GAMMA

Hogy ez micsoda egy nap volt! Elég vidáman kezdtem, a végére azonban... de nyilván az egészet tudni kívánja. Mintha minden réges-rég történt volna, mikor az ügy még homályos volt, s az én igyekezetem, hogy áthatoljak a homályon, olyan önhitt, önelégült...

Helyes. Mint Summers mondta, részben én vagyok a hibás. Mint ahogy kisebb-nagyobb mértékben mindannyian; de annyira, azt hiszem, egyikünk sem, mint a mi házi zsarnokunk! Tartson velem Lordságod, lépésről lépésre. Megígérem... nem, nem szórakozást ígérek, de valami nemes felháborodást, és alkalmat rá, nem, nem hogy én, hanem hogy ön mondhasson ítéletet.

Átöltöztem, elküldtem Wheelert, de csak hogy az ő helyét Summers vegye át, aki ez alkalommal kifejezetten elegáns volt.

– Uramisten, Summers, magát is kötelezték a lakomára?

– Nekem is részem lesz ebben az élvezetben.

– Ilyen még nem volt, az biztos.

– Oldmeadow a negyedik. Elővettem a zsebórám.

– Még tíz perc. Ilyen esetben mit kíván az etikett a hajón?

– Ha a kapitány az érintett, utolsó harangkonduláskor.

– Akkor kénytelen leszek csalódást okozni neki, és korán odaérni. Mert ismervén engem, azt hiszem, arra számít, hogy el fogok késni.

Oly ünnepélyesen léptem be a kapitány luxuskabinjába, hogy egy admirális sem kívánhatott volna különbet. A kabin vagy szoba, ha akkora nem volt is, mint az utasszalon, vagy akár a hadnagyok étterméül szolgáló helyiség, mégis palotának tetszett a mi szegényes szállásunkhoz képest. A hajó teljes szélességéből kétoldalt leválasztották a kapitány hálóhelyiségét, saját konyháját, kamráját, s még egy másik kis kabint, ahonnét, gondolom, az admirális irányíthatta a hajóhad ügyeit. S mint a hadnagyok éttermében és az utasszalonban, a hátsó fal, azaz tengerésznyelven a tattükör, egy hatalmas, ólomszemes ablak, amelyen át a látóhatárnak vagy egyharmada belátható. De az ablak egy része be volt árnyékolva, mégpedig oly módon, hogy először el sem akartam hinni.

Az árnyékot részben a kapitány vetette, aki alighogy megjelentem, már köszöntött is, mégpedig, hogy úgy mondjam, az ünnepi hangján.

– Kerüljön beljebb, Mr. Talbot, kerüljön beljebb! Elnézését kell kérnem, hogy nem az ajtóban fogadom! Épp a kertemben talált.

Ez valóban az volt. Az ablakot egy sor kúszónövény árnyékolta be, s mindegyik egy bambuszrúdra tekeredett, azok meg a padlószint sötétjéből emelkedtek ki, ahol, mint kitaláltam, a virágcserepek álltak, így, félig oldalról, láttam, hogy a kapitány épp a virágokat öntözi egy hosszú csőrű kis öntözőkannából. A kanna olyan semmi kis vacak volt, amilyet a hölgyek használnak a télikertjükben – igazán nem arra való, hogy fákat szolgáljanak vele hatalmas dézsájukban, csupán Természet úrnő ötletes kis furcsaságait. Joggal hihettem volna, hogy a mogorva kapitány nem illik ebbe a képbe: de ahogy megfordult, meglepve láttam, hogy kifejezetten barátságos képet vág, mintha csak egy hölgy jött volna látogatóba.

– Nem is tudtam, kapitány, hogy ilyen magánparadicsom gazdája.

A kapitány elmosolyodott. Igen, úgy, ahogy mondom, elmosolyodott!

– Gondolja csak el, Mr. Talbot, ez a virágos növény, amit ápolok, szűz és ártatlan, valaha akár az is lehetett volna, amiből Éva készített virágfüzért a teremtés első napján.

– Ez vajon nem az ártatlanság elvesztésének előfeltétele, kapitány, nem a fügefalevél előfutára?

– Lehetséges. Hogy maga milyen éles eszű, Mr. Talbot.

– Végül is képzelettel megáldott lények volnánk, nem?

– Én csak azt mondom, amit tudok. Koszorúvirágnak hívják. A régiek, azt mondják, ebből fontak koszorút maguknak. Maga a virág kellemes illatú és viaszfehér.

– Akkor hát mi is lehetnénk görögök, és koszorúval a fejünkön költhetnénk el a lakomát.

– Nem hiszem, hogy ez angolokhoz illő szokás lenne. De látja, három tövem van! És kettőt közülük magról neveltem fel!

– A diadalmas hangból ítélve ez ugyancsak nehéz dolog lehet.

Anderson kapitány vidáman nevetett. Álla fölszegve, arca ráncos, két kicsi szemében vidám szikrák.

– Sir Joseph Banks azt mondta, lehetetlen! „Anderson – mondta –, dugványt szerezzen! A magvakat akár tengerbe is dobhatja!” De én kitartottam, s a végén volt egy egész ládára valóm – magoncom, úgy értem –, elegendő, hogy ellássam vele a polgármester bankettjét, ha... a maga kifejezésével élve... valaha is virágfüzérrel ékesítették volna a városatyákat. De ez képtelenség. Elképzelhetetlen. Virágfüzérnek semmi helye a greenwichi festett városházán. Töltsön Mr. Talbotnak. Mit iszik? Van itt minden, bár én magam csak nagy néha iszom egy-egy pohárkával.

– Bort, ha lehet, uram.

– Hawkins, a bordeaux-it, legyen szíves. Ennek a muskátlinak, látja, Mr. Talbot, beteg a levele. Beszórtam kénvirággal, de mit sem használt. Ezt is elveszítem, nem kétséges. De hát mit tehetek? Akinek a tengeren van kertje, annak hozzá kell szoknia a veszteséghez. Az első utamon, mikor parancsnok lettem, elveszítettem az egész gyűjteményemet.

– Ellenséges erőszak következtében?

– Nem, uram, a rendkívüli időjárás fosztott meg tőle, mert hetekig se szelet, sem esőt nem kaptunk. Nem öntözhettem a növényeimet. Zendülést szított volna, így hát nem veszem nagyon a szívemre ennek a muskátlinak az elvesztését.

– Különben is, a sydneyi öbölben szerezhet helyette másikat.

– Miért kell az embernek...

Elfordult és az öntözőkannát beletette egy ládikába a növények töviben. Mikor visszafordult, megint ott láttam az arcán a ráncokat s a szemében szikrákat.

– Hosszú út és hosszú idő választ el még az utunk céljától, Mr. Talbot.

– Ezt úgy mondja, mintha nem is örülne, hogy egyszer odaérünk.

A szikrák kialudtak, a ráncok elsimultak.

– Ön még fiatal, uram. Nem tudja megérteni, hogy némelyeknek mekkora örömöt szerez... nem: milyen nélkülözhetetlen a magány. Én azt se bánnám, ha ez az út örökké tartana!

– De végül is az embert minden a szárazföldhöz, a társadalomhoz, a családhoz fűzi...

– A családhoz? Családhoz? – kérdezte a kapitány, majdhogynem dühösen. – Már miért ne volna meg az ember család nélkül? Mi köt egy családhoz, kérem szépen?

– Az ember, hogy is mondjam, nem koszorúvirág, kapitány, hogy önmagát termékenyítse meg!

Hosszan hallgattunk, s közben Hawkins, a kapitány szolgája, behozta a bordeaux-it. Anderson kapitány egy tessék-lássék mozdulattal fölemelte a fél pohár borát.

– Legalább arra emlékeztet, milyen figyelemre méltó lesz az Antipódusok növényvilága!

– S hogy ott ki tudja majd egészíteni a készletét. Arca megint vidám volt.

– A természet ottani találmányai közül nem egyet soha nem vittek még vissza Európába.

Láttam, ez az az út, amely, ha Anderson kapitány szívéhez nem is, legalább a helyesléséhez vezet. Egyszerre az aromancier-hoz^[25] méltó – gondolatom támadt, hogy ez a dúlt és komor arc, amelynek annyira nem kívánkozik elhagynia a paradicsomát, a paradicsomból kiűzött Ádám arca. Miközben ezen gondolkoztam a borospoharam fölött, belépett a kapitány lakosztályába – együtt – Oldmeadow és Summers.

– Kerüljenek beljebb, uraim! – kiáltotta a kapitány. – Mit innék, Oldmeadow? Mint látja, Mr. Talbot borral is megelégedett – ön is ugyanazt?

Oldmeadow beleköhécselt a nyakravalójába, és kijelentette, hogy nagyon meg volna elégedve egy kis száraz sherryvel. Hawkins behozott egy széles talpú kancsót, s először Summersnek töltött, tudván, hogy mit szokott inni, majd Oldmeadow-nak.

– Summers – mondta a kapitány. – Már kérdezni akartam. Hogy van a betege?

– Még ugyanúgy, uram. Mr. Talbot volt szíves eleget tenni a kérésünknek. De az ő szavai sem voltak hatásosabbak, mint az enyéim.

– Szomorú ügy – mondta a kapitány. Rám meredt. – Be fogom vezetni a hajónaplóba, hogy a beteget – mert alighanem annak kell tekintenünk – meglátogatta ön is, Mr. Summers, és ön is, Mr. Talbot.

Most kezdtem megérteni, hogy mi volt Anderson kapitány célja azzal, hogy meghívott minket a kabinjába, s hogy ilyen idétlenül szóba hozta a Colley-ügyet. Ahelyett, hogy megvárta volna, amíg a bor és a beszélgetés megteszi ránk a hatását, azonnal, nagyon is elsietve, rátért a tárgyra. Itt az én időm, gondoltam magamban!

– Hadd emlékeztessem, uram – mondtam –, hogy ha ezt a szerencsétlen embert betegnek tekintjük, az én véleményem mit sem ér. Az égvilágon semmit nem értek az orvostudományhoz. Talán okosabb volna, ha Mr. Brocklebankkel konzultálna!

– Brocklebankkel? Ki az a Brocklebank?

– Az a borvörös képű úriember, a festőművész, aki a két hölggyel utazik. De csak tréfáltam. Megemlítette, hogy orvostanhallgatóként kezdte, de abbahagyta.

– De akkor is van némi orvosi tapasztalata, nem?

– Nem, nem! Csak tréfáltam. Az az ember... milyen ember is az, Summers? Kétlem, hogy megtalálná valakinek a pulzusát!

– Akkor is... Brocklebank, azt mondja? Hawkins, keresse meg Mr. Brocklebanket, s mondja meg neki, hogy arra kérem, keressen fel azonnal.

Mindent értettem – láttam a bejegyzést a hajónaplóba –, meglátogatta egy orvosi tapasztalatokkal rendelkező úriember. Durva, de ravasz fráter! Mint Deverel mondja: a szárnyvitorlafáját szabadon tartja. Lám csak, hogyan próbál rákényszeríteni, hogy jelentsem Lordságodnak, ő mindent megtett ezért az emberért, felkerestette a tisztjeivel, velem s egy orvosi tapasztalatokkal rendelkező úriemberrel!

Egy darabig senki se szólt semmit. Mi hárman, vendégek, a poharunkba bámultunk, mintha csak a betegre emlékezve komolyodtunk volna el. De talán két percbe se telt, Hawkins visszatért, s jelentette, hogy Mr. Brocklebank a legnagyobb készséggel fölkeresi a kapitányt.

– Akkor hát üljünk le – mondta a kapitány –, Mr. Talbot ide a jobbomra, Mr. Oldmeadow meg ide. Summers, talán oda szemközt? Hát ez igazán otthonos! Jól elférnek, uraim? Summers persze bőven. De hát az ő útját szabaddá kell tennünk az ajtóhoz, mert hátha elszólítja közülünk annak a tízezer tennivalónak egyike, ami egy hajón előadódhat.

Oldmeadow megjegyezte, hogy remek a leves. Summers pedig, aki tucatnyi matrózszálláson szerzett ügyességgel evett, hozzátette, hogy sok ostobaságot összebeszélnek a tengerészek kosztjáról.

– Arra persze akárki mérget vehet – mondta –, hogy ahol ezertonnás tételekben rendelik, gyűjtik össze, raktározzák és osztják ki az élelmet, itt-ott panasz is akad. De a brit tengerészek általában jobban étkeznek a tengeren, mint a parton.

– Bravó! – kiáltottam. – Summers, önnek a kormánypárt padsoraiban volna a helye!

– Egy pohár bort Mr. Summers egészségére – mondta a kapitány. – Hogy is mondják? „Talpig.” S most mindannyiukéra! De térjünk vissza a tárgyra – Summers, mit szól ahhoz a történethez, hogy egy sajtot tűztek a főárboc csúcsára árbocgombnak? És a marhahúsból faragott burnótszelencéhez?

A szemem sarkából láttam, hogy épp csak beszívta a bor illatát, s már tette is le a poharát. Elhatároztam, hogy kedvére szólok, már csak azért is, hogy végére járjak a terveinek.

– Halljuk, Summers, mit válaszol a kapitánynak. Mi van azokkal a burnótszelencékkel és árbocsajtokkal...

– És mi az igazság a csontok körül, amelyekre épp csak egy kis száraz hús tapadt, de vitéz tengerészeink állítólag azt kapták enni?

Summers mosolygott.

– A sajtot, úgy hiszem, ön is meg fogja kóstolni, uram; s úgy tudom, a kapitány épp e csontokkal készül önt megvendégelni.

– Úgy ám – mondta a kapitány. – Hawkins, hozza be.

– Uramisten! – kiáltottam. – Velős csont!

– A Riskáé, azt hiszem – jegyezte meg Oldmeadow. – Hasznos egy állat volt.

Fejet hajtottam a kapitány előtt.

– Lenyűgözött, uram. Lucullustól nem telt volna ennyi.

– Igyekszem anyagot szolgáltatni a naplójához, Mr. Tálbot.

– Szavamra, uram, ennek a menu-nek időtlen időkre fenn kell maradnia a kapitány vendégszeretetének emlékével egyetemben!

Hawkins a kapitányhoz hajolt.

– Az az úr itt van az ajtóban, uram.

– Brocklebank? Egy percre beviszem őt az irodámba, ha megbocsátanak az urak.

Bohózatba illő jelenet következett. Brocklebank nem maradt az ajtóban, már benn is volt és közeledett. Vagy ugyanolyan meghívásnak vélte a kapitány üzenetét, mint amilyet én kaptam, vagy be volt csípve. Vagy mind a kettő. Summers fölállt, hátralökte a székét. S Brocklebank nyomban leült rá, mintha az első tiszt inas lett volna.

– Koszi, koszi! Velős csont! Hogy az ördögbe tudta meg, uram? Biztos a lányok egyike árulta el. Átok a franciákra!

Egy hajtásra kiitta Summers poharát. A hangja, mint egy olyan gyümölcsé – ha ugyan létezik ilyen –, mely egyesíti magában a barackot és a szilvát. Kisujját bedugta a fülébe, beletúrt, majd az ujja hegyén szemügyre vette az eredményt. Közben senki nem szólt semmit. A szolga nem tudta, mit tegyen. Brocklebank egy világosabb pillantást vetett Summersre, és szélesen rámosolygott.

– Maga is, Summers? Üljön le, ember!

Anderson kapitány nála szokatlan tapintattal közbeszólt.

– Úgy van, Summers, húzza ide azt a széket, és egyék velünk.

Summers odaült az asztal sarkára. Szaporán szedte a levegőt, mintha szaladt volna. Kíváncsi vagyok, arra gondolt-e, amire Deverel, mikor bizalmasan megvallotta nekem részegségében – nem, részegségünkben: – Nem, Talbot, ez nem boldog hajó.

Oldmeadow odafordult hozzám.

– Valami naplót hallottam emlegetni, Talbot. Pokoli sokat kell körmölni maguknak, kormányembereknek.

– Előléptetett, uram. Egyébként igaza van. A hivatalok papirossal vannak kipadlózva.

A kapitány úgy tett, mintha innék, aztán letette a poharát.

– Az ember joggal hihetne, hogy egy hajó ballasztja is papiros. Itt vagy ott, a kadétok naplójától a hajónaplóig, amit jómagam vezetek, szinte mindent föl kell jegyeznünk valahol.

– Én, a magam részéről, szinte alig találok időt rá, hogy az egyik nap eseményeit föl jegyezzem, már a nyakamon a következő két-három nap.

– Akkor hogyan válogat?

– Először, persze, a kiemelkedő eseményeket... meg az olyan semmiségeket, amelyek talán elszórakoztatják a keresztapámat a szabad idejében.

– Remélem – mondta ostobán a kapitány –, azt is megírja, mennyire lekötelezett minket őlordsága, azzal, hogy az ő jóvoltából az ön társaságát élvezhetjük itt a hajón.

– Feltétlenül.

Hawkins megtöltötte Brocklebank poharát. Immár harmadízben.

– Mr.... ööö... Brocklebank – mondta a kapitány –, volna szíves rendelkezésünkre bocsátani orvosi tapasztalatait?

– Hogy micsodáimat?

– Talbot... Mr. Talbot... – mondta a kapitány bosszúsan. – Mr. Talbot...

– Mi baj vele? Szent Isten! Biztosíthatom róla, hogy Zenobia, az a drága, melegszívű lyány...

– Nekem – vágtam közbe sietve – semmi közöm az ügyhöz. Kapitányunk Colleyra gondol.

– A papra? Szent Isten! Biztosíthatom róla, hogy engem, úgy éljek, nem izgat. Hadd érezzék jól magukat, én azt mondtam... mármint a hajón... vagy nem?

Mr. Brocklebank csuklott. Vékony fonálban csurgott le a bor az állán. Szeme ide-oda járt.

– Az orvosi tapasztalataira volna szükségünk – mondta a kapitány, s hangjában az épp csak a felület alól kiérezhető morgás egyenest békítőén hatott. – Mi ilyennel nem rendelkezünk, s öntől...

– Én sem – mondta Mr. Brocklebank. – Garçon^[26], még egy pohárral!

– Mr. Talbot említette, hogy...

– Tudja, körülnéztem ott, de csak hogy azt mondjam magamban: Wilmot, ez az anatómia nem neked való. De mennyire, hogy nem, gyomorral se bírnád. Ami azt illeti, mint akkoriban mondtam, hűtlen lettem Aesculapiushoz a Múzsa kedvéért. Talán nem így mondtam önnek, Mr. Talbot?

– De, így, uram. Legalább kétszer. Biztosra veszem, hogy a kapitány elfogadja az ön mentségeit.

– Nem, nem – mondta a kapitány ingerülten. – Bármily gyér legyen is az úr orvosi tapasztalata, hasznát kell vennünk.

– Hasznát – mondta Mr. Brocklebank.– A múzsáknak az ember több hasznát veszi, mint akármi másnak. Már rég gazdag ember lennék, ha nem volnék olyan hevülékeny alkat, s nem ragaszkodnék a szokásosnál jobban a szebbik nemhez és a mértéktelenséget kínáló alkalmakhoz, amelyeket az angol társadalom döbbenetes romlottsága valósággal rám kényszerít...

– Ki nem állhatom az orvoskodást – jegyezte meg Oldmeadow. – Az a sok hulla, Uramisten!

– Akárcsak én, uram. Ami a halálra emlékeztet, azt jobban szeretem kartávolságra tartani. Tudják-e, hogy Lord Nelson halála után én voltam az első a szakmában, aki e jeles eseményt kőrajzon ábrázolta?

– Hiszen jelen se volt!

– Kartávolságban, uram. Akár a többi művész. Őszintén bevallom önöknek, hogy én akkoriban azt hittem, Lord Nelson a fedélzeten lehelte ki a lelkét.

– Brocklebank! – kiáltottam. – Hisz én ezt láttam! Egy példánya ott lóg a falon az Ágyú és Eb söntésében! Hogy az ördögbe hihette, hogy a fiatal tisztek egész serege térdelt Lord Nelson körül, gyászolva és imádkozva, a csata legforróbb pillanatában?

Brocklebank állán megint lecsordult egy erecske bor.

– Ön összetéveszti a művészetet a valósággal, uram.

– Szerintem ez nyilvánvaló szamárság, uram.

– Pedig nagyon kelendő volt, Mr. Talbot. Nem hallgatom el ön elől, hogy e mű hosszan tartó népszerűsége nélkül ma nagyon is szorult anyagi helyzetben lennék. Ez tette lehetővé, hogy átkeljek... nohát, oda, ahová mindannyian, a hely neve épp nem jut eszembe. És képzelje, uram, Lord Nelson lent halt meg a hajófenék valami büdös zugában, ahol legfeljebb egy hajólámpás fényében lehetett látni. Ki az ördög festené meg így?

– Talán Rembrandt.

– Ó, Rembrandt. Igen, úgy van. De annyit legalább be kell ismernie, Mr. Talbot, hogy a füsttel nagyon ügyesen bánok.

– Magával ragad, uram.

– A füst maga az ördög. Nem vette észre, mikor Summers elsütötte a puskámat? Egy tengeri csata, az oldalsortüzekkel, akár a londoni köd. Így hát az ön hű mesterembere kénytelen olyan helyre rejteni, ahol nem tolakszik előtérbe... előtérbe...

– Mint egy bohóc.

– Előtérbe...

– És szakítja meg a csata valamely nélkülözhetetlen mozzanatát.

– Előtérbe... Kapitány, maga nem iszik.

A kapitány újabb kézmozdulatot tett a poharával, majd haragos csalódottsággal mérte végig másik három vendégét. De Brocklebank, immár fölébe könyökölve a Summersnek szánt velős csontnak, csak motyorogta a magáét.

– Én mindig is állítottam, hogy a kellően kezelt füst az embernek lényeges segítséget nyújthat. Például fölkeresi egy kapitány, akit a jó szerencse váratlanul összehozott az ellenséggel, majd sikeresen elszakított tőle. Eljön hozzám, mint általában, azután, hogy a kőrajz elkészült. Ez a kapitány, tegyük fel, egy másik fregatt és egy kis szlup társaságában botlott a franciákba, aztán kitört a csata... bocsánat! Hogy is mondja a sírfelirat? „Vízen-szárazon szellents szabadon, én visszafogtam s lám, belehaltam.” Nos, képzelje csak, mi történhetik... a jó barátom például, Fuseli... tudja, az Achilles Pajzsa... ő... igen. Szóval képzelje csak!

Ittam, türelmetlenül, és a kapitányhoz fordultam.

– Azt hiszem, uram, hogy Mr. Brocklebank... Semmi haszna, Brocklebank ügyet se vetett rá, csak fújta.

– Képzelje csak cl... ki az, aki fizet? Ha mind fizetnek, nem lesz semmi füst. Pedig mind azt szeretné, ha ország-világ látná, hogy keményen csatáznak, az ördög vigye el! Hogy harcolnak, tudja.

– Mr. Brocklebank – mondta a kapitány bosszúsan. – Mr. Brocklebank...

– Egyetlen kapitányt mondjon nekem, aki sikeres volt, és azért kapta meg a lovagi rangot! Akkor egy szót se szólok!

– Nincs – köhécselt Oldmeadow a nyakravalójába. – Olyan nincs.

– Kételkedik a szavamban, uram? Igen? Mert ha igen, uram, akkor...

– Én, uram? Isten ments, dehogy!

– Akkor azt mondja: „Brocklebank – azt mondja –, engem aztán nem érdekel a magam személye, de ott van anyám, a feleségem, s a tizenöt lány, az mind olyan képet szeretne, amin a hajóm a csata hevében látszik.” Érti? Nos, miután megajándékozott a Közlönnyel, és a legkisebb részletekig elmondta nekem a csatát, abban a boldog tévhitben távozik, hogy ő tudja, milyen egy tengeri csata!

A kapitány fölemelte a poharát. De most ki is ürítette, egy hajtásra. Odaszólt Brocklebanknek, olyan hangon, hogy az Mr. Taylort a hajó egyik végéből a másikba rémítette volna, ha távolabb nem.

– Ami engem illet, uram, én az ö véleményén vagyok! Mr. Brocklebank, annak jeléül, hogy ö milyen agyafúrt, megpróbálta nagy ravaszul megérinteni az ujja hegyével oldalt az orrát, de nem sikerült neki.

– Téved, uram. Bíznám csak magam az élethűségre... de nem. Gondolja, hogy a megrendelőm, aki előleget fizetett... ugyanis ha elmegy, lehet, hogy másnap már nincs is a nyakán a feje...

Summers fölállt.

– Hívattak, uram.

A kapitány, akiben még soha nem láttam, hogy megvillant volna a szellem, fölnevetett.

– Szerencsés ember!

Brocklebank nem vett észre semmit. Sőt, azt hiszem, mindannyian nyugodtan faképnél hagyhattuk volna, akkor is csak mondta volna a magáét.

– Talán azt hiszik, hogy a másik fregattot is ugyanolyan elevenséggel fogom ábrázolni? Az nem fizetett! Füstöt oda! Mire a vázlattal végzek, az már csak lőni fog és füstbe burkolózik; ami meg a szlupot illeti, ami bizonyára valami ismeretlen hadnagy kezén volt, örüljön, ha egyáltalán rajta lesz a képen. A megrendelőm hajója viszont több tüzet okád, mint füstöt, és arra támad egyidejűleg minden ellenséges erő.

– Szinte azt kívánnám – mondtam –, bár adnának rá alkalmat a franciák, hogy igénybe vegyem az ön ecsetjének jószolgálatait.

– Erre semmi remény – mondta a kapitány savanyúan –, semmi az égvilágon.

Talán a hangja hatott Mr. Brocklebankre, mert most egy pillanat alatt vidámságról mélabúra váltott, amint részegeknél elég gyakori.

– De hát ezzel még nincs vége. Az ember megrendelője visszajön, és az első, amit megjegyez, hogy a Corinna vagy az Erato első árboca nincs annyira elöl, és mit keres az a blokk a fővitorla fordítókötelén. Nos, a legsikeresebb ügyfelem – eltekintve a néhai Lord Nelsontól, ha szabad őt annak neveznem – már úgy értem, ügyfelemnek – elég ostoba volt hozzá, hogy mindenféle apró sérülést kifogásoljon, amit a kísérő fregattra mértem. Megesküdött, hogy az nem vesztette el az árbocsudarát, mármint hogy az előárboc sudarát, mert ágyútűzben is alig volt. Majd azt mondta, az ő hajója tatfedélzetén semmi sérülést nem ábrázoltam, holott az igenis megsérült. Arra kényszeríttet, hogy két ágyúablakot összevonjak eggyé, és távolítsam el a mellvéd nagy részét. Majd megkérdezte: „Nem tudna engem is ide berajzolni, Brocklebank? Határozottan emlékszem, hogy pontosan itt álltam, az előtt a mellvéd előtt, az embereimet buzdítottam, s kivont karddal mutattam az ellenség felé.” Hát mit tehettem volna? Az ügyfélnek mindig igaza van, a művész számára ez az első. „Nagyon kicsi lesz az ablak, Sir Sammel”– mondtam én. „Nem számít – mondta ő. – Egy kicsit nagyobbra is rajzolhatna.” Meghajoltam. „Ha azt teszem, Sir Sammel – mondtam –, akkor a hajója az ellentéttől fregattból szluppá zsugorodik.” Megfordult, egyszer-kétszer végigment a műtermemen, egészen úgy, mint a mi kapitányunk itt a tatfedélzeten. „Nohát – mondta végül –, akkor rajzoljon kicsikére. Úgyis fel fognak ismerni a háromszögletű kalapomról meg a vállrojtomról. Nekem különben is mindegy, Mr. Brocklebank, de a jó feleségem, meg a lányok ragaszkodnak hozzá.”

– Sir Sammel – mondta a kapitány. – Azt mondta: Sir Sammel?

