A mai autók sok dologban különböznek a háború utáni autóktól... De mi lett volna, ha az autóipar is éppolyan gyorsan fejlődött volna, mint a számítógépipar, és ugyanannyi ideig? Mennyivel lennének olcsóbbak és hatékonyabbak a mai modellek?... Eszerint egy Rolls-Royce-ot ma 1,35 fontért vehetnénk meg, egyetlen gallon benzinnel hárommillió mérföldet tudna megtenni, és olyan teljesítménye lenne, ami a Queen Elizabeth II meghajtásához is elég lenne. És ha a miniatürizálásra törekednénk, egy gombostűfejen fél tucat is elférne ezekből.

 

Úgy láttam, hogy az űr felfedezése is az autókhoz hasonló mérsékelt additív fejlődést mutat. Ekkor eszembe jutott egy nagyon érdekes spekuláció, amit Arthur C. Clarke említett, akinek jövőbe látó képességét nem szabad lebecsülni. Képzeljünk el egy jövőbeni űrhajót, amely egy távoli csillag felé tart. Még ha a mai tudásunk szerint elérhető legnagyobb sebességgel utazik is, akkor is évszázadokba tellene, míg elérné távoli célját. De még mielőtt az út feléhez érne, lehagyná egy sokkal gyorsabb hajó, a legutolsó évszázad fejlődésének eredménye. Így azt mondhatnánk, hogy az első hajót nem is volt érdemes megépíteni. Ugyanezzel az érveléssel a második hajót sem érdemes megépíteni, mert a legénység tagjai már csak az ükunokáiknak integethetnének, amint azok elhúznak mellettük a harmadik űrhajón. És így tovább. A paradoxon megoldásának egyik módja, ha rámutatunk, hogy a későbbi űrhajók létrehozását lehetővé tevő technológia nem fejlődött volna ki a korábbi, lassabb hajó létrehozása érdekében végzett kutatások és fejlesztések nélkül. Ugyanez a válasz azoknak is, akik azzal érvelnek, hogy ha csak most kezdenénk a Humán Genom Projektet, az eredeti projekt idejének tört része alatt befejezhetnénk, vagyis az egész vállalkozást el kellett volna néhány évvel halasztani.
Ha négy adatpontunk bevallottan elnagyolt számításokra alapul, a 2050-ig tartó extrapoláció még inkább feltételes. De Moore törvényének analógiájára, és főleg akkor, ha Moore törvényének gyermeke örökölt is valamit az apjától, az egyenes vonal azért valószínűleg megalapozott előrejelzést mutat. Nézzük meg legalább, hogy hova vezetne ez minket. Eszerint 2050-ben egy ember komplett genomjának szekvenciáját mai értéken 100 fontért tudnánk megállapítani. „A” Humán Genom Projekt helyett minden ember megengedhetné magának, hogy saját projektje legyen. A populációgenetikusoknak minden adat rendelkezésükre állna az emberi diverzitással kapcsolatban. Lehetővé válna, hogy a Föld bármely két embere között kimutassuk a rokonsági fokot. A történészek legvadabb álmai is megvalósulnának. A gének földrajzi eloszlását vizsgálva rekonstruálhatnák a századok nagy migrációit és invázióit, követhetnék a viking hajók útját, a géntérképek segítségével megrajzolhatnák az amerikai törzsek vándorlásainak útvonalát Alaszkától a Tűzföldig, és követhetnék a szászok mozgását Britannia-szerte. Dokumentálhatnák a zsidó diaszpórákat, és még az olyan fosztogató hadurak leszármazottait is megnevezhetnék, mint amilyen Dzsingisz kán volt.^[122]
A tüdőröntgen ma megmutatja, hogy van-e tüdőrákunk vagy tébécénk. 2050-ben egy tüdőröntgen áráért minden génünket teljes részletességgel megismerhetjük. Az orvos nem egy átlagember számára hatásos gyógymódot fog javasolni, hanem olyat, ami pontosan a mi genomunkhoz igazodik. Ez kétségtelenül jó dolog, de a személyes genetikai aktánk azt is ijesztő pontossággal meg fogja mondani, hogy mikor halunk meg természetes halállal. Akarunk ilyen tudást? Még akkor is, ha mi igen, vajon akarjuk-e, hogy a biztosítótársaságok, az apasági keresetekkel foglalkozó jogászok és a kormányok is elolvassák DNS-könyvünket? Még a legtökéletesebb demokráciában sem örül mindenki az ilyen kilátásoknak. Alaposan át kell gondolni, hogy egy jövőbeni Hitler hogyan tudná az ilyen tudást kihasználni.
Bármilyen nyomatékosak is legyenek ezek az aggályok, ebben az esszében nem foglalkozom velük. Visszavonulok elefántcsonttornyomba, a tudomány bástyái mögé. Ha egy emberi genom szekvenciájának megállapítása 100 fontba fog kerülni, bármely más emlős esetében is ugyanez lesz az ár, hiszen gigabázispárokban mérve a genom mérete hasonló, sőt igaz ez az összes gerincesre is. Még ha azt is feltételezzük, hogy a Moore-törvény gyermeke már 2050 előtt kifullad, mint ahogy ezt sokan hiszik, még mindig nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy addigra gazdaságilag megengedhetjük magunknak, hogy évente több száz faj genomját megállapítsuk. Az, hogy rengeteg információt tudunk gyűjteni, egy dolog. De mit kezdünk majd vele? Hogyan emésztjük meg, hogyan rendszerezzük, hogyan használjuk ezeket?
Az egyik viszonylag szerény cél az lehet, hogy teljesen és véglegesen megismerjük a filogenetikus fát. Az életnek csupán egyetlen fája van, ami a végbement evolúciós elágazások megismételhetetlen folyamatát ábrázolja. Ez létezik. Elvben megismerhető. Ma még nem ismerjük, de 2050-re már ismerni fogjuk – vagy ha nem, akkor a legvégső gallyacskák fogtak ki rajtunk, pusztán a fajok nagy száma miatt. (Robert May kollégám mutatott rá, hogy jelenleg a fajok számának még a nagyságrendjét sem tudjuk pontosan meghatározni, sőt akár két nagyságrendnyi bizonytalanság is elképzelhető.)
Kutatási asszisztensem, Yan Wong azt mondja, hogy 2050-ben a természetbúvárok és az ökológusok egy kisebb úti rendszertani készletet visznek majd magukkal, ami feleslegessé teszi, hogy a különféle fajokat a múzeumi szakértőkhöz küldjék be meghatározásra. Egy hordozható számítógéphez kapcsolt apró szondával megvizsgálják a fát, mezei egeret vagy szöcskét. A számítógép perceken belül átrágja magát a DNS néhány kulcsfontosságú szegmensén, majd kiköpi a faj nevét és minden olyan adatot, ami ezzel a fajjal kapcsolatban az adatbázisában van.
A DNS-rendszertan már eddig is meglepetésekkel szolgált. Tradicionális állattanos gondolkodásom szinte elviselhetetlennek tartja azt a gondolatot, hogy a vízilovak közelebb állnak a bálnákhoz, mint a disznókhoz. Ez még ma is kérdéses. De végül választ kapunk, így vagy úgy, a Víziló Genom Projekt, a Disznó Genom Projekt és a Bálna Genom Projekt segítségével (hacsak japán barátaink meg nem eszik addigra az összes bálnát). A rendszertani kérdések tisztázásához tulajdonképpen nem is szükséges, hogy az egész genomot meghatározzuk.
Az egésznek lesz egy mellékes eredménye is, amely talán az Egyesült Államokban lesz a legfontosabb, tudniillik, hogy az élet fájának ismeretében még kevésbé lehet kételkedni az evolúció tényében. Az ősmaradványok összehasonlítása ebből a szempontból irreleváns lesz, mivel a jelenleg élő fajok lehető legszélesebb körű vizsgálatával gének százait fogják találni, melyek egymást erősítve, az egyetlen valódi életfáról szóló beszámolót igazolják.
Lassan már közhellyé válik, de mégis muszáj elmondanom, hogy egy állat génjeinek ismerete nem azt jelenti, hogy ismerjük magát az állatot. Sydney Brennert követve (akiről mindenki másnál többen gondolják, hogy ideje lenne Nobel-díjat kapnia^[123]) én is úgy látom, hogy három, egyre bonyolultabb lépésben lehet egy állatot a genomjából „kiszámítani”. Az első lépés nehéz volt, de már teljesen megoldották. Ez abból áll, hogy a gén nukleotidszekvenciájából meg kell határozni a fehérje aminosav-szekvenciáját. A második lépés, hogy aminosavainak egydimenziós sorozatából ki kell számítani a fehérje háromdimenziós, térbeli mintázatát. A fizikusok azt mondják, hogy ez elvben lehetséges, de nagyon nehéz dolog, és valószínűleg gyorsabb lenne hagyni, hogy a fehérje felépüljön, és aztán megvizsgálni. A harmadik lépés, hogy génjeiből, és ezeknek a környezettel való viszonyából – ahol a környezet főként más géneket jelent – kiszámítsuk a fejlődő embriót. Ez a legnehezebb lépés, de az embriológia tudománya (különösképpen a Hox és a hasonló gének működése terén) olyan mértékben fejlődik, hogy 2050-re ez a kérdés már valószínűleg megoldódik. Más szavakkal, úgy hiszem, hogy ha 2050-ben az embriológusok betáplálják egy ismeretlen állat génjeit a számítógépbe, a gép olyan embrionális fejlődést fog szimulálni, amely végül elvezet a kifejlett állat megjelenítéséig. Ez önmagában nem különösebben hasznos dolog, mivel egy valódi embrió mindig olcsóbb, mint a számítógépes megfelelője. De ez lesz a módja annak, hogy megbizonyosodjunk tudásunk teljességéről. A technológia részleges alkalmazásai viszont hasznosak lehetnek. Például lehet, hogy a detektívek egy vérfoltból meg tudják majd állapítani a gyanúsított számítógépes képét vagy – mivel a gének nem változnak a korral – az arcok csecsemőkortól halálig tartó sorozatát.
Azt is gondolom, hogy 2050-re megvalósul álmom, a Genetikai halottaskönyv. A darwini gondolatból következik, hogy a fajok génjeinek tartalmazniuk kell a múlt környezetének egyfajta leírását, amelyben ezek a gének éltek. A fajok génkészlete az a gyurma, amit a természetes szelekció formált. Ahogy a Szivárványbontásban írtam:

 

Mint a homokfalak, melyeket fantasztikus formákba faragott a sivatagi szél, mint a sziklák, amelyeket az óceán hullámai formálnak, a teve-DNS-t az ősi sivatagokban és a még ősibb tengerekben fennmaradás formázta úgy, hogy megalkossa a modern tevét. A teve-DNS a teveősök változó világairól beszél – bárcsak értenénk! Ha tudnánk olvasni ezen a nyelven, a tonhal és a tengeri csillag DNS-e írásba foglalt „tenger” lenne. A vakondok és a földigiliszta DNS-e „föld alattit” jelentene... (Kertész Balázs fordítása.)

 

Hiszem, hogy 2050-re már olvasni tudjuk ezt a nyelvet. Egy ismeretlen állat genomját betápláljuk a számítógépbe, és az nemcsak az állat formáját fogja rekonstruálni, de azt a világot is, amelyben az állat ősei (melyeket a természet a túlélésre választott ki) éltek, beleértve ragadozóikat vagy prédaállataikat, parazitáikat vagy gazdaállataikat, fészkelőhelyüket, sőt még reményeiket és félelmeiket is.
És mi van az ősök közvetlenebb rekonstrukciójával, Jurassic Park módra? Sajnos nem valószínű, hogy egy borostyánban romlatlan állapotú DNS-t találnánk, és ezeket a Moore-törvény fiai vagy akár unokái sem hozhatják vissza. De a túlélő DNS-ek hatalmas adatbankját felhasználva – ami már 2050 előtt a rendelkezésünkre fog állni – talán erre is lesz lehetőség, amiről ma még persze álmodni sem merünk. A Csimpánz Genom Projekt már beindult, és a Moore-törvény gyermekének hála, a Humán Genom Projekt idejének töredéke alatt be fog fejeződni.
Sydney Brenner saját millenniumi kristálygömbnézésének^[124] a végén mellékes megjegyzésként a következő hajmeresztő ötletet vetette fel. Ha már pontosan ismerjük a csimpánz genomját, lehetővé válik, hogy kifinomult, intelligens biológiai módszerekkel összehasonlítsuk azt az ember genomjával (a DNS-betük a kettőben csak igen kis százalékban különböznek), és rekonstruáljuk a közös ős genomját. Ez az állat, az úgynevezett „hiányzó láncszem”, 3-5 millió évvel ezelőtt élt Afrikában. Ha Brenner nagy ugrását elfogadjuk, ez arra csábítana minket, hogy érvelését mindenre kiterjesszük, és én nem tudnék ellenállni egy ilyen csábításnak. Ha már a Hiányzó Láncszem Genom Projekt (HLGP) is befejeződött, a következő lépés az lenne, hogy a Hiányzó Láncszem genomját bázisról bázisra összehasonlítsuk az ember genomjával. Kiválogatva a különbségeket (ugyanolyan embriológiailag átgondolt módon, mint az előbb), meg kell kapnunk az Australopithecus általánosított megközelítését, annak a nemzetségét, amelynek Lucy vált az emblematikus reprezentánsává. Mire az LGP (a Lucy Genom Projekt) befejeződik, az embriológia minden valószínűség szerint már olyan fejlett lesz, hogy a rekonstruált genomot be lehet illeszteni egy emberi petesejtbe, és azt be lehet ültetni egy nőbe: az új Lucy hamarosan világra jöhetne. Ez kétségtelenül etikai aggodalmakat vetne fel.
Bár én is aggódnék a rekonstruált Australopithecus egyed személyes boldogsága miatt (ez legalább egy koherens etikai kérdés, ellentétben azzal az ostoba aggodalommal, hogy valaki „Istent játszik”), a kísérlet pozitív etikai és tudományos hasznát is látnám. Jelenleg még jól elvagyunk vérlázító faji sovinizmusunkkal, mivel a köztünk és a csimpánzok közti átmeneti fajok már mind kihaltak. Az Emberszabású Majmok Projekthez készített írásomban rámutattam, hogy az ilyen kihalás véletlenszerű mivolta bőven elég ahhoz, hogy lerombolja azt az abszolutisztikus értékrendszert, amely az emberi életet minden élet fölé helyezi. Az abortuszról vagy az őssejtkutatásról szóló vitákban a „pro life” érvek mindig az emberi élet szentségéről szólnak, minden komolyabb megokolás nélkül. Ha egy élő, lélegző Lucy lenne köztünk, az örökre megváltoztatná a morálról és a politikáról vallott öntelt, emberközpontú nézeteinket. Vajon embernek kell-e Lucyt tekintenünk? A kérdés abszurditása nyilvánvaló, mint ahogy az is az, hogy a dél-afrikai bíróságok azt próbálták eldönteni, hogy vajon egy adott ember „fehérnek minősül-e vagy sem”. Lucy rekonstrukciója azt is magával hozná, hogy az ilyen abszurditások napvilágra kerülnének.
Míg az erkölcstanítók, a moralisták és a teológusok (attól tartok, 2050-ben is lesznek még teológusok) tovább szörnyülködnének a Lucy Projekt miatt, a biológusok viszonylagos büntetlenséggel vájhatnák fogukat egy még nagyobb falatba: a Dinoszaurusz Projektbe. Például hozzásegíthetnék a madarakat, hogy 60 millió év után nekik is újra kinőjenek a fogaik.
A mai madarak a dinoszauruszok leszármazottai (vagy olyan ősökéi, amelyeket boldogan neveznénk dinoszauruszoknak, ha rendes dinoszauruszhoz illő módon már nem haltak volna ki). A mai madarak genomjainak és más, ma élő ősgyíkszerű hüllők – például a krokodilok – genomjainak összehasonlításával lehetővé válna, hogy 2050-re rekonstruáljuk a dinoszaurusz egy általános változatát. Reményeket kelt, hogy kísérleti körülmények között már ma is elő lehet idézni, hogy a csirke csőrében megjelenjenek a fogcsírák (és a kígyókat lábak növesztésére lehet késztetni), ami azt mutatja, hogy az ősi genetikai képességek még mindig megvannak. Ha a Dinoszaurusz Genom Projekt sikeres lesz, a genomot beültethetjük egy strucctojásba, és hamarosan kikelhet egy élő, lélegző, szörnyűséges gyík. A Jurassic Parkot illetően mindazonáltal én csak azért aggódom, nem élek elég soká ahhoz, hogy ezt meglássam. Mint ahogy az sem valószínű, hogy rövid karomat az új Lucy hosszú karja felé kinyújtva, könnyes szemmel megrázhatom a kezét.

