LESTAT: AZ ISTENNŐ KARJAIBAN

Rejts el

magamtól.

Tégy a lyukba

Szemeket,

mert ezek

nem szemek.

Rejtsd el

fejem és az éhem.

Legyél szárny,

mely eltakar,

hadd ne lássam

magamat

felcsalizott

horognak.

A vadszőlő

édesen

kanyargó és

vakító.

Rejtsd el

szívemet,

mert ha ilyen

marad az ütem,

előbb-utóbb

szívemet is

megeszem.

STAN Rice: Kannibál Bizonyos Bárány (1975)

Nem tudom, mikor ocsúdtam fel, mikor tértem magamhoz.

Azt tudom, hogy sokáig voltunk együtt, hogy állati mohósággal hörböltem a vérét, hogy Enkil elpusztult, és csak az övé az ősi hatalom; tudom, hogy olyan dolgokat mutatott és értetett meg velem, amelyektől sírtam, mint egy gyerek.

Kétszáz évvel ezelőtt, mikor a szentélyben ittam belőle, a vér hallgatott, hátborzongatóan és fenségesen hallgatott. Most képek sokaságát közvetítette, amelyek ugyanolyan önkívületbe ejtették az agyat, mint a vér a testet. Megtudtam mindent, ami történt, tudtam, hogy én megvagyok, míg mások iszonyú halállal haltak.

Ne feledkezzünk meg a hangokról; a hangokról, amelyek látszólag céltalanul hullámzottak, mint suttogó kórus egy barlangban.

Úgy rémlik, volt egy tiszta pillanatom, amelyben összekapcsoltam ezeket: a koncertet, a házat Carmel Valleyben, az ő sugárzó arcát. Meg a tudatot, hogy most itt vagyok vele, ezen a behavazott, sötét helyen. Én ébresztettem föl. Illetve, mint mondta, én adtam okot neki a felkelésre: hogy megforduljon és hátranézzen a trónusra, majd megtegye az első távolodó, bizonytalan lépéseket.

Tudod, mit jelent fölemelni a kezemet, és mozgatni a fényben? Tudod, milyen érzés hallani visszaverődő hangomat abban a márványkamrában?

Táncoltunk is a sötét, havas erdőben, vagy csak nem tudtunk betelni az öleléssel?

Iszonyú dolgok történtek. Iszonyú dolgok, világszerte. Legyilkolták azokat, akiknek sohasem lett volna szabad megszületniük. A gonoszok ivadékait. A mészárlás a koncerten már csak a finálé volt.

Mégis karjaiba simultam e vacogtató sötétségben, a tél ismerős illatában, ismét nekem adta vérét, és rabszolgaságba döntött vele. Kínszenvedés volt, amikor elhúzódott. Ki kellett tisztítanom a fejemet, meg kellett tudnom, él-e Marius, megkímélte-e Louis-t, Gabri-elle-t, Armand-t. Valahogy magamat is meg kellett volna találnom.

A hangok, a hangok szökőárja! Halandók közel és távol! Nem számított a távolság. Egymilliószor jobban hallottam, mint régen, mikor, ha megálltam az utcán egy sötét ház előtt, addig s oly közelről fülelhettem, mit beszélnek, gondolnak, miért imádkoznak a lakók, ki-ki a saját szobájában, ameddig kedvem tartotta.

Majd hirtelen csönd lett, mert ő szólott:

- Gabrielle és Louis biztonságban van. Már mondtam. Azt hiszed, bántanám azokat, akiket szeretsz? Nézz a szemembe, és csak arra hallgass, amit én mondok! Sokkal számosabbakat kíméltem meg, mint ahányukra szükség van. S ezt legalább annyira tettem érted, mint magamért, hogy halhatatlan szemekben lássam tükörképemet, s gyermekeim hangja szóljon hozzám. Azokat választottam, akiket szeretsz, akiket szívesen viszontlátnál. Nem foszthattalak meg e vigasztól. De most, hogy velem vagy, látnod és értened kell, amit kinyilatkoztatok! Bátorságodnak vetekednie kell az enyémmel!

