A szállás

Clay Garrity anyja, Angéla öt napja ment el a szállásról, abból a szobából, amelyben október közepe óta laktak.

Az eltűnése utáni első este Clay csak jóval sötétedés után ment oda a kis asztalhoz, amelyen egy főzőlap, néhány porcelántárgy, két pohár, pár evőeszköz és az élelmiszerkészletük állt: egy csupor mogyoróvaj, műanyag zacskóban egy fél vekni kenyér, pár banán, egy zöldségleveskonzerv és egy dobozban fánk.

Anyja rendszerint levest melegített vacsorára, reggelire pedig gabonapelyhet főzött. Clay felemelte a fedőt. Semmi sem volt a lábosban. A szállásra érkezésüket követő első héten anyja pörköltet főzött, amely három napra elegendő volt. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor igazából főzött.

Clay most megevett egy banánt, majd felkapta a fánkosdobozt. Alatta huszonnyolc dollár és három negyeddolláros lapult.

Még nem izgult különösebben amiatt, hogy anyja nem jött haza. Máskor is előfordult, hogy egész napra eltűnt, és csak éjszaka tért vissza. De most a pénz látványa nyugtalanná tette.

Miért hagyta ott, szinte eldugva, mintha az lett volna a szándéka, hogy Clay csak a távozása után bukkanjon rá? Lehet, hogy ottfelejtette? Hová mehet az ember New Yorkban pénz nélkül? Bár az is lehet, hogy valami különleges dologra tette félre a huszonnyolc dollárt, talán az orvosi vizsgálatokra, hiszen ellenőrzésre járt, vagy új cipőre, mert nemrég mondta is, hogy Claynek hamarosan szüksége lesz rá. A negyeddollárosok nyilván telefonálásra szolgáltak. Biztosan van még pénze a tárcájában! – biztatta magát, de valójában maga sem hitte, mert anyjának az élelmiszer megvásárlása után szinte sosem maradt több mint huszonöt dollárja.

Megevett egy fél fánkot az asztal mellett állva, s nézte a tejesdobozt, amely az egyik ablak külső párkányán állt. Megfordult a fejében, hogy tölt magának egy pohár tejet, de rájött, hogy egyáltalán nem kívánja. Pedig a fánk maradékát olyan sűrűnek érezte, hogy alig csúszott le a torkán.

Fogta a szoba egyetlen székét, amelynek egyenes támláját anyja meghatározása szerint fakóbarnára festette valaki, odavitte a másik ablakhoz, ott üldögélt egy darabig, s közben az öt emelettel lejjebb lévő utcát nézte. Ebben az órában gyér volt a forgalom. Akik – úton a New Jersey felé vezető alagúthoz – elhajtottak a szálloda előtt, mostanra már hazaértek.

Clay elképzelt a Hudson folyó alatt egy alagutat, amint mozog fölötte a sötét víz, s odaképzelte az embereket, akik beszélgettek, rádiót hallgattak az autójukban, a rengeteg víz és beton ölelésében.

Anyja ágya mellett, a padlón egy kis elemes rádió állt. Reggelente, miközben ő az iskolába készül, mosakodik, öltözködik, anyja a híreket szokta hallgatni. Ám mostanában akkor is bekapcsolja a rádiót, mégpedig azonnal, ha megérkezik valahonnan. Le se veszi a kabátját, le se teszi amit vásárolt, már nyúl is a rádióhoz. Úgy tűnt, folyton valamilyen hangot akar hallani, mindegy, hogy zene az vagy beszéd. Egyszer, amikor felébredt éjszaka, és ki kellett mennie a mosdóba, amely a hosszú folyosó végén, a lépcső közelében volt, anyja mellén a rádióval feküdt az ágyában. A rádió be volt kapcsolva, ezt látta a skála gyenge fényéből, de hangot alig hallott.

– Vigyázz magadra…! – motyogta az anyja, amikor ő az ajtóhoz ért, kezében a kulccsal. Ő is tisztában volt vele; az embernek mindig óvatosnak kell lennie, ha kilép a szobájából.