 

 

 

3. A MEGFERTŐZÖTT GONDOLAT

 

Mint tudományos kérdés, már régóta nagyon érdekel, mint emberi jelenség, régóta taszít az az elképzelés, hogy az önmagát másoló információ fertőző betegségként emberről emberre terjed, a számítógépvírusokhoz hasonlóan. Függetlenül attól, hogy mém^[125]-nek nevezzük-e ezeket a gondolatvírusokat vagy sem, az elképzelést érdemes komolyan megfontolni. Ha elutasítjuk, ezt jó okkal kell tennünk. Susan Blackmore egyike azoknak, aki nagyon alaposan foglalkozott ezzel a témával, The Meme Machine – magyarul: A mémgépezet (Magyar Könyvklub, Budapest, 2001) – című nagyszerű könyvében. Ennek a résznek az első fejezete, A kínai dzsunka és az orosz posta (3.1), a Susan Blackmore könyvéhez írt előszavam rövidített változata. Kihasználtam a lehetőséget, hogy újragondoljam a mémek dolgát, és úgy találtam, hogy érdeklődésem semmit sem csökkent irántuk 1976 óta. Azokat a részeket, amelyek specifikusan a könyvre vonatkoznak, kihagytam, nem azért, mert már nem vállalom (mert vállalom), hanem azért, mert egy ilyen válogatáshoz túlságosan specifikusak.
1976 óta úgy hiszem, hogy a mémek és mémkomplexek (vagy memeplexek) legjobb példái a vallások. Az elme vírusaiban (3.2) ezt a témát fejtettem ki, és a vallásokat, a számítógépes vírusok mintájára, mint a gondolkodás parazitáit mutattam be. Ez először egy olyan könyvben jelent meg, amelybe Daniel Dennett tudományfilozófus gondolataira reagáló írásokat gyűjtöttek össze, akit a tudósok azért kedvelnek, mert veszi a fáradságot, és elolvassa a tudományos munkákat. Témaválasztásom Dennett termékeny gondolatainak elismerése volt, mivel ő fejlesztette tovább a mém-koncepciót a Consciousness Explained (A tudat magyarázata) és a Darwin veszélyes ideája (Darwin's Dangerous Idea) című írásaiban.^[126]
Néha lenézőnek, sőt, ellenségesnek tartanak azért, mert a vallást a gondolkodás vírusának tartom, joggal. Gyakran kérdezik, hogy miért gyűlölöm annyira a „szervezett vallásokat”. Az első válaszom erre az, hogy a nem szervezett vallásokkal szemben sem vagyok kifejezetten barátságos. Mint olyan ember, aki szereti az igazságot, gyanúsnak tartom az olyan hiedelmeket, amelyeket nem támasztanak alá tények: a tündéreket, az unikornisokat, a farkasembereket, az elképzelhető és cáfolhatatlan hitek végtelen sorát, melyet a Bertrand Russell által kitalált, a Nap körül keringő porcelán teáskannával lehetne a legjobban összefoglalni (lásd A nagy konvergencia, 191. o.). Hogy a szervezett vallásokkal szemben nyílt rosszindulattal viseltetem, annak az az oka, hogy Russell teáskannájába vetett hittel ellentétben a vallás erőteljes és befolyásos, ráadásul adómentességet is élvez, és a gyerekeknek olyan fiatal korban adják át, amikor még nem tudnak ellene védekezni.^[127] A gyerekeket nem kényszerítik arra, hogy legfogékonyabb éveikben teáskannákról szóló holdkóros könyveket memorizáljanak. Az állami iskolák nem zárják ki azokat a diákokat, akiknek a szülei nem a megfelelő formájú teáskannát részesítik előnyben. A teáskannahívők nem kövezik halálra a teáskanna-tagadókat, a teáskanna-hitehagyottakat, a teáskanna-eretnekeket és a teáskanna-káromlókat. Az anyák nem tanácsolják el fiukat az olyan lányokkal való házasságtól, akiknek szülei nem egy, hanem három teáskannában hisznek. Azok, akik először a tejet töltik a csészébe, nem törik össze azoknak a térdkalácsát, akik a teát.
A fennmaradó rész a vallásról szól, de nem a vírusanalógia mentén – bár ez mindig a fejemben van, mikor a vallásról gondolkodom.^[128]A nagy konvergencia (3.3) azt a divatos állítást tárgyalja és utasítja el, hogy az egymástól szétválasztott tudomány és vallás ismét egyesülni fog. A Dolly és a fafejűek (3.4) azt a tendenciát kritizálja, hogy rendes, liberális társadalmakban is – és különösen a mi közmédiánkban – a vallásosok szószólói kivételezett helyzetben vannak, és a személyüknek kijárónál jóval nagyobb tisztelet övezi őket. Ez egy általános panasz, de az írás létrejöttét Dolly, a karizmatikus birka váltotta ki. A teológusoknak, mint minden embernek, természetesen joguk van véleményt formálni az ilyen ügyekről is. Ami ellen tiltakozom, az az a megkérdőjelezhetetlen, automatikus feltevés, hogy egy véleménynek pusztán azért kell kivételes lehetőségeket biztosítani, mert a vallásból ered.
Az automatikus tisztelet elleni támadást folytatom a következő esszében is, melynek címe Ideje felébredni! (3.5). Ezt közvetlenül a 2001. szeptember 11-i, New Yorkban elkövetett vallásos rémtett után írtam, ezért a hangneme élesebb, mint amit általában használok. Ha most újraírnám, valószínűleg letompítanám, de ez olyan időszak volt, amelyben az emberek kivételes szenvedéllyel szólaltak meg, és bevallom, én sem voltam ez alól kivétel.

 

 

3.1. A kínai dzsunka és az orosz posta^[129]
Susan Blackmore A mémgépezet
(The Meme Machine)
című könyvéhez írt előszóból

Még egyetemista koromban, a kollégiumi ebédlőben, sorban állás közben egy barátommal beszélgettünk. Egyre fokozódó csodálkozással nézett rám, végül megkérdezte: „Nem találkoztál mostanában Peter Brunettel?” Tényleg találkoztam, de fogalmam sem volt róla, honnan tudja. Peter Brunet imádott oktatónk volt, és éppen akkor jöttem az órájáról. „Gondoltam! – nevetett a barátom. – Pontosan úgy beszélsz, mint ő; még a hangod is olyan.” Igen, ettől a csodálatos tanártól, akit ma annyira hiányolok, „örököltem” – bár csak nagy vonalakban – a beszédstílusomat és a beszéd közbeni viselkedésemet.
Évekkel később, mikor magam is oktató lettem, egy fiatal nőt tanítottam, aki hihetetlen módon affektált. Mikor olyan kérdést tettem föl neki, amin komolyan gondolkodni kellett, szorosan lezárta a szemét, fejét a mellére hajtotta, és mintegy fél percig így maradt. Aztán felszegte a fejét, kinyitotta a szemét, és folyamatos, intelligens módon megválaszolta a kérdést. Én ezen nagyon jót mulattam, és ebéd után eljátszottam a kollégáimnak is, hogy őket is szórakoztassam. Volt köztük egy kiemelkedő oxfordi filozófus, aki a műsorom után azonnal megszólalt: „Ez Wittgenstein! Véletlenül nem X. a vezetékneve?” Visszahőköltem, mert valóban így hívták a hallgatómat. „Gondoltam! – mondta a kollégám. – Mindkét szülője Wittgenstein elkötelezett követője.” A nagy filozófustól eredő gesztus az egyik vagy mindkét szülő közvetítésével eljutott a diákomig. Azt hiszem, bár én csak tréfából utánoztam őt, magamat is a gesztus negyedgenerációs birtokosának kell tekintenem. És ki tudná megmondani, vajon maga Wittgenstein honnan szedte föl ezt?
A gyerek, más nyelvekkel ellentétben, az anyanyelvét utánzással tanulja meg. Ezért beszélnek az emberek úgy, mint a szüleik, és nem úgy, mint mások szülei. Ezért vannak az egyes vidékekre jellemző akcentusok, és – hosszabb távon – ezért keletkeznek különálló nyelvek is. A vallás ugyanezért folytatódik a családban, és ezért van az, hogy az új generáció nem választ mindig új hitet magának. Valami felületes analógia mindenképpen észrevehető e között, és a gének folyamatos hosszirányú (vertikális), valamint keresztirányú (horizontális), vírusszerű átadása között. Anélkül hogy előre megmondanánk, vajon ez az analógia életképes-e, jól tesszük, ha a könnyebb kezelhetőség érdekében nevet adunk ennek az entitásnak, amely a gének szerepét játszhatja a szavak, gondolatok, hitek, modorosságok és divatok átvitelében. Létrejötte, 1976 óta egyre több ember fogadja el a „mém” szót e feltételezett génanalógia jelölésére.
Az Oxford English Dictionary összeállítói érzékeny ismérvet alkalmaznak annak megállapítására, hogy vajon egy szót bevegyenek-e a szótárba vagy sem. A nevezett szónak mindenki számára érthetőnek kell lennie anélkül, hogy azt külön is definiálni kellene, vagy meg kellene adni az eredetét. Ha feltesszük azt a metamemetikus kérdést, hogy a „mém” szó milyen elterjedt, nem könnyű a válasz, de a világháló azért kézenfekvő megoldást kínál a szó gyakoriságának mérésére. Mikor e sorokat írtam, történetesen 1998. augusztus 29-én, egy gyors keresést végeztem a hálón. A „mém” (meme) szó körülbelül félmilliószor fordult elő, ami nevetségesen magas szám, és az eredménybe nyilvánvalóan a különböző betűszók és a francia même is belejátszott. A jelzői „memetikus” szó viszont már nem keverhető össze semmivel, és ez 5042-szer fordult elő. Ezt a számot alapul véve, összehasonlítottam más, mostanában kitalált, divatos szavak gyakoriságával. A szóvivő (spin-doctor) 2848-szor, a leegyszerűsítés (dumbing down) 3905-ször, a dokudráma (docudrama) 2848-szor, a szociobiológia (sociobiology) 6679-szer, a katasztrófaelmélet (catastrophe theory) 1472-szer, a káosz széle (edge of chaos) 2673-szor, az epigon (wannabee) 2650-szer, a cipzárgate (zippergate) 1752-ször, a bájgúnár (studmuffin) 776-szor, a posztstrukturális (post structural) 577-szer, a kiterjesztett fenotípus (extended phenotype) 515-ször, az exaptáció (exap-tation) 307-szer fordult elő. A memetikus 5042 előfordulásának 90 százalékában nem volt hivatkozás a szó eredetére, ami azt mutatja, hogy a szó megfelel az Oxford English Dictionary kritériumainak. Ez a könyv ma már tartalmazza a következő szócikket: mém: „a kultúra önmagát ismétlő eleme, amely utánzással terjed”.
További kutatások során felfedeztem az interneten egy „alt. memetics” hírcsoportfórumot, amelyhez az elmúlt év során körülbelül 12 000 levél érkezett. Online-cikkeket lehet itt olvasni, többek között „Az új mém”, „Mém, ellen-mém”, „Memetika: egy rendszer metabiológiája”, „Mémek, és az idiótán vigyorgó sajtó”, „Mémek, metamémek és a politika”, „A halottak lefagyasztása, a vallás és a mém”, „Az önző mém és az együttműködés evolúciója”, „A mém leállítása” címmel. A „Memetics”, a „Memes”, a „The C Memetic Nexus”, „Meme theorists on the web”, „Meme of the week” „Meme central”, „Arkuat's meme workshop”, „Some pointers and a short introduction to memetics”, „Memetics index” és „Meme Gardening Page” címszavak alatt különálló weblapok találhatók. Még egy új vallás is van (bosszantásból, azt hiszem), amelyet „A vírus templomának” neveznek. Van saját védőszentjük (Szent Charles Darwin, akit „a modern kor talán legbefolyásosabb memetikus konstruktőreként” kanonizáltak), és rémülten fedeztem fel egy mellékes utalást „Szent Dawkinsra”.
A mémek a generációkon át hosszirányban utaznak, de széltében is terjednek, mint a vírusok járvány idején. Nem kétséges, hogy amikor az olyan szavak elterjedtségét vizsgáljuk az interneten, mint a memetikus, a dokudráma vagy a bájgúnár, főként horizontális epidemiológiát végzünk. Az iskolások között dívó őrületek különösen takaros példákkal szolgálnak. Úgy kilencéves koromban az apám megtanított arra, hogyan kell egy négyzet alakú papírlapból kínai dzsunkát hajtogatni. A mesterséges embriológia figyelemre méltó mutatványa volt, ahogy a különféle közbenső állapotokon át elértük a végcélt: először egy kéttörzsű katamarán keletkezett, majd egy szekrény két ajtóval, aztán egy kép a keretben, végül maga a dzsunka, tengerre vagy legalábbis fürdőkádra készen, mély hajótérrel és két lapos fedélzettel, amelyek mindegyike fölé egy-egy nagy négyzetes vitorla magasodott. Ami a történetből lényeges, hogy az iskolába visszatérve megfertőztem a barátaimat is, és ez a fertőzés olyan gyorsan terjedt el az iskolában, mint a kanyaró, sőt a járvány lefolyása is meglehetősen hasonló volt. Azt nem tudom, hogy a járvány végül más iskolákra is átterjedt-e (egy bentlakásos kollégium a mémek összességének kissé elszigetelt hátsó udvara). De azt tudom, hogy az apám egy ugyanilyen járvány során tanulta meg a kínai dzsunka hajtogatását, ugyanebben az iskolában, úgy 25 évvel korábban. Azt a járványt az iskola gondnoknője indította el. Jóval azután, hogy az idős gondnoknő eltávozott, mémjét új életre keltettem kortársaim körében.
Mielőtt elhagynánk a kínai dzsunkát, egy lényeges dolgot még szeretnék leszögezni ezzel kapcsolatban. A mém/gén analógia ellen felhozott gyakori érv, hogy a mémek, ha egyáltalán léteznek, túlságosan pontatlanul terjednek ahhoz, hogy génszerű szerepet játsszanak bármilyen valóságos darwini szelekciós folyamatban. A nagy pontosságú gének és a kis pontosságú mémek közti különbség a feltevések szerint abból a tényből ered, hogy a gének – a mémekkel ellentétben – digitálisak. Biztos vagyok benne, hogy Wittgenstein modorosságának részleteit távolról sem idéztem fel hűen, mikor az egyik diákomat utánoztam, aki a szüleit utánozta, akik Wittgensteint utánozták. A tik formája és időtartama minden bizonnyal megváltozott a generációk során, mint ahogy a gyerekkori játékban, az orosz postában is.
Vegyünk egy gyerekcsapatot és állítsuk őket sorba. Az első gyereknek mutassuk meg mondjuk a kínai dzsunka képét azzal, hogy rajzolja le. A rajzot (de nem az eredeti képet) mutassuk meg a második gyereknek, és kérjük meg, készítse el róla a saját rajzát. A második gyerek rajzát mutassuk meg a harmadiknak, aki megint lerajzolja azt, és ez így megy a huszadik gyerekig, akinek a rajzát mindenkinek megmutatjuk, és összehasonlítjuk az elsővel. Az eredményt már akkor is tudjuk, ha el sem végezzük a kísérletet. A huszadik rajz a felismerhetetlenségig különbözni fog az elsőtől. Ha sorban egymás mellé tesszük a rajzokat, feltehetően mindegyik hasonlítani fog valamelyest a mellette lévőkre, de a mutációk üteme olyan gyors lesz, hogy néhány generáción belül eltűnik minden hasonlóság. A trend világosan látszik, ahogy a rajzok sorának egyik végétől elsétálunk a másikig, és az iránya a degeneráció lesz. Az evolúciós genetikusok már régóta tudják, hogy a természetes szelekció csak úgy működhet, ha a mutációk üteme lassú. A másolás pontosságának problémáját kezdetben az élet eredetének nagy csapdájaként emlegették. A darwinizmus ugyanis a nagy pontosságú másolás függvénye. A pontosság lehangoló hiányát figyelembe véve, hogyan lehet képes a mém kvázi génként funkcionálni egy kvázi darwini folyamatban?
A helyzet nem olyan rossz, mint amilyennek látszik, és a pontosság nem szükségszerűen azonos a digitálissal. Tegyük fel, hogy ismét eljátsszuk az orosz posta játékot, de ezúttal kicsit másképp. Ahelyett, hogy megkérnénk az első gyereket a dzsunka rajzának lemásolására, bemutatjuk neki, hogyan kell papírból dzsunkát hajtogatni. Ha már jól megtanulta, megkérjük, hogy menjen a következő gyerekhez, és tanítsa meg neki is. Ily módon a tudás eljut egészen a huszadik gyerekig. Mi lesz a kísérlet eredménye? Mit fog a huszadik gyerek hajtogatni, és mit látunk, ha egymás mellé tesszük a húsz próbálkozás eredményét? Én nem végeztem el ezt a kísérletet, de bátran meg merem jósolni a végeredményt, amennyiben megfelelően nagy számú, húszas csoportokkal végezzük el a kísérletet. A kísérletek egy részében az egyik gyerek biztosan el fog felejteni egy lényeges lépést, amit az előző gyerek pedig megtanított neki, így a fenotípusok sora azonnal egy makro-mutációt szenved, ami a sor végéig fog másolódni, hacsak egy újabb mutáció nem következik be. Az ilyen mutáns vonalak végeredménye egyáltalán nem fog hasonlítani a kínai dzsunkához. De a kísérletek jó részében a tudás hibátlanul jut el egészen a sor végéig, és a huszadik dzsunka általában nem lesz se jobb, se rosszabb, mint az első. Ha ilyenkor egymás mellé tesszük a húsz dzsunkát, lesznek jobbak és kevésbé jobbak, de a tökéletlenségek nem másolódnak tovább a sor végéig. Ha az ötödik gyerek ügyetlen, és egy esetlenül aszimmetrikus és dülöngélő dzsunkát csinál, kvantitatív hibáit a hatodik gyerek kijavítja, ha az ügyesebb nála. A 20 dzsunka nem mutatja majd a progresszív romlás jeleit, a 20 rajz az első kísérletben viszont igen.
Miért? Mi a két kísérlet közti alapvető különbség? A rajzos kísérletben az öröklődés lamarcki módon történik (Susan Blackmore úgy nevezi ezt, hogy a „terméket másoljuk”). A hajtogatós kísérlet weismanni (Blackmore az „instrukciók másolásaként” emlegeti). A rajzos kísérletben minden generáció fenotípusa egyúttal a genotípus is – vagyis, ez megy tovább a következő generációhoz. Az origamikísérletben nem a papírból készült fenotípus, hanem az elkészítéséhez szükséges instrukciók mennek tovább. Az instrukciók végrehajtásában elkövetett hibák tökéletlen dzsunkákhoz (fenotípusokhoz) vezetnek, de a jövő generációit ezek nem érintik, vagyis nem memetikusak. Íme, a kínai dzsunka készítésének első öt weismanni, mémvonalas instrukciója:

 

1. Vegyél egy négyzet alakú papírt, és mind a négy sarkát hajtsd be pontosan középre.

2. Az így keletkezett kisebb négyzet egyik oldalát hajtsd be középre.

3. A másik oldalt is hajtsd be középre, szimmetrikusan.

4. Ugyanígy, a keletkezett téglalap két végét hajtsd be középre.

5. Az így keletkezett kis négyzetet hajtsd össze hátrafelé, pontosan annak a vonalnak a mentén, amelyen a két utóbbi hajtás széle találkozik.