Elviselhetetlen látomásokat zúdított rám. Az a rémes kis Jenks Bébi az utolsó pillanatokban! Kétségbeesett álom volt vajon, a haldokló agyban felszikrázó képek füzére? Nem bírtam! És Laurent, régi cimborám, amint porrá ég a járdán, vagy a föld másik oldalán Félix, ugyancsak ismerősöm a Vámpírszínházból! Lángolva rohant a nápolyi sikátorokon át, míg bele nem vetette magát a tengerbe. És a többiek világszerte, olyan sokan! Sirattam őket, megsirattam valamennyiüket, értelmetlen szenvedésüket.

- Ez élet? - mondtam Jenks Bébire, és sírtam.

- Ezért mutattam - felelte. - Ezért lett vége. A Sötétség Gyermekei nincsenek többé. Mostantól csak angyalaink lesznek.

- De a többiek? - kérdeztem. - Mi történt Armand-nal? - Ismét rákezdték a hangok, a fojtott zümmögés, amely fülsiketítő harsogássá képes erősödni.

- Jöjj most, királyfim! - súgta. Ismét csend lett. Fölemelte a kezét, tenyerébe fogta arcomat. Fekete szeme még nagyobbra nőtt, fehér arca váratlanul meglágyult, már-már szelíd lett. – Fiam, mindenáron látnod kell, megmutatom, akik még élnek, akiknek nevéből legenda lesz a tiéd s az enyém mellett!

Kissé elfordította a fejét, és mintha csoda történt volna, mikor behunyta a szemét, mert kialudt benne az élet. Halott és tökéletes tárgy lett belőle, csodásán göndörödő, fekete szempillájával. A torkát néztem; hirtelen átkéklett a bőrön az artéria, mintha ő akarta volna, hogy lássam. Elviselhetetlen erővel rohant meg a buja vágy. Az istennő az enyém! Magamhoz rántottam, olyan erővel, amely összetört volna egy halandó asszonyt. Bőrének jege áthatolhatatlannak tűnt, ám fogam mégis léket ütött rajta, és újból belém ontotta magát a harsogó tüzes forrás.

Felcsaptak a hangok, de rögtön elhallgattak, amint rájuk parancsoltam. Csak a vér surrogott halkan, és az ő szíve dobogott lassan az enyémen.

Sötétség. Téglákkal kifalazott pince. Tükörfényesre csiszolt tölgyfa koporsó. Arany kapcsok. A mágikus pillanat: a kapcsok felpattannak, mintha láthatatlan kulcs nyitotta volna őket. A fedél fölemelkedik, megmutatja az atlasz bélést. Keleti parfüm enyhe illata. A fehér atlasz párnán Annand feküdt, a hosszú, dús bronzhajú szeráf; fejét félrefordította, tekintete üres volt, mintha minden ébredés kizökkentené. Néztem, ahogy fölkel, lassú, elegáns mozdulatokkal, a mi mozdulatainkkal, mert mi vagyunk az egyetlenek, akik rutinosan lépünk ki a koporsóból. Láttam, amint lecsukja a födelet. Odament a nyirkos téglapadlón egy másik koporsóhoz, és olyan tisztelettel nyitotta fel, mint egy drága kincset rejtő, ékszeres kazettát. A koporsóban egy fiatalember feküdt élettelenül, mégis álmodon. Egy dzsungelről álmodott és benne egy vörös hajú nőről, akit nem láttam tisztán. Majd rendkívül bizarr jelenet következett, amelyet láttam már valahol, de hol? Két nő térdelt egy oltárnál. Mármint szerintem oltár volt...