– Azt. Folytatjuk brandyvel?

– Sir Sammel. Ismerem. Ismertem.

– Mondjon el mindent, kapitány – biztattam, abban a reményben, hogy ez majd útját állja a szóáradatnak. – Egy hajón szolgáltak?

– Én voltam a szlup parancsnoka – mondta mogorván a kapitány –, de a képet, azt nem láttam.

– Kapitány! Ezt muszáj elmondania – mondtam én. – Mi, szárazföldi emberek, tudja jól, ki vagyunk éhezve az ilyesmire!

– Uramisten, a sl-slup! Találkoztam a sí... a másik sí... hadnagyával. Kapitány, én megfestem az arcképét, majd elfújjuk a f... a füstöt, és akkor ott lehet látni magát a sűrűjében!

– Mert hogy ott volt – mondtam. – Hát hihetnénk mást? Benne volt a sűrűjében, igaz?

Anderson kapitány valósággal felhorkant.

– A csata sűrűjében? Egy szluppal? Fregattok ellen? De Sammel kapitány... azazhogy, azt hiszem, Sir Sammelt kell mondanom... bizonyára éretlen tacskónak hitt, mert átordított a szócsövön: „Menjen a pokolba, maga taknyos, különben lefokoztatom!”

A kapitányra emeltem a poharam.

– Egészségére, uram! De sem a fél szemét, sem a fél fülét el nem vesztette senki?

– Garçon, hol a brandy? Lerajzolom, kapitány, féláron. A jövendő karrierje...

Anderson kapitány úgy húzta össze magát az asztalfőn, mint aki ugrani készül. Két keze ökölbe szorítva az asztal lapján, a pohara leesett és eltört. Ha az előbb csak fölhorkant, most bömbölt.

– Karrierem? Hát nem érti, maga állat? A háborúnak mindjárt vége, egyszer s mindenkorra, s mehetünk ki a partra, mind, minden magamfajta tökfej!

Hosszú csönd támadt, amiben mintha még Brocklebank is megértette volna, hogy valami szokatlan történt vele. Feje lebillent, aztán fölkapta, és üres tekintettel körülnézett. Tekintetébe értelem költözött. Sorra mind elfordultunk.

Summers állt az ajtóban.

– Uram. Mr. Colleynál voltam, uram. Az az ember meghalt, azt hiszem.

Lassan, egyenként, mind fölálltunk, s a vendégszeretet dühös hiánya után, azt hiszem, valamennyien valami más valóságra döbbentünk rá. A kapitány arcát néztem. A vértolulásos düh vöröse eltűnt róla. Kifürkészhetetlen volt. Sem aggodalmat, megkönnyebbülést, bánatot, se diadalt nem láttam rajta. Mintha ugyanabból a fából faragták volna, mint a hajó orrdíszét.

Ő törte meg a csöndet.

– Uraim. E szomorú esemény véget kell hogy vessen az... az együttlétünknek.

– Természetesen, uram.

– Hawkins, kísértesse ezt az úriembert a kabinjába. Mr. Talbot, Mr. Oldmeadow. Legyenek szívesek, tekintsék meg a holttestet Mr. Summersszel, hogy megerősítsék a véleményét. Magam is meg fogom tenni. Félek, hogy Colleyval végzett a mértéktelensége.

– Mértéktelensége, uram? Egyetlen, szerencsétlen félrelépése?

– Ezt hogy érti, Mr. Talbot?

– Így kívánja bevezetni a hajónaplóba? A kapitány láthatólag erőt vett magán.

– Ezt majd még megfontolom, Mr. Talbot. Meghajoltam, nem szóltam semmit. Mi Oldmeadow-val visszavonultunk, Brocklebanket meg félig hozták, félig húzták mögöttünk. A kapitány követte az undok boroshordót körülvevő csoportocskát. Úgy rémlett, a hajónak – vagy legalábbis a haj ó tatfertályának – valamennyi utasa összeverődött a folyosón, s némán bámulta Colley kabinjának ajtaját. A legénység tagjai közül a szolgálaton kívüliek jó része, meg a kivándorlók java ott toporgott a fedélzetet kettéválasztó fehér vonalnál, s bámult ránk ugyanolyan némán. Felteszem, hogy a szélnek s a vizet hasító hajónak csak lehetett valami nesze, de én legalábbis nem voltam tudatában. A többi utas félreállt elölünk. Wheeler ott őrködött a kabin ajtaja előtt, s ősz pofaszakállával, tar koponyájával és átszellemült arcával – más szót nem találok minden jót-rosszat megértő arckifejezésére – valósággal szentet formázott. Mikor a kapitányt megpillantotta, mélyen meghajolt, kenetteljesen, mint egy temetkezési vállalkozó, vagy mintha ő lépett volna szegény hajbókoló Colley örökébe. Bár ez Phillips tiszte lett volna, Wheeler nyitott ajtót előttünk és állt félre. A kapitány bement. Nem volt benn egy percig sem, kijött, intett, hogy menjek be én, odament a létrához s föl a maga szállására. Mondhatom önnek, vonakodva léptem a kabinba. Szegény Colley még mindig a kötélgyűrűt fogta, hason fekve, arca a párnaaljba fúrva, de a takarója föl volt hajtva, látszott hát az arca és a nyaka. Tétován, három ujjammal megérintettem az arcát, de úgy kaptam vissza a kezemet, mintha megégettem volna. Nem hajoltam le, nem is kellett, hogy meghallgassam, lélegzik-e. Kimentem Colley elnémult nyájához, odabiccentettem Mr. Oldmeadow-nak, az megnyalta sápadt ajkát és bement. S már jött vissza ő is.

Summers odafordult hozzám.

– Nos, Mr. Talbot?

– Élő ember nem lehet ilyen hideg.

Mr. Oldmeadow égnek emelte a tekintetét, s lassan lecsúszott a fal mentén, mígnem már a padlón csücsült. Wheeler, szemében szent megértéssel, a vitéz katonatiszt fejét két térde közé igazította. És ekkor, minden oda nem illő lények közül vajh ki bukkant fel, ha nem éppen maga Silenus? Brocklebank, egy csöppet talán kijózanodva, de az is lehet, az ittasság nem mindennapi révületében, kitántorgott a kabinjából, lerázva magáról a két nőt, aki tartóztatni igyekezett. A többi hölgy fölsikoltott, majd a kétfajta esemény szorításában elnémult. Brocklebanken nem volt más, csak ing. Tántorogva, az útjában állókat kerülgetve benyomult Colley kabinjába, és olyan erővel lökte félre Summerst, hogy az első tiszt maga is megtántorodott.

– Én ismerem magukat mind – kiabálta –, mind, mind! Én művész vagyok! A férfiú nem halt meg, csak aluszik! Alacsony láza van, s azt csak az ivás gyógyítja...

Megragadtam Brocklebanket, és félrehúztam. Ott volt Summers is. És ott lábatlankodott Wheeler, és ott kerülgettük Oldmeadow-t – de hát a halál az halál, s ha legalább ahhoz nem közelítenek némi komolysággal... –, valahogy kivonszoltuk a folyosóra, ahol a hölgyek és urak újólag elnémultak. Vannak helyzetek, mikor semmiféle reakció nem helyénvaló, kivéve talán egyet, mindannyiuk számára – ha sürgősen eltűnnek onnét. Sikerült valahogy visszatuszkolnunk Brocklebanket az odúja ajtajáig, miközben egyre szesz-ről meg alacsony láz-ról szónokolt. A női némán, megszeppenten várták. Most rajtam volt a motyorgás sora.

– No, menjen csak vissza, öregem, a kabinjába.

– Az alacsony láz...

– Mi az ördög az az alacsony láz? No, menjen be szépen, menjen már, ha mondom! Mrs. Brocklebank... Miss Brocklebank... nagyon kérem önöket... az Isten szerelmére...

Segítettek is, s én rájuk csuktam az ajtót. Megfordultam, épp mikor Anderson felbukkant a lépcsőn, s újra lejött a folyosóra.

– Nos, uraim?

Oldmeadow és a magam nevében válaszoltam.

– Szent meggyőződésem, Anderson kapitány, hogy Mr. Colley halott.

Rám szegezte két kicsi szemét.

– Valami „alacsony lázat” emlegettek itt, ha jól hallottam?

Summers kijött, s becsukta maga mögött a kabin ajtaját. Volt ebben valami furcsa szemérem. Megállt, a kapitányról rám nézett, majd újra vissza. Vonakodva szólaltam meg, de mi mást mondhattam volna?

– Mr. Brocklebank emlegette, aki, attól félek, nincs teljesen magánál.

Esküszöm, a kapitány arcán megint megjelentek a ráncok és két szemében a szikrák. Körülnézett a tanúk sokaságán.

– Mr. Brocklebank akkor is rendelkezik némi orvosi tapasztalattal!

Mielőtt tiltakozhattam volna, megint megszólalt, a tisztéből következő zsarnoki hanghordozással.

– Mr. Summers. Gondoskodjék róla, hogy megtörténjenek a szokásos intézkedések.

– Igenis, uram.

A kapitány sarkon fordult és sietős léptekkel távozott. Summers ugyanolyan hangon folytatta, mint a kapitány. – Mr. Willis!

– Parancs!

– Hozza hátra a vitorlaszabót és a segédjét, s három-négy matrózt. Olyat, aki nincsen szolgálatban, és épp fenyítés alatt áll.

– Igenis, uram!

Semmi megjátszott szomorúság, amint hivatásos temetkezési vállalkozóinknál megszoktunk! Mr. Willis futva távozott orr felé. Az első tiszt ezután szokott nyájas hangján fordult az összegyűlt utasokhoz.

– Hölgyeim és uraim, a továbbiaknak nyilván nem kívánnak szemtanúi lenni. Kérhetném, hogy hagyják szabadon a folyosót? Talán fáradjanak ki a szabad levegőre, a félfedélzetre.

A folyosó lassan kiürült, csak mi maradtunk ott Summersszel meg a szolgák. Brocklebankék odújának ajtaja kinyílt, s ott állt a festő groteszk mód meztelenül. Megszólalt, nevetséges ünnepélyességgel.

– Uraim. Az alacsony láz a magas láz ellentéte. Jó napot kívánok mindnyájuknak.

Visszahúzták, megtántorodott. Az ajtó becsukódott előtte.

Ekkor Summers odafordult hozzám.

– És ön, Mr. Talbot?

– Még nem teljesítettem a kapitány kívánságát. Igaz?

– Azt hiszem, az szegény Colley halálával véget ért.

– Noblesse oblige-ról és fair play-ről beszéltünk. És én azon kaptam rajta magamat, hogy e kettőt egyetlen szóra fordítottam le.

– Mi az?

– Igazság.

Summers láthatólag töprengett.

– Eldöntötte, hogy ki légyen a vádlott?

– Ön nem?

– Én? Egy kapitány hatásköre... különben is, uram, nekem nincs pártfogóm.

– Ez nem olyan biztos, Mr. Summers.

Egy pillanatig zavartan meredt rám. Elállt a lélegzete. – Nekem?...

De a matrózok már trappoltak is felénk, tat felé. Summers rájuk nézett, majd rám.

– Ajánlhatnám talán a félfedélzetet?

– Egy pohár brandy jobban megfelelne. Bementem az utasszalonba, s ott leltem Oldmeadow-t, elterpeszkedve egy karosszékben a tattükör nagy ablaka alatt, kezében üres pohárral. Mélyeket lélegzett, és patakzott róla a veríték. De az arcába már visszatért a szín.

– Átkozott hülyeség ilyet csinálni. Nem tudom, mi jött rám – dünnyögte oda nekem.

– A csatatéren is így viselkedett, Oldmeadow? Nem, bocsásson meg. Én sem vagyok önmagam. Az a halott, tudja, ugyanabban a tartásban, ahogy nemrég láttam... és lehet, hogy már akkor is... de most mereven, keményen, mint a... hol az ördögben van az a pincér? Pincér! Brandy t ide, és egyet Mr. Oldmeadow-nak is!

– Tudom, hogy mire gondol, Talbot. Az igazság az, hogy soha csatateret nem láttam és soha egy lövést nem hallottam, csak mikor párbajban az ellenfelem golyója egy yardnyira célt tévesztett. Hogy elnémult a hajó!

Kinéztem a szalonajtón. A matrózkülönítmény épp besírült Colley kabinjába. Becsuktam az ajtót, és visszafordultam Oldmeadow-hoz.

– Mindjárt vége. Oldmeadow... amit mi érzünk, az nem természetellenes?

– Én a király ruháját hordom, mégse láttam soha holttestét, kivéve egy-egy kátrányos ponyvába burkolt, lánccal áthurkolt tárgyat. Ez itt teljesen fölkavart... hogy hozzáértem. Tudja, cornwalli vagyok.

– Ezzel a névvel?

– Nálunk se mindenki Tre, Pol vagy Pen. Uramisten, hogy csikorog minden palánk! Változik talán a hajó mozgása?

– Nem változhat.

– Talbot, gondolja, hogy...

– Mit, uram?

– Semmit.

Elüldögéltünk egy darabig, s én mindenek közt leginkább az ereimben szétáramló szeszmelegre figyeltem. Egyszerre bejött Summers. Háta mögött megpillantottam a különítményt; egy letakart tárgyat cipeltek a fedélzeten. Summers sápadtsága még nem múlt el teljesen.

– Egy brandyt, Summers? Megrázta a fejét. Oldmeadow fölállt.

– Nekem félfedélzetet és egy lélegzetvételnyi friss levegőt. Átkozott hülyeség volt részemről. Semmi más.

Egyszerre magunkra maradtunk Summersszel.

– Mr. Talbot – kezdte halkan –, ön igazságról beszélt.

– Nos, uram?

– Ön naplót vezet.

– És?...

– Csak ennyit.

Sokatmondón biccentett felém, fölállt és elment. Én maradtam, ahol voltam, s arra gondoltam, végül mily kevéssé is értett meg. Nem tudta, hogy annak a naplónak máris hasznát vettem, s hogy azt tervezem, ezt az őszinte beszámolót olyasvalaki szeme elé tárom, akinek ítélőképessége és megközelíthetetlensége...

Lordom, ön volt szíves azt ajánlani nekem, hogy gyakoroljam a hízelgés művészetét. De hogyan próbálhatnám ki e művészet hatását épp azon, aki csalhatatlanul fölismeri a próbálkozásomat? Engedje hát meg, hogy ebben az egyben ne fogadjam meg a tanácsát és többé ne hízelegjek önnek!

Nos hát, én azzal vádolom a kapitányt, hogy visszaélt a hatalmával; és megörökítettem e lapokon Summers állítását, hogy bizonyos mértékig magam is felelős vagyok érte. Nem tudom, az igazság nevében mi többet követelhetne tőlem bárki is. Későre jár, s csak most, hogy e szavakat leírtam, jutott eszembe a Colley-féle kézirat, amely talán ékesebb bizonyítékul szolgál mind az ön keresztfiának bűnösségére, mind a kapitányunk kegyetlenségére! Most átfutom, mit írt szegény ördög, aztán lefekszem.

* * *

Istenem, elolvastam, és szinte azt kívánom, bár ne tettem volna. Szegény, szegény Colley, szegény Róbert James Colley! Billy Rogers, Summers, ahogy a puskát elsüti, Deverel és Cumbershum, Anderson, a fenyegető, kegyetlen Anderson! Ha van igazság a világon... de talán az írásomból is látja, hogyan hatott rám a dolog... és én... én!

A kémlelőnyíláson fény szűrődik be. Már nagyon közel a reggel. Most mit tegyek? Nem adhatom oda Colley levelét, ezt a megkezdetlen, befejezetlen levelet, nem adhatom oda ezt a levelet a kapitánynak, bár – legalábbis jogi szempontból – ezt kéne tennem. Mert akkor ugyan mi történnék? Tengerbe kerülne, eltüntetnék, Colley alacsony lázba pusztulna bele, ez minden. S a levéllel együtt megsemmisülne az én szerepem is. Túl sokat töröm a fejemet? Hisz Anderson, a kapitány, cikkelyekkel és bekezdésekkel fog takarózni, s meglesz az igazolása mindenre, amit tett. Summerst sem fogadhatom a bizalmamba. Neki a drágalátos karrierje forog kockán. Kénytelen volna azt mondani, hogy bár jól tettem, hogy a levelet eltulajdonítottam, az már nem az én dolgom, hogy eltüntessem.

Helyes. Nem tüntetem cl. Az igazsághoz vezető egyetlen utat választom – a természeti igazsághoz, s nem a kapitányéhoz vagy a bíróságéhoz –, és a bizonyítékot Lordságod kezébe helyezem. Ő azt mondja: „a part vár rá”. Ha ön úgy véli, mint én, hogy a fegyelmezést zsarnoksággá züllesztette, akkor elég öntől egy szó a megfelelő helyen, és ott is marad.

És én? Ez az írás hívebb képet ad rólam, mint szeretném, az biztos. Amit én a helyzetemhez illő magatartásnak véltem, az...

Legyen hát. Magam is...

Ejnye, Edmund, Edmund! Ez afféle methodista ostobaság! Hát nem mindig azt hitted, hogy inkább értelmes, mint érzékeny ember vagy? Hát nem érezted, vagyis nem hitted, hogy amiről te oly vidáman tudomásul veszed, hogy emberi erkölcs, az általában kevésbé tulajdonítható az érzelmeknek, mint az elme működésének? Ebben az írásban is több az, amit szíved szerint eltépnél, ahelyett, hogy mutogatnád! De egész éjszaka írtam és olvastam, s így talán megbocsátható ennyi könnyelműség. Mert semmi sem valóságos, és félig máris álmodom. Majd kerítek ragasztót, és beragasztom ide a levelet. Legyen az is a Talbot-kézirat egy része.

A húgának sose szabad megtudnia. Ez is egy ok, hogy ne mutogassam a levelet. Az alacsony lázba halt bele – nos, nagyon valószínű, hogy az a szegény lány ott elöl ugyanabba fog belehalni, mielőtt még megérkeznénk. Ragasztót mondtam? Biztos, hogy kerül valahonnét. Szegény Riska csontjából. Wheeler, a mindentudó, mindenütt jelenlévő Wheeler majd tudni fogja. És mindig mindent el kell zárnom. Ez a napló halálhozó fegyverré vált, akár egy töltött puska.

Az első oldal, sőt, lehet, hogy az első kettő, hiányzik. Én láttam a kezében, talán a kettőt, mikor részeg révületben kiment, fölszegett fejjel, mosolyogva, mintha máris a mennyországban...

Aztán, egy időre rá, hogy részeg álomba zuhant, fbiébredt – talán lassanként. Kezdetben talán semmire sem emlékezett, nem tudta, ő kicsoda, micsoda... majd földerengett neki, hogy ő főtisztelendő Róbert James Colley.

Nem. Nem akarom elképzelni. Én abban az első időszakban látogattam meg. Vajon nem az én szavaim idézték az emlékezetébe mindazt, amit elveszített? Az önbecsülését? Az embertársai tiszteletét? Az én barátságomat? Az én pártfogásomat? Aztán, utóbb, kínjában megmarkolta a levelet, összegyűrte, s úgy gyömöszölte be, ahogy, ha tudta volna, az emlékezetébe gyömöszölte volna be, mélyen az ágya alá, mert még a gondolatát se bírta elviselni, hogy...

Megcsal a képzeletem. Mert biztos, hogy szántszándékkal ment a halálba, de nem ezért, nem ezekért, nem valami véletlen, egyszeri...

Még ha gyilkosságot követett volna el... vagy épp mert az volt, ami volt!...

Az őrültség, ez képtelenség. Miféle nő akadhatott számára a hajónak abban a végében?

És én? Én talán megmenthettem volna, ha kevesebbet törődöm a magam jelentőségével és kevesebbet azzal a veszéllyel, hogy majd untatni fog!

Ó, azok az okos vélemények, azok az érdekes megfigyelések, a szellemnek azok a sziporkái, amelyekkel valamikor még szórakoztatni akartam Lordságodat. Helyettük álljon itt az Anderson-féle megbízásoknak és a magam mulasztásainak hű krónikája. Íme, olvassa Lordságod.

COLLEY LEVELE

Így hát arra, ami számomra a legnagyobb megpróbáltatás volt, s ami a legkevésbé épületes tapasztalat, arra fátylat borítottam. Szakadatlan hányingerem következtében azok az első órák és napok kissé elmosódnak az emlékezetemben, s így meg sem kísérlem részletesen leírni neked a rossz levegőt, az alattomos brutalitást, szemérmetlenséget és könnyelmű istenkáromlást, aminek egy ilyen hajón minden utas, még ha papi személy is, ki van téve. De most már kellően kiláboltam a hányingerből, hogy tollat ragadhassak, s nem tudom megtartóztatni magam, hogy a hajóra szállásomra vissza ne térjek legalább egy pillanatra. Miután kiszabadultam az alsó rakparton a megnevezhetetlen teremtések hordájának karmaiból, és módfelett drágán átszállítottak nemes járművünkre, s miután felhúztak a fedélzetre valami felvonószerkezettel – olyasféle volt, mint a hinta a bükkfán a kutricák mögött, csak bonyolultabb –, egy fiatal tiszttel találtam szemközt magam, aki távcsövet tartott a hóna alatt.

Ahelyett, hogy illendően köszöntött volna, ahogy úriemberek közt szokás, odafordult az egyik cimborájához, s az alábbi megjegyzést tette:

– Teremtőm, egy pap! A vén Morgós a bőréből fog kibújni!

Ez csak kóstoló mindabból, ami szenvedés még várt rám. A többit nem részletezem, mert sok napja már, drága húgom, hogy búcsút vettünk egymástól a Vén Albion partján. Jóllehet ahhoz elég erős vagyok már, hogy megüljek annál a kis felhajtható asztalnál, mely egyaránt szolgál számomra priedieu-ként^[27], íróasztalként, asztalként és pulpitusként, ahhoz még nem, hogy távolabb is elmerészkedjem. Első dolgom természetesen az lesz (miután paptársaimnál tiszteletemet tettem), hogy bemutatkozzam vitéz kapitányunknak, aki két emelettel, vagyis ahogy most mondanom illik, fedélzettel fölöttünk lakik és tölti az idejét. Remélem, beleegyezik, hogy ezt a levelet átadjam egy ellenkező irányban haladó hajónak, s így talán ez lesz rólam a legelső híred. Miközben ezt írom, Phillips (a szolgám) bejött kicsinyke kabinomba egy kis húslevessel, s lebeszélt arról, hogy idő előtt fölkeressem Anderson kapitányt. Azt mondja, először kapjak erőre egy kicsit, s ahelyett, hogy itt étkeznék, változatosság kedvéért étkezzem az utasszalonban – ugyan, mennyit tudok magamban tartani! –, végezzek némi testmozgást a folyosón, majd azon a nagy szabad területen, amit ő középfedélzet-nek hív, s amely a legmagasabbik árbocunkat veszi körül.

Ámbár enni még képtelen vagyok, kint már jártam, s ó, drága húgom, mennyire nem szép tőlem, hogy panaszkodom a sorsomra. Ez maga a földi, a tengeri paradicsom! A nap melegen süt, és valósággal a természet áldása. A víz csillogó pompájában Juno madarának (a pávának) farktollára emlékeztet, amint a Manston-kastély parkjában parádézik. (Hadd emlékeztesselek rá, hogy soha el ne mulaszd tanújelét adni irántuk való figyelmességednek.) Ennél a képnél jobb orvosságot ember nem kívánhat, kivált ha hatását az írás aznapra rendelt versei csak fokozzák. Rövid időre felbukkant a látóhatáron egy vitorla, és én rövid imát mondtam biztonságunkért, ami mindenképpen az Ő AKARATÁTÓL függ. Tisztjeink és embereink magatartása megnyugvást jelentett, MEGVÁLTÓNK szeretete és gondoskodása mégis sokkal biztonságosabb horgony számomra, mint hajónk bármi alkotórésze! Merjem-e bevallani, hogy mikor ez az idegen vitorla eltűnt a látóhatár alatt – teljesen soha fölébe nem emelkedett –, rajtakaptam magam, hogy azon álmodoztam, e hajó támadást intéz ellenünk, s én olyan hőstettet hajtok végre, amely kétségkívül nem illik az egyház felszentelt papjához, de amilyenről kisfiú koromban nemegyszer álmodtam, hogy annak révén tegyek szert hírre és vagyonra Anglia Hősének oldalán! Ez bocsánatos bűn, s hamar fölismertem és meg is bántam. Mindenfelől hőseink vesznek körül, és én őket kell hogy szolgáljam!

Nos hát, majdhogynem az ő kedvükért kívántam a csatát! Teszik a dolgukat, férfias alakjuk bronzbarnára sült, és derékig mezítelen, dús fürtjeik varkocsba fonva, nadrágjuk szorosan testükhöz simul, de bokatájt kitágul, mint egy csatamén orra lika. Gondtalanul játszadoznak száz láb magasan a levegőben. Nagyon kérlek, egy szót ne higgy a mesékből, amiket gonosz és keresztyénietlen emberek terjesztenek arról, hogy milyen kegyetlenül bánnak velük! Én itt még korbácsolást nem láttam, nem is hallottam róla. A legnyersebb valami, aminek tanúja voltam, az az igazságos fenyítés, amit az egyik ifiúr becsesebbik felére mértek ki, s amit az iskolában ugyanígy megkapott és ugyanilyen bölcs nyugalommal viselt volna el.

Arról a szűk kis társadalomról is némi képet kell adjak neked, amelyben ki tudja, hány hónapig leszünk kénytelenek együtt élni. A mi, mondhatnám, nemesi kastélyunk a hajó hátsó, azaz tat felőli része. A középfedélzet túlsó végén, egy fal mögött, amin két bejárat nyílik, s amelyen lépcsőfeljárók, azaz, amint a hajón még mindig mondani szokás, létrák vannak, a mi derék tengerészeink és a többi, alantasabb utasok – kivándorlók és más effélék – szállása helyezkedik el. Efölött van az előbástya fedélzete és az orrárboc döbbenetes világa! Az orrárbocot, akárcsak azelőtt én, bizonyára te is afféle pálcikának képzeled (emlékezz Air. Wembury palackba épített hajómodelljére!), amely a hajó elülső végéből mered ki. Pedig dehogyis az. Hadd mondjam meg neked, hogy az orrárboc szabályos árboc, csak épp hogy majdnem vízszintesen áll, nem úgy, mint a többi. Ennek is van derékszára, járomfája, vhorlarúdja, sőt szarvkötele! Mi több, míg a többi árboc leginkább talán hatalmas fához hasonlít, amelynek ágai és gallyai közt embertársaink mászkálnak, az orrárboc afféle országút, mely, igaz, meredek, de mégis gyalogolnak, futkoznak rajta. Az átmérője több mint háromlábnyi. Ugyanolyan vastag, mint a többi „pálcika”, azaz árboc! A Sakerék erdejének legnagyobb bükkfája se volna elegendő, hogy kiadjon egy ilyen óriást. Mikor eszembe jutott, hogy az ellenség, vagy – s ez még döbbenetesebb – a természet jóvoltából ezek úgy törhetnek derékba vagy csavarodhatnak ki, mint az ember kezében a sárgarépa feje, valami rémületféle fogott el. Nem, nem a magam biztonságát féltettem. Ez inkább e roppant hadiszerszámok fenségének félelme volt, majd furcsamód kiterjedt, rettegő tiszteletté vált azoknak a lényeknek jelleme iránt, akiknek öröme és kötelessége, hogy egy ilyen masinériát ISTENÜK és királyuk szolgálatára elkormányozzanak. Vajon Szophoklész (a görög drámaíró) nem ilyesmire gondolt-e Philoktetészének kórusában? De eltérek a tárgytól.

