A Kárhozat Urának átka Stephen Donaldson

Prev Next

STEPHEN DONALDSON

A kárhozat urának átka

STEPHEN DONALDSON

LORD FOUL`S BANE

The First Chronicles of Thomas Covenant, the Unbeliever

This translation published by arrangement with Ballantine Books, A Division of Random House, Inc.

A borítót Jakob Gasparjan olajfestményének felhasználásával Haász István tervezte

------------------------------------

Dr. James R. Donaldsonnak,

az orvosnak,

aki életével ékesszólóbban besxélt

a részvétről s az odaadásról,

mint bármi írás.

Mert van valami a szépségben.

------------------------------------

EGY

Aranyfiú

A nő épp jókor lépett ki az üzletből: láthatta, ahogy a kisfia a járdán pontosan ott játszik, ahol a sáv közepén gépies komorsággal jön, jön az az ösztövér, elveszett-szürke ember. Egy pillanatra mintha megállt volna a szívverése. De aztán már ugrott is, megragadta a gyerek karját, elrántotta a balvégzet útjából.

A férfi csak ment tovább, rezzenetlenül előrenézve. Hogy már a hátát látta, a nő odasziszegte neki: - Eriggy innen! Távozzál tőlünk! Hogy nem szégyelled magad . . . !

Thomas Covenant folytatta útját, közönyös óraműként, melyet pattanó rugóra húztak épp e cél érdekében. De magában ott visszhangozta: Szégyen? Szégyen? Arca vadul eltorzult. Vigyázz! Tisztátalan kitaszított!

De hát tapasztalnia kellett, valóban, hogy amerre ment, az emberek - akik ismerték, akiknek a nevét, a házát, a kézfogását ő is ugyanekképp ismerte -, igen, az emberek kitérnek az útjából, nagyon is sok teret hagynak neki bárhol. Volt, akin az látszott, hogy mintha még a lélegzetét is visszafogná. Bensejében az ordítás egyszerre némasággá hullt szét. Ezeknek az embereknek nem volt szükségük az ősi figyelmeztetés rítusára. Összpontosított: le akarta gyűrni arcán azt a görcsös, rángó vigyort-vicsort, azon volt, hogy akaratának pontos gépezete vigye, csak vigye őt, lépésről lépésre, tovább.

Ahogy haladt, szeme villámsebesen járt, önmagán söpört végig tekintetével, ellenőrizvén, nincsenek-e váratlan szakadások vagy dudorok a ruháján, kezét vizsgálta, nem lát-e kaparásokat rajta, megbizonyosodott felőle, hogy azzal a sebhellyel sem történt semmi újabb, mely jobb tenyerének szélétől-sarkától húzódott oda, ahol az utolsó két ujja volt. Hallotta orvosait: "VSE, Mr. Covenant. Végtagrészek Szemmeltartó Ellenőrzése. Egészsége függ ettől. A halott idegek sosem nőnek vissza - sosem tudhatja, mikor sérül meg, ha nem válik szokásává ez az állandó ellenőrzés. Hát

------------------------------------

ezt tegye mindig; erre gondoljon mindig. Legközelebb esetleg nem lenne olyan szerencsés."

VSE. Ez a három betű az egész életét magában foglalta.

Orvosok! - gondolta maró gúnnyal. De hát nélkülük talán ennyi ideig sem sikerült volna neki a túlélés. Annyira nem volt tudatában a veszélyeknek. És ha nem ügyel magára, az a halála lehetett volna.

Ahogy a döbbent, riadt vagy mit sem sejtő arcokat figyelte - mert sok ilyen mit sem sejtő arc volt, jóllehet kisvárosban éltek -, az arcokat, melyek között elhaladt, arra gondolt: bár biztos lehetne benne, hogy az ő vonásai a leghelyénvalóbb megvetést sugározzák. Ám az arcidegei csak úgy nagyjából érződtek elevennek, annak ellenére, hogy az orvosok erősködtek, ez a betegség jelenlegi állapotában így csak érzékcsalódás, és hogy sose bízzon abban a "frontban", melyet önmaga s a világ közé vonni vél. Most, hogy olyan nők, akik valamikor a regényét választották irodalmi klubjaik vitatémájául, úgy riadoztak tőle, mintha kisebbfajta szörny lenne, vagy ocsmány kísértet, egyszerre azt érezte: hirtelen elérte az árulás, mint vesztés, kifosztottság. Fojtogatta magánya, mielőtt egyáltalán visszanyerhette volna lélegzetének egyensúlyát.

Közeledett céljához, melyet elismerése és - vagy! - eljövendöltetése révén oly komorsággal elfogadott. Látta a feliratot kéttömbnyire maga előtt: Bell Telefon Társaság. Megtette a gyalogszer két mérföldet a Rév-Birtok s a végpont közt, csupán, hogy távbeszélőszámláját rendezze. Persze, postán is feladhatta volna a pénzt, de felfogta, hogy az ilyesmi behódolás lenne - minek? - a fokozódó ellenszenvnek, mely érezhetően támadott ellene.

Míg kezelték, felesége, Joan elvált tőle - magával vitte kisgyermeküket, így költözött el az államból. Az egyetlen dolog, amit ő, Thomas Covenant lefogadott volna: hogy a nő a kocsit nem hagyja ki; el is vitte, rendjén. A ruhatára java részét otthagyta. Aztán Covenant legközelebbi szomszédai, fél-fél mérföldnyire kétfelől, hisztérikusan panaszkodni kezdtek az ő jelenléte miatt; amikor ő nem volt hajlandó eladni mégsem a birtokát, egyikük maga költözött el a megyéből. Azután három hétre rá, hogy ő hazatért megint, a vegyeskereskedés - épp most haladt el előtte, a kirakatok tele voltak vadul élénk hirdetésekkel - szállítani kezdte neki egyszerűen, amire csak szüksége lehetett, függetlenül attól, hogy ő rendelt-e egyáltalán bármit, továbbá, mint gyanította, azzal sem törődvén, fizet-e majd vagy nem.

Most a bíróság épülete előtt járt, nézte, milyen büszkén viselik a régi-

------------------------------------

régi szürke oszlopok a maguk jog-s-igazság-terhét: e homlokzat mögött fosztották meg, távollétében, persze, a családjától. Még a bejárati lépcsők is fényesek-tiszták voltak, mintha gonddal óvnák őket a jogorvoslatot kereső, fel-le, ki-be áramló emberi valóság szennyfoltjaitól. A válást simán kimondták, hiszen nincs az az érző törvény, mely arra kényszeríthetne bárki asszonyt, hogy gyermekét ilyen férjjel társasan nevelje, amilyen ő. Voltak-e könnyek? - kérdezte most Joan emlékét. Bátran viselkedtél? Megkönnyebbültél? Covenant ellenállt ama késztetésnek, hogy most a veszélyből meneküljön és meneküljön. A bírósági homlokzat oszlopfőin azok a tátogón bámuló óriásfejek furán undorodni látszottak, mintha mindjárt le akarnák őt okádni.

Egy ötezer lelket számláló városkában az üzleti negyed se túl nagy. Covenant elhaladt az áruház kirakatsora előtt, s látta az üvegen át, ahogy benn pár középiskolás lány mustrál olcsó ékszereket. Kihívó testtartásban dőltek a pultnak, és Covenant torka akaratlanul is elszorult. Úgy érezte, neheztel ezekre a könnyed csípőkre és mellekre - a vonalakra, melyeket más férfiak simogatása követ ízről ízre. Ő maga impotens volt. Idegeinek lepusztulása hozta, hogy szexuális képessége is olyan volt csak, mint bármely amputált tag. Még a kéj levezetésére sem volt módja; felszíthatta vágyait egészen az őrületig, ám akkor teljesen tehetetlen maradt. A lehető legváratlanabbul villant fel benne most a felesége emléke, szinte eltörölve a napfényt, a járdát, mind a járókelőket. Látta a nőt egy áttetsző hálóingben, melyet ő vett neki, mellei megrezzengető kis köröket írtak a fátyolszövetanyag mögött. Szíve üvöltött, Joan! Hogyan tehetted? Hát egy beteg test, így, fontosabb bárminél?

Vállát előrefeszítette, mint a fojtogatók - hogy az emléket elfojtsa. Efféle gondolatok olyan gyengeséget jelentettek, amilyet nem engedhetett meg magának; kiirtandók! Jobb akkor a keserűség. A keserűség: az a túlélés. És az egyetlen íz, melyet még ő alkalmasint érezhetett.

Undorral tapasztalta, hogy mozgása közben leállt. Odacövekelt a járdaközépre, keze ökölbe szorult, válla remegett. Durván kényszerítette magát mozgásra megint. S eközben összeütközött valakivel.

Tisztátalan kitaszított!

Okkerszín villant a szemébe; az illető, akinek nekiment, piszkos, vörösesbarna köntöst viselt. De nem állt meg, hogy mentegetőzzék. Folytatta csak útját, ne is kelljen látnia ennek a valakinek itt most a félelmét és ir-

------------------------------------

tózatát. Egy pillanat - és járása megint a régi volt, üres, gépies tikkelés a térben.

Most elérkezett a Villamossági Társaság irodáihoz - végső célja ez volt: személyesen akarta kifizetni a telefonszámláját. Két hónapja csekken adta fel a pénzt a Villamosságinak - csekély összegről volt szó; jelentéktelen volt az ilyen közenergia-szükséglete -, és visszatérítették neki. Valójában még csak ki se nyitották a borítékját. Mellékelt feljegyzés közölte vele, hogy a számláját névtelenül rendezték legalább egy évre.

Belső küzdelem után arra jutott, hogy ha nem száll szembe ezzel a tendenciával, hamarosan semmi oka nem marad, hogy embertársainak körét kereshesse. Ezért hát ma bejött a városba, két mérföldet gyalogolt, hogy személyesen fizesse be a telefonszámlát - hogy megmutassa polgártársainak, íme, nem óhajtja ember mivoltának elsorvadását. Dühében, hogy kitaszították, megpróbált dacolni, védeni akarta jogait, melyek a közös halandó vérségből adódtak elemien.

Személyesen, gondolta. Mi lesz viszont, ha elkésett? Ha a számlát már rendezték? Akkor mi ügyben jött személyesen?

Ez a gondolat mintha a szívét markolászta volna, reszketésig. Gyorsan: VSE . . . ! Aztán pillantása megint a Bell Telefontársaság fél háztömbnyire díszelgő cégérére siklott. Miközben ment, ment tovább, tudván, hogy szorongása ellen küzdenie kell, rádöbbent, hogy lépteinek ritmusára valami dallamot illeszt magában; s akkor a szavak is bejöttek, a szöveg:

Aranyfiú - lábad agyag! -,

Utadra hadd taszítalak.

Egy jó lökés majd messze visz,

Akármi ormótlan vagy is.

A fűzfavers gunyorosan bukdácsolt végig gondolatain, és a bárdolatlan ritmus úgy érte, mint megannyi ütés, s közben afféle lassú sztriptízzene kísérte. Eltűnődött, létezik-e egy mindenható istennő valahol a világegyetem titokzatos mennyeiben, aki ezt az ő burleszk sorsát szövi: Egy jó lökés - kacsintás - majd messze visz, akármi ormótlan vagy is! - csúfsággal gyötört undor. Ó, hát persze, jól van, aranyfiú.

De csak nem s nem tudta kicsúfondároskodni magát e gondolatkörből: mert egykor ő valóban aranyfiú volt. Boldog házasságban élt. Született

------------------------------------

egy fia. Írt egy regényt, micsoda eksztázisban és micsoda elfogulatlanul, s figyelhette, hogyan ékeskedik a mű egy éven át a bestsellerlistán. Ezért aztán most legalább rendelkezésére állt a pénz, amire szüksége volt.

Jobban jártam volna, gondolta, ha tudom, hogy efféle könyvet írok. De hát csak írta, és - nem tudta. Még abban sem hitt, hogy kiadót talál majd rá, akkortájt; azután volt ez, hogy Joant elvette. Ők ketten együtt: nem gondoltak pénzzel, sikerrel. Az alkotás tiszta ihlete volt, ami felgyújtotta képzeletét; és a felesége forró lelkesedése és büszkesége villámlás erejű volt, méghozzá nem pillanatokra csupán, pillanattöredékekre, nem, ez neki akkor öt hónapon át biztosította a vad energiák forrását, hadd teremthessen a semmiből világot, e világosság tiszta fényén - dombokat és szirtes hegyeket, fákat, ahogy szenvedélyes szélben hajlonganak, éj űzte embereket, s mindnek az ő villámló varázspálcája volt a forrása, e folyamatos jelfény a nagy égen. Ahogy a mű elkészült, Thomas Covenant olyan kimerültséget és elégedettséget érzett, mintha az élet minden szerelme egyetlen aktusba sűrűsödött volna.

Nem volt könnyű idő. Félelem járt mind ama szakadékok és magasok érzékelésével - ahogy megannyi szónak, amit leírt, így adta száraz, fekete vérszerű formáját. És ő nem az az ember volt, aki a magaslatok kedvelője; a korlátlanul tomboló érzelmek nem születtek könnyűszerrel a szívében. Hanem hát csodálatos volt az úgy mégis akkor. Hogy összpontosíthatott arra a felfokozottságra - olyan volt, mintha élete mindenkori legtisztább és legdicsőbb dolgát élné! Lelkének erős fregattja hasította a mély és veszedelmes óceán habjait. Hogy postára adta a kéziratot, valami nyugodalmas magabiztossággal tette.

Az írás és utána a várakozás hónapjai során a felesége jövedelméből éltek. Az asszony, Joan Macht Covenant nyugodt nő volt, csendes lény, aki a szemével és a bőre tónusával többet fejezett ki magából, mint szavai által. Testének aranya melegséget sugárzott, s olyan szépséget, akár az öröm szilfidje, parázna buja-lánya. De sem termetes, sem igazán erős nem volt, s így Thomas Covenant mindegyre csak bámult, hogy a felesége lovak betörésével keresi meg a kenyerüket.

Betörésével - pontatlanul jelölte ez a szó Joan ügyességét, ahogy állatokkal bánni tudott. Munkájában nem volt erőpróbaelem, szó sem volt őrjöngő szemű, habzó orrlikú, lovasuk levető csődörökről, Covenant úgy látta, hogy a felesége nem betöri tehát a lovakat; inkább elcsábítja őket. Érintése

------------------------------------

nyugalmat árasztott szét a feszülő izmokban. Suttogó hangja lecsillapította a feszültséget - a fülükét. Ha pedig a hátukra szökkent, szőrén ülve meg mindet, lábának szorítása nyomán vad félelmükből fakadó erőszakosságuk csöndesült. S valahányszor egy ló kitört mégis, ő csak lecsusszant a hátáról, hagyta, rohanja ki magát, nyűje el tomboló kedvét. És akkor kezdte az állattal az egészet elölről. A végén aztán félelmetes vágta következett Rév-Birtok körül, hadd tapasztalja a ló, hogy végső erejét is kiadhatja, de nem kerekedhet semmiképp sem lovasa akaratának fölébe.

Valahányszor így figyelte őt, Covenant ámult e nagyszerű képessége láttán. Ő maga, bár a felesége megtanította végül lovagolni, sosem győzte le e hátasoktól való félelmét.

Munkája nem volt különösképpen jövedelmező, ám éhezniök sem kellett, s így ment ez - míg a kiadótól az az elfogadólevél egy nap megérkezett! Akkor Joan úgy döntött, hogy itt a pillanat, gyereket akar.

Mert a kiadást jellemző húzom-nyúzom most sem maradt el, egy évig még Covenant tiszteletdíjának előlegeiből kellett élniök. Joan is dolgozott tovább, de csak addig, amíg a születendő gyerek egészségét nem kockáztatta vele. Aztán, hogy teste jelezte, itt az idő, feladta foglalkozását. Innen az élete merő befelé fordulás lett, teljességgel a születendő gyermek kihordására összpontosult, s tette ezt oly végtelen egyközpontúsággal, hogy szeme, amellyel a világba, kifelé tekintett, gyakran csak ürességet sugárzott, várakozó feszültséget.

Mikor megszületett, Joan bejelentette, hogy a fiú neve Roger lesz, ugyanis az ő apját és apai nagyapját is így hívták.

Roger! Covenant felhördült, ahogy a telefontársaság irodájának ajtajához közeledett. Elviselni sem bírta soha ezt a nevet. De gyermekének újszülött-arca, az a parányi tökélyű forma, ember mivoltának teljességével máris, fájdalommal és büszkeséggel sajdította meg a szívét - igen, a büszkeség az apa részvétele a nagy rejtelemben. És most - most a fia sincs már, elvitte Joan, el, ki tudja, hova. Ő viszont miért nem képes sírni?

A következő pillanatban egy kéz ragadta karon. - Hé, miszter! - hallotta a vékonyka, ijedt, sürgető hangot. - Hé, miszter. - Megpördült, és torkából már-már kiáltás tört fel: "Nehogy érints! Tisztátalan kitaszítottat!", ám a fiú, aki a kabátujját fogta, az arckifejezése, igen, meghökkentette, s így nem is igyekezett szabadulni. Fiatal gyerek volt, ha nyolc-kilenc lehetett; nyilván túl kicsi még, hogy féljen. Foltos kis arc, sápadtan élénk, csu-

------------------------------------

pa riadalom és kényszeredett feszültség, mintha erőnek erejével vennék rá éppen, hogy olyasmit tegyen, ami elrémíti közben.

- Hé, miszter - mondta vékonyka, esdő hangon. - Tessék. Fogja. - Avval egy lap papírt, inkább olyan gyűrötteset, Covenant béna ujjai közé dugott. - Az a férfi meghagyta, adjam oda magának. El kell olvasnia, arról van szó. Uram, kérem!?

Covenant ujjai akaratlanul is a papír köré fonódtak. Az a férfi? Hökkenten gondolta ezt, kérdőn meredt a fiúra. Miféle férfi?

- Ott, az. - És a fiú remegő ujjal mutatott hátra a járdára.

Covenant követte tekintetével, és megpillantott egy öregembert, fél háztömbnyire onnét, koszos okkerszín köntösben. Motyogott, ahogy ott állt, csaknem dúdolni látszott valami értelme-sincs dallamot-szöveget; ajka tártan lefittyedt, de nem mozgott, ahogyan az állkapcsa sem, a motyogást nem kísérte arcjáték. Hosszú, zilált haja és szakálla a feje körül verdesett, ahogy a könnyű szél fel-felkapta szálait. Arcát az égnek emelte; mintha egyenesen a napba bámult volna. Baljában fa koldustányért tartott. Jobbja hosszú farudat szorított, melynek tetején ott volt egy jeltábla, rajta egyetlen szó: "Vigyázz!"

Vigyázz?

De furcsa pillanat volt az. . . ! Mert, egy villanásnyit, a jel maga is mintha romlást ígért volna Covenantnak. Veszedelmek torlódtak ott, hogy elérjék, iszonyatos veszélyek úsztak felé a levegőben, s mint keselyűk, vijjogtak. És közöttük, rámeredve az ordítozás zaján át, ott volt egy szempár - a két szem, akárha fogak volnának, szuvas, halálos tépőfogak. S nézték őt meredten, hideg és éhes rosszindulattal, gonoszul szegeződtek rá, s csak és csak ő lehetett a préda, melyet kívántak maguknak. Ebben a pillanatban Thomas Covenant szívét valami megmagyarázhatatlan félelem markolta meg.

Vigyázz!

De hát ez csak egy jel volt, néma-értelmetlen tábla, melyet egy bot végéhez erősítettek. Covenant megborzongott, és előtte kitisztult a levegő.

- Hogy ezt olvassa el - makacskodott a fiú.

