a szobájukból, milyen zavaró, ha kiderül, az ablakuk alatt jár el a szemetes.

Egy tágas házat akart, nagy kertet, és szép kilátást. Azt akarta, hogy ne legyen messze az iskola, hogy Danni kényelmesen, és fõleg biztonságosan járhasson oda, és könnyen találkozhasson a barátaival. Akkora kertet akart, ahol virágokat, bokrokat ültethet, és ahol elég hely marad Danni számára is, hogy szabadon rúghassa a labdát. Mindenképpen akkora házat akart, ahol elég hely lesz egy második gyereknek is.

Az érvek és ellenérvek ismételt összevetése után közösen megegyeztek abban, hogy az igényeiknek minden szempontból Wilmette felel meg a legjobban. A jómódot sugárzó környék téglákkal kirakott járdái mentén a tágas kertekben, öreg, vastag törzsû fák árnyékában régi viktoriánus házak sorakoztak. Csaknem minden ház elõtt nagy családi autók parkoltak a kocsifeljárón. A házak körül gyerekek futkároztak. Két- és háromkerekû biciklik hevertek szabadon a fûben, jelezve: a környéken nem jellemzõ, hogy könnyen lába kél ennek vagy annak. Danni szemében a tágas, sík zöld terek voltak a legcsábítóbbak.

Hóna alatt egy futball-labdával, legszívesebben azonnal kiugrott volna az autóból.

Paul Ridge, a Suburban Properties ingatlanügynökség vezetõje megkülönböztetett figyelemmel volt irántuk.

Újabb és újabb szórólapokkal, színes kiadványokkal halmozta el õket.

– Biztos vagyok abban, hogy megtaláljuk a kedvükre való ingatlant, Mrs. Hunt – jelentette ki magabiztos mosollyal. Az ügynökségnek a városközpontban volt az irodája, Beth ott kereste fel a koros ügynököt, aki talán már túl öreg is volt a munkájához. Erõsen ritkuló õsz haja, reszketõ keze, sovány alakján lötyögõ, gyûrött vászonöltönye, bordó csokornyakkendõje, orra hegyére tolt olvasószemüvege mögött hunyorgó, gyulladt szemei láttán senki nem hitte volna, hogy képes egyetlen üzletet is összehozni. A hangja azonban eloszlatott minden gyanút.

Olyan acélosan, és hangosan beszélt, hogy az ügyfelei önkéntelenül is hátrébb húzódtak, amikor megszólalt.

Danni kint maradt az autóban, és a vigaszként kapott hatalmas adag fagylalttal birkózott. Beth nem állította le a motort, a légkondicionáló is folyamatosan duruzsolt.

Az idõs ingatlanügynök nagy odaadással hallgatta új ügyfeleit, különösen attól a pillanattól kezdve, amikor Jack elárulta neki a család éves jövedelmét. Felcsillant a szeme, és elõhúzott egy újabb köteg prospektust a fiókjából.

– Úgy gondolom, hogy felesleges a legolcsóbb kínálatokkal kezdenünk, inkább a luxus igényeket is kielégítõ ajánlatokból induljunk ki. – Rákacsintott Beth-re. – Úgy látom, hogy Mrs. Hunt az a hölgy, aki értékelni tudja a speciálisan kialakított, és igényesen berendezett otthonokat.

Ridge beült melléjük az új Chevybe, és megmutatta a szóba jöhetõ iskolákat, a nagyobb üzleteket, és a vasútállomást. Jack jó tíz percig tanulmányozta a menetrendet.

Ha az állomástól nem túl messze sikerül egy házat vennijük, akkor kényelmesen elérheti a reggel hat óra után pár perccel induló vonatot, és azzal 6 óra 45-re ér Chicago belvárosába, ahonnan akár taxival, de ha jól kilép, akkor gyalog is hétre, legkésõbb negyed nyolcra az irodájában lehet. Este pedig könnyen elérheti a városban azt a vonatot amelyik fél hétre ér be Wilmette állomásra. Nem kell majd az õrjítõ csúcsforgalomban dühöngenie, és attól félnie, hogy a magasra pumpált vérnyomás miatt mentõvel érkezik a Carterbe.