 

...és így tovább, 20-30 instrukción keresztül. Ezek az instrukciók – bár nem nevezném őket digitálisnak – nagyon pontosak lehetnek, mintha valóban digitálisak lennének. Ez azért van, mert minden alkalommal egy idealizált feladatra vonatkoznak, például „a négy sarkát hajtsd be pontosan középre”. Ha a papír nem egészen négyzet alakú, vagy ha a gyerek nem elég pontosan hajtja be, és mondjuk az első sarok túlmegy egy kicsit a közepén, a negyedik pedig nem éri el, a dzsunka végül nem lesz első osztályú. De a következő gyerek a sorban nem másolja le ezt a hibát, mert feltételezi, hogy a tanítója szerette volna pontosan középre hajtani a sarkokat. Az instrukciók így önmagukat normalizálják. A kódolás hibajavító.
Az instrukciók hatékonyabban mennek át, ha szóbeli megerősítést kapnak, de pusztán bemutatással is átadhatók. Egy japán gyerek megtaníthat egy angolt akkor is, ha egyikük sem beszél a másik nyelvén egy szót sem. Ugyanígy, egy japán kárpitosmester is átadhatja a tudását egy nyelveket nem beszélő angol tanulónak. A tanuló nem másolná le a nyilvánvaló hibákat. Ha a mester a hüvelykujjára ütne a kalapáccsal, a tanuló a japán „** **** **!!!” kifejezés pontos megértése nélkül is teljes joggal feltételezné, hogy a mester a szögre akart ütni. Nem ismételné lamarcki módon a kalapácsütések apró részleteit, ehelyett a kikövetkeztetett instrukciót követné: verd be a szöget annyi kalapácsütéssel, amennyire szükséged van ahhoz, hogy elérd ugyanazt az idealizált eredményt, amit a mester elért – azaz a szög feje a fával egy szintben legyen.
Úgy gondolom, hogy ezek a meggondolások nagyban csökkentik, vagy fel is számolják azt az ellenvetést, hogy a mémek a génekhez képest elégtelen pontossággal másolódnak. Nekem a nyelv, a vallások és a szokások kvázi genetikus öröklése ugyanezt bizonyítja. Másik ellenvetés, hogy nem tudjuk, miből állnak a mémek, és hogy hol helyezkednek el. A mémeket még nem azonosították a memetika Watsonjai és Crickjei, sőt, még Mendelüknek sem jött el az ideje. Míg a gének a kromoszómák pontosan meghatározott helyein vannak, a mémek feltehetően az agyban léteznek, és még annyi esélyünk sincs meglátni ezeket, mint a génjeinket (bár Juan Delius neurobiológus már felvázolta sejtését, hogy milyenek lehetnek a mémek^[130]). Mint a gének esetében, a populációban lévő mémeket is fenotípusaik segítségével lehet nyomon követni. A kínai dzsunka „fenotípusa” papírból van. A „kiterjesztett fenotípusok” – mint például a hódok védőgátjai, avagy a selyemhernyók gubói – kivételével a gének fenotípusai általában az élő test részei. A mémek fenotípusainál ez ritkán áll fenn.
De azért ez is megtörténhet. Térjünk vissza ismét az iskolámba. Egy marsbéli genetikus, ha a reggeli rituális hidegzuhany idején látogatott volna hozzánk, gondolkodás nélkül „nyilvánvaló genetikai polimorfizmust” állapított volna meg. A fiúk körülbelül 50 százalékát ugyanis körülmetélték, 50 százalékát nem. Mi nagyon is figyeltünk erre a polimorfizmusra, és ennek megfelelően Kerekfejüeknek és Gallérosoknak hívtuk magunkat (mostanában olvastam egy másik iskoláról, amelyben a fiúk ugyanilyen okból két futballcsapatot állítottak ki maguk közül). Ez természetesen nem genetikai, hanem memetikai polimorfizmus. De a marsbéli hibája teljesen érthető: ez a morfológiai diszkontinuitás pont az a fajta, amelyet gének szoktak okozni.
Abban az időben Angliában az orvosok vesszőparipája volt a csecsemők körülmetélése, és a kerékfejű/galléros polimorfizmus valószínűleg sokkal kevésbé kötődött a longitudinális átvitelhez, mint inkább a különböző kórházak gyakorlatához, amelyekben történetesen megszülettünk – ami ismét egy horizontális memetikus átvitel. De a történelem során a körülmetélést legtöbbször longitudinálisan adják át mint vallási szimbólumot (mindjárt hozzá szoktam tenni, hogy mint a szülők vallásának szimbólumát, hiszen a szerencsétlen gyerek általában túl fiatal ahhoz, hogy tudatában legyen saját vallásos érzületének). Ahol a körülmetélést vallási okok vagy a hagyományok diktálják (ahogy a nők barbár „körülmetélését” mindig), az átvitel az öröklődés longitudinális formáját veszi fel, ami nagyon hasonló a valódi genetikai átvitelhez, és gyakran nagyon sok generációt megél. Marsbéli genetikusunknak alaposan fel kell kötnie a gatyáját, ha rá akar jönni, hogy a kerekfejűek fenotípusának genezisében nem vesznek részt a gének.
A marsbéli genetikus szeme szintén kiguvadna (persze, csak ha alapesetben már nem lenne kiguvadt) egy-egy ruha és hajviselet, és ezek öröklődési mintái láttán. A fekete pofaszakáll fenotípus kifejezett tendenciát mutat arra, hogy longitudinálisan terjedjen, apáról fiúra (vagy anyai nagyapáról unokára), és világos kapcsolatban áll a ritkábban előforduló, disznófarok-szerűen pöndörödő barkó fenotípusával. A viselkedési fenotípusok, mint például a keresztek előtti térdhajtás és a napi ötszöri, keleti irányba történő leborulás, szintén longitudinálisan öröklődnek, és kapcsoltsági kiegyensúlyozatlanságban (linkage disequilibrium) állnak a korábban említett fenotípusokkal, vagyis a kapcsolódó vörösfolt-a-homlokon, és a sáfrányszín ruhás, borotvált fejű csoporttal.
A gének pontosan másolódnak testből testbe, de egyesek gyakrabban továbbítódnak, mint mások – definíció szerint ezek a sikeresebbek. Ez a természetes szelekció, és ez a magyarázata az életben a legtöbb érdekes és jelentős dolognak. De vajon létezik-e egy ehhez hasonló, mém alapú szelekció? Használhatjuk megint az internetet, hogy megvizsgáljuk a mémek között a természetes szelekciót? Ahogy ez lenni szokott, a mém szó megalkotásának idején (valójában egy kicsit később) egy rivális rokon értelmű szó is felbukkant, a „kultúrgén”.^[131] A kultúrgén ma 20-szor fordul elő a világhálón, míg a mém 5042-szer. Mi több, a 20 előfordulás közül 17 a szó forrását is megemlíti, ami azt mutatja, hogy nem felel meg az Oxford Dictionary kritériumainak. Talán nem leszünk túlságosan elrugaszkodottak, ha elképzeljük a két mém (avagy kultúrgén) közti darwini küzdelmet, és az a kérdés sem teljesen bolondság, hogy miért sikeresebb sokkal az egyik, mint a másik. Talán azért, mert a mém egy szótagú, és hasonlít a gén szóhoz, és ez kvázi genetikai szókapcsolatokat is kölcsönöz neki: vizsgálódásom napján a mémkészlet (352), a memotípus (58), a memetikus (163), a memeoid vagy memoid (28), a retromém (14), a populáció-memetika (41), a mémkomplex (494), a mémsebészet (302) és metamém (71) mind fel voltak sorolva a „memetikus lexikonban,” a világhálón. A kulturgénre alapuló szóösszetételek nem lennének ilyen csattanósak. Vagy az is lehet, hogy a mém fölénye egy kezdeti, nem darwini véletlennek köszönhető – a memetikus sodrást (85) egy önmegerősítő pozitív visszacsatolás követte („Mert mindenkinek, a kinek van, adatik, és megszaporíttatik; a kinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, a mije van.” Máté 25:29).
Két gyakori ellenvetést vázoltam fel a mémelképzeléssel kapcsolatban: a mémek nem eléggé pontosan másolódnak, és senki sem tudja valójában, hogy fizikailag mik is azok. A harmadik az a sokat vitatott kérdés, hogy mekkora legyen az az egység, amit már mémnek lehet nevezni. Vajon az egész római katolikus egyház egyetlen mém, vagy a szót csak egy összetevőjére használjuk, mint például a tömjénezésre vagy az átváltozásra? Vagy valamire a kettő között? A választ a mémkomplex vagy „mémplex” adja meg.
A mémek, csakúgy, mint a gének, a mémkészlet összes mémje közül választódnak ki. Ennek eredményeképpen az egymással kölcsönösen összeférő mémek brigádjai – koadoptált mémkomplexek vagy mémplexek – együtt élnek az emberi agyban. Nem azért, mert a szelekció csoportként választotta ki ezeket, hanem mert a csoport minden egyes tagja előnybe kerül, ha a környezetet a többi tag dominálja. Pontosan ugyanezt lehet elmondani a genetikai szelekcióról. A génkészlet összes génje alkotja azt a környezeti hátteret, amelyből az egyes gének természetes módon szelektálódnak, így nem csoda, hogy a természetes szelekció előnyben részesíti azokat a géneket, amelyek „együttműködnek” az organizmusnak nevezett, nagyfokúan integrált és egységesített gépezet létrehozásában. A koadoptált génkomplexek analógiájára a saját maguk alkotta háttérből kiválasztódott mémek egymást kölcsönösen támogató mémplexekben „működnek együtt” – a mémplexen belül támogatják egymást, de a rivális mémplexekkel szemben ellenségesek. A mémplexekre talán a vallások jelentik a legmeggyőzőbb, de semmiképp sem az egyedüli példát.
Néha azzal vádolnak, hogy visszatáncoltam a mémekkel kapcsolatban; elvesztettem a lelkesedésemet, elbizonytalanodtam, és nem védem már annyira az elméletet. Az igazság az, hogy eleinte kevésbé hittem benne, mint ahogy azt néhány memetikus talán szerette volna. Számomra a mém eredeti küldetése negatív volt. A szó maga egy olyan könyv végén került a köztudatba, amely az önző gént az evolúció alfájának és ómegájának, a szelekció alapvető egységének tekintette, az élet hierarchiájában egy olyan entitásnak, amely minden adaptáció számára alapvető. Fennállt a veszély, hogy olvasóim félreértik az üzenetet, és azt veszik ki az egészből, hogy szükségszerűen a DNS-molekulákban található génekről beszélek. Ellenkezőleg: a DNS maga esetleges. A természetes szelekció valódi egysége a replikátor, vagyis minden olyan egység, amelyről másolat készül, olykor hibákkal, és amelyek valamelyest képesek befolyásolni saját replikációs valószínűségüket. A neodarwinizmus által a földi evolúció hajtóerejeként meghatározott genetikus természetes szelekció csak egy speciális esete egy sokkal általánosabb folyamatnak, amit „univerzális darwinizmusnak” neveztem el. Lehet, hogy egy másik bolygóra kellene eljutnunk ahhoz, hogy más példákat is felfedezzünk. De az is lehet, hogy nem kell olyan messzire mennünk. Vajon nem az történt-e, hogy egy újfajta darwini replikátor került a szemünk elé? Ez a pont volt az, ahol a mém bekerült a köztudatba.
Így hát elégedett lennék, ha a mém megtenné a magáét, és meggyőzné az olvasóimat arról, hogy a gén az univerzális darwinizmusnak csak egy speciális esete: szerepét bármilyen entitás átvehetné, amely megfelel a replikátor definíciójának. A mém eredeti didaktikus célja az volt, hogy a helyére tegye az önző gént. Kissé megijesztett, hogy milyen sok olvasóm tartja a mémet kifejezetten az emberi kultúra egyedi sajátosságának – akár kritizálják (eredeti szerény szándékaimat figyelembe véve, méltánytalanul), akár messze a lehetőségein túl értékelik. Ez volt az, amiért látszólag kissé a háttérbe húzódtam.
Arra mindig is számítottam, hogy a mémet egy napon az emberi gondolkodásra vonatkozó sajátos hipotézissé fejlesztik; ám arra már nem gondoltam, hogy mindez ilyen gyorsan és hatékonyan történik. Most örömmel látom, hogy mind többen teszik az elgondolást magukévá.^[132]

 

 

3.2. Az elme vírusai^[133]

A kikötő, amelybe egyszer minden mémnek meg kell érkeznie, nem más, mint az emberi elme, ám az emberi elme olyan műtermék, melyet a mémek készítettek az emberi agy átrendezgetésével, hogy benne jobb otthonra leljenek. Az állomás érkezési és indulási oldala is a helyi körülményeknek megfelelően van kialakítva és megerősítve számtalan erre a célra fejlesztett eszközzel, melyek fokozzák a másolódás terjedelmét és pontosságát: az őshonos kínai elmék drámaian eltérnek az őshonos francia elméktől, az író-olvasó elmék az analfabéta elméktől. A mémek mesterkedései az elmén, amelyben laknak, előre megjósolhatatlan hasznot hoznak számukra – igazi trójai falovakról van szó...

Daniel Dennett^[134]

 

A másolás nyersanyaga

Egy hozzám nagyon közel álló, gyönyörű hatéves kislány, apjának szeme fénye, szentül meg van győződve arról, hogy Thomas, a mozdony tényleg létezik. Hisz a Télapóban is, és ha majd felnő, fogtündér szeretne lenni. Ő és iskolás barátai a tiszteletre méltó felnőttek komoly és ünnepélyes világában hisznek, amelyben a fogtündérek és a Télapó is léteznek. A kislány olyan korban van, amikor bármit elhisz, amit mondanak neki. Ha azt hallja, hogy a boszorkányok békává változtatják a hercegeket, elhiszi. Ha azt hallja, hogy a rossz gyerekek mindörökké a pokolban fognak égni, rémálmai lesznek. Épp most jöttem rá, hogy az apja beleegyezése nélkül egy római katolikus apácához viszik hetente hittanórára ezt a drága, nyílt szívű, könnyen becsapható hatéves teremtést. Vajon milyen esélyei vannak?
Az evolúció úgy alakította az embergyerekeket, hogy magukba szívják a körülöttük élők kultúráját. Nyilvánvaló, hogy hónapok alatt meg kell tanulniuk a nyelv alapjait. A beszédhez szükséges rengeteg szón felül az információk egész tárházát kell magukévá tenniük, hogy legyen miről beszélniük. A beszéd szemantikai és szintaktikai szabályai csak nehezítik a dolgot, és az idősebb agyaktól még jóval azelőtt kell mindezt átvenniük, hogy elérnék felnőtt méretük felét. Mikor valakit úgy programoztak, hogy nagy hatékonysággal szívja magába a hasznos tudást, nehéz lenne egyúttal kizárni a veszélyes és romboló információkat. A betöltendő gondolatbitek és a másolásra váró gondolatkodonok számát figyelembe véve nem csoda, hogy a gyerekek ilyen hiszékenyek, és hogy ilyen könnyen válnak holdkórosok, szcientológusok és apácák prédájává. Az immunhiányos betegekhez hasonlóan a gyerekek is nyitva állnak az olyan mentális fertőzések előtt, amilyeneknek egy felnőtt minden erőfeszítés nélkül ellenállna.
A DNS is tartalmaz parazita kódokat. A sejtek gépezete hihetetlenül jól másolja a DNS-t. Úgy látszik, mintha kifejezetten törekedne a másolásra, pontosan úgy, ahogy egy gyerek próbálja a szülei nyelvét imitálni. Ezzel párhuzamosan a DNS is törekszik arra, hogy lemásolják. A sejtmag, a benne zakatoló kifinomult, gyors és pontos másológépezet miatt egyenesen paradicsom a DNS számára.
A sejt gépezete olyan barátságosan viselkedik a DNS-sel szemben, hogy nem csodálkozunk, ha a DNS-parazitákkal – vírusokkal, viroidokkal, plazmidokkal és más szedett-vedett genetikai útitársakkal – szemben is hasonlóan viselkedik. A parazita DNS ráadásul gond nélkül képes beépülni magába a kromoszómába is. Az „ugráló gének” és az „önző gének” egyes szakaszai kivágják vagy kimásolják magukat a kromoszómákból, és valahová máshová illeszkednek be. A halálos rákkeltő géneket szinte lehetetlen megkülönböztetni a legitim génektől, amelyek közé befurakodtak. Az evolúció folyamán valószínűleg folyamatos a „törvényes” és a „törvényen kívüli” gének közti oda-vissza forgalom. A DNS csak DNS. Az egyetlen dolog, ami megkülönbözteti a vírus DNS-ét a gazda DNS-étől, a jövő generációkra való várható átvitel módja. A kórokozót hordozó „törvényes” gén DNS-e olyan DNS, amely arra törekszik, hogy a jövő generációkhoz hímivarsejt vagy petesejt útján, ortodox módon jusson el. A „törvényen kívüli” vagy parazita DNS olyan DNS, amely az előzőnél gyorsabb, nem az együttműködésre épülő módszert keres, hanem inkább a tüsszentés cseppjei vagy egy vérfolt segítségével próbál meg a jövő generációkhoz eljutni.
A hajlékonylemezen lévő adatok számára a számítógép éppolyan zümmögő paradicsom, mint a DNS számára az őt megduplázni igyekvő sejtmag. A számítógépeket és a hozzájuk tartozó lemez- és szalagolvasókat a magas fokú hűség jegyében tervezték. Csakúgy, mint a DNS-molekulákról, a mágneses bájtokról sem mondhatjuk szó szerint, hogy „le akarják” magukat másolni. Mindazonáltal írhatunk egy olyan programot, amely úgy működik, hogy megduplázza magát. Nemcsak az adott gépen belül, hanem átterjedhet más számítógépekre is. A komputerek olyan jól másolják a bájtokat, és olyan hűen követik a bájtokban lévő utasításokat, hogy az önszaporító programok számára könnyű prédát jelentenek: szélesre tárják kapuikat a szoftverparaziták pusztítása előtt. Ha elég cinikusak vagyunk, és ismerjük az önző gén és mém elméletét, elmondhatjuk, hogy a modern személyi számítógépek válogatás nélküli hajlékonylemez- és e-mail-forgalmukkal szinte keresik maguknak a bajt. A mostani számítógépvírus-járványra tekintve csak az a meglepő, hogy az ilyen sokat váratott magára.

 

Számítógépvírusok: az információs járvány egy modellje

A számítógépvírusok olyan kódok, amelyek létező, legitim programokba illesztik be magukat, és felborítják ezek normális működését. Hajlékonylemezeken vagy hálózatokon terjedhetnek. Ezeket technikailag meg kell különböztetni a „férgektől”, amelyek önmagukban is teljes programok, és amelyek általában hálózaton keresztül terjednek. Ezektől még jobban különböznek a „trójai falovak”, amelyek a destruktív programok harmadik kategóriáját képezik. A falovak nem önmagukat sokszorosítják, hanem pornográf, vagy más okból vonzó tartalmuknál fogva az emberekre bízzák, hogy sokszorosítsák őket. A vírusok és a férgek olyan programok, amelyek azt mondják a számítógép nyelvén, hogy „kettőzz meg engem”. Olyan dolgokat is csinálhatnak, amelyek nyilvánvalóvá teszik a jelenlétüket, és valószínűleg kielégítik titokban bujkáló alkotóik hiúságát. Ezek a mellékhatások lehetnek „humorosak” (mint például az a vírus, amely a Macintosh beépített hangszórójából a „ne ess pánikba!” kiáltást hallatja, legtöbbször ellenkező hatást érve el ezzel); lehetnek rosszindulatúak (mint például azok, amelyek a képernyőn megjelenő vigyorgó figyelmeztetés után letörlik a merevlemezt); lehetnek politikaiak (a Spanish Telecom nevű a telefondíjak, a Beijing vírus a diákok lemészárlása ellen tiltakozik); vagy lehetnek pusztán hatás nélküliek (a programozó nem volt képes az alacsony szintű rendszerhívások megfelelő kezelésére, ami a hatékony vírus vagy féreg előállításához szükséges). A híres internet-féreggel, amely 1988. november 2-án az Egyesült Államok számítógépeinek túlnyomó többségét megbénította, nem akartak (nagyobb) károkat okozni, de a vírus az ellenőrzés alól kikerülve 24 óra alatt körülbelül 6000 számítógép memóriáját tömte tele exponenciálisan szaporodó kópiáival.