- Ne érints - motyogta Covenant, és a karját szorító kézhez intézte szavait. - Leprás vagyok.

Ám, mire körülnézett, a fiú már eltűnt.

KETTŐ

"Nincsen remény"

Zavartan pásztázta tekintetével az utcát, de a fiút mintha a föld nyelte volna el. Akkor, ahogy az öreg koldus felé visszafordult, megpillantotta a kaput, ott állt aranybetűkkel: Bell Telefontársaság. A látvány hirtelen félelem görcsével járt, s ez feledtette vele mind az iménti kétes zűrzavart. Tegyük fel - nos, ez volt célja; személyesen jött el ide, hogy kitartson emberi joga mellett: vagyis hogy a számlát személyesen is rendezheti. Ám tegyük fel, hogy -

Megrázta magát. Leprás volt; feltételezgetéseket nem engedhetett meg magának. Komor eltökéltséggel nézett végig magán: VSE. Aztán összeszedte erejét, és a kapubejárat felé indult.

Onnét egy férfi épp kifelé sietett, és csaknem belerohant, majd felismerte, elhátrált, arca hirtelen hamuszürke lett; a félelem tette. A hökkentő esemény megtörte Covenant lendületét, s csaknem felkiáltott. Leprás, tisztátalan kitaszított! Megállt megint, pillanatnyi szünetet engedélyezett magának. A férfi Joan válóperes ügyvédje volt - tömzsi, jó húsban lévő férfiú, s afféle kedélyeskedés jellemezte, ami rendszerint ügyvédek s miniszterek sajátja. Covenantnak szüksége volt erre a pár pillanatra, hogy felocsúdjon az ügyvéd tekintetében tükröződő undor sokkhatásából. Akaratlan szégyenérzet fogta el, hogy ő, igen, ő efféle undor kiváltó oka. Egy pillanatig még az a meggyőződés is kihalt belőle, melynek hatására pedig a városba bejött.

Ám csaknem egyidejűleg elkezdett csöndben füstölögni magában. A szégyen és a harag szétválaszthatatlanul eggyé vált benne. Hát azt már nem, hogy így bánjanak velem, csattant fel. Pokolba is! Ehhez nincs joguk. Mindazonáltal: az ügyvéd arckifejezését nem törölhette olyan könnyen a tudatából. A hirtelen váltás ugyanolyan kész tény volt, mint a leprásság - nem férkőzhetett hozzá jog vagy igazság kérdése, egy szál se. És a leprásnak mindenekfelett egy dolgot kell örökkön tudva tudnia: hogy a tények halálos realitások.

Covenant akkor, hogy így leállt, azt gondolta: írnom kéne egy verset.

------------------------------------

Ím, e sápadt halálok, megtévesztők,

ha életnek hiszik őket emberek,

mert minden illat, a zöld sarjaké,

minden lehelet a sír fojtó szele csak.

Rángnak a testek dróton-babákként,

s a pokol nevetve jár e földön -

Nevetés - ez helyes felismerés, igen. Pokol tüze!

Egy egész élet nevetését hallathattam - ily rövid idő során?

Érezte, milyen fontos kérdést tett fel most. Nevetett, mikor a regényét elfogadták - nevetett, látván Roger arcán azokat a mély és csöndes gondolatokat, melyek tengeráramlatokként jöttek s vonultak el - nevetett könyvén, mint készterméken - nevetett, hogy ott látta a sikerkönyvlistán. Ezernyi apró-cseprő dolog töltötte el tiszta derűvel. Amikor Joan megkérdezte, mit talál olyan mulatságosnak, csak azt felelhette, hogy minden lélegzetével újabb kihívást kap - ötletet, eszmét a következő könyvéhez. Tüdejét szinte szétfeszítették a képzelet szüleményei, az energiák. És hangja el- s felcsuklott, ha több öröm tört reá, mint amennyit befogadni bírt.

De Roger hat hónapos volt, amikor a regény híres lett, és újabb hat hónap múltán Covenant még mindig nem kezdett valahogy hozzá az íráshoz. Túl sok elképzelése volt. Nem tudott választani köztük.

Joannak nem tetszett ez a terméketlenség-luxusa. Felpakolta Rogert, aztán otthagyta szépen a férjét az újonnan vásárolt házban, dolgozószobájában, melyet frissen "telepítettek" egy apró, kéthelyiséges kunyhóba, s ahonnét egy folyóra lehetett látni, mely a Rév-Birtok hátsó felének sűrű erdején át folyt - otthagyta, azzal a szigorú meghagyással, hogy most aztán tessék íráshoz látni, s ő maga Rogerrel rokonokhoz költözött.

Ez volt a tengelypont, innen kezdett görögni a szikla az ő agyaglábai felé - zörömbölőn, zajosan ígérkezett már a csapás, mely annyira határozottan érte, ahogy sebész metszi le az üszkös testrészt. Hallotta a figyelmeztetést, és nem törődött vele. Nem tudta, a jelek mit is jelentenek.

Nem; ahelyett, hogy utánajárt volna, mi is ennek a tompa mennydörgésnek az oka, inkább sajnálkozva, közben meglehetős tisztelettel is búcsút intett Joannak. Belátta, hogy az asszonynak igaza van, s hogy ő nem bírna munkához látni, ha nem lehet egy ideig egyedül; és csodálta, milyen határozott cselekvésre képes a felesége, akkor is, ha neki magának rettentő

------------------------------------

szívfájdalmat okozott különlétük terhe. Így aztán, hogy utánaintegetett a láthatáron eltűnő gépnek, visszatért Rév-Birtokra, bezárkózott a dolgozóba, bekapcsolta a villanyírógépét, első dolga az volt, hogy új regényének ajánlását lepötyögtesse:

"Joannak, lehetőség-fenntartómnak."

Ujjai bizonytalanul kalandoztak a billentyűkön, és harmadik nekifutásra jött létre csak a rendes szöveg. Ám Thomas Covenant nem volt olyan tapasztalt "tengerész", hogy a közelgő vihart gyanította volna.

Nem vetett ügyet a csuklójánál-bokájánál érzett lassú sajgásra sem; toppantgatott csak, hogy a lábában gyülekező jegesség érzésétől szabaduljon. Aztán, hogy fölfedezte az érzéketlen bíbor foltot a kisujja tövének közelében, erről is megfeledkezett hamar. Huszonnégy óra sem telt el még Joan távozása óta, s ő mindenestül az új könyvet tervezte. Képek kavarogtak képzeletében. Ujjai botladoztak, belezavarodtak a legegyszerűbb szavak leírásába is, de a képzelete holtbiztos volt, pontos. És nem ért rá, hogy törődjék azzal a gennyedző kis sebbel, mely ott hasadt a bíbor folt közepén.

Joan háromhétnyi családlátogatósdi után hazavitte Rogert. És nem vett észre semmi rosszat egészen addig az estéig, mikor Roger már aludt, ő meg ott ült férje ölelő karjai közt. Felrakták a viharvédő zsalukat, a ház tökéletesen zárva volt a hideg téli szél rohamaival szemben - tépázhatták a Birtokot, nem volt hatásuk. A nappali nyugodalmas levegőjén akkor az asszony megérezte Covenant fertőzésének enyhe, édeskés, beteges szagát.

Hónapok múltán, ahogy Thomas Covenant a lepratelepen az antiszeptikus falakat bámulta, szobájának négy falát, átkozta magát érte, hogy nem kent jódot a kezére akkor. Nem annak a két ujjnak az elvesztése emésztette így. A sebészi beavatkozás, mely kezének e részét eltávolította, apró szimbóluma volt csupán annak a csapásnak, mely kihasította őt magát az eleven élet egészéből, száműzte világából, mintha valamiféle rosszindulatú fertőzet lenne ő, mindenestül. És amikor a jobb keze sajgott az elveszített részek "emlékével", ez a kín sem volt több, mint a várható. Nem, nem: gondatlanságát azért átkozta, mert megfosztotta ez egy utolsó öleléstől, Joanétól.

Hanem akkor ott, azon a végső téli éjszakán, Thomas Convenant nem is gondolt ilyen lehetőségekkel. Meghitten mesélt az új könyvéről, magához szorította a drága nőt, elégedett volt abban a pillanatban, hogy a kemény, ruganyos test hozzásimul, érezheti hajának tiszta illatát, sugárzó melegét

------------------------------------

bőrének-húsának. Az asszony hirtelen, váratlan reagálása megdöbbentette. Mielőtt rájöhetett volna, mi is zavarja Joant, a nő már állt, és őt is felrántotta a díványról. Jobbját odatartotta maga elé, rámutatott a férfi fertőzetére, hangja elcsuklott, harag volt benne és aggódás.

- Ó, Tom! Miért nem vigyázol magadra, mondd?

Ezek után Joan nem tétovázott. Megkérte az egyik szomszédjukat, vigyázzon Rogerre; majd ő maga nekilódult: férjével a gyéres februári havon a kórház ambulanciájára hajtott. És nem is tágított mellőle, míg föl nem vették, be nem vitték egy szobába, ahol aztán a sebészet hozta meg "ítéletét".

Ez pedig egyelőre az volt, hogy a diagnózis: üszkösödés.

Joan a következő napot javarészt vele töltötte a kórházban - mindazt az időt, mely alatt nem vizsgálatokat végeztek rajta. És másnap reggel Thomas Covenant a sebészeti műtőbe került, a jobb kezével. Három óra múltán nyerte vissza az eszméletét, s a kórházi ágyon már két ujja híján feküdt. Az altatótól kellőképpen kábult maradt jó darabig, így dél is elmúlt, mire Joant hiányolni kezdte.

Ám az asszony egész nap távol maradt tőle. S amikor - másnap reggel mégis megjelent, oly nagyon más volt. A bőre sápadt, mintha a szíve csak fakítaná a vért; s a csontjai szinte kiszúrták a bőrét. Az egész jelenség: akár egy csapdába került vadállat. A férje kinyújtott kezét mintha észre se vette volna. Hangja halk volt, mesterkélt; erőnek erejével préselt ki magából ennyi közeledést is. És a lehető legmesszebb állt ott a szobában, üres tekintettel, a latyakos utcát bámulva, közölte Thomas Covenanttal az újságot. Hogy az orvosok megállapították: leprás.

A férfi még elképedni sem bírt, úgy mondta: - Viccelsz.

Akkor Joan megpördült, felé fordult, felüvöltött: - Ne add itt nekem a hülyét. Az orvos meg akarta mondani neked, de azt kértem, ne, inkább majd én! Rád gondoltam. . . de most nem. . . nem bírom! Leprás lettél, érted?! Nem tudod, mit jelent az? A kezed és a lábad le fog rohadni, a karod és a lábad szára összevissza csavarodik, az arcod meg olyan undorítóan szivacsos lesz, mint egy lottyatag gomba. A szemüregeid elfekélyesednek, vakulásig, és én ezt nem bírom. . . Neked, persze, semmit se jelent majd az egész, mert nem fogsz érezni semmit, az isten verne meg! És. . . Tom, ez ragályos is! Hallod?!

- Ragályos? - Covenant mintha semmit nem is fogott volna fel abból, amit a felesége mond.

------------------------------------

- Igen! - sziszegte a nő. - A legtöbben azért kapják meg, mert. . . - A félelem, mely dühkitörését egyre fokozta, most egy pillanatra elfojtotta a hangját. - . . .mert gyerekkorban erre nagyon érzékeny lehet az ember. Igen, sokkal inkább, mint felnőttként. Roger pedig. . . hát nem kockáztathatom . . . Rogert meg kell védenem ettől.

Ahogy pedig Joan rohanni kezdett, menekülvén ki a szobából, Thomas Covenant azt mondta: - Igen, hát persze. - Mert mást nem is mondhatott. Lévén, hogy még mindig nem értette. Az agya üres volt. Hetekig nem fogta fel, mi mindent söpört ki belőle Joan szenvedélyének vihara. De akkor hirtelen elborzadt.

Negyvennyolc órával a műtét után a sebész alkalmasnak nyilvánította Covenantot az utazásra - s így el is indította a lepratelepre, Louisianába. Az orvos, aki a repülőtéren várta aztán, míg a telepre hajtottak, nagy vonalakban elmagyarázgatott pár dolgot a lepra felületibb vonatkozásaiból. Hogy a mycobacterium leprae-t Armauer Hansen azonosította először 1874-ben, ám a bacilus tanulmányozása mindegyre meghiúsult, azért méghozzá, mert a kutatók képtelenek voltak két alaplépésre a Koch-féle négyfokozatú analízisből: senki sem tudta mesterségesen kitenyészteni ezt a mikroorganizmust, és senkinek fogalma sem volt róla, hogyan terjed. Ám bizonyos újabb kutatások, melyek a Hawaiiban élő dr. O. A. Skinsens nevéhez fűződtek, már ígéretesebbnek bizonyultak. Covenant szórakozottan hallgatta mindezt. A "lepra" szóból elértek tudatához a rettenet absztrakt vibrációi, de semmiről nem győzték meg. Olyan volt az egész, mintha valami idegen nyelven fenyegetnék! A baljós hangvétel mögött maguk a szók jószerivel semmit sem "jelentettek". Figyelte az orvos komoly arcát, valahogy úgy, mintha Joan felfoghatatlan szenvedélykitörésére reagálna, és nem válaszolt.

De amikor Covenant beköltözött lepratelepi szobájába - négyzet alakú cella egy szál fehér ággyal és fertőtlenített falakkal -, az orvos újabb akcióba lendült. Hirtelen azt mondta ugyanis: - Mr. Covenant, úgy látom, mintha nem értené, mi itt a tét. Jöjjön velem, hadd mutassak valamit.

Covenant követte őt a folyosóra. Mentek ott, és a doktor azt mondta: - A maga baját úgy nevezzük, hogy a Hansen-kór elsődleges esete . . . születésétől fogva meghatározott betegség, nincs, hogy is mondjam, genealógiája. Az országunkban előforduló esetek nyolcvan százaléka: olyanok, akik gyerekkorukban, idegen földön trópusi éghajlaton éltek; bevándorlók

------------------------------------

s effélék. Ha nem tudjuk is, miért és hogyan kapták meg a kórt, legalább arról van fogalmunk, hogy hol.

- Persze, ha elsődleges, ha másodlagos a betegség, az út, melyet hordozói megtesznek aztán, igencsak hasonló lehet. Ám rendszerint azok, akik a Hansen-kór másodlagos esetébe sorolhatók, olyan helyen cseperedtek föl, ahol a baj kevésbé titokzatos ügy, mint nálunk. S így, mikor megkapják a fertőzést, azonnal tudhatják, mi történt velük. Ez pedig azt jelenti, hogy nagyobb az esélyük: jókor elkezdett kezelés könnyebben segíthet rajtuk.

- Szeretném, ha találkozna egyik betegünkkel. Ő itt jelenleg az egyetlen elsődleges eset. Amúgy remeteként élt . . . magányosan, mindenkitől távol, Nyugat-Virginia hegyei között. Nem is tudta, mi történik vele, míg a hadsereg fel nem kutatta - azt akarták közölni, hogy a fia elesett a háborúban. Amikor a tiszt megpillantotta, értesítette nyomban a Közegészségügyi Szolgálatot . . . Azok küldték őt hozzánk.

Az orvos megállt egy ajtó előtt, mely Covenant cellájának bejáratát idézte pontosan. Kopogott, de válaszra nem is várt. Az ajtót betaszítva, Covenantot könyökénél megfogva betessékelte a helyiségbe.

Ahogy átlépte a küszöböt, Covenant orrát nyomban megcsapta valami orrfacsaró bűz, mintha hús rohadna a latrinán. A szag még a karbolsav és a kivédésére használt olaj felett is diadalmaskodott. Jött pedig egy roskatag emberalakból, aki groteszkül kuporgott fehér ágyán.

- Jó estét - köszönt neki az orvos. - Ez itt Thomas Covenant. Elsődleges Hansen-kór . . . és mintha nem fogná föl a veszélyt, ami fenyegeti.

A páciens lassan fölemelte két karját, mint aki meg akarja ölelni Covenantot.

Két keze két duzzatag csonk volt, ujja-híja tuskó, és a rózsaszínes, beteg húst hasadások szeldelték, fekélyek, melyekből sárgás váladék folyt az orvosságrétegeken át. És elvékonyult, görbe karok végén lógott ez a két kéz, s a karok rút, rémes botokra emlékeztettek. S bár a lábait kórházi pizsama fedte, látszott, hogy olyanok, mint a göcsörtös fa. Az egyik lábfej fele már nem volt meg, elrágta a kór, és a helyén csak gyógyíthatatlan seb tátongott.

Akkor a beteg ajkai szóra nyíltak, és Covenant felnézett az arcára. Tompult fényű, hályogos szempár ült ebben az arcban, úgy, mintha mindegyik valami kitörés kráterközepe volna. Orcáin a bőr albínósan rózsásfehér volt; és a szemétől úgy hullámzott, dudorosan-árkosan lefelé, mintha

------------------------------------

olvadáspontig hevülve áradna; s e hullámokat tuberkolotikus csomók szegélyezték.

- Ölje meg magát - hörögte iszonyatos hangon a roncs. - Jobb, mint ez.

Covenant akkor kitépte magát az orvos kezéből. Az előcsarnokba rohant, és okádni kezdett: gyomrának tartalma, mint valami vad dühkitörés szégyenfoltja, mocskolta a falakat, a padlót.

Hát így történt, hogy eltökélte: életben marad.

Thomas Covenant több mint hat hónapot töltött a leprakórházban. Ideje azzal telt, hogy révülten s valószerűtlenül rótta a folyosókat, gyakorolta a VSE-t s a többi túlélő-tudományt, a dolgok tisztázására hosszú órákat "tanácskozott" végig az orvosokkal, előadásokat hallgatott a leprabetegségről és a terápiáról és a rehabilitációról. Hamarosan rájött: az orvosok úgy gondolják, hogy a páciens pszichéje adhat kulcsot a leprabetegség kezeléséhez. Szerettek volna jó tanácsadói lenni hát. Ő azonban nem volt hajlandó beszélni magáról. A szíve mélyén, egész lényében kezdett kialakulni valami áthatolhatatlan harag kemény magja. Rá kellett jönnie, továbbá, hogy valami gonosz tréfa folyományaképpen, az idegek révén az a két elveszített ujja sokkal elevenebben érződött, "élt" testének egészével együttesként, mint a megmaradottak. A jobb hüvejkujja mindegyre odakapott volna a két lemetszett ujjhoz, és furcsálkodó, döbbent mozdulattal fogadta a sebhely tényét. Az orvosi segítség pedig mintha ugyanezt a trükköt idézte volna. Az a pár steril reménykép, amivel szolgálhattak, úgy hatott rá, mint az ujja-nincs képzelet semmit markolása. S így a megbeszélések, akárcsak az előadások, mind így végződtek: szakértők hosszú szónoklataivá lettek olyasvalamiről, aminek Thomas Covenant nem az elméletét tudta, de a gyakorlatát élte.

A sok szó, szó, szó aztán, hetek során végig, annyira belésulykolódott, hogy már ilyesmikről álmodott éjente is. Intelmek világa lett agyának zilált tere. Történetek és szenvedélyek helyett szónoklatokat álmodott így.