Clay most teljesen mozdulatlanul ült, tekintete az utca túloldalán álló, nagy bérházra tapadt, amelynek ablakain át embereket látott mozogni a kivilágított szobákban, nagy, cserepes növények között. A régi életében, a lakásban, amelyben apjával együtt laktak, nekik is volt két cserépben afrikai ibolyájuk, és halványan úgy emlékezett, hogy amikor az egyik mályvaszínű tő virágot hozott, az örömmel töltötte el az édesanyját.

Mozdulatlan révedezésében hirtelen az a sürgető érzés tört rá, hogy maga mögé nézzen. Az első, amire a pillantása esett, a kerekekre erősített állvány volt, amelyet egy hónapja, a szállásra költözésükkor a szobában találtak, s amelyen a ruháik lógtak. Anyja mesélte neki, hogy a nagyobb fogadásokra szoktak ilyen állványokat kölcsönözni, hogy a vendégek azokra akaszthassák a kabátjaikat. Az állvány feltehetően azokból az időkből maradt ott, amikor az épület még igazi szállodaként működött, nem pedig lelakott szobákból álló tömegszállásként, ahol bajba jutott emberek várták, hogy valami jobb – vagy rosszabb – történjék velük.

Anyja barna gyapjúkabátját is megpillantotta egy drótból készült ruhaszárítón. Kezét az ablaküveghez érintette. Az hideg volt, mint egy hűtőszekrény ajtaja. Hová mehetett…? A kabátja nélkül…?

Neki hamarosan ki kell mennie a folyosóra, a közös mosdóba, ahová mindenki járt az emeletükről, bár hallotta, hogy van egy olyan szoba, amelyhez saját vécé és fürdőkád is tartozik az egyszerű mosdókagyló helyett. Ha kimegy a mosdóba, be kell majd zárnia az ajtót, és remélte, hogy nem találja szembe magát a falnak támaszkodó emberekkel, akik minden lépését figyelik, amint a kopott, bezárhatatlan ajtó felé megy, majd belép a mosdóba, amelynek kádja tele van dohányszínű foltokkal, a vécéje körül pedig mindig gyanús tócsákat kell kerülgetni.

Tudta, hogy előbb-utóbb úgyis ki kell mennie, mégis halogatta az indulást. Egy könyvet vett ki egy kartondobozból, amely még néhány krétacsonkot és egy Lego-készletet is tartalmazott. Utóbbival már régóta nem játszott. Aztán levette anyja kabátját az állványról. Leheveredett saját fekhelyére, magára terítette a kabátot, felhúzta a lábát, s odalapozott a Robinson Crusoe-ban, ahol előző nap abbahagyta az olvasást. Bár olvasta a szavakat, értelmük nem jutott el a tudatáig. Ott feküdt, ujja a könyvön, a kabát gallérja az arcánál. Tizenegy éves volt, és életében nem érezte még magát ilyen egyedül.

 

Clay reggel nem ment iskolába, aztán a hét többi napján sem.

Nap közben a szálloda folyosóin ődöngött, le-föl járkált a cementlépcsőn. Mindig óvatos volt, körülnézett, hogy észrevegye azokat az idősebb fiúkat és lányokat, akik elveszik az embertől, bármi legyen is nála, még a ruháit is. A szobák bezárt ajtói mögül emberek beszélgetését vagy civakodását hallotta kiszűrődni. Rádiók bömböltek, gyerekek nevetgéltek, kiáltoztak vagy sírtak.

Az előcsarnokban kellett volna lennie egy biztonsági őrnek, de csak ritkán volt a helyén. Clay mégis ideges volt, mert ha hirtelen éppen most bukkanna föl, megkérdezné Clayt, miért nincs iskolában. Még a rendőrséget is kihívhatná!

Nem szerette a rendőröket. Egyik délelőtt elment egy pár sarokra lévő parkig. A játszótéren csak anyukák sétáltatták csecsemőiket, s nem akadt egyéb érdekesség, mint hogy őket nézze. Aztán jött egy rendőr, megállt a hinták mögött, hogy elszívjon egy cigarettát. Clay azonnal odébbállt.