Az idő meleg, olykor forró, fölöttünk a nap eleven keze! Óvakodnunk kell tőle, különben lesújt ránk! Még most is, hogy az íróasztalomnál ülök, tudatában vagyok arcom hevének, amit az ő sugarai okoztak! Az ég ma délelőtt sötétkék volt, de nem ragyogóbb, nem sötétebb, mint a tágas óceán fehér tarajos kékje. Majdhogynem élvezem azt a hatalmas körívet, amit az orrárboc, a mi orrárbocunk hegye rajzol újra meg újra, szüntelenül a látóhatár éles vízszintese fölé!

Másnap.

Valóban erősebb vagyok, s már enni is inkább tudok.

Phillips azt mondja, hamarosan egészen jól leszek. De az idő is változott valamicskét. Ahol tegnap még minden ragyogó kék volt, ott ma alig vagy semennyire nem fúj a szél, és a tenger színét fehér pára borítja. Az orrárboc, mely az elmúlt napokban, ha voltam olyan könnyelmű, hogy ráfüggesztettem a tekintetemet, újra meg újra fölémelyítette a gyomromat, most mozdulatlanul áll. Igen, a mi kis világunk képe legalább háromszor változott, mióta a mi drága hazánk alásüllyedt – nem, csak látszott alásüllyedni – a habokba! Vajh’ hol vannak, kérdem magamtól, az erdők és termékeny mezők, a virágok és szürke kövű templomok, amelyekben te is, én is világéletünkben imádkoztunk, hol a cinterem, ahol drága szüléink nyugosznak – nem, csak drága szüléink földi maradványai, hiszen biztos, hogy ők elnyerték égi jutalmukat –, vajh’ hol vannak, kérdem, az ismerős tájak, melyek mindkettőnk életének lényegét alkották? Az emberi elme ilyen helyzettel nem tud megbirkózni. Magamban egyre azt mondogatom, kel! valami anyagi valóságnak léteznie, mely összeköti a helyet, ahol vagyok, s a másikat, ahol voltam, akár az országút Alsó- és Felső-Comptont. Az értelem helyesel, de a szív ebben nem talál bizonyosságot. Feddésként azt mondom magamban, hogy a MI URUNK itt is itt van, éppúgy, mint ott; vagy még inkább, hogy az itt meg az ott az Ő SZEMÉBEN ugyanaz a hely!

Kint voltam megint a fedélzeten. A hófehér köd mintha, sűrűsödött volna, mégis nagy a hőség. Az embereinket alig látni. A hajó egy helyben áll, vitorlái mozdulatlanul csüngenek. Lépteim természetellenesen hangosak, s rosszul esik hallanom őket. Utast senkit se láttam a fedélzeten. Fa sehol sem csikorog, s mikor összeszedtem a bátorságomat, hogy kinézzek a korlát fölött, a vízen egy fodrot, egy buborékot nem láttam.

Nos! Megint magamra leltem – de csak most! Alighogy pár perce kint voltam a forró ködben, vakító fehér villám csapott le a ködből jobb kéz felől, bele a tenger vizébe.

S már dörgött is, hogy a fülem belecsendült. Még meg se fordulhattam, hogy elfussak, villám villámot követett, és leszakadt – szinte azt mondtam, patakokban – az eső! Valósággal megnyíltak az ég csatornái! A roppant esőcseppek derékmagasságig szöktek föl a fedélzetről. A helyet, ahol álltam, a korlát mellett, csak pár lépés választotta el a folyosótól, de bőrig áztam, amíg sikerült fedél alá jutnom. Amennyire az illem megengedte, levetkőztem, majd nekiültem e levélnek, nem kismértékben megrendültén. Hisz egy negyedórája nincs – bár volna órám! –, hogy iszonyú villámok csapkodtak, és ránk szakadt az ég.

A vihar most dübörögve a távolba vész. A nap, amit elér, megvilágítja a folyosón. Könnyű szél nyögeti s hajtja előre surrogva-csobogva a hajót. A nap is felbukkant – csak hogy lenyugodjék.

Ami a rettegésem eleven emlékén kívül megmaradt bennem, az nem csupán az Ő FÉLELMETESSÉGÉNEK és teremtett világa NAGYSZERŰSÉGÉNEK érzése. Hanem az, hogy hajónk nemhogy pici volna és jelentéktelen, inkább pompás! Most mintha külön világként gondolnék rá, kicsi univerzumként, ahol élnünk-halnunk kell, s ahol elnyerjük jutalmunkat vagy büntetésünket. Bízom benne, hogy e gondolat nem szentségtörés. Különös gondolat, nagy erejű gondolat!

Most is itt bujkál bennem, mert a szél elültével kimerészkedtem megint. Éjszaka van. El nem tudom mondani neked, hogy a csillagos ég hátterén árbocai mily magasnak látszanak, vitorlái mily hatalmasak és mégis pehelykönnyűek, sem azt, mily messze nyúlik a fedélzetről nézve a víz éjfényű felszíne. Ott maradtam, mozdulatlanul a korlátnál, ki tudja, meddig. Miközben ott álltam, a széllel együtt elült az utolsó fodor is, s a csillogás, a csillagos ég tükörképe a sík sötétségnek, a semminek adott helyt! Minden titok volt. Megrettentem és elfordultam, csak hogy Mr. Smiles, a vitorlamesterünk félig látott arcával találjam szemközt magam. Phillips azt mondja, a kapitány után Mr. Smiles a felelős hajónk navigációjáért.

– Mr. Smiles... megmondaná, milyen mély itt a víz? Különös ember, azt már tudom. Hosszan gondolkodik, szakadatlanul éber. Ráillik a neve – a „mosolygós” –, mert van benne valami mosolygó távolságtartás, ami elválasztja az embertársaitól.

– Ki tudná azt megmondani, Mr. Colley?

Szorongva elnevettem magam. Közelebb jött s az arcomba bámult. Még nálam is kisebb termetű, pedig tudod, én se vagyok épp nyurga.

– Talán egy mérföldnél is mélyebb... talán kettőnél is... ki tudná azt megmondani? Éppenséggel megmérhetnénk, de nem szoktuk. Mert minek?

– Egy mérföldnél is mélyebb!

Majdnem elaléltam. Itt vagyunk, itt lebegünk a vizek mélyén rejtőző föld és az égbolt között, mint dió az ágon, mint falevél a pocsolya színén! Képtelen vagyok éreztetni veled, drága húgom, az iszonyatomat, vagy mondjam inkább, azt az érzésemet, hogy itt vagyunk mi, eleven lelkek, ahol embernek, gondoltam, semmiképpen nem volna szabad lennie!

Az éjszaka egy méregdrága gyertya fényénél írtam. Tudod, mennyire fogamhoz kell vernem a garast. Mivel azonban a magam társaságára szorulok, ha mást nem, legalább a fényt kénytelen vagyok megengedni magamnak. Vannak olyan körülmények, például ez a jelenlegi, mikor az ember (még ha teljes mértékben ráhagyatkozik is a vallás vigaszára, ami számára egyénileg elérhető), mikor az ember, mondom, rászorul az emberi társaságra. De a hajónak ezen a végén az urak és hölgyek nem sietnek viszonozni a köszönésemet. Kezdetben azt hittem, hogy – mint mondani szokták – „ódzkodnak a paptól”. Újra meg újra faggattam Phillipset, hogy mi lehet ennek az oka. Bár ne tettem volna! Neki igazán nem kell ismernie a társadalmi választóvonalakat, hisz azok nem az ő gondja. De valami olyasmit dörmögött, hogy a közönséges emberek a papot a hajón valami olyasminek tartják, mint a nőt egy halászbárkán – magától értetődően bajhozónak. De a mi urainkról és hölgyeinkről az ember nem tehet fel ilyen alantas és elítélendő babonaságot. Ez nem magyarázat. Tegnap az a benyomásom támadt, hogy nyomra akadtam az irántam tanúsított foghatatlan közöny dolgában. Velünk van a hajón a híres, vagy hadd mondjam inkább, hírhedt szabadgondolkodó, Mr. Prettiman, a republikánusok és jakobinusok barátja! Azt hiszem, általában nem kedvelik. Kurta és köpcös. Tar fejét bozontos dicsfény övezi – egek, de rosszul választottam meg a szót! –, vad, barna hajbozont, mely a füle alatt indul, és hátul a tarkóját övezi. Mozgása hirtelen és hóbortos, ami, azt kell hinnem, felháborodásainak forrásából ered. Ifjú hölgyeink kerülik, s csak egyvalaki kegyeli, egy bizonyos Miss Granham, egy korosabb hölgy, aki, ezt biztosra veszem, kellően szilárd elveket vall, hogy biztonságban érezze magát még Mr. Prettiman nézeteinek hevétől is. Van itt egy feltűnően szép fiatal hölgy is, bizonyos Miss Brocklebank, akinek... erről többet nem mondok, mert még csintalannak tartasz. Azt hiszem, ő legalábbis nem néz rossz szemmel a bátyádra! De őt nagyon leköti édesanyja gyengélkedése, mert az még nálam is jobban szenved a mar de mer-től.

A végére hagytam azt a fiatal úriembert, aki, nagyon bízom benne és imádkozom érte, az út során előbb-utóbb barátommá válik. Arisztokrata, s ahogy a származásából következik, magatartása figyelmes és előkelő. Voltam olyan merész, hogy többször is köszöntsem, s ilyenkor mindig kegyesen viszonozta. Példája sokat kell hogy nyomjon a latban a többi utasok közt.

Ma délelőtt megint kint voltam a fedélzeten. Éjszaka föltámadt a szél és szárnyakat adott nekünk, de mostanra újólag elült. Vitorláink petyhüdtek, s párás homály vesz körül, még délidőn is. S a pára közül megint, s ugyanolyan váratlanul, s vad haragjukban ugyanolyan félelmesen csaptak le a villámok! Kabinomba menekültem, s oly veszélyesnek éreztem e villongó elemeket, s annyira rám tört megint korábbi érzésem, hogy folyékony mélység fölött lebegünk, hogy még imára is alig tudtam összekulcsolni a kezemet. De lassan-lassan magamhoz tértem s megnyugodtam, bár odakint dúlt az égiháború. Eszembe idéztem, ahogy már korábban is meg kellett volna tennem, hogy egyetlen jó lélek, egyetlen jótett, jó szándék, sőt a mennyei kegyelem egyetlen érintése is több, mint a hullámzó pára és nedvesség mindeme határtalan mérföldjei, mint e komor fenség, félelmes irdatlanság! Igen, gondoltam, bár kissé habozva, talán a rosszak, akik tudatlanságban halnak meg, itt lelik meg azt az iszonyúságot, ahol istentelenségük miatt lakozniuk kell. Tudod, drága húgom, környezetünk különössége, tartós émelygésem következtében fellépett gyöngeségem és az a velem született félénkség, ami nagyon is hajlamossá tesz, hogy behúzódjam a magam csigaházába, valami olyasmit hozott létre bennem, ami már-már az elme időleges megzavarodásához hasonlatos. Azon kaptam rajta magamat, hogy egy tengeri madárra gondolok, mely rikoltozik, mint az előbb említett elkárhozott lelkek! Alázatosan köszönetet mondtam az ÚRNAK, hogy megengedte fölfednem magamban e képzelgést, mielőtt még hitté szilárdult volna.

Fölráztam magam a letargiámból. Rátaláltam annak a közönynek, amit, úgy érzem, irántam tanúsítanak, egyetlen lehetséges okára. Nem mutatkoztam be a kapitányunknak, s nagyon is lehet, hogy úgy érzik, ezzel semmibe vettem őt! Elhatároztam, hogy amint lehet, tisztázom e félreértést. Fölkeresem, s kifejezem őszinte sajnálatomat, hogy gyengélkedésem miatt, minthogy a hajónak lelkésze nincsen, elmaradt a szabbath megszentelése. Ki kell törölnöm az emlékezetemből és ki is fogom törölni azt a kicsinyes gyanakvást, amit az keltett bennem, hogy megérkezvén, vagyis hajóra szállván kevesebb udvariasságban részesültem a tisztek részéről, mint amennyi a viseletem révén megilletett volna. A mi rendíthetetlen védelmezőink, tudom, nem lehetnek olyanok. Most kimegyek egy kicsit a fedélzetre, és sétálok egyet, mielőtt fölkészülnék a kapitány meglátogatására. Ismered jól az én régi félénkségemet, mikor a tekintéllyel kell szembenéznem, erezz hát velem!

Újra kimentem a középső fedélzetre és szóba elegyedtem a vitorlamesterünkkel. A hajó bal oldalán állt, és szokott átható tekintetével figyelte a látóhatárt; azaz inkább a ködöt, ahol a látóhatárnak lennie kellett.

– Jó reggelt, Mr. Smiles! Nem bánnám, ha fölszállna ez a pára.

Rám mosolygott, megint azzal a titokzatos, távolságtartó mosolyával.

– Helyes, uram. Majd utánanézek, mit lehet tenni. Nevettem a tréfán. Jókedve nyomban magamhoz térített. Így hát, hogy exorcizáljam azt a furcsa érzésemet, hogy idegen számomra a világ, odamentem a hajó oldalához, kihajoltam a korláton (vagyis, ahogy itt mondják, mellvéden), s lenéztem oda, ahol a csukott ágyúablakok alatt kidomborodnak roppant hajónk palánkjai. Lassú haladásunk fodrot is alig vetett a vízen, s én rákényszerítettem magam, hogy – szinte azt mondhatnám – hidegen szemléljem a tengert. Mélységének érzete... de ezt hogy is fejezzem ki? Sok malomtavat, folyókanyart láttam már, amin látszott, hogy mély! Sehol egy pont, egy folt, ahol a hajó végighasította, egy bezáruló barázda Homérosz barázdálatlan tengerén. S én mégis új rejtvénnyel találtam szemközt magam – s ezzel a költő nem is találkozhatott. (Tudnod kell, hogy Homéroszt általában vaknak hiszik.) Hogy lehet az, hogy a vízhez adott víz homályt eredményez? Miféle gátat állíthat a látás elé a színtelenség és áttetszőség? Vajon az üvegen, gyémánton, kristályon nem látunk-e át tisztán? S a lebegő légkör mérhetetlen magasában tán nem látjuk a napot és holdat, meg a halaványabb fényű világító testeket (a csillagokat)? Akkor meg mi az, ami éjszaka csillogó fekete volt, a félelmetes vihar vágtató felhői alatt szürke, most viszont, hogy a nap végre áttört a párán, lassan-lassan kékre és zöldre vált?

Miért van az, hogy engem, a papot, ISTEN emberét, aki ismeri századunk s az elmúlt század hatalmas, de tévedésekben leledző szellemeit, s annak látja őket, amik voltak – miért van az, kérdem, hogy engem annyira érdekel, annyira nyomaszt és izgat a földgömb anyagi természete? Ők, akiket hajóstul nyelt el a tenger! Képtelen vagyok úgy gondolni drága hazánkra, hogy rajta ne kapnám magam, nem a horizont fölé tekintek (képzeletemben persze), hanem azt számítgatom, a víznek, földnek és a rettentő mély sziklaágynak mekkora szelete az, amin át kéne látnom, hogy megpillantsalak téged, és a mi – hadd mondjam, hogy a mi! – falunkat! Majd meg kell kérdeznem Mr. Smilest, aki elég jól ismeri a szóban forgó szögeket s a kiszámításukhoz szükséges képleteket, hogy pontosan meg tudja mondani, hány fokkal kell a látóhatár alá tekintenem hozzá! Mily mérhetetlenül furcsa lesz (még elgondolnom is elég), hogy az Antipóduson a cipőm csatjára kell lenéznem, ha téged... – bocsáss meg, megint magával ragadott a képzeletem! De gondold el, ott még a csillagok is ismeretlenek, és a hold a feje tetején áll! Elég a képzelgésből! Megyek és bemutatkozom a kapitánynak! Talán alkalmam nyílik rá, hogy elszórakoztassam őt a fentebb említett haszontalan agyszüleményekkel.

________________

 

Fölkerestem Anderson kapitányt, és most, ha képes leszek rá, elmondom neked a nyers tényeket. Ujjaim szinte élettelenek, a tollat is alig bírják megtartani. Erre nyilván a kézírásomból is következtetni tudsz.

Nos hát, felöltöztem, a szokásosnál nagyobb gonddal, kimentem a kabinomból, s fölhágtam a lépcsőn a legfelső fedélzetre, ahol a kapitány általában álldogálni szokott. E fedélzet elülső végén, vagyis inkább az alján áll a kormánykerék és a tájoló. Anderson kapitány és az első tisztje, Mr. Summers a tájolót nézte. Láttam, a pillanat alkalmatlan, vártam hát egy kicsit. A két úriember végül befejezte a beszélgetést. A kapitány megfordult, és elindult a fedélzet leghátsó végébe, én meg, azt hívén, hogy itt az alkalom, utána. De a kapitány, amint a hátsó korláthoz ért, sarkon fordult. Minthogy ott voltam épp mögötte, kénytelen voltam félreugrani, oly módon, hogy az aligha volt összhangban megszentelt hivatalom méltóságával. Szinte még vissza se nyertem az egyensúlyom, a kapitány rám mordult, mintha bizony én lennék a hibás, nem ő. Majd egy megjegyzést tett, amelyet még annyira sem igyekezett módosítani, hogy legalább udvariasnak látsszék.

– Utasok csak hívásra léphetnek a tatfedélzetre. Nem vagyok hozzászokva, uram, hogy föltartóztassanak. Lesz szíves előremenni és szél alatt tartózkodni.

– Szél alatt, kapitány?

Félrehúztak, erőszakkal. Egy fiatal úriember a kormányhoz rángatott, s onnét – nem ellenkeztem – a fedélzet túloldalára vezetett. A fedélzetnek az az oldala, sziszegte a fülembe, ahonnét a szél fúj, mindenkor a kapitányt illeti. Ily módon tehát hibát követtem el, de nem értem, mi másban volnék vétkes a tudatlanságon kívül, ami olyasvalakinél, aki még soha nem volt a tengeren, egészen természetes. De gyanakszom, hogy a kapitány irántam tanúsított mogorvaságának nem ilyen egyszerű a magyarázata. Talán felekezeti ellentét? Ha igen, én az anglikán – az angol katolikus – egyház szerény szolgája, azé az egyházé, mely kitárt karral, irgalmas lélekkel öleli magához a bűnöst, csak helyteleníteni tudom ezt a viszályt szülő konokságot! Ha meg nem felekezeti ellentét, hanem társadalmi fölény, akkor a dolog éppen – nem, csak majdnem – olyan súlyos! Pap vagyok, útban az Antipódusokra, ahol szerény, ám tisztes hivatal vár. A kapitánynak semmivel sincs több joga, hogy velem szemben a nagy embert adja, sőt, kevesebb, mint a kanonoksor lakóinak, vagy azoknak az egyházi férfiaknak, akikkel két ízben is összejöttem püspök uram asztalánál! Elhatároztam hát, hogy ezután gyakrabban tűnök fel ismeretlenségemből, s reverendámat elébe tárom ezeknek az uraknak, s általában az utasoknak, hogy ha már engem nem tisztelnek, legalább annak megadják a tiszteletet. Tán joggal remélek némi támogatást attól a fiatal úriembertől, Mr. Edmund Talbottól, Miss Brocklebanktől és Miss Granhamtől... Nyilvánvaló, hogy vissza kell térnem a kapitányhoz, őszintén bocsánatot kell kérnem szándéktalan határsértésemért, majd föl kell vetnem a szabbath megszentelésének kérdését. Megkérem, hogy úrvacsorában részesíthessem a hölgyeket és urakat, és természetesen az egyszerű emberek közül is azokat, akik óhajtják. Attól félek, a dolgok rendjén bőven van mit javítani a hajón. Itt van (példának okáért) az a mindennapos ceremónia, aminek hírét vettem, s most szeretnék eltöröltetni – jól tudod, mily atyai szigorral ítélte meg püspök urunk a részegességet az alacsonyabb néposztályok tagjai között! Márpedig itt ez nagyon is fennáll! A matrózok rendszeresen kapnak tömény szeszt! Az istentisztelet bevezetésének további indoka, hogy az módot ad megrónom őket. Vissza kell térnem a kapitányhoz, s meg kell próbálnom, hogy lassan-lassan megenyhítsem. Mert valóban, mindennek kell lennem mindenki számára.

Megkíséreltem, hogy az legyek, és gyászos, megalázó kudarcot vallottam. Mint az előbb írtam, az járt az eszemben, hogy majd fölmegyek a kapitány fedélzetére, bocsánatát kérem korábbi határsértésemért, engedélyét kérem, hogy a jövőben használhassam a fedélzetet, majd fölvetem a rendszeres istentiszteletek kérdését. Ám most alig bírom rávenni magamat, hogy híven beszámoljak arról az iszonyatos jelenetről, mely jó szándékú kísérletemet követte, hogy a tisztek és urak szíves figyelmébe ajánljam magam. Amint az előbbi bekezdést megírtam, mindjárt fölmentem a tatfedélzet alsó részére, ahol a hadnagyok egyike állt két matrózzal a kormány keréknél. Megemeltem előtte a kalapomat és barátságosan megszólítottam.

– Ma jobb időnk van, uram.

A hadnagy nem vett rólam tudomást. De nem is ez a legrosszabb. A hajó hátsó korlátja felől dörgő ordítást hallottam.

– Mr. Colley! Mr. Colley! Gyerünk ide, uram!

Nem épp efféle hívásra számítottam. Sem a hangja, sem a szavai nem tetszettek. De mindez semmiség ahhoz képest, ami akkor következett, mikor odamentem a kapitányhoz.

– Mr. Colley! Zendülésre óhajtja rávenni a tisztjeimet?

– Zendülésre, uram?

– Azt mondtam, uram!

– Valami félreértés...

– Akkor az a magáé, uram. Tisztában van a kapitány hatalmával a saját hajóján?

– Bizonyára – és joggal – igen kiterjedt. De mint felszentelt pap...

– Maga itt utas, uram, se több, se kevesebb. S mi több, maga nem viselkedik olyan tisztességesen, mint a többiek...

– Uram!

– Maga nyűg itt, uram. Magát úgy szállították a hajóra, hogy senki nem értesített. Ha egy báláról vagy egy hordóról van szó, uram, több udvariasságot tanúsítanak irántam. De azt talán joggal teszem fel önről, hogy olvasni tud...

– Olvasni, Andersen kapitány? Hát persze hogy tudok!

– De amint a betegségből fölépült, az én világos írott parancsom ellenére kétszer is megszólította és felbosszantotta a tisztjeimet...

– Erről semmit nem tudok, nem olvastam semmit...

– Ott a hajórendtartás, uram, írott parancsban, jól láthatóan ki van függesztve az ön és a többi utas szállásán.

– Az én figyelmemet senki...

– Üres fecsegés, uram. Önnek van szolgája, és a rendtartás ott van.

– Az én figyelmemet...

– A nem tudás nem mentség. Ha a hajó hátsó felén ugyanazt a szabadságot kívánja élvezni, mint a többi utas... vagy netán nem kíván úrihölgyek és úriemberek közt lakni, uram? Menjen... olvassa csak el, mi áll azon a papíron!

– Jogom van...

– Olvassa csak el, uram. És ha elolvasta, betéve tanulja meg.

– Uram! Úgy bánik velem, mint egy iskolás gyerekkel?

– Ha kedvem tartja, uram, úgy bánok magával, mint egy iskolás gyerekkel, ha kedvem tartja, vasra veretem, vagy az árbochoz köttetem és megkorbácsoltatom, sőt, ha kedvem tartja, felköttetem a vitorlarúdra...

– Uram! Uram!

– Kétségbe vonja, hogy jogom van rá?

Már mindent értettem. Mint szegény fiatal barátom, Josh – emlékszel Joshra? –, Anderson kapitány is örült. Josh mindig eszénél volt, csak akkor nem, ha valahogy békáról esett szó. Akkor nyilvánvalóvá lett a mániája mindenki előtt, aki hallotta, s utóbb, sajnos, azok előtt is, akik látták. Most meg itt van Anderson kapitány, aki ugyancsak egészséges az idő nagyobb részében, de valami szerencsétlen véletlen folytán azon mániájának, hogy valakit megalázzon, épp én váltam a célpontjává – és meg is alázott. Mást nem tehettem, mint hogy kedvében járjak, mert volt a dühöngésében valami, ami meggyőzött róla, hogy képes a fenyegetéseinek legalább egyikét-másikát beváltani. Tőlem telhetőleg könnyed hangon igyekeztem válaszolni neki, de attól tartok, a feleletem szomorúan reszketegre sikerült.

– Engedek az óhajának, Anderson kapitány.

– Végrehajtja a parancsomat.

Elfordultam és némán visszavonultam. Amint eltűntem előle, észrevettem, hogy testem verítékben, de furcsa módon hideg verítékben fürdik, arcom viszont épp ellenkezőleg, furcsa módon ég. Valami mély vonakodást fedeztem föl magamban, hogy bárki szemével, arcával találkozzam. Ami az én szememet illeti – igen, sírtam! Bár mondhatnám, hogy könnyeim a férfias harag könnyei voltak, de az igazság az, hogy a szégyenéi. A parton az embert legfeljebb a Korona büntetheti meg. A tengeren a kapitány, aki láthatólag van jelen, nem úgy, mint a Korona. A tengeren az ember férfiassága szenved csorbát. Ez olyan erőpróbaféle – hát nem különös? Így azok a férfiak... de elkalandoztam a tárgytól. Elég, ha annyit mondok, hogy nagy nehezen letaláltam, nem, lebotorkáltam a kabinom szomszédságába.

Mikor a könnyem felszáradt, és egy kicsit magamhoz tértem, megkerestem a kapitány írott parancsát, a hajórendtartást. Ott volt, valóban, a falon, kifüggesztve, a kabinoknál! Most már az is eszembe jutott, hogy miközben a hányinger kínzott, Phillips emlegetett nekem valamiféle hajóparancsot, sőt rendtartást is; de csak aki mindazt végigszenvedte, amit én, tudná megérteni, hogy aléltságomban mily kevéssé hatottak rám a szavai. De a rendtartás akkor is itt volt. Balszerencse, hogy enyhén fejezzem ki magam. A legszigorúbb mértékkel mérve, mulasztást követtem el. A hajórendtartás be volt keretezve. Üvegét némileg elhomályosította a belül kicsapódott légköri nedvesség. De akkor is el tudtam olvasni, s a lényegét ide másolom.

 

Az utasoknak szigorúan tilos szóba elegyedniük bárki tiszttel, aki a hajón épp bármi szolgálatot teljesít. Semmilyen körülmények közt nem szabad megszólítaniuk szolgálatának ideje alatt az őrszolgálatot teljesítő tisztet, csak ha az erre kifejezetten felszólítja őket.

 

Most láttam csak, hogy milyen kínos helyzetbe keveredtem. Az első tiszt, ott a kapitány társaságában, bizonyára őrszolgálatot teljesített, gondoltam, s mikor másodszor próbálkoztam, akkor épp az a hadnagy lehetett szolgálatban, aki a kormánykeréknél állt az emberekkel. A hibám teljesen szándéktalan volt, de hibának akkor is hiba. S bár Anderson kapitány modora, amit velem szemben tanúsított, nem volt s talán nem is lesz soha úriemberhez illő, valamilyen formában akkor is megilleti őt, s rajta keresztül a tiszteket is, akiket netán gátoltam szolgálatuk ellátásában, a bocsánatkérés. Meg aztán, a béketűrés hivatásom lényege, így hát könnyen és gyorsan emlékezetembe véstem a parancs legfontosabb szavait, s nyomban visszatértem arra az emelt fedélzetre, amit a tengerészek a „tatfedélzet” névvel jelölnek. A szél valamelyest erősebb lett. Andersen kapitány fel-alá járkált a mellvédnél, Summers hadnagy meg egy másik hadnaggyal beszélt a kormánykeréknél, ahol a hajó legénységének két tagja irányítja roppant járművünket a hullámokon át. Mr. Summers valami kötélre mutatott fel roppantul bonyolult kötélzetünkben. Az ifjú úriember, aki ott állt a hadnagyok mögött, kalapjához érintette a kezét, s fürgén leszaladt a lépcsőn, ahol én épp fölfelé tartottam. Odamentem a kapitány háta mögé, s vártam, hogy megforduljon.