"A lepra - hallotta éjről éjre - talán minden emberi csapás közt a legmegmagyarázhatatlanabb. Rejtély, csakúgy, mint az a különös, vékony határvonal, mely az élő s a magatehetetlen anyag különbségét teszi. Ó, hát persze hogy tudunk róla egyet s mást: nem halálos; semmi elképzelhető módon nem fertőző; hatásának módja az idegroncsolás, különösen a végtagokban és a szem szaruhártyájában; alaktorzulásokat eredményez, elsődleg azért, mert akadályozza a test védekezését - érzés és reagálás révén - a

------------------------------------

fájdalom ellen; eredményezheti a teljes magatehetetlenséget, az arc s a tagok legiszonyúbb eltorzulását, vakság járhat vele; folyamata visszafordíthatatlan, mert az idegek nem regenerálódnak, ha elhaltak egyszer. Tudjuk azt is, hogy csaknem minden esetben leállítható a kór elharapózása, ha időben kezdik a DDS - diamino-diphenyl-sulphone - -kezelést, eredmény érhető el csakígy egynémely újabb szintetikus antibiotikummal is, és ha az idegpusztulást feltartóztattuk, a megfelelő gyógyszerezés és terápiás kezelés a bajt ellenőrzés alatt tarthatja a beteg egész további élete során. Amit nem tudunk: miért s hogyan kapja meg egy-egy bizonyos illető ezt a betegséget. A tények, jelen tudomásunk szerint, arra utalnak, hogy a kór a semmiből jön mintegy, bármi ok nélkül. És ha egyszer kitört rajtad, gyógyulásra nincsen remény."

Ezekben az álmodott szavakban nem volt semmi túlzás - elhangozhattak volna, pontosan így, bármelyik előadás vagy megbeszélés során -, és mégis, harangzúgásuk olyan hatást tett, mintha valami elviselhetetlen dolog szólna, amit soha nem lett volna szabad kimondani sem. Az orvos személytelen beszéde azonban nem csitult: "Sokévi tanulmányozás eredményeképpen tudjuk, hogy a Hansen-kór két egészen sajátos problémát jelent a páciensnek aztán - összefonódó bajokat, melyek más betegséggel kapcsolatosan nem jelentkeznek, s amelyek a leprás számára a kikezdettség tudatát elviselhetetlenebbé teszik, mint magukat a fizikai kínokat."

Az első kérdés tehát: milyen kapcsolatban maradhatsz ezután embertársaiddal? Ellentétben a napjainkbéli leukémiával, vagy a múlt századi tuberkulózissal, a lepra sosem volt, mára sem lett afféle apoétikus betegség, nem lengi körül a romantika légköre. Ellenkezőleg. A leprást még az olyan társadalmakban is, ahol kevésbé gyűlölik a betegeiket, mint a mi Amerikánk teszi, mindenkor megvetették, rettegték - kitaszították még legközelebbi szerettei is, lévén, hogy olyan ritka bacilusról volt szó, melyet senki nem ismer, nem lehet jósolni vele kapcsolatban, nincs ellenőrzése. A lepra nem halálos kór, s az átlag páciensre akár harminc, negyven, ötven év is vár, amit leprásként él le. Ebből a tényből fakadóan, továbbá, mert a betegség előrehaladásával a tehetetlenné válás is fokozódik, a leprások e világ minden betegcsoportja közül a legesleginkább igényelnék az embertársi támogatást. Mire számíthatnak azonban? Hogy gyakorlatilag minden társadalom elszigeteltségre és kétségbeesésre ítéli leprásait - mintha bűnözők, degeneráltak, árulók vagy gazemberek volnának -, kiközösí-

------------------------------------

tettjei lesznek így ők az emberi nemnek, s az oka ennek az, hogy a tudomány képtelen megfejteni e csapás titkát. Tekintsük a világ bármely országát, akármely kultúráját, a leprásra mindig úgy néztek, mint aki személyében testesíti meg az emberi egyedek vagy közösségek számára elképzelhető legvégső rettenetet és borzadályt.

Az emberek több motívum hatására viselkednek így. Először is: a kórral tagadhatatlanul együtt jár a rútság s a kellemetlen bűz. Másodszor, mert nemzedékek orvosi kutatásai ellenére sem bírjuk elhinni, hogy valami, ami ily nyilvánvalóan iszonyú látványt nyújt, s ekkora titkot rejt, ne lenne ragályos. Az a tény, hogy mi, orvosok nem tudunk megválaszolni bizonyos kérdéseket a bacilus ügyében, igazolja félelmeiket - nem lehetünk biztosak benne, hogy az érintés vagy a levegő vagy az étel vagy a víz vagy akár csak a résztvevő együttes, bármi, nem terjeszti-e a kórt. S mert nem létezik semmiféle természetes, bizonyítható magyarázat a betegségre, az emberek másképp intézik el a dolgot, csupa rossz értékeléssel - hogy a lepra a bűn, a mocsok vagy a perverzió látványos bizonysága, afléle istenítélet, rettenetes bélyeg, mely valami lelki, szellemi vagy erkölcsi züllöttségért, avagy bűnért sújt valakit aztán. És ragaszkodnak hozzá, hogy ragályos, jóllehet beigazolódott, hogy szinte alig-alig fertőz, s még közelbéli gyerekekre is veszélytelen. Ezért aztán ti, leprások nagyon gyakran kényszerültök teljes magányban élni, úgy, hogy senki sincs, aki támogatna, terheiteket megosztaná.

Ez az egyik oka, amiért mi olyan fontosnak tartjuk itt a tanácsadó segítést; szeretnénk, ha megtanulnátok, miként kell együtt élni az elhagyatottsággal. Betegeink közül, ha az intézetet elhagyják, sokan egyáltalán nem érik meg várható életkorukat. Elszigetelődésük következtében, sokkhatásra mintegy, elveszítik motivációjukat is; nem törődnek igazán az önkezeléssel, s így, ha passzívan, ha aktívan, engednek az öngyilkosság hajlamcsábításának; kevesen térnek vissza ide hozzánk még idején. Azok a betegek, akik túlélik, a kórt, találnak valahol valakit, aki kész segíteni nekik a leprás életben maradáshoz. Vagy rálelnek magukban arra az erőre, mely kibírni segít.

Bármelyik utat válaszd is, egy tény nem változik: mostantól, egészen addig, míg meg nem halsz, a leprásságod lesz életed legjelentősebb egyedi ténye. Befolyásolja majd létezésed minden apró mozzanatát. Reggeltől, felébredésed pillanatától estig, elalvásodig mindvégig a legélesebben, a

------------------------------------

legkihegyezettebben kell figyelned a környező élet minden éles felületére, hegyes kiszögellésére. Sosem mehetsz ebből a figyelemből vakációra. Nem próbálkozhatsz olyasmivel, hogy mint az alvajáró, mászkálsz, nem lehetnek kihagyásaid. Minden, ami zúz, üt, éget, tör, horzsol, csíp, lök vagy egyszerűen csak gyengít téged, megcsonkíthat, megnyomoríthat, sőt, meg is ölhet. Az meg, ha belegondolsz, hány, de hányféle életlehetőségtől foszt meg a kór, kétségbeesésbe és öngyilkosságba hajszolhat. Láttam, hogyan történik az ilyesmi."

Covenant ütőere rohanva lüktetett, az ágynemű kezéhez-lábához tapadt a verítéktől. A rémálombéli hang sosem változott - nem próbálta rémisztgetni, nem kéjelgett a félelmeiben -, ám a szavak most olyan feketék voltak, mint a gyűlölet, s mögöttük ott tátongott hatalmas, nyers sebkráterként az üresség.

"Elérkezünk így a másik problémához. Hallásra egyszerű, de látni fogod, milyen pusztító lehet. A legtöbb ember alapvetően függ a tapintásérzékelésétől. Lényegében a valósággal kialakult kapcsolatuk a tapintás köré szerveződik. Kételkedhetnek abban, amit hallanak vagy látnak, de ha megérintenek valamit, tudják, az valós. És az sem véletlen, hogy lényünk legmélyebb részét - az emocionális belvilágot - efféle szóval próbáljuk kifejezni: érzés; tehát az érzékelés köréből vesszük hasonlatát. Szomorú történetek szíven ütnek, rosszul érintenek minket. Kellemetlenségek irritálnak vagy sértenek. Érzékenyek vagyunk. Elkerülhetetlen következménye ez annak, hogy lényünk - biológiai organizmus."

Nektek azonban küzdenetek kell mind e fölfogás, e beállítódás ellen. Intelligens lények vagytok - mindőtöknek van értelmes agya. Használjátok! Használjátok az eszeteket, hogy a veszélyeket fölismerjétek. Használjátok, hogy edződhessetek, hogy túlélők maradhassatok ekképp."

S akkor felébredt, magányosan, verítékben úszott az ágya: szeme üresen meredt, ajkát nyögések hagyták el, de olyan szörnyűségesen, mintha összeszorított fogai közt próbálnának kitörni belőle. Álomra álom, hétre hét, ugyanez játszódott le egyre. Napra nap korbácsolta magát dühével, hogy mihaszna celláját, a semmitől meg nem védő helyet elhagyja végre.

Alapvető elhatározása mégsem változhatott. Találkozott betegekkel, akik többször is megfordultak . már korábban a leprakórházban - űzött visszaesők, akik nem tudtak eleget tenni kínzatásuk alapkövetelményének, ami ebben állt volna: ragaszkodni a puszta létezéshez anélkül, hogy az élet

------------------------------------

örömeiből bármi is juthatna nekik, ami ezt értelmessé tehetné. Körjáró degenerálódásuk nyomán Covenant láthatta: a rémálmokban ott volt, ott van a túlélés nyersanyaga. Éjre éj, ugyanaz és ugyanaz tanította a leprásság brutális, megváltoztathatatlan törvényére; ütésre ütés, megmutatta neki ez a lecke, hogy csak ha teljes odaadással ennek a törvénynek él, az mentheti meg a gennyesedéstől, a húsrágó rohadástól, a vakságtól. A leprakórházban, az ötödik-hatodik hónap során, már valami mániákus fegyelemmel követte a VSE s a többi eljárásmód előírásait. Nézett mereven a fertőtlenített cellafalakra, mintha hipnotizálná magát ekképpen. Agyának mélyén mindegyre számolta a gyógyszerezések időpontjai között eltelő órákat. És valahányszor hibázott, valahányszor csak elvétette az adagolás ritmusát, heves szitkokkal-átkokkal sújtotta magát nyomban.

Hét hónap telt így, s az orvosok meggyőződhettek róla, hogy önfegyelme nem lesz szalmaláng. Nagyjából bízhattak benne, hogy betegségének folyamatát leállították. Akkor hazaküldték.

Thomas Covenant, mikor nyár vége felé a Rév-Birtokra visszaérkezett, úgy gondolta: felkészült mindenre. Felvértezte magát a hiány ellen - hogy Joannak nem lesz se híre se pora, hogy régebbi barátai és munkatársai undorral fordulnak el majd tőle továbbra is; ennek ellenére, mind e sértések bizonyos szédülést okoztak neki, örvénylett benne a düh és az önutálat. Hogy viszontláthatta Joan és Roger holmiját a házban, hogy az istállók, melyekben egykor a lovait tartotta a felesége, most mind üresek voltak úgy hatott mindez az ő meggyötört szívére, mint valami marószer; hanem hát erre is felkészült. Nem és nem fog engedni az újabb fájdalmaknak.

És mégsem számíthatott mindenre; nem, hát mindenre mégsem. A következő sokk több volt, mint amennyihez erőt gyűjtött. Miután többszörösen is ellenőrizte, nincs-e mégis posta Joantól, miután telefonon beszélt az ügyvéddel, aki üzleti dolgait intézte - hallotta, ahogy a nő kelletlensége átlüktet a fémes-gépies "kapcsolaton" -, fogta magát, és átment erdőbéli kunyhójába, ott leült, látni akarta, mit is írt meg eddig az új könyvéből.

Amit olvashatott, egyszerűen elképesztette: sápasztóan üres volt, semmitmondó az egész. Nagy bók lett volna azt mondani rá, hogy nevetségesen naiv ügy. Alig hihette, hogy ő a felelős egy ilyen önhitt kacatért.

Akkor éjjel újraolvasta első regényét, a bestsellert is. Majd igen nagy óvatossággal ügyködvén, tüzet rakott a kandallóban, és a lángok közé vetette mind a kész könyvet, mind az új kéziratrészletet. Tűzre velük! Ezt gondolta.

------------------------------------

Tisztítótűzre! Ha soha többé egy szót sem írok le netán, legalább megszabadul az életem mindeme hazugságoktól. Képzelet! Hogyan gondolkodtam én ilyen közhelyekben? És ahogy figyelte, miként görbülnek pernyévé, hullnak hamuvá az oldalak sorra, úgy érezhette: tűzre vetette velük bármi jövőbeni írás tervét. Először értette meg legalább részben, amit az orvosok mondtak; hogy irtsa ki magából a képzeletet. Nem engedheti meg magának, hogy képzelete legyen, oly képessége, melynek segítségével felidézheti Joant, az örömöt, az egészséget. Ha elérhetetlen vágyakkal gyötri magát, nehezebben lesz ura önmagának, mikor a túlélés törvényét kellene betartania. A képzelete megölheti, öngyilkosságra vezetheti, csábíthatja, trükkösen beleugrathatja: látván, mi mindent nem érhet el már soha, kétségbe ejtheti csak.

Ahogy a tűz kihunyt, a hamut is a talajba taposta, mintha azt akarná elérni ezzel, hogy a művelet eredménye visszafordíthatatlan legyen.

Másnap reggel hozzálátott, hogy megszervezze az életét.

Először is megkereste öreg borotvakését. A hosszú, rozsdamentes acélpenge a fürdőszoba fluoreszkáló fényében igazi kihívásként csillogott; ő azonban elejét vette minden effélének, összeszedte erejét, beszappanozta arcát, riadt arcát a mosdó fölé hajtotta, majd a kés élét a torkához vitte. Olyan volt, mintha hideg tűz csíkja érintené az ütőerét, vér és üszök és újjáaktiválódó lepra fenyegetése. Ha félig ujjait vesztett keze egy rossz mozdulatot tesz vagy megremeg, a következmények talán beláthatatlanok. De vállalta a kockázatot, tudatosan akarta így is önfegyelemre bírni magát, erőnek erejével elfogadni túlélése törvényeit, letörni saját makacskodását. A borotválkozás ezzel a késsel - személyi rítusa lett, napra nap szembenézés az állapotával.

Ugyanezen oknál fogva kezdett magával hordani mindig egy éles bicskát. Valahányszor úgy érezte, hogy fegyelmezettségét ő maga fenyegeti így-úgy, ha remények vagy szerelememlékek támadtak benne, elővette ezt a kést, élét odaillesztette a csuklójára.

Aztán, hogy a borotválkozással elkészült, jött a ház rendbehozatala. Takarított, átrendezte a bútorokat úgy, hogy a lehető legkisebb legyen a veszélye: nekimegy valami kiugró saroknak, kemény élnek, alattomos akadálynak; kiiktatott mindent, amiben felbukhatott volna, amin zúzódást szenvedhetett, ami bonyolíthatta a közlekedést, s így aztán szobái sötétben is biztos, egyszerű terepet jelentettek, könnyű navigálást; házát, amennyire csak tudta, a leprakórházbeli cellájához tette hasonlatossá. És ami koc-

------------------------------------

kázatot jelenthetett, azt mind kipakolta a vendégszobába; és amikor ezzel megvolt, rázárta a vendégszoba ajtaját, elhajította a kulcsot.

Majd, hogy ezzel is megvolt, a kunyhójához ment, azt szintén bezárta. És áramtalanította - nehogy a régi vezetékek tűzveszélyesek maradjanak.

Végezetül lemosta izzadó kezét. Komoran, megszállottan mosta a kezét - nem tehetett róla, éppen elege volt a fizikai tisztátalanságnak még a nyomaiból is.

Tisztátalan, leprás kitaszított.

Az őszt amúgy az őrület szélén egyensúlyozva töltötte. Valami sötét erőszak lüktetett bensőjében, akár egy pikahegy, melyet a bordái közé nyomtak, s ott értelmetlenül piszkálja most már. Kielégíthetetlen vágy gyötörte, hogy aludjon, aludjon, de ezt nem engedhette meg magának, mert álmai emésztő rémálmokká váltak: szó szerint; tompultsága ellenére az volt az érzése, hogy elrágják csontját-húsát. Az ébrenlét pedig gonosz és változtathatatlan paradox helyzettel szembesítette. Hogy senki sem támogatta, nem bátorította, ő maga nem hihette, hogy viselni bírja majd a borzadály és a halál eileni küzdelem terhét; ám ha kifejti bárhol, mi is ez a borzadály s halál, ha megérteti másokkal a lényegüket, csaknem bizonyossággal ő maga "éri el", hogy megtagadják tőle a támogatást és bátorítást. Küzdelméhez ugyanazok a szenvedélyek vezettek, amelyek a kitaszítottságához. Gyűlölettel gondolt arra, mi történne vele, ha a küzdelemben elbukna. Gyűlölete azonban ugyanígy irányult önmaga ellen is, hogy ilyen meg nem nyerhető, végeláthatatlan háborút kell vívnia egyre. De nem volt képes gyűlölni az embereket, akik erkölcsi magányát ilyen teljessé tették. Hiszen csak az ő félelmeiben osztoztak.

Dilemmájának bódító körében járva azt érezte, hogy az egyetlen válasz, ami erősítheti őt: a maró kíméletlenség. Vitriolos dühéhez úgy ragaszkodott, mintha ez lenne ép elméjének horgonya; kellett neki a bőszült harag, hogy a túlélés sikerüljön, hogy így kapaszkodjon, bármi eszközzel is, az életbe. Némelykor hajnaltól hajnalig őrjöngött, tombolásában nem ismert pihenőt.

Ám az idők során ez a szenvedély is fakulni kezdett. A kitaszítottság önmaga törvényének része volt; kikezdhetetlen tény, oly teljességgel valós és kényszerítő erejű, akár a gravitáció, a métely, a zsibbadat. Ha nem képes betörni magát úgy, hogy élete tényeinek formáiba illeszkedhessék, a túlélés esélyének is vége.

Ha kinézett, át a Birtokon, a fák, melyek földjét-kertjét a műút felől sze-

------------------------------------

gélyezve álltak, oly elérhetetlen messzinek látszottak, mintha ezen a szakadékon át nem vezetne semmi híd.

Az ellentmondásra nem volt gyógyír. S ettől még az ujjai is remegni kezdtek, olyannyira, hogy reszkethetett ráadásul: megvágja magát borotválkozáskor. Szenvedélytelenül nem küzdhetett - ám minden szenvedélye visszaütött, önmaga ellen támadt. Ahogy elmúlt az ősz, egyre kevesebb átkot szórt az őt börtönükbe záró képtelenségekre. Kószált a Rév-Birtok mögötti erdőkben - magas, sovány férfi, elgyötört tekintet, gépies járás; és a jobb kezéről két ujj hiányzik. Minden hepehupás ösvény, minden sziklakiszögellés, minden meredek lejtő arra figyelmeztette, hogy csak nagy üggyel-bajjal tartja így életben magát, és annyi kell csak, hogy ne legyen önmaga felügyelője, s már jön az, hogy csöndesen meggyászolatlan, fájdalomtalan elindul kifelé minden bajából.

Szomorúságát csak fokozta, hogy hozzáért egy fa kérgéhez - és semmit sem érzett. Világosan látta a rá váró véget; a szíve ugyanolyan érzéketlenné válik majd, mint a teste, s akkor ő maga, úgy, ahogy van, mindenestül elveszett.

Mindazonáltal egyszerre valami fókuszpontja támadt, kristályosodási formája belül, mintha ellenséget azonosított volna, amikor megtudta, hogy valaki kifizette helyette a villanyszámláját. A nem várt ajándék hirtelen rádöbbentette, mi is történik. A helység lakosai nemcsak hogy kerülik őt, de igen tevőlegesen el akarnak vágni minden szálat, ami ürügye lehetne, hogy köztük feltűnjön újra.