Akasa izmai megfeszültek. Mintha egy Mária-szobor akart volna összeroppantani, és talán egy név tört át aléltságomon, de akkor újabb vérhullám zúdult a számba. Testem fellüktetett a gyönyörtől, és megszűnt a föld, a nehézkedés.

Ismét a téglafalú pince. Árnyék hullott a fiatalember testére. Újabb halhatatlan lépett a pincébe, és Armand vállára tette a kezét. Armand ismerte. Maelnek hívták. Gyere.

Hová viszi őket?

Bíbor este a mammutfenyő erdőben. Jött Gabrielle a maga hanyag, szálegyenes, megállíthatatlan módján, két szeme két üvegszilánk, semmit sem árul el abból, amit lát. Louis kecses mozdulatokkal iparkodott lépést tartani vele. Olyan meghatóan pallérozottnak, annyira ide nem illőnek látszott a vadonban! Régi rongyaira cserélte tegnap esti vámpír-álcáját, de csak még előkelőbbnek látszott bennük, mint egy úriember, akit átmenetileg hanyagol a szerencse. Nincsenek egy kategóriában. Vajon tudja-e Gabrielle? Fog-e vigyázni Louis-ra? De hiszen ezek félnek! Engem féltenek!

Fönt olyan lett a parányi ég, mint a zománcos porcelán; a vaskos fatörzseken szinte a gyökerekig csörgött a fény. Patak csörgedezését hallottam az árnyékból, aztán láttam is, mikor Gabrielle belegázolt barna csizmájával. Hová mennek ezek? És ki ez a harmadik, aki csak akkor tűnt fel, mikor Gabrielle megfordult és ránézett? Úristen, ezt az arcot! Milyen békés! Ősöreg, hatalmas, mégis előreengedi a két fiatalt. A fák között feltűnt egy tisztás, és azon egy ház. Vörös hajú nő állt a magas kőtornácon; az a nő, akit a dzsungelben láttam? Ősi, kifejezéstelen arc, olyan, mint az erdőből jött hímé, aki most felnéz rá; olyan, mint az én királynőmé.

Hadd jöjjenek össze, sóhajtottam, míg lövellt belém a vér. Annál egyszerűbb. De kik ezek az időtlenek, akik úgy kifehéredtek, mint Akasa?

A kép változott. Puha koszorút fontak körénk a suttogó, síró hangok. Szerettem volna odafigyelni, egyetlen múlékony emberi dalt elkülöníteni a szörnyű kórusból. Képzeljék el, mikor egyszerre szólnak India hegyei, Alexandria utcái, a falucskák közel és távol!

De már jött a következő látomás.

Marius. Zúzott jég vérmocskos verméből kapaszkodott föl, Santino és Pandora támogatásával. Akkor érték el az alagsor szilánkosra tört padlóját. Marius fél arcát ellepte az alvadt vér. Dühös és elkeseredett volt, tekintete fénytelen, hosszú aranyszín haja vértől csapzott. Sántikálva vonszolta magát fölfelé egy vas csigalépcsőn, nyomában Santinóval és Pandorával. Mintha egy kürtőben kúsztak volna. Amikor Pandora támogatni próbálta, Marius gorombán ellökte.

Szél. Dermesztő hideg. Marius házát mintha földrengés hasította volna ketté, hogy odadobja az elemeknek. Az üveg baljós cserepekké zúzódott; egy hatalmas, törött akvárium homokos aljába belefagytak a ritka, szépséges trópusi halak. Hópaplan borult a bútorokra, hótorlaszok nőttek a könyvespolcok, a szobrok, a lemezes kazettatartók mellett. A madarak meghaltak a kalitkában. A növényekről jégcsapok lógtak. Marius rámeredt a szennyes jégbe fagyott halakra az akvárium fenekén. Rámeredt a tengeri hínár hosszú, élettelen rajtjaira az élesen csillogó üvegcserepek között.