– Van itt néhány ház, amelyik körülbelül száz éve épült – magyarázta Ridge, amikor visszatértek az irodájába. – A legtöbb hagyományos stukkó még a kilencszázhúszas években készült. – Az irattartó szekrényben kutatott további prospektusok után. Újabb köteg fényképet tett le az asztalra. Az irattartó fiókja nehezen mozgott, Ridge nagyot lökött rajta, az egész szekrény megmozdult, félõ volt, hogy rájuk borul. – Tudok mutatni a tó partján néhány pármillió dolláros házat. Valamivel egymillió alatt, úgy nyolcszázezerért is tudok mutatni házakat, de azok beljebb vannak.

– Rámosolygott Beth-re. – Nem hinném, hogy Mrs. Huntot érdekelné, ami ez alatt van.

Jack csodálkozva húzta fel a szemöldökét.

Két órával késõbb Beth három házra szûkítette a lehetõségeket. Az öt kilométeres körzetben álló házak a képek alapján nagyon mutatósak voltak. Beültek az autóba, hogy megnézzék mindegyiket. Az elsõ egy téglából, acélból, üvegbõl épült modern csoda volt. Útban feléje Jack észrevett egy egészen más hangulatú épületet a Bahamai Templomtól három háztömbnyire, a fákkal szegélyezett Shimna Avenue-n.

Megálltak a ház elõtt, és felsétáltak az elõkertig. ELADÓ, hirdették a hosszúra nõtt fûbe szilárdan leszúrt kék táblán a piros betûk. A ház az 1800-as évek vége felé épülhetett. Fakeretes ablakaival és magas, csúcsos palatetejével szülei dublini házára emlékeztette Jacket. Belesett a poros ablakon. Egy régimódi konyha körvonalait tudta kivenni, a berendezés még az ötvenes évekbõl származhatott. A falakon, ajtókon jól látszott, hogy évek óta nem nyúltak a házhoz.

– Azt hittem, a prospektusokban szereplõ házat akarod megnézni – mutatott Beth a kezében tartott képre.

Jack bólintott, hogy igen, de nem tágított a ház mellõl.

Tágra nyílt szemmel gyönyörködött a házban, és ház körüli gondozatlan kertben. Közel nem látszott olyan fényûzõnek, mint azok a házak, amelyeket meg akartak nézni, és nem is volt annyira szem elõtt. A házat körüllengõ régies báj és melegség megragadta Jacket. – Tetszik nekem ez a ház – mondta. – Egyénisége van, és egyáltalán nem hivalkodó. Meg kellene néznünk belülrõl is.

Beth boldogan felírta a feltétlenül megnézendõ házak listájára. Jack örömmel látta Beth arcán, nagyon élvezi a helyzetet. Elérhetõ közelségbe került az a pillanat, amikor saját otthonuk lesz.

– Házszám, vagy egy név? – kérdezte Jacktõl, aki még mindig a házban gyönyörködött. A magasra nõtt fû több helyen, nagy foltokban kiégett a tûzõ napon. Nyilvánvaló volt, hogy régen nem nyírták és nem locsolták a füvet. Jack a bejárati ajtó bal oldalán, a borostyánnal befutott táblát igyekezett kibetûzni. – Nagyon elmosódott az írás.

Tenyerével próbálta letörölni a táblára ragadt port, hátrább lépett, hogy egészben lássa a feliratot. – Joliet – olvasta ki nagy nehezen. Közelebb lépett, hogy ismét szemügyre vegye a betûket. – Igen, Joliet. Biztosan Joliet.

Beth hunyorogva nézett fel a ház homlokzatára. A palatetõ fölött vakítóan kék volt az ég. – Különös név – jegyezte meg. Homlokát ráncolva nézett körül az elhanyagolt kerten. – De azt hiszem, tetszik ez a név. – Feljegyzett egy-két észrevételt a kezében tartott prospektusra, majd Jacket kereste a szemével. Sehol nem látta.

– Jack, gyere már, még két házat meg kell néznünk!

Jack a hátsó kertben bóklászott. Sokkal nagyobb volt, mint a prospektusokban látott házak kertjei. Magas fû és bokrok borították. Rengeteg szabad tér egy futballbolond nyolcéves gyereknek, és Beth pillanatok alatt gyönyörû parkot varázsolhatna belõle.