 

A mémek most a fény sebességével terjednek a világban, és olyan gyorsan szaporodnak, hogy a muslicák és az élesztősejtek elbújhatnának mögöttük. Válogatás nélkül nyergelnek át eszközről eszközre, médiumról médiumra, és jószerivel megállíthatatlanok. (Ismét Dennett.)

 

A számítógépvírusok nincsenek az elektronikus hordozókhoz kötve, mint amilyenek a lemezek és a hálózatok. Egyik számítógépből a másikba vezető útjuk a nyomdafestéktől, az emberi szembe érkező fénysugáron, az optikai idegimpulzuson, és az ujjak izmainak összehúzódásán át is vezethet. Egy számítógépes magazint széles körben elítéltek azért, mert olvasói érdeklődésére számítva leközölte egy vírus programjának írott változatát. Nem vitás, hogy az infantilis emberek egy bizonyos csoportja nagyon is vonzódik a vírusokhoz (itt a hímneműekről kell leginkább beszélni), ezért a vírusok előállításával kapcsolatos bármiféle „hogyan kell” információ közreadása joggal minősíthető felelőtlenségnek.
Én nem is teszek közzé víruskódokat. De vannak a hatékony vírustervezésnek olyan trükkjei, amelyek már elég jól ismertek, sőt nyilvánvalóak, így semmi kárt nem teszek azzal, ha megemlítem ezeket, hiszen témám kifejtéséhez mindez elengedhetetlen. E trükkök abból az igényből erednek, hogy a vírust szaporodása és terjedése közben ne lehessen kimutatni.
Az a vírus, amely túlságosan termékeny, könnyen észrevehető a számítógépen, mivel a zavar jelei hamar megmutatkoznak. Éppen ezért sok vírus először azt ellenőrzi a gépen, hogy már rajta van-e. Mellékesen szólva, ez lehetőséget ad a vírus elleni védekezésre is, az immunizációval analóg módon. Abban az időben, amikor az egyik vírus ellen még nem létezett speciális vírusirtó program, a merevlemezemen egy korai stádiumban észrevett fertőzésre én magam reagáltam egy egyszerű „oltással”. Ahelyett, hogy letöröltem volna a vírust, inkább hatástalanítottam a benne kódolt instrukciókat, de a vírus héját, a rá jellemző külső „aláírással” együtt, érintetlenül hagytam. Elméletben az ezután érkező ugyanilyen vírusoknak fel kell ismerniük a saját fajtájuk aláírását, aminek hatására nem fogják még egyszer megfertőzni a rendszert. Azt nem tudom, hogy ez az oltás valóban működött-e, de abban az időben tanácsos volt a külsejét érintetlenül hagyva „kizsigerelni” a vírust, ahelyett, hogy szőröstül-bőröstül eltávolítanánk. Ma már jobban tesszük, ha a problémát egy szakemberek által írt vírusirtó programmal próbáljuk megoldani.
A túlságosan virulens vírusokat gyorsan kimutatják és hatástalanítják. Az a vírus, amely azonnal és teljesen tönkreteszi a számítógépet, nem jut el sok helyre. Lehet a hatása igen mulatságos – például letörölhet egy doktori disszertációt, vagy valami hasonlóan vicces dolgot művelhet –, ám nem lesz belőle járvány. Ezért vannak olyan vírusok, amelyek hatása nehezen kimutatható, mindazonáltal rendkívül pusztító. Van egy típus, amely ahelyett, hogy letörölné a lemezek szektorait, csak a lemezen lévő táblázatokat támadja meg, és néhány véletlenszerű változtatást hajt végre a sorokba és oszlopokba írt (általában pénzügyi) adatokban. Más vírusok úgy rejtőznek el, hogy véletlenszerűen lépnek működésbe, például csak minden tizenhatodik megfertőzött merevlemezt törölnek le. Megint más vírusok az időzített bomba elvét követik. A legmodernebb számítógépek már „figyelnek” a dátumra, és a vírusok úgy vannak beállítva, hogy egy bizonyos napon fejtsék ki hatásukat világszerte, például péntek 13-án, vagy április elsején, a bolondok napján. A parazita szemszögéből nézve teljesen mindegy, hogy milyen pusztító a támadás hatása, ha már elég sok lehetősége adódott, hogy elterjedjen (zavarba ejtő az analógia az öregedés Medawar/Williams-féle teóriájával; eszerint halálos és majdnem halálos gének áldozatai vagyunk, amelyek csak akkor lépnek működésbe, ha már bőven volt időnk a szaporodásra). Védekezésként egyes nagyobb cégek odáig mennek, hogy számítógépparkjuk egy gépén előreállítják a naptárt egy héttel, hogy vészjelző kanári módjára még a nagy nap előtt felfedje az időzített bomba elvén működő vírusokat.
A számítógépvírusok okozta járványok előre látható módon fegyverkezési versenyt indítottak el. A vírusirtó szoftverek ma már hatalmas üzletet jelentenek. Ezek az ellenanyagprogramok a trükkök egész tárházát vetik be. Néhányat bizonyos ismert vírusok ellen készítettek. Mások azt figyelik, hogy nem próbál-e valami a memória rendszerterületének érzékeny részein matatni, és ha igen, azt jelzik a felhasználónak.
Elvben a vírusokat jóhiszeműen, sőt, egyenesen jó szándékkal is lehetne alkalmazni. Harold Thimbleby^[135] találta ki a „liveware” szót, és a fertőzéselv olyan – ma már létező – alkalmazásait jelölte vele, amelyekkel egy adatbázis több példányát is naprakészen lehet tartani. Minden alkalommal, amikor egy adatbázist tartalmazó lemez kapcsolódik a számítógéphez, a program megvizsgálja, vajon van-e a gép merevlemezén másik hasonló adatbázis is. Ha igen, az adatbázis mindkét példányát frissíti egymás adataival. Így, kis szerencsével, nem számít, hogy például melyik kolléga lemezéről került be egy új bibliográfiai hivatkozás a rendszerbe. Az újonnan bevitt információ hamarosan megfertőzi az összes kolléga lemezét, és járványként terjed el a körön belül. Thimbleby liveware-je nem teljesen vírusszerű: nem képes arra, hogy magától felmenjen más számítógépekre, és ott károkat okozzon. Az adatokat csak a saját, már létező adatbázisai között terjeszti, és egyetlen gépet sem fertőz meg, hacsak nem kifejezetten ezt akarja a tulajdonosa.
Mellesleg Thimbleby, akit nagyon aggasztott a vírusok okozta fenyegetettség, kimutatta, hogy bizonyos fokú védelmet jelent az is, ha mások által ritkán használt számítógépes rendszert használunk. Az egyedüli ok, amiért ma mindenki PC-t vesz, egyszerűen az, hogy már nagyon sokan vettek eddig is. Szinte minden hozzáértő tudja, hogy minőség és felhasználóbarátság tekintetében a rivális, kisebbségben lévő rendszer sokkal jobb. Az elterjedtség azonban önmagában is értéket jelent, ami túlsúlyba került a minőséggel szemben. Vegyél olyan gépet, amilyent a kollégád is használ (még ha az nem is a legjobb) – mondja az érvelés –, és akkor kihasználhatod a megosztott szoftverek előnyeit, és azt, hogy sokkal többféle program áll a rendelkezésedre. Ám a vírusjárvány eljövetelével ez a „haszon” a visszájára fordult. Nem csak arról van szó, hogy ma már alig merünk elfogadni egy-egy lemezt a kollégánktól. Arra is figyelnünk kell, hogy ha egy hasonló típusú komputert használó nagyobb közösséghez csatlakozunk, egyúttal a vírusok nagyobb közösségéhez is csatlakoztunk – sőt, kiderülhet, hogy ez aránytalanul nagyobb.
Visszatérve a vírusok lehetséges jótékony alkalmazásához, akadnak olyan elképzelések, hogy használjuk ki a „rablóból válik a legjobb pandúr” elvet, és gyógyítsuk a kutyaharapást szőrivel. Az egyik egyszerű megoldás az lenne, hogy vesszük az egyik, már létező vírusirtó programot, és egy ártalmatlan vírusra szereljük, mint egy robbanófejet. „Közegészségügyi” szempontból ennek a vírusirtó programnak a járványszerű terjedése nagyon hasznos lehetne, mivel pontosan azok a számítógépek lennének leginkább kitéve neki, amelyeket – a kalóz programok szabados csereberéjének köszönhetően – leginkább veszélyeztetnek a vírusok. Egy alaposabb vírusirtó program képes lehet arra is, hogy – mint az immunrendszer – „megtanulja”, vagy „kifejlessze” az összes lehetséges vírus megtámadásának képességét is.
Más, a számítógépes vírusok elvén működő alkalmazásokat is el tudok képzelni, és bár ezek nem teljesen önzetlenül tevékenykednének, ahhoz azért mégis eléggé konstruktív módon, hogy ne lehessen ezeket öncélú vandalizmussal vádolni. Például egy számítógépes cég valószínűleg szeretné megismerni a vásárlók szokásait, hogy ezek alapján alakítsa tovább a jövő termékeit. Vajon a felhasználók az ikonokat, vagy a szöveges megjelenítést kedvelik jobban? Milyen mélységig ágyazzák egymásba a könyvtárakat? Folyamatosan használnak egy adott programot, mondjuk egy szövegszerkesztőt, vagy állandóan ide-oda váltanak, például egy író- és egy rajzolóprogram között? Sikerül-e a felhasználóknak egyből a kívánt helyre vinniük az egérmutatót, vagy időpazarló igazításokkal kell a célra vadászniuk, amit sürgősen orvosolni kell?
A cég persze kiküldhet kérdőíveket is, ám a visszaküldött válaszok nem lennének jellemzőek az összes felhasználóra, meg aztán a számítógéppel kapcsolatos szokások értékelésében valószínűleg elég pontatlanok lennének. Jobb megoldásnak látszik egy piackutató program. A felhasználókat megkérnék, hogy telepítsék ezt a szoftvert, amely szép csendben figyelne, és feljegyezné a billentyűzet és az egér használatát. Az év végén felkérnék a felhasználókat, hogy küldjék be lemezen a piackutató program adatait. Ám a legtöbb ember nem venné a fáradságot, hogy együttműködjön, ráadásul jó néhányan ezt a magánéletük és a merevlemezük szentsége súlyos megsértésének tekintenék.
A cég szempontjából a tökéletes megoldás egy vírus lenne. Mint minden vírus, ez is titokban terjedne, és önmagát szaporítaná. De nem lenne rosszindulatú, és nem is szellemeskedne. Az önmagát megtöbbszöröző rakéta egy piackutató robbanófejet hordozna. A vírust titokban szabadítanák rá a felhasználók táborára. A közönséges vírusokhoz hasonlóan ez is hajlékonylemezen és e-mailen terjedne. Ahogy számítógépről számítógépre vándorolna, szép titokban statisztikát készítene a különféle rendszerekről és a felhasználók szokásairól. A járványok terjedésének megfelelően minden vírus időnként módot találna arra is, hogy visszajusson a kibocsátó cég egyik számítógépére. Itt visszafejtenék az információkat, és az adatokat hozzátennék a többi vírus által „hazahozott” adatokhoz.
A jövőbe tekintve nem irreális elképzelni az időt, amikor vírusok, jók és gonoszak, annyira mindenütt jelenlévők lesznek, hogy legitim programok és vírusok ökológiai rendszeréről beszélhetünk majd, melyek együtt alkotják a szilikoszférát. Jelenleg egy programot úgy reklámoznak, hogy mondjuk „kompatibilis a 7-es rendszerrel”. A jövőben akár olyan is előfordulhat, hogy „a 2008-as vírusösszeírás minden vírusával kompatibilis; minden ismert rosszindulatú vírussal szemben ellenálló; az alább felsorolt jótékony vírusok minden előnyét kihasználja...” Elképzelhető, hogy a szövegszerkesztők bizonyos funkciókat, például a szavak megszámolását és a sorkeresést, átadják egyes barátságos vírusoknak, amelyek önállóan vizsgálják majd a beírt szöveget.
Ha még messzebb nézünk a jövőbe, akár integrált szoftverrendszerek is létrejöhetnek, de nem úgy, hogy valaki megtervezi ezeket, hanem úgy, mint ahogy egy ökológiai rendszer, például egy trópusi esőerdő növekszik. Kölcsönösen kompatibilis vírusokból álló csoportok fejlődhetnek ki, mint ahogy a genomokat is kölcsönösen kompatibilis génekből álló csoportoknak tekinthetjük. Én már azt is javasoltam, hogy a genomjainkat tekintsük gigantikus víruskolóniának. A gének azért működnek együtt a genomban, mivel a természetes szelekció azoknak a géneknek kedvezett, amelyek történetesen közös vonásokat mutattak a teljes génkészleten belül. A különféle génkészletek a kölcsönösen kompatibilis gének más-más kombinációi irányába fejlődhetnek. Elképzelem azt az időt, amikor ehhez hasonlóan a számítógépvírusok is a más vírusokkal való kompatibilitás irányába fejlődnek, és közösségeket, csoportokat hoznak létre. Persze lehet, hogy mindez nem történik meg. Mindenesetre úgy látom, hogy ez a gondolat inkább ijesztő, mint izgalmas.
A komputervírusok jelenleg még nem fejlődnek a szó szoros értelmében. Emberi programozók találják ki őket, és fejlődésről csak olyan korlátozott értelemben beszélhetünk, mint ahogy az autók vagy repülők fejlődéséről. Az idei modellt a tervezők a tavalyi modell apró módosításaival nyerik, és így, többé-kevésbé tudatosan, az utóbbi évek tendenciáját követik – laposabbá teszik például a hűtőrácsot vagy az autó bármilyen más elemét. A számítógépvírus-programozók egyre rafináltabb trükköket találnak ki, hogy túljárjanak a vírusirtó programokat írók eszén. De a vírusok ez idáig még nem hoztak létre mutációkat, és nem fejlődtek tovább a természetes szelekció révén. A jövőben lehet, hogy ez megtörténik. Ám jövőbeni működésüket nem befolyásolja, hogy természetes szelekcióval vagy emberi tervezés által jöttek létre. Az evolúció mindkét fajtája azt eredményezi, hogy egyre tökéletesebbek és rejtettebbek lesznek, és az is várható, hogy bizonyos mértékben a számítógépek világában tevékenykedő, más vírusokkal is kompatibilissá válnak.
A DNS-vírusok és a számítógépvírusok ugyanazon okból terjednek: létezik olyan környezet, ahol egy gépezet képes megduplázni és elterjeszteni őket, valamint engedelmeskedik a bennük foglalt parancsoknak. Ez a két környezet sorrendben a sejtes szervezet, és a számítógépek és adatkezelő rendszerek közössége által létrehozott környezet. Vajon van még ezen kívül olyan környezet, amely ilyen paradicsomi állapotokat kínál a szaporodásra?

 