A szemem láttára gyógyult; leolvadtak róla a zúzódások, arca visszanyerte formáját. A lába is javult. Már majdnem egyenesen tartotta magát. Veszett dühvel bámulta a kék és ezüst halacskákat. Felnézett az égre, a fehér szélbe, amely kioltotta a csillagokat. Beszáradt vérpikkelyeket söpört le arcáról és hajáról.

Oldalak ezreit szórta szét a szél - pergament, mállatag, régi papírt. A hó kavargóvá hullott a romba döntött szalonra. Marius fölemelte a réz tűzpiszkálót, hogy legyen mire támaszkodnia, és kibámult a meghasadt falon át az éhesen vonító farkasokra. Nem jutott nekik étel, amióta urukat eltemették. Ó, a farkasüvöltés! Hallottam, amint Santino beszél Mariushoz, győzködi, hogy menniük kell, várja őket egy asszony a fenyőerdőben, egy asszony, olyan ősi, mint az Anya, és addig nem kezdődhet a megbeszélés, amíg ők oda nem érnek. Megpendült bennem az aggodalom húrja. Miféle találkozó ez? Marius tudta, de nem felelt. A farkasokat hallgatta. A farkasokat...

A hó és a farkasok. Farkasokról álmodtam. Sodródtam vissza, tudatom mélyére, álmok és emlékek közé. Farkasfalkát láttam, amint rohan a szűz havon.

Magamat láttam ifjúként, aki harcba szállt ellenük, a falkával, amely kétszáz éve prédálta apám faluját. Láttam magam, a halandót, oly közel a halálhoz, hogy érezhettem a szagát. Ám én egyenként végeztem a farkasokkal. Ó, a nyers, ifjonti erő, a nemtörődöm élet ellenállhatatlan fényűzése! Most legalábbis annak tűnt. Akkor maga volt a siralom: kopogósra fagyott völgy, halott lovam s kutyáim. De most csak a hóra emlékeztem - és ó, azt is láttam -, amely betakarta a hegyeket, az én hegyeimet, apám birtokát.

Kinyitottam a szemem. Akasa elengedett. Hátraléptem, és akkor rájöttem, hol vagyunk. Nem holmi elvont éjszakában, hanem létező helyen, oly helyen, amely valaha az enyém volt.

- Igen! - súgta. - Nézz körül!

Tudtam a levegőből, a tél illatából. Ahogy kitisztult a szemem, láttam a magasban a romos mellvédet és a tornyot.

- Ez apám háza! - suttogtam. - Ebben a várkastélyban születtem!

Csönd. A hó fehéren csillogott a régi padión. Ez volt a csarnok, ahol most vagyunk. Istenem, így látni, romokban! Ha elgondolom, mikor jutott ebek harmincadjára! A régi kövek olyan puhának látszottak, mint a föld; ott állt az asztal, a hatalmas, hosszú asztal, amelyet a keresztes hadjáratok idején faragtak, ott tátongott a kandalló, amott a bejárat.

Megszűnt a havazás. Fölnéztem, és láttam a csillagokat. A torony, amely többszáz láb magasra emelkedett a megroggyant tető fölé, még őrizte hengeres formáját, de minden más olyan volt, akár a törött kagyló. Az apám háza...

Akasa otthagyott, könnyű léptekkel végigsétált a fehéren csillámló padlón, fejét hátravetette és lassan forgott, mintha táncolna.

Mozogni, szilárd dolgokat érinteni, átlépni az álmok birodalmából az igazi világba! Csupa öröm, amelyekről ő mesélt. A lélegzetem is elakadt a látványától. Időtlen ruhákat viselt, fekete selyempalástot, redőzött selyemköntöst, amely puhán örvénylett vékony alakján. A történelem hajnala óta viselnek ilyen köntöst az asszonyok, mostanában bálba hordják. Szerettem volna ismét magamhoz ölelni, de egy hirtelen, puha mozdulattal megállított. Mit mondott? El tudod képzelni? Mikor rájöttem, hogy nem tarthat vissza többé? Mikor a trónus előtt álltam, és ő meg se moccant? A legcsekélyebb mértékben sem reagált?

