Tizennegyedik fejezet
A TAVASZ VÉGE

Gyakran megfigyeltem, hogy életünk legveszedelmesebb és legnehezebb szakaszai, a szó fizikai valamint lélektani értelmében az átmeneti időszakok: a gyermek- és a serdülőkor, a serdülőkor és a kora férfiúság, az ifjúság és a középkor, a középkor és a kezdődő öregkor idejére esnek. Ezekben az időszakokban fiúk és leányok, férfiak és asszonyok különösképpen hajlamosak testi fájdalmakra, éppúgy, mint a lélek szokatlan zavaraira. Szokásunk emlegetni az ifjúság féktelenségét és felelőtlenségét, de ilyenkor rendszerint túlozzuk és eltorzítjuk a valóságot, nyilván mert arról szeretnénk meggyőzni magunkat, hogy most jobbak vagyunk, mint azelőtt. Ez általánosságban természetesen nem igaz. Sok fiatalember és leány húszesztendős korában tehetségesebb és intelligensebb, mint későbbi éveiben bármikor, és nagyon messze van az igazságtól, hogy a féktelenség és a felelőtlenség az ifjúkornak erre az éretlen szakaszára korlátozódik. A legsúlyosabb vétkek és szertelenkedések, a kétségbeesés túlzásai és a viselkedés legszembeszökőbb képtelenségei legtöbbször az érett férfikorban vagy az élet későbbi szakaszaibán következnek be. Valamennyien ismerünk eseteket, amikor józan, törvénytisztelő férfiak előrehaladott korban hirtelen váratlanul elvetemülnek, és valósággal őrült módon viselkednek, fásultságba esnek, esztelenül költekeznek, oktalan kétségbeesés lesz úrrá rajtuk, vagy nevetség tárgyává válnak szerelmi szenvedélyükkel fiatal lány vagy fiú iránt. Nők is ugyanígy vannak. Idős, tiszteletre méltó matrónák egyszerre csak képtelenek leküzdeni kéjvágyukat – ezt tárgyalja különben Euripidész csodálatos művészettel legújabb tragédiájában, a Hüppolitosz-ban. Egyébként is azt tartom, életünk folyásában a viszonylagos nyugalom és növekedés időszakai közé a romlás rövid szakaszai ékelődnek, és ezek az átmeneti szakaszok életünk későbbi felében a legveszélyesebbek. Az emberek ezt a megállapítást gyakran elfogadhatónak tartják nők esetében, mert fizikumuk és életműködésük szemmel láthatóan változik meg életkoruk előrehaladásával. De a férfi szervezetének összetétele lényegében azonos a nőével, és férfinál is fel kell tételeznünk a szervezet folytonos átalakulását, a magok, alkotóelemek eltűnését és cserélődését, amely változatos csoportosulásai révén formálja és szabályozza az ember életfolyamatát. Ebben, mint minden más dologban, egyedül az értelem az, amely a rendet létrehozza. és fenntartja; az emberi társadalomban az értelem munkáját megerősítheti, alátámaszthatja a szokás, a törvény, a példa és a konvenció. De ez a rend a legjobb körülmények közt is ingatag, és veszedelem, rémület vagy bizonytalanság idején könnyen fel is borulhat. Nagyon kevés ember tartja meg bölcs józanságát egész élete során, és úgy hiszem, Periklész e kevesek közé tartozott.

Periklész szerintem ekkoriban élete késői időszakának utolsó válságát élhette át, melyet a változás szakaszának nevezhetnénk. Ez a szamoszi háború idején volt, néhány példával már megvilágítottam, hogy milyen rendkívüli feszültségben élt ekkoriban. Jelleme, mint többször rámutattam, szilárd volt, éppúgy, mint élete valamennyi változó időszakában, melyeknek gyermekkora óta tanúja lehettem.