A megfertőzött elme

Már utaltam rá, hogy a gyerekekbe programozott hiszékenység milyen hasznos a nyelv és a hagyományos bölcsesség elsajátításánál, és hogy milyen könnyen kihasználják ezt az apácák, holdkórosok és társaik. Általánosságban szólva, mindnyájan információt cserélünk egymással. Nem dugunk hajlékonylemezeket egymás koponyájába, de fülünkön és szemünkön keresztül mondatokat cserélünk. Megjegyezzük egymás mozgás- és beszédstílusát, és ez hatással van ránk. Kívülről fújjuk a hirdetések zenés szlogenjeit, és feltehetően engedelmeskedünk is az üzeneteknek, különben a keményfejű üzletemberek nem költenének ennyi pénzt arra, hogy teleszórják velük az étert.
Gondoljunk arra a két dologra, amit egy vírus, vagy más efféle parazita replikátor, egy barátságos közegtől megkíván: a két dologra, amelyek oly barátságossá teszik a sejtekből álló szervezetet a parazita DNS számára, valamint a számítógépeket a számítógépvírusok számára. Ez a két dolog, egyrészt, az a készség, hogy a közeg egy információt pontosan megkettőzzön, esetleg némi hibával, amit aztán a továbbiakban pontosan másol; másodszor pedig az a készség, hogy az ily módon megduplázott, kódolt információkban lévő parancsoknak engedelmeskedjék. A sejtes szervezet és az elektronikus számítógépek egyaránt kiválóak e vírusbarát környezet létrehozásában. De hogyan állunk az emberi aggyal? A másolás hűségét tekintve minden bizonnyal kevésbé tökéletes, mint a sejt vagy az elektronikus számítógép. Mindazonáltal még mindig elég jó; mondjuk annyira, mint egy RNS-vírus, habár a DNS-vírus hibás szövegolvasás ellen kidolgozott ellenőrzési rendszerének tökéletességét nem éri el. Az agy – különösen a gyermeki agy – adatmásoló képességének bizonyítékát maga a nyelv szolgáltatja. Bernard Shaw Higgins professzora pusztán a beszéd alapján képes megállapítani, hogy az emberek London mely részén nőttek fel. A fikció persze még semmire sem bizonyíték, de mindenki tudja, hogy Higgins kitalált képessége csupán felnagyított változata annak, amivel mindnyájan rendelkezünk. Minden amerikai meg tudja különböztetni a déli tájszólást a középnyugatitól, a művelt new-englandi beszédet a tanyasitól. Minden New York-i meg tud különböztetni egy bronxit egy brooklynitól. Hasonló a helyzet minden országban. Mindez azt jelenti, hogy az emberi agy képes a meglehetősen pontos másolásra (különben a newcastle-i akcentus például nem lenne elég stabil ahhoz, hogy felismerhető legyen), de hibákat is vét (különben a kiejtés nem változna, és egy nyelv minden beszélője ugyanazt a kiejtést örökölné, mint amit távoli ősei használtak). A nyelv azért fejlődik, mert nagyon stabil, ugyanakkor apró változásokra is képes, ami egy rendszer fejlődésének előfeltétele.
A vírusbarát környezet második követelménye – vagyis az, hogy engedelmeskednie kell a kódolt instrukcióknak – éppen úgy igaz az agyra, mint a sejtekre vagy a számítógépekre, csupán az arányok mások. Néha engedelmeskedünk egymás parancsainak, néha nem. Mindenesetre beszédes tény, hogy a gyerekek túlnyomó többsége világszerte követi szülei vallását, és nem fordul más vallások felé. A térdhajtás, a Mekka felé hajlongás, a fal felé történő ritmikus bólogatás, a mániás rázkódás – a vallások által kínált, önkényes és céltalan mozgásminták száma önmagában is meglehetősen nagy – parancsait sokan követik, ha nem is szolgaian, mindenesetre meglehetősen magas arányban.
Kevésbé baljós és ismét főként a gyerekekre jellemzők a különféle „divatőrületek” mint az olyan viselkedés kirívó példái, melynek több köze van a járványtanhoz, mint a racionális választáshoz. A jojók, a hulahoppkarikák és a tiki-takik – a szorosan ezekhez tartozó tevékenységekkel együtt – végigsöpörnek az osztályokon, és időről időre átterjednek az egyik iskoláról a másikra, és a terjedés e módja csak lényegtelen részletekben különbözik például a kanyaró terjedésétől. Tíz évvel ezelőtt akár ezer mérföldeket is utazhatott valaki az Egyesült Államokban anélkül, hogy egy sildjével hátrafelé fordított baseballsapkát látott volna. Ma már a hátrafordított baseballsapka az általános. Nem tudom, hogy a visszafordított sapka terjedésének pontosan milyen földrajzi mozzanatai voltak, de nyilvánvaló, hogy elsősorban a járványtani szakemberek tudnák ezt pontosan kivizsgálni. Nem kell a „determinizmus” érvrendszeréhez fordulnunk; nem kell azt állítanunk, hogy a gyerekeknek muszáj a társaik viseletét utánozniuk. Elég csak annyit mondanunk, hogy sapkaviseletüket statisztikailag kimutatható módon befolyásolja társaik viselete.
Bármennyire is hétköznapinak tűnnek, ezek a divatőrületek még részletesebb bizonyítékkal szolgálnak arra vonatkozóan, hogy az emberi elme, különösen a fiataloké, olyan, amilyent kívánatosnak találtunk egy információs parazita számára. Az mindenképpen igaz, hogy az elme kézenfekvő célpontja lehet egy számítógépvírushoz hasonló fertőzésnek, még akkor is, ha a parazita szempontjából nem jelent olyan ideális környezetet, mint a sejtmag vagy az elektronikus számítógép. Érdekes volna belülről nyomon követni, mikor valakinek az elméje egy „vírus” áldozatává válik. Ez lehet egy szándékosan előállított parazita, mint amilyenek napjaink komputervírusai. De lehet egy véletlenül kialakult, tudattalanul kifejlődött élősködő is. Mindkét esetben – de különösen akkor, ha a kialakult parazita sikeres elődök hosszú sorára tekinthet vissza – joggal várhatjuk, hogy ez a tipikus „elmevírus” képes lesz arra, hogy sikeresen megduplázza magát.
Az egyre hatékonyabb elmeparaziták progresszív evolúciójának két jól látható vonása lesz. Azok az új „mutánsok” (akár a véletlen, akár tervszerű tevékenység révén alakultak ki), amelyek hatékonyabban terjednek, nagyobb számban fordulnak majd elő. Azok az ideák, amelyek egymás társaságában könnyebben megélnek, amelyek a génekhez hasonlóan kölcsönösen támogatják egymást, csoportokba állnak majd össze, csakúgy, mint ahogy azt a jövő számítógépvírusairól feltételeztem. Várható, hogy a replikátorok egymással kölcsönösen kompatibilis csoportokban terjednek majd agyról agyra. Ezek a csoportok aztán falkákba állnak össze, amelyek talán már elég stabilak lesznek ahhoz, hogy kiérdemeljenek egy közös nevet, mint például római katolicizmus vagy vudu. Az már csak részletkérdés, hogy az analógia értelmében egy-egy ilyen falkát nevezünk vírusnak, vagy ennek az összetevőit. Az analógia különben sem valami precíz dolog, mint ahogy a számítógépvírus és a számítógépféreg közti megkülönböztetést sem lehet egészen pontosan kidolgozni. A lényeg az, hogy az elme barátságos környezetet jelent az élősködő, önszaporító gondolatok és információk számára, és az elmék jellemzően meglehetősen fertőzöttek.
A számítógépvírusokhoz hasonlóan, a sikeres elmevírusokat is nehéz lesz a fertőzött agyban kimutatni. Ha magunk egy ilyen vírus áldozatai vagyunk, az a valószínű, hogy nem tudunk erről, sőt határozottan tagadjuk ezt. Elfogadva, hogy egy vírust igen nehéz saját magunkban kimutatni, vajon milyen árulkodó jeleket figyeljünk, amelyek már joggal keltik fel a gyanút? Erre a kérdésre úgy válaszolok, hogy elképzelem, hogyan írná le egy orvosi tankönyv a fertőzött tipikus tüneteit (akit itt önkényesen férfinak tekintek).

 

1. A beteget gyakran készteti valami mély, benső meggyőződés arra, hogy egyes dolgokat igaznak, helyesnek vagy erkölcsösnek tartson. E meggyőződésnek láthatóan semmi köze sincs a tényekhez és az ésszerűséghez, mégis kényszerítő erejű. Mi, orvosok, ezt a jelenséget „vallásos hitnek” nevezzük.

2. A hit erejét és megingathatatlanságát a betegek általában pozitív erényként állítják be, annak ellenére, hogy nem tényeken alapszik. Sőt, gyakran úgy érzik, hogy minél kevesebb tényre támaszkodik, annál értékesebb a hit (lásd később). E paradox elképzelésnek, amely szerint a hit esetében a tények hiánya egyenesen erénynek számít, hasonlít egy önmagára hivatkozó, ezért önfenntartó számítógépes programhoz.^[136] Ha egy hittételt elfogadunk, az automatikusan aláássa tagadásának lehetőségét. A „tények hiánya mint érték” elv csodálatosan egészíti ki mindezt, ahogy a hittel szövetkezve, egymást kölcsönösen támogató vírusprogramokká állnak össze.

3. Ide tartozik a hitben szenvedők egy másik, gyakori tünete is: az a meggyőződés, hogy a „rejtély” önmagában is jó dolog. A rejtélyeket megfejteni így aztán már nem is érdem. Inkább élvezzük ezeket, és leljük kedvünket megoldhatatlanságukban.

 

Bármely cselekedet, amely egy rejtély megfejtésére irányul, súlyosan veszélyezteti az elmevírus terjedését. Így aztán nem volna meglepő, ha a „rejtélyeket nem szabad megfejteni” elv a vírusok egymást kölcsönösen támogató csapatának egyik igen előkelő tagja lenne. Vegyük az „átváltozás rejtélyét”. Az még egyáltalán nem rejtélyes, és könnyen elhihető, hogy átváltozáskor a bor szimbolikus vagy metaforikus értelemben Krisztus vérévé válik. De az átváltozás római katolikus értelmezése ennél sokkal többet állít. A bor „szubsztanciájában” – anyagában és lényegében – is Krisztus vérévé válik; az, hogy a bor megjelenése továbbra is borszerű marad, csupán mellékes körülmény, „nem érinti a lényeget”. Hétköznapi nyelven fogalmazva az átváltozásról azt tanítják, hogy a bor „szó szerint” átváltozik Krisztus vérévé. Akár a homályos arisztotelészi, akár az őszintébb köznapi megfogalmazást tekintjük, az átváltozás csak akkor lehetséges, ha megerőszakoljuk az olyan szavak és kifejezések jelentését, mint „anyag” vagy „szó szerint”. Bár a szavakat újradefiniálni nem bűn, de ha erre az esetre olyan kifejezéseket használunk, mint „anyagában” és „szó szerint”, milyen szavakat használjunk, ha egyszer tényleg azt akarjuk mondani, hogy valóban történt valami? Ahogy Anthony Kenny írja le saját zavarodottságát szeminarista korában: „Az egészből annyit értettem, hogy az is lehetséges, hogy az írógépem maga az átváltozott Benjamin Disraeli...”
Tévedhetetlen tekintélybe vetett hitük arra kötelezi a római katolikusokat, hogy az átváltozás „rejtélyére” hivatkozva elhiggyék: a bor fizikai valójában vérré változott, annak ellenére, hogy a megjelenése nem ezt támasztja alá. A „rejtély” szó, mint látjuk, mindent megmagyaráz. Legalábbis azok számára, akiknek agyát már jól előkészítették a társult háttérfertőzések. Pontosan ugyanez a trükk működik a „Szentháromság rejtélyében” is. Ezek a rejtélyek nem azért vannak, hogy megoldják, hanem azért, hogy megfélemlítsenek. A „rejtély mint érték” elv segítségére siet azoknak a katolikusoknak, akik egyébként nem lennének hajlandóak arra, hogy az „átváltozás” és a „három az egyben” nyilvánvaló képtelenségében higgyenek. Vagyis az a hit, hogy a „rejtély érték”, önmagára hivatkozó kör. Ahogy Douglas Hofstadter írhatta volna, a hit rejtélyessége arra készteti a hívőt, hogy állandósítsa a rejtélyt.
A „rejtély mint önérték” fertőzés egyik extrém tünete Tertullianus Certum est quia impossibile est (bizonyos, mert lehetetlen) mondata. Ez az őrület útja. Ide kívánkozik Lewis Carroll Fehér Királynője, aki Alice azon kijelentésére, hogy „a lehetetlent nem hiheti el az ember”, azzal vágott vissza, hogy „Szerintem nincs elég gyakorlatod... Én a te korodban naponta fél órán át csak ezt gyakoroltam. Volt úgy, hogy már reggeli előtt hat lehetetlen dolgot is elhittem.” Vagy itt van Douglas Adams Elektromos Szerzetese, egy háztartási berendezés, amelyet úgy programoztak, hogy elhiggye helyettünk, amit kell. Ez „képes arra, hogy olyan dolgokat is elhiggyen, amit nehezen hinnének el Salt Lake Cityben”, és amely az olvasónak való bemutatás pillanatában éppen azt hitte el, hogy a tapasztalat ellenére minden földi tárgy egységesen rózsaszínű. Ám ezek a Fehér Királynők és Elektromos Szerzetesek már nem olyan viccesek, ha kiderül, hogy a való életben e virtuóz elhívők tiszteletre méltó teológusok. „Ezt mindenképpen el kell hinni, mert abszurd” (ismét Tertullianus). Sir Thomas Browne egyetértőleg idézi Tertullianust, és még tovább megy: „Azt hiszem, a valódi hit számára nem lehet elég lehetetlenség a vallásban. És azt kívánom, hogy hitemet a legnehezebb próbáknak vethessem alá; mivel a szokásos és látható dolgoknak hitelt adni nem hit, hanem meggyőződés.”^[137] Az az érzésem, hogy a puszta őrületnél vagy szürrealista nonszensznél érdekesebb dolog működik itt; valami, ami hasonló ahhoz a csodálathoz, amit akkor érzünk, amikor egy zsonglőrt vagy egy kötéltáncost figyelünk. Úgy látszik, mintha a hívő azáltal próbálna magának még nagyobb presztízst kivívni, hogy riválisainál is nevetségesebb dolgokat képes elhinni. Vajon ezek az emberek nem azért próbálgatják – tréningezik – hívőizmaikat, nem azért edzik magukat a leglehetetlenebb dolgokon is, hogy aztán gond nélkül elfogadják azokat a valószínűtlenségeket, amelyeket nap, mint nap megkívánnak tőlük?
Mikor ezt írtam, a The Guardian 1991. július 29-ei száma váratlanul egy gyönyörű példával szolgált. Egy rabbival közölt interjút, aki azt a bizarr feladatot vállalta magára, hogy aprólékosan megvizsgálja az élelmiszer-ipari termékek kóser mivoltát mindjárt az összetevőik keletkezésének helyén. Épp azon tépelődött, vajon elutazzon-e Kínába, hogy alaposan megvizsgálja azt a mentolt, ami a köhögés elleni cukorkákba kerül.

 

Próbált már ellenőrizni kínai mentolt?... borzasztóan nehéz volt, különösen azért, mert az első levélre, amit küldtünk, a legjobb kínai angolsággal a következő választ kaptuk: „A termékben nincsen kóser”... Kína csak mostanában kezdte engedélyezni a kóser-vizsgálók beutazását. A mentollal valószínűleg semmi gond nincs, de addig nem lehetünk ebben egészen biztosak, amíg a saját szemünkkel nem láttuk.

 

Ezek a kóser-ellenőrök egy forródrótot üzemeltetnek, és a gyanús csokoládékkal vagy csukamáj olajjal kapcsolatban beérkező vészjelzéseket rögzítik, percre pontosan. A rabbi azon sóhajtozott, hogy az a zöldek hatására megindult trend, miszerint egyre kevesebb mesterséges ízesítő anyagot és színezéket használnak, „nagyon megnehezíti a kóser életet, mivel ezeket most mind vissza kell követnünk”. Mikor a riporter megkérdezte, hogy miért foglalkozik ezekkel a nyilvánvalóan értelmetlen dolgokkal, nagyon pontosan kifejtette, a dolognak épp az az értelme, hogy nincs értelme:

 

A kasrut törvényeinek többsége indoklás nélküli, isteni vallási előírás, és pontosan ez itt a lényeg. Könnyű nem megölni valakit. Nagyon könnyű. Nem lopni már egy kicsit nehezebb, mivel időnként kísértésbe eshetünk. Az istenben való hitnek ezért nem túl erős bizonyítéka az, ha teljesítem az Ő akaratát. De ha azt mondja, hogy délidőben nem ihatok meg egy csésze tejeskávét a vagdalt hús és a zöldborsó után, az már próbatétel. Ilyenkor csakis azért teszek meg valamit, mert így mondták. És ez nehéz dolog.

 

Helena Cronin hívta föl a figyelmemet egy lehetséges analógiára, ami e között, és Amotz Zahavi ivari szelekcióval kapcsolatos hátrányelve, valamint a jelzések szelekciójáról és evolúciójáról szóló elmélet között áll fenn.^[138] Zahavi teóriáját, amely egy időben már divatjamúltnak számított, sőt sokszor a nevetség tárgyává vált, Alan Grafen^[139] rehabilitálta okosan, és most már az evolucionista biológusok is egyre komolyabban veszik. Zahavi azt mondja például, hogy a pávák pontosan azért fejlesztették ki abszurd módon terhes, rikítóan színes (vagyis a ragadozóik számára igen feltűnő) legyezőfarkaikat, mert igen terhes és veszélyes, és ez imponál a tojóknak. A pávakakas ezzel azt mondja: „Nézd csak, milyen fitt és erős vagyok, hiszen még azt is megengedhetem magamnak, hogy ezt a lehetetlenül nagy farkat hordjam magamon.”
Hogy elkerüljük a Zahavi által kedvelt szubjektív stílusból eredő esetleges félreértéseket, hozzá kell tennem, hogy a biológusok között elfogadott szokás a természetes szelekció tudattalan cselekedeteit megszemélyesíteni. Grafen lefordította ezt az érvelést egy ortodox darwini matematikai modellre, és így is működik. Ebben már nem hivatkozik a pávák és tojóik benső tudatára vagy szándékaira. Cselekedeteik lehetnek akár automatikusak, akár szándékosak, tetszés szerint. Mi több, Zahavi elmélete elég általános ahhoz, hogy ne kelljen hozzá darwinista alátámasztás sem. Zahavi elméletéből akár egy virág is tanulhatna, amely a nektárját próbálja rásózni egy vonakodó méhre. De ugyanez igaz egy eladóra is, aki meg akarja győzni ügyfelét.
Zahavi elképzelésének premisszája az, hogy a természetes szelekció a nőstények (vagy általánosabban, a hirdetési üzenetek befogadóinak) kételkedését jutalmazza. A hím (vagy az üzenet küldője) csak egyetlen módon igazolhatja az erejével (vagy bármilyen más minőségével) való kérkedést: úgy, ha ezzel bebizonyítja, hogy egy igazán költséges hátrányt is el tud viselni – olyant, amilyent csak egy valóban erős (jó minőségű stb.) hím tud elviselni. Ezt a költséges igazolás elvének is nevezhetnénk. És most jön a lényeg. Vajon lehetséges, hogy egyes vallási dogmák nem annak ellenére virulnak, hogy nevetségesek, hanem pontosan azért, mert nevetségesek? Minden ímmel-ámmal vallásos ember el tudja hinni, hogy a kenyér szimbolikusan Krisztus testét jelképezi; de arra, hogy elhiggyen egy akkora őrültséget, mint az átváltozás, már csak egy valódi, vérbő katolikus képes. Ha az ember ezt el tudja hinni, bármiben képes hinni, és ezek az emberek azt is megtanulják, hogy mindezt erénynek lássák (hitetlen Tamás története a bizonyság).
Most térjünk vissza a hit mentális vírusával való fertőzöttség tüneteinek felsorolásához, és az esetleges másodlagos fertőzésekhez.

 

4. Lehet, hogy a fertőzött ember intoleráns a rivális vallások vírushordozóival szemben, extrém esetekben meg is ölheti őket vagy a halálukat követelheti. Hasonlóan erőszakos módon viszonyulhat a hitehagyottakhoz (akik valaha hittek, de aztán felhagytak hitükkel) és az eretnekekhez (akik a hit egy más – gyakran jelentősen más, máskor csak apró részletekben eltérő – változatát támogatják). Szintén gyűlöletet érezhet az olyan gondolkodásmód iránt, amely a hitére kedvezőtlen hatással lehet, mint amilyenek a tudományos módszerek, amelyek még antivirális szerként is funkcionálhatnak.