Megfordult, mosolygott. Az ég fakó fénye kirajzolta arcának finom szögleteit, magas járomcsontját, gyöngéden elkeskenyedő állat. Élőnek látszott, minden porcikájában élőnek.

Aztán eltűnt.

- Akasa!

- Gyere hozzám! - hívott.

Hol volt? Messze-messze, a csarnok túlsó végében találtam meg. Apró alak a torony ajtajában. Szinte ki se tudtam venni vonásait, de láttam mögötte az ajtó fekete négyszögét.

Feléje indultam.

- Ne! - mondta. - Ideje használnod az erőt, amit adtam. Csak jöjj!

Nem mozdultam. Tiszta volt az eszem. Tiszta volt a szemem. Tudtam, mit akar, de féltem. Mindig szerettem ugrálni, futkosni, trükközni. Számomra nem volt újdonság a kísérteties gyorsaság, amely meghökkentette a halandókat. De Akasa másfajta teljesítményt kívánt. El kellett hagynom a pontot, ahol álltam, és elképzelhetetlen sebességgel oda kellett juttatnom magamat hozzá. Az ilyen próbálkozás feltétlen megadást igényel.

- Igen, megadást - lehelte gyöngéden. - Gyere!

Egy feszült pillanatig csak bámultam. Keze fehéren csillogott a bezúzott ajtó szélén. Aztán eldöntöttem, hogy mellette akarok állni. Mintha szélvihar zúdult volna rám, hangokat hömpölygetve - és ott voltam. Reszkettem egész testemben. Az arcom fájt egy kicsit, de mit számított! A szemébe néztem, és mosolyogtam.

Gyönyörű volt, ó, milyen gyönyörű! Az istennő, a fonatokba rendezett, hosszú, fekete hajával! Hirtelen magamhoz öleltem és megcsókoltam, megcsókoltam hideg ajkát, amely egy icipicit megnyílt nekem.

Belémhasított, hogy ez szentségtörés. Mint mikor a kápolnában csókoltam meg. Mentegetőzni akartam, de ismét a torkára tapadt a szemem, és elkapott a vér éhe. Az őrületig felizgatott, hogy ihatom, és ő mégis az marad, aki volt, aki egy szempillantás alatt elpusztíthatna, csak kívánnia kellene. Ahogy a többiekkel csinálta. A veszély sötéten borzolta idegeimet. Megfogtam a karját, ujjaim egészen kicsit belemélyedtek a húsba. Csókoltam megint és megint. Véres íze volt a csóknak.

Elhúzódott, az ajkamra tette ujját. Aztán kézen fogott, és átvezetett a torony ajtaján. Csillagfény szűrődött be a többszáz láb magasan levő romos tetőn, a legfelső szoba padlóján tátongó lyukon.

- Látod? - kérdezte. - A tetején még mindig megvan a szoba. A lépcső leomlott. Senki sem mehet föl. Kivéve engem és téged, királyfim.

Lassan emelkedni kezdett. Egyfolytában engem nézve szállt följebb, épphogy egy kicsit felhólyagzó, tiszta selyem köntösében. Hüledezve bámultam, hogyan repül egyre magasabbra. Köpenyét mintha enyhe szellő fodrozta volna. Elérte a lyukat, és megállt a szélén.

Sok száz láb! Ezt nem bírom megtenni...

- Gyere hozzám, királyfim! - biztatott lágy hangján. - Azt tedd, amit eddig. Gyorsan csináld, és ne nézz le, ahogy a halandók mondják. - Suttogva nevetett.

Mondjuk, megteszem az ötödét, ami egy jó ugrás, mondjuk, egy háromemeletes épület magassága, ami nálam könnyen megy, de ez a maximumom - szédülni kezdtem. Lehetetlen! Össze voltam zavarodva. Hogy kerültünk ide? Megint forgott velem a világ. Kapcsolatban akartam maradni az idővel a pillanatok füzérén át, hogy a saját fejemmel is értsem.