Amikor megértette ezt a veszélyt, első közvetlen válasza az volt rá, hogy kilökött hirtelen egy ablakot, aztán odaordította a téli világnak: - Csak rajta! Tegyétek! Esküszöm, semmi szükségem reátok! - De a téma nem volt olyan egyszerű, hogy efféle fenegyerekeskedéssel elintézhető lett volna. Ahogy a télből lassan amolyan szórt jelű kora márciusi tavasz lett, rájött arra is, hogy valamiféle tevékenységre mindenképpen szüksége van. Hiszen emberi személy ő, mint bárki más; egyszeri, eleven szív az éltetője. Abban aztán végképp nem segédkezhet senkinek, hogy még ilyen amputációt is akarjanak - személyi valójáét.

Ezért hát, mikor megjött legközelebb a telefonszámlája, összeszedte a bátorságát, gyötrelmes alapossággal megborotválkozott, felöltözött vastag anyagú ruhába, lábára jó erős cipőt húzott, bakancsszerűt, és nekivágott a városba vezető kétmérföldes útnak, hogy a számlát maga rendezze.

------------------------------------

Ez az útja juttatta el végül a Bell Telefontársaság bejáratához; feje körül a zűrzavar érzete olyan volt, mint valami rátelepedő sötét felhő. Állt az aranybetűs ajtó előtt, egy kicsit így elgondolkodott:

Íme, e sápadt halálok. . .

ezt gondolta, és a nevetésen tűnődött még. Aztán összeszedte magát, és forgószélként lökte be az ajtót, ment fel a pult mögötti lányhoz, mintha az lenne a kihívója holmi ki-ki küzdelemre.

Odatenyerelt a pultra, mint aki azt akarja, hogy jobbja-balja ekképp támogassa legalább. Egy pillanatra szinte maga a düh akart volna kitörni összeszorított fogai közül. Így mondta: - Nevem Thomas Covenant.

Feszesen testhez simuló ruha volt a lányon, ráadásul a két karját úgy fonta össze a melle alatt, hogy az, külön fel is támogatva ily mód, a legvonzóbb látványt nyújthassa. A férfi erőnek erejével nézett inkább az arcába. A lány meg üres tekintettel bámult oda valahová mögéje. Ahogy Covenant a viszolygást és a riadalmat kereste volna vonásain, a lány tekintete lassan rásiklott, így kérdezte: - Igen?

- Jöttem a számlám kifizetni - felelte, s azt gondolta közben: Hát ez nem tudja, ez itt még csak nem is hallott róla.

- Ó, hogyne, kérem - hangzott erre. - Mi is a száma?

Megmondta, a lány meg közönyös, ernyedt mozgással átment valami másik helyiségbe, hogy a kartotékok közt utánanézzen.

Távolléte akkora feszültséggel töltötte el, hogy a szíve jószerivel a torkában dobogott. Szüksége volt valamire, amivel a figyelmét lekösse, elterelje. Hirtelen a zsebébe nyúlt, aztán kihúzta azt a papírlapot, amit a fiú adott neki. El kell olvasnia, arról van szó. Kiteregette a pulton, ránézett.

A régi, nyomtatott szöveg így szólt:

Egy valódi férfi - valódi mindama módokon, melyeket valósan valódinak fogadunk el - hirtelen azon kapja magát, hogy elszakadt ettől a világtól, és olyan fizikai körülmények közé helyeződött át, amelyek egyszerűen nem létezhetnének: a hangoknak aromája van, az illatoknak színe és mélysége, a látványoknak textúrája, az érintéseknek hangfekvése és árnyalata. Ott ő akkor egy testtelen hang által megtudja: mint világának bajnokát hozták erre a helyre. Küzdenie kell, halálos, ki-ki párviadalban, egy másik világ bajnoka

------------------------------------

ellen. Ha legyőzik, meghal, és világa - a való világ - csakígy elpusztul, mert hiányzik abból akkor, íme, a túlélés ereje.

A férfi nem akarja elhinni, hogy amit mondtak neki, igaz. Ragaszkodik feltevéséhez, mely szerint ő itt most vagy álmodik, vagy hallucinál, és nem hajlandó ilyen téves pozíciót vállalni, hogy tehát küzdjön a halálos viadalban, mikor semmi "valós" veszély nincs jelen. És eltökéltsége nem is rendül meg, továbbra sem hiszi pillanatnyi helyzetét, nem is védi magát, amikor az idegen világ bajnoka rátámad.

Kérdés: ennek a férfinak a viselkedése bátor-e vagy gyáva? Ez az etika alapkérdése.

Etika! Covenant felhorkant magában. És ki a pokol hozta össze ezt a szöveget?

A következő pillanatban a lány visszatért, és kérdés ült az arcán. - Thomas Covenant? A Rév-Birtokról? Kérem, uram, az ön számlájára egy letéti összeg érkezett, mely mindent fedez több hónapra, előre. Küldött ön nekünk nagyobb összegről szóló csekket a közelmúltban?

Covenant, mintha megütötték volna, úgy érezte, megtántorodik - és belekapaszkodott nyomban a pult szélébe; így is oldalt billent, akár egy megrakott, régi kincsesbárka. A papírt akaratlanul is összegyűrte ökölbe szorított keze. Azt érezte, hogy a feje szinte üres, és a fülében szavak visszhangzanak: Gyakorlatilag minden társadalom elátkoz, feljelent, kitaszít - nincsen remény.

Figyelmét hideg lábára és sajgó bokájára összpontosította, miközben azért küzdött, hogy csak semmi erőszakosságra ne. vetemedjék most, ne. . . ! Erőnek erejével, óvatosan odateregette a gyűrött papírt a pultra a lány elé. Igyekezett csak úgy társalgásszerűen megemlíteni közben: Nem ragályos, tudja. Nem fogja elkapni tőlem... azért ne aggódjék. Nem ragályos, mondom. Kivéve, ha gyerekekről van szó.

A lány rápillantott, de úgy, mint aki egy kicsit bámul ezen a szórakozott gondolatmeneten.

Covenant felpúpozta a vállát, torkát veszett düh fojtogatta. Elfordult, s e mozdulatába igyekezett annyi méltóságot sűríteni, amennyit csak bírt, aztán ki-, igen, szinte kisodródott a helyiségből, ki a napfényre; az ajtó bevágódott mögötte. Égő pokol! Magában így káromkodott. Pokol tüze és átkozott kárhozat.

------------------------------------

Dühtől reszketve állt, így tekingetett végig az utcán. Onnét, ahol állt, láthatta a városka teljes-baljós hosszát. A Rév-Birtok felé nézvést az apró boltok úgy sorakoztak szorosan egymás mellett, két sorban szemközt, mint szájban a fogak. Az éles napfényben ő maga mintha sebezhető lett volna és még magányosabb. Gyorsan ellenőrizte a kezét, nem lát-e karcolást, horzsolást, aztán elindult: jöjjön ez a vesszőfutás is. Ahogy ment, zsibbatag lába bizonytalanul érintette a járdát, mintha a cement csupa kétségbeeséstől lenne csúszós. Szentül hitte, hogy bátorságról tesz tanúbizonyságot, mert nem kezd rohanni.

Pár pillanat múlva ott magasodott előtte már a bírósági épület. Előtte, a járdán ott állt az öreg koldus. Látszott rajta: nem is moccant azóta. És egyre csak a napba bámult, egyre csak motyogott valamit értelmetlenül. Jelzése olyan mihaszna módon látszott közölni egyre, hogy "Vigyázz" - akárha egy figyelmeztetés már túl későn érkezik.

Ahogy közeledett hozzá, Covenant megdöbbent, mennyire elveszettnek tűnik fel ez az öreg. Koldusok és fanatikusok, szent emberek, próféták, kik az Apokalipszist hirdetik netán: effélék igazán nem illettek egy ilyen napsütötte utcához itt; a kőoszlopok haragos, lekicsinylő szigora-nézése igazán nem arra volt, hogy a múltak ily egzaltáltságait jól tűrje. Az az esetlegesen-kevés aprópénz meg, ami összegyűlhetett neki, nyilvánvalóan egy tál ételre sem volt elegendő. A látvány Covenantot a részvét különös érzésével töltötte el. Csaknem önmagát megtagadva cövekelt le hirtelen az öreggel szemközt.

A koldus semmilyen gesztussal nem válaszolt, rezzenetlenül a napsütésen tűnődött továbbra is; de a hangja megváltozott, és a formátlan dünnyögésből egyetlen szó hallatszott ki tisztán:

- Adjál!

A felszólítás mintha egyenesen és személy szerint Covenantnak szólt volna. S mintha parancsszó hangzott volna el, tekintete megint a koldustálra szegeződött. De a követelőzés, a kényszerítő szándék ismét a dühét hozta vissza rögtön. Nem tartozom neked semmivel se, kaffantotta csöndben.

Mielőtt továbbállhatott volna, az öregember ismét megszólalt.

- Figyelmeztettelek.

Ez a kijelentés Covenantra egészen váratlanul úgy hatott, mintha bevilágítana valahová: mintha az ő elmúlt évének minden tapasztalatát foglal-

------------------------------------

ná egybe hirtelen. Dühén át ugyan, de azonnal megvolt a döntése. Arca eltorzult, így nyúlt ügyetlen kézzel - a jegygyűrűjéhez.

Eddig még sosem került le a helyéről ez a fehér kis házasságjel, e kötelék-képmás; hiába volt a válás, hiába Joan válasz-se csöndje, ő azért csak az ujján hordta a gyűrűt. Igazából - mint önmaga ikonját. Emlékeztette őt arra, hol volt egykor, és hová jutott azóta - ígéretek ködlöttek fel, melyeket valaki azóta megszegett, társas viszony veszése látszott egyre ilyképp, tehetetlenség állapota szorította -, és tudhatta, milyen csökevényesen emberi most már ő maga. Hát akkor legyen! Lerántotta baljáról, belepottyantotta a tálba. - Ez valamivel többet ér, mint pár apró - mondta, avval súlyosan elvonult.

- Várj!

A szóban annyi parancsosztó tekintély rezgett, hogy Covenant megint megállt. Csendesen állt ott, fékezte haragját, s akkor egyszerre megérezte karján a férfi kezét. Megfordult, belenézett azokba a kék szemekbe, melyek annyira kifejezéstelenek voltak, mintha még most is a napsütést tanulmányoznák, a titkos tüzet. Az öregember egyszerre csupa erő tornyosulása volt.

Hirtelen bizonytalanság fogta el, kisebbségi érzés oly dolgok tárgyában, melyekhez nem ért - Covenant zavarba jött. De leküzdötte ezt is. - Ne érj hozzám! Leprás vagyok.

Az üres tekintet mintha figyelembe se vette volna őt, mintha nem létezne, vagy mintha ez a szempár volna vak; ám a hang, az öregember hangja tiszta volt és határozott.

- Végromlásra jutottál, fiam.

Nyelvével megnedvesítette ajkát, így válaszolta erre Covenant: - Nem, öregapó. Ez nagyon is normális így . . . az emberi lény már csak ilyen. Hiábavalóság és csőd. - Mintha a lepra valamiféle törvényét idézné, így mondta magában: Az élet meghatározó vonása a hiábavalóság és a csőd. - Ilyen az élet maga. Nekem épp csak kevesebb hívságom maradt, hogy leplezzem ezt a tényt, ahogy a többi ember.

- Ilyen fiatalon . . . már ekkora keserűség.

Covenant hosszú ideje nem hallott rokonszenvező szót, és a hang szinte ellenállhatatlanul hatott most reá. Dühe csitult, torka feszes volt, valami furcsa érzés feszítette. - Ugyan már, öreg - mondta. - Nem mi csináljuk a világot. Nekünk csak élnünk kell benne, ennyi az egész. Ugyanabban a hajóban evezünk. . . ki így, ki úgy.

- Hát nem?

------------------------------------

De a koldus akkor, válaszra sem várva, csak folytatta bágyadt dünnyögését. Nem engedte el Covenantot, míg a dalocskában valami váltáshoz nem ért. Akkor új minőség jelent meg a hangjában, agresszivitás, mely Covenant váratlan sebezhetőségét használta ki.

- Miért nem pusztítod el magad?

Covenant mellében valami nyomás érzete támadt, mintha a szívét szorítaná össze, olyan. A fakókék szemek gonosz veszélyt sugároztak volna rá?! Szorongás fogta el, megtántorító. Szeretett volna távolabbra kerülni ettől az öreg arctól, csinálni egy VSE-t, megbizonyosodni felőle, hogy nincs vele semmi baj. Ám minderre képtelen volt; az a puszta pillantás lenyűgözve tartotta. Végül annyit mondott csak: - Az túl könnyű megoldás.

Válasza nem ütközött ellenkezésbe, de az izgalma nőttön nőtt. Az öregember akaratának hatása alatt állt, s hol: jövője szakadékának szélén, letekintve a szirtfokos, kegyetlen-mohó veszélyvilágba - a kárhozottság nyers kíméletlensége mintha megsokszorozódva tekintett volna onnét vissza reá. Agyán átfutott megannyi lehetőség: hányféleképpen is halhatnak meg a leprások. Ám a panoráma meg is szilárdította; olyan volt az egész, mint valami próbakő egy fantasztikus szituációban. Az ismerősség érintőköve; s ez visszahozta a számára oly ismerős talajra. S azt érezte, hogy most már el tud fordulni rettegése tárgyától, s így meg is kérdezte: - Nézd csak, mit tehetek én érted? Ennivaló kell? Hely, ahol fejed lehajtsd, fedél? Amim nekem van, tessék, a tiéd is.

Mintha Covenant varázsszót mondott volna ki, az öregember szeméből eltűnt az a veszélyt sugárzó fénytelenség.

- Túl sokat is tettél már. Az ilyen ajándékot én vissza szoktam adni annak, akitől kapom.

És Covenant felé nyújtotta tálját.

- Vedd vissza a gyűrűt. Légy hű. Nem kell csődöt mondanod.

Az a parancsoló felhang is eltűnt. Helyette Covenant mintha nemes könyörgést vélt volna kihallani e szavakból. Válaszolnia azért csak kellett valamit. Elvette a gyűrűt, visszahúzta az ujjára. Akkor így szólt: -Mindenki csődöt mond. De én - túlélő leszek. Már ameddig módom van rá.

Az öregember megroggyant, mintha épp most rakott volna át valami próféciaterhet, valami szent elrendelést Covenant vállára. A hangja egyszerűen törékenynek hallatszott.

- Úgy van ez, ahogy lennie lehet.

------------------------------------

Aztán több szót nem szólt, elfordult, ment. Botjára úgy támaszkodott, mint valami kimerült próféta, akit az eldadogott látomások teljesen kimerítettek. Botja furcsán csengett-bongott a járdán, mintha a fa keményebb lenne, mint a cement.

Covenant csak bámult a szél lengette okker köntös és a lobogó haj után, míg az öregember egy sarkon befordulva el nem tűnt. Akkor megrázta magát, nekifogott a VSE-nek. De a szeme rögtön megakadt a jegygyűrűjén. A karika mintha lazán lötyögött volna bal kezének ujján - egyszerre túl nagy lett rá? Végromlás, gondolta. Letéti összeg érkezett, mely mindent fedez. Tennem kell valamit, mielőtt elbarikádozzák előlem az utakat.

Egy darabig állt ott, ahol volt, és megpróbálta elgondolni, mit is tehetne és hogyan. Szórakozottan felpillantott a bírósági épület oszlopainak kőfejeire. A szemük olyan végtelen közönyt árasztott, ajkuk körül pedig állandó undor játszott, belefaragva az örök fenyegetésbe, erőszakosságba és befejezetlenségbe. De valami ötlete támadt a láttukon. Csendes átkot szórt feléjük, aztán megindult ismét a járdán, lefelé. Elhatározta, hogy megkeresi az ügyvédjét, és azt követeli, hogy a nő, aki a szerződéseit és az anyagi ügyeit kezeli, találjon valami jogi választ ennek a "fekete jótékonykodásnak" a megakadályozására, mely kizárná őt a városból. Visszavonni ezeket a letétes befizetéseket! Ezt gondolta. Képtelenség, hogy kifizessék az adósságaimat - ha én nem egyezem bele.

Az ügyvédi iroda ott volt egy keresztutca sarkán, az út túlfelén. Egypercnyi határozott léptű séta elegendő volt Covenantnak, hogy odaérjen. Állt a sarkon, a város egyetlen közlekedési jelzőlámpájánál. Sietősnek érezte a dolgot, nem akarta bevárni, hogy felülkerekedjék benne ismét a bizalmatlanság, amit ügyvédekkel, s egyáltalán, az egész hivatalos gépezettel szemben érzett - mert akkor badarságnak látja majd az elhatározását. Csábította valami, hogy átmenjen a piroson.

A jel lassan váltott át, de a végén zöld lett, és mehetett. Lelépett az átkelősávra.

Három lépést sem tehetett, mikor szirénahangot hallott. Vörös lámpák villantak, és rendőrautó vágódott ki egy mellékutcából a főútra. A kanyart iszonyú gyorsan vette, megfarolt utána, csúszni kezdett. Aztán egyenest Covenant felé zúdult.

A szíve felé, úgy érezte; mert mintha láthatatlan kéz markolta volna meg. Mozdulni akart, de nem bírt, végtelen pillanat csapdájába zártan állt

------------------------------------

ott, és látta, hogyan tart felé az elszabadult kocsi. Egy másodpercre még hallotta azt az iszonyatos fékcsikorgást. Akkor összeomlott.

Ahogy így eldőlt, még homályosan a tudatában volt annak, hogy mintha túl hamar zuhanna, hogy még nem is érte ütés. De nem tehetett róla; túlságosan félt, félt, hogy összezúzódik. Ennyi önfegyelem és vigyázat után: meghalni így. . . ! Majd valami nagy feketeséget látott, a napfény mögül sötétlett elő, és a kirakatok megvillogtak, a gumik sivítottak. A fény és a fejével érintkező aszfalt mintha nem lett volna egyéb, mint fekete alapra odafestett ábrasor; és most a háttér átvette az uralmat, kinyúlt, mindent átfedett, őt berántotta magába. Sötétség sugárzott át a napfényen, mint az éj hideg kévéje.

Azt gondolta: ez egy rémálom: Képtelen módon az öreg koldust hallotta: Légy hű. Nem kell csődöt mondanod.

A sötétség mindenen eláradt, magával söpörte a nappalt, és Covenant egyetlen dologban volt csak biztos: hogy egy rendőrautó egy szál piros fényét látja - forró, vörös foltot, világosan és halálosan, átjárva homlokát dárdaként.

HÁROM

Felhívás árulásra

Egy ideig, melyet csak a szívverésével mérhetett, Covenant ott függött a sötétségben. A vöröslő, felnyársaló fény volt az egyetlen szilárd pont abban a világmindenségben, mely mintha merőben kavargott s forrt volna csupán körötte. Érezte, hogy hatalmas földrengést vagy égrengést láthatna, ha tudná, merre is tekintsen; de a feketeség s a forró, vörös sugár, amely a homlokának zúdult, megakadályozta bármi forgásban, s nem tehetett mást, hagynia kellett, söpörjenek mellette tova mind az áramlatok úgy, hogy nem lát belőlük semmit.

A vad és kegyetlen fény nyomása alatt érezhette ütőerének minden meglüktetését a halántékán, akárha az agya verné-püfölné ki az életét, nem pe-

------------------------------------

dig a szíve. Majd egyre lassultak a lüktetések, az ütések - túl lassúak voltak ahhoz a tömérdek érzéki élményhez, mely ugyanakkor rázúdult. Fel nem foghatta, mi történik vele. De mindegyik ütés úgy rázta meg, mintha agyának alapszerkezetét érné támadás.