 

A fenyegetés, hogy megölik Salman Rushdie-t, a kiváló regényírót, csak a legutolsó a példák hosszú, szomorú sorában. Azon a napon, amikor ezt írtam, a Sátáni versek japán fordítóját holtan találták a szobájában: gyilkosság áldozata lett. Mindez egy héttel azután történt, hogy a könyv olasz fordítóját merénylőinek majdnem sikerült megölniük. Mellesleg e tünet ellenkezője, a mozlimokat ért „sérelmek” miatti „együttérzés”, aminek a canterbury érsek és más keresztény vezetők is hangot adtak (ami a Vatikán esetében már a nyílt bűnpártolás határát súrolta), egy már korábban már diagnosztizált tünet megnyilvánulása, vagyis azé, hogy a hit, legyen bármily visszataszító is az eredménye, tiszteletre méltó, pusztán azért, mert hit.
A gyilkosság persze extrém megnyilvánulás. De van ennél még extrémebb is: a hit militáns szolgálatában elkövetett öngyilkosság. A hangyakatonák példáját követve, amelyeket arra programoztak, hogy feláldozzák életüket az ő génjeiket is hordozó peték védelmében, a fiatal arabokat is arra tanítják, hogy a szent háborúban meghalni a leggyorsabb út a mennyországba. Még ha az őket kihasználó vezetőik hisznek is ebben, az sem kisebbíti a brutális hatalmat, amit az „öngyilkosbevetés-vírus” gyakorol a hit nevében. Az öngyilkosság, akárcsak a gyilkosság, kétélű kard: lehet, hogy a reménybeli megtértek visszariadnak vagy elfordulnak egy olyan vallástól, amely annyira bizonytalan, hogy ilyen taktikához folyamodik.
Nyilvánvaló, hogy ha túl sokan áldozzák fel magukat, a hívők forrása kiapadhat. Ez történt a közismert, hitből fakadó öngyilkosságok esetében, bár itt nem szerepeltek csatába küldött „kamikazék”. A Népek Temploma szekta kihalt, amikor vezetőjük, Jim Jones tiszteletes kivezette követőinek nagy részét az Egyesült Államokból az ígéret Földjére, a guyanai „Jonestown”-ba, ahol közülük több mint kilencszázat – először a gyerekeket – beszélt rá arra, hogy ciánt igyanak. E hátborzongató ügyet teljes egészében feltárta a San Francisco Chronicle néhány munkatársa.

 

Jones, „az Atya”, összehívta a seregét, és azt mondta nekik, hogy ideje a mennyekbe indulni. „Nemsokára találkozunk – ígérte – egy másik helyen.”
E szavak folyamatosan szóltak a tábor hangszóróiból. „A haldokló méltósága hatalmas. Szolgáljon ez minden halni készülőnek példaként.”^[140]

 

Mellékesen szólva, az éber szociobiológus szakértő figyelmét nem kerüli el az a tény sem, hogy az öngyilkosságot megelőző időkben Jones kijelentette, hogy „kizárólag neki van joga szexuális kapcsolatot létesíteni” (feltehetően ezt azért a partnereinek is megengedte). Jones kapcsolatait egy titkárnő szervezte. Felhívta a kiválasztottat, és azt mondta neki: „az Atya nagyon utálja ezt a dolgot, de hát itt van ez a hatalmas belső kényszer, volna szíves tehát...?” Áldozatai nem csak nők voltak. Egy 17 éves fiú követője elmondta, hogy amikor a szekta még San Franciscóban volt, Jones többször is elvitte őt egy-egy ocsmány hétvégére egy hotelba, ahol „egyházi kedvezmény járt Jim Jones tiszteletesnek és fiának”. Ugyanez a fiú mondta:

 

Tiszteltem és rettegtem tőle. Több volt számomra, mint atya. A szüleimet is megöltem volna érte.

 

Ami Jim Jones tiszteletes esetében igazán figyelemreméltó, az nem az önző viselkedése, hanem követőinek szinte emberfeletti rászedhetősége. E bámulatos hiszékenység láttán kételkedhet valaki is abban, hogy az emberi elme fogékony a rosszindulatú fertőzésekre?
Kétségtelen, hogy Jones tiszteletes csupán néhány ezer embert irányított. De ez különleges eset, a jéghegy csúcsa. A vallási vezetők utáni vágy széles körben elterjedt. Legtöbben bátran lefogadnánk, hogy senkinek sem lenne nagy sikere, ha kiállna a televízióban, és azt mondaná, jó sok körítéssel: „küldjétek el a pénzeteket, hogy abból másokat is bepalizhassak, hogy aztán ők is elküldjék a pénzüket”. Mindazonáltal ma az Egyesült Államok minden nagyobb városában legalább egy olyan televíziós adó működik, amely teljes egészében ennek az átlátszó bizalmi trükknek szenteli műsoridejét. És igencsak megszedik magukat. Ekkora hiszékenység láttán nehéz nem érezni valami kelletlen szimpátiát a csillogó öltözetű szélhámosok iránt. Egészen addig, amíg rá nem jövünk, hogy nem minden becsapott ember gazdag, és hogy gyakran az özvegyek szerény adományain híznak az evangélisták jó kövérre. Egyszer még azt is hallottam, hogy egyikük azt az elvet hívta segítségül, amit éppen most azonosítottam Zahavi költségesigazolás-elvével. Az Isten csak akkor értékeli nagyra az adományokat – mondta szenvedélyes őszinteséggel –, ha azok olyan nagyok, hogy az már fáj. Idős nincstelenek gurultak oda kerekes székeiken, hogy elmondják, mennyivel boldogabbak azóta, amióta odaadták megmaradt vagyonkájukat akárki tiszteletesnek.

 

5. A beteg észreveheti, hogy hitének semmi köze a tényekhez, annál több a járványtanhoz. Vajon miért hiszek én éppen ebben, és nem valami másban – kérdezheti magától? Azért, mert megvizsgáltam a világ vallásait, és azt választottam, amelyik számomra a legmeggyőzőbb volt? Szinte biztos, hogy nem. Ha hiszünk valamiben, óriási annak a statisztikai valószínűsége, hogy ez a hit ugyanaz, amiben szüleink és nagyszüleink is hittek. Nem vitás, hogy a magasba törő katedrálisok, a felkavaró zene, a megindító történetek és példázatok segítenek ebben. De a hitet meghatározó, messze legfontosabb változó a születés véletlene. A hit, amiben ma oly szenvedélyesen hiszünk, teljesen más lenne, és nagyban ellentmondana a mostaninak, ha épp egy más helyen születtünk volna meg. Járványtan, és nem tanúbizonyság.

6. Ha a beteg ritka kivételként a szüleiétől eltérő vallást követ, a magyarázat továbbra is járványtani lehet. Biztos, ami biztos, az is elképzelhető, hogy tárgyilagosan végignézte a világ vallásait, és a legmeggyőzőbbet választotta magának. Ám az statisztikailag sokkal valószínűbb, hogy egy különösen potens fertőző ágensnek volt kitéve – egy John Wesley-nek, egy Jim Jonesnak vagy egy Szent Pálnak. Itt most horizontális átvitelről beszélünk, mint a kanyaró esetében. Előzőleg vertikális átvitelről volt szó, ahogyan például a Huntington-kór terjed.

7. A beteg benső érzései ijesztően hasonlíthatnak a szexuális szerelem érzéséhez. Ez nagyon hatékony erő az agyban, így nem meglepő, hogy egyes vírusok úgy formálódtak, hogy kihasználják ezt. Avilai Szent Teréz híresen orgazmikus látomása olyan közismert, hogy szükségtelen itt idézni. Komolyabb megfogalmazásban, a nyers érzékiségtől eltávolodva írja le megindító vallomásában Anthony Kenny filozófus azt a gyönyört, amely azokra vár, akiknek sikerül az átváltozás misztériumában hinniük. Beszámol római katolikus pappá szenteléséről, amivel felhatalmazást nyert arra, hogy misét celebráljon, majd elevenen visszaemlékezik

 

...az első hónapok szenvedélyes izgalmára, mikor már lehetőségem volt misét mondani. Régebben lassan, és nehezen ébredtem, de most, arra a kivételes jelentőségű cselekedetre gondolva, amelyet immár jogom volt megtenni, már korán kipattantam az ágyból, felindulva, tele izgalommal. Ritkán mondtam nyilvános misét: legtöbbször egyedül celebráltam a mellékoltárnál, és a kollégium egy fiatalabb tagja volt a ministránsom és a gyülekezetem egyszerre. Ám ez semmit sem változtatott az áldozatbemutatás ünnepélyességén vagy a megszentelés érvényességén.
Jézus papjának kiváltságos helyzetében megérintettem Krisztus testét, és ez egészen lenyűgözött. Az Úrfelmutatás igéi után csak bámultam a szent ostyát, homályos szemmel, ahogy egy szerelmes néz a szeretett lény szemébe... Papságom kezdete úgy maradt meg az emlékezetemben, mint a beteljesülés és a reszkető boldogság napjai; olyan valami, ami rendkívül értékes, de túlságosan törékeny ahhoz, hogy sokáig tartson, mint ahogy egy romantikus szerelmi kaland is gyorsan véget ér az össze nem illő felek házasságának realitásában.^[141]

 

Dr. Kenny megindítóan hitelesen számol be arról, hogy fiatal papként úgy érezte, mintha szerelmes volna a felszentelt ostyába. Milyen ragyogóan sikeres vírus! Ugyanezen az oldalon Kenny azt is megmutatja nekünk, hogy a vírus érintés útján terjed – ha nem is szó szerint, mindenesetre ahhoz hasonlóan –, a fertőzött püspök kezétől az új pap feje tetején át:
A katolikus dogma szerint minden érvényesen felszentelt pap a kezek érintésének töretlen egymásutánja révén kapja a rangját, amely a felszentelő püspök kezétől egészen a tizenkét apostol egyikéig vezet... bizonyára sok évszázadra visszamenő feljegyzések vannak a kezek e láncolatáról. Engem nagyon meglepett, hogy a papok nem igyekeznek ennek segítségével megtalálni spirituális őseiket, nem próbálják megtudni, ki szentelte fel az ő püspöküket, ki az őt felszentelő püspököt, és így tovább, egészen II. Gyuláig, V. Celestinig vagy VII. Gergelyig, vagy talán Nagy Gergelyig.
Igen, ez engem is meglep.

 

Vírus-e a tudomány?

Nem. Nem, hacsak nem nevezünk minden számítógépes programot vírusnak. A jól használható programok azért terjednek, mert az emberek értékelik azokat, ajánlják és továbbadják egymásnak. A számítógépvírusok viszont pusztán azért terjednek, mert egy kódolt „terjessz!” instrukciót tartalmaznak. A tudományos teóriák, mint a mémek is, egyfajta természetes szelekción esnek át, és ez felületesen nézve vírusszerűnek tűnhet. De azok a szelektáló erők, amelyek a tudományos teóriákat vizsgálják, nem szeszélyes vagy tetszőleges jellegűek. Ezek pontos, jól bevált szabályok, és nem részesítik előnyben az értelmetlen vagy pusztán önérdeket szolgáló viselkedést. Viszont pártolják a standard módszertanok tankönyvekben lefektetett értékeit: az ellenőrizhetőséget, a tényekkel való alátámasztást, a pontosságot, a mérhetőséget, a tömörséget, a személyektől való függetlenséget, a megismételhetőséget, az általános érvényességet, a progresszivitást, a kulturális környezettől való függetlenséget és így tovább. A hit annak ellenére terjed, hogy ezen érdemek egyike sem a sajátja.
Előfordulhat, hogy egyes tudományos eredmények járvány-szerűen terjednek, de ez csak formájában járványszerű. A tudományos közvéleményen belül a jó elképzelések gyors terjedése valóban olyan képet mutathat, mintha kanyaró volna. De ha a mögöttük húzódó okokat vizsgáljuk, azt találjuk, hogy ezek jóindulatúak, és kielégítik a tudományosság szigorú követelményrendszerét. A hit terjedésének történetében szinte kizárólag csak a járványtan érvényesül, annak is véletlen formái. Az, hogy A személy ebben hisz, B pedig másban, pusztán és kizárólag annak a következménye, hogy A ezen a kontinensen született, B pedig egy másikon. Az ellenőrizhetőség, a tényekkel való alátámasztottság és a többi dolog még csak fel sem merül ilyenkor. Ami a tudományos meggyőződést illeti, a járványszerű terjedés csak ezek után következik be, és csak az elfogadás folyamatára jellemző. A vallásos hit esetében viszont a járványszerűség a legfőbb irányító elv.

 

Epilógus

Szerencsére a vírusok nem győznek mindig. Sok gyerek van, aki az apácák és mullahok minden igyekezete ellenére károsodás nélkül vészeli át a dolgot. Anthony Kenny saját története is szerencsésen ért véget. Lemondott papi rangjáról, mivel nem volt képes elviselni a katolikus hit nyilvánvaló ellentmondásait, és ma már elismert filozófusként tisztelik őt. De nem hagyhatjuk megjegyzés nélkül, hogy milyen erős fertőzésnek kellett annak lennie, amely egy hozzá hasonlóan bölcs és intelligens embert – a Brit Akadémia jelenlegi elnökét – is legyűrte, és három évtizedig nem engedte szabadon. Vajon tényleg csak rémeket látok, amikor ártatlan hatéves kis ismerősöm lelkét féltem?

 

 

3.3. A nagy konvergencia^[142]

Közeledik-e egymáshoz a tudomány és a vallás? Nem. Vannak modern tudósok, akiknek szavai vallásos módon hangzanak, de akiknek hite, ha jobban megvizsgáljuk, azonos a többi tudós hitével, akik egyszerű nyíltsággal ateistának vallják magukat. Ursula Goodenough lírai könyvét, a The Sacred Depths of Nature-t. (A természet szent mélységei),^[143] vallásos könyvként árusították, amit teológusok is megerősítettek a hátsó borítón, és fejezetei közt szabadon fordultak elő imák és vallásos meditációk. Ám a könyvben magában dr. Goodenough nem említi, hogy hinne bármiféle felsőbb lényben, nem hisz a halál utáni élet semmilyen fajtájában; ha szavai valós jelentését nézzük, semmivel sem vallásosabb, mint én. Sok ateista tudóshoz hasonlóan, ő is ugyanazt a félelemmel vegyes csodálatot érzi, ha az univerzum fenségességére, az élet végtelen bonyolultságára gondol. Valóban, könyvének fülszövege – miszerint „a tudományból nem következik, hogy az élet sivár, jelentés nélküli és céltalan lenne”... hanem épp ellenkezőleg, „a vigasztalás és remény forrása lehet” – ugyanúgy illik az én könyvemhez, a Szivárványbontáshoz, és Carl Sagan Pale Blue Dotjához (Világoskék folt)^[144] is. Ha ez vallás, akkor én mélyen vallásos vagyok. De nem az. Amennyire én tudom, „ateista” nézeteim azonosak Ursula Goodenough „vallásos” nézeteivel. Egyikünk nem jól alkalmazza a nyelvet, és azt hiszem, hogy az nem én vagyok.
Ursula Goodenough történetesen biológus, de ez a neo-deista pszeudovallás általában gyakrabban kötődik a fizikusokhoz. Gyorsan le kell szögeznem, hogy Stephen Hawkingot igaztalanul vádolják ezzel kapcsolatban. Leggyakrabban idézett kifejezése, az „isteni szellem”, semmivel sem mond többet Isten létéről, mint az, ha én az „isten tudja” kifejezéssel élek, amivel azt akarom mondani, hogy én bizony nem tudom. Ugyanezt gyanítom Einstein pittoreszk „Édes Uram!” fohászával kapcsolatban is, amivel megszemélyesítette a fizika törvényeit.^[145] Paul Davies mindazonáltal beépítette Hawking szavait könyve címébe, amellyel végül el is nyerte a Templeton-díjat a vallási progresszióért, a mai idők legfényesebb kitüntetését, amely annyira rangos, hogy a királyi család egyik tagja adja át a Westminster Abbey-ben. Daniel Dennett egyszer meg is jegyezte nekem, fausti tónusban: „Richard, ha egyszer rosszul menne a sorod...”
Az utóbbi időkben a deisták elmozdultak tizenkilencedik századi önmaguktól, amikor a kinyilatkoztatott vallásokat elutasítva, konkrét felekezeti hovatartozás nélkül hittek valamilyen felsőbbrendű intelligenciában. Ha Enisteint és Hawkingot vallásosnak tekintjük, ha elfogadjuk, hogy Ursula Goodenough, Paul Davies, Carl Sagan és az én kozmikus áhítatom valóban vallás, úgy a hit és a tudomány tényleg közelebb kerültek egymáshoz, főként, ha beleszámítjuk az olyan ateista papokat is, mint Don Cupitt és még sok más egyetemi lelkészt. De ha a vallásnak ilyen tág és rugalmas meghatározását alkalmazzuk, milyen szó illik a valódi vallásra, arra, amire a templomi padon vagy az imaszőnyegen térdeplő mai átlagemberek gondolnak? Vagy hogy nevezzük azt a hitet, amit az elmúlt századok entellektüeljei tudtak magukénak, amikor még mindenki vallásos volt? Ha Isten a fizika legrejtettebb elveinek szinonimája, milyen szóval jelöljük azt a feltételezett személyt, aki meghallgatja az imát, közbelép, hogy megmentse a rákbetegeket, átsegíti az evolúciót a nehézségeken, megbocsátja a bűnöket vagy éppen meghal miattuk? Ha megengedjük, hogy a tudományos áhítatot vallási indíttatásnak nevezzük, a dolog kicsúszik a kezünkből. Ha a tudományt újradefiniáljuk és vallásnak nevezzük, aligha meglepő, ha kiderül, hogy „közelednek egymáshoz”.
Egy másfajta konvergenciára is szoktak hivatkozni, ami a modern fizika és a keleti miszticizmus között áll fenn. Az érvelés röviden így hangzik: a kvantummechanika, a modern tudomány ragyogó és sikeres vezető elmélete, mélyen titokzatos, és nagyon nehéz megérteni. A keleti misztikusok is mindig titokzatosak voltak, és nehéz volt őket megérteni. Így aztán bizonyos, hogy a keleti misztikusok mindig is a kvantummechanikáról beszéltek. Ugyanezt az utat járta be Heisenberg határozatlansági elve („hát nem így igaz, hogy mindnyájan határozatlanok vagyunk”?), a fuzzy logika („igen, te is lehetsz egy kicsit homályos”), és a káosz és komplexitás teóriái is (pillangóeffektus, a Mandelbrot-halmaz hűvös, platonikus szépsége – valaki elnevezi, megint valaki misztifikálja, és dollárokra váltja). Hihetetlen mennyiségű könyv kapható a „kvantumgyógyításról” – hogy a kvantum-pszichológiát, kvantumfelelősséget, kvantummoralitást, kvantumesztétikát, kvantumhalhatatlanságot és a kvantum-teológiát ne is említsük. Kvantumfeminizmusról szóló könyvvel még nem találkoztam, sem kvantum-pénzügymenedzsmenttel, vagy afro-kvantumelmélettel, de mindez csak idő kérdése. Ezt az egész ütődött témát ügyesen dolgozza fel Victor Stenger fizikus a The Unconscious Quantum (A tudattalan kvantum) című könyvében, ahonnan a következő gyöngyszem is származik.^[146] „Afrocentrikus gyógyítás” című előadásában Patricia Newton pszichiáter azt állította, hogy a tradicionális gyógyítók

 

...képesek megcsapolni a negatív entrópia ama másik birodalmát – az elektromágneses energia szuperkvantum-gyorsaságát és frekvenciáját, és levezetni ezeket a mi szintünkre. Ez nem mágia. Ez nem halandzsa. Meg fogják látni, hogy a huszonegyedik század hajnalán az új orvosi kvantumfizika valóban szétoszlatja ezeket az energiákat, és ezek hatásait.