Attól tartok, nem mondhatom el ugyanezt magamról. Ugyanebben az időben mindinkább éreztem magam is, hogy öregszem, és bár gyakran megfigyeltem másokon, milyen dőreségek, gyötrelmek és hibák fakadnak ebből, nem volt bennem elegendő erő és akarat, hogy rendet teremtsek szellemem kaotikus szétesésében. Röviden, olyan végső kétségbeesésbe estem, hogy gyengeségemben arra szántam el magam, hogy véget vetek az életemnek. Persze külső körülmények is közrejátszottak, hogy erre az eszeveszett elhatározásra jutottam. Ezek közül egyik sem volt döntő, és csak lelki egyensúlyom felbomlása kényszerített rá, hogy józan belátás helyett mértéktelenül felnagyítsam őket. Hogy egy példát említsek, nélkülöznöm kellett baráti társaságomat, mert valamennyien a szamoszi háborúban teljesítettek szolgálatot. Elszegényedtem, nagyrészt amiatt, mert ostobán csalás áldozatául estem, és elveszítettem a szerény összeget, amit magaménak mondhattam, így azután néhány hétig alig volt betevő falatom, s az éhségtől nemegyszer ájulás környékezett, utána hosszasan teljes kimerültség következett be. Persze mi sem lett volna könnyebb, mint felkeresnem Aszpasziát vagy bárki mást Periklész háznépéből, és nyomban vége szakadt volna nélkülözésemnek. A büszkeség és a kétségbeesés nem engedte, hogy ezt a magától értetődő lépést megtegyem; mert ugyanebben az időben mélységes elégedetlenség gyötört egész életem eredményeit illetően. Úgy éreztem, hogy az igazság vég nélküli keresésében attól az időtől kezdve, mikor gyermekként figyeltem Klazomenaiban az ég és tenger váltakozó színeit, csodáltam a természetet, kutattam a mozgás és a változás okait, semmiféle felfedezésre nem jutottam, semmi végképpen igazolhatót nem találtam, semmit, ami csakugyan lényeges. Másokkal is megesik, hogy időről időre erőt vesz rajtuk ilyen sötét hangulat, de józan ésszel és elszántan sikeresen leküzdik. De a nélkülözés elvette józan eszemet és bátorságomat, s elhatároztam, hogy meghalok. Igen hitvány elhatározás volt ez, máig is szégyellem. Ne aggódjatok, barátaim, hogy ismét ilyen állapotba kerülök, és szégyent hozok magamra és vendégszerető városotokra azzal, hogy öngyilkosságot követek el. Visszanyertem önbizalmamat, amelyet akkoriban fizikai és intellektuális okokból tagadhatatlanul elvesztettem.

Emlékszem, hogy bezárkóztam szobámba, köpenyembe burkolóztam, és eltompult aggyal vártam a halált, de nem voltam türelmetlen, nem keserített el, hogy késlekedik. Nemigen gondolkoztam, és ha működött is az agyam, inkább kellemes, semmint fájdalmas érzéseim voltak. Ez abból fakadt, hogy feladtam minden erőfeszítést, és mindent teljes beletörődéssel fogadtam. Tudomásul vettem az ujjongó öröm beszűrődő hangjait az utcáról, a lelkesedést pedig a hadsereg győzelmes hazatérése váltotta ki Szamoszból, de ezt is közönyösen fogadtam, és alig jutott eszembe, hogy mi történt barátaimmal. Érdekes volna tovább vizsgálni akkor inkább állati, mint emberi lelkiállapotomat, de ez nem célja mostani visszaemlékezésemnek.

Csak homályosan emlékszem rá, hogy valaki, talán rabszolga vagy ismerős lépett be a szobámba, és megszólított. Nem tudom, válaszoltam-e neki, vagy sem, de ha szóltam valamit, kétségtelenül azt mondtam, hagyjon magamra békességben meghalni, mert elképzeléseim szerint én már eljutottam a békességhez.