Éjjel nem bújt az ágyán lévő takaró alá. Anyja kabátja alatt aludt. Megette a kenyeret, a banánokat és a fánkokat. A leveskonzervet nem nyitotta ki. Ezt anyjának kellene megtennie. Arra gondolt, hogy ha kinyitná, anyja nem jönne vissza.

De tudta, hogy muszáj ennie, még ha valami különös dolog történt is az étvágyával. Nem a gyomrában érezte az éhséget, hanem a fejében.

Már a harmadik estét töltötte egyedül a szálláson, amikor résnyire kinyitotta az ajtót, s várta, hogy a szomszédban a Jacob nevű, már felnőtt szellemi fogyatékos fiával lakó Mrs. Larkin fekete műanyag zacskóban kirakja az undorító, savanyú szagot árasztó szemetet. Anya mesélte, hogy Jacob semmi mást nem szeretett, csak a sült krumplit, s Mrs. Larkin minduntalan kénytelen volt kidobni annak az ennivalónak a javát, amelyet megpróbált belediktálni.

 

Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg végre meghallotta, hogy Mrs. Larkin lepottyantja a zacskót a földre, majd bezárja az ajtót. Clay lábujjhegyen kiosont, odament a zacskóhoz, és kioldozta a vastag, csúszós csomót. Talált a zsákban egy darabka friss kenyeret, egy csirkeszárnyat, rajta egy kis húsmaradékkal, s akadt ott egy alma is, amelyből csak egy falat hiányzott. Undorát leküzdve, enyhe remegéssel fogyasztotta el zsákmányát. Utána az ágyra feküdt, összefogva magán a kabátot. Tehetetlenségében is pontosan tudta, hogy valaminek történnie kell. Valakijön majd a szobába, talán két vagy három ember. Az iskola küldhet egy hivatalnokot, aki az iskolakerülőket ellenőrzi. Beállíthat a Szociális Szolgálattól az a nő, akit anya Mrs. Nem-tud-átejteni néven emlegetett, vagy az a férfi az Eltűnt Személyek Hivatalából, aki mindig öltönyt viselt, és aki azelőtt kétszer is meglátogatta őket a régi lakásukban. Most is csak úgy dőlnének belőle a kérdések, mint régen Clay apjáról: Szokott Mr. Garrity inni? Kábítószerezett? Depressziós volt? Ingatag volt? Már megbocsásson, Mrs. Garrity, de biztos benne hogy nem él valahol másutt egy másik nővel? Anya, miközben egy fényképet adott a férfinak apáról, csak ennyit felelt: – Régóta munka nélkül van.

Amióta Clay az eszét tudta, apja mindig egy nagy bőrtáskával a kezében ment a szerkesztőségbe, táskájában annak a magazinnak a betördelt oldalaival, amelyiknél művészeti vezetőként dolgozott. Nem nagy művészet, mondogatta gyakorta az apja, inkább afféle kirakós játék, amelyben azt kell kitalálni, hogyan helyezhetők el a cikkek, a képek és a hirdetések az oldalakon. Aztán megszűnt a magazin. Mert, magyarázta neki az apja, elfogytak az előfizetők meg a pénz.

Mr. Garrity elkezdte felvenni a munkanélküli segélyt, miközben az elvesztetthez hasonló munkát keresett. De sok magazin megszűnt, és sok művészeti vezető keresett munkát, eredménytelenül. Pár hónap múlva felfogadta egy szobafestő, s apja városszerte lakásokat festett. Aztán a festő megbetegedett, visszament Görögországba, ahol a családja gondoskodott róla. Mr. Garrity néhány hétig nyakkendőt árult egy férfiruhaüzletben, papírzacskóban vitte magának az ebédet, hogy takarékoskodjon. De az üzlet vezetője szerint Mr. Garrity nem volt eléggé barátságos a vevőkhöz, nem arra termett, hogy kereskedő legyen.