A vérvörös dárda hirtelen megremegett, ingadozni kezdett - aztán kettévált. Ő maga pedig elindult a fény felé, vagy mintha a fény kezdett volna feléje tolulni. A két lángoló folt két szem volt, látta.

A következő pillanatban nevetést hallott - magas hang harsant élesen, diadalmasan, és ősi ellenségesség vibrált benne. Úgy kukorékolt, mint valami gonosz indulatú kakas, ahogy épp a pokol hajnalát hirdeti. Covenant pulzusa riadtabban lüktetett a hallatán.

- Megtörtént! - kodácsolta a hang. - Én! Enyém! - És megint nevetéssé torzult élesen.

Covenant eléggé közel volt hozzá most már, hogy világosan láthassa a szempárt. Nem volt ezeknek a szemeknek se fehére, se pupillája, az üregeket vörös golyók töltötték ki, és a fény úgy kavargott bennük, akár a láva. Forróságuk ennyire közel lévén, égette Covenant homlokát.

Akkor a szemekből láng csapott ki, mintha fel akarnák gyújtani maguk körül a levegőt. A lobogás szétterjedt, és vad ragyogással vette körül Covenant egész alakját.

Ott találta magát egy barlangüregben, mélyen - körötte kő. A falak felfogták, aztán sugározva őrizték a fényt, úgy, hogy a szemek egyetlen fellobbanása után is tökéletes világosság maradt az üregben. A szikla sima volt, de szabálytalan alakú sokszögek ezreire tagozódott, mintha összevissza tévelygő hegyű kés karcolászta volna tele a felületet valamikor. A barlang kerületénél a falakban bejárati nyílások tátongtak. Magasan a feje felett a tető sztalaktitok vastag kérgévé bütykösült-sűrűsült kötegesen, de a talaj sík volt, s mintha sok-sok láb csiszolta volna simára. A fenti sztalaktitok visszaverték a fényt, így aztán az üregben mindenütt vörös ragyogás kavargott.

A helyiség tele volt egy sor különböző szaggal, maró bűz terjengett édes mellékízekkel - kén égett rothadó hús vészes leheletét árasztva. Covenant émelygést érzett ettől az egésztől, nemkülönben attól a lénytől, melynek szemei fogságukban tartották.

Az üreg közepéhez közel, egy alacsony emelvényen ott kuporgott valami teremtmény: hosszú, cingár végtagok, lapát nagyságú és súlyú kezek, vékonyka, púpos törzs, s faltörő kost idéző fej. Ahogy kuporgott, a térdei

------------------------------------

csaknem a füléig értek föl. Egyik keze a sziklát fogta, mely ott volt előtte, a másik egy hosszú fabotot szorított, fémmel abroncsozott, két vége közt minden kihagyás nélkül bonyolultan megfaragott rúdfélét. Szürkés szája dermedten formázódott nevetésre, miközben vörös szeme mintha fortyogó magma lett volna a föld gyomrából.

- Haha! Megtörtént! - rikácsolta megint. - Szólítottam, ezt. Erőm. Mind megölöm! - Ahogy magasba csapó hangján e dagályos szavak elhangzottak, ajkáról nyál csepegett, szinte éhesen. - Lord Drool! Nagyúr! Én!

S a teremtmény talpra szökkent, vad és őrült büszkeséggel ugrándozva. Közelebb sodródott ekképpen áldozatához, és Covenant hátrahőkölt, közben pedig, akaratlanul is, átokszó szaladt ki a száján.

A tér közepe táján járva, botját magasba tartva, a teremtmény elordította magát: - Megöllek! Hatalmad veszem! Szétzúzom valamennyiöket! Légy Lord Drool! - És botját meglengette, mint aki most már le akar sújtani Covenantra.

Akkor újabb hang zendült meg a barlangüregben. Mély volt és visszhangos, de önmagában is elegendőképp erős, hogy könnyedén megtöltse a teret; s halálos is volt valamiképpen, úgy, ahogyan egy szakadék mélye fenyegető. - Vissza, Rockworm! - parancsolta. - Ez a zsákmány neked túl nagy falat. Magamnak kívánom.

A teremtmény a mennyezet felé emelte és iszonyatosan forgatta arcát, ekképp üvöltötte: - Enyém! Én Botom! Láttad. Én hívtam. Láttad!

Covenant követte a vörös szemek tekintetét, de nem látott mást, csak az egymásra torlódó kőképződmények derengő fény-árny-együttesét.

- Segítséged volt abban neked - mondta a mély hang. - A Bot túl kemény ügy volt a te számodra. És összezúztad volna egyszer, pusztán vak dühödben, ha meg nem tanítalak pár dologra, hogyan kell rendesen használni. Segítségemnek pedig ára van. Tégy, különben, amit akarsz. De ez a zsákmány az enyém. Engem illet meg, fizetségként. Tőled.

A teremtmény dühe csillapult, mintha valóban emlékeztették volna hirtelen valami titkos előnyre, mely akkor hát az övé. - Én Botom - motyorogta sötéten. - Az enyém, itt van. Nem vagy biztonságban.

- Te fenyegetsz . . . engem? - A mély hang baljósra vált, és a veszély, mely áradt belőle, még közelebb ért a lentiekhez. - Vigyázz magadra, és ne heveskedj, Drool Rockworm! Végzeted fenyeget, tudd. Nézd csak! Hozzáláttam!

------------------------------------

Halk, őrlő zaj hallatszott, mintha öriási fogak kezdenének zúzni valamit, egymáshoz súrlódva, s akkor Covenant és Drool közé fagyos köd kezdett áramolni, sűrűsödve és kavarogva, egészen addig, míg Drool el nem tűnt Covenant látómezejéből. A köd eleinte keveredett az égő kövek fényével; de ahogy kavarult tovább, a vörösség elhalványult, s minden világok ködeinek nyirkos-szürkéjébe veszett. Az ártó-gonosz szag édesebb illattá olvadt - temetéseket körüllengő rózsaolajossá. A vakító köd ellenére Covenant érezhette, hogy ő maga nincsen már Drool barlangjában.

A változás nem hozott neki megkönnyebbülést. Félelem és vad riadalom örvénye rántotta magába, akárha rémálomvilágba süllyedne sebesen. Az a testtelen hang émelyítette. Ahogy a köd ott kavargott körötte, lába megremegett, nem tartotta őt tovább; térdre hullt.

- Jól teszed, hogy imádkozol hozzám - zendült a hang. Hogy ilyen halálosan szól, Covenantot úgy sokkolta, mintha szörnyűséges gyilkosság fenyegetné. - Nincs más remény, nincs más segítség annak, aki sorsának olyképpen már csak roncsai közt él, ahogyan te. Az én Ellenségem nem fog segíteni rajtad. Ő választott ki téged erre a kárhozatra. És ha ő választ, hát ő nem ad, ő csak elvesz. - Megvetés vibrált végig nyersen a hang színében, s ahogy lecsengett, megborzolta-meghorzsolta Covenant idegeit. - Igen, azt te nagyon jól teszed, ha imádkozol hozzám. Én talán megszabadíthatlak terhedtől. Kérj bármi egészséget vagy derék erőt, az mind az én hatalmamban áll. Mert én elkezdtem támadásom e kor ellen, és a jövő az enyém. Csődöt nem mondok soha többé.

Covenant elméjét sokkalta ez a hang. De az egészség ígérete egy ízig áthatotta, és szíve ugrálva dobogott. Tisztán érezte mellében a lüktetést, érezte, ahogy a szíve dolgozva küzd a félelem terhe ellen. Mégis, mintha túlságosan nyűgözte volna valami, hogy megszólalhasson.

Csendjén át mintegy, a hang folytatta. - Kevin hülye volt, halál jegyzettje, szenilis elméjű, puhány. És hülyék ők mind. Nézd csak, te senki. A hatalmas Kevin Főlord, Loric fia és az általam gyűlölt Berek Lord-Atyaős dédunokája, itt állt, ahol te térdelsz, és az járt az eszében, hogy elpusztít engem. Földerítette formáimat, megismert némelyet valódi alakállagom jellemzőiből, mértékre... jóllehet a vén agyalágyult odaültetett jobbjára a Tanácsban hosszú éveken át, és nem érezte végzetét - s látta végül, ki vagyok. Akkor háború lett kettőnk között, háború, mely a nyugati részt letarolta, s fenyegette a becses Őrzést magát. Az én öklöm volt a bar-

------------------------------------

bárabb, erősebb, s ő tudta ezt. Mikor seregei összeroppantak, s az ő ereje tűnt, kétségbeesés martaléka lett - az enyém, kétségbeesésében. Azt gondolta, még mindig hozhatja végveszedelmemet. Ezért találkozott velem abban a barlangüregben, amelyből kimentettelek - Kiril Threndor az üreg neve, azt jelenti ez, hogy A Mennydörgés Szíve.

- Drool Rockworm nem tudja, mely fekete szikla az, amin ő áll. És tudatlanságát nem csupán ez teszi. . . ám a magam mélyebbre szántó terveiről mit sem szólok. Jól szolgál ő engem a maga módján, bár nem szándéka a szolgálat. Hasonlóképp fogsz te is szolgálni engem, meg a félénk Lordok mindannyian, akár tetszik ez néktek, akár nem. Hadd élvezkedjenek sekélyes misztériumaikban egy darabig, épp csak félve, hogy élek még. Nem értek fel ők a holt Kevin Lore-jának hetedik fokához, és mégis, íme, büszke önhittségükben Föld Ellenségeinek merészelik nevezni magukat, a Béke szolgáinak. Vakok ők ahhoz nagyon is, hogy felfogják, mily arcátlanok. De én majd megtanítom látni őket.

- Igaz, ami igaz: számukra már minden késő. El fognak jönni Kiril Threndorba, és én oly dolgokra tanítom őlcet, hogy lelkük belefeketül. Megfelelő hely. Ott találkozott s szállt szembe velem Kevin, kétségbeesésében. És én elfogadtam a kihívást. A hülye! Alig tudtam kiejteni a szavakat a nevetéstől. Azt gondolta, hogy majd ilyen bűvigék engem eloldanak.

- De az Erő, mely fenntart engem, áll az Idő teremtése óta. Ezért amikor Kevin kihívása jött, hogy szabadulnának el az erők, melyek lesújtanának az Országra s mind ennek elátkozott teremtményeire, hogy porrá lennének általuk, elfogadtam a kihívást. Igen, és nevettem, míg az ő arcán kétely jelent meg a vég előtt. Ez az őrültség az Ó-Lordok korát romba döntötte - de én maradtam. Én! Együtt álltunk ott Kiril Threndorban, a vak Kevin és én. Együtt hangzott el ajkunkról a Megszentségtelenítés Rituáléja. Ó, a hülye! Ő már rabszolgám volt, és nem tudta. Büszkén arra, ami övé volt, a Tan - a Tanra büszkén nem tudta, hogy maga az a Törvény, melyet ő szolgál, az szolgál fennmaradásomhoz mind a kataklizmán át, miközben neki csaknem minden embere és minden műve halálba és romlásba hullt.

- Igaz, egy időre összébb zsugorodtam valómmal. Ezer évet töltöttem azzal, hogy vágyaimat emésztve rágtam, mint egy megvert korcs eb. Ennek árát még meg kell adni - ezért és más dolgokért kell nekem megtennem, ami a kötelesség. De elpusztítani nem tudtak. És amikor Drool meg-

------------------------------------

lelte a Botot, és ráismert, és nem tudta hasznát venni, láttam, itt van újra az én esélyem. Akarom ennek az életnek a jövőjét, akarom, hogy megsemmisíthessem vagy megtarthassam, vágyam kedve szerint. Hát imádkozz csak hozzám, söpredék. Hárítsd el magadtól a végzetet, melyet Ellenségem alkotott meg a számodra. Nem lesz sok alkalmad, hogy bánd, nem lesz okod.

A köd és a rózsaolajszerű illattal kavargó lég úgy elgyöngítette Covenantot, mintha kiszívták volna minden erejét - de a véréből. Ám a szíve tovább vert, s ő maga mintha ebbe kapaszkodott volna, hogy félelmei ellen védekezzék. Karját összefonta a mellén, kuporgón előrehajolt, próbálta távoztatni magától a hideget. - Mely végzetet? - kérdezte akkor, erőnek erejével bírván magát szóra. A hangja szánalmas volt, elveszett a ködkavargásban.

- Azt akarja ő, hogy végső ellenségem te légy. Kiválasztott téged. . . igen, téged, söpredék, s hogy oly hatalom lenne kezedben, amilyen még halandónak soha. . . kiválasztott téged az én pusztításomra. De rá fog jönni, hogy velem oly könnyen elbánni nem lehet. Van hatalmad, igen. . . vad mágia, mely megvédi életed e pillanatban. . . ám sosem fogod tudni, mi is az. És nem leszel képes megküzdeni velem legvégül. Nem, te az ő várakozásának áldozata vagy, s én nem szabadíthatlak meg halállal... még nem. Ám ezt az erőt ellene fordíthatjuk, és megszabadíthatjuk tőle a Földet mindörökre.

- Egészség? - Covenant gyötrődve nézett föl a mélyből, ahová görnyedt. - Egészségről beszéltél.

- Bármi legyen is egészséged híja, söpredék, arról szóltam. Csak imádkozz hozzám, ameddig türelmes vagyok.

De a hang most már túl mélyre vágott a sértegetéssel. Covenant dühe erőszakosan kavarult, ott, e sebben. Térdre tápászkodott, és azt gondolta: Hát nem. Én söpredék nem vagyok. Összeszorította fogát, hogy ne reszkessen, s így kérdezte meg: - Ki vagy te?

Mintha ráérzett volna, tévedett, a hang szelídebbre vált. - Sok nevem volt már - mondta. - Revelstone Lordjainak én vagyok a Kárhozat Ura, Lordja a Megvetésnek; a Tengertér Óriásainak vagyok Sátánszív és Lélekrontó. A Ramenek úgy neveznek, hogy Agyar-Tán. A Vérgárda álmaiban én vagyok a Megrontás. Ám az Ország népe csak úgy hív, hogy a Szürke Gyilkos.

Covenant, tisztán ejtve a szót, azt mondta: - Felejtsd el.

- Hülye! - hördült a hang, és ereje Covenantot a sziklához tapasztotta.

------------------------------------

Homlokát a kőhöz nyomva, ott feküdt rémületben: mert a hangban rettenetesen ott rezgett az ő megsemmisülése. - Könyörgésedre én semmit nem teszek, semmit el nem mulasztok. S ezt nem is feledem. Látom, büszkeségedet gőgöm sérti. Söpredék! Megtanítalak én, cenk, a megvetés valódi értelmére, mielőtt végem. De ez nem most van. Ez nem találkozik célommal. Hamarosan elég erős leszek, hogy kifacsarjam belőled a vad mágiát, és akkor a magad kárán tanulod meg, hogy megvető gőgöm határtalan, hogy vágyaim végtelen mélyek.

- Hanem most épp elég időt vesztegettem. Fel, lássuk célomat. Jól figyelj rám, cenk söpredék! Üzenetet viszel tőlem Revelstone-ba, viszed pedig a Lordok Tanácsának.

- Mondd meg a Lordok Tanácsának és Prothall Főlordnak, Dwillian fiának, hogy napjaik véghatára az Országon uralgva ez időtől fogva hétszer hét év ideje. Mielőtt e napok vége számláltatik; kezemben lesz a hatalom minden élet és halál fölött. Záloga pedig annak, amit mondok itt most, ez az egy igaz szó, mondd meg nekik ezt: Drool Rockworm, a Mennydörgés Hegyének Üregfattya megtalálta a Törvény Botját, melyet tízszer száz évvel ezelőtt Kevin veszített el a Megszentségtelenítés Rituáléja során. Mondd meg nekik, az ő nemzedékük feladata az, hogy a Botot visszaszerezzék. Mert anélkül hét évig sem lesznek képesek ellenállni nekem, és teljes győzelmem hatszor hét évvel hamarább jön el, mint jönne különben.

- Ami meg téged illet, söpredék: csődöt ne mondj e hírnöki szerepben. Ha nem viszed meg a hírt rendjén a Tanácsnak, hát az Országban minden emberi lény halott lesz, mielőtt tíz évszak múlna.. Te ezt nem érted - de tudd meg, Drool Rockwormnál van a Bot, és ez rémületnek nagy, erős oka. Lordok Hona királlyá emeli őt két éven belül, ha ez az üzenet nem ér célhoz. Mert az Üregfattyak már most menetelnek az ő hívására; és farkasok, ős-gonoszok a Démonidák sorából, rettentő engedelmesek a Bot hatalmának. Ám nem a háború a legszörnyűbb rossz. Drool még mélyebbre ás a Mennydörgés Hegyének sötét gyökereinél... a hegyben, melynek Gravin Threndor, Tűzoroszlánok Csúcsa is neve még, tudd. És vannak szörny-átkok, mélyein a Földnek, betemetve, s túlsággal hatalmasak azok, semhogy bárki halandó megbirkózhatna velük, zabolázón. Ezek pedig mindörökre pokollá tennék a világegyetemet. Ám Drool épp ilyen átkot keres. Kutat ő a Földveszte Kő után. Ha ennek urává lesz, jaj mindeneknek fenn és lenn, s lészen ez ilyképp, míg maga az Idő el nem bukik, akkor.

------------------------------------

- Hát csődöt ne mondj hírnökként, söpredék cenk. Találkoztál Droollal. Volna kedved halálra: az ő kezei között?

A hang elnémult, és Covenant a karjai közé szorította fejét, próbálván csitítani a Kárhozat Urának fenyegetéseit, visszhangjukat. Ez nem más, mint álom, gondolta. Egy álom! De a köd vakítása azt az érzést is keltette benne, hogy csapdába csalták, hogy az őrület veszi körül burkával. Beleremegett vágyába, hogy valami menekülés nyíljon, hogy melegség övezze. - Eriggy innen! Hagyj engem békén!

- Még egy szót csak - mondta a Kárhozat Ura -, egy végső intést. Ne feledd, kitől is kell félned végezetül. Elégségem kellett, hogy legyen az ölés, a kínzás. De most terveim vannak, s csak kezdeteiknél tartok, és nem nyugszom, míg el nem töröltem magát a reményt a Föld színéről. Erre gondolj, és iszonyodj!

Iszonyodj - e szó ott lebegett kitartóan a légben, és közben, körötte, megszólalt az őrlő zaj, e hang, mely mintegy görgetegköveké volt, ahogy kisebb sziklákat morzsolnak szét malmukban. A hang lezúdult Covenantra, aztán túljutott rajta, messze, s ő maga ott maradt térdelvén, fejét két karja közé szorítva, és elméjében pánikszerű üresség volt csak. Dermedten kuporgott tovább, míg az őrlő zaj el nem halt, és a szél halk zúgása fel nem támadt az új csendben. Akkor félve kinyitotta a szemét, és napfényt látott magával szemközt a sziklán.

NÉGY

Kevin Orma

Kinyújtózott, s így hevert ott sokáig, moccanatlan, a hideg ködtől csontig fázva most jótéteménynek érezte a nap melegét. A szél békés egyhangúsággal fütyörészett körülötte, de nem ért hozzá; s nem sokra rá, hogy a Kárhozat Urának kavargása elült, meghallotta egy messzi madár hívását. Csöndben feküdt, mélyeket lélegzett, tagjaiba gyűjtvén mintegy új erőt - hálás volt a napsütésnek, annak, hogy véget ért az iménti rémálom.

------------------------------------

Mindazonáltal emlékezett rá azért, hogy ott, az utcán, mikor a baleset érte, volt a közelében pár ember. Olyan különös módon némák voltak; mintha maga a városka is azt mondta volna csak, mindenestül, hogy: Psszt! A rendőrautó nyilván súlyosabb sérülést okozott neki, mint amennyit ő most ebből érzékelhet. A leprásszorongás rákényszerítette, hogy feltápászkodjék négykézlábra.