De úgy látszik, állapotomnak ez a magányos szemtanúja Periklészhez sietett, és közölte vele, hogy nemcsak halálomon vagyok, de kívánom is a halált. Hamarosan arra lettem figyelmes, hogy Periklész ott áll a szobámban, megragadja a vállamat, lehúzza a köpenyt a fejemről, és arra kényszerít, hogy felé forduljak és szembenézzek vele. Mintha nagy távolságból láttam volna; megőszült, megtört, alig ismertem rá. Az arc mögött, amelyet magam előtt láttam, felrémlett annak a fiúnak az arca, akit Szalamiszban ismertem, és megzavarodva döbbentem rá a különbségre csakúgy, mint a hasonlatosságra. Egy ideig nem tudtam felfogni szavainak értelmét. Meglepetéssel néztem rá, mert szemét elborította a könny, és valami felindulással küzdött, amelynek az okát nem érthettem. Lassanként kezdett oszladozni a köd agyamban, és megértettem, mit mond. Kezemet két tenyere közé fogta; szorítása határozott és gyengéd volt egyben, s szinte a torkán akadt a szó, amint felém fordult: „Anaxagorasz, drága öreg barátom, könyörülj magadon, könyörülj valamennyiünkön. Miben látsz szükséget? Ki bántott?”

Én csak a fejemet ráztam, nem feleltem a kérdésre, és egyre jobban megindított viselkedése, bár minden nagyon furcsának és megfoghatatlannak tűnt. Alig figyeltem oda, de egyre arról beszélt, mennyi örömet találtunk egymás társaságában, szólt barátaimnak irántam érzett szeretetéről, tudományos munkámról, és hogy mire kötelez ez a barátság, és magam iránt mi a kötelességem. Mintha a régmúlt időkből szólt volna a hangja, de mintha egyre közeledne a múlt, beteljesedne, s a jelenben valóra válna. Egészen hirtelen, valósággal megrendülve döbbentem rá, mi történik körülöttem – hogy a szobámban fekszem, kis híja, hogy meg nem haltam, és Periklész, a barátom, most is ugyanaz, aki mindig volt, és meg akarja menteni az életemet. Egyszerre csak mosolyogtam. „Periklész – így szóltam (bizonyára nagyon halkan) –, a lámpa is kialszik, ha kifogy belőle az olaj.”

Periklész talpra ugrott, és most megértettem a benne viaskodó érzéseket, amelyeket arca tükrözött. Boldog volt, hogy szóra bírt, de rémülten eszmélt rá, hogy testi leromlásom legfőbb okozója az éhség. Azonnal elhagyta a szobát, és különös módon pillanatról pillanatra erősödött életkedvem, s megrémültem, miért hagyott magamra. De nem ez történt. Periklész egyik szolgáját hívta, sebtében utasítást adott, majd visszatért és leült az ágyam szélére. Öröme és megkönnyebbülése annyira nyilvánvaló volt, hogy magam is könnyekre fakadtam. De ezek nemcsak a szégyen, hanem az öröm könnyei is voltak. Szerettem volna szavakat találni, hogy köszönetet mondjak, de ő, látván állapotomat, nem engedett beszélni. Ehelyett gyöngéd szemrehányásokkal halmozott el. Miért nem szóltam Aszpasziának, hogy milyen nehéz helyzetbe kerültem? Hogyan kételkedhettem benne, hogy kész rajtam segíteni? Eszemet vesztettem-e, hogy nem tiszteltem meg barátaimat azzal, hogy segítségüket kérjem?

Józanságom és egészségem is csaknem teljesen helyreállt, még mielőtt megízlelhettem az ételeket, melyeket Periklész hozatott nekem. Amint lábra tudtam állni, magával vitt otthonába, hetekig magánál tartott, míg teljesen fel nem épültem. Elbeszélgetett velem mindennap, és amikor elment hazulról, Aszpaszia volt mellettem, vagy valaki más a barátaim közül, mert Periklész baráti körünk minden tagját felszólította, hogy ugyanolyan szeretettel vegyen körül, mint ő maga. Meg sem kísérlem szavakkal kifejezni mélységes megindultságomat, amit akkor éreztem, sem a hálát, sem a szégyent. Ezt az eredményt csakis azért beszéltem el, hogy példával szemléltessem Periklész jellemének olyan vonását, amelyet barátai jól ismernek, de nem nyilvánvaló azok előtt, akik csak mint hadvezért, államférfit és az államügyek legfőbb irányítóját ismerik.