Andersen kapitány keresztülgázolt rajtam!

Szinte kívánom, hogy valóban azt tette volna – de a túlzó kifejezés akkor is találó. Bizonyára nagyon mélyen merült a gondolataiba. Meglendülő karja vállon talált, aztán a mellkasa arcon, úgy hogy megtántorodtam, s elterültem a fedélzet fehérre sikált padozatán!

Nehezen jutottam megint levegőhöz. Fejem zúgott a fával való csattanós találkozástól. Igen, egy pillanatig az volt a benyomásom, hogy nem egy, hanem két kapitány bámul továbbiakban rám. Eltelt egy idő, amíg rádöbbentem, hogy engem szólítanak.

– Keljen fel, uram! Azonnal keljen fel! Hát nincs határa az ön arcátlan ostobaságának?

A kalapom és parókám után tapogatóztam a padlón. Alig jutottam levegőhöz, hogy válaszoljak.

– Anderson kapitány... ön arra kért...

– Én, uram, nem kértem magától semmit. Én parancsot adtam.

– Bocsánatát kérem...

– Nem kértem, hogy kérjen bocsánatot. Nem szárazföldön vagyunk, hanem a tengeren. Az ön bocsánatkérése teljességgel érdektelen számomra.

– Mégis...

Valami olyasmi van a szemében, gondoltam, s e gondolat megrémített, s olyan vértolulásosan duzzadt az arca, hogy azt kell hinnem, nekem esik. Fölemelte az öklét, s bevallom, behúzott nyakkal, szó nélkül menekültem odébb pár lépésnyire. De csak a tenyerébe csapott bele az öklével.

– Hát minden ostoba szárazföldi patkány, ha sétálni támad kedve, idepofátlankodhat az én fedélzetemre? Ki vagyok én? Mondja, uram!

– Elnézését kérem... mindössze azt szerettem volna...

– Az ön személye, uram, mert azt látom, s mert megrögzött szokása, hogy rosszkor és rossz helyen tartózkodjék, jobban érdekel, mint hogy mit szeretett volna... mondja fel a leckét, uram!

Éreztem, hogy duzzadt az arcom. Bizonyára éppúgy fejembe szállt a vér, mint neki. Mind jobban és jobban izzadtam. A fejem még zúgott. A hadnagyok elmélyülten és gondosan fürkészték a látóhatárt. A két tengerészt a kormánykeréknél mintha bronzból öntötték volna. Azt hiszem, felzokogtam. A szavak, amelyeket az imént oly könnyen megtanultam, kimentek a fejemből. A könnyeimen át csak homályosan láttam. A kapitány rám mordult, talán egy gondolatnyit – legalábbis remélem –, egy gondolatnyit kevésbé vadul.

– Gyerünk, uram. Mondja fel a leckét!

– Egy kis időt, amíg összeszedem magam. Egy kis időt...

– Jó. S ha tudja már, visszajön. Érti?

Valamit felelhettem neki, mert a beszélgetést, ellentmondást nem tűrő üvöltéssel fejezte be.

– Nos, uram... mire vár?

Nem annyira mentem, mint inkább menekültem a kabinomba. Mikor a második lépcsőhöz értem, láttam, hogy Mr. Talbot s vele a két ifjú úriember – megaláztatásom három más szemtanúja – eltűnni igyekszik szemem elől a folyosón. Lerohantam a lépcsőn, vagyis a létrán, ahogy talán neveznem kéne, be a kabinomba, és végigvetettem magam az ágyon. Egész testem reszketett, vacogott a fogam. Alig kaptam levegőt. Sőt, azt hiszem, mi több, beismerem, hogy rosszul leszek, eláll a szívem verése, agyvérzést kapok, vagy más effélét – mindenesetre valami olyasmi ér, ami véget vet az életemnek vagy legalábbis megfoszt az ép eszemtől, ha nem hallom, hogy az ifjú Mr. Talbot határozott hangon rápirít az egyik fiatal úriemberre. Valami ilyesmit mondott: – Ejnye, fiatalúr, egyik úriember nem mulat a másiknak a baján! – Erre gáttalanul megeredt a könnyem, de merem állítani, hogy ez gyógyító gátszakadás volt. Az Isten megáldja Mr. Talbotot! Egyetlen igazi úriember van a haj ón, s imádkozom, hogy mielőtt még célunkhoz érünk, barátomnak nevezhessem, s elmondhassam neki, igaz figyelme számomra mit jelentett! Igen, ekkor már térdepeltem és nem kuporogtam az ágyamon, s hálát adtam figyelméért és megértéséért – nemes jóindulatáért! Imádkoztam mindkettőnkért. Csak ezután volt erőm odaülni az asztalomhoz, hogy a helyzetemet majdhogynem hűvös ésszerűséggel gondoljam végig.

De akármennyit hánytam-vetettem a dolgot, csak egyvalamit láttam világosan. S mikor ezt megértettem, majdnem hogy megint elfogott a vakrémület. Azt, hogy én – efelől semmi kétség – a kapitány különleges rosszindulatának tárgya vagyok! Ez a már-már rettegéssel határos izgalom hívta életre újra a képzeletemben azt a pillanatot, mikor a kapitány, ahogy mondtam, „átgázolt rajtam”. Mert most már láttam, hogy nem a véletlen műve volt. Karja, mikor megütött, nem a járáskor szokásos módon mozgott, hanem természetellenes nyomatékkal lendült tovább – s ezt nyomban meg is tetézte mellkasával, hogy feltétlenül elessek. Már akkor tudtam, vagyis a testem tudta, valami különös képessége révén, hogy Anderson kapitány szándékosan ütött le! A vallás ellensége ő – csak az lehet! Ó, milyen aljas lélek!

Könnyeim kimosták a lelkem. Kimerítettek, de meg nem vertek. Első gondolatom az öltözékem volt. Megpróbálták megbecsteleníteni; de azt csak én tehetem meg, gondoltam magamban. S emberi mivoltomban sem tudtak megbecsteleníteni, mert nem vétettem semmit, nem követtem el más bűnt, csak azt a bocsánatosat, hogy elmulasztottam elolvasni a kapitány parancsát! S ebben is inkább a betegségem a hibás, nem én! Igaz, ostobán viselkedtem, s talán a tisztek, valamint Mr. Talbot kivételével a többi úriember megvetésének és nevetségének tárgya lettem. De hát – s ezt mélységes alázattal jelentem ki – az volt a Mesterem is! Ekkor kezdtem megérteni, hogy a helyzetem, bármilyen kegyetlennek és igazságtalannak tetszik is – tanulság forrása. Ő megalázza, aki gőgös és fölmagasztalja, aki alázatos és szelíd. Kénytelen voltam megalázkodni a durva erőszak előtt, mely együtt jár a korlátlan hatalommal. Tehát kötelességem, hogy szelíd is legyek. Drága húgom...

Azért ez mégiscsak különös. Amit eddig leírtam, az máris túlságosan fájdalmas a te... az ő... szemének. Ki kell hát engesztelnem, módosítanom, enyhítenem kell; de akkor is...

Ha nem a húgomnak, akkor hát kinek? NEKED? Lehetséges, hogy mint egykoron a TE szentjeid (kivált Szent Ágoston), HOZZÁD szólok, ó, LEGIRGALMASABB MEGVÁLTÓM?

Hosszan imádkoztam. E gondolat térdre taszított – fájt is, meg vigasztalt is. De képes voltam elvetni magamtól, mint számomra túlságosan magasat. Az, hogy... ó, nem, nem az, hogy megérintettem a köntöse szegélyét, hanem hogy csupán egy kurta pillantást vetettem a LÁBA felé – képessé tett rá, hogy tisztábban lássam magamat és a helyzetemet. Leültem hát és eltöprengtem.

Végül oda lyukadtam ki, hogy két dolgot tehetek. Egy: soha nem megyek vissza a tatfedélzetre, hanem attól utunk hátralévő részén méltóságteljesen távol tartom magam; a másik: fölmegyek a tatfedélzetre, elismétlem Andersen kapitánynak a parancsait, s mindazon urak színe előtt, akik netán jelen vannak, hűvösen hozzáfűzöm: – Most pedig, Anderson kapitány, többé nem zavarom – majd visszavonulok, a továbbiakban pedig bármi történjék is, tartózkodom a hajó azon részének használatától – kivéve persze, ha Anderson kapitány maga ereszkedik le odáig (amit nem hiszek), hogy a bocsánatomat kérje. Egy darabig javítgattam, finomítgattam a hozzá intézendő búcsúválaszomat. De végül arra a meggondolásra jutottam, hogy úgysem adna módot rá, hogy elmondjam. Mestere annak, hogyan kell valakibe gorombán belefojtani a szót. Jobb, ha az előbbi utat járom, s nem adok neki semmi módot, sem alkalmat rá, hogy sértegessen.

Meg kell vallanom, nagy megkönnyebbülés, hogy sikerült ezt eldöntenem. A GONDVISELÉS segítségével tán szerét ejthetem, hogy az utunk végezetéig elkerüljem. De keresztyén ember lévén, rnindenekelőtt köteles vagyok megbocsátani neki, bármilyen szörnyeteg is. Képes voltam rá, de csak sok-sok imádság árán, s elelmélkedvén, mily szörnyű sors vár rá, ha végezetül a TE TRÓNUSOD előtt találja magát. Ott, bár elismertem testvéremnek, számot kell majd adnia önmagáról, imádkoztam hát mindkettőnkért.

Ennek végeztével, hogy egy percig a világi irodalommal is eljátszadozzam, Robinson Crusoe módjára nekiálltam, és végiggondoltam, hogy a hajónak mely részei maradtak meg számomra – ahogy én mondtam – a királyságomul. A kabinom, az előszoba, vagyis hogy folyosó előtte, az utasszalon, ahol éppenséggel étkezhetnék, ha a többi urak és hölgyek jelenlétében, akik mind tanúi voltak megaláztatásomnak, volna bátorságom hozzá. Az illemhelyek a hajónak ezen az oldalán, valamint a hajó közepe, kint, vagyis, ahogy Phillips mondja, a középfedélzet, egészen a fehér vonalig, mely elválaszt bennünket a közönséges emberektől, legyenek tengerészek vagy kivándorlók. Azon a fedélzeten jó időben nyugodtan levegőzhetek. Ott talán érintkezhetem a jobb szándékú úriemberekkel... és hölgyekkel is! Ott – mert tudom, hogy ő is használja – megalapozhatom és elmélyíthetem Mr. Talbottal a barátságomat. Szeles és esős időben persze kénytelen leszek beérni a folyosóval és a kabinommal. Látom, ha csupán erre a területre szorítkozom, akkor is túlzott kényelmetlenség nélkül tudom eltölteni az előttünk álló hónapokat, s elkerülhetem, amitől legjobban félek, az elmezavarhoz vezető mélabút. Nem lesz semmi baj.

Ez az elhatározás és felfedezés több evilági örömöt szerzett nekem, mint azt hiszem, bármi azóta, hogy el kellett szakadnom a nekem oly drága honi tájtól. Rögtön kimentem és körbejártam a szigetemet – a királyságomat! –, s közben azokon járt az eszem, akik, ha tartózkodási helyük ekkorára nő, úgy fogadták volna, mint magát a szabadságot – azokra gondolok, akiket a történelem során igaz ügyekért börtönbe vetettek. Bár én, hogy úgy mondjam, lemondtam a hajónak mindazon részeiről, amelyek öltözékem és abból következő társadalmi állásom miatt joggal megillettek volna, a középfedélzetet bizonyos megfontolásokból elébe helyezem a tatfedélzetnek! Igen, szemtanúja voltam, hogy Mr. Talbot nem csupán a fehér vonalig sétált, de át is lépett, s nagylelkű demokratizmussal bement a közönséges emberek közé!

Mióta e szavakat leírtam, szorosabbra fűztem ismeretségemet Mr. Talbottal! Mindenki közt épp ő volt az, aki fölkeresett. Ő a vallás igazi barátja! Bejött a kabinomba, s nagyon barátságosan, nyíltan megkért, hogy szíveskedjem a hajó népének délután rövid prédikációt tartani. Erre sor is került, az utasszalonban. Nem áltatom magam, hogy az urak, ahogy én hívom őket, különös figyelmet szenteltek volna annak, amit hallottak tőlem, s a tisztek közül is csak egy volt jelen, így hát mindenekelőtt azokhoz szóltam, akiknek a szíve, hitem szerint, könnyen megnyílik a mondandóm előtt-egy nagyon szép és nagyon ájtatos fiatal hölgyhöz és magához Mr. Talbothoz, akinek áhítata nemcsak neki, hanem egész osztályának dicsőségére válik. Bárcsak ilyen szellem töltené el Anglia egész birtokos osztályát és nemességét!

_____________

 

Bizonyára Anderson kapitány befolyása teszi; bár az is lehet, hogy merőben a kifinomult modoruk készteti őket rá és a tapintatuk – de hiába köszöntöm az urakat és hölgyeket a középfedélzetről, ha fenn látom őket a tatfedélzeten, ritkán fogadják! Bár, igaz, ami igaz, most, az utóbbi három nap nem is volt kit köszöntsek – a középfedélzet sem volt alkalmas sétahelynek, mert el-elöntötte a tengervíz. Most nem betegedtem bele, mint azelőtt – vérbeli tengerész vált belőlem! Mr. Talbot azonban nagyon is beteg. Megkérdeztem Phillipset, mi baja, s az érezhető gúnnyal válaszolt – tán megfeküdte valami a gyomrát! Összeszedtem a bátorságomat, lábujjhegyen átmentem a folyosó túloldalára, és halkan kopogtattam. Semmi válasz. Erőt véve magamon fölemeltem a reteszt és beléptem. A fiatalember aludt – állán, arcán, az ajka fölött egyhetes borosta –, alig merem leírni a benyomást, amit e szendergő arcvonások tettek rám – ez ANNAK az arca volt, aki mindannyiunkért szenvedett –, s ahogy valami ellenállhatatlan kényszer hatására fölébe hajoltam, nem hazudok, ha azt mondom, a szentség édes illatát éreztem a leheletén! Nem éreztem méltónak magam az ajakára, csak a takarón heverő kezét érintette ajkam mélységes tisztelettel. Akkora a jóság hatalma, hogy én mintha oltártól távoztam volna, vonultam vissza.

Az idő megint kitisztult. Újrakezdtem sétáimat a középfedélzeten, a hölgyek és urak az öveiket a tatfedélzeten. De rájöttem, hogy jó tengerész vagyok, s igyekszem már mások előtt kimenni a szabad levegőre!

Kabinomban nyirkos meleg van. Ez természetes, hiszen a világ legforróbb régiójához közeledünk. Lehajtható íróasztalomnál ingujjban és az említhetetlen ruhadarabban ülök, s e levelet fogalmazom, ha ugyan levél az, ami valami módon az egyetlen barátom. Be kell vallanom, hogy a hölgyek előtt azóta is szégyellem magam, hogy a kapitány oly csúful megalázott. Mr. Talbot, úgy hallom, jobban van, pár napja már látható, de részben talán mert fél a papi ruhától, meg azért is, mert nem óhajt engem zavarba hozni, tőlem távol tartja magát.

Mióta ezt leírtam, megint sétálok kinn a középfedélzeten. Az most nyájas és védett hely. Sétáim során olyan jó véleményt alkottam derék tengerészeinkről, amilyent szárazföldi ember csak alkothat! Itt közelről láttam ezeket a közembereket. Az ő dolguk, hogy hajónkat elkormányozzák, ők javítják a köteleket, s különös dolgokat művelnek a vitorlákkal, olyan helyzetben, mely bizonyára nagyon veszélyes, hisz olyan magasra másznak fel! Szolgálatuk soha nem ér véget, és azt kell hinnem, hogy a hajó előrehaladása szempontjából nélkülözhetetlen. Örökké súrolnak, kaparnak, festenek. Csodálatos tárgyakat készítenek magából a kötelek anyagából! A szárazföldön itt-ott láttam olyan ötletes fafaragványokat, amelyek kötelet formáztak; itt kötelet láttam faformán kifaragva! De van köztük fafaragó is, meg aki kókuszdió héjából, csontból vagy elefántcsontból farag ezt-azt. Néhányan hajómodelleket készítenek, amilyeneket a kikötő táján a boltok ablakában, fogadókban vagy sörözőkben látunk. Ezek az emberek, úgy látszik, határtalanul ötletesek. Mindezt megelégedetten figyelem, távolról, annak a fából ácsolt falnak a védelmében, amelynek a tövéből a lépcsők oda vezetnek föl, ahol a kiváltságos utasok élnek. Odafönt csönd van, vagy halk beszélgetés, vagy harsány ordítozás, parancsszavak. De elöl, a fehér vonalon túl, az emberek dolgoznak, énekelnek, még arra is van idejük, hogy játsszanak, hegedüljenek – mert olyanok, mint a gyerekek, ártatlanul játszadoznak, s táncolnak, hegedűszóra. Olyan ez, mintha köztük még nem szűnt volna meg a világ gyermekkora. Ez így együtt megzavart némileg. A hajó elől zsúfolásig tele van. Van ott egy kis csoport egyenruhás katona, néhány kivándorló, a nők éppoly egyszerűnek látszanak, mint a férfiak. De ha mást nem veszek figyelembe, csak a hajó legénységét, őket csak bámulom. Nagyobbrészt sem írni, sem olvasni nem tudnak. Abból, ami a tisztjeink tudománya, ők mit sem értenek. De e pompás, férfias legények teljesen – hogy is mondjam csak? – azt, hogy „civilizáltak”, nem mondhatom, hiszen nem városban élnek. Társadalomban tán igen, hiszen egy és más a parancsnokló tisztekhez fűzi őket, s e két osztály közt van egy harmadik is – altiszteknek hívják őket –, sőt, még a matrózok közt is léteznek rangkülönbségek. Akkor hát mik ők, miféle lények, hogy egyszerre oly szabadok és annyira alávetettek? Hajósok, tengeri emberek, s én most kezdem érteni e szót. Az ember azt látja, hogy a szolgálatuk végeztével egymásba karolva vagy karjukat egymás vállán nyugtatva álldogálnak. Olykor a fedélzet sikált pallóin alusznak, s egymás mellkasa a vánkosuk! Együttesük habarcsa minden bizonnyal a barátság ártatlan öröme – amelyben nekem, sajnos, oly kevés részem volt –, az tartja össze, meg a nyájas együttlét gyönyörűsége, sőt, még az a kötelék is, mely csupán két embert fűz össze, ám a Szentírás útmutatása szerint meghaladja az asszony iránt érzett szerelmet. Innét nézve, amit tréfásan az én „királyságomnak” neveztem el, úgy tetszik, az az élet, amit a hajó elején élnek, olykor kívánatosabb, mint az a gonosz felsőbbségrendszer, amely a hátsó árboctól, sőt a főárboctól tat felé uralkodik. (E két utóbbi tengerész-szakkifejezés pontosságáért Phillipsnek tartozom köszönettel.) Sajnos, a hivatásom s annak társadalmi rangja engem oda köt, ahova nem vágyom többé!

Egy darabig rossz időnk volt – nem nagyon rossz, de eléggé, hogy hölgyeink java részét kabinjában marasztalja. Mr. Talbotot is. Szolgám megnyugtatott, hogy a fiatalember nem tengeribeteg, mégis különös hangokat hallottam bezárt ajtaja mögül. Féltem fölajánlani neki a szolgálataimat, mert zavarodott és nyugtalan vagyok ahhoz, hogy szegény fiatalemberből kikényszerítsem a beismerést, miszerint imádkozva birkózik önmaga lelkével. Távol, de távol álljon tőlem, hogy hibáztassam érte – nem, ezt meg nem tenném! De azok a hangok a mámor hangjai voltak! Nagyon félek, hogy a fiatalember bármily előkelő is, valamely szélsőséges, egyházunk által elítélt hitrendszer rabjává lett. Segítenem kell rajta, és segíteni is fogok! De erre csak akkor kerülhet sor, ha már fölépült, s szokott fesztelenségével vegyül közibénk. A túlontúl szenvedélyes hit rohamai félelmesebbek, mint a lázéi, amelyeknek az ittenihez hasonló éghajlatú országok lakói olyannyira ki vannak téve. Ő laikus; örömteli kötelességem visszatéríteni ahhoz a tisztes vallási mértéktartáshoz, amely, ha szabad így megfogalmaznom, az anglikán egyház nemtője!

Fölbukkant; s kerül engem, talán zavarában, hogy tanúja voltam túlságosan hosszúra nyúlt áhítatának; most tehát nem zaklatom, de imádkozom érte, miközben napról napra közeledünk, remélem, kölcsönös megértésünk felé. Ma délelőtt, ahogy föl-alá járkált a tatfedélzeten, távolról köszöntöttem, de úgy tett, mintha nem venne észre. Nemes lelkű ifjú! Ő, aki olyannyira kész másokon segíteni, attól már visszariad, hogy a maga számára is segítséget kérjen!

Ma délelőtt a középfedélzeten megint szemtanúja voltam annak a ceremóniának, mely mindig szomorúsággal elegy csodálattal tölt el. A fedélzetre kiállítanak egy hordót. A tengerészek felsorakoznak, s a hordóból egymás után mind kap egy-egy csupor folyadékot, amit lehajt, miután elkiáltja: „ISTEN óvja a királyt!” Szeretném, ha Őfelsége látná ezt. Persze tudom, hogy a folyadék az ördög főzete, s egy jottányit, egy szemernyit nem tágítok korábbi nézetemtől, hogy az alsóbb néposztályok tagjait el kéne tiltani a tömény italoktól. Ami azt illeti, elég nekik a gyömbérsör, sőt, még sok is – de hadd igyanak!

De itt, itt, a hullámzó tengeren, a tűző nap alatt, egy egész csapat bronzbarna, derékig meztelen fiatal fickó láttán – kezük-lábuk a tisztes és veszélyes testi munkától kérges, zord, de nyílt arcuk több óceán viharaitól cserzett, dús fürtjeikét szél fújja a homlokuk körül –, itt, ha nem vetem is el e nézetemet, legalább módosítanom, enyhítenem kell. Ahogy az egyik legényt, Neptun egy karcsú derekú, keskeny csípőjű gyermekét figyeltem, úgy éreztem, itt e kotyvalék gonoszsága legalább részben megszűnik, attól, hogy hol és ki issza. Mert mintha e lények, e fiatal férfiak egyike-másika, s kivált az egyikük, óriásvér volna. Eszembe idéztem Talosz, a bronzóriás mondáját, akinek mesterséges testét folyékony tűz töltötte be. És úgy rémlett, hogy az efféle nyilvánvalóan tüzes folyadék, mint ez (ez itt rum]), amivel a tengerészeket helytelenül értelmezett jóindulattól és atyai gondoskodástól vezettetve itatják, valósággal ichor (az egykori görög istenek állítólagos vére) ily félisteneket idéző, hősökre emlékeztetőn arányos termetű lények számára! Itt-ott feltűnnek rajtuk a büntetés nyomai, de e párhuzamos forradásokat egykedvűen, sőt, büszkén viselik. Némelyikük, komolyan azt hiszem, afféle érdemrendként! S közülük többen, nem is kevesen, a kétségbevonhatatlan becsület sebeit – kardvágások, pisztolygolyó, kartács vagy szilánk nyomát. Csonkának egyik sem csonka; vagy ha igen, csak csekély mértékben, egy-egy ujja, fél szeme vagy fél füle hiányzik, s e fogyatékosság is inkább medália rajtuk. S ott van, akit magamban hősömnek nevezek! Mindössze négy-öt fehér karcolás van nyílt és barátságos arca bal felén, mintha vadállattal küzdött volna, Herkulesként! (Herkules, mint tudod, a mesében megbirkózott a nemeai oroszlánnal.) Lába és alsó lábszára csupasz volt – az én ifjú hősömnek, nem a mondabélinek. S a nadrágja úgy simult a combjára, mintha ráöntötték volna. Magával ragadott férfias kecsessége, ahogy lehajtotta a szeszt, majd visszahelyezte az üres csuprot a hordó tetejére. Különös kép jelent meg előttem. Eszembe jutott, hogy hazánk történetével kapcsolatban azt olvastam valahol, hogy mikor Mária, a skótok királynője megérkezett királyságába, egy lakomán vett részt. S följegyezték, hogy a nyaka oly karcsú volt, bőre oly fehér, hogy mikor ivott, áttetszett rajta a bor rubinvöröse! Ez a kép nagy hatással volt gyermeki képzeletemre. De arra csak most emlékszem vissza, hogy mily gyermekes örömet leltem abban a feltevésben, hogy jövendő hitvesem maga is majd ily sajátos csínnal rendelkezik – ezzel is megtetézvén az elme és lélek nélkülözhetetlen szépségeit. De most, hogy Mr. Talbot visszariad tőlem, a folyosóra, a kabinomra és a középfedélzetre kiterjedő királyságomban, váratlanul trónfosztott királynak érzem magam, akinek új uralkodót emeltek a helyébe! Mén ez a bronzból öntött fiatalember a lángoló ichorjával – miközben ivott, az volt a benyomásom, hogy bömbölő kemencét hallok, és lelki szemeimmel láttam kicsapni belőle a lángot – a testi szemem előtt úgy jelent meg, hogy csak ő, más nem lehet a király! Készséggel leköszöntem, és sóvárogtam rá, hogy elébe térdepeljek. Szívemet betöltötte a szenvedélyes vágy, hogy e fiatalembert a mi MEGVÁLTÓNKNAK kezébe adjam, mint első és legszebb gyümölcsét a kertnek, amelynek termését betakarítani elküldettem! Mikor otthagyta a rumoshordót, szemem akaratlanul is követte. De elment, sajnos, oda, ahova én nem mehettem utána. Végigszaladt azon a negyedik, majdnemhogy vízszintes árbocon a hajó orrában, a kötelek, csigák, láncok, vitorlarudak és vitorlavásznak tömkelegében. Az öreg tölgy jutott eszembe, amelyre annyiszor másztunk fel gyermekkorunkban. De ő (a király) ki-, vagyis hogy felszaladt rá, megállt a legvékonyabb sudár hegyén, és lenézett a vízbe. Teste, hogy a hajó enyhe mozgását ellensúlyozza, kecsesen hajladozott. Csak a válla dőlt egy kötélnek, úgy henyélt ott, mintha fának támaszkodnék! Majd megfordult, pár lépésnyit visszaszaladt, s végigfeküdt az orrvitorla vastagabbik részén, oly nyugodtan, mint én az ágyamon! Hát igen, nincs más, ami oly szépségesen kötetlen volna, mint egy fiatal legény Őfelsége, ha szabad azt mondanom, vándorló fáinak – sőt, erdeinek – ágai közt! Ott feküdt hát a király, fürtökkel koronázva – de elragad a képzeletem.

Szélcsöndbe kerültünk. Mr. Talbot még mindig elkerül. Csak járja a hajót, leereszkedik még a gyomrába is, mintha egy magányos helyet keresne, ahol tán zavartalanul adhatná át magát az áhítatnak. Félek, s ez elszomorít, hogy közeledésem korai volt, s több kárt tett, mint amennyi jót. Imádkozom érte. Mit tehetnék többet?