Sima kőfelszínen találta magát. Nagyjából kör alakú volt a "tábla", jó; három méter széles, körötte mintegy méternyi magas fal. Fölötte pedig ott feszült az ég töretlen kéksége. A fal peremeit körben érintette ez a boltozat, akárha a kőfelület így, falastul, ott úszott-lebegett volna valahol a mennyek terén.

Nem. Lélegzete homokzúzalékká lett a torkán. Hol - ?

Akkor egy ziháló hang így kiáltott: - Üdv! - Nem tudta volna megmondani, honnan jön a szó, bizonytalanul visszhangzott, mintha nagy távolság i választaná el tőle; hallucinációk ilyenek. - Üdv!

Szíve reszketni kezdett. Mi ez?

- Kevin Orma! Valami baj van?

Ki a fene lehet ez?

Hirtelen kapkodgató zajt hallott maga mögül. Izmai ugráshoz feszültek; a falhoz lendült, megpördült, hátát a sziklának vetette.

Vele szemközt, a falban nyíló hasadékon át, látta, hogy egy hegy magasul. A sziklák közel-szintjétől napsütötte csúccsá emelkedett-hegyesült, és hósipka volt a tetején, szirtes oldalai a rés "láthatárának" csaknem a felét elfedték. Covenant első benyomása az volt, hogy igen közel van ez a hegy, ám egy pillanat elég volt, hogy rájöjjön: a sziklaszirtes magasság amúgy kőhajításnyira van tőle.

És egyenest a hegyre nézőn, ott tátongott a sziklafalban, vele szemközt, ez a rés. Az a halk, kapkodgató zaj meg mintha ebből a résből jött volna. Szeretett volna átkúszni a "táblán", hadd nézzen utána, a hang forrása mi is lenne. De a szíve ehhez túl erősen zakatolt; moccanni sem bírt hát. Félt attól, hogy mit is látna esetleg.

A hang közeledett. Mielőtt Covenant válaszolhatott volna egyáltalán, egy lány dugta ki fejét-vállát a résen, két karjával a sziklaszegélyeket ölelve. Ahogy a lány észrevette Covenantot, megtorpant, és rámeredt.

Hosszú, dús haja - barna zuhatag, benne mézes sávok s árnyalatok fakó fényeivel - lengett körötte a könnyű szélben; bőre mélybarna árnyú volt,

------------------------------------

napsütötte, ruhájának kékes anyagát fehér levélminták ékesítették a vállánál. Zihált, arca kipirult, mintha hosszú kapaszkodás végén lenne épp, ám Convenant ámuló pillantását nyílt csodálkozással s érdeklődéssel viszonozta.

Nem látszott többnek tizenhat évesnél.

Amilyen őszintén bámult rá ez a lány, úgy nőtt Covenant zavara. Mintha jelenés lenne, úgy nézte ő-aranybarnaságát.

Egy pillanatnyi habozás után a lány akkor ezt lihegte finoman: - Jól vagy? - Aztán szavai rohanósakká váltak az izgalomtól. - Nem tudtam, magam jöjjek-e, vagy segítséget hívjak. A hegyek közül azt láttam, hogy szürke felhő kavarog Kevin Ormán, s azon belül, úgy tűnt, harc folyik. Láttalak téged, ahogy ott állsz, aztán elzuhansz. Nem tudtam, mit tegyek. Így azt gondoltam, többet ér a kis segítség azonnal, mint a nagy, ha késlekedik. Jöttem tehát. - S mint aki leállítja magát, elnémult, így mondta: Jól vagy?

Jól?

Hiszen az ütés, ami érte -!

A keze csak horzsolást, zúzódást mutatott, mintha esését próbálta volna kivédeni vele. Fejében tompa fájdalmat érzett. De a ruháján nem látszott semmi balesetnek nyoma, jele sem volt rajta, hogy valami elütötte volna; hogy a járdára ilyképp odalökték.

Zsibbatag ujjakkal megdörzsölte az állát, kezével végigfutott a hasán, a lábain, de semmiféle éles fájdalmat nem érzett e műveletek nyomán így. Minden jel szerint ép maradt, lényegében.

De hát az a kocsi valahol csak megtaszította.

Jól van-e akkor? Nos?

A lányra úgy bámult vissza, mintha az érdeklődő szavaknak semmi jelentése nem volna valójában.

Az meg, hogy az ő csöndjét "látta", összeszedte bátorságát, így mászott át a hasadék száján, állt oda elébe a hegy sziklaszintjén. Covenant láthatta, hogy sötétkék ingféle van rajta, mint valami hosszú tunika, derekán fehér zsinórövvel megkötve. Szandált viselt, bokáján megkötve pánttal. Karcsú volt, filigrán alkatú; szépséges szemében riadalom volt, bizonytalanság, de élénkség is. Tett két lépést a férfi felé, ám úgy, mintha veszélyes alakzatot közelítene, aztán letérdelt, mint aki így akarja jobban szemügyre venni eléggé elképesztő észlelésének tárgyát.

Hát ez meg mi a nyavalya? Úgy egyáltalán?

------------------------------------

Óvatosan, tisztelettel mondta a lány: - Hogyan segíthetnék rajtad? Idegen vagy, látom, az Országban - nyilvánvaló. Küzdöttél egy gonosz felhővel. Mondd meg, mit tegyek. - Csend következett, s ez mintha megriasztotta volna az aranybőrűt. Lesütötte a szemét. - Miért hallgatsz ily makacsul?

Mi történik velem?

A következő pillanatban a lány, hápogva szinte az izgalomtól, riadt tisztelettel mutatott Covenant jobb kezére. - Felekéz! Hát újjászületnek a legendák? - Arcán csodálkozás gyúlt. - Berek, a Felekéz! - mondta elfúlón. - Hát igaz lehet ez?

Berek? Első pillanatra nem is emlékezett rá, hol hallotta korábban ezt a nevet. Akkor felderengett: Berek! Hát persze! Riadt rémület hidege markolta szívét, ahogy rájött: a rémálom nem ért véget, igen, ez a lány és a Kárhozat Ura, Lordja a Megvetésnek ugyanannak az élménynek részei.

Megint azt látta, hogy feketeség vonul fel a kék ég tündöklete mögött. Fölébe tornyosult, verdesett reá borulva, akárha feje körül keselyűszárnyak.

Hol -?

Ügyetlenül, mintha ízületei félig bénává fagytak volna, talpra veszkődött.

Egyszerre valami irtózatos panoráma tárult ki alatta és körötte, úgy rohanták meg tekintetét e képek, mint maga a zúduló lelkesülés és borzadály. Ott volt egy kőplatón úgy ezerkétszáz méternyire a föld színe fölött, vagy még magasabban is. Madarak siklottak, forogtak-bukdostak kilátója alatt a térben. A levegő kristálytiszta volt, áttetsző, s e légen át a hihetetlen messze szétterülő táj oly fel nem fogható végtelenséggel hullámzott, hogy fájt a szemnek e teljesség birtokbavétele. Hegyek nyújtóztak közvetlenül alatta; síkságok terebélyesedtek mindenfelé, a láthatárt közelítve; folyó ezüst színe bukkant elő a napfényben bal felől, a hegyek közül. És minden tavasziasan sugárzott, mintha most születne meg a hajnal harmatából.

Ördög és pokol!

A szédítő magaslat megtántorította. Feje körül a sötétség keselyűszárnyai. Szédülés örvényét érezte, s mintha megbillenne vele a föld.

Nem tudta, hol van. Sosem látta ezt a helyet még. Hogyan került ide? Elütötte egy rendőrautó, jó, aztán a Kárhozat-Úr ide hozta. A Kárhozat Ura - idehozta.

------------------------------------

Idehozott - engem?

Sértetlen épségben?

Rémülten imbolygott a lány felé, a hegy felé. Három zsibbatag lépéssel odaért a körfal réséhez. Onnét látta, hol van: egy karcsú kőszál tetején - lehetett legalább százötven-százhatvan méter magas a szirtoszlop -, mely rézsútosan mutatott fel a magasba a sziklaalapzatról, akár egy vádlón az égre meredő ujj. A meredek kőfalba lépcsőket vágtak, ám ez a lépcsősor olyan volt, akár egy létra, szinte függélyes.

Egy idegfeszítő másodpercig azt gondolta tompán: hát nekem innen el kell szabadulnom. Ilyesmi velem egyszerűen nem történik.

Aztán visszatért, kizárólagos valóságként, az egész helyzet őrjítő abszurditása, lecsapott rá az örvénylő levegőből, mint kondorkeselyű-karom. Megtántorodott; a szakadékmélység ott tátongott már alatta. Magában némán ordítani kezdett:

Ne-e-em!!

Ahogy előredőlt, a lány már el is kapta a karját, elrántotta teljes erővel. Covenant teste meglendült, odavágódott a szegélyfalon belül a kőlapra. Ott felhúzta két térdét a mellkasához, fejét eltakarta.

Ez őrület, harsogott benne a kiáltás, aztán makogássá vált, elfúlt.

Koponyájában hányingerként kavargott a sötétség. Eszelős látomások lüktettek tüzesen a tudatában: fel-le.

Hogyan lett - ez?

Képtelenség!

Át akart menni az úttesten. Kétségbeesetten ragaszkodott ehhez a tényhez. A lámpa zöld volt.

Hol ?

Elütötte egy rendőrautó.

Képtelenség!

Egyenest neki tartott, mellbe, és akkor elütötte.

És nem sérült meg akkor?

Őrület. Én megőrülök, megőrülök, megőrülök.

És nem sérült meg?

Rémálom. Ilyesmi egyszerűen nem történik, nem történik, nem történik.

Nyomorúságának vad kavargásán át most egy másik kéz fogta meg hir-

------------------------------------

telen az ő kezét. Ez a fogás kemény volt, sürgető; és olyan szilárd, mint egy horgony.

Rémálom! Hát álmodom. Én csak álmodom!

Ez a gondolat fölfedezésként hasított át pánikállapotán. Álmodik! Hát persze hogy álmodik. Vadul zsonglőrködött, hogy a töredékdarabokat összerakja. Elütötte egy rendőrautó - és elvesztette az eszméletét. Agyrázkódás. Talán órák is beletelnek, míg magához tér - napok. És míg önkívületi állapotban van, addig ez az álom.

Ez a válasz tehát. Belekapaszkodott, akárha a lány keze volna ez, mely az ő kezét szorítja. Megszilárdította tartását az örvénykavargás közepette, félelmeit leegyszerűsítette. De hát ez sem volt így elég, nem. A sötétség ott rajzott körötte egyre, mintha dögség lenne, az, igen, amit a Kárhozat Ura hagyott hátra.

Hogyan?

És honnét jönnek az embernek ilyen álmai?

Nem bírt gondolkozni ezen; hogy bele ne őrüljön. Menekült az egésztől, de úgy, mintha már a csontjait kezdené emésztőn rágni.

Ne gondolkodj erről. Ne próbáld érteni. Őrület - az őrület az egyetlen veszély. Túlélni! Tenni és menni. Előre. Nem visszanézni!

Kényszerítette magát, hogy szemét kinyissa; és ahogy befogadta ekképp a napfényt, a sötétség tűnt, visszahullt a háttér mélységeibe, és ott lüktetett csak, mintha várná, hogy megfordul s belenéz, és akkor a zsákmánya lesz.

A lány ott térdelt mellette. Csonkult jobb kezét két kezébe fogta, és a szeme részvéttel, aggodalommal könnyezett. - Berek - suttogta révülten, ahogy a férfi tekintete találkozott az övével -, ó, Berek. Mily kór sújt, mondd? Nem tudom, mitévő legyek.

Máris eleget tett - segített neki, hogy magára találjon, hogy ellenálljon a veszedelmes kérdéseknek, melyekre úgysem lelhetett volna választ. Ám az ujjai zsibbadtak voltak; a lány hiába tartotta kezét a két keze közt, ebből jószerivel alig valamit érzett. Erőnek erejével felült, bár ez az igyekezet csaknem annyira igénybe vette, hogy elájult. - Leprás vagyok - mondta elhalón. - Ne érints engem.

A lány tétovázva lazított szorításán, mintha nem venné egészen bizonyosra, hogy ez, amit Covenant mond, valóban így is van - mintha a férfi nem tudhatná egészen bizonyosan, mit is beszél.

------------------------------------

Akkor, legyűrve roppant gyöngeségét, Thomas Covenant visszahúzta kezét.

A lány beharapta az alsó ajkát. Csalódás volt ebben a gesztusában. Mintha attól, hogy megsérti, most már csakugyan félne, ő is elhúzódott, így ült le a szemközti fal tövébe.

De Covenant látta, hogy minden ugyanúgy emészti tovább - az érdeklődés, az együttérzés. Nem maradhat csöndben sokáig. S egy pillanat múlva meg is szólalt szelíden: - Helytelen az, ha megérintelek? Nem akartam rosszat. Te Berek vagy, a Felekéz, a Lord-Atyaős. Megtámadott valamely kór, melyet magam átlátni nem tudok. Hogyan viseljem el viszont, hogy ily gyötröttnek mutatkozol?

- Leprás vagyok - ismételte el Covenant, és megpróbálta őrizni közben az erejét. De a lány arckifejezése arról árulkodott, hogy egy szót sem ért a dologlból. - Beteg vagyok . . . szörnyű nyavalyám van. Nem értheted a veszélyt.

- Ha megérintelek, akkor én . . . én is "beteg" leszek?

- Ki tudja? - Akkor, mert alig hihetett szemének és fülének, Covenant feltette a kérdést: - Hát nem tudod, mint jelent, hogy "lepra"?

- Nem - felelte a lány, és korábbi tiszta csodálkozása visszatért. - Nem. - Megrázta a fejét, és haja könnyedén az arca elé lebbent. - De hát nem félek én.

- Félj ! - hördült fel Covenant. A lány tudatlansága vagy ártatlansága indulatba hozta. Mert a szavai mögött szárnycsapásokat hallott: az erőszak suhogását. - Oly betegség ez, amely elrág téged. Rág és rág, míg a kezed és a lábad ujjai és a kézfejed s a lábfejed maga, aztán a két karod és a két lábad is el nem rohad, le nem hull, ízenként. Vakká és rútságossá tesz.

- Gyógyítható? Talán a Lordok . . .

- Nincs rá gyógyír.

Szerette volna folytatni, hadd köphesse ki legalább a keserűség egy részét, amit Kárhozat-Úr hagyott benne. De tülságosan kimerült volt ahhoz, hogy dühe ne lohadjon. Nyugalomra volt szüksége, arra, hogy gondolkozhasson, felderíthesse dilemmájának vonatkozásait.

- Akkor én hogyan segítsek rajtad? Nem tudom, mit tehetnék. Te vagy Berek Fele . . .

- Nem vagyok az - sóhajtotta. A lány megdöbbent, s ő még ennek a csodálkozó arcnak ismételte el: - Nem vagyok.

- Akkor ki vagy? Kezeden ott a jel. Hiszen a legendák szerint Berek, a Földbarát visszatérhet közénk. Lord vagy?

------------------------------------

Fáradt kézmozdulattal hárította el egyelőre a választ. Gondolkoznia kellett. Ám ahogy lehunyta a szemét, fejét hátradöntve a mellvédnek, érezhette, hogyan gyűlik fel lénye mélyén megint a félelem. Mozdulnia kell, lépnie, előrejutni - az álom ösvényén menekülni tovább.

Tekintetét megint a lány arcára szegezte. Ez volt az első alkalom, hogy észrevette: milyen csinos. Még az áhítata is, ahogy az ő szavain csüggött, kedves volt és szép. És nem félt a leprásoktól.

Még egy pillanatig habozott, majd közölte: - Thomas Covenant vagyok.

- Thomas Covenant? - A név félszegen hangzott ajkáról. - Különös név. . . de ilyen különös név illik talán a te különös jelenségedhez. Thomas Covenant. - Avval a lány meghajtotta a fejét, mintegy tiszteletadásul biccentett ekképpen.

Különös, gondolta Covenant enyhülten. A különösség... hát az kölcsönös volt itt. Még mindig nem tudta, mi is várhatja ebben az álomban. Innen, ahol most van, el kell szabadulnia valahogy. - Ki vagy te, mondd ?

- Lena vagyok - felelte készséggel a lány. - Atiaran leánya. Apám Trell, a rhadhamaerl Gravelingasa. Otthonunk Mithil Stonedownban van. Jártál már a mi stonedownunkban?

- Nem. - Kísértést érzett, hogy megkérdezze, mi is egy ilyen "stonedown", de fontosabb kérdés járt az agyában. - Hol. . . - A szó úgy akadt meg a torkán, mintha veszélyes engedmény volna a sötétségnek. - Hol vagyunk?

- Fönn, Kevin Ormán. - Könnyed mozdulattal talpra szökkenve, a lány széttárta a karját, s mutatta a földet és az eget. - Nézzed.

Keserves eltökéltséggel Covenant megfordult, a .mellvédhez térdelt. Mellkasát a szegélyének döntve, erőnek erejével körbepillantott.

- Ez az Ország - mondta Lena vidáman, mintha a terjedelmes földnek valami izgató ereje volna rá nézvést. - Szem el nem lát addig, ahogy északnak, nyugatnak és keletnek terjedelmes a vidék, jóllehet a régi énekek szerint Kevin Főlord úgy állt itt, hogy az Ország egészét s teljes népét belátta. Hát ezért nevezik ezt a helyet Kevin Ormának, avagy Figyelőjének. De mondd csak, lehetséges az, hogy te nem tudsz minderről?

Bár hűs szellő fújdogált, Covenant verítékezett. Szédülés bizonytalanította agyát, s ahogy ilyképp lüktető halántékkal kuporgott, a kő éles pere-

------------------------------------

méhez nyomta szívét, hogy fegyelmezze magát valahogy. - Semmit sem tudok - nyögte, és a tátongó mélységbe meredt.

Lena aggódva szemlélte, aztán egy pillanat múlva megint az Ország felé fordult vissza tekintetével. Egyik karcsú karjával északnyugatnak mutatott, s így szólt: - Az ott a Mithil folyó. A mi stonedownunk ott áll a partján, épp csak rejtve, látod, a hegy mögött. A folyó a Southron Range-ből hozza vizét, településünkön túl pedig a Fekete-folyóba torkollik. Ez a Déli Síkságok északi határa, ahol a talaj nem termékeny, és kevés ember is él ott. Csak öt stonedown van a Déli Síkságokon. Ám ez az észak felé tartó hegyvonulat számos woodhelvennin, vagyis erdei-falulakó vidéke.

- A hegyektől keletre terülnek el Ra Síkságai. - Hangja tiszta, lelkes fénnyel csengett tovább: - Az a szabad, vad lovak hazája is. Ezeket a lovakat hívják úgy, hogy Ranyhyn, gondozóikat úgy, hogy Ramen. Ötven mérföldnyit is vágtatnak a Síkságokon át, és nem szolgálnak senki mást, csak akit ők választanak így maguknak.

- Jaj, Thomas Covenant - sóhajtotta a lány. - Nagy álmom, hogy azokat a lovakat lássam. Népem legtöbbnyire igen önelégült . . . nem utaznak, és még egy woodhelvent sem láttak. De én szeretnék ott járni Ra Síkságain, és látni, hogyan vágtatnak, ügetnek a lovak.