Jack vetett még egy utolsó pillantást a házra, mielõtt továbbhajtottak. Nagyon szép volt az épület, és kívül-belül sokkal nagyobb volt az ingatlan, mint bármelyik korábbi, amit láttak, közel volt a városhoz, a környék biztonságosnak látszott, és a szomszédos házak elõtt szétszórt játékokból, parkoló autókból ítélve, zömmel gyerekes családok laktak az utcában. Megnézte a hirdetést, és meglátta az árat. Nyolcszázezer dollár. Egek, ez rengeteg sok pénz. A lelkesedése azonnal megcsappant, de azért még többször visszanézett a távolodó házra, a csúcsos tetõk sok vihart kiállt zsindelyeire. Nyolcszázezer dollár, az tengersok pénz, pedig nagyszerû otthon lenne.

Hétfõn reggel Jack tettre készen, és tele optimizmussal nézett az elkövetkezõ hét elé. Úgy érezte, hogy jól alakulnak a dolgok. A nagyvizit után két érdeklõdõbb orvostanhallgató kérésére egy soron kívüli, remek hangulatú szemináriumot tartott. A medikusok kérdéseire adott válaszain járt az esze még akkor is, amikor leült Helen mellé, hogy elvégezze az elmaradhatatlan és unalmas papírmunkát. A sokadik leiratnál tartott, amikor a szeme megakadt az asztalon heverõ American Medicine szalagcímén: KUTATÓ KARDIOLÓGUS A CSERBENHAGYÁSOS GÁZOLÁS ÁLDOZATA. Átfutotta a cikket, és a gyomra görcsbe rándult, amikor az áldozat nevét olvasta.

Sacramento: péntek

Dr. Carlotta Drunker, a negyvenhárom éves kardiológus két nappal ezelõtt szenvedett halálos közúti balesetet. A helyi rendõrségtõl származó információk szerint a kutatónõre az út szélén találtak rá, nem messze attól a lakóparktól, ahol lakott. Az elõzetes vizsgálatok alapján a gázolás során elszenvedett sérüléseibe halt bele. "Arra vonatkozóan, hogy milyen gépjármû ütötte el az orvosnõt, még nincsenek adataink." – közölte a sacramentói rendõrség szóvivõje. "Várjuk mindazok jelentkezését, akik szerda este hat és tíz óra között a környéken tartózkodtak, és úgy gondolják, hogy hasznos információval szolgálhatnak."

Jack elsápadt, a kezében remegni kezdett azt újság.

– Valami rossz hír? – kérdezte Helen, akit meglepett a fõnöke arcán kiütközõ döbbenet.

Jack nem válaszolt azonnal. Újra elolvasta a rövid hírt, majd dühödten összegyûrte az újságot. Vállai megroggyantak, arcára végtelen fáradtság és letörtség ült ki.

Miért nem válaszoltam az üzeneteire? Azon a napon is keresett, amikor a strandon voltunk. Zaklatott volt, már a korábbi üzenetei is zavarosak voltak. Valamitõl kiborult vagy depressziós lett, és én meg sem próbáltam segíteni rajta" – vádolta magát. "Egy autó elé vetette magát. Isten a megmondhatója, hogy milyen gyakran követnek el így öngyilkosságot, akiknek elborul az elméjük. Lehet, hogy egyetlen megnyugtató hívás elég lett volna ahhoz, hogy ez ne következzen be!"

– Az a kaliforniai kolléganõm, akivel e-mailen tartottuk a kapcsolatot. Aki miatt Beth akkora hûhót csapott.

– Emlékszem – mondta Helen, és lapozni kezdett a jegyzetfüzetében. – Õ az, aki azokat a különös üzeneteket küldte.

– Õ az, és én nem is válaszoltam neki. – Kisimította az összegyûrt újságot, és odanyújtotta Helennek.

Helen megrendülten csóválta a fejét. – Micsoda értelmetlen halál.

Jack az asztalra könyökölt, állát a tenyerébe fektette. Valami nem stimmelt nála. Az e-mailjei, amelyek otthonra jöttek, egyre zavarosabbak, egyre értelmetlenebbek voltak. De azok az üzenetek sem voltak sokkal világosabbak, amelyeket ide küldött. De ha õszinte akarok lenni, nem ezért kerültem a vele való beszélgetést. Szégyelltem bevallani neki, hogy az utóbbi idõben teljesen elhanyagoltam a kutatásaimat.

Helen az órájára pillantott, és felütötte a határidõ naplót. – Ideje munkához látni, professzor. Az élet nem állhat meg.