- Lestat! - súgta. - Most! - Mily gyöngéd kis mozdulattal unszolt, hogy siessek!

Azt tettem, amit az előbb; ránéztem, és úgy döntöttem, hogy mellette akarok lenni.

Ismét jött a szélvihar, a levegő dörzspapírja. Magasba emeltem a karomat, hogy csökkentsem az ellenállást. Mintha láttam volna a törött deszkákat, mikor átkeltem a lyukon. Majd reszketve megálltam, attól rémüldözve, hogy leesem.

Mintha nevettem volna, de azt hiszem, csak meghibbantam egy kicsit. Valójában sírtam. - De hogy? - kérdeztem. - Tudnom kell, hogyan tettem!

- De hiszen ismered a választ - felelt Akasa. - A felfoghatatlan, ami éltet, sokkal erősebb lett, mint ezelőtt volt. Most is ez mozgatott, mint mindig. Kizárólag fokozat kérdése, hogy lépsz-e vagy repülsz.

- Meg akarom próbálni még egyszer - mondtam.

Nagyon puhán, de őszintén nevetett. - Nézz körül a szobában - biztatott. - Emlékszel rá?

Bólintottam. - Ifjú koromban mindig ide húzódtam el - válaszoltam. Arrébb mentem, és felfedeztem a bútorok romjait, a súlyos padokat és zsámolyokat, amelyekkel valaha tele volt a kastélyunk. Kezdetleges középkori asztalosmunka, olyan erős, hogy úgyszólván elpusztíthatatlan, mint a fák, amelyek évszázadokkal kidőlésük után is megmaradnak az erdőben, törzsüket benövi a moha, és hidak lesznek a patak fölött. Ezek a bútorok sem korhadtak el. Maradtak még ócska sisakok, páncélok is. Ó, igen, a régi páncélok, a régi dicsőség árnyai! Fakó színfolt derengett a porban. Szőnyegek, de már szétmállottak.

Nyilván a forradalom idején hozhatták ide ezeket a holmikat, hogy megőrizzék őket. Aztán leszakadt a lépcső.

Odamentem az egyik keskeny ablakhoz, és kinéztem a vidékre. Messze lent egy hegyoldalon fészkelő kisváros villanylámpái ragyogtak elszórtan. Autó haladt lefelé a szűk úton. Ó, a modern világ, oly közel és mégis oly távol! A kastély önmaga kísértete volt.

- Miért hoztál ide? - kérdeztem. - Olyan fájdalmas ezt látni! Ugyanúgy fáj, mint minden!

- Nézd csak azt a páncélt - mondta. - Mi hever a lábánál? Emlékszel a fegyverekre, amelyeket magaddal vittél, mikor elmentél megölni a farkasokat?

- Igen, emlékszem.

- Nézd meg őket ismét. Új fegyvereket adok neked, kimondhatatlanul hatalmasabb fegyvereket. Most értem fogsz ölni.

- Ölni?

Letekintettem a fegyverekre. Berozsdásodtak, tönkrementek, kivéve a derekas vén pallost, amely apámé volt, aki az apjától kapta, aki ugyancsak az apjától kapta és így tovább, vissza Szent Lajos koráig. Az úr pallosa, amelyet én, a hetedik fiú forgattam azon a réges-régi reggelen, mikor középkori daliaként kilovagoltam farkasokat ölni.

- De kit? - kérdeztem.

Közelebb suhant. Mily édes volt az arca, mennyire túláradóan ártatlan! Összevonta a szemöldökét, pillanatnyi függőleges redő sötétlett a homlokán, aztán elsimult.

- Szeretném, ha kérdezősködés nélkül engedelmeskednél - szólt szelíden. - Utána úgyis megértenéd. De ez nem a te stílusod.