A tél elejére régi egészségem teljesen visszatért, és most már Periklész sem kételkedett benne, hogy nem esem vissza abba a nyomorúságos állapotba, amelyből megmentett. Azon a télen én is ott voltam a szamoszi háborúban elesett hősök emlékére rendezett gyászszertartáson. Az ilyen ünnepélyes hivatalos gyászszertartás különös, de legalábbis számomra csodálatra méltó athéni szokás. A teljes szertartás két napig tart. Az első napon az elesettek földi maradványait, összegyűjtött csontjaikat egy sátorban helyezik el. Ekkor sorra jönnek a barátok és a rokonok, az elhunyt emlékéhez méltó áldozati ajándékokkal. Következő napon tartják a nagy felvonulást, amelyben részt vehet mindenki együttesen, polgárok, idegenek, elveszett fiaikat, apjukat és fivéreiket gyászoló nők. A körmenet végigvonul Athénon, előbb az agorán, majd a középületek mellett, és áthalad az új nagy kapun, amely a város egyik legszebb negyedében fekvő temetkezőhelyhez vezet. Minden hadban elesett athénit itt temetnek el, kivéve a perzsák ellen Marathónnál elesett hősöket. Ezeket a csatamezőn temették el, hatalmas sírhalmot emeltek csontjaik fölé, mely emlékükre megmarad valószínűleg még hosszú évszázadokon át. A körmenetben ciprusfából ácsolt koporsókat visznek gyászkocsikon. Minden egyes törzsnek külön koporsója van, és visznek egy üres koporsót is azok emlékére, akiknek csontjai nem kerültek elő a tengerből vagy a csatatéren. Mikor a körmenet megérkezik a temetkezőhelyre, a koporsókat ünnepélyesen teszik sírba, az asszonyok gyászéneke és imádsága közben. Végül valami nagy hírű, köztudomásúan ékesszóló, kitűnő férfiú felmegy az emelvényre, és gyászbeszédet tart, méltatja az elesettek érdemeit, majd a tömeg csendben szétoszlik. Az athéniak így adják meg a legnagyobb tisztességet azoknak, akik életüket áldozták érettük. Az elesettek árváit közkincstárból segélyezik, amíg nagykorúságukat el nem érik.

Az athéniak más hasonló alkalmakkor Periklészt választották ki a gyászbeszéd megtartására, és természetes dolog volt, hogy ez alkalommal is ráesett a választásuk. Semmi kétség, ő volt a legtehetségesebb szónok, akit valaha beszélni hallottam, de elmondott gyászbeszéde még megindítóbb volt, mint az eddigiek. Ez nem is annyira szónoki képességének, mint őszinte, mély érzéseinek volt köszönhető. Periklész az élet értékét mindenkinél többre becsülte, és mindenki másnál nagyobb tiszteletet érzett azok iránt, akik életüket áldozták Athénért. Szavai ragyogó szónoki tehetségről, de mélységes szomorúságról is tanúskodtak, és aki beszédét végighallgatta, boldogan távozott, mert kifejezést adott gyászuknak, osztozott velük szomorúságukban, s egyben meggyőzően fejezte ki, hogy büszkék lehetnek múltjukra, és eltökélt bizalommal tekinthetnek a jövőbe. Nekem úgy tűnt, amikor hallgattam a szamoszi háború után elmondott beszédét, hogy a szokottnál is nagyobb szomorúság érzett szavaiban és abban a módban, ahogyan beszélt. Ez volt az az alkalom, amikor azokat a szavakat használta, amelyeket egyszer más helyen már idéztem: „A tavasz hullott ki az esztendőből”, és ebben a pillanatban úgy véltem, hogy bizonyos fáradtság érzett szavaiban, amikor az elmúlt esztendők szüntelen küzdelmeire emlékezett – a perzsa háború dicsőségére, kora ifjúságának lelkesen reménykedő tengeri hadjárataira, Kimón merész győzelmeire, Mürónidészra, Tolmidészra, az egyiptomi katasztrófára és Athén emberfeletti erőfeszítéseire, amelyek árán ezt is kiheverte; beszélt azután Megaráról, Koróneiáról, Euboiáról, ahogyan hadjárat hadjárat után, veszély veszély után következett, és eredmények eredmények után. Ebben a pillanatban úgy láttam magam előtt, mintha ragyogó képességű kocsihajtó lenne, aki kénytelen folyvást hajtani vágtázó és heves vérű lovait, mert nincs megállás, körbe-körbe az irgalmat nem ismerő versenypályán. Vajon ez a versenyfutás nem ér véget soha? Nem torpannak-e meg a lovai, nem roggyan-e meg a kocsihajtó térde?