Apja tehát újra munkát keresett, bármilyen munkát. Aztán egy reggelen közölte, hogy képtelen többé kilépni az ajtón, neki gondolkodnia kell, rá kell jönnie, mi történt az életével.

Clay anyja félt a csöngetéstől. Hátha a díjbeszedő, vagy valaki a háztulajdonos irodájából. – Valamit tenni kell – mondogatta. Szavaira apja föl sem nézett, továbbra is a cipőjét bámulta, amely, mint Clay észrevette, poros volt, és a sarka kopott.

Egyik este anya a megszokott vacsoraidőnél egy órával később érkezett meg. Arca kipirult, mintha szaladt volna, hangja, amely általában halk és barátságos volt, most hangosan és élesen szólt. Egy régi iskolatársánál járt látogatóban. – Emlékszel Maggie-re? – kérdezte. Mr. Garrity bólintott, de nem mutatott érdeklődést. – Rengeteget keresett sportruhák tervezésével, és kölcsönt adott nekem – szigorúan kölcsönt, Lawrence! így most beiratkozhatom egy számítógépes tanfolyamra. Ha elvégeztem, biztos tudok munkát szerezni.

Clay a konyhaasztalnál a házi feladatát készítette. Felnézett a szüleire, mert egyikük sem szólt egy szót sem. Látta, hogy összevillan a tekintetük, s ez megijesztette. Olyan volt, mintha még sosem találkoztak volna. Apja ismét belesüppedt a fotelba, felhúzta a könyökét és a lábát. Anyja pár lépésnyire állt, még mindig kipirult arccal, egyik kezét kinyújtotta, tenyerét felfelé fordította, mintha valamit nyújtana a férjének.

Anyja elvégezte a tanfolyamot, és talált is munkát egy Wall Street-i irodában, ahol éjszakai műszakban dolgozott, tizenegytől reggel hétig. – Teljesen egyedül a harmincötödik emeleten, zümmögő, kattogó gépekkel magam körül. – mesélte. Amikor hazajött, Clay általában már úton volt az iskolába.

A lakbért kifizették, és olykor még vacsorázni is elmentek hármasban egy közeli kínai vendéglőbe, ahová gyakran eljártak, amikor az apja még művészeti vezető volt. Ám anyja arcáról – bár azt mondta, szereti a munkáját – eltűnt a pír, hangjából a csengés. Valami más is megváltozott. Valami befészkelte magát apja és anyja közé.

Bármi volt is az, mindig vacsoraidőtájt kezdődött. Mindannyian a konyhában voltak, apja a tűzhelynél állt, hiszen mostanában ő főzött, anyja pedig többnyire salátát mosott a mosogatóban. És az a valami, szavakban nem fejeződött ki. Valahol az izzó csöndben rejtőzött.

Clay igyekezett nem törődni vele, amíg a vacsoráját ette. Ám az iskolában előtörtek a kínzó gondolatok.

– Nem figyelsz, Clay! – szólt rá az osztályfőnöke. – Ábrándozol.

Nem ábrándozik, akart ellenkezni. Olyan erősen gondolkozott, hogy belefájdult a homloka.

Egyik éjjel a nappaliból behallatszó erős hangok felébresztették. Anya és apa veszekedett.

– Hogyan vállalhatnánk? – kiáltott fel hirtelen az apja. – Az is lehet, hogy sosem kapok újra munkát, legfeljebb csak vacak alkalmi megbízásokat. Még egy kisbaba? Megőrültél?!

– Már késő! – kiáltott fel anya. – Megoldást kell találnunk.

Clay ekkor a fejére húzta a paplant. Másnap, iskola után, ott várta az apja, s elvitte az állatkertbe. Esős nap volt, a legtöbb állat visszahúzódott ketrece védett zugába. Csak a tigris járt fel-alá a rács mögött, nagy mancsa cuppogott a ketrec nedves cementpadlóján.

– Szerintem a tigris utál odabent lenni – jegyezte meg az apja.

– Etetik – felelte Clay.

– Az igaz, csakhogy éppen annyi élelmet adnak neki, hogy legyen energiája járkálni.