A hajó mozdulatlan. A tenger tükörsima. Nincs égbolt, csak forró fehérség, mely függönyként vesz körül mindenfelől, sőt, szinte azt mondhatnám, belóg még a látóhatár alá is, ily módon vonva szűkebbre körülöttünk az óceán belátható körét. A kör maga derengő világoskék. Olykor-olykor egy-egy tengeri teremtmény szökken ki, s töri meg felszínét és a csöndet. De még ha semmi sem, a víz színe akkor is szakadatlanul reng, itt-ott megreszket, felborzolódik, mintha a víz nemcsak hogy valamennyi tengeri teremtmény otthona és tartózkodási helye, hanem valami eleven jószág, leviatánnál is hatalmasabb lény bőre is volna. Ez a nedvességgel párosult hőség teljességgel elképzelhetetlen olyasvalaki számára, aki soha el nem hagyta azt a kellemes völgyet, mely valaha az otthonunk volt. Mozdulatlanságunkat – s ez olyasmi, amit, azt hiszem, egyetlen tengeri útról írt beszámoló sem említ – csak fokozza a víz kigőzölgése közvetlenül körülöttünk. Tegnap délelőtt könnyű szél támadt, de hamarosan elült. A hajón mindenki hallgatott, így aztán a hajóharang kondulása döbbenetesen hangosnak hatott. Mára már elviselhetetlenné vált a kigőzölgés, mert a víz körülöttünk óhatatlanul elszennyeződött. Leeresztették hát a vitorlarúdról a mentőcsónakokat, s valamivel odébb vontatták a hajót erről az undorító helyről. Én a kabinomban ingujjra, térdnadrágra vetkőzve ülök vagy heverek, s még így is alig bírom elviselni a meleget. Uraink és hölgycink hasonlóképpen a kabinjukban tartózkodnak; gondolom, az ágyon heverve várják, hogy kikeveredjünk ebből a szélcsendből és erről a helyről. Csak Mr. Talbot járja a hajót, mintha nem lelne békét – szegény fiatalember! Bár lenne vele, és őrizné az ÚR. Egyszer már-már odamentem hozzá, de ő csak biccentett, tartózkodóan. Még nincs itt az idő.

____________

 

Majdnemhogy lehetetlen az erényt gyakorolnom. Szakadatlan éberséget, szakadatlan készenlétet kíván – ó, drága húgom, mennyire rá kell hagyatkoznunk, nekem, neked, s minden keresztyén léleknek, mindenkoron, az isteni kegyelem működésére! Veszekedés volt. Azt várnád, hogy elöl, a szegény emberek közt, pedig nem, épp itt, az urak, sőt, a hajó tisztjei között! Így volt. Lehajtható asztalomnál ültem, s épp egy lúdtollat metszettem újra, mikor dulakodást hallottam kinn a folyosón, majd hangokat, kezdetben halk, majd emelt hangokat.

– Deverel, maga kutya! Láttam, hogy a kabinból jött ki!

– Mi köze hozzá, Cumbershum, maga csibész!

– Adja ide, uram! A fenébe is, engem illet!

– Mikor még fel sincs bontva... maga alattomos kutya, Cumbershum, igenis el fogom olvasni, esküszöm, hogy el!

A dulakodás zajosabbá vált. Ingujjban voltam és térdnadrágban, cipőm az ágy alatt, rajta a harisnyám, parókám meg a szögön. A hang mind istenkáromlóbb és mocskosabb lett, annyira, hogy már nem hagyhattam annyiban. Nem gondolva a megjelenésemmel, gyorsan fölkeltem és kirohantam a kabinomból, csak hogy két tisztet találjak odakint, amint vadul huzakodik egy levélen. Fölkiáltottam.

– Uraim! Uraim!

Vállon ragadtam, amelyik közelebb volt hozzám. Abbahagyták a huzavonát és felém fordultak.

– Hát ez meg ki az ördög, Cumbershum?

– Azt hiszem, a pap. Gyerünk innét, uram, menjen a dolgára.

– Ez a dolgom, barátaim, s a keresztyéni irgalom nevében felszólítom önöket, hagyjanak fel ezzel az illetlen viselkedéssel, illetlen beszéddel, és fejezzék be a civakodást.

Deverel hadnagy kihúzta magát, és ellátott szájjal nézett le rám.

– A mindenit!

A másik, a Cumbershumnak szólított úriember – szintén hadnagy – oly vadul bökött ujjával a szemem felé, hogy ha hátra nem hőkölök, még kidöfi.

– Hát magának ki a csuda adott engedélyt, hogy a hajón prédikáljon?

– Úgy van, Cumbershum, ez itt a kérdés.

– Hagyja csak rám, Deverel. Nos, pap, ha maga az, mutassa a meghatalmazását.

– Meghatalmazásom?

– A fenébe is, ember, a megbízatását!

– A megbízatásomat!

– Engedélynek hívják, Cumbershum, annak, öregem. Prédikálási engedélynek. Úgy ám – lássuk az engedélyét!

Meghökkentem, sőt, megrökönyödtem. Az igazság az, s ezt megörökítem számodra, hogy közöld akárki fiatal papi személlyel, aki netán tengeri útra készül, hogy a püspök úr engedélyét a többi bizalmas iratommal együtt, azt hívén, hogy a hajón úgysem lesz rá szükségem, betettem az utazóládámba, amit aztán leeresztettek valahova a hajó gyomrába. Ezt megpróbáltam röviden megmagyarázni a két tisztnek, de Mr. Deverel belém fojtotta a szót.

– Gyerünk innét, uram, különben a kapitány elé vezettetem!

Be kell vallanom, e fenyegetés rohanvást kergetett vissza a kabinomba, s nem kismértékben feldúlt. Egy-két percig már-már azt hittem, mégiscsak sikerült megenyhítenem kölcsönös haragjukat, mert hallottam, hogy távoztukban hangosan kacagnak. De végül arra a következtetésre jutottam, hogy ilyen hebehurgya – mert másnak nem nevezhetem őket –, ilyen hebehurgya lelkek inkább azon az öltözködésbeli hibán nevetnek, amit elkövettem, s annak a kihallgatásnak az esetleges eredményén, amivel megfenyegettek. Világos, hogy hibáztam, mikor megengedtem, hogy külső megjelenésem kevésbé legyen félreérthetetlen, mint ahogy a szokás és az illendőség megköveteli. Sietve felöltöztem hát, nem feledkezvén meg a galléromról, bár a hőségben úgy éreztem, kínosan szorítja a nyakamat. Sajnáltam, hogy a taláromat és a körgalléromat a többi felszerelésemmel együtt elpakoltam, vagyis hogy elraktároztam. Végül mégiscsak sikerült magamra öltenem méltóságomnak és hivatásomnak néhány látható jelét, mikor is kivonultam a kabinból, de a két hadnagy persze már sehol sem volt látható.

De a földgömbnek ezen az egyenlítői részén bőven elég volt egy-két percet tetőtől talpig felöltözve töltenem, máris csurgott rólam a veritek. Kisétáltam a középfedélzetre, de mit sem enyhült a melegem. Visszatértem hát a folyosóra s a kabinomba, azzal a szándékkal, hogy némileg kényelembe helyezem magam, de fogalmam sem volt, mitévő legyek. Ha nincs rajtam a hivatásommal járó díszes öltözék, még kivándorlónak is nézhet akárki! Ki voltam rekesztve a hölgyekkel és urakkal való érintkezésből, és semmi lehetőséget nem kaptam rá, azon az elsőn kívül, hogy szóljak az egyszerű emberekhez. De ezt a hőséget és nedvességet lehetetlennek látszott elviselnem az angol vidékhez illő öltözékben. Egy hirtelen támadt ötlettől vezérelve, mely nem annyira a keresztyén gyakorlatból, mint inkább a klasszikus auktorok olvasásából fakadt, fölütöttem a Szentírást, s mielőtt még rádöbbentem volna, hogy mit teszek, afféle Sortes Virgilia wae-ként^[28] alkalmaztam, mint orákulumhoz folyamodtam hozzá, márpedig ezt mindig is kérdéses eljárásnak véltem, még ha az Úr legszentebb szolgája teszi is. Szemem a Krónika második könyvének nyolcadik részéből a hetedik-nyolcadik versre esett: „... a Hitteusok közül, az Emoreusok, Perizeusok, Hivveusok és a Jebuzeusok közül, a kik nem az Izrael közül valók...” – oly szavakra, amelyeket a következő pillanatban már Anderson kapitányra, Deverel és Cumbershum hadnagyra alkalmaztam, majd térdre vetettem magam, és úgy könyörögtem bocsánatért!

E semmi kis vétséget azért jegyeztem föl, hogy lásd, milyen különös a viselkedésem, mennyire megzavarodtam, s mily nehezen alkalmazkodom ennek az életnek – egyetlen szóval – idegenségéhez a világnak ezen az idegen részén, idegen emberek közt ebben az angol tölgyből ácsolt idegen építményben, mely szállít és egyben bebörtönöz!

Hogy folytassam: imádkoztam egy sort, majd úgy határoztam, okosabb, ha a jövőben felszentelt voltomat illetően minden félreértést igyekszem elkerülni. Megint levetkőztem hát ingre és nadrágra, s így levetkőzvén, a kicsi tükörben, amelyet beretválkozáshoz használok, szemügyre vettem magam. Ez nem volt könnyű dolog. Emlékszel annak a görcsnek a helyére a csűr deszkafalán, amelyen át a magunk gyermeteg módján szoktuk lesni Jonathant, vagy szegény megboldogult édesanyánkat, vagy őlordsága tiszttartóját, Mr. Jollyt? És arra is emlékszel-e, hogy mikor már ráuntunk a várakozásra, mozgattuk a fejünket, hogy meglássuk, a lyukon át mennyit tudunk kikémlelni a csűr belsejéből? Majd olyat játszottunk, hogy a mienk minden, amit a lyukon át látunk, a hétoldalas táblától fel a domb tetejéig. Most így tekergettem magam a tükör előtt, s mozgattam a tükröt magam előtt. De lám, épp a szebbik nem egy tagját tanítom arra – ha ugyan valaha is elküldöm ezt a levelet –, hogy mi az a mesterség, amit, ha szabad, „önbámulás”-nak nevezhetnék? Az én esetemben e szót persze az eredeti, döbbent csodálat, s nem az önimádat értelmében használom! Mert azon, amit láttam, sok volt a csodálni –, de kevés a gyönyörködnivaló. Korábban nem is sejtettem, hogy a nap mily gorombán tud elbánni a férfiarccal, ha kiteszik majdnemhogy függőleges sugarainak.

A hajam, mint tudod, világos, de meghatározhatatlan színű. Most láttam, hogy mikor az elválásunk előtti nap megnyírtad, ez – nyilván mindkettőnk bánatának köszönhetően – szomorúan egyenetlenre sikerült. S ezt az egyenetlenséget láthatólag nemhogy csökkentette volna, inkább csak fokozta az idő múlása, így a fejem leginkább egy gazos tarlóra emlékeztet. Minthogy első nauseá-m^[29] során (e szó éppenséggel a „hajó” görög megfelelőjéből származik!) nem voltam képes beretválkozni, később, a hajó heves mozgása miatt féltem megtenni, utóbb meg már halogattam, mert tartottam a fájdalomtól, amit napégette bőrömnek okozna, arcom alsó felét most borosta födi. Nem hosszú, mert a szakállam lassan nő – csak épp különféle árnyalatú. E két – hogy is mondjam – termőterület, az üstököm és a szakállam köze, nap király korlátlan uralma alatt áll. A, mint mondják, kora özvegységet jelző rózsás bőr pontosan addig a vonalig húzódik, ameddig a paróka fedi a homlokomat. A homlokom e vonal alatt ringlószínű, s egy helyt föl is égett a nap hevétől. Még lejjebb, az orrom és a két orcám tűzvörös! Rögtön beláttam, hogy teljesen megtévesztettem magam, mikor azt hittem, hogy ingben, térdnadrágban, ilyen álöltözetben, a hivatásomhoz illő tekintéllyel léphetek föl. Pedig ha valaki, hát ezek az egyenruhája alapján ítélik meg az embert. Az én „egyenruhámnak”, ezt teljes alázattal ki kell jelentenem, józan feketének kell lennie, a fehérített vászon és a fehérített haj hófehérével, a lelki ember ékeivel. A hajó tisztjeinek és legénységének szemében egy egyházi férfiú a gallérja és parókája nélkül koldusnak számít.

Igaz, a szóváltás váratlan zaja s az a vágy szólított elő elvonultságomból, hogy jót cselekedjem, de akkor is én vagyok a hibás. Mikor láttam, milyen képet is nyújthattam – hajadonfőtt, beretválatlanul, napégette arccal, hiányos öltözékben –, elfogott valami ijedelemféle, és elakadt a lélegzetem! Zavartan és szégyenkezve jutottak eszembe a felszentelésemkor kifejezetten hozzám intézett szavak – a szavak, amelyeket örökké szentnek kell tartanom, mert akkor és egy szent életű pap szájából hangzottak el: „Kerülje a szőrszálhasogatást, Colley, s legyen mindig tisztes a megjelenése.” Vajon ez az alak, akit most a képzeletem tükrében látok, azon ország földjének művelője volna, ahol „a mezők megérettek az aratásra”? Azok közt, akikkel most együtt lakom, a tiszteletet keltő megjelenés nem csupán desideratum, hanem sine qua non. (Ez azt jelenti, drágám, hogy nem csupán kívánatos, hanem nélkülözhetetlen.) Nyomban megszületett az elhatározásom, hogy erre a jövőben jobban fogok ügyelni. Ha kimegyek oda, amit az én királyságomnak nevezek, nem elég, hogy ISTEN embere legyek, de látszania is kell rajtam, hogy ISTEN embere vagyok!

Valamit javult a helyzet. Fölkeresett Summers hadnagy, s megkérdezte, válthatna-e velem egy-két szót. Az ajtón át válaszoltam neki, s arra kértem, várjon egy keveset, mert öltözék és küllem tekintetében még nem állok készen a beszélgetésre. Beleegyezett, de oly halkan, mintha attól félne, hogy meghallja valaki. Elnézésemet kérte, hogy nem volt több istentisztelet az utasszalonban. Több ízben is tapogatózott az utasok között, de érdektelenséggel találkozott. Megkérdeztem, hogy Mr. Talbottal is beszélt-e, mire rövid hallgatás után azt felelte, hogy Mr. Talbot nagyon el van foglalva a saját ügyeivel. De ő, Mr. Summers, arra gondolt, hogy a jövő szabbathkor talán alkalom nyílik rá, hogy mint ő mondta, valami kis összejövetelt tartsunk. Azon vettem észre magam, hogy kiegyensúlyozott kedélyemtől idegen módon szenvedélyesen nyilatkoztatom ki a csukott ajtón át:

– Istentelen hajó ez!

Mr. Summers nem felelt, s így ezt megtoldottam még egy megjegyzéssel:

– S ez egyetlen személy hatása!

Hallottam, hogy Mr. Summers az ajtó előtt helyet változtat, mintha csak körülnézett volna. Majd súgva azt mondja:

– Nagyon kérem, Mr. Colley, ne tápláljon ilyen gondolatokat! Egy kis összejövetelt, uram – mást ne, csak egy-két zsoltárt, egy passzust a Szentírásból és egy áldást...

Megragadtam az alkalmat, hogy rámutassak, mennyivel illőbb lenne egy délelőtti istentisztelet a középfedélzeten; de Summers hadnagy azt felelte, némileg, úgy érzem, zavartan, hogy az lehetetlen. Majd elment. Ez akkor is a vallás egy kicsinyke győzelme. Igen... ki tudja, az a félelmes kovakőszív mikor lágyul meg, mert hogy meg kell lágyulnia, az biztos.

Megtudtam ifjú hősöm nevét. Billy Rogersnek hívják; mihaszna kis betyár, sajnos, akinek gyermeki szívét még nem érintette meg a kegyelem. Keresnem kell az alkalmat, hogy beszéljek vele.

Az utóbbi órát beretválkozással töltöttem! Fájdalmas volt, s nem mondhatnám, hogy az eredmény a munkával arányban állna. De akkor is túl vagyok rajta.

Váratlan zajt hallottam, és kimentem a folyosóra. Eközben éreztem, hogy megbillen alattam a fedélzet – igaz, csak egy kicsit –, de jaj nekem! Az a néhány napnyi teljes szélcsönd leszoktatott a hajó mozgásáról, s megint „nem tudok megállni a lábamon”, pedig azt hittem, hogy már megtanultam. Hanyatt-homlok menekültem hát vissza a kabinomba, és vágtam végig magam az ágyon. Itt már alkalmasabb helyen voltam, s éreztem, hogy kedvező szelünk van, könnyű és kellemes. Megint haladunk; s bár eltelt egy idő, amíg a lábamra rá mertem bízni magam, felvidultam, mint minden utazó, ha a veszteglés vagy késlekedés végeztével fölfedezi, hogy megint úton van a célja felé.

__________

 

E vonal, melyet a szavaim fölé húztam, egynapi pihenést rejt! Kint voltam és körülnéztem, bár igyekeztem, amennyire csak lehet, távol tartani magam az utasoktól és az emberektől. Szinte azt mondhatnám, kénytelen leszek újra meg újra bemutatkozni nekik, amíg csak fokról fokra megint nem a fedetlen fejű bohócot, hanem Isten emberét látják bennem. A matrózok hajószerte dolgoznak, egyikük ezt a kötelet feszíti, másikuk a másikat ereszti meg, vagyis hogy lazítja, vidámabb készséggel, mint szokta. Az is hallhatóbb, ahogy a vizet hasítva haladunk. Még én, aki szárazföldi ember voltam és leszek, még én is érzem, hogy a hajó, hiába hogy élettelen tárgy, valahogy részese az általános vidámságnak! Az emberek, láttam, az előbb mind ott mászkáltak a karjai, ágai közt. Ezen persze azokat a hatalmas micsodákat értem, amelyek lehetővé teszik, hogy az ég minden szele minket segítsen a vágyott öböl felé. Délnek tartunk, örökké délnek, s bal kéz felől, igaz, roppant távolságban, Afrika partja. Embereink megszaporították a vitorlákat, kis vitorlarudakat (te azt mondanád, póznákat) erősítvén az árbocokra, s ezekre könnyebb vásznakat aggattak szokásos vitorlázatunk külső szegélyén túl. (Bizonyára észreveszed, mennyire belém ivódott már ez a hajósnyelv, attól, hogy gondosan odafigyelek a körülöttem folyó beszélgetésekre.) Ez a megnövelt vitorlafelület fokozza a sebességünket, s ami azt illeti, épp az imént hallottam, hogy az egyik ifiúr odakiált a másiknak – egy illetlen szót kihagyok belőle: – Ládd, az öreglyány nyakába kerítette az a... szók... ját, s most szedi a lábát! – Lehet, hogy e pótvitorlát tengerésznyelven „a ...őszök, ...ának” hívják; el nem tudod képzelni, hogy a matrózok, de még a tisztek is milyen illetlen nevekkel illetik a hajó különféle alkatrészeit! Még egy pap és a hölgyek füle hallatára is, mintha az illető tengerészeknek fogalmuk sem volna, hogy mit mondanak.

A két bekezdés közt megint eltelt egy nap! A szél alábbhagyott, s vele csekélyke gyöngélkedésem is. Felöltöztem, sőt meg is beretválkoztam megint, s egy időre kimentem a középfedélzetre. Azt hiszem, meg kell próbálnom, hogy körvonalazzam számodra, milyen helyzetben vagyok a többi úriemberrel szemben, hogy a hölgyekről ne is szóljak. Mióta a kapitány nyilvánosan megszégyenített, nagyon is jól tudom, hogy valamennyi utas közül én vagyok a legkülönösebb helyzetben. Magam sem tudom, ezt hogyan jellemezzem, hiszen a véleményem arról, hogy hogyan tekintenek rám, napról napra, sőt, óráról órára változik. Ha a szolgám, Phillips, és Summers hadnagy nem volna, azt hiszem, senkivel sem tudnék szót váltani; hisz szegény Mr. Talbot vagy gyöngélkedik, vagy zaklatottságában afelé tart, ami szerintem csak a hit válsága lehet, mikor is kötelességem volna és mélységes örömömre szolgálna, ha segítségére lehetnék, de kerül engem. Nem óhajt mást terhelni a maga bajával! Ami a többi utast és a tiszteket illeti, néha elfog a gyanakvás, hogy Andersen kapitány magatartásának hatására rám is, megszentelt hivatásomra is léha közönnyel tekintenek. A másik pillanatban meg már azt hiszem, hogy ez valamiféle, a honfitársaink közt ritkán föllelhető érzelmi finomság, mely arra készteti őket, hogy ne vegyenek tudomást rólam. Talán-csak annyit mondok, hogy talán – hajlanak rá, hogy békén hagyjanak, s el akarják hitetni velem, hogy nem vettek észre semmit! Arra persze nem is számíthatok, hogy majd a hölgyek közelednek hozzám, de nem is volnék jó véleménnyel arról, aki megtenné. Ám ez (minthogy mozgásomat máris arra a területre korlátoztam, amit – tréfásan – az én királyságomnak nevezek) nagyon elszigetelt, s ezt jobban megszenvedtem, mint hittem volna. De ennek meg kell változnia! Úgy határoztam! Akár a közöny, akár a tapintat tartja vissza őket, hogy szóljanak hozzám, nekem bátornak kell lennem, és énnekem kell szólnom őhozzájuk!

Megint kint voltam a középfedélzeten. A hölgyek és az urak, vagyis azok közülük, akik épp nincsenek a kabinjukban, a tatfedélzeten parádéznak, ahová én nem mehetek. Távolról meghajoltam feléjük, hogy tanújelét adjam, mennyire vágyom a szívélyes érintkezésre, de a távolság túl nagy volt, s nem vettek észre. Bizonyára a rossz megvilágítás és a távolság tette. Más nem lehetett. A hajó mozdulatlan, vitorlái petyhüdten csüngenek, s ráncosak, mint egy-egy öreg arc. Szememet elfordítottam a tatfedélzeten folyó különös parádéról – itt ugyanis, ezen a vízmezőn, minden különös – s a hajó eleje felé tekintve megint csak valami különös újdonságon akadt meg a szemem. Valamit ácsoltak ott az emberek, kezdetben azt hittem, amolyan ernyőfélét az előbástya elé – elé, mondom, onnét nézve, ahol álltam, a félfedélzetre vezető lépcsőfeljáró tövében –, talán védekezésül a tűző nap ellen. De a nap már alacsonyan járt, s mióta megettük a háziállatainkat, az ólakat elbontották, s így az nem védett volna senkit. Meg az anyag is, amiből az „ernyő” épült, erre a célra túlságosan nehéznek tetszett. A mellvéd magasságában, amelyre felfüggesztették, vagyis inkább kötéllel kifeszítették, végignyúlt keresztben az egész fedélzeten. A tengerészek ezt az anyagot, ha nem tévedek, „kátrányos ponyvának” nevezik.

Azután, hogy mindezt leírtam, megint fölvettem a parókámat és a kabátomat (engem többé nem látnak másként, csak illendően felöltözve), és visszamentem a középfedélzetre. E világvégi hely minden különössége közül e pillanatban a hajónk átváltozása a legkülönösebb! Csönd van, amit csak itt-ott tör meg a felcsapó hahota. A matrózok látható örömmel eregetnek a korlát fölött a vízbe csigákon (ahogy itt mondják, blokkokon) futó kötélen csöbröket. Tengervizet húznak fel, pedig az, attól félek, nagyon is tisztátalan, hiszen órák óta egy helyben állunk, s ürítgetik a kátrányos ponyvába, mely kihasasodott a víz súlya alatt. Nem tudom, ez mi módon segítheti előrehaladásunkat j annál is kevésbé, mert az embereink némelyike (közöttük, sajnos, ifjú hősöm is), hogy úgy mondjam, abba könnyít magán, ami inkább medencének, mintsem ernyőnek bizonyult. Épp egy hajón, ahol az óceán közelsége szükségünk oly elintézésére késztet, mely sokkal előnyösebbnek látszik, mint amilyet esendőségünk a szárazföldön számunkra lehetővé tesz! Undorított a látvány, s épp a kabinom felé tartottam, mikor valami furcsa dolog történt! Phillips sietett felém, s épp szólt volna valamit, mikor a folyosó homályos végéből rászólt, vagy inkább ráordított egy hang.

– Csönd, Phillips, maga kutya!

Phillips felőlem a homály felé fordult, ahonnét Mr. Cumbershum lépett elő és nézett le rá. Phillips meghátrált, s Cumbershum megállt és rám nézett. Nem kedveltem és nem kedvelem ezt az embert. Azt hiszem, ő is egy újabb Anderson, vagy legalábbis azzá válik, ha valaha kapitány lesz. Sietve bementem a kabinomba. Levettem a parókámat, kabátomat, galléromat, s összeszedtem magam, hogy imádkozzam. De alig kezdtem hozzá, mikor félénken kopogtattak az ajtón. Kinyitottam, s megint Phillipset találtam ott. Megszólított, suttogva.

– Mr. Colley, uram, nagyon kérem...

– Phillips, maga kutya! Gyerünk le, mert kiköttetem... Döbbenten néztem körül. Cumbershum volt az, megint, s vele Deverel. De Cumbershumot először csak a hangjáról, Deverelt a tartása kétségtelen eleganciájáról ismertem föl, mert se kalap, se kabát nem volt rajtuk. Megláttak, engem, aki megfogadtam, hogy így soha senki nem fog látni, s kitört belőlük a nevetés. Igen, a nevetésükben volt valami eszelős. Láttam, bizonyos mértékben mind a ketten részegek. Dugdosták előlem, amit a kezükben tartottak, majd, mikor beléptem a kabinomba, olyan szertartásosan hajoltak meg előttem, hogy azt nem tarthattam őszintének. Deverel úriember. Az nem lehet, semmiképpen sem lehet, hogy rosszat akarna nekem!

A hajón szokatlanul nagy a csend. Pár perccel ezelőtt hallottam utastársaim csoszogó lépteit, amint végigmentek a folyosón, föl a lépcsőn, s el a fejem fölött. Ez nem kétséges. A hajó itteni végének lakói a tatfedélzeten gyülekeznek. Csak engem zártak ki közülük!

Kint voltam megint, az öltözékemre vonatkozó minden elhatározásom ellenére kilopóztam a különös fénybe. A folyosó néma volt. Csak Mr. Talbot kabinjából hallottam zavart suttogást. Nagyon szerettem volna bemenni hozzá és a védelmét kérni; de tudtam, hogy magában imádkozik. Kilopóztam hát a folyosóra, a középfedélzetre. Amit ott álltomban, úgy is mondhatnám, kőbálvánnyá válva láttam, az holtom napjáig belevésődött az emlékezetembe. A hajó/elénk eső vége – a hátul kiemelkedő két fedélzet – zsúfolva volt utasokkal és tisztekkel, de mind hallgatott s mind előre bámult, a fejem fölött. Hát bámulhattak is! Még soha ilyen látványt! Se toll, sem irón, még a világ legnagyobb művészéé sem tudna hű képet adni róla. Hatalmas hajónk mozdulatlanul állt, vitorlái petyhüdten csüngtek. Jobb oldalán a nap szállt alá vörösen, bal oldalán a teli hold kelt föl, egymással pontosan szemben. A két roppant világító test mintha farkasszemet nézett volna, s mindkettő megváltoztatta a másik fényét. Szárazföldön ez sose lett volna ily jól látható, a közbeékelt hegyektől, fáktól, házaktól, de itt mozdulatlan hajónkról mindkét irányban elláttunk egészen a világ végéig. Ez maga volt az ISTEN mérlege.