 

Sajnálattal kell kijelentenem, hogy ez igenis, nem más, mint halandzsa. Nem afrikai halandzsa, hanem áltudományos halandzsa, ami még az „energia” fogalmát is rosszul alkalmazza. Vallás ez, ami a hamis konvergencia émelyítő szeretetünnepén tudománynak álcázza magát.
1996-ban a Vatikán – nem sokkal azután, hogy nemes gondolkodásra valló módon, alig 350 évvel a halála után, végül megbékélt Galileivel – nyilvánosan bejelentette, hogy az evolúció a puszta feltételezések sorából az elfogadott tudományos elméletek közé lépett elő.^[147] Ez a bejelentés kevésbé drámai, mint ahogy azt sok amerikai protestáns gondolja, mivel a Római Katolikus Egyház minden hibája ellenére sohasem ragaszkodott szó szerint a Bibliában foglaltakhoz – ellenkezőleg, a Bibliát mindig is fenntartásokkal kezelte, mint valami felforgató dokumentumot, amit a papoknak előbb alaposan meg kell szűrniük, mielőtt a felkészületlen gyülekezet kezébe adnák. A pápa ezen evolúcióval kapcsolatos üzenetét mindazonáltal a tudomány és a vallás késő huszadik századi konvergenciájának példájaként üdvözölték. A pápa üzenetére adott válaszok a lehető legrosszabb fényt vetik a liberális értelmiségre, amelynek tagjai agnosztikus igyekezetükben azon fáradoznak, hogy megadják az egyháznak a saját „magisztériumát”^[148], amely éppolyan fontos, mint a tudományé, és nem mond ellent annak, sőt még átfedésbe sem kerül vele. Az ilyen agnosztikus kiegyezést könnyű összekeverni a valódi konvergenciával, a gondolatok valódi találkozásával.
Ennek az intellektuális megbékélési politikának a legnaivabb képviselői felosztják a gondolkodást a „hogyan kérdések” (tudomány) és a „miért kérdések” (vallás) területeire. Mik ezek a „miért kérdések”, és mi alapján gondolnánk úgy, hogy választ érdemelnek? Lehetnek a kozmosznak olyan mély kérdései, amelyek a tudomány számára mindörökre megválaszolhatatlanok maradnak. Azonban hiba lenne azt hinni, hogy ilyenkor a vallás képes a válaszra. Egyszer megkértem egy kiváló csillagászt, az egyik kollégám barátját, hogy fejtse ki nekem az ősrobbanás elméletét. Ő ezt meg is tette a tőle telhető (és számomra még érthető) legalaposabb módon, és akkor azt kérdeztem tőle, hogy mi történt eközben a fizika alaptörvényeivel, amelyek lehetővé tették a tér és az idő spontán kialakulását? „Ajjaj – mosolyodott el –, most átléptük a tudomány határait. Ez az a pont, ahol átengedem a dolgot jó barátunknak, a lelkésznek.” De miért a lelkésznek? Miért nem a kertésznek vagy a szakácsnak? A lelkészek persze – a kertészekkel és a szakácsokkal ellentétben – azt állítják magukról, hogy a végső kérdésekben is tájékozottak valamelyest. De miféle bizonyítékokat szolgáltattak eddig azzal kapcsolatban, hogy érdemes nekik hinni? Azt gyanítom, hogy a csillagászat professzora ez esetben is az Einstein/Hawking-trükköt vetette be, és Istent helyezte az „ezt senki sem érti” mondat helyébe. Ez ártatlan trükk lenne akkor, ha nem értenék félre folyamatosan azok, akik alig várják, hogy félreérthessék. Mindenesetre az optimista tudósok, akik közé magamat is sorolom, mindig is úgy gondolták, hogy az „ezt nem értjük” kijelentés csupán annyit jelent, hogy „ezt még nem értjük”. A tudomány most is dolgozik a probléma megoldásán, de senki sem tudja, hogy mikor születik a kérdésre megnyugtató válasz, és hogy születik-e egyáltalán.
Az agnosztikus kiegyezés vágyától vezérelve az illedelmes liberálisok szinte kezüket-lábukat törik, hogy minél több engedményt tegyenek annak, aki elég hangosan kiabál. A felszínes gondolkodás itt következő példájában ez már nevetséges mértéket ölt. Az érvelés nagyjából így szól: negatív dolgot nem lehet bizonyítani (idáig rendben is lenne). A tudománynak nem áll módjában, hogy bebizonyítsa egy felsőbbrendű lény nemlétét (szigorúan véve ez is igaz). Ezért egy felsőbbrendű lénybe vetett hit (vagy nem hit) pusztán egyéni hajlam kérdése, ezért mindkét álláspontot tisztelni kell! Ha ezt így vezetjük le, rögtön kibújik a szög a zsákból: még csak meg sem kell említenünk a reducatio ad absurdum elvét. Bertrand Russellre hivatkozva, eszerint azt is el kellene hinnünk, hogy egy porcelán teáskanna kering elliptikus pályán a Nap körül. Nem tudjuk az ellenkezőjét bizonyítani. De azért ez mégsem jelenti azt, hogy a Nap körül keringő teáskanna elmélete egyenrangú azzal, hogy nem kering teáskanna a Nap körül!
Ha erre azt a választ kapjuk, hogy X-nek,Y-nak és Z-nek okuk van, hogy ne a teáskannában, hanem egy felsőbbrendű lényben higgyenek, úgy X-et,Y-t és Z-t alaposan ki kell kérdeznünk, mert ha igazuk van, akkor érveik tudományos érvek, amelyeket saját értékükön kell kezelnünk. Ne kíméljük meg őket attól, hogy agnosztikus toleranciájuk mögé tekintsünk! Ha a vallás érvei jobbak, mint Russell teáskannája, halljuk azokat az érveket! Vagy pedig azok, akik a vallással kapcsolatban agnosztikusak, nevezzék agnosztikusnak magukat a keringő teáskannákkal kapcsolatban is! A modern teisták elismerik, hogy Baállal és az Aranyborjúval, Thorral és Wotannal, Poszeidónnal és Apollónnal, Mithrasszal és Amon-Rével kapcsolatban ateisták. De ha az emberiség összes eddig volt istenét nézzük, a legtöbbel kapcsolatban mindnyájan ateisták vagyunk! Néhányan csupán egyetlen istennel mentünk tovább.
Mindenesetre az a gondolat, hogy a vallás és a tudomány különálló magisztériumokat foglalnak el, meglehetősen álságos.^[149] Mindjárt megfeneklik azon a tagadhatatlan tényen, hogy a vallás még ma is olyan tételeket fogalmaz meg, amelyeket elemezve kiderül, hogy azok a tudomány hatókörébe tartoznak. Mi több, a hitvédők azon igyekeznek, hogy a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon. Mikor értelmiségiekkel beszélnek, gondosan elkerülik a tudomány területét, és a vallási magisztérium elkülönült, sérthetetlen berkein belül maradnak. De amikor a tanulatlan tömeghez szólnak, kedvük szerint dobják be a csodás történeteket, ami a tudomány területére való otromba behatolást jelent. A szeplőtelen fogantatást, a feltámadást, Lázár feltámadását, Szűz Mária és a szentek manifesztációit szerte a katolikus világban, sőt még az Ótestamentumból vett csodákat is szabadon használják propagandacéljaikra, és ez nagyon is hatásos lehet, ha a hallgatóság naiv emberekből vagy gyerekekből áll. E csodák mindegyike egy, a tudományt érintő állításban, a természet normális működésének megsértésében teljesedik ki. A teológusoknak, ha őszinték akarnak lenni, választaniuk kell. Kimondhatják, hogy saját magisztériumuk nem érintkezik a tudományéval, mindazonáltal tiszteletre méltó maradhat. De ebben az esetben a csodákat el kell utasítani. Vagy megmaradnak a Lourdes-ok és a csodák, és továbbra is jelentős szerepet játszanak a tanulatlanok megtérítésében. Ám akkor búcsút kell mondani a különálló magisztériumok elméletének, és a tudományhoz való közelítés magasröptű eszméjének.
A kecske jóllakása és a káposzta megmaradása iránti vágy nem meglepő egy jó propagandista esetében. Ami viszont meglepő, az a liberális agnosztikusok készsége, hogy elfogadják ezt, és primitív, fásult szélsőségeseknek neveznek minket, akik vesszük a bátorságot, hogy megfújjuk a sípot. Azzal vádolnak minket, hogy döglött lovat sarkantyúzunk, és a vallás egy idejétmúlt karikatúráját képzeljük magunk elé, amelyben az Istennek hosszú, fehér szakálla van, és a Mennyország nevű kézzel fogható helyen él. Ma már, mint mondják, a vallás is megváltozott. A Mennyország nem egy fizikai hely, és Istennek nincs megfogható teste, amely a szakállát tartaná. Nos, hát ez csodálatos: különálló illetékességi körök, valódi konvergencia. De Szűz Mária mennybemenetelének doktrínáját XII. Pius pápa 1950. november l-jén mint hittételt definiálta, ami kötelező érvényű minden katolikusra nézve. Ez világosan kimondja, hogy Mária teste emelkedett a mennybe, ahol újraegyesült a lelkével. Mit jelent ez, ha nem azt, hogy a Mennyország egy fizikai hely, ahhoz legalábbis elég fizikai, hogy testeket tartalmazzon? Ismétlem, ez nem valami furcsa, régies hagyomány, aminek manapság már csak szimbolikus jelentősége van. A huszadik században történt, hogy (az 1996-os Catholic Encyclopaediát idézve) „XII. Pius pápa tévedhetetlenül deklarálta, hogy Szűz Mária mennybemenetele a katolikus vallás hittétele”, miáltal felsőbb kategóriába sorolta azt a hivatalos dogmát, amelyről elődje, XIV Benedek, szintén a huszadik században, azt mondta, hogy „valószínű nézet, amit tagadni szentségtörő és istenkáromló” cselekedet lenne.
Konvergencia? Csak, ha éppen ezt kívánja az érdek. A tisztességes megítélés számára a vallás és tudomány közti feltételezett konvergencia egy sekélyes, üres, lyukas szóvivői ámítás.

 

 

3.4. Dolly és a fafejűek^[150]

Egy szenzációt, mint például a klónozott bárány, Dolly megszületésének hírét, mindig izgatott és intenzív sajtóérdeklődés vesz körül. Az újságok rovatvezetői sorra kinyilvánítják véleményüket, komolyan vagy humorosan, néha intelligensen. A rádiós és televíziós producerek megragadják a telefont, és a morális és jogi vonatkozások taglalására különféle szakértői csoportokat állítanak össze. E csoportokban résztvevők egy része a tudományhoz ért, mint ahogy ez helyes és elvárható. Ugyanígy helyénvaló az erkölcs- és jogfilozófusok részvétele is. Mindkét fajta szakértőt saját jogukon hívják meg a stúdiókba, mivel már eddig is számot adtak szaktudásukról vagy okos gondolataikról és világos beszédükről. A köztük lezajló viták általában érdekesek és felvillanyozóak.
Ugyanez már nem mondható el a stúdióvendégek harmadik, kötelezően meghívott fajtájáról: a vallási lobbiról. Vagy inkább lobbikról kellene beszélni, mert hiszen minden vallás képviselve kell hogy legyen. Ez aztán a sokszorosára növeli a stúdióban lévő emberek számát, ami nagy időveszteséget vagy inkább időpazarlást jelent.
Jó modorom tiltja, hogy neveket említsek, de a bámulatos Dolly népszerűségének csúcsán én is részt vettem egy-két klónozásról szóló rádióadásban és televíziós vitában, prominens vallási vezetőkkel együtt: az eredmény nem volt éppen épületes. E szószólók egyik kiválósága, aki nemrég vált a Lordok Házának tagjává, rögtön azzal indított, hogy a stúdióban nem volt hajlandó kezet fogni a nőkkel, láthatóan azért, mert félt, hogy esetleg menstruálnak vagy más módon „tisztátalanok”. E nők sokkal elnézőbbek voltak e sértéssel szemben, mint én lettem volna; kötelezően megadták a vallási előítéleteknek kijáró tiszteletet, amit persze másfajta előítéletek már nem kaptak volna meg. A beszélgetés folyamán az elnöki székben ülő nő, aki igen tiszteletteljesen viselkedett e szakállas patriarchával szemben, megkérte őt, hogy fejtse ki érthetően, milyen károkat okozhat a klónozás. Erre ő azt válaszolta, hogy az atombomba is kártékony volt. Való igaz, ez vitán felül áll. De nem úgy volt, hogy a klónozásról fogunk beszélni?
Vajon azért terelte a beszélgetést az atombombára, mert a fizikához jobban értett, mint a biológiához? Szó sincs róla. Néhány magabiztos sületlenség után – mint például, hogy Einstein kettévágta az atomot – figyelmét a bölcs máris a történelemre irányította. Sokatmondóan jegyezte meg, hogy mivel Isten hat napig dolgozott, és a hetediken megpihent, a tudósoknak is illene tudniuk, hogy mikor kell megállni. Ha most valóban úgy hitte, hogy a világot hat nap alatt teremtették, akkor tudatlansága elegendő ok, hogy ne vegyük komolyan. Ha viszont – ahogy azt az elnöknő jószándékúan sugalmazta – csak egy allegóriát alkalmazott, akkor ez meglehetősen silány allegória volt. Az életben van, amikor meg kell állni, és van, amikor tovább kell menni. A trükk az, hogy eldöntsük: mikor kell megállni. Az allegória, hogy Isten megpihent a hetedik napon, nem mondja el önmagában, hogy egy adott esetben mikor jött el az ideje annak, hogy megállj-t mondjunk. A teremtés hat napja mint allegória, önmagában üres. Mint történelem, hamis. Akkor hát, miért hozta föl?
Egy másik vallás képviselője őszintén zavarodott benyomást keltett. Hangot adott annak az általános félelemnek, hogy egy emberi klónnak nem lenne személyisége. Nem lenne teljes, önálló ember, hanem pusztán egy lélektelen automata. Mikor figyelmeztettem rá, hogy ezek a szavak sértőek lehetnek az egypetéjű ikrekre nézve, azt válaszolta, hogy az egypetéjű ikrek egészen más tészta. De miért?
Egy másik beszélgetés során, ezúttal a rádióban, egy másik vallási vezető éppilyen zavarba jött az egypetéjű ikrek említése kapcsán. Ő is „teológiai alapon” tartott attól, hogy a klón nem lenne önálló ember, így aztán nem lenne „méltósága” sem. Gyorsan elmondtam neki azt a vitathatatlan tudományos tényt, hogy az egypetéjű ikrek egymás klónjai, és ugyanúgy azonosak a génjeik, mint ahogyan Dolly esetében, a különbség csupán annyi, hogy Dolly egy nála idősebb birkának a klónja. Valóban azt akarta volna mondani, hogy az egypetéjű ikrek (mindnyájan ismerünk ilyeneket) híjával vannak a méltóságnak és az önálló személyiségnek? Az ikeranalógiát meglehetősen furcsa megokolással utasította vissza. Mint mondta, ő nagyon erősen hisz abban, hogy a nevelés hatása sokkal erősebb, mint a természeté. És épp a nevelés az, ami az egypetéjű ikreket külön egyéniségekké teszi. Ha megnézünk egy ikerpárt, fejezte be diadalmasan, észrevehetjük, hogy szemmel láthatóan is különböznek valamennyire.
Nos, hát valóban. És ha egy klónpár között mondjuk ötven év van, nem lenne rájuk nézve még inkább igaz, hogy a neveltetésük különböző? Nem épp most rúgott egy nagy öngólt? Egyszerűen nem értette meg, hogy mit akarok ezzel mondani – de hát nem is azért választották be ebbe a társaságba, mert gyorsan forog az agya. Nem szeretek kíméletlen lenni, de ezek után azt javasoltam a rádiós és televíziós producereknek, hogy ne elégedjenek meg annyival, ha valaki egy adott „hagyomány”, „hit” vagy „közösség” szószólója. Jó lenne minimális IQ-t is megkívánni tőle.
A vallási lobbik, a „hagyományok” és „közösségek” szószólói nemcsak a médiában, hanem a tekintélyes bizottságokban, a kormányzatban és az iskolákban is előnyt élveznek. Véleményüket mindig kikérik, és a parlamenti bizottságok is eltúlzott „tisztelettel” hallgatják meg őket. Biztosak lehetünk abban, hogy amikor egy olyan testületet állítanak össze, amely a klónozással vagy bármilyen más reproduktív technológia alkalmazásával kapcsolatos politika kialakításához ad tanácsokat, a vallási lobbik igen erőteljesen képviselve lesznek. A vallási szószólók és szószólónők olyan hatalom és befolyás birtokában vannak, amit másoknak saját képességeik és szakértelmük révén kell megszerezniük. Vajon mi indokolhatja ezt?
Vajon miért teszi magáévá társadalmunk ilyen alázatosan azt a kényelmes álláspontot, hogy a vallási nézeteket automatikusan, kérdések nélkül kell elfogadnunk? Ha azt akarom, hogy politikai, tudományos vagy művészi álláspontomat tiszteljék, viták során kell kivívnom ezt a tiszteletet, érveléssel, indoklással, ékesszólással és megfelelő tudással. Meg kell tudni cáfolnom az ellenérveket is. De ha nézeteim a vallásom részét képezik, a kritizálóknak tiszteletteljesen odébb kell osonniuk vagy vállalniuk kell a társadalom többségének megbotránkozását. De miért állnak a vallási nézetek mindenek fölött? Miért kell tisztelnünk ezeket csupán azért, mert vallásiak?
Meg aztán, miként döntjük el, hogy a sok, egymásnak kölcsönösen ellentmondó vallás közül melyiket illeti ez a feltétel nélküli tisztelet, ez a meg nem érdemelt befolyás? Ha meghívunk egy keresztény szónokot egy televíziós stúdióba vagy egy tanácsadó testületbe, vajon ez katolikus legyen-e vagy protestáns; vagy mindkettőt meg kell hívnunk, hogy igazságosak legyünk? (Észak-Írországban ez a különbség meglehetősen fontos, olyannyira, hogy még egy gyilkosságnak is legitim okául szolgál.) Ha zsidókról és muzulmánokról van szó, meg kell hívnunk egy ortodoxot és egy reformert, egy síitát és egy szunnitát is? És mi legyen a holdkórosokkal, a szcientológusokkal és a druidákkal?
A társadalom, számomra teljesen érthetetlen okból, elfogadja, hogy a szülőknek automatikusan joguk van a saját vallási meggyőződésükben felnevelni gyerekeiket, és eltiltani őket mondjuk a biológiaóráktól, ha az evolúciót tanítják. Azon mindenki felháborodna, ha a szülők azért tiltanák el a gyereküket a művészettörténet-óráktól, mert ott olyan művészekről is tanulnak, akik nem felelnek meg a szülők ízlésvilágának. Bárgyú módon bólintunk, ha egy diák azt mondja: „a vallásom nem engedi, hogy a kitűzött napon tegyem le a záróvizsgáimat, és nem számít, hogy milyen kényelmetlenségek árán, de tűzzenek ki egy másik vizsganapot is nekem”. Számomra nem világos, hogy miért kezelünk egy ilyen esetet több megértéssel, mint mondjuk azt, hogy „nem tudok ezen a napon vizsgázni, mert akkor lesz a kosármeccsem (vagy az anyám születésnapja)”. A vallásos indokok ilyen kivételezett kezelése háború idején éri el a tetőpontját. Egy őszinte és intelligens egyén, aki pacifizmusát mélyen átgondolt morálfilozófiái érvekkel támasztja alá, aligha kapja meg a „lelkiismereti okokból felmentett” státusát. De ha egy olyan vallásban született, amelynek az előírásai tiltják a fegyverforgatást, már semmilyen más érvre nincs szüksége. Pontosan ez az a vallás iránti megkérdőjelezhetetlen tisztelet, amelynek következtében a társadalom tagjai egymásnak adják a kilincset vallási vezetőik ajtajánál, ha egy klónozáshoz hasonló kérdés merül fel. Pedig inkább azokhoz kellene fordulnunk, akik érvekkel igazolják, hogy megérdemlik a figyelmünket.