Jack sóhajtott, és lassan felállt. Carlotta halálhíre õszintén megrendítette. – Mi a mai program? – kérdezte a titkárnõjétõl, akinek ideje sem volt válaszolni, Jack máris folytatta. – Tudom, tudom. Megyek katéterezni. Ha szüksége van rám, ott megtalál.

Helen megvárta, amíg Jack kilépett az ajtón, akkor újra elõvette az újságot, és kivágta a cikket. Újra elolvasta, hátradõlt a székén, és a gondolataiba merült. Végül megrázta magát, mint aki egy ostoba ötletet ver ki fejébõl, és visszafordult a számítógépéhez. Legalább egy órányi lediktált szöveg várt arra, hogy legépelje.

 

Jack lement az invazív kardiológia mûtõjébe. Szokásos mûtõ volt, szokásos mûtõasztallal egy állítható halogén lámpa alatt. A mûtõt az általános sebészeti mûtõktõl csak a kétkarú, nagy teljesítményû röntgen képerõsítõ különböztette meg, amely közvetlen összeköttetésben volt egy számítógéppel, és digitálisan rögzítette a képernyõn megjelenített képet. A mûtõasztalon, zöld lepedõk alatt feküdt a beteg, Dan Horton, egy negyvennyolc éves, fehér férfi.

Egy kék zsilipruhába öltözött, sapkát és arcmaszkot viselõ nõvér ült mellette. Idõnként biztatóan megszorította a gondjaira bízott beteg kezét, aki a korábban beadott nyugtatóktól kissé kábultan, alig vett tudomást a körülötte zajló eseményekrõl. A mûtõ egyik falát vastag üvegfal alkotta, azon keresztül jól látták egymást a mûtõn belül és kívül dolgozó orvosok, asszisztensek. Az üvegfal elõtti monitor ugyanazt a képet vetítette, mint a mûtõi.

Jack egy bemutató és oktató katéterezésre készült. Öt fiatal rezidens és három orvostanhallgató leste a kardiológus professzor minden mozdulatát. Bemutatkozott a nézõseregnek, sapkát, maszkot vett, és bemosakodott. A már bemosakodott mûtõsnõ felsegítette rá a steril köpenyt és a gumikesztyût. Jack kinyújtotta, majd összezárta a kezeit, és ezt többször megismételte, amíg a kesztyû nem simult kényelmesen az ujjain. Bólintott, és a nõvér felkapcsolta a beteg fölött lógó, rozsdamentes acélba fogott parányi mikrofont. Attól kezdve Jack minden megjegyzését tisztán hallották az üvegfal mögött is.

– Minden rendben? – kérdezte, és körbenézett. – Mr. Horton panaszai hat hónappal ezelõtt kezdõdtek. Gyomorégésrõl, és szívtáji nyomásról panaszkodott. Eleinte azt hitte, hogy az étkezésével van valami baj, hogy túl sok puffasztó ételt fogyaszt, de a múlt héten, amikor az 57. utca közelében, a parton megpróbált futni, megsemmisítõ fájdalmat érzett a mellkasában. Meg kellett állnia. Úgy érezte, azonnal meghal. A fájdalom a mellkasából kisugárzott az álla felé.

Dan Horton félálomban feküdt a mûtõasztalon. Nagyon távolról hallotta a hangokat, és egyáltalán nem volt biztos abban, hogy róla van szó. Értetlenül nézett hol a fejénél álló nõvérre, hol a maszkos férfira, aki a dereka mellett állt, és föléje hajolt.

– Ha elolvassák a kórlapját – folytatta Jack – akkor láthatják, hogy a betegünk erõs dohányos, közepes mennyiségû alkoholt fogyaszt, és a családjában már elõfordult szívinfarktus.

Az üvegfal másik oldalán a rezidensek és az orvostanhallgatók körbeadták a kórlapot, és ujjal mutogatták egymásnak, hogy hol találhatók az odavonatkozó fontos adatok.