A mérleg nyelve megbillent, a kettős fény elhalványult, s a hold fényében ébenfa-elefántcsont szint öltöttünk mindannyian. Az emberek elöl sürögtek-forogtak, tucatjával aggatták a lámpásokat a kötelekre, s így most azt is láttam, hogy valami püspöki cathedra-félét emeltek az undorító ponyvabendő mögé. Most kezdtem megérteni, és elfogott a reszketés. Egyedül vagyok! Igen, a roppant hajón, a számtalan lélek közt magamra maradtam, s hirtelen félni kezdtem ISTEN ítéletétől, amit korántsem enyhít az Ő irgalmassága. Félni kezdtem, ISTENtől s embertől! Visszabotorkáltam a kabinomba, és megpróbáltam imádkozni.

MÁSNAP

A tollat is alig tudom tartani. Muszáj lehiggadnom, és le is fogok. Az embert az mocskolja be, amit maga követ el, s nem, amit mások, őellene... A szégyent, bár éget, mások mérték rám.

Elvégeztem az imámat, de gyászos figyelmetlenül. Levetettem magamról mindent, csak az inget hagytam magamon, s ekkor bedörömböltek a kabinom ajtaján. Minek kerülgessük, addig is féltem. Ezek a döngő csapások az ajtón teljessé tették a zavaromat. Jóllehet azokra az iszonyú ceremóniákra, amelyeknek talán én leszek az áldozata, korábban is gondoltam, most mégis hajótörés, tűz, összeütközés, ellenséges támadás járt az eszemben. Kikiabáltam, azt hiszem.

– Mi baj? Mi baj?

Egy emberi hang felelt, gonosz, mint a dörömbölés:

– Nyisd ki az ajtót!

Sietve, sőt, rémülten válaszoltam:

– Nem, nem, nem vagyok felöltözve... miért, mi baj? Kurta szünet volt, majd a hang megadta a rettentő választ:

– Róbert James Colley, ítélet vár reád!

E szavak, amilyen váratlanok és rémítők voltak, betetőzték zavaromat. Bár tudtam, hogy e hang emberé, éreztem, hogy összeszorul a szívem, s oly vadul kaphattam hozzá a két kezemmel, hogy a bordáim fölött megkékült a helye, és kicsordult a vérem. Kikiáltottam válaszul a szörnyű idézésre:

– Nem, nem, még semmiképpen nem vagyok kész rá, mármint hogy nem öltöztem még fel...

Erre a túlvilági hang, még ijesztőbb hangsúllyal, a következő választ adta.

– Róbert James Colley, felszólítalak, hogy jelenj meg a trónus előtt.

E szavak – bár az eszem egy részével tudtam, hogy ez csak komédia – belém szakasztottak a lélegzetet. Elindultam az ajtóhoz, hogy rácsapjam a reteszt, de még oda sem értem, az ajtó kivágódott. Két hatalmas alak rontott rám, a fejük egy-egy lidércé, a szemük óriási, s a szájuk, a fekete szájuk csupa agyar. Fejemre pokrócot dobtak. Megragadtak és ellenállhatatlan erővel hurcoltak magukkal, lábam csak olykor-olykor érintette a padlót. Tudom, nem vált gyorsan az eszem, és lassú a felfogásom. Mert azt hiszem, pár percig egyáltalán nem voltam eszemnél, mert csak az ordítozásra, pfujogásra és az ördögi hahotára tértem magamhoz. De a lélekjelenlétemből valamit azért megőrizhettem, mert miközben biztonságosan elnémítva magukkal hurcoltak, elkiáltottam magam, hogy „Segítség! Segítség!”, és röviden a MEGVÁLTÓMhoz fohászkodtam.

A pokrócot lekapták rólam, s most már világosan láttam – túlságosan is világosan – a lámpások fényében. Az előfedélzet tele volt emberekkel, s a szélét lidérces alakok szegték – olyanok, mint az a kettő, aki elragadott. Annak, aki a trónuson ült, hosszú szakálla volt, lángkoronája s a jobb kezében hatalmas, háromágú szigony. Mikor a pokróc lehullott rólam, fejemet hátratekerve a hajó tatjára láttam, az én jogos helyemre, mely most nézőkkel volt tele! De a tatfedélzeten kevés volt a lámpás ahhoz, hogy tisztán láttam volna, s időm sem több, csak egy kurta pillanat, hogy barátokat keressek, mert kényre-kedvre ki voltam szolgáltatva a foglyulejtőimnek. Most, hogy már volt időm megérteni a helyzetemet, s a „tréfa” kegyetlenségét, félelmem egy részét elnyelte a szégyenkezés, hogy a hölgyek és urak szeme előtt, ne cifrázzuk, majdhogynem meztelenül kell mutatkoznom. Nekem, aki elhatároztam, hogy soha másként nem fognak látni, csak a lelki ember díszében! Megpróbáltam mosolyogva valami takarót kérni, mintha a tréfát nem helyteleníteném és belemennék, de addigra már elszabadult a pokol. Lökdösve, a karomat hátracsavarva odatérdepeltettek a „trónus” elé, s ettől az a kevéske lélegzetem is kifogyott, amit eddig sikerült megtartanom. Mielőtt még a szavamat hallathattam volna, olyan otromba kérdést tettek föl nekem, amire még emlékezni sem akarok, nem hogy leírnám. S mikor a számat tiltakozásra nyitottam, nyomban betömték valami olyan okádnivaló rondasággal, hogy elfog az undor és hányingerem támad, ha csak eszembe jut is. S ez, meg se tudnám mondani, meddig, újra meg újra megismétlődött; s ha nem nyitottam ki a számat, azt a rondaságot az arcomra kenték. Az egymást követő kérdések meg olyanok, hogy le se tudom írni őket. Ilyeneket nem is agyalhatott ki más, csak a legelvetemültebb lélek. Mégis mindet viharos tetszés fogadta, meg az a szörnyű brit üvöltés, ami még az ellenséget is megrémíti; és ekkor ismertem föl, ekkor ült rá a lelkemre a szörnyű igazság – az ellenség én vagyok!

Persze, ez lehetetlen. Valószínű, hogy fölhevültek az ördög kotyvalékától – tévútra vitték őket –, másként ez lehetetlen! De abban a zűrzavarban és – számomra – iszonyú helyzetben, mégiscsak ez volt az a gondolat, amitől jéggé fagyott a vér az ereimben – az ellenség én vagyok!

Hát ilyen végletekbe kergetheti az egyszerű embereket azok példája, akiknek a jobbra kéne elvezetniük őket! Végül a mulatságuk vezetőjének méltóztatott megszólítania.

– Te aljas, mocskos fickó vagy, és jól meg kell csutakolni!

Ez még jobban fájt, még okádnivalóbb volt, s még nehezebben jutottam levegőhöz, így hát mindvégig kétségbeesetten rettegtem, hogy ott fogok meghalni, kegyetlen szórakozásuk áldozataként. Ám épp mikor azt hittem, hogy itt a vég, hanyatt löktek a bendő mocskos vizébe. Ez több volt számomra, mint különös és rettenetes. Én nem ártottam nekik. Megvolt a mulatságuk is, megkapták, amit akartak tőlem. Mégis, valahányszor megpróbáltam kitornászni magam a bendő síkos mocskából, mindig azt kellett hallanom, amit a francia terror szerencsétlen áldozatai hallhattak utolsó pillanataikban, s, ó! – ez kegyetlenebb, mint a halál, kegyetlenebbnek kell lennie – és kegyetlenebb is, hisz semmi, de semmi nincs, ami ehhez az acsargó, kéjes, viharos étvágyhoz volna fogható...

Addigra már föladtam minden reményemet, hogy életben maradok, csak a végre készültem vakon – úgy is mondhatnám, tűz és víz között –, mikor is a tatfedélzetről ismételt kiáltások hangjai ütött el az agyamig s egy félelmetes robbanás döreje. Majdhogynem csönd lett, s ebbe parancsot kiáltott egy emberi hang. A kezek, amelyek eddig vissza-visszalöktek, most fölemeltek és ki. Elnyúltam a fedélzeten. A csöndben, mocsokcsíkot húzva magam után, félrekúsztam. Újabb parancs harsant. Kezek emeltek föl és vittek le a kabinomba. Valaki rám csukta az ajtót. Később – nem tudom, mennyivel – megint nyílt az ajtó, s valami keresztyéni lélek egy csöbör meleg vizet helyezett mellém. Talán Phillips lehetett, de nem tudom biztosan. El nem tudom mondani, milyen kínkeservesen, de végül mégiscsak sikerült úgy-ahogy megtisztálkodnom. Távolról hallottam, hogy az ördögök – nem, nem szabad annak hívnom őket –, az emberek a hajó elejéről, új áldozatokat találtak a mulatságukhoz. De a hangokból ítélve ez a vigasság már inkább kedélyes volt, mint bestiális. Keserű volt a pohár, amit ki kellett ürítenem! Nem hiszem, hogy valaha is akadt volna „pap”, akivel egy hajón ezt eljátszották volna. Nem, nem akarok megkeseredni, meg akarok bocsátani nekik! A testvéreim, még ha nem éreznek is annak – még ha én nem érzem őket annak, akkor is! Ami az úriembereket illeti... – nem, semmi keserűség; és az is igaz, hogy közülük egy, talán Mr. Summers, vagy lehet, hogy Mr. Talbot – ha késve is, de közbelépett és végét szakította ennek az állatias mulatságnak!

Elnyomott a kimerültség, elaludtam, csak hogy félelmes, lidércnyomásos álmaim legyenek, pokolról, végítéletről. Fölriadtam rájuk, ISTENNEK hála. Mert ha tovább tartanak, fölébe kerekednek az ép eszemnek.

Aztán imádkoztam, hosszan imádkoztam. Az imádságom végeztével, mikor már kellően összeszedtem magam, végiggondoltam a dolgot.

Megtalálom a módját, hiszem, hogy megint önmagam legyek. Világosan látom, minden takargatás nélkül, hogy mi történt, E kifejezés, hogy történt, már magában rejti a gyógyulást. Ha kiirtom az indulataimat, rettegésem, undorom, felháborodásom gizgazát, megtisztul előttem az ösvény, amelyen végig kell mennem, hogy helyesen ítélhessek. Fokról fokra váltam az áldozatává annak az ellenszenvnek, amit Anderson kapitány kezdettől fogva tanúsított irántam. Egy ilyen komédiára, amilyet tegnap eljátszottak, csak az ő helyeslésével, vagy legalábbis hallgatólagos hozzájárulásával kerülhetett sor. Deverel és Cumbershum voltak az eszközei. Belátom, hogy szégyenkezésem – hacsak sérelmet szenvedett szemérmemet nem tekintem – teljességgel esztelen, és nem vet jó fényt az értelemre. Mert mondhattam én akármit – és ezért a MEGVÁLTÓM bocsánatát kérem –, amit éreztem, az sokkal közelebb állt a hölgyek és urak rólam alkotott véleményéhez. Igen, énellenem mások többet vétkezének, mint mások ellen én, de házam táját akkor is rendbe kell raknom, s újra meg kell tanulnom – hát ennek a leckének sose lesz vége? – megbocsátani! De hát, emlékeztetem magamat, mi más is ígértetett az ÚR szolgáinak ezen a világon? Ha meg kell lennie, hát legyen mostantól fogva üldöztetés a sorsom. Nem vagyok egyedül.

Megint imádkoztam, lázas hévvel, s mikor nagy sokára fölálltam a térdeplésből, szentül hiszem, hogy jobb és alázatosabb ember állt föl. Mert megértettem, hogy a sérelem, ami ért, sem más, sem több nem volt, mint figyelmeztetés, hogy tartsam oda a másik orcámat is!

De akkor is megmarad az a másik sérelem, ami nem engem ért, hanem rajtam keresztül AZT, akinek NEVÉT oly gyakran veszik ajkukra, bár, sajnos, gondolni ritkán gondolnak rá. Az igazi sérelem a ruhámat érte, s vele azt a roppant sereget, amelynek én utolsó és legkisebb közkatonája vagyok. Magát a MESTEREMET érte sérelem, s bár lehet, hogy Ő megbocsátja – szentül hiszem, hogy meg is fogja –, akkor is kötelességem, hogy hangot adjak a rosszallásomnak, ahelyett, hogy ezt ü némán szenvedjem el!

Nem magamért, ó, URAM, hanem TEÉRETTED!

Aztán megint aludtam egyet, azután, hogy mindezt leírtam, immár békésebben, s arra ébredtem, hogy a hajó könnyedén száll a mérsékelt szél szárnyán. Talán, gondoltam, valamivel hűvösebb is van. Aztán eszembe jutottak a tegnap este történtek, s hirtelen elfogott a félelem, amit elég nehezen tudtam csak legyőzni magamban. De nagy erővel tért vissza lázas imádságom belső történéseinek emléke is, fölkeltem, vagy inkább azt mondanám, kiugrottam az ágyból, mert éreztem, hogy megújult a bizonyosságom a nagy igazságokban, a keresztyéni hitben! S hidd el, most sokkal, de sokkal hosszabban imádkoztam, mint szoktam!

Mikor a térdeplésből felálltam, megittam a reggeli korty orvosságot, majd rászántam magam, hogy újra gondosan megberetválkozzam. A hajamnak javára válna a segítséged! (De hát ezt soha nem fogod olvasni! A helyzet egyre ellentmondásosabb – lehet, hogy előbb-utóbb cenzúráznom kell, amit írtam!) Felöltöztem, ugyanolyan gonddal, fölvettem gallért, parókát, kalapot. Utasítottam a szolgát, mutassa meg, hol raktározzák az utazóládámat, s némi vita után módomban állt alászállni a hajó homályos gyomrába. Elővettem a körgalléromat és egyetemi fövegemet, kivettem a ládából a püspök úr őeminenciája engedélyét, s betettem a kabátom zsebébe. Most – hogy az ügy már nem az én, hanem a MESTEREM ügye volt – nyugodtan néztem szembe, képes voltam szembenézni bárkivel a hajón, nem lévén többé félnivalóm az összecsapástól – nos, tudom, egyszer lelkére beszéltem egy útonállónak is! Határozott léptekkel fölmentem hát a tatfedélzet felső részére, sőt, annál is tovább, addig az emelvényig, ahol Anderson kapitány többnyire tartózkodni szokott. Ott megálltam és körülnéztem. A szél friss volt és kormányfél felől fújt. Anderson kapitány fel-alá járkált. Mr. Talbot egy-két úriemberrel álldogált a korlátnál, megérintette sapkája szegélyét, s elindult felém. Hálás voltam barátkozási szándéka e jeléért, de most csak meghajoltam és továbbmentem. Át a fedélzeten, s megálltam Anderson kapitány útjában, levett kalappal, mint akkor. Most nem gázolt át rajtam, ahogy annak idején megfogalmaztam. Megállt, rám meredt, kinyitotta, majd becsukta a száját. Az alábbi szóváltás folyt le kettőnk között.

– Anderson kapitány, beszélni óhajtok önnel. Egy-két pillanatig hallgatott. Majd:

– Tessék, uram. Beszéljen. Nyugodtan s kimérten folytattam.

– Anderson kapitány. Az emberei megsértették a hivatásom méltóságát. Ön is megsértette.

Fejébe szaladt a vér, majd elsápadt. Előreszegezte az állat, felém, majd leeresztette. Feleletképpen azt mondta, vagyis inkább csak mormogta:

– Tudom, Mr. Colley.

– Ennyit beismer, uram? Megint oda morgott valamit.

– Nem volt szándékos... elszabadult a dolog. Önt méltatlanság érte, uram.

Nyugodt hangon válaszoltam.

– Andersen kapitány. Minthogy hibáját beismerte, készséggel megbocsátok. De voltak ott más tisztek is, nem is akárkik, akik, azt hiszem, s beérem e feltevéssel, nem az ön parancsát, inkább csak példáját követték. S pap voltomban ők sértettek meg legsúlyosabban! Azt hiszem, tudja, kik voltak, uram, hiába hogy álruhát öltöttek. Nem énmiattam, hanem a maguk javára, ők is be kell hogy ismerjék a vétkességüket.

Anderson kapitány ingerülten járkált fel-alá a fedélzeten. Visszajött, és megállt előttem hátrakulcsolt kézzel. Rám meresztette, felülről, a szemét, s döbbenten láttam, hogy képe nemcsak vérvörös, de dühös is! Hát nem különös? A maga hibáját beismeri, de elég csak megemlítenem a tisztjeit, olyan állapotba kerül, amely, attól tartok, nagyon is megszokott nála. Azt mondta, haragosan:

– Jó, megkapja, uram.

– Ahogy ön a királyét, én úgy védem meg a magam MESTERÉNEK becsületét.

Egy darabig egyikünk se szólt semmit. Megkondították a harangot, s az egyik őrséget felváltotta a másik. Mr. Smilestól és az ifjú Mr. Taylortól most Mr. Summers és Mr. Willis vette át. Az őrségváltás szertartása, mint mindig, ünnepélyesen játszódott le. Anderson kapitány ezután visszafordult hozzám.

– Majd beszélek az érintett tisztekkel. Ennyivel beéri?

– Hadd jöjjenek hozzám, uram, s én éppoly készséggel megbocsátok nekik is, mint ahogy önnek. De van még valami.

Ekkor, meg kell mondanom neked, a kapitány megeresztett egy kifejezetten istenkáromló szitkot. Én azonban a kígyó ravaszságát és a galamb szelídségét szegeztem vele szembe, és ez alkalommal úgy tettem, mintha észre se vettem volna! A pillanat nem volt alkalmas rá, hogy egy tengerésztisztet megfeddjek, azért, mert káromkodik. Később, mondtam magamban, majd arra is sor kerül! Folytattam.

– És itt van a hajó elejének szegény, tudatlan népe. Föl kell keresnem, és rá kell bírnom őket a bűnbánatra.

– Megörült?

– Egyáltalán nem, uram.

– És nem érdekli, ha megint csúfot űznek magából?

– Önnek is megvan az egyenruhája, Anderson kapitány, mint ahogy megvan nekem is. Én abban, a lelki ember díszében fogok közeledni hozzájuk.

– Egyenruha!

– Nem érti, uram? Abban az öltözékben megyek közéjük, amelyre felszentelésem és hosszú tanulmányaim feljogosítanak. Most nem öltöttem fel, uram. Ön úgyis tudja, ki vagyok.

– De mennyire, uram.

– Köszönöm, uram. Tehát engedélyt ad rá, hogy előremenjek és szóljak hozzájuk?

Anderson kapitány odament a korláthoz és beleköpött a tengerbe. Meg se fordult, úgy válaszolt nekem.

– Csináljon, amit akar.

Meghajoltam a háta mögött, majd magam is megfordultam. Mikor odaértem a dobogóhoz, Summers hadnagy megérintette a kabátom ujját.

– Mr. Colley!

– Nos, barátom?

– Mr. Colley, nagyon kérem, gondolja meg, mit tesz! – Hangja suttogássá halkult. – Ha el nem sütöm Mr. Prettiman puskáját a levegőbe, s ettől meg nem döbbennek, nem tudom, még mivé fajult volna az ügy. Nagyon kérem, uram! Hadd gyülekeztessem őket a tisztjeik szeme előtt. Van köztük néhány erőszakos ember... s az egyik kivándorló...

– Ugyan, Mr. Summers. Olyan öltözékben megyek közéjük, amelyben istentiszteletet is tarthatnék. Fel fogják ismerni, és tisztelni fogják.

– Legalább addig várjon, amíg a rumot kiosztják nekik. Higgye el, uram, tudom, hogy mit beszélek! Attól megnyugosznak, barátságosabbak lesznek... könnyebben befogadják, amit ön mondani kíván... nagyon kérem! Egyébként a megvetés, a közöny... s ki tudja, mi más?...

– S ha a lecke lepereg róluk, ön szerint, oda az alkalom?

– Úgy van, uram! Gondolkodtam egy pillanatig.

– Helyes, Mr. Summers. Késő délelőttig várok. Addig úgyis van valami írnivalóm.

Meghajoltam előtte, s továbbmentem. Most Mr. Talbot megint odalépett hozzám, s a legnyájasabb modorban fölajánlotta, hogy legyünk meghitt jó barátok. E fiatalember igazán a magafajták dísze! Ha az előjogok mindig ilyen emberek kezében volnának – s ez a jövőben valamikor nem is elképzelhetetlen... de inkább folytatom!

Alig ültem le írni a kabinomban, mikor kopogtattak. A két hadnagy volt az, Mr. Deverel és Mr. Cumbershum, az én előző esti két ördögöm! A tőlem telhető legnagyobb szigorúsággal néztem rájuk, mert igazán rászolgáltak egy kis fenyítékre, mielőtt elnyerik a bocsánatot. Mr. Cumbershum alig szólt, Mr. Deverel annál többet. Készséggel beismerte, hogy hibáztak, s ő egy kissé be volt rúgva, mint ahogy a társa is. Nem hitte volna, hogy a dolgot ennyire a szívemre veszem, de az emberek mindig efféle mulatságot tartanak, ha a hajó átkel az Egyenlítőn, s nagyon röstelli, hogy félreértette a kapitány általános engedélyét. Végezetül arra kért, hogy tekintsem tréfának a dolgot, ami sajnos elfajult. Ha akkor is ilyen öltözékben lettem volna, senkinek eszébe sem jut ilyesmi... vigye cl az őr... g, ha bármi rosszat akart, s most azt reméli, hogy elfelejtem az egész ügyet.

Hallgattam egy kicsit, mintha gondolkoznék, bár tudtam már, hogy mit fogok tenni. A pillanat alkalmatlan volt rá, hogy bevalljam, mekkora méltatlanságnak érzem, hogy embereink oly kevéssé hozzám illő öltözékben láttak. Igen, ezek az emberek igénylik az egyenruhát – azt is, amit viselnek, és azt is, amelyre föltekintenek! Végül megszólaltam.

– Készséggel megbocsátok önöknek, uraim, amint arra a MESTEREM fölhatalmaz. Menjenek, s többé ne vetkezzenek.

Ezzel becsuktam utánuk a kabinajtót. Kintről még hallottam, hogy egyikük, talán Mr. Deverel, halkan, hosszan elfüttyenti magát. Majd, ahogy a lépteik távolodtak, hallottam, hogy megszólal Mr. Cumbershum is, most először, mióta beszélgetésünk elkezdődött.

– Csak tudnám, ki az őr..g az az ő Mestere? Gondolja, hogy jóban van a flottának azzal az á ....k püspökével?

Aztán elmentek. Bevallom, hosszú-hosszú napok óta most először éreztem békességet. Most minden jóra fordul. Megértettem, hogy fokról fokra nekiláthatok a munkámnak, nemcsak a köznép, hanem, később, a tisztek és az urak közt is, akik nem lesznek, nem lehetnek oly érzéketlenek az IGE iránt, mint ahogy mutatják! Nos... ennek még a kapitány is egynémely apró tanújelét adta... és a Kegyelem hatalma végtelen. Mielőtt felöltöttem volna a papi díszruhát, kimentem a középfedélzetre s ott megálltam – végre szabadon –, hisz nem kétséges, hogy a kapitány visszavonja azt a kezdeti goromba tilalmát, hogy nem léphetek a tatfedélzetre! Néztem a vizet, a kék, zöld, bíbor tengert, s rajta a vonuló hófehér tajtéksávokat! S valami újonnan támadt biztonságérzettel vettem szemügyre a hajónk oldalán a víz alatt a hínár hosszan hullámzó zöld indáit. S most úgy rémlett, különösen szépek hasas vitorláink oszlopai. Itt az idő; a kellő előkészületek után előremegyek, s megfeddem TEREMTŐNK e rakoncátlan, de igazán szeretetreméltó gyermekeit. Úgy éreztem – s úgy érzem most is –, elemészt a nagy-nagy szeretet mindenek, a tenger, a hajó, az égbolt, az úriemberek és az egyszerű emberek, de mindenekfölött a MEGVÁLTÓNK iránt! Íme, boldogabban nem is érhetett volna véget sok keserűségem és megpróbáltatásom! DICSŐSÉG NEKI MINDENEKTŐL!

___________

 

Mint Lordságod tudja, Colley nem írt többet. A halál után – a semmi. Az maga a semmi! Az egész üggyel kapcsolatban nincs más vigaszom, mint hogy gondoskodhatom róla, hogy szegény húga soha ne tudja meg az igazat róla. A részeg Brocklebank elbömbölheti magát a kabinjában – Ki ölte meg azt a bunkó Colleyt? –, de neki soha nem szabad megtudnia, miféle gyöngeség ölte meg, s hogy kinek a keze – közöttük az enyém is – taszította idáig!

Mikor Wheeler fölkeltett kurta és nyugtalan álmomból, megtudtam, hogy a délelőtt részben a vizsgálattal fog eltelni. Nekem ott kell ülnöm, Summersszel és a kapitánnyal. Arra az ellenvetésemre, hogy mindenekelőtt a holttestet kéne eltemetni – ilyen forró égöv alatt –, Wheeler nem szólt semmit. Világos, hogy a kapitány a szigorú hivatalos eljárás köpenye alá kívánja elrejteni mindazt, amivel ő meg mi megkínoztuk ezt az embert! Leültünk tehát az asztal mögé a kapitány kabinjában, és sorra felvonultak előttünk a tanúk. A szolga, aki Colleyt ellátta, nem tudott többet mondani, mint amennyit amúgy is tudtunk. A fiatal Mr. Taylor, akit édeskevéssé nyomasztott a pap halála, de annál inkább a kapitány iránt érzett rettegő tisztelete, elismételte, hogy szemtanúja volt, amint Mr. Colley beleegyezett, hogy megízlelje a rumot a... valami micsodának, nem emlékszik, hogy micsodának... a szellemében. Mikor megkérdeztem, hogy nem „megbékélés” volt-e az a szó, ráhagyta. És mi dolga volt ott elöl Mr. Taylornak? (Ezt Mr. Summers kérdezte.) Mr. Tommy Taylor a horgonyláncok tárolását ellenőrizte, kivált a főhorgonylánc ellenirányú tekercselésének töretlenségét. E pompázatos tolvajnyelv tökéletesen kielégítette a tengerész urakat, s elégedetten rábólintottak, mintha csak angolul lett volna. De mi dolga volt Mr. Taylornak a lánckamrán kívül? Mr. Taylor az ellenőrzés befejeztével visszaindult, hogy jelentést tegyen, de megállt egy kis időre, mert soha ilyen állapotban papot még nem látott. Aztán? (Ezt a kapitány kérdezte.) – Folytattam az utam tat felé, uram, hogy Mr. Summerset tájékoztassam – így Mr. Taylor –, de mielőtt még ezt megtehettem volna, Mr. Cumbershum lebaltázott.

A kapitány bólintott, s Mr. Taylor látható megkönnyebbüléssel távozott. Én Summershez fordultam.

– Lebaltázta, Summers? Nem látom a nyomát. A kapitány felmordult.

– Összeszidta, uram. Folytassuk.

A következő tanú bizonyos East volt, egy tisztes kivándorló, írni-olvasni tudó ember, annak a szegény leányzónak a férje, akinek az aszott arca annyira szíven ütött. Igen, látta Mr. Colleyt, látásból ismerte a tisztelendő úriembert. Miközben folyt az „ürgeöntés”, ahogy a matrózok mondják, nem látta őt, csak hallott a dologról. Talán tudjuk, hogy a felesége milyen rosszul van, szinte állandóan ott van mellette, ő meg Mrs. Roustabout, noha annak is hamarosan itt az ideje. Csak egy pillanatra látta Mr. Colleyt a matrózok között, nem hiszi, hogy hosszan beszélt volna hozzájuk, mielőtt megivott volna velük egy csuporral. A taps és a kacagás, amit hallottunk? Az azután volt, hogy az úr szólt hozzájuk pár szót, mikor már összemelegedtek. A dühös ordítozás? Arról ő nem tud. Mindössze annyit tud, hogy a matrózok levitték magukkal az urat oda, ahol az ifiúr volt, a lánckamrába. Neki a feleségéről kellett gondoskodnia, a továbbiakról nem tud. Reméli, az urak nem tekintik tiszteletlenségnek, de ennél többet senki nem tud, talán csak maguk azok a matrózok, akik a tisztelendő úriembert oltalmukba vették.