 

 

3.5. Ideje felébredni!^[151]

„Az iszlámot vádolni azért, ami New Yorkban történt, annyi, mint a kereszténységet vádolni az észak-írországi történésekért.”^[152] Igen. Pontosan. Ideje felhagyni a kétszínű óvatoskodással. Ideje dühösnek lenni. És nem csak az iszlámra.
Mi, akik elutasítottuk a három „nagy” monoteista vallás egyikét vagy másikát, mostanáig udvariasan tartottuk a szánkat. A keresztények, a zsidók és a muzulmánok őszintén hisznek a vallásukban és abban, amit szentnek tartanak. Mi tekintettel voltunk erre, akkor is, ha nem értettünk velük egyet. A néhai Douglas Adams mondta egy rögtönzött beszédében, szokásos humorával fűszerezve, 1998-ban^[153] (kissé rövidítve):

 

Azt hiszem, azzal mindnyájan egyetérthetünk, hogy a tudományos módszer feltalálása az eddigi legerősebb intellektuális eszme, a gondolkodás legerőteljesebb rendszere, amivel megvizsgálhatjuk, megérthetjük és megkérdőjelezhetjük a körülöttünk levő világot, és ez azon a premisszán nyugszik, hogy mindig létezik olyan eszme, amit meg kell támadni. Ha ellenáll a támadásnak, a harc majd később megismétlődik, ha nem áll ellen neki, akkor romba dől. A vallás nem így működik. Vannak bizonyos elképzelései, amelyek a középpontját alkotják, és amit mindnyájan szentnek vagy valami hasonlónak nevezünk. Ez annyit jelent, hogy „íme, itt van egy eszme vagy egy vélemény, amelyről senkinek sem szabad semmi rosszat mondania; egyszerűen tilos”. Hogy miért? Csak, mert nem. Ha valaki egy olyan pártra szavaz, amivel mi nem értünk egyet, jogunkban áll vele vitatkozni, amennyit csak akarunk. Mindenkinek lesz egy-két érve, de ezeket senki sem érzi majd sértésnek. Ha valaki úgy gondolja, hogy az adókat emelni vagy csökkenteni kell, elmondhatjuk az ellenérveinket. De ha valaki azt mondja, hogy „szombaton nem szabad felkapcsolnom a villanyt”, csak annyit mondunk: „respektálom”. A különös ebben az, hogy miközben ezt mondom, arra gondolok: „Vajon nem sértek meg egy itt lévő ortodox zsidót azzal, amit mondok?” Ám az már nem jut eszembe, hogy: „Vajon nem sértek-e meg ezzel egy bal- vagy jobboldali embert, ennek vagy annak a gazdasági modellnek a támogatóját?” Róluk egyszerűen csak annyit gondolok, hogy „nos, erről különböző nézeteket vallunk”. De abban a pillanatban, ha valami olyasmit mondok, aminek bármi köze lehet valakinek a vallásához vagy (és most itt nyakamra teszem a hurkot, de kimondom: irracionális) hitéhez, akkor mindnyájan rettentő óvatosak és defenzívek leszünk, és azt mondjuk: „nem, ezzel nem vitatkozunk; ez egy irracionális hiedelem, de nem, mi azért tiszteljük ezt”. Miért van az, hogy teljesen elfogadható, ha a Munkáspártot vagy a Konzervatív Pártot, a republikánusokat vagy a demokratákat, ezt a gazdasági modellt vagy azt a gazdasági modellt, a Windows-t vagy a Macintosh-t támogatjuk, de ha arról van véleményem, hogy hogyan keletkezett a világegyetem, vagy hogy ki teremtette az univerzumot... az már nem; az szent dolog? Mit jelent ez? Mi másért védjük ezeket minden oldalról, ha nem azért, mert már megszoktuk, hogy ezt tegyük? Más ok nincs. Ez is olyasmi, ami valahogy, nagy nehezen létrejön, de ha már a kör bezárult és működik, akkor már nagyon, nagyon erőssé válik. Tehát hozzászoktunk ahhoz, hogy nem kérdőjelezzük meg a vallási elképzeléseket, és igen érdekes látni, mekkora izgalom támad, amikor Richard mégis megteszi! Mindenki teljesen megőrül ettől, mivel nem szabad ilyen dolgokat kimondani. Ám ha ésszerűek akarunk lenni, semmi okunk sincs arra, hogy ezeket az ideákat ne vitassuk meg éppúgy, mint bármely más ideát, hacsak nem az, hogy valaha egyszer már megállapodtunk abban, ezt nem tesszük.

 

Douglas meghalt már, de szavai arra ösztönöznek, hogy álljunk a sarkunkra, és törjük meg ezt az abszolút tabut.^[154] Az „el a kezeket a vallástól” elv tiszteletének utolsó maradványait bennem a 2001. szeptember 11-én felszálló füst és fojtogató por söpörte el, ami után egy „Nemzeti Imanap” következett, mikor is a lelkészek és más egyházi emberek próbáltak remegve Martin Luther King nyomdokaiba lépni, és arra szólították fel az egymással kölcsönösen összeférhetetlen vallású híveiket, hogy fogják meg egymás kezét, álljanak fel és hódoljanak együtt annak az erőnek, amely a probléma legfőbb okozója volt. Ideje, hogy a hit emberei helyett most az értelem emberei álljanak ki, és mondják együtt, hogy „Elég!” Szeptember halottai előtti tisztelgésünk legyen egy új elhatározás kezdete: azé, hogy az emberek egyéni gondolatait méltányoljuk, és nem a csoportok kollektív hitét.
Az évszázadok óta tartó, egymás iránti elkeseredett szektás gyűlöletük ellenére (ami ma is egészen nyilvánvalóan fennáll), a judaizmusnak, az iszlámnak és a kereszténységnek sok a közös vonása. Az Újtestamentum és más reformista törekvések ellenére mindhárom vallás évezredes hűséget tanúsít ugyanazon erőszakos és bosszúvágyó Harcos Isten iránt, amit Gore Vidal emlékezetesen foglalt össze 1998-ban:

 

A kultúránk középpontjában álló nagy, megnevezhetetlen gonosz a monoteizmus. A barbár bronzkori szövegből, amit Ótestamentumnak neveznek, három antihumánus vallás emelkedett ki, a judaizmus, a kereszténység és az iszlám. Ezek égiisten-vallások. Szó szerint patriarchálisak – ahol az Isten a mindenható Atya –, ezért az égi isten földi képviselői 2000 éve megvetéssel sújtják a nőket ezekben az országokban. Az égi isten természetesen féltékeny isten. A földön mindenkitől teljes engedelmességet követel, és nemcsak egy törzs istene, hanem az egész teremtésé. Akik elutasítják őt, azokat saját érdekükben meg kell téríteni vagy meg kell ölni.

 

A The Guardian 2001. szeptember 15-i számában a halál utáni életbe vetett hitet neveztem meg, mint legfőbb fegyvert, ami a New York-i szörnyűséget lehetővé tette.^[155] De még ennél is jelentősebb a vallások szerepe az ilyen cselekedetek alapjául szolgáló gyűlölet felkeltésében, amely arra motiválja az embereket, hogy első helyen használják is ezt a fegyvert. Ilyen állítás elsuttogása, akár a legfinomabb úriemberhez illő önmérséklettel, kiprovokálja a támogatók ócsárló támadását, ahogy azt Douglas Adams megjegyezte. De az öngyilkos támadások őrült kegyetlensége, és az ugyanolyan gonosz, bár számszerűen kevésbé katasztrofális „bosszúálló” támadások a szerencsétlen ártatlan amerikai és brit muzulmánok ellen, arra késztettek, hogy felhagyjak a szokásos óvatossággal.
Hogyan állíthatom, hogy a vallások a felelősek? Vajon valóban azt képzelem, hogy amikor egy terrorista megöl valakit, azt az áldozattal való teológiai egyet nem értés miatt teszi? Valóban azt képzelem, hogy egy észak-írországi robbantó azt mondja magában: „Na, most elkapom ezeket a Szentháromságban és az Átváltozásban hívő gazembereket!”? Természetesen, nem gondolok ilyesmit. A teológia az utolsó dolog, amire az ilyen emberek gondolnak. Nem a vallásuk miatt ölnek, hanem gyakran valós politikai sérelmeik miatt. Azért ölnek, mert a másik fél megölte az apjukat. Vagy azért, mert a másik fél elkergette a nagyapjukat a földjükről. Vagy azért, mert a másik fél évszázadokon át elnyomta őket.
Nem azt akarom mondani, hogy a vallás okozza a háborúkat, gyilkosságokat és terroristatámadásokat, hanem azt, hogy a vallás az elsőrendű és legveszélyesebb címke, ami által az „ők” ellentéte egyértelműen a „mi” lesz. Még csak azt sem állítom, hogy a vallás az egyetlen címke, amellyel előítéleteink áldozatait meghatározzuk. Itt van például a bőrszín, a nyelv és a társadalmi osztály is. De, mint Észak-Írországban is, ezek nem mindig alkalmazhatók, és a vallás marad az egyetlen különbség, ami szétválaszthat. Ha nem is kizárólag felelős érte, szinte mindig a vallás az, ami begyújtja a robbanókeveréket. És kérem, ne hozzák elő ellenpéldaként Hitlert! Hitler fiók-wagneri őrjöngései egy saját vallás alapjait rakták le, és antiszemitizmusa sokat köszönhet az általa sohasem megtagadott római katolicizmusnak.^[156]
Nem túlzás azt állítani, hogy a történelem leghatékonyabb ellenségkijelölő eszköze a vallás. Ki ölte meg az apád? Nem az, akit most „bosszúból” meg akarsz ölni. A bűnösök már rég túl vannak hetedhét határon. Azok, akik elvették az ükapád földjét, idős korukban, békében haltak meg. A vendettát azok ellen viseled, akik ugyanahhoz a valláshoz tartoznak, mint az eredeti elkövetők. Bár nem Seamus volt, aki megölte a bátyádat, de mindenesetre katolikus volt, tehát „viszonzásképpen” Seamus is megérdemli a halált. Ezután, mivel a protestánsok ölték meg Seamust, menjünk, és öljünk meg „bosszúból” egy protestánst! A World Trade Centert muzulmánok rombolták le, tehát támadjuk meg egy londoni taxi turbános sofőrjét, és verjük meg úgy, hogy nyaktól lefelé örökre béna maradjon!
Az a sötét gyűlölet, amely ma a Közel-Keletet áthatja, azokban a vélt vagy valós igazságtalanságokban gyökerezik, amit a zsidó állam megalapításakor követtek el, egy iszlám régióban. Ha azt nézzük, hogy a zsidók mi mindenen mentek keresztül, az államalapítást tisztességes és humánus megoldásnak kell tekintenünk. Valószínűleg az Ótestamentum beható ismerete által jutottak az európai és amerikai döntéshozók arra az álláspontra, hogy ez a terület volt a zsidók „történelmi hazája” (bár ami a Lebensraum megszerzését illeti, a Józsua és mások győzelmeiről szóló szörnyű bibliai történetek elgondolkodtathatták volna őket). De ha mindez nem is volt igazolható a maga idejében, Izrael ma ott van, ahol van, ezért a status quo megfordítását a rosszabbik rossznak kell hogy tekintsük.
Nem akarok ezzel kapcsolatban vitába bonyolódni. De ha mindez nem vallási alapon történik, a zsidó állam koncepciója nem lett volna elsőrendű fontosságú. Ugyanígy nem lett volna fontos, hogy az iszlám országokat elfoglalják és megszentségtelenítsék. Egy vallás nélküli világban nem lettek volna keresztes hadjáratok, nem lett volna inkvizíció, és nem lettek volna antiszemita pogromok (a diaszpórában élő emberek már réges-rég beolvadtak volna az őket befogadó populációba). Nem lett volna az észak-írországi helyzet (mert nem lett volna olyan címke, amely alapján megkülönböztethették volna a két „közösséget”, és nem lettek volna olyan iskolák, amelyekben a gyerekeket a történelmi gyűlölködés folytatására tanítják – egyszerűen egy közösségként éltek volna).
Nevezzük nevén a gyereket! A király meztelen. Ideje, hogy felhagyjunk a finomkodó eufemizmusokkal. A „nacionalistákat”, „lojalistákat”, „közösségeket”, „etnikai csoportokat”, „kultúrákat”, „civilizációkat” ezentúl nevezzük úgy, ahogy illő: a vallás az a szó, ami ide illik; ez az a szó, amit képmutatóan megpróbálunk elkerülni.
Mellékesen szólva, a vallás annyiban különbözik a többi megkülönböztető címkétől, hogy teljességgel felesleges. Ha a vallási meggyőződéseknek bármi valóságos alapjuk lenne, akkor el kellene fogadnunk ezeket, legyenek bármilyen kényelmetlenek. De nincsenek ilyen bizonyítékok. Az, ha valakit a valóságos világra vonatkozó politikai meggyőződése miatt tekintünk elpusztítandó ellenségnek, éppen elég rossz dolog. De hogy egy arkangyalokkal, démonokkal és képzeletbeli jótevőkkel zsúfolt, illuzórikus világ miatt tegyük ugyanezt, az nevetségesen tragikus.
Ezen örökletes téveszme rugalmassága döbbenetes, mint ahogy a valóságtól való elrugaszkodottsága is. Mai ismereteink szerint a Pittsburgh mellett lezuhant gép irányítását egy csoport bátor utas komoly küzdelmek árán vette át a terroristáktól. E hősies, kemény emberek egyikének a felesége, miután fogadta férje hívását, melyben az beszámolt neki szándékaikról, azt mondta, hogy Isten vezérelte a férjét arra a gépre, hogy őáltala védje meg a Fehér Házat a katasztrófától. Tragikus veszteségében a legnagyobb együttérzéssel gondolok erre a szegény nőre, de gondolkodjunk már egy kicsit! Egyik amerikai levelezőpartnerem, aki elküldte nekem ezt a cikket, írta (feldúltan, ami érthető):

 

Nem lett volna egyszerűbb, ha Isten szívrohamot vagy valami hasonlót küld a terroristákra, ahelyett, hogy megölte volna ezeket a gépen utazó nagyszerű embereket? A Trade Centert, úgy látszik, magasról leszarta, és nekik nem készített semmiféle megmentési tervet. [Elnézést kérek barátom gátlástalan kifejezéseiért, de az adott körülmények között ki vádolhatná őt?]

 

Hát nincs olyan szörnyű katasztrófa, amely képes lenne megrengetni az emberek Isten jóságába és erejébe vetett hitét, mindkét oldalon? Még csak nem is pislákol az a felismerés, hogy talán nincs is ott senki, hogy mi vagyunk csak, saját magunk, és nekünk kell felnőtt módra megoldanunk a világ problémáit?
Az Egyesült Államok a keresztény világ legvallásosabb országa, és újraválasztott elnöke a világ legvallásosabb népével néz farkasszemet. Mindkét oldal szilárdan hiszi, hogy a bronzkori Hadisten az ő oldalukon áll. Mindketten a világ biztonságát kockáztatják, abban a megingathatatlan, fundamentalista hitükben, hogy Isten őket segíti győzelemre. J. C. Squire híres verse jut eszembe, amit az első világháborúról írt:

 

Isten hallgatta: a népek énekelve, kiabálva indulnak a harcba
„Gott, büntesd meg Angliát!” és „Isten, óvd meg a Királyt!”
Isten tedd ezt, Isten tedd azt és Isten őt se sajnáld!
„Uramisten!” szólott magában az Isten.
„Jó kis munkát vettem a nyakamba!”

(N. Kiss Zsuzsa fordítása)

 

Az emberi pszichének két nagy betegsége van: az a késztetés, hogy generációkon keresztül törekedjenek a vérbosszúra, és az, hogy az emberekre csoportcímkéket ragasszanak, ahelyett, hogy egyénekként látnák őket. Ábrahám vallásában mindkettő benne van (és mindkettőt szigorúan bünteti), és e két dolog kiváló robbanókeveréket alkot. Csak a szándékos vakság képes figyelmen kívül hagyni a vallás megosztó szerepét a mai világ legtöbb (ha nem az összes) erőszakos ellenségeskedésében. Mi, akik évek óta udvariasan titkoltuk a vallás kollektív téveszméje iránti ellenérzéseinket, most álljunk a sarkunkra, és hallassuk a hangunkat! Szeptember 11-e óta megváltoztak a dolgok. „Minden más lett, egészen más.”

 

 

 

4. MONDTÁK NEKEM, HERACLITUS^[157]