Nem hiszem, hogy efféle gondolatok valaha is megfordultak Periklész agyában, bár különös megértéssel viseltetett mások gyengeségei iránt, és éppen ezért még inkább megbecsülte azokat, akik felül tudtak emelkedni képességeik határán.

Amikor lejött a szónoki emelvényről beszéde befejezése után, nagyobb és lelkesebb csodálattal ünnepelték szavait, mint bármikor tapasztalhattam. Nagy tömeg vette körül, hogy megszoríthassák a kezét, megérintsék a ruháját. Az asszonyok koszorúkat dobáltak rá, mint valami győztes atlétára. Másféle véleménynek egyedül az öreg Elpiniké, Kimón testvére adott hangot. Férje, Kalliasz, a perzsákkal megkötött békeszerződés után rövidesen meghalt, és bár felnőtt gyermekei voltak, gondolatait főként elhunyt fivérének az emléke foglalta le. Elhunyt bátyjához ragaszkodni tiszteletre méltó dolog, de hibájául kell felróni a csökönyösséget és igazságérzetének hiányát. Hevesen ellenezte a Kalliasz által megkötött békét. Periklészt hibáztatta Kimón száműzetéséért, viszont semmi elismeréssel nem adózott neki, pedig fivérét Periklész hívatta vissza a száműzetésből, és küldte el hadvezérként utolsó hadjáratára. Ezúttal is átfurakodott a tömegen, és mivel félelmetes és maga iránt tiszteletet parancsoló idős hölgy volt, meghallgatták, amit mondott. „Szép dolog, Periklész – ezt kiáltozta–, hogy virágfüzérrel övezik fejedet! Ezek a hősök azért vesztették életüket, mert egy görög város s egy szövetséges ellen harcoltak; Kimón soha nem vezette hadseregét csak perzsák, föníciaiak és barbárok ellen.”

A tömeg bosszúsan és méltatlankodva hallgatta az idős asszony szavait, de Periklész mosolygott, és szelíd hangon szólt hozzá.. Éppenséggel nem vetette szemére, hogy a felsorolt tények mennyire nem fedik a való igazságot. Hiszen Kimón volt az első, aki az athéni hadsereget a fellázadt szövetséges ellen vezette. Kezét Elpiniké karjára tette, és szólva hozzá: „Kedves Elpiniké, jusson eszedbe Arkhilokhosz verssora: »Ennek az ősz fejnek hiába már a drága illat meg a virágfüzér.«“ – Periklész bizonyosan nem felejtette el, hogy Elpinikét mindig mennyire bosszantotta a játékosan gunyoros hang, ahogyan beszélni szokott vele.