Clay úgy érezte, apja nem is hozzá beszél; talán azt is elfelejtette, hogy Clay ott áll mellette.

Clay anyját egy hétre más időbeosztásba helyezték, így Mr. Garrity és Clay esténként magukban voltak a konyhában. Eleinte Clayre nyugtatóan hatott, ahogyan csendben készítették vacsorájukat, ám amikor apja a hamburger és a sült krumpli evése közben sem szólt egy szót sem, Clay kitalált és elmesélt egy történetet egy elveszett kutyáról, amelyik hazáig kísérte. Hangot akart hallani, még ha az csak a sajátja volt is.

Apja továbbra is a tányér fölé hajolt. Vajon figyelt-e egyáltalán? Végül Clay megszólalt.

– Apu? Megszólalnál végre?

Apja olyan gyorsan állt fel, hogy a széke nagy csattanással a padlóra dőlt. Aztán Clayhez lépett, leguggolt, és szorosan átölelte. Clay alig kapott levegőt.

– Sajnálom… sajnálom… sajnálom… – hajtogatta újra meg újra az apja.

Később, amikor lehajolt, hogy jóéjtpuszit adjon Claynek, mielőtt leoltotta az ágy melletti asztalon álló lámpát, elővett a zakója zsebéből egy ötdolláros bankjegyet, és bedugta a párna alá.

– Ez a tiéd, hogy holnap vegyél rajta valami szépet – mondta. – Talán azt a kirakós játékot, amelyik annyira tetszett neked tegnap az írószerüzletben.

Írószerüzlet. Ez volt az utolsó szó, amit az apjától hallott. Apja a következő reggel elment, s azóta nem tért vissza.

Emberek jöttek-mentek a lakásban: apja egyik kollégája a megszűnt magazintól; Maggie, anyja gazdag barátnője; a közvetlen szomszédaik, egy házaspár, amellyel nem találkoztak túl gyakran, amióta apja elvesztette az állását és végül a férfi az Eltűnt Személyek Hivatalától, ő kétszer is járt náluk.

Anyja továbbra is éjjel járt dolgozni. Muszáj, mondta Claynek. Az ember nem lakhat pénz nélkül egy ilyen helyen, magyarázta.

Adott egy kulcsot a szomszédasszonynak, hogy éjszakánként nézzen a fiúra. Anyja legtöbbször reggelre hazaért, a reggelit már ő készítette el. Az iskolában gyakran eszébe jutott, hogy anyja most, világos nappal alszik, miközben az ablakuk alatt, odalent az utcán autók tülkölnek.

Apjáról nem kaptak semmi hírt.

– Lehet, hogy meghalt? – kérdezte egy este Clay.

– Dehogyis! Munkát keres – felelte az anyja. – Biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb talál munkát, mert gondoskodni akar rólunk… és az új kisbabáról. – A fiára pillantott. – Nem látszol meglepettnek – jegyezte meg.

– Egyik éjjel hallottalak benneteket – mondta. – Hallottam a babáról.

Az anyja elfordult.

– Sajnálom, hogy így hallottál róla – mindössze ennyit mondott.

E beszélgetés után nem több mint egy héttel anyjának abba kellett hagynia a munkába járást. Az orvos közölte vele, hogy elveszítheti a kisbabát, ha folytatja ezt az életmódot, és nem alszik eleget. Napközben eljárt „segítséget szerezni”, ahogy Claynek monta. Ekkor hallott először a Szociális Szolgálatról. Ahogy mindez végigpergett az emlékezetében, úgy érezte magát, mint egy bányász, aki leereszkedik a hegyek közötti sötét, levegőtlen és mély járatokba, s hasztalan keres valamit.

 

Az ötödik este, azután, hogy anyja nem jött vissza, éppen csak kioldozta Mrs. Larkin zsákján a csomót, amikor a nő hirtelen kinyitotta az ajtót. Claynek még a lélegzete is elállt.

Clay megpillantotta az ágyon ülő Jacobot, a lába kifordulva, mint egy kacsáé. Egy némára hallatott kis tévékészülék képernyőjét nézte.