- Nem - ismertem el. - Sose tudtam engedelmeskedni senkinek, legalábbis nem sokáig.

- A rettenthetetlen! - mondta mosolyogva.

Kecsesen kitárta jobb tenyerét, és hirtelen ott volt benne a kard. Mintha egészen apró változást éreztem volna a levegőben, mikor a vas közeledett. Megbámultam az ékköves hüvelyt és a nagy bronzmarkolatot, amely természetesen keresztet formázott. Még mindig lógott róla a kardszíj, az acéllemezekkel kivert, bőr kardszíj, amelyet magam vásároltam egy régi nyáron.

Monstrum egy fegyver volt, egyaránt alkalmas ütésre, vágásra, szúrásra. Emlékeztem a súlyára. Hogy sajgott tőle a karom, mikor közibe vagdostam a fáradhatatlanul rohamozó farkasoknak! A lovagok két kézre fogták a csatákban az ilyen kardokat.

De mit tudtam én a csatákról? Én nem voltam lovag. Egy állatot nyársaltam föl erre a fegyverre. Halandó dicsőségem egyetlen pillanata, és mit nyertem rajta? Egy átkozott vérivó csodálatát, aki engem szemelt ki örököséül.

Akasa a kezembe adta a kardot.

- Már nem nehéz, királyfim - mondta. - Halhatatlan vagy. Valóban halhatatlan. A vérem benned van, és úgy fogod használni értem új fegyvereidet, mint ezt a kardot valaha.

Hevesen összerázkódtam a kard érintésétől, mintha a vasban még lappangott volna az emlék. Ismét láttam a farkasokat, láttam magamat ölesre készen a feketére fagyott erdőben.

És láttam magamat egy évvel később Párizsban. Azok miatt a farkasok miatt lett belőlem élőhalott, szörnyeteg. Farkasölő, így nevezett a vámpír. Azért szakított ki a nyájból, mert leöltem azokat az átkozott farkasokat! És milyen büszkén viseltem a prémjüket az utcán, a párizsi télben!

Hogy lehetek ilyen keserű még mindig? Talán meg akartam halni, hogy elföldeljenek a falusi temetőben? Ismét kinéztem az ablakon a havas hegyoldalra. Nem ugyanez történik most? Visszakívánom a korai halhatatlan évek nemtörődömségét. Ismét megkérdeztem: - De kit fogok megölni? - Nincs válasz.

Megint Jenks Bébire gondoltam, arra a siralmas fajzatkára, és az összes vérivóra, akik halottak. Háborút akartam velük, egy kis háborút. És ők mind halottak. Halott mind, aki válaszolt a kihívásra. Láttam lángolni az isztambuli rendházat; láttam égni egy vént, akit Akasa lassú tűzön perzselt halálra; aki szembefordult vele és megátkozta.

- Igen, elvettem a közönségedet - felelte. - Felégettem az arénát, amelyben tündökölni akartál. Elloptam tőled a csatát! De nem látod, hogy pompásabb dolgokat kínálok, mint amilyeneket valaha is megkívántál? A világot kínálom, királyfi!

- Hogyhogy?

- Apaszd el könnyeidet, amelyeket Jenks Bébiért s magadért ontottál. Gondolj a halandókra, akiket inkább siratnod kellene. Képzeld el azokat, akik elszenvedték a hosszú, sötét századokat, az éhínség, a nélkülözés, a szüntelen erőszak áldozatait. Az örökös igazságtalanság, az örökös háborúskodás áldozatait. Miként könnyezhetsz e szörnyeken, kik cél és megfontolás nélkül csaltak ördögi tőrbe minden halandót, akit értek?

- Tudom, megértem...

- Meg? Vagy csak visszahőkölsz az ily dolgoktól, hogy jelképes játékaid űzhesd? A gonosz jelképe a rockzenében. Az semmi, királyfi. Nagy semmi.