Hosszú szünet után így foglalta össze: - Ezek a hegyek a Southron Range nevet viselik. Rajtuk túl vannak a puszták, délen, és ott a Szürke Sivatag. Élet nincs arra, se járható út; az Ország mindenestül tőlünk északra és nyugatra és keletre terül el. S mi itt állunk Kevin Ormán, ahol az Ó-Lordok legrangosabb ura állt s figyelt, mikor a végső csata dúlt, s mielőtt eljött volna a Pusztulás. Népünk emlékezete megőrizte mindezt, kerülik hát az Ormot, mert baljós helynek tartják. De anyám, Atiaran idehozott engem, hogy az Országról tanítson. És két év múlva elérem azt a kort, hogy a Loresraatba járhassak, az iskolába, ahol magam tanulhatok, ahogy anyám is tanult. Tudod-e - mondta büszkén -, hogy az én anyám a lorewardenekkel, a tanárokkal tanult együtt? - Covenantra nézett, mintha várná, hogy szavai nagy hatást tesznek. De aztán lesütötte a szemét, ezt mormolván: - Igaz, te Lord vagy, és tudsz mind e dolgokról. Hallgatod beszédem, és nyilván nevetsz a tudatlanságomon.

A lány hangjának hatására, meg a szédülésétől is gyötörve, Covenant egy pillanatra látomásosan látni vélte, milyen is lehetett az Ország, miután Kevin elszabadította a Megszentségtelenítés Rituáléját. A fényessé-

------------------------------------

ges reggel túlján kopárrá szaggatott hegyoldalakat látott, szétszórt talajt, rögöket, áporodott vizet, ahogy ott csordogál gonoszul mocsarasodó mederágyak alján, s e rothadás felett és mindenütt a csend komorsága madár sehol, rovar sehol, sehol egy állat, egy ember, sehol egyetlen élőlény, hogy levelét emelné, dünnyögését, hördülését vagy intő ujját a pusztítással szemközt. Akkor veríték ömlött a szemébe, elhomályosította látását, akár a könnyek özöne. Nem bírta nézni tovább, amit látott, és inkább visszaült, háttal a falnak. - Nem - mormolta Lenának, elgondolkozva: Mit érted te ezt! - Nem, én végeztem minden nevetéssel. . . régen vége nálam annak ma már.

Most már látta viszont, hogyan tovább, miként menekülhet a sötét őrületből, mely fölébe tornyosul. A Pusztulásnak e rövidke látomásában megpillantotta az álom kivezető útját. Kerülvén minden átmenetet, csak azért is, hogy magyarázkodnia ne kelljen, hirtelen azt mondta: - A Lordok Tanácsába kell mennem.

Látta a lány arcán, hogy azt szeretné megkérdezni tő1e: miért? De mintha azt is érezte volna Lena, hogy neki itt nem helyénvaló a férfi céljai felől érdeklődni. Hogy a Tanácsot említette, megerősítette ez, hogy helyesen ítélte meg rangját. Elindult a lépcső felé. - Jöjj - mondta a lány. - Le kell jutnunk a stonedownba. Akkor megleljük majd útját-módját, hogy Revelstone-ba juss. - És úgy mondta ezt, mint aki Covenanttal menne oda maga is.

Ám a lépcső puszta gondolata is rémes volt Thomas Covenantnak. Hogyan lesz képes ő erre az alászállásra? A párkányon se bírt keresztülnézni iszonyatos szédülés nélkül. Amikor Lena megismételte: - Jöjj! -, ő csak a fejét rázta. Nem volt hozzá bátorsága. Valahogy mégis meg kellett őriznie aktivitását. Lena döbbenetére azt kérdezte hát: - Mennyi ideje volt ez a Pusztulás?

- Nem tudom - felelte amaz komolyan. - De a Déli Síkságok népe a hegyeken át a csupasz-kopár Nyugatról tizenkét nemzedéke tért vissza. És azt mondják, Kevin Főlord jókor figyelmeztette őket. . . és ők elmenekültek, száműzöttként éltek a vadonban kapargálva-gyűjtögetve, foggal-körömmel s rhadhamaerl-lel ötszáz éven át. Olyan örökség ez, melyet nem feledünk. Tizenöt évesen így mindannyian letesszük a Béke Esküjét, és az Ország életéért és szépségéért létezünk.

Covenant alig hallotta őt; nem érdekelte különösebben, amit Lena be-

------------------------------------

szél. Szüksége volt mégis arra, hogy a hangja szóljon, hadd erősítse legalább ez - ahogy megpróbálta összeszedni a bátorságát. Üggyel-bajjal talált még egy kérdést, amit föltehet. Mély lélegzetet vett, s azt mondta: - Mit csináltál a hegyek közt. . . miért jártál fent, amikor aztán megpillantottál engem itt?

- Kőkereső úton jártam - felelte a lány. - Tanulom a suru pa-maerl-t. Ismeretes előtted ez a mesterség?

- Nem - felelte két ziháló lélegzet között a férfi. - Beszélj róla nekem.

- Ez olyan mesterség, amelyet Acencétől, anyám nővérétől tanulok, és ő Tomaltól sajátította el, aki a legjobb mestere minden mesterségnek a mi stonedownunkban. Ő is tanult egy ideig a Loresraatban. De a suru pa-maerl mesterségének jegyében a kövekből úgy kell ábrákat alkotni, hogy ne köss össze és ne is formázz mesterségesen semmit. Járom a hegyeket, figyelem a szikladarabok és a kavicsok alakját. És ha fölfedezek egy formát, amelyet értek, visszatérvén magammal viszem azt a követ, otthonomban helyet találok neki, egyensúlyozva áll ott, esetleg összekapcsolódik más formákkal, és így létrejön valami újabb forma.

- Olykor, ha nagyon merész vagyok, ledörzsölök egy-egy durvább felületet, hogy a kövek kapcsolódását szilárdabbá tegyem. Ezen a módon a Föld tört titkainak nyomán járok, és szépséget nyújtok másoknak.

Covenant bizonytalanul azt mormolta: - Nyilván nehéz lehet. . . elgondolni egy formát, és aztán megtalálni a követ, amelyik beleillik az elképzelésbe.

- De hát nem erről van szó. Nézem, nézem a köveket, és keresek olyan alakzatokat, amelyek bennük vannak már. Nem kérem a Földet, hogy adjon nekem lovat. Mert ennek a mesterségnek az a lényege, hogy megtanuljuk észrevenni, amit a Föld kínál nekünk. Aztán az is lehet, hogy épp egy ló lesz az.

- Szívesen látnám a munkádat - mondta Covenant, és a saját szavaira se nagyon figyelt. A lépcsők úgy hívták, akár a feledékenység csábító mélye ahol a leprások elveszítik önvédelmi szabályaik fegyelmét, s avval a kezüket, lábukat, életüket.

Hanem hát ő most - álmodik. Az meg, hogy kibírjunk valami álmot, úgy megy, hogy hagyjuk, sodorjon, míg vége nem lesz. Véghez kell vinnie ezt a leereszkedést: a túlélés érdekében. És ennek parancsa alapvetőbb bármi más szempontnál most.

------------------------------------

Hirtelen, mintha felrántanák, erőnek erejével talpra szökkent. Odaállt egyenest a kör közepére, s attól a pillanattól fogva nem törődött a heggyel és az éggel, nem az alatta tátongó mélységgel, hanem alapos önvizsgálatba kezdett. Reszketett, mégis próbát tett még élő idegeivel, hogyan állnak fájdalomhoz, nyilalláshoz; tekintete végigfutott a ruháján, nézte, nincs-e fölös kidudorodása, hasadása; ellenőrizte zsibbadt két kezét.

Ezt a lépcsőt neki most le kell küzdenie.

Túl kell élnie, hiszen ez az egész: álom - nem lehet halálos -, és azért is meg kell lennie most ennek, mert nem és nem bírja, ahogy a füle körül ott verdes, lüktet ez a sötétség.

- Nos hát, figyelj - mondta Lenának élesen. - Én megyek elsőül. És ne nézz rám ilyen riadtan. Mondtam, leprás vagyok. A kezem és a lábam feje érzéketlen - teljesen zsibbatag. Nem tudok markolni. És nagyon. . . nagyon tériszonyos vagyok. Lezuhanhatok bármikor. Hát nem akarom, hogy alattam legyél. Te . . . - Elakadtak szavai, de aztán nyersen folytatta. - Te kedves voltál hozzám, és ez nekem régóta idegen már.

A lány szinte nyüszítve kérdezte. - Miért haragszol rám? Mivel bántottalak meg?

Azzal, hogy kedves voltál velem! Magában mondta ezt csak, felhördülve. Arca elszürkült a félelemtől, ahogy most már megfordult, négykézlábra ereszkedett, aztán, háttal a mélység felé, elindult a nyíláson át.

Reszketésének első rohamában még vakon tapogatta ki lábával a lépcsőfokot. Hanem hát így, hunyt szemmel mégsem vállalhatta a leereszkedést; a leprás eleve megszokta, hogy figyelje magát, eleve túl erős az az ösztöne, hogy minden érzéke éber legyen mindenkor. Hanem ahogy a szemét kinyitotta, a mélység most okozott neki igazi szédülést. Megpróbálta hát az előtte lévő sziklafalra szegezni tekintetét. Az első lépcsőfogástól kezdve tudta, hogy a fő-fő veszélyt lábfeje érzéketlensége jelenti. Zsibbatag keze ugyanakkor bizonytalanná tette számára mindenkor a "fogást" fenn. És húsz métert sem ereszkedett, már fájt a válla: olyan keményen markolt fenn egyre. Hanem hát a kezét legalább látta, tudta, hogy mikor vannak a sziklán, és hogy az a fájás a csuklójában és a könyökében nem képzelődés. A lábát nem látta - csak ha letekintett. Azt tudta csupán, hogy a lába biztosan lépcsőfokon van, amikor a bokáján érezhette testének súlyát. Valahányszor lejjebb lépett, találgatásra volt utalva. Ha váratlan feszülést érzékelt lábának ívén, tudhatta, kapaszkodnia kell görcsösen tovább, és talpá-

------------------------------------

val tovább kell keresnie a láthatatlan lépcsőfokot. Megpróbálta lábfejét lengetni, úgy, hogy az érintkezés - a változás mechanizmusa - közölje vele, mikor érnek lábujjai a következő fok szegélyéhez; de amikor tévedett, sípcsontja vagy térde a kősarkokhoz ütődött, és az éles fájdalom nyomán lába szinte görcsbe rándult.

Ahogy így ereszkedett mégis fokról fokra, ahogy mereven nézte két kezét - s közben veríték patakzott a szemébe! -, elátkozta a sorsot, mely két ujjától megfosztotta: két ujjal kevesebbje volt, hogy mentse magát, ha csődöt mondana a lába. Ráadásul kezének csonkoltsága miatt azt kellett éreznie végig, hogy jobbjával sokkal gyengébben markol, mint a bal kezével, s hogy súlya is bal felé billen el így a lépcsőn. Lábával próbál egyensúlyt teremteni ezért, ám épp ennek következtében vétette el fél lábával sokszor a lépcsőfokokat.

A verítéket sem bírta kitörölni szeméből. Olyan volt, mint a hályog, mint a vakság, de a kezével félt volna elengedni a sziklát, hogy homlokát egyszer is megtörölje - félt még a fejét megrázni is, nehogy egyensúlyát veszít-e. Hátát és vállait görcsök gyötörték. Fogcsikorgatva állt ellen, hogy segítségért kiáltson.

Lena mintha megérezte volna, milyen kínok közt van, így kiáltott: - Félúton vagyunk!

Mászott tovább, fokra fok, lefelé.

Nem tehetett róla - azt érezte, hogy haladása gyorsul. Az izmai kezdtek csődöt mondani, azért volt ez; túl nagy erőfeszítésnek volt kitéve könyöke, térde; és lépésről lépésre tudnia kellett, mind kevésbé a maga ura. Próbált megálljt kényszeríteni mozgására, szeretett volna pihenőt tartani, bár rémülete eközben azt sugallta neki üvöltve, hogy csak tovább, tovább, túl kell lennie ezen az ereszkedésen mielőbb. Egy vad. pillanat erejéig azt gondolta: megfordulni! leugrani! hátha eléggé közel van már a hegy enyhébb lejtőjéhez, s akkor életben is maradhat. Ám akkor meghallotta feje fölött Lena lépéseit, ahogy a lány közeledik hozzá. Szeretett volna felnyúlni a magasba, megragadni a lány bokáját, így kényszeríteni őt, hogy mentse meg valahogyan. De még a remény is reménytelennek tűnt, s így Thomas Covenant csak függött ott, ahol volt, egész testében remegve.

Összeszorított fogainak résén zihálva tört elő lélegzete, s ennek zajában alig hallotta, amit Lena kiált oda neki:

- Thomas Covenant! Légy erős! Már csak ötven lépcsőfok van hátra!

------------------------------------

Megborzongott - s ennek nyomán is csaknem elvált a sziklától; így folytatta útját ismét lefelé.

Az utolsó lépcsőérések már harsány káoszban, tömény verítékben úszva teltek, vakon. S akkor lent volt, lent, hason feküdt az Orom tövében, és lihegve tolmácsolta tüdejével a meggyötört tagok kínját. Hosszú időn át eltakarta az arcát, és csak a levegő ki-be mozgásának zaját hallgatta, olyan volt, mintha valaki sírna - hallgatta, míg csitult végre e zörej, és visszatért a nyugodtabb lélegzetvétel állapota.

Amikor végre fölnézett, látta a kék eget, látta Kevin Ormát, mint sötét ujjat, mely felmutat magasan a déli napfénybe, látta a hegy feltornyosuló meredekjét, és látta és érezte Lenát, ahogy a lány odahajol fölé, oly közel, hogy haja az arcát súrolja.

ÖT

Mithil Stonedown

Covenant valami furcsa módon úgy érezte, mintha kifacsarták volna - mintha próbatételen esett volna át, igen, mint akit szédülésre ítéltek, hogy lássák, élhet-e. A lépcső már mögötte volt, persze. Megkönnyebbülésében az volt a benyomása, hogy helyes választ talált az őrületnek erre a határozott fenyegetésére, valós és érthető magyarázatot lelt ama helyzetre, melynek foglya lett fönn a Kevin-féle ormon. Felnézett a tündöklő égre, és a menny tisztának látszott, dögevő fenyegetések sehol sem suhogtak feketén.

Gyerünk, mondta magának, tovább, tovább. És ne gondoljad el újra, mi volt. Légy túlélő.

Ahogy ezt gondolta, hirtelen Lena szelíd barna szemébe pillantott, és azt kellett megállapítania, hogy a lány mosolyog.

- Jól vagy? - hangzott a gyengéd kérdés.

- Jól? - visszhangozta Covenant. - Hát. . . nem könnyű erre felelni. - Kényszerítette magát, hogy felüljön. Ahogy kezét ellenőrizte, azt kellett

------------------------------------

látnia, hogy véres a tenyere párnája, és véresek az ujjhegyei is. Durva horzsolásokat látott mindenfelé, és amikor aztán a könyökével, térdével, sípcsontjával tett "próbát", tapasztalnia kellett, hogy csúnyán ég valamennyi.

Izmainak sajgásával nem törődve, talpra szökkent. - Lena, ez nagyon fontos! - mondta. - Meg kell mosnom a kezem.

A lány is állt már, de Covenant látta rajta, hogy nem érti igazából a dolgot. - Nézd! - Avval odalökte elé a kezét. - Leprás vagyok. Nem érzem mindezt. Semmi se fáj itt. - Amikor Lena még mindig zavartnak látszott, a férfi folytatta. - Így veszítettem el az ujjaimat is. Megsérültem, a seb befertőződött, és le kellett vágniok a két ujjam. Most mindenképpen vízre és szappanra van szükségem.

A lány megérintette Covenant jobbján a sebhelyet, aztán így szólt: - Ez a betegségtől lett?

- Persze!

- A stonedown felé haladtunkban lesz egy folyó - közölte Lena. - És a közelében íriszap.

- Gyerünk. - Covenant ellentmondást nem tűrően jelezte a lánynak, hogy vezesse őt. Lena bólintva vette tudomásul, hogy a dolog sietős, aztán már indult is lefelé az ösvényen.

Nyugat felé haladtak Kevin Ormától egy sziklagerinc mentén a meredek hegyoldalban, míg el nem értek egy zűrzavaros talajú vízmosást. Ügyetlenül mozgott, mert izmai teljesen elmerevedtek - Covenant így követte Lenát a vízmosásban, fel, majd le, ahol durván metszett lépcső következett egy éles vágás oldalában; itt már ő is élénkebben lépkedett. A vágás elágazott, be a hegybe. Amikor mélypontját elérték, folytatták útjukat, keményen küzdve az omladékos, görgetegköves talajjal, s felettük az ég kékje mindjobban összeszűkült, mert a szurdok falai egymáshoz hajoltak. Sűrű, fojtogató lég vette körül őket, olyan nyirkos, hogy Lena sötét tunikája is csuromvizes lett, ahogy ott haladt előtte a mélyülő, hűvös árnyak közt. Akkor a szurdok élesen balra kanyarodott, és minden átmenet nélkül kitárult: apró, napsütötte völgy nyílt meg előttük, közepén folyó vize futott tündökölve, s körben magas fenyők álltak, tövüket zöldellő fű övezte.

- Hát akkor - mondta mosolyogva Lena -, ez volna az. Ugyan mi gyógyíthatna téged ennél alkalmasabban?

Covenant megállt, hogy körülpillantson, aztán megindult lefelé a völgy

------------------------------------

hosszán. Nem volt több ez az átmérő jó tizenöt méternél, és a végén a kis folyó megint balra fordult, eltűnvén két csupasz-meredek fal közt. Tenyérnyi földdarab volt ez az egész a hegység roppant sivárjában, távol a Kevin Orma alatti impozáns táj elemeitől - és a föld emberszabásúan zöld volt, napsütötte, a levegő pedig friss és meleg egyszeriben: fenyőillatú, csupa tavasszal teli. Ahogy beszívta a hely aromáját, Covenant érezte, hogyan sajdul meg a szíve - szokásosan, betegségének megannyi kínjával.

Hogy mellkasában ezt a sajgást csitítsa, elindult tovább. Lába alatt olyan vastag és ruganyos volt a fű, hogy térde-bokája zsibbadt-merev fáradtsága ellenére is üdítően érezhette. Mintha bátorította volna ez az érzet, hogy csak menjen a folyóhoz, próbálja megtisztítani sérüléseit.

A víz nyilván hideg lehetett, de ez nem érintette. A keze ahhoz már végképp túl zsibbatag volt, hogy a hideget hamar érezhesse. Lekuporodott egy lapos kőre a folyó mellett, bemártotta két kezét az áramló vízbe, tenyereit összedörzsölte. Csuklói azonnal megérezték a jéghidegséget, de ujjai nem "vallottak" róla, milyen is a víz; és az sem okozott fájdalmat neki, hogy a vágásokat és a horzsolódásokat így egymáshoz dörzsöli végül.

Nagyjából tudta, hogy Lena is elindult felé, a folyó irányában, s hogy mintha keresne is valamit a lány, de túlságosan el volt foglalva a maga dolgával - nem törődött vele igazán, mit művel társnője. Jó adag sikálás után hagyta, hadd pihennének meg a kezei, hozzálátott inkább, hogy feltűrje inge ujját, könyökét is ellenőrizendő. Vörösek voltak, érzékenyek, de a bőr legalább nem szakadt fel.

Ám ahogy a nadrágszárát is felgyűrte, látnia kellett, hogy a sípcsontja és a térde már megviseltebb. A zúzódások színe ráadásul sötétült is, nem volt kétséges, hogy nemsokára fekete foltok éktelenkednek majd a lábszárán; ám a nadrág erős anyaga itt is ellenállt, és a bőr nem sebesült meg sehol. A maguk módján a zúzódások ugyanolyan veszedelmesek voltak a számára, mint a vágott-szakadt sebek, kezelni azonban nem tudta az ilyesmit gyógyszerek nélkül. Megpróbálta mindenesetre legyőzni szorongását, és figyelmét inkább a két kezére fordította.