– Mi folyik itt? – kérdezte Mrs. Larkin. Kinyúlt, és elkapta Clay kezét. – Hol van anyukád?

Nem tudott felelni. Összeszorult a torka.

– Tanakodtam, ki túrja fel a szemetemet – mondta a nő. Clay érezte a hangjából, hogy nem dühös.

– Anyukám elment megkeresni apukámat – bökte ki a fiú nagy nehezen, és az asszony arcát fürkészve nem volt benne biztos, hogy az megértette őt. Még mindig fogta a kezét, de enyhült a szorítása. El tudta volna húzni. De valahogy nem akarta.

– Gyere be! – mondta a nő. – Adok neked egy kis vacsorát, bár későre jár, te meg meséld el nekem, mi a helyzet.

Jacob lassan odafordította a fejét, s Clayre pillantott. Felnőtt férfi volt, de csaknem magatehetetlen. A hallása és a látása is gyenge volt. Gyakran nyögdécselt, akár egy fóka. De tudott mosolyogni, s most Clayre mosolygott, sőt, integetett is neki.

– Jól van, Jacob! – bíztatta Mrs. Larkin. – Integess csak neki, hogy lássa, szívesen fogadjuk.

A szobában igazi kályha állt, bár nagyon kicsi volt. Mrs. Larkin most föléje hajolt, és megtöltött egy tálat borsólevessel. Odarakta egy kis asztalra egy kanállal és két darab sötét, margarinnal megkent kenyérrel. Az asszony az asztalhoz vitt egy széket, és odaszólt Claynek.

– Láss neki!

Ahogy ránézett az ételre, Clay attól félt, felüvölt a hirtelen rá törő éhségtől, amelyet e pillanatig valahogy sikerült elfojtania. Az utolsó cseppig kikanalazta a levest. Amikor végzett, s felnézett a tányérjából, látta, hogy Jacob oldalra dől, és nyögdécsel. Mrs.

Larkin megfogta a vállát, felültette, mintha csak egy nagy baba volna. Közben odafordult Clayhez.

– Na, mesélj!

– Nem jött vissza… – felelte Clay halkan.

– Mióta?

– Már öt napja – válaszolt.

– Azóta egyedül vagy? – kérdezte az asszony.

Bólintott.

– Mentél mindennap iskolába?

Megrázta a fejét.

Mrs. Larkin összecsapta a kezét.

– Clay, azt hiszem, valamit tennünk kell ez ügyben! Tudod, hogy anyukád kisbabát vár. Nem volna szabad odakint lennie… – Félelem hasított beléje. Az éhségéhez hasonlóan eddig a félelmét is elfojtotta. A két ember, akit a legjobban ismert a világon, akik őt a legjobban ismerték, elmentek, elrejtőztek valahol a hatalmas városban.

Gyanította, hogy Mrs. Larkin képes előkeríteni valami illetékest, mint amilyen például Mrs. Nem-tud-átejteni, aki majd olyanokat kérdez tőle, amikre nem tud felelni. Vagy ami még rosszabb, egy rendőr elviszi valami ismeretlen helyre, s ha anya visszajön, ő már nem lesz itt. Akkor aztán mindhárman elveszítik egymást.

– Vissza fog jönni! – suttogta a nőnek.

– Reggel majd telefonálok pár helyre – közölte Mrs. Larkin. – Muszáj – tette még hozzá a nyomaték kedvéért, s megveregette a vállát.

– Máskor is ment már el… – mondta gyorsan a fiú. – És van ennivalóm. Csak nem ettem meg, mert… volt egy kóbor kutya a lépcsőházban, s odaadtam neki. – Már megint az a kutya, gondolta, mivel eszébe jutott a történet, amit az apjának talált ki. Az alibi kutyája!

Mrs. Larkin odament, hogy megigazgassa Jacob háta mögött a párnát, az pedig sebesen átölelte, s a nyakába rejtette az arcát.

– Jól van, jól van… – mondta szórakozottan, s megsimogatta a férfi ritka, merev szálú haját.