Elengedték. Én közöltem a véleményemet, hogy az egyetlen ember, aki felvilágosítással tudna szolgálni nekünk, az a fickó, aki a merevrészeg Colleyt visszavezette, vagy inkább cipelte hozzánk. Mondtam, az talán tudja, hogy Colley mennyit ivott, ki kínálta vagy itatta erőszakkal. Anderson kapitány helyeselt, s közölte, hogy ő már ide is rendelte azt az embert. Aztán, majdhogynem suttogva közölte.

– A besúgóm azt mondja, ezt az embert kell megszorongatnunk.

Most én következtem.

– Uraim – kezdtem elszántan –, mi most az önök szavával élve, „túlságosan nagy feneket kerítünk” valaminek! Colleyt leitatták. Akadnak emberek, most már a magunk kárán tudjuk, akiknek a félénksége oly mérvű, hogy a mások haragja szinte halálra sebzi őket, s akiknek a lelkiismerete oly kényes, hogy belehalnak olyasmibe is, amit, mondjuk, Mr. Brocklebank ha valaminek, hát semmi kis emberi gyarlóságnak vélne! Ugyan, uraim. Miért ne ismerhetnénk be, hogy bár a mértéktelensége ölte meg, de a mi általános részvétlenségünk volt az eredendő oka?

Ez merészség volt, nem? Szemébe mondtam a zsarnokunknak, hogy ö meg én, együtt... De meglepve emelte rám a szemét.

– Részvétlenségünk, uram?

– A mértéktelensége, uram – szólt közbe sietve Summers –, maradjunk abban.

– Egy pillanat, Summers. Mr. Talbot, figyelmen kívül hagyom az ön különös kifejezését, hogy a mi „általános részvétlenségünk ölte meg”. Hát nem érti? Még mindig azt hiszi, attól, hogy egyszer berúgott...

– De hát ön maga mondta, uram... jó, írjuk az egészet az alacsony láz kontójára.

– Az tegnap volt! Uram, mondok én önnek valamit. Nagyon valószínű, hogy ezen a papon, részeg tehetetlenségében, bűnös erőszakot tett egy, vagy a jó ég tudja, hány ember, és a teljes megaláztatás végzett vele!

– Uramisten!

Mintha az értelmem görcsöt kapott volna. Nem is tudom, hogy percekig támadt-e egyáltalán egy gondolatom? Majd, szinte azt mondhatnám, a görcs kiállt belőle, s hallottam, hogy épp a kapitány beszél.

– Nem, Mr. Summers. Nem vagyok hajlandó semmit eltitkolni. És semmi olyan arcátlan vádat nem tűrök, amely a hajó irányításával kapcsolatos ténykedésemet és az utasok iránti magatartásomat érinti.

Summersnek égett az arca.

– Csak javasolni bátorkodtam. És elnézését kérem, uram, ha úgy véli, hogy ez meghaladta szolgálati kötelességemet.

– Rendben van, Summers. Folytassuk.

– De kapitány – mondtam –, nincs ember, aki ilyesmit beismerjen!

– Ön még fiatal, Mr. Talbot. Nem is sejti, hogy egy ilyen hajón hányféle csatornán és mi mindent tud meg az ember, még ha ez a hajó ebben a minőségében nem régen szolgál is.

– Csatornán? Besúgók?

– Talán folytassuk inkább – fojtotta belém a szót otrombán a kapitány. – Engedjék be azt az embert.

Summers maga ment ki és hozta be Rogerst. Ő volt az, aki Colleyt visszahozta hozzánk. Ritkán láttam még pompásabb fiatal fickót.

Derékig meztelen volt, s látszott rajta, hogy valamikor majd megpohosodik. De most akár Michelangelónak is modellt állhatott volna! Roppant mellkasa, bikanyaka sötétbarnára sült, mint ahogy kellemes, széles arca is csak ott nem, ahol néhány párhuzamos karcolás nyoma fehérlett. Anderson kapitány hozzám fordult.

– Summers azt mondja, ön ért valamit a keresztkérdésekhez.

– Én? A keresztkérdésekhez?

Lordságod bizonyára észreveszi, hogy korántsem jeleskedtem e szomorú jelenet során. Anderson kapitány valósággal sugárzó mosolyt vetett rám.

– A tanúja, uram.

Erre nem számítottam. De akkor is, mit volt mit tennem?

– Nos, jóember. A nevét, legyen szíves!

– Billy Rogers, jelentem lordságodnak. Előárbocteremőr.

Tudomásul vettem a megtisztelő címet. Bár jó ómen volna!

– Felvilágosítást kérünk magától, Rogers. Teljes részletességgel tudni szeretnénk, mi történt, mikor az az úriember a múltkor lement maguk közé.

– Miféle úriember?

– A pap. Főtisztelendő Mr. Colley, aki meghalt. Rogers a nagy ablak teljes fényében állt. Még soha arcon ily tágra nyílt szemű őszinteséget nem láttam.

– Hát... egy kicsit felöntött a garatra, jelentem lordságodnak.

Itt az ideje a fordulónak, ahogy ezek a tengerészek mondják.

– Hogy szerezte azokat a karmolásokat az arcán?

– Egy lotyó volt, jelentem lordságodnak.

– Akár egy vadmacska, nem?

– Hát, majdnemhogy... jelentem lordságodnak.

– De maga mindig megkapja, amit akar, nem?

– Tessék?

– Sikerült már csak az ő érdekében is legyőznie a nő vonakodását?

– Azt én nem tudom, jelenteni lordságodnak. Csak azt tudom, hogy meg akart lépni a kéziben a zsoldommal, s ha el nem kapom, ment volna, mint a puskagolyó, ki az ajtón.

Anderson kapitány szélesen rám mosolyodott.

– Engedelmével lordságodnak...

Az ördög vigye el, ez az ember kinevet!

– Nos, Rogers. Hagyjuk a nőket. Mi van a férfiakkal?

– Tessék?

– Mr. Colleyn erőszakot követtek el az előbástyában. Ki volt a tettes?

Rogers arcáról minden kifejezés eltűnt. A kapitány megszorongatta.

– Gyerünk, Rogers. Meglepné, ha megtudná, hogy épp magát gyanúsítják ezzel az aljassággal?

Rogers egész tartása megváltozott. Behúzta a nyakát, s az egyik lábát egy-két hüvelykkel a másik mögé tolta. Keze ökölbe szorult. Nyugtalanul tekingetett hol az egyikünkre, hol a másikunkra, mintha azt próbálná leolvasni kinek-kinek az arcáról, hogy onnét épp mekkora veszély fenyegeti. Láttam, ellenségnek ítél minket!

– Én semmiről nem tudok, kapitány úr, az égvilágon semmiről!

– Ember, lehet, hogy magának semmi köze az egészhez. De azt csak tudja, ki volt!

– Hogy micsoda ki volt?

– Hát, hogy ki volt az, aki olyan gyalázatot műveit azon az úriemberen, hogy belehalt!

– Semmit se tudok... az égvilágon semmit! Meglódult az eszem.

– Ugyan, Rogers. Maga az egyetlen, akit vele láttunk. Más bizonyítékok híján természetes, hogy maga az első számú gyanúsított. Mit csináltak, maguk matrózok?

– Hogy mi mit csináltunk, uram?

Még soha egy arcon sem láttam jobban megjátszott meglepetést. – Biztos, hogy többen is vannak, akik tanúsíthatják a maga ártatlanságát. Ha ártatlan, akkor segítsen vallomásra kényszerítenünk a bűnösöket.

Rogers egy szót se szólt, csak állt, sarokba szorítva. Tovább faggattam.

– Én azt hiszem, jóember, maga meg tudná mondani nekünk, ki tette, vagy legalábbis fel tudná sorolni azoknak a nevét, akiket, akiket a... a szemérem elleni erőszak e sajátos formájával gyanúsít, vagy legalábbis azokét, akik ilyesmivel egyáltalán gyanúsíthatok.

Andersen kapitány fölszegte az állat.

– Köcsögöléssel, Rogers, az úr arra gondol. Köcsögöléssel.

Aztán az asztalra szegezte a szemét, s papirosaival babrált, tintába mártotta a tollat. A csönd mélyen belenyúlt a várakozásunkba. Végül maga a kapitány törte meg, s dühösen felmordult.

– Gyerünk, ember! Nem fogunk itt ülni egész nap! Újabb hallgatás. Rogers nem annyira a fejével, mint az egész testével fordult sorra mindannyiunk felé. Végül a kapitány szeme közé nézett.

– Igenis, uram.

Csak ekkor változott meg az arca. Beszopta az alsó ajkát, s fehér fogával ráharapott, mintha a keménységét próbálgatná.

– Kezdjem a tisztekkel, uram?

Csak most, most meg ne mozduljak, ez nagyon fontos! Ha csak megrebben is a szemem akár Summers, akár a kapitány irányába, ha csak egy csöppet is összehúzódik, az végzetes vádnak tűnhet föl. Ami e bestialitás vádját illeti, tökéletesen megbíztam mindkét tisztben. Semmi kétség, hogy ők is egymásban, mégsem mert mozdulni egyikük sem. Mint a viaszbábuk, olyanok voltunk. S viaszbábu most Rogers is.

A kapitány volt az, akinek mozdulnia kellett, s ezt tudta is. Letette a tollat a papírjai mellé, s komolyan megszólalt.

– Jól van, Rogers. Akkor végeztünk. Elmehet a dolgára. A szín visszatért a matróz arcába, majd kiszaladt belőle.

Hosszan felsóhajtott, megdörgölte a homlokát, elmosolyodott, megfordult és kiment a kabinból. Nem tudom, meddig ültünk ott mi hárman szótlanul és mozdulatlanul. Ennek az én részemről nagyon egyszerű és hétköznapi oka volt: féltem, hogy valami helytelent mondok vagy teszek; a „helytelen” pedig, hogy úgy mondjam, felsőbbrendű erőre tett volna szert, félelmetes és kétségbeejtő erőre. Hallgatásunk hosszú percei alatt úgy éreztem, még azt sem engedhetem meg magamnak, hogy gondolkozzam, mert akkor még el találok vörösödni, s kiveri az arcomat a veríték. Szinte tudatos erőfeszítéssel ürítettem ki az agyamat, s vártam, hogy történjék valami. Mert egy biztos, hármunk közül én voltam az, akinek legkevésbé kellett megszólalnia. Rogers csapdába ejtett mindannyiunkat. Meg tudja Lordságod érteni, hogy valami halvány gyanú, akarva, akaratlanul, máris föltámadt bennem, s egyik tiszt nevéről a másikra röppent? Bénultságunkból Anderson kapitány szabadított ki minket. Nem mozdult, de megszólalt, szinte magában.

– Tanúk, kihallgatások, vádak, hazugságok, újabb hazugságok, hadbíróság... ennek az embernek módjában áll mindannyiunkat tönkretennie, ha van benne elég bátorság hozzá, márpedig kétlem, hogy ne volna, hiszen a kötél a tét. És az ilyen vádak cáfolhatatlanok. Bármi az ügy kimenetele, valami megtapad belőlük.

Summershez fordult.

– S ezzel, Mr. Summers, vége a vizsgálatunknak. Van még más besúgónk?

– Azt hiszem, nincs, uram. Aki korpa közé keveredik...

– Pontosan. Mr. Talbot?

– Nem tudom, mit mondjak, uram. De ez igaz. Ez az ember sarokba szorult és elővette az utolsó fegyverét; ez zsarolásszámba menő hamis tanúság.

– Tény – mondta Summers, s végre elmosolyodott –, hogy Mr. Talbot az egyetlen közülünk, akinek a dologból haszna volt. Legalább időlegesen főrenddé emelték!

– Már visszatértem a földre, uram... bár amióta Anderson kapitány, aki eskethet és temethet, „lordságodnak” szólított...

– Úgyis van. Temetés. Isznak valamit, uraim? Volna szíves, Summers, behívni Hawkinst? Hadd köszönjem meg, Mr. Talbot, a segítségét.

– Aminek, sajnos, nagyon kevés hasznát vette, uram. A kapitány megint a régi volt. Szélesen mosolygott.

– Tehát mégiscsak alacsony láz. Sherryt?

– Köszönöm, uram. Az egésszel végeztünk volna? Még most sem tudjuk, mi történt. Ön besúgókról beszélt.

– Jó ez a sherry – szakított félbe nyersen a kapitány. – Azt hiszem, Mr. Summers, maga a napnak ebben a szakában tartózkodik az ivástól, s talán volna szíves ellenőrizni, hogy megtörténtek-e az előkészületek ennek a szerencsétlen embernek a temetésére. Egészségére, Mr. Talbot. Hajlandó volna aláírni, azazhogy ellenjegyezni egy jegyzőkönyvet?

Elgondolkoztam.

– A hajón nincs semmi hivatalos tisztségem.

– Ugyan már, Mr. Talbot! Tovább gondolkodtam.

– Majd megírok egy nyilatkozatot és aláírom. Anderson kapitány rám sandított busa szemöldöke alól, s szótlanul bólintott. Kiittam a poharamat.

– Valami besúgókat említett, Anderson kapitány... Összevont szemöldökkel nézett rám.

– Én, Mr. Talbot? Alig hinném!

– Azt kérdezte Mr. Summerstől...

– Aki azt felelte, hogy nincs – szögezte le harsányan Anderson kapitány. – Egyáltalán nincs, Mr. Talbot, egyetlenegy sincs köztünk. Érti, uram? Hozzám senki be nem oson... az égvilágon senki! Elmehet, Hawkins!

Letettem a poharamat, s Hawkins elvitte. A kapitány végignézte, hogy kimegy a kabinból, aztán hozzám fordult.

– A szolgáknak fülük van, Mr. Talbot.

– Az biztos, uram! Hogy az én Wheeleremnek van, afelől biztos vagyok.

A kapitány komoran elmosolyodott.

– Wheelernek! Hát persze! Az aztán csupa szem és fül...

– Nos hát, akkor a délutáni szomorú szertartás idejéig visszatérek a naplómhoz.

– Ó, a naplójához. Ne felejtse el belefoglalni, Mr. Talbot, hogy az utasairól bármi légyen is elmondható, ami a legénységét és a tisztjeit illeti, ez a hajó boldog hajó!

Három órakor mindannyian összegyűltünk a középfedélzeten. Volt ott díszőrség, Oldmeadow katonái, flintával, vagy hogy is hívják azt a csúf fegyverüket. Oldmeadow maga teljes díszben, oldalán vért nem kóstolt kardjával, ugyanúgy, mint a hajó tisztjei. Még az ifiurak is tőrrel az oldalukon és jámbor áhítattal az ábrázatukon. Mi, utasok, tőlünk telhetőleg gyászban. A legénység őrségenként tisztességesen felöltözve, már amennyire a sokféle ruhadarab megengedte. A méltóságteljes Mr. Brocklebank kihúzta magát, de sárga volt és megviselt az italtól, amelynek mennyisége Mr. Colleyt kísértetté aszalta volna. Ahogy szemügyre vettem, az jutott eszembe, hogy ha Brocklebank élte volna át Colley minden megpróbáltatását és bukását, megúszta volna gyomorégéssel és fejfájással. Ennyire más-más szálakból szövődik az az emberkárpit, ami körülvesz minket! Hölgyeink, akik, úgy látszik, eleve számítottak ilyesfajta lehetőségre, mikor az útra fölszerelkeztek, gyászruhában voltak – Brocklebank két kísérője is, aki őt két oldalról támogatta. Még Mr. Prettiman is megjelent e babonás szertartáson, Miss Granham oldalán, aki őt elhozta ide. Mert számít is harcos ateizmusa és republikanizmusa, ha az exeteri székesegyház kanonokjának lányával szegezi szembe! Mikor láttam, hogy ott bosszankodik és alig leli a helyét Miss Granham oldalán, arra a megállapításra jutottam, hogy a hölgy az, akivel beszélnem kell, hadd közvetítse ő azt a tapintatos dorgálást, ami hírhedt szabadgondolkodónknak kijár.

Lordságod bizonyára észreveszi, hogy úgy-amennyire kihevertem már Colley levelének hatását. Az ember nem tépelődhetik örökké azon, ami elmúlt, sem azon, mily vékony az a szál, ami szándéktalan viselkedését szándékosan gonosz magatartásához köti! Igen, be kell vallanom, hogy ez a tengeri szertartás hallatlanul érdekelt! Az ember ritkán vesz részt, ha szabad azt mondanom, ily egzotikus környezetben történő temetésen. A szertartás ugyanis nemcsak hogy különös volt, de mindvégig – vagy majdnem mindvégig – kátránnyelven folyt. Azt pedig, tudja Lordságod, mennyire élvezem! Bizonyára talált már néhány különösen nehezen megfejthető példát, hogy mást ne említsek, az ürgeöntést – de hát nem mondja-e maga Servius is (azt hiszem, ő), hogy az Aeneis-ben legalább fél tucat olyan rejtvény akad, amit soha meg nem oldunk, sem szövegjavítás, sem sugallat, sem tudományos módszerek révén. Nos hát, hadd szórakoztassam el önt még néhány kátrányrejtvénnyel.

A hajó harangja tompán megkondult. Felbukkant egy tengerészkülönítmény, vállukon egy pallón a brit lobogóval letakart holttest. Letették, lábbal a kormányfél, vagyis díszoldal felé, amerre az admirálisok, holttestek és más ilyen ritka bogarak hagyják el a hajót. A holttest hosszabb volt, mint hittem, de azóta megtudtam, hogy maradék ágyúgolyóink közül kötöttek kettőt a lábához. A paszományoktól csillogó Anderson kapitány odaállt melléje. Mint azóta megtudtam, ő is, a többi tisztek is sokat gyakorolták, hogy pontosan végezzék el a szertartást, amellyel, mint az ifjú Taylor mondta, „átsípolják az égi révkalauzt a fedélzetkorláton”.

Szinte valamennyi vitorlánk be volt vonva, s így a hajónk a Tengerészeti Szótár szerint, azaz szaknyelven – másként ugyan hogy? –, vesztegelt, ami annyit jelent, hogy egy helyben állt. De a komédia szelleme (megint csak a legválasztékosabb kátránnyelven szólva) mindvégig őrséget állt Colley holttesténél. Alighogy a pallót letették a fedélzetre, hallottam, hogy Mr. Summers odasúgja Deverelnek:

– Deverel, mérget vehet rá, hogy ha a keréken egy küllőt vissza nem fordítunk, hőkölünk.

Még ki se mondta, kemény és ütemes dobolás hallatszott a víz alól, a hajó feneke felől, mintha csak Davey Jones, a tenger szelleme hívná fel a figyelmet magára, vagy közölné, hogy éhes. Deverel parancsszavakat ordított, hogy „vitorlááát-szééél-alááá”, a matrózok ugrottak, Anderson kapitány meg, az imádságoskönyvet mint egy gránátot markolva, ráripakodott Summers hadnagyra.

– Mr. Summers f Kidugatta a fartőkét?

Summers egy szót se szólt, de a dobolás abbamaradt. Anderson kapitány hangja morgássá halkult.

– Fityeg a lapát, mint egy vénember foga. Summers válaszképpen rábólintott.

– Tudom, uram. De amíg nem bontunk...

– Jó lesz mielőbb szélre fordulnunk. Az isten verje meg azt a részeges főhadbiztost!

Mogorván meredt a brit lobogóra, aztán föl a vitorlákra, amelyek, mintha csak vitába akartak volna szállni vele, visszazúgtak rá. Szinte az előző párbeszéd hatására. Hát nem nagyszerű?

Végül a kapitány körülnézett, döbbenten, mintha most venne észre minket. Bár mondhatnám azt, döbbenten, mint akinek rossz a lelkiismerete, f élelmes bírái élőn, de hát ez nem áll. Döbbenten, mint egy csöppet fáradt ember, akinek szórakozottságában kiment a fejéből, hogy itt egy hulla, amitől szabadulnia kell. Kinyitotta az imádságoskönyvet, és savanyúan felszólított minket, hogy imádkozzunk... és így tovább. Nyilván alig várta már, hogy túlessék a dolgon, mert soha nem hallottam még így elhadarni egy szertartás szövegét. A hölgyeknek még arra is jutott idejük, hogy a zsebkendőjüket elővegyék (könnyadót lerovandó), mi, úriemberek, a szokott módon fejfedőnkbe bámultunk, de még idejében eszünkbe jutott, hogy e szokatlan ceremónia túlságosan érdekes ahhoz, hogy elmulasszuk, így hát még jókor föltekintettünk. Reméltem, hogy Oldmeadow emberei megeresztenek egy sortüzet, de mint utóbb ő elmondta nekem, nézeteltérések merültek fel az admiralitás és a hadügyminisztérium között, így se tűzkövük, se puskaporuk nem volt. De többé-kevésbé egyszerre vigyázzba kapták magukat, és a tisztek kirántották a kardjukat. Eltűnődtem – vajon illik-e ez egy paphoz? Én nem tudom, s ők sem. Élesen megszólalt egy síp, valaki megpergette a gyászdrapériával bevont dobot, nyitányként vagy utójátékként. Vagy az envoi^[30] erre a helyesebb szó?

Mint Lordságod bizonyára észrevette, Richard megint önmaga már – vagy mondjuk úgy inkább, hogy kiláboltam a terméketlen s talán indokolatlan önvád időszakából.

És mégis – a legvégén (azután, hogy Andersen kapitány morogva felszólított, töprengjünk el arról az időről, mikor már nem lesz többé tenger) hat matróz vitorlamestersípon eltrillázott egy dallamot. Nos, lehet, hogy Lordságod még sose hallott ilyen sípot, így hát közölnöm kell, hogy a hangja körülbelül annyira zenei, mint egy bagzó macska nyivákolása! És mégis, és mégis, és mégis! Harsány és fülsértő zeneietlenségük s fölcsapó és lassan, tétován, hosszan és reszketegen elhaló hangjuk mintha olyasvalamit közölt volna, ami túl van szavakon, valláson, filozófián. Ez egyszerűen maga volt a halált sirató élet.

Még arra is alig volt időm, hogy némi önelégültséggel észleljem érzelmeim őszinteségét, a pallót máris megemelték és megbillentették. Főtisztelendő Róbert James Colley földi maradványai kicsusszantak a brit lobogó alól, és pfcs! – egyetlen hangos csobbanással alámerültek, oly szakértelemmel, mintha csak Colley tapasztalt búvár lett volna, s rendszeresen gyakorolta volna az önmaga temetését. Persze, az ágyúgolyók is segítettek. Az, hogy súlyukat most ily pótlólagos célra alkalmazták, végül is eredeti céljukkal teljes összhangban volt. Így hát Colley maradványai a tenger mérőlánc által eddig nem ért mélyébe^[31] merültek, s ezt úgy is föl lehetett fogni, hogy végre meglelik mindenek szilárd alapját. (Az élet ily szükségszerűen szertartásos pillanataiban ha imádságoskönyvünk nincsen, forduljunk Shakespeare-hez! Semmi úgy meg nem teszi!)

Az ember azt hinné, hogy ezt egy-két perc néma tiszteletadás követte, mielőtt a gyászoló gyülekezet elhagyta a temetőkertet. Dehogyis! Anderson kapitány becsukta a könyvét, felsivítottak a sípok, ez alkalommal evilági türelmetlenséggel. Anderson kapitány odabiccentett Cumbershum hadnagynak, az megérintette a kalapját és elüvöltötte magát:

– Ssszééél-alááá-mind!

Szófogadó hajónk megindultában mindjárt fordulni is kezdett, s nehézkesen fölvette eredeti útirányát. A szertartásosan fölsorakozott matrózok szétrebbentek, s már másztak is föl mindenütt a kötelek közt, hogy teljesen kibontsák a vitorláinkat, s kifeszítsék még a toldatvitorlákat is. Anderson kapitány elvonult, gránáttal, azazhogy imádságos-könyvvel a kezében, gondolom, hogy az eseményt a hajónaplóba bejegyezze. Az egyik ifiúr odapónálta magát a tájoló szélrózsája elé, s megint minden úgy volt, mint azelőtt. Én visszamentem a kabinomba, hogy meggondoljam, mit is írjak abba a nyilatkozatba, amit majd alá kell írnom. Mindenesetre úgy kell megfogalmaznom, hogy Colley húgának a legkisebb fájdalmat okozza. Legyen hát az alacsony láz, ahogy a kapitány óhajtja. Előle meg el kell titkolnom, hogy a gyújtózsinórt már lefektettem, s Lordságodon áll, hogy meggyújtja-e. Uramisten, az ellentmondások micsoda sora, születés, halál, nemzés, eljegyzés, esküvő, amiről csak én tudok, és mind ezen a párját ritkító hajón!

&

Íme! Az „és”-jel, azt hiszem, némi eredetiséget ad neki, nem? Nem a szokott dátumok, az ábécé betűi, az utazás feltételezett napja! Azt is odaírhattam volna e bekezdés fölé, hogy „függelék”, de az olyan ostobán, nagyon is, nagyon is ostobán hatna. Mert a végére értünk valaminek, s már nincs mit mondani róla. Úgy értem... persze, ott vannak a napi feljegyzések, de a naplóm így visszatekintve, észrevétlen átalakult, egy drámát örökített meg – Colley drámáját. Szegény Colley drámája azonban véget ért, s ő most ott áll, ki tudja, hány mérföld mélyen, az ágyúgolyón, maga van már, jaj, be maga, mint Mr. Coleridge mondja. Látom, egészen másfajta stílusra kell átváltanom, hogy visszatérjek a mindennapok apró változásaira, csupa olyasmire, ami semmi drámát nem rejt, de e pompás kötésű kötetben, Lordságod ajándékában, marad még néhány üres lap, s én megpróbáltam elhúzni a temetés leírását abban a reményben, hogy az, ami talán a Róbert James Colley Bukása és Siralmas Vége, valamint Rövid Beszámoló az Ő Tengeri Gyásszertartásáról címet viselhetné, így talán majd kitart az utolsó lap aljáig. Nem sikerült. Élete valóságos élet volt, halála valóságos halál, s éppúgy nem passzolt bele az adott kötetbe, mint egy bütykös láb a nem rászabott csizmába. A naplómat persze folytatni fogom, ha ebből a kötetből kifogytam is – abban, amit Phillips szerzett nekem a markotányostól, s aminek nincs lakatja. Erről jut eszembe, kiderült, milyen semmi dolog az, amiért az emberek félősen hallgatnak, ha a markotányos szóba kerül. Phillips mondta el, mert ő nyíltabb, mint Wheeler. Valamennyi tiszt, beleértve a kapitányt is, adósa a markotányosnak! Phillips csak úgy emlegeti: a markolányos.

Erről meg az jut eszembe... azért fogadtam fel Phillipset, mert akárhogy kiabáltam, nem tudtam felébreszteni Wheelert. Máig is keresik.

Illetve keresték. Summers az imént mondta el. Wheeler eltűnt. Leesett a hajóról. Wheeler! Úgy múlt el, mint az álom a bodor ősz pofaszakállával, csillogó tar fejével, szenteskedő mosolyával, mindannak pontos tudásával, ami a hajón csak történt, a csillapítójával, s a készségével, hogy bármit, de bármit megszerezzen az urának, ami a világon csak létezik, feltéve, hogy az úr fizet érte! Wheeler, akiről a kapitány azt mondta, csupa szem és fül! Hiányozni fog ez az ember, mert hiába is remélem, hogy Phillips szolgálataiból rám majd ugyanannyi jut. Már most is magamnak kell lehúznom a csizmámat, bár Summers, aki épp ott volt a kabinomban, volt olyan jó és segített. Két halál rövid pár nap alatt!