Most, hogy visszatekintek ama napokra és a korábbi időre, fiatalságunk idejére, sokkal tisztábban látom, mint akkor, ezeknek szavaknak jelentőségét: „A tavasz hullott ki az esztendőből.” Bár arra is emlékszem, hogy abban az évben különösen szép nyarunk volt. A következő esztendőben a Parthenón építése befejeződött, s a Panathenaia nagy ünnepén nagyobb és lelkesebb tömeg vett részt, mint bármikor Athénban. Ti is jól tudjátok, hogy ez a legfényesebb ünnepség Görögországban. Az ünnepség alkalmával lóversenyeket, zenei és költői versenyeket rendeznek, és száznál több díjat osztanak ki a különféle győztesek között. Az ünnepségen és áldozatokban nemcsak athéniak vesznek részt, hanem az athéni szövetség tagállamai is. Az Akropoliszra vezetett körmenetben ott lehet látni a letelepedett idegeneket is, mindnyájukat vörös köpenyben; ezzel a körmenettel érnek véget az ünnepségek. A város utcáin vitorlaként, hajómodellre szegezve végighordják az istennő új, hímzett palástját, amelyet a legelőkelőbb családokból származó, makulátlan tiszteletnek örvendő athéni fiatal nők egész esztendeig szőnek és hímeznek, talán emlékeztetőül az ünnepség résztvevőinek, sőt az egész világnak, hogy a város nagyságát a tengereken vívta ki és tartja fenn. Az egész lakosság e tisztre kiválasztott képviselői kísérik a szent palástot. A körmenetben ott lépkednek a leányok, és kosarakban viszik az áldozati szent edényeket, fiúk korsóval, öregek kezükben olajággal, azután lovas kocsik következnek, és végül egy szakasz fiatal lovas, délceg ifjak, remek lovakon. Ebben az esztendőben nagyobb öröm és izgalom kísérte ezeket a látványosságokat, mint bármikor azelőtt, mert a palástot Athéné új arany és elefántcsont szobrára vitték, amely Pheidiasz legújabb nagy műve volt. Az istennő alakja negyven láb magas, és a sötét szentélyben olyannak látszik, mintha a belsejéből kisugárzó fényben izzana, sugározna. Az istennő arcvonásairól komolyság árad. Istennő, de istensége athéni, és mintha ebben a templomban az athéni nép összevegyülne és elválaszthatatlanul eggyé válna isteneivel. A párkányszegély domborművei fiúkat és leányokat, Athén ifjait és öregeit ábrázolják, és mozdulatuk isteni bájt, méltóságot és szabadságot fejez ki. Nem ismerek templomot, ahol halandókat ilyen megbecsült helyre állítanának. Athén felnőtt lakosságának mintegy fele vett részt az építkezésben, szabad emberek éppúgy, mint rabszolgák. Leírhatatlan volt örömük, mikor a nagy mű elkészült, a vendégek s az idegenek bámulata pedig határtalan, s folyvást kérdezgették: – Van-e még város a világon, amely ilyen ragyogót alkotott?