Majd visszafordult Clayhez.

– Ma éjjel még ki kell bírnod egyedül. Hacsak nem akarsz itt aludni nálunk, a padlón. Szívesen látunk, de Jacob félelmetesen sokat zajong éjszakánként, félek, nem hagyna aludni. – Szótlanul Clayre nézett. Aztán, mintha meggondolta volna magát, határozottan megszólalt. – Nem, nem várok reggelig! Vigyázz helyettem Jacobra, én meg lemegyek az előcsarnokba, felhívom a rendőrséget, s elmondom nekik, hogy eltűnt a mamád.

– Nem tűnt el! – ellenkezett Clay. Miért is kellett elmondania ennek az asszonynak, hogy már öt napja nem látta az anyját!?

– Ezt bízd rám! – közölte határozottan Mrs. Larkin. – Eltarthat egy ideig, ha sokan várakoznak a telefonnál. Bár késő van, talán nem lesz olyan hosszú a sor. Belegondolni is rettenetes, hogy egyedül voltál, miközben hemzsegnek a környéken a sötét alakok.

– Rendben, vigyázok Jacobra – jelentette ki Clay, s érezte, hogy szaporábban lélegzik. – De szeretnék áthozni a szobámból valami olvasnivalót. Azonnal jövök.

– Rendben van, Clay – felelte az asszony.

Clay kellemetlenül érezte magát azért, amit tenni készült, mivel az asszony teljesen gyanútlan volt.

A szobájukban, a ruhaállványon, anyja fehér blúza és kék szoknyája mellett, amelyet akkor viselt, amikor az ügynökségeket járta, ott lógott a kordbársony dzsekije. Sosem hordta a szállás környékén, nehogy elvegye tőle valaki. A két bőrönd valamelyikében, amelyekben a ruháit tartotta, talált egy pamutinget és egy nyakkendőt, amely nem volt rajta a tavalyi iskolai karácsony óta. Az még azelőtt volt, hogy apja elvesztette az állását. Sietve felvette az inget, de a nyakkendőt visszaejtette a bőröndbe. Aztán eszébe jutott a huszonnyolc dollár és a három negyeddolláros, s a pénzt begyömöszölte a dzseki zsebébe.

Lépteket hallott a folyosóról, s kilesve az ajtón látta, hogy Mrs. Larkin a fürdőszobába vezeti Jacobot. Mielőtt kinyitotta az ajtót, ellenőrizte, hogy a kulcs a nadrágja belsejéhez van-e erősítve. Mehetett volna a lifttel, amely a fürdőszobával ellentétes irányban volt, de ők általában nem használták. – Veszélyes doboz – mondta az anyja. – Benne ragadhat az ember olyasvalakivel, akivel nem ajánlatos összezárva lenni. Nemegyszer két emelet között állt meg a lift, és egy órán át is benne kellett vesztegelni, amíg megjavították. Ilyenkor azzal lehetett agyonütni az időt, hogy az ember elolvasta mindazt a sok szemétséget, amit a négy falra, sőt még a mennyezetre is felfirkáltak.

A lépcsőhöz ment, s lenézett. Nem szerette a lépcsőt, mert gyakran álldogáltak ott a korlátnak támaszkodó, füvet szívó, fiatal srácok. Viszont itt legalább megvolt a lehetősége a menekülésnek, nem úgy, mint a liftben. De ahogy leóvakodott az előcsarnokba, csak egy öreg nő mellett ment el, aki az utcában lévő gyorsétkezdés zsíros zacskóját szorongatta. A nő rá sem pillantott.

Az előcsarnokban a lift közelében álldogáltak né– hányan, kurjongattak, nevetgéltek, a telefonnál pedig legalább heten álltak sorba. Mrs. Larkin várakozhat, ha úgy dönt, hogy magára hagyja Jacobot, s felhívja a rendőrséget. De, gondolta Clay, valószínűleg nem teszi ezt.

A fiú egyenesen kisétált a kapun. Zsebre dugta a kezét. Jóval hidegebb volt, mint amire számított.