– Nem sokat mozog, a múlt héten is csak azért kezdett el futni, mert abban bízott, hogy az javít az emésztésén. A leletek között megtalálják a koleszterin és vérzsír szintet. Láthatják, hogy magas. Fizikális vizsgálattal semmi különöset nem találtunk nála. A tegnapi EKG sinus bradycardiát mutat, valamint a III-as, és az AVF elvezetésekben a T hullám ellaposodott. Jack megmozdult, hogy kirázza a lábából a görcsöt. – A tünetek, az anamnézis, a leletek alapján komoly a gyanú a koszorúerek szûkületére. Ezért döntöttünk a katéterezés mellett. A koronarográfia megmutatta, hogy nincs szûkület a rövid fõtörzsben, a bal leszálló ág szûkületei nem szignifikánsak, és a jobb dominanciának megfelelõen szegényes a circumflex rendszer. A bal koronáriákból collaterálisokon keresztül retrográd telõdik a domináns jobb koronária. A jobb szívfelet ellátó jobb artéria koronáriába történt befecskendezésbõl látszott, hogy az ér a középsõ harmadában szignifikánsan beszûkült. A beteg, ha teljesen ébren lett volna, akkor sem valószínû, hogy sokat megértett volna az orvosi zsargonból, de Jack hallgatósága pontosan tudta, hogy a beteg szíve komoly veszélyben van. Ha teljesen elzáródik a beszûkült ér, akkor nemcsak mellkasi fájdalmat okoz a rossz vérellátás, hanem szívizom elhalást. Az a tény, hogy Dan Horton két nappal azután, hogy bekerült a Carter Hospital sürgõsségi osztályára, már a katéteres asztalon feküdt, jól illusztrálta a kardiológián bekövetkezett gyökeres változásokat.

– Ma arra készülünk, hogy egy ballonnal feltágítjuk a szûkült jobb koronáriát, majd a szûkület helyére behelyezünk egy stentet. Kisámfázzuk az eret, hogy a tágítás után ne tudjon visszaszûkülni.

A stent, a gondosan megtervezett fémháló azt a célt szolgálta, hogy kitámassza az elmeszesedett falú artériákat, és biztosítsa a vér szabad áramlását. A stent behelyezése komoly szakértelmet, és gyakorlatot igényelt, amelyet, csak úgy lehet megszerezni, ha valaki heteken, hónapokon át naponta több órán át figyeli, hogyan végzik mások a beavatkozást. A kezdõk elsõ, önálló beavatkozásait mindig egy idõsebb, tapasztalt kardiológus felügyeli. Jack nagyon sok stentet beültetett, számára az már rutin feladatnak számított. Ennek ellenére sem lehetett azonban lebecsülni a beavatkozás veszélyét, kockázatát. Egyetlen óvatlan mozdulat elég ahhoz, hogy a katéter felsértse az eret, vagy lelökjön egy érfalhoz tapadó vérrögöt. Mindkét esetben akut szívinfarktus lehet a következmény. A beteg biztonsága érdekében elengedhetetlen volt a biztos, és gyakorlott kéz. Ha bármi elvonhatja a kardiológus figyelmét a képernyõrõl, annak végzetes következményei lehetnek.

– Egy egészen apró, pár milliméteres metszést ejtek Mr. Horton lágyékhajlatában, jobb oldalt, a comb artéria fölött. Már adtam helyi érzéstelenítõt, úgyhogy nem szabad semmi fájdalmat éreznie. – Jack ránézett a betegre, aki csukott szemmel, békésen feküdt a mûtõasztalon. Aszpirint és heparint kapott, hogy csökkentsük a vérrög képzõdés veszélyét.

Az üvegfal mindkét oldalán feszült csendben figyelték a képernyõt. A halogén lámpa fényében megcsillant a vékony, hajlékony katéter.

– A stentet ezzel a flexibilis katéterrel vezetem a szûkülethez. – Jack magasra emelte a katétert, hogy jól lássa mindenki. – Az apró metszésen át egy vastagabb tûvel megszúrom a femoralis artériát, és azon keresztül vezetem fel a katétert a szívhez, majd a jobb koronáriába. Jack lépésrõl lépésre magyarázta, hogy mikor mit csinál.

– A képernyõn jól lehet látni a katéter végét, simán halad felfelé az aortában, most fordul vissza a szív felé. – Jack gyakorlott mozdulatokkal navigálta a katétert a jobb koronária szájadékához. – Most értem el a szájadékot, és bevezetem a katétert a jobb koszorúérbe.

Az üvegfalon kívül minden szem a képernyõre tapadt.