A nagyság elkerülhetetlenül mindig irigységet kelt, de az ünneplésnek és az új templom felszentelésének napjaiban az irigységnek még nem volt semmi nyoma. Mindenkit eltöltött az öröm, a diadalérzet és a nagyvonalú csodálat. Ez a hangulat azonban nem tarthatott sokáig. Hamarosan ismét a régi panaszt lehetett hallani Periklész ellen, hogy a szövetségesek pénzét tékozolja olyan látványosságokra, amelyek az ő érdemeit növelik. Ez a kicsinyes és rosszindulatú bírálat azonban hatástalan maradt. Periklész helyzete biztosabb és megingathatatlanabb volt, mint bármely államférfié, aki valaha is vezette Athén ügyeit. Mint annyiszor, ezúttal is az történt, hogy aki őt akarta támadni, kénytelen volt támadásait barátai ellen irányítani. Ezúttal Pheidiasz volt az áldozat, akire választásuk esett, eszközül pedig egy kötekedő, hiú és önfejű művészt, név szerint Menónt használták fel, aki Pheidiasz irányítása alatt dolgozott a Parthenón szobordíszein, és nagy szobrásznak tartotta magát, bár nem részesült méltó elismerésben. Menón mint „oltalomkereső” letelepedett az agora egyik pontján, és amikor megkérdezték, mi a panasza, azt felelte, hogy Pheidiaszt terhelő dolgokról van tudomása, de nagy hatalmú és befolyásos barátaira való tekintettel fél értesüléseit nyilvánosságra hozni, ha az athéniak nem szavatolják biztonságát és sérthetetlenségét. Ez nagyon ügyes fogás volt, mert az athéniakban a kíváncsiság olyan mértékű, hogy inkább elnéznek egy gaztettet, semhogy kimaradjanak valami botrányos értesülésből, amelyhez a gaztett elkövetője révén juthatnak. Menón biztonságát szavatolták, ő pedig nyomban vádat emelt Pheidiasz ellen, hogy a szobor díszítésére megszavazott arany egy részét saját céljaira használta fel. Mind Pheidiasz, mind Periklész megvetéssel vette tudomásul a vádat. Az aranyat ugyanis könnyen levehetően rakták fel a szoborra. Le is vették, és kitűnt, hogy az arany súlya pontosan annyi, amennyinek lennie kell. Ez elegendő lehetett volna ahhoz, hogy Menón hitelét veszítse, de ismét talált olyanokra, akik második vádját is meghallgatták. Ez alkalommal Pheidiaszt istentagadással és szentségtöréssel vádolta. Azt állította, hogy az istennő pajzsán, amelyen az amazonokkal vívott harcot ábrázoló dombormű alakjai között Periklész, sőt maga Pheidiasz szerepel. Pheidiasz ezt a maga mulatságára valóban megtette. Önmagát kopasz öregemberként ábrázolta., aki mindkét kezével súlyos követ igyekszik magasba emelni, és Periklész alakját is megmintázta fiatal harcosként, párviadalban egy amazonnal. Itt a hasonlatosság vitatható volt, mert a figura arcát egy felemelt kar eltakarja, de az alak minden jellegzetes vonása Periklészre vallott. Minden értelmes ember előtt világos lehetett, hogy ártatlan dolog, amit Pheidiasz cselekedett, de minden okom megvan rá, hogy azt állítsam, egyes-egyedül az „istentagadás” szó említése teljesen ésszerűtlen hatást vált ki az athéniak jelentős részében. Semmi kétség nem volt, hogy ezek után Pheidiaszt bíróság elé állítják. Periklész minden habozás nélkül vállalta, hogy ő látja el Pheidiasz védelmét, de még Periklész sem lehetett biztos benne, megbirkózik-e majd az előítélet és az irigység erejével. Ami Pheidiaszt illeti, munkáját befejezte Athénban, és a történtekre való tekintettel is szándékában állott, hogy elfogadja az olümpiaiak megbízatását újabb arany- és elefántcsont szobor készítésére, ez alkalommal Zeuszról. Ennélfogva, úgy vélem, nagyon bölcsen, nem fogadta el Periklész védőségét, csak annyi segítséget kért, hogy megszökhessék Athénból, mielőtt pere tárgyalása napját kitűzik. Ez könnyen teljesíthető volt, és Pheidiasz biztonságban eljutott Olümpiába. Ott is halt meg a most folyó háború első éveiben, de még befejezte Zeusz szobrát, amelyet sokan művészi pályája legnagyobb alkotásának tartanak.

Menón támadásai Periklészt semmi tekintetben nem érintették. Mihelyt Pheidiasz eltűnt Athénból, az egész ügyet elfelejtették. Kísérletet sem tettek rá, hogy megváltoztassák az istennő pajzsán levő képmásokat. Rajta láthatók a mai napig is. De Periklészt is, engem is elszomorított ez az eset. Először Damón és most Pheidiasz részesült igazságtalan bánásmódban. Periklész nem lelte örömét védett helyzetében. Módfelett becstelen dolognak tartotta, hogy ellenségei barátait támadják, de ahhoz nincs merszük, hogy személyesen vele forduljanak szembe.