– De azzal legalább nem vádolhat senki – mondtam Summersnek, nem minden él nélkül –, hogy ennek az embernek a halálában is benne volt a kezem. Ugye?

Kifulladt, nem tudott felelni. Visszaült a sarkára, majd fölállt, s figyelte, mint bújok bele hímzett papucsomba.

– Az életnek nincsen formája, Summers. Az irodalom nagyon is rosszul teszi, hogy formát kényszerít rá!

– Téved, uram. Nemcsak halál, születés is volt a hajón. Pat Roundabout...

– Roundabout? Azt hittem, Roustabout.

– Tökéletesen mindegy. Kislánya született, aki a hajó nevét kapta.

– Szegény, szegény gyermek! Szóval ez volt az a bögés, amit hallottam? A Riskát juttatta eszembe, mikor a lábát törte.

– Ez volt, uram. Most megyek és megnézem, hogy vannak.

Otthagyott, s ezek a lapok még mindig üresek. Újdonság, mindig csak újdonság! De miféle? Éppenséggel van mit megörökítenem, de a kapitányra, s nem Colleyra vonatkozólag. Már korábban kellett volna beiktatnom – a negyedik, sőt talán a harmadik felvonásba. Most úgy sántikál a dráma után, mint a szatírjáték a tragikus trilógia nyomában. Nem annyira détiouement^[32], mint inkább sápatag megvilágosodás. Anderson kapitány gyűlölete a papság iránt! Emlékszik. Nos, így talán ön is, én is mindent tudunk!

Pszt, mint mondani szokás – hadd reteszeljem be az odúm ajtaját!

Tehát – Devereltől tudom. A hadnagy ivásnak adta a fejét – mindig is mértéktelen volt, korábban is ivott, de most ahhoz képest is sokat iszik. Úgy látszik, hogy Anderson kapitány – nem csupán a naplómtól, hanem a többi utastól való félelmében is, akik most – az acélkemény Miss Granham kivételével – mind úgy vélik, hogy „szegény Colley”-val csúnyán bántak – gorombán leteremtette ezt a két embert, Cumbershumot és Deverelt, az ügyben játszott szerepükért. S Deverelnek, a szolgálati szabályzat értelmében, nem volt joga úriember módjára elégtételt követelnie. Azóta emészti magát és iszik. Tegnap éjszaka, tökrészegen, bejött a kabinomba, s hajnaltájt motyogva, botladozó nyelvvel, elmondta a kapitányról, amit szükségesnek tartott, hogy a naplómba följegyezzek. De annyira azért nem volt részeg, hogy a veszéllyel ne lett volna tisztában. Képzelje el Lordságod, ott ülünk ketten a gyertyafényben, váll váll mellett az ágyamon, Deverel ádázul suttog a fülembe, én meg odahajtom a fejem a szájához. Mint kiderült, adva volt s van egy nemesi család – nem hiszem, hogy Lordságod közelebbről is ismerné őket –, a birtokuk a Deverelékével határos. E család, mondaná Summers, kihasználta a helyzetéből fakadó előjogokat s elhanyagolta a kötelességeit. A jelenlegi fiatal lord édesapja kitartott egy nagyon-nagyon jó természetű, nagyon szép, nem éppen okos, és, mint bebizonyosodott, elég termékeny hölgyet. Az előjogokat kihasználni néha igencsak költséges. Lord L... (ez maga Richardson, nem?) egyszerre ráébredt, hogy vagyonra volna szüksége, mégpedig azonnal. Hogy ezt hol találja meg, azt tudta, de a családjára rájött a methodista becsületesség, s ragaszkodott hozzá, hogy szakítson a bájos hölggyel, aki ellen semmi mást nem lehetett felhozni, minthogy a pap nem ejtett ki fölötte pár szót. Katasztrófa fenyegetett. A helyzetét fenyegető veszély a bájos hölgyből kicsiholt néhány szikrát, lévén a mérleg másik serpenyőjében a vagyon! E pillanatban, mint Deverel a fülembe suttogta, közbelépett a Gondviselés: a család birtokában lévő három egyházi javadalom egyikének járadékosa vadászbaleset áldozata lett. Az örökös nevelője, egy jelentéktelen fickó, kegyeskedett elfogadni a javadalmat, s vele a bájos hölgyet és annak átkozott rakományát, ahogy Deverel mondta. A lord vagyonhoz jutott, a hölgy férjhez, Anderson tisztes életjáradékhoz, feleséghez s gratis egy utódhoz. A fiút annak a rendje és módja szerint a tengerre küldték, ahol vér szerinti apjának felületes érdeklődése elegendő volt, hogy biztosítsa az előmenetelét. Aztán az öreg lord meghalt, a fiatalnak meg semmi oka nem volt, hogy szeresse fattyú féltestvérét!

Mindez imbolygó gyertyafénynél, miközben az egyik oldalon Mr. Prettiman zsémbel álmában, a másikon Brocklebank szellentget kitartóan.

Ó, az a kiáltás a fedélzetről, a fejünk fölül –

„Nyolcat kondul a harang, minden rendben a hajón!”

Deverel, e bűvös órában, részeg meghittséggel ölelte át a vállam, s beavatott a titokba, hogy miért mondta mindezt el nekem. Ez a história volt az a bizonyos „tréfa”, amit szeretett volna elmondani nekem a sydneyi öbölben, vagy a Jóreménység fokán, csak odaérjünk, ő, Deverel – vagy benne a szesz, amit megivott –, le akar mondani a rangjáról, hogy párbajra hívja és ledurrantsa a kapitányt! – Mert – mondta, immár hangosabban, s fölemelte a reszketeg jobb kezét – én egy lövéssel leszedek egy varjút a templomtoronyról! – Ölelgetett, a hátamat lapogatta, jó Edmundom-nak nevezett, közölte, hogy majd én leszek a segédje, ha eljön az ideje; s ha, ha mégis... ha annak az ördögnek olyan szerencséje volna, és ő hagyná ott a fogát, akkor ezt mind írjam bele abba az én híres naplómba...

Nagy üggyel-bajjal sikerült úgy átvinnem a kabinjába, hogy nem riasztottuk fel az egész hajót. De ez aztán újdonság! Szóval ezért volt az, hogy egy bizonyos kapitány annyira gyűlölt egy papot. Akkor már sokkal ésszerűbb lett volna, ha egy bizonyos lordot gyűlöl! Márpedig az volt a helyzet. Andersonnal méltatlanságot követett el egy lord... egy pap... vagy az élet... Uramisten! Eszem ágában sincs mentséget keresni a kapitánynak!

Deverelnek sem, mint ahogy korábban tettem. Tévesen ítéltem meg, azért becsültem. Ő talán éppoly híven példázza egy nemesi család végső hanyatlását, mint ahogy Mr. Summers egy újnak a fölemelkedését! Egyre csak jár az eszem. Rajtakapom magam, hogy arra gondolok, ha én esem így áldozatul egy lord szerelmi viszonyának, akkor talán jakobinus válik belőlem? Belőlem? Edmund Talbotból?

Ekkor jutott eszembe az a félig kialakult szándékom, hogy Zenobiát Róbert James Colleyval boronáljam össze, s így szabaduljak esetleges szorult helyzetemből. Az ötlet annyira hasonlított Deverel tréfájához, hogy kis híján meggyűlöltem magam érte. Mikor rádöbbentem, hogyan beszélt ő, és hogyan én, és hogy hihette azt, hogy magam is úgy gondolkodom, mint az a bizonyos „nemesi család”, égett az arcom a szégyenkezéstől. Mikor lesz már vége ennek az egésznek?

Egy születés azonban nem nyom a latban ugyanannyit, mint két halál. Valami általános levertség uralkodik a hajón, mert mondjon akárki akármit, egy tengeri temetés, bármilyen léhán beszéltem is róla, nem tréfadolog. Mint ahogy Wheeler eltűnte sem derítette fel az utasok kedélyét.

Két napja már, hogy szégyenlősen ódzkodom megkérni Summerst, segítsen papucsot húznom! A tisztek nem henyélnek. Summers – mintha ez kereskedelmi hajó volna s nem hadihaj ó-úgy határozott, túl sok a szabad időnk, hogy csakúgy lézengjünk. Mi meg úgy határoztunk, hogy most a hajó tat felőli vége szolgál színjátékkal az előhajónak. Bizottság alakult a kapitány hozzájárulásával! S ez akarva-akaratlanul összehozott Miss Granhammel! Épületes élmény volt. Úgy találtam, hogy ez a nő, ez a jó arcú, művelt és idős hajadon, olyan nézeteket vall, hogy azoktól egy átlagpolgár ereiben megfagy a vér! A szó szoros értelmében nem tesz különbséget a tisztjeink egyenruhája, s az indigófesték közt, amivel faragatlan őseink mázolták ki magukat, sőt, ide sorolja a tetoválás szokását is, ami a déli tengereken s talán az ausztrál szárazföldön dívik! S ami még ennél is rosszabb – a társadalom szemszögéből: – ő, a kanonoklány, semmi különbséget nem tesz az indián javasember, a szibériai sámán és egy reverendás katolikus pap közt! Mikor kifejtettem, hogy akkor már illenék ide sorolnia a mi papságunkat is, mindössze annyit írt a javukra, hogy azok nem sértik annyira a szemét, mert tesznek róla, hogy nehezebb legyen megkülönböztetni őket a többi úriembertől. Annyira megrendített ez a beszélgetés, hogy válaszra se telt az erőmből, s félelmetes szókimondásának okát csak akkor fedeztem fel, mikor (vacsora előtt az utasszalonban) bejelentették, hogy ő és Mr. Prettiman hivatalosan eljegyezték egymást. A fianfailles^[33] váratlan biztonságában a derék hölgy úgy érezte, nyugodtan kimondhat akármit! De vajh’ milyen szemmel nézhet ránk? Elpirultam, mikor eszembe jutott, mi mindent mondtam a jelenlétében, amit kisiskolába illő gyerekességnek tarthatott.

E bejelentés akkor is mindenkit felvidított. Lordságod el sem tudja képzelni a nyilvános szerencsekívánatokat és a kettőjük háta mögött ejtett megjegyzéseket. Én személy szerint őszintén remélem, hogy minden Hymenek legmogorvábbja, Anderson kapitány fogja megesketni őket a hajón, s így teljessé válik mindazon ceremóniákra kiterjedő gyűjteményünk, amelyek a kétlábú teremtményt a bölcsőtől a sírig végigkísérik. Ők ketten szemmel láthatólag ragaszkodnak egymáshoz – szerelmesek egymásba, a maguk módján! Az egyetlen komor hangot Deverel ütötte meg. Azt mondta, nagy kár, hogy Colley meghalt, hisz ha élne, akkor itt és most pap tudná összeesketni őket. Ezt általános hallgatás követte. Miss Granhamnek, aki az ön alázatos szolgája előtt kifejtette a nézeteit a papokról úgy általában, úgy éreztem, ehhez nem kéne hozzászólnia. De ő egészen döbbenetes kijelentéssel hozakodott elő.

– Az a pap mélységesen romlott ember volt.

– Ugyan, asszonyom – mondtam –, de mortuis... ^[34] satöbbi. Egyetlenegy szerencsétlen ballépés... az az ember teljesen ártatlan volt.

– Ártatlan! – kiáltotta Prettiman, és felpattant. – Egy pap ártatlan?

– Én nem az ivásra utalok – mondta a lehető legjegesebb hangján Miss Granham –, hanem a bűn egy másik formájára.

– Ugyan, asszonyom... ezt nem tudom elhinni... ön, mint úrihölgy, nem tudja...

– Uram – kiáltotta Mr. Prettiman –, uram, ön kétségbe vonja egy hölgy szavát?!

– Nem, nem. Dehogyis! Csak...

– De kedves Prettiman, hagyja, nagyon kérem.

– Nem, asszonyom, ezt nem hagyhatom. Mr. Talbot, úgy látszik, feljogosítva érzi magát, hogy kétségbe vonja, amit ön mond, s követelem, hogy ezért kérjen bocsánatot...

– Nos – mondtam nevetve –, készséggel, asszonyom. Fenntartás nélkül! Nem állt szándékomban...

– Véletlenül szereztünk tudomást e bűnös szokásáról – mondta Mr. Prettiman. – Egy pap! Két matróztól, aki épp egy kötéllétrán ereszkedett alá az árbocról a hajó oldalába. Miss Granham meg én – sötét volt – menedéket keresve behúzódtunk a rengeteg összevissza kötél közé a létra alján...

– Hágószálak, csatlócsarnakok... Világosítson fel minket, Summers!

– Teljesen mindegy, uram. Bizonyára emlékszik, Miss Granham, épp arról beszélgettünk, hogy az igazi szabadság mint vezet el óhatatlanul az igazi egyenlőséghez, az pedig... de ez is teljesen mindegy. A matrózok nem tudták, hogy mi ott vagyunk, tehát akaratlanul bár, de mindent kihallgattunk!

– A dohányzás is elég csúf szokás, Mr. Talbot, de úriemberek ezen legalábbis nem mennek túl!

– De drága Miss Granham!

– Ez éppúgy vadakhoz illő dolog, uram, mint akármi más, ami a színesek közt dívik!

Oldmeadow hangjából kiérződött a teljes hitetlenség.

– Az istállóját, asszonyom, csak nem azt kívánja mondani, hogy a fickó bagót rágott?

Utasok, tisztek közt egyaránt kitört a kacagás. Summers, pedig neki aztán igazán nem szokása az ilyesmi, velünk kacagott.

– Igenis – mondta, mikor alábbhagyott a zaj. – Az egyik ellenőrzésem során nagy köteg leveles dohányt láttam csüngeni nála a fedélzetgerendán. Megette a penész, és kidobtam a hajóról.

– De Summers – mondtam. – Én nem láttam ott semmiféle dohányt. És egy ilyesfajta ember...

– Higgye el, uram. Ez még azelőtt volt, hogy ön meglátogatta volna.

– Akkor is, szinte képtelen vagyok elhinni!

– Hallja hát a tényeket – mondta epésen, mint szokta, Mr. Prettiman. – A hosszú tapasztalat, a velem született képesség és a nélkülözhetetlen védekezési ösztön szakemberré tett, hogy fel tudjam idézni a leghenyébb beszédet is. Hallja hát, uram, úgy, ahogy a matrózok mondták!

Summers tiltakozva emelte fel mindkét kezét.

– Ne, ne! Kíméljen meg minket, nagyon kérem! Ez végül is igazán nem fontos!

– Nem fontos, uram, mikor egy hölgy szavát?... ez nem maradhat annyiban, uram. A matrózok egyike odaszólt a másiknak, aki mellette mászott lefelé – „Billy Rogers röhögött, mint a fenékpumpa, mikor kijött a kapitány kabinjából. Kiült a latrinára, én meg mellé. Aszongya, sok mindent megért már életében, de ilyet még nem pipált, hogy egy pap rágjon bagót neki”...

Prettiman diadalmas, de ádáz képe, lobogó haja, s az a hirtelenség, ahogy műveit hangja átváltozott erre a pontosan utánzott csibészbeszédre, valósággal kacagórohamot váltott ki a hallgatóságból. Ettől a filozófus még jobban elképedt, s eszelősen nézett körül. Hát lehet ennél képtelenebb valami? Azt hiszem, ez volt az az apróság, ami megváltoztatta a közérzetünket. Anélkül, hogy tudtuk volna, mitől, ekkor szilárdult meg az elhatározásunk, hogy nyélbe ütjük azt a színielőadást! Lehet, hogy Mr. Prettiman komédiásösztöne tette – ó, nem kétséges, hogy neki kell a komikusszerepet játszania! S ami heves szóváltásnak indult a társadalombölcselő és Lordságod alázatos szolgája közt, az átalakult kellemes beszélgetéssé arról, hogy mit játsszunk, ki rendezze, s kinek mi legyen a szerepe benne!

Utóbb kimentem, hogy elvégezzem szokott egészségügyi sétámat a középfedélzeten; s kit láttam ott – az előbástya rekeszfalánál „Miss Zenobiát” és Billy Rogerset, komoly beszélgetésbe merülve! Nyilván Rogers az ő hős tengerésze, aki „nem tud várni tovább”. Ki volt az a rokonlélek, aki segített összeütnie rossz helyesírása, de választékos billet-doux-ját^[35]? Nos, ha megpróbál hátrajönni és a nőt az odújában meglátogatni, én teszek róla, hogy megkorbácsolják!

Mr. Prettiman és Miss Granham is a középfedélzeten sétált, csak a túloldalon. Élénken beszélgettek. Miss Granham épp azt fejtegette (hallottam, s azt hiszem, akarta is, hogy halljam), hogy, mint Prettiman is tudja, a fő céljuk az kell legyen, hogy a kormányzatnak azon elemeit támogassák, amelyek feltehetőleg még nem korrumpálódtak. Mr. Prettiman ott ügetett mellette – a hölgy magasabb, mint ő –, s e szigorú, de tisztán látó elme hatására hevesen bólogatott. Mindkettő befolyással lesz a másikra – mert azt hiszem, őszintén ragaszkodnak egymáshoz, amint ilyen rendkívüli jellemeknél megesik. De akkor is, Miss Granham, én nem őt, én önt fogom szemmel tartani. Figyeltem, hogy átlépik a fehér vonalat, amely a társadalmi osztályokat elválasztja, kiállnak a hajó orrára, s Easttel, meg azzal a szegény, sápadt lánnyal, a feleségével beszélgetnek. Majd visszatértek, s odajöttek egyenest hozzám, az árnyékba, az ernyő alá, amit a kormányfél csarnakköteleire feszítettünk ki. Meglepetésemre Miss Granham megmagyarázta, hogy ők tárgyaltak Mr. Easttel. East úgy látszik, mesterember, valami nyomdászféle. Semmi kétségem, hogy a jövőben foglalkoztatni szeretnék, azon jár az eszük. De nem akartam, hogy lássák, mennyire érdekel a dolog, így hát visszafordítottam a szót arra, hogy mit is mutassunk be a népnek. Mr. Prettiman éppoly közömbösnek mutatkozott ez iránt is, mint a közösség élete iránt általában, jóllehet épp ez képezné filozófiája tárgyát. Shakespeare-t elvetette, mert nagyon is kevéssé domborítja ki a társadalom bűneit! Megkérdeztem, szerintem logikusan, vajon ki másból áll a társadalom, ha nem egyénekből, de arra kellett rájönnöm, hogy nem érti, mit mondok – vagy inkább arra, hogy a józan ész felismeréseit valami falféle tartja vissza kétségkívül éles elméjétől. Nyomban szónokolni kezdett, de Miss Granham ügyesen elterelte, kijelentvén, hogy a német auktor, Goethe Faustja megfelelne...

– Csakhogy – mondta – az egyik nyelv géniusza más nyelvre lefordíthatatlan.

– Bocsánat, ezt nem értem, asszonyom.

– Ezt úgy értem – magyarázta türelmesen, mintha én is az ifjú úriembereink egyike volnék –, hogy egy zseniális alkotást lehetetlen más nyelvre híven lefordítani!

– Ugyan már, asszonyom – mondtam nevetve-, legalább ezen az egy téren szakembernek vallhatom magam! Keresztatyám az egész Raeine-t versben fordította le angolra; s a connoisseur-ök^[36] véleménye szerint a fordítás egyenértékű, sőt itt-ott felül is múlja az eredetit.

Egy emberként torpantak meg, fordultak felém és bámultak rám. Mr. Prettiman szólalt meg a szokott lázas hévvel.

– Akkor tudnia kell, uram, hogy ez egyedülálló! Meghajtottam magam.

– Uram – mondtam –, tudom.

Ezzel, miután Miss Granham előtt is meghajoltam, távoztam. Ez találat volt, nem? De komolyan – bosszantóan nagyképű két ember ez! De ha az én szememben csak bosszantók és komikusak, nem kétlem, hogy a másokéban félelmet keltők! Épp miközben e sorokat írtam, hallottam, hogy elmennek az odúm előtt az utasszalon irányába, s megütötte a fülemet, hogy Miss Granham épp a keresztvizet szedi le valaki szerencsétlenről.

– Reméljük hát, hogy még idejében megokosodik.

– A hátrány ellenére, asszonyom, amit a születése és a neveltetése jelent, tagadhatatlanul szellemes.

– Egy biztos – felelt a hölgy –, mindig megpróbál a beszélgetésnek valami komikus fordulatot adni, s az embernek akaratlanul is muszáj vele nevetnie, olyan jókat nevet a saját viccein. De ami a nézeteit illeti, úgy általában... egyetlen szó illik rájuk, az, hogy középkoriak!

Ezzel kikerültek a hallótávolságból. Deverelre nem gondolhattak, az biztos – bár néha megjátssza a szellemes embert, születése és neveltetése egészen elsőrangú, bármily keveset is hasznosít belőle. Még az a legvalószínűbb, hogy Summersről beszéltek.

Nem tudom, hogy írjam ezt meg. A lánc túlságosan vékonynak tetszhet, az egyes szemek nagyon is gyöngének – de valami mégis azt súgja nekem, hogy igenis összefüggenek, egységet alkotnak, s hogy már értem, mi történt, szegény, szánalmas és nevetséges Colleyval! Az éjszaka melegem volt és nyugtalan voltam, nem hagytak nyugodni a gondolataim, s lázban – persze alacsony lázban – égve újra végiggondoltam az egészet. Mintha összeálltak volna előttem bizonyos mondatok, szavak, helyzetek – egyik a másik nyomában –, s szinte azt mondanám, fölizzott előttem hol bohózatba illő, hol vaskosan tragikus jelentésük.

Summers bizonyára sejtette, miről van szó. Mert leveles dohány, az nem volt ott! Csak a halott emlékét próbálta védeni!

Rogers a kihallgatása során a jól megjátszott döbbenetével... – Hogy mi mit csináltunk, uram? – Vajon valóban megjátszott volt ez a döbbenet? Tegyük fel, hogy ez a pompás állatpéldány a meztelen igazságot mondta, a maga testi valójában! Majd Colley, a levelében: az embert az mocskolja be, amit maga követ el, s nem az, amit mások őellene – „a szigete királyába” belebolondult Colley, a levelében, amint vágyik, hogy elébe térdepeljen – Colley a lánckamrában, életében először részegen, helyzetét meg nem értve, bolond érzelmi túláradásban – Rogers, amint a latrinán bevallja, hogy sok mindent megért már életében, de olyat még nem pipált, hogy egy pap rágjon bagót neki! Ó, persze hogy nem bánta, még biztatta is, gúnyosan, e nevetséges, gyerekes csínyre – de még ha biztatta is, nem Rogers, Colley követte el afellatió-t, aminek az emlékébe szegény bolond belehalt.

Szegény, szegény Colley! Visszakényszerítették a maga fajtájához, egyenlítői bolondot csináltak belőle – elhagytam, cserbenhagytam én is, aki megmenthettem volna – s legyűrte a kedvesség és egy-két csupor mámorító ital...

Még farizeusi önelégültséget sem érzek, hogy én vagyok az egyetlen úriember, aki nem voltam szemtanúja az alábuktatásának. Bár lettem volna, akkor legalább fölemelhettem volna a szavamat e gyerekes kegyetlenség ellen! Akkor talán őszintébben ajánlhattam volna fel a barátságomat neki, s nem...

Levelet írok Miss Colleynak. Csupa hazugság lesz, elejétől végéig. Megírom, hogy barátságunk a bátyjával egyre mélyült. Megírom, hogy mennyire csodáltam őt. S majd beszámolok alacsony lázának minden napjáról, s arról, hogy halála mennyire fájt nekem.

E levélben minden lesz, de egy szemerke igazság sem! Hát lehetséges, hogy így kezdem a pályafutásomat királyom és hazám szolgálatában?

Azt hiszem, sikerül majd megtalálnom a módját, hogy kiegészíthessem Colleynak azt a megtakarított kis pénzét, amit visszajuttatok hozzá.

Ez naplóm utolsó lapja, keresztatyám, s az & utolsó lapja is! Átlapoztam újra az egészet, ugyancsak szomorúan. Szellem? Éles megfigyelések? Szórakoztatás? Nos... afféle tengeri história kerekedett belőle, de olyan, amiben se vihar, se hajótörés, sem elsüllyedt hajó, se tengeri mentés nincsen, ellenségnek se híre, se hamva, nem dörögnek benne ágyúk, nincs hősiesség, zsákmány, vitéz védekezés, merész roham! Mindössze egyeden puska sül el, s az is csak egy mordály!

Még hogy önmagán botlott el! Racine világosan megmondja – de hadd idézzem önnek a saját szavait:

 

Lásd, kicsinyenként hág az Erény föl Olymp meredélyén,

S apródonként kúszik Hádész mélyére a Rossz!

 

Milyen igaz, s hogy is lenne másként? E léptek kicsisége teszi lehetővé a Brocklebank-féléknek, hogy megmaradjanak, s eljussanak valami torz és telített teljességre, mely mindenkit undorít, csak őket magukat nem! De nem így Colley! Ő volt a kivétel. Mint ahogy a tatfedélzet és félfedélzet létráján dübörögve csúszott vaspatkós sarkán le a középfedélzetre, egy-két csupornyi tüzes ichortól is az önelégült szigor magasáról zuhant olyan mélyre, amit kijózanodván bizonyára a poklok mélyének, önmaga lealacsonyodásának érzett. Abba a nem éppen vastag kötetbe, amely az embernek az Emberről szerzett ismereteit tartalmazza, iktassuk be e mondatot. Az ember bele tud halni a szégyenébe. Ez a kötet kis híján megtelt. Most lelakatolom, vitorlavászonba burkolom, ügyetlenül bevarrom, majd beteszem zárható fiókomba. A kevés alvásba és a sok megértésbe, azt hiszem, egy csöppet belebolondultam, mint a tengeren mindenki, aki túlságos közelségben él másokkal, s így túlságos közelségben mindazzal, ami rettenetes a nap és hold alatt.

 

 

VÉGE

JEGYZETEK

---

^[1] A végtelen tengeren vagyunk, (görög)

^[2] Ismeretlen nő.

^[3] Naponta.

^[4] Az írás dühe.

^[5] Gyakori színházlátogató.

^[6] S. T. Coleridge: Rege a vén tengerészről. IV. rész. (Szabó Lőrinc fordítása)

^[7] Eset, ügy; szívügy.

^[8] Elütni az időt.

^[9] Színésznő.

^[10] Találkahely.

^[11] Fél Pántol, (görög)

^[12] Tengeribetegség.

^[13] Szerelem.

^[14] Legyőzni a hatalmasokat (hím-, ill. nőnemben).

^[15] Megkímélni az alávetetteket.

^[16] Shakespeare: Sok hűhó semmiért. II. i. (Mészöly Dezső fordítása)

^[17] Ájulást.

^[18] C. – ügyről.

^[19] Szeretett nő.

^[20] Elragadtatott.

^[21] Néma szereplők, (görög) ként nagyon is meglett volna, hogy Colleyt mint emberi lényt teljesen elvessem!

^[22] Tömegükben.

^[23] A nemesi vér kötelez.

^[24] Cári von Linné svéd botanikus (1708-1778) növényrendszertana.

^[25] Regényíró.

^[26] Pincér.

^[27] Imazsámoly.

^[28] Jóslás Vergilius szövege alapján.

^[29] Émelygés.

^[30] Kb. kísérőlevél.

^[31] Shakespeare: A vihar. V. i. (Babits Mihály fordítása)

^[32] Kibontakozás.

^[33] Jegyesség.

^[34] A holtakról (vagy jót vagy semmit).

^[35] Szerelmes levél.

^[36] Szakértő.

TARTALOM

1.

KÉSŐBB

2.

3.

4.

5.

X

12.

17.

?

23.

27.

30.

Y

ZETA

Z

Ω

51.

ALPHA

60.

61.

BÉTA

GAMMA

COLLEY LEVELE

MÁSNAP

&

JEGYZETEK