Dan Horton szívének dobogásával azonos ütemben mozgott a katéter hegye. A monitor alján szaladó EKG görbével szinkron hallatszott a ritmusos pittyegés. A stent lassan kúszott elõre a beteg érben, amíg el nem érte a szûkületet. A beavatkozás kritikus fázisához érkeztek. A fiatal doktorpalánták szíve egyre hevesebben dobogott. Levegõt is alig mertek venni.

A stentet pontosan a szûkületben kellett elhelyezni, majd feltágítani a kívánt méretre, hogy a vér újra akadálytalanul áramolhasson, és ellássa a szívizmot kellõ mennyiségû oxigénnel.

– A helyén van – szólalt meg Jack diadalmasan.

Az ünneplést éles kopogás zavarta meg. Steve Downes állt az üvegfal elõtt, õ kopogtatta türelmetlenül az üveget.

Jack felnézett, és meglepetten látta, hogy az igazgató határozottan int neki, azonnal beszélni akar vele. A képernyõn jól lehetett látni a sikeres beavatkozás eredményét. A szûkület helyén szabadon áramlott a vér. A mûtét érdemi részét befejezték, de még sok teendõjük volt. A katétert el kellett távolítani, és el kellett még látni a szúrás helyét is. Downes azonban jelezte, hogy nem hajlandó várni, azonnal beszélni akar Jackkel, aki nagyon nem szerette, ha sietve hagyták magára a beteget a frissen feltágított érrel.

 

– Vér- és vizeletminta – szólalt meg ellentmondást nem tûrõ hangon Downes, amikor Jack kilépett a mûtõbõl.

– Jézusom, ez volt olyan sürgõs? Ezt nem hiszem el. Ezért kellett most azonnal kijönnöm? – emelte fel a hangját Jack. A maszk ellenére is jól látszott, hogy egészen elvörösödött a haragtól. Azt hitte, valami életbevágóan fontos dolgot akar elmondani neki az igazgató; tûz ütött ki a kilencedik emeleten, vagy orvosi Nobel díjra terjesztettek elõ valakit a Carterbõl. Ehelyett az volt olyan halaszthatatlanul fontos, hogy tudassa vele, a véletlenszerû kiválasztás alapján õt ellenõrzik, nem él-e valamilyen tiltott szerrel. – Nem várhattál volna addig, amíg nyugodtan befejezem? kérdezte ingerülten, de közben feltûrte a köpenye ujját, és szabaddá tette a könyökhajlatát. – Mégis mit gondoltál, mit szoktam délelõttönként csinálni, falat festek, és bármikor lemászhatok a létráról? Miért nem tudtad megmondani, hogy mit akarsz? – fakadt ki. Még be sem fejezte a mondatot, máris megbánta, hogy kiborult, ráadásul a doktornövendékek elõtt. Látta rajtuk, hogy zavarba jönnek a két idõsebb kolléga vitáját hallva.

Downes mérgesen vágott vissza. – A véletlenszerû kiválasztásnak semmi értelme, ha nem rajtaütésszerûen végezzük a vizsgálatot. Te is tudod, hogy soha senkinek nem mondjuk meg, mire készülünk.

Jack nem válaszolt, de tovább füstölgött még vagy fél órát, mert képtelen volt parancsszóra kellõ mennyiségû vizeletet kipréselni magából. Különben is lehetetlen úgy pisilni, hogy valaki a vállad fölött azt lesi, nem hamisítod-e meg a végterméket – fortyogott magában. Az egész helyzet abszurd, és kínos volt. Amikor végül Downes elment, Jack úgy látta, õ is zavarban van.

Az új kardiológus professzor kirohanásának híre pillanatok alatt terjedt szét az épületben, és mindenki, de legfõképp azok, akik csak hallomásból értesültek a történtekrõl, kellõen kiszínezték az esetet. A nap végére professzor Jack Hunt elnyerte a Carter Hospital leggorombább, legarrogánsabb, legkellemetlenebb fickója kétes értékû címet. Tipikus ír, mondták ki sokan az ítéletet. Csak a vörös haj hiányzott ahhoz, hogy mindenben megfeleljen a heves vérmérsékletû írekrõl alkotott elõítéletnek.

Egyedül a titkárnõje állt ki mellette. Vitába szállt mindenkivel, aki a kórházi szóbeszéd alapján alkotott véleményt a fõnökérõl.