A kéz sebeiből még mindig szivárgott a vér, és amikor kimosta rendre mindet, láthatta, hogy egyikben-másikban mélyen ott feketéllik egy kis megtapadt zúzalék. Hanem mielőtt újabb kimosáshoz láthatott volna, felbukkant Lena. Tálat formált két tenyeréből a lány, s ez tele volt sűrű, barna sárral-iszappal. - Tessék, ez az íriszap - mondta olyan tisztelettel a

------------------------------------

hangjában, mint aki valami ritka, nagy hatású dolgot hoz. - Vagy sebsár. Tedd rá valamennyi sebedre.

- Iszap? Sár? - A leprás óvatossága máris berzenkedett. - Nekem szappan kell, nem még több mocsok.

- De hát ez gyógyír, íriszap, mondom - erősködött Lena. - Mindig segít. - Avval a férfi felé nyújtotta a masszát. Covenantnak úgy rémlett, apró aranyporszemecskék csillogását látja az anyagban.

Csak nézte, döbbenten: micsoda ötlet, hogy ő sarat rakjon a sebeire.

- De hát csak használd - makacskodott a lány. - Én tudom, mi ez. Hát nem érted? Ez íriszap. Figyelj. Apám Trell, a rhadhamaerl Gravelingasa. A szakmája, persze, a tűzkő, és a gyógyítást a Gyógyítókra bízza. De ő maga rhadhamaerl. Ért a sziklákhoz, a talajhoz. És megtanított rá, hogyan vigyázzak magamra, ha arra kerül sor. Megtanított az íriszap, avagy sebsár jeleire, lelőhelyeire. Egy gyógyító föld. Használd nyugodtan: használ.

Iszap? Sár? Covenant dermedten bámult. A sebeimbe? Ez engem megnyomorítana itt?

De mielőtt megakadályozhatta volna, Lena már ott térdelt előtte, és csupasz térdére pottyantott egy maréknyi íriszapot. S hogy ez a tenyere üres lett, elkezdte dörzsölgetni a masszát, le Covenant lábszárán. A fölösleget lekaparta, rátette a másik térdre és sípcsontra. Ahogy a matéria ott volt Covenant lábán, aranyszín csillogása mintha erősebb lett volna, tündökletesebb.

A nedves földanyag hűvös volt és simogató, és mintha gyengéden ápolta-pátyolta volna máris a lábait, felszívta volna a zúzódások fájdalmát. Covenant közelebbről is szemügyre vette. A megkönnyebbülés, mely ebből a matériából most a csontjaiban eláradt, oly gyönyörűség volt, amilyet még nem érzett soha. Nem is tudta szinte, mit tesz, úgy nyújtotta oda két tenyerét is Lenának, hagyta, hogy a lány oda is sebsarat kenegessen. Mind az összes vágásra és horzsolásra.

Egyszerre áramlani kezdett testébe a két könyökén s csuklóján át a megkönnyebbülés. Furcsa bizsergést érzett a két tenyerében, mintha az íriszap eljutna a sebeken át az idegekig, melyeket megpróbálna újjáéleszteni. Hasonló zsibongás támadt a lábfeje ívében is, talpában; s most már valamiféle tisztelettel bámult a csillámló sáranyagra.

Gyorsan száradt ez a sár; és aranyszíne így váltott át barnába. Pár pillanat múlva Lena mindent ledörzsölt a lábáról, amit odakent. És Covenant

------------------------------------

azt látta, hogy a zúzódások csaknem teljesen elmúltak - tűnőben voltak, igen, mintha ez már a gyógyulás utolsó, sárgás szakasza lenne. Kezével a folyó vizébe csapott, paskoló mozdulatokkal mosta le a sarat, és az ujjaira nézett. Keze töve ép volt, és alkarjáról is tökéletesen eltűntek a horzsolások nyomai. Annyira elcsodálkozott mindezen, hogy egy másodpercig csak nézte dermedten két kezét, és annyit gondolt: Ördög és pokoltűz! És átkozott romlás! Mi a csuda történik velem?

Hosszú csend következett, aztán Covenant így suttogott: - Hát ilyen nincs...!

Válaszul Lena szélesen elvigyorodott.

- Mi olyan mulatságos?

Majd a férfi hanglejtését utánozni próbálván, ezt mondta: - "Nekem szappan kell, nem még több mocsok." - Aztán csak nevetett, és szemében huncut fény villant.

De Covenant meglepetése túlságosan erős volt ahhoz, semhogy viccel hagyja elütni a dolgot. - Komolyan beszélek. Hogyan történhet ilyen?

Lena lesütötte a szemét, majd nyugodt hangon így felelt: - A Földben erő lakozik. . , erő és élet. Ezt tudnod kell. Anyám, Atiaran azt mondja, hogy az ilyen dolgok, mint az íriszap, az efféle erők és titokzatosságok, látod, mind a Földben rejtőznek - csak mi vakok vagyunk az ilyesmire, mert nincs elég közünk . . . az Országhoz és egymáshoz.

- Vannak. . . más hasonló dolgok is?

- Sok ilyen dolog van. Hanem én csak párat ismerek. Ha a Tanácsba eljutsz, a Lordok talán mindenre megtanítanak. De nézz ide . . . - És Lena e szavak kíséretében könnyedén talpra szökkent. - . . . van itt egy másik efféle. Éhes vagy, mondd csak?

Covenant gyomra mintha csak erre a kérdésre várt volna, máris maga volt a teljes ürességérzet. Mennyi idő is telt el azóta, hogy ő utoljára evett? Eligazgatta nadrágszárát, visszatűrte inge ujját, talpra tápászkodott. Bámulatát igazolta most ez is: hogy szinte minden fájás eltűnt az izmaiból. Hitetlenkedve rázta a fejét, így követte Lenát a völgy egyik széle felé.

A fák árnyékában a lány megállt egy göcsörtös alakú, derékig érő bokornál. Levelei szétterültek, és úgy helyezkedtek el, akár a magyalbokrokon, ám ez a cserjeféle tele volt apró, sárgászöld virágokkal, és némelyik levél alatt kékeszöld gyümölcsök voltak sűrű tokban-kötegben, akkorák, mint az áfonya.

------------------------------------

- Ez az aliantha - közölte Lena. - Kincsbogyónak nevezzük a gyümölcsét. - Avval felnyitott egy tokot, elfogyasztott négy-öt szem gyümölcsöcskét, azután a magokat a tenyerébe köpte és maga mögé hajította. - Azt mondják, hogy az ember végigmehet az Ország széltén és hosszán úgy, hogy csak kincsbogyót eszik, és ahogy hazaér, erősebb, mint volt, jobban tápláltabb. Nagy ajándékai ezek a bogyók a Földnek. A bokrok az év minden szakában virágoznak s hozzák gyümölcseiket. Nincs oly része az Országnak, ahol ne nőnének - kivéve talán keleten, az Elrontott Síkságokon nem. És minden növény közül ezek a legkitartóbbak - utolsónak pusztulnak el, csakígy a leghamarabb hajtanak ki újra. Mindezt anyámtól tudom, részeként a mi népünk tanának. Egyél - szólította fel Covenantot, és odanyújtott neki egy bogyós tokot -, egyél, és szórd szét a magokat a Földön, hogy az aliantha viruljon.

De Covenant nem nyúlt a gyümölcs után. Elmerült ámulatába - lekötötték a megválaszolatlan kérdések; hogy végül is mi ez a hihetetlen, furcsa erő ebben az Országban. Egy pillanatra most még a rá leselkedő veszélyről is megfeledkezett.

Lena csak nézte réveteg tekintetét, aztán fogta az egyik gyümölcsöt, s a férfi szájába tette. Covenant reflexszerűen átharapta a héjat; szája hirtelen tele lett valami könnyű, édes ízzel, mintha érett őszibarackot ízesítenének egy kis sóval és citrommal. A következő pillanatban már ette is mohón a bogyókat, s csak néha gondolt rá, hogy a magokat ki is kell köpködni.

Evett, míg a bokron nem lelt már több tokot. Akkor elindult volna, hogy újabb lelőhely után nézzen. Ám Lena a karjára tette kezét, hogy megállítsa. - A kincsbogyó erős étel, nagy hatású - mondta. - Ebből ne egyél sokat. És az íze is jobb, ha lassan fogyasztod.

De Covenant mindegyre éhséget érzett. Nem is emlékezett rá, hogy ő ételt valaha így kívánt volna már, mint ezt a gyümölcsöt itt - az evés öröme sosem volt olyan élénk benne, nem volt ennyire kényszerítő erejű. Kirántotta a karját, de úgy, mint aki meg akarja ütni a lányt; aztán, persze észbe kapott rögtön. Mert . . . .

Mi ez? Mi történik?

Mielőtt egyáltalán a kérdést tisztázhatta volna, újabb érzés tört rá - ellenállhatatlan álmosság. Egy pillanat leforgása alatt szinte átmenet nélkül jutott el az éhségtől egy roppant ásításhoz, melynek nyomán mintha

------------------------------------

mindent-elsöprő fáradtság vett volna rajta erőt. Megpróbált volna megfordulni, de ebből csak botladozás lett.

Lena azt mondta: - Az íriszap hatása, csak hát ezt azért mégsem vártam. Ha a sebek nagyon halálosak, akkor van ez: az íriszap gyors álmot hoz, hogy a gyógyulás is hamarább következhessék be. Jó, de ha az ember elvágja a kezét, az nem halálos. Van olyan sebesülésed is, amit nem mutattál meg nekem?

Igen, gondolta Covenant egy újabb ásításon keresztül. Mindenestül vagyok halálos beteg.

Elaludt, mielőtt a fűre zuhant volna.

Ahogy lassan sodródni kezdett megint az ébrenlét felé, az első dolog, aminek tudatára ébredt, ez volt: Lena kemény combja szolgál fejpárnájául. Fokról fokra derengtek föl előtte a dolgok mind - a fa árnyát a lebukó nap fényének sziporkái tarkázták . . . szállt a fenyőillat . . . halkan zúgott a szél . . . a fú sűrű bölcsőjébe simult a teste. . . valami dallamszerűség hangja . . . az a rendszertelen zsibongás, mely tenyerét úgy járja át, hagyta elhalni újra meg újra, mint valami atavizmus - ám mindezeknél fontosabb volt a számára, hogy az arca ott van Lena ölében. Egyelőre nem. is volt más vágya, csak hogy Lenát a karjaiba szorítsa, arcát minél mélyebben a combjaiba temesse. Ám. ennek a vágynak is ellenállt - hallgatta csak a lány énekét.

Szelíd volt ez a dal, vonalvezetése valamelyest naiv; így szólt:

Mert van valami szép,

ott nő a szívedben, ha nézel,

mint egy virág:

törékenyen -

mert annyi csapás

teheti tönkre

a szépet

vagy azt, aki nézi -

mégis pusztíthatatlan -

mert meghalhat a szép,

meghalhat, aki nézi,

vagy meghalhat a világ,

de ahol nőtt a virág, a lélek:

túlél.

------------------------------------

Hangja bebugyolálta, mint valami áldó bűvölet - és Thomas Covenant nem akarta megtörni ezt a varázst. Kis szünet után, melyet teljességgel a fenyőillat és a suttogó-könnyű szél töltött be, annyit mondott csak a lánynak: - Szeretem. ezt a dalt.

- Csakugyan? De örülök! Szerzője Tomal, a mesterségek mestere, méghozzá ahhoz a tánchoz, melyre akkor került sor, mikor ő elvette az Imoiran Moiran lányt. Csak hát egy dal szépségét gyakran az adja, ahogyan éneklik. . . és én nem vagyok valami jó énekes. Lehet, hogy ma éjszaka majd anyám, Atiaran fog énekelni a stonedownnak. Akkor hallhatsz majd igazi dalt.

Covenant nem felelt. Csöndben feküdt, s csak arra gondolt: bár maradna fejének párnája ez és pontosan csak ez minél tovább. Tenyerében az a zsibongás arra biztatta, ölelje meg Lenát, s miközben feküdt így csöndesen, élvezte vágyát, s azon tűnődött, hol lesz erre bátorsága.

Akkor a lány megint énekelni kezdett. A dallam ismerősnek tűnt fel, és mögötte Covenant sötét szárnyak zúgását hallotta. Hirtelen rádöbbent, hogy ez nagyon hasonlít ahhoz a dallam.hoz, mely "Aranyfiú" kísérője volt.

Ő maga pedig ott ment a járdán a telefontársaság irodái felé - igen, a Bell Telefontársaság volt az; a név aranyozott betűkkel állt a bejáratán -, ment, hogy személyesen fizesse be a díjat.

Egy hirtelen rántással otthagyta Lena ölét a feje, s akkor már szökkent is talpra nyomban. Erőszak - ködfelhő homályosította el látását. - Miféle ének ez? - kérdezte elfúló hangon.

Lena hökkenten válaszolta. - Nem ének, dehogy. Csak próbálok összehozni valami dallamot. Valami baj van vele?

A lány hangszíne lecsillapította - annyira elhagyatott volt ez a hang, oly kétségbeesett az ő hirtelen haragja nyomán. Covenant ajkára nem jöttek szavak, a köd pedig eloszlott. Ez nem járja, gondolta. Nem. járja, hogy ilyesmiért hibáztassam. őt. Kinyújtotta a kezét, és a lányt is talpra segítette. És mosolyogni próbált, ám merev arca csak fintorra volt képes. - Most pedig hová megyünk?

Lena szeméből lassan tovatűnt a fájdalom. - Különös ember vagy te, Thomas Covenant - mondta.

Szárazon így felelt erre: - Nem. is gondoltam, hogy ekkora bajt okozok.

Egy pillanatig némán egymás szemébe néztek, így álltak ott. Akkor a

------------------------------------

lány, meglepetésre, elpirult, kezét leejtette. Hangjában újfajta izgatottság volt, így mondta: - A stonedownba megyünk. Bámulni fog a láttodon. anyám és apám.. - Aztán pajkosan megpördült, és futva elindult lefelé a völgyön át.

Karcsú volt és könnyed, és kecsesen rohant, és Covenant csak nézte, eltűnődvén a furcsa új érzéseken, melyek benne magában feltámadtak. Az a váratlan sejtelem fogta el, hogy ez az Ország itt - még a végén, talán!? - valami bűvölettel hat rá, s ennek eredményeképpen elűzheti impotenciáját, jön valami újjászületés, amelyhez akkor is ragaszkodhat, amelybe kapaszkodhat, ha visszanyeri öntudatát, ha az Ország s megannyi őrült vonatkozása a félig felejtett álmok bizonytalanjába oszlik szét miazmásan. Ez a remény nem. jelentette okvetlenül azt, hogy az Ország valós, fizikailag is létező valami, tehát független az ő tudattalan, ellenőrizhetetlen álomáramlásától. Nem, a lepra gyógyíthatatlan betegség, és ha ő most nem. halt meg a baleset következtében, akkor ezzel a ténnyel kell együttélnie továbbra is. Ám egy álom. gyógyír lehet más bajokra. Meglehet. Elindult hát Lena után - hatalmas lendület hajtotta, vére pezsdült, nem. hagyta nyugodni immár.

A nap eléggé messze bukott le az ég alján, így a völgy mélyebb felét már beborították az árnyak. Maga előtt Thomas Covenant látta Lenát, ahogy hívja őt, követte hát a folyót, hogy utolérje, élvezvén talpa alatt a tőzeg tavaszát. S ő maga valahogy mintha magasabb lett volna, mint régen; talán csak nem az íriszap hatása volt ez is: hogy nemcsak sebeit és horzsolásait gyógyította meg? Lenához közelebb érvén, az volt a benyomása, hogy a lányt bizonyos részleteiben most látja először - hogy milyen kecses a füle, ahogy haja föllebben róla - milyen kecsesen borítja mellét és csípőjét a finom ruhaanyag - milyen karcsú a dereka. Lena látványa így egyre fokozta tenyerében azt a zsibongó-bizsergető érzést.

A lány rámosolygott, aztán vezette tovább a folyó mentén, ki a völgyből. Lefelé haladtak girbegurba szurdokon, jobbról-balról csupasz sziklafalak meredeztek, s a végén oly magasokig szökkentek, hogy felettük az ég keskeny csíkja két-háromszáz méter magasban kékfeketéllett. Az út is sziklás talajú volt, és Covenantnak mindvégig ügyelnie kellett, el ne veszítse az egyensúlyát. Ez az igyekezet a szurdokot - érzékcsalódás okán - még hosszabbnak tüntette fel, de aztán két-háromszáz méterrel odébb, elérkeztek a lánnyal egy hasadékhoz, mely a folyótól jobbra vezetett fölfelé. Be

------------------------------------

másztak, ezen indultak tovább. A kaptató hamarosan véget ért, aztán enyhe lejtő következett, így haladtak jó darabon, de az út hajlata olyan jelentős volt végig, hogy Covenant nem láthatta, hová is tartanak végső soron.

Jött akkor a hasadéknak egy utolsó kanyarodója - és azzal véget is ért, és Lena meg Covenant ott állt a hegyoldalon, jócskán a folyó völgye felett. Néztek innen nyugatnak, a leszálló nap felé. A folyó bal felől bukkant elő a hegyek közül, azután tőlük jobbra futott tovább a síkság-vidékbe hasítva. A völgyet átszelte a hegyvonulat egyik nyúlványa, ám ez is hamar belesimult, északnak, a lapályba.

- Itt a Mithil - mondta Lena. - És az ott Mithil Stonedown. - Covenant, amúgy észak felé, kunyhók kis halmát látta a folyó keleti partján. Nem nagy a távolság - folytatta Lena -, de az ösvény fölfelé vezet a völgyön, aztán vissza a folyó mentén. A nap már nem. lesz az égen, mire stonedownunkat elérjük. Gyere.

Covenant egy pillanatig kényelmetlenül érezte magát, ahogy a hegy lejtőjén lepillantott - még mindig több mint hatszáz méter mélységben volt csak a völgy -, de legyőzte ezt az irtózatot, és követte Lenát dél felé. A hegyoldal meredeksége fokozatosan enyhült, és az ösvény hamarosan csak füves lejtőkön vezetett tovább, szigorúan meredező sziklaszirtek mögött, horhosokon és vízmosásokon át, hatalmas görgetegkövek tömbjei közt. És ahogy lejjebb jutottak, a levegő úgy lett tartalmasabb, enyhébb, kevésbé kristályos. Az illatok is változtak lassan, minden zöldebb lett; a fenyők és a rezgőnyárfák átadták helyüket a legelővidék növényzetének. Covenant azt érezte, hogy a változás m.inden rezzenetét eleven éberséggel képes befogadni, az alászállás minden fokozatát hitelesen éli. Mivel ott munkált benne ez az újfajta befogadókészség, a leereszkedés ideje is mintha megrövidült volna. Mielőtt önmagában így elköszönt volna a hegytől, az út egy hosszú dombon futott át, lenn elérte ismét a folyót, azután pedig északnak ívelt a vízfolyás mellett.

A Mithil nem volt széles, ahol az ösvény először találkozott vele; sebesen folyt, hangja is igen határozott volt, mintha csupa visszhang, csupa rejtelmes zúgás. De ahogy a síkságok felé közeledett, a folyó szélesedett, lassult, egyre filozofikusabb lett a magát-közlő motyogása-surrogása. És nemsokára már csak emlék volt, hogy hangja betölti a levegőt. Csendesen beszélt magában, el-elfúlón mondta lassú, hosszú meséjét: így tartott a tenger felé.

------------------------------------

Prev Next

A ​Kárhozat Urának átka

A Kárhozat Urának átka