- Akkor miért nem öltél meg a többiekkel? - kakaskodtam siralmasan. Megragadtam jobbommal a markolatot. Mintha még mindig farkasvér száradt volna rajta. Kihúztam a pengét a bőrhüvelyből. Igen, a farkas vére. - Én se vagyok különb. Miért kímélnéd bármelyünket?

Hirtelen elakadt a szavam a rettegéstől. Iszonyúan féltettem Gabrielle-t, Louis-t, Armand-t. Mariust. Még Pandorát és Maelt is. Magamat. Nincs oly teremtmény, mely ne küzdene az életért, még akkor is, ha nincs rá joga. Élni akartam, mindig azt akartam.

- Azt szerettem volna, hogy szeress - suttogta gyengéden. Micsoda hangja volt! Bizonyos értelemben olyan, mint Armand-é: simogatni tudott, magához forrasztott. - Tehát szánok rád időt. - Megfogta a karomat, a szemembe nézett. - Azt akarom, hogy megérts. Az eszközöm vagy! Mint ahogy a többiek is azok lesznek, ha bölcsek. Nem látod? Ez mind el volt rendeltetve: a te jöveteled, az én ébredésem. Végre valóra válhatnak a Millennium* reményei! Nézz e kisvárosra a mélyben, s e romos kastélyra. Ebből lehet Betlehem, királyfim, meg-mentőm! És együtt valósítjuk meg a világ legrégibb álmait!

- De hogyan? - kérdeztem. Tudja egyáltalán, mennyire félek? Szavai halálos rettegéssé korbácsolták egyszerű ijedezésemet. Nyilvánvalóan tudta.

- Ó, te nagyon erős vagy, királyúrficska! - nyugtatott meg. - És bizonyosan nekem rendeltettél. Semmi sem győz le. Félsz és nem félsz. Egy évszázadon át figyeltem szenvedésedet, néztem, miként gyengülsz, hogy végül a földbe térj aludni, majd láttalak fölserkenni, mintegy saját feltámadásom előképeként!

*Krisztus ezeréves földi urala, amely a Jelenések könyve szerint Krisztus második eljövetele után, a világ vége előtt következik be.

Lehajtotta a fejét, mintha távoli hangokra fülelne. Én is érzékeltem őket, talán, mert ő hallotta csörömpölő zenebonázásukat, majd bosszúsan félrelöktem.

- Milyen erős vagy! - állapította meg. - Nem ránthatnak le magukhoz a hangok, de ne vedd semmibe e hatalmadat; ez is van oly fontos, mint a többi. Imádkoznak hozzád, ugyanúgy, mint hozzám szoktak.

Értettem, mire céloz, de nem akartam imákat hallani. Mihez kezdjek velük? Mi köze az imáknak ilyen valamihez, mint én?

- Évszázadokig ők jelentették egyetlen vigaszomat - folytatta. - Hallgattam őket, órákon, heteken, éveken át. A korai időkben úgy rémlett, szemfödelet szőnek körém, hogy sírba zárt halott legyek. Aztán megtanultam hallgatni. Megtanultam, hogyan válasszak ki egy hangot a sokaságból, mintha szálat fejtenék fel a szövetből. Azzal az egyetlen hanggal törődtem, s általa ismertem meg egy lélek diadalát és romlását.

Némán figyeltem.

- Az évek múlásával nagyobb hatalomra tettem szert: láthatatlanul kiléptem testemből, felkerestem azt a halandót, akinek hangjára hallgattam, és szemein át láttam. Hol ebben a testben, hol abban jártam. Jártam napfényben és sötétségben, szenvedtem, éheztem, megismertem a fájdalmat. Időnként jártam halandók testében is, például Jenks Bébiében. Gyakran jártam Máriusszal. Önző, hiú Marius! Összekeveri a kapzsiságot a tisztelettel, és örökké egy hozzá hasonlóan önző életmód dekadens alkotásaiért rajong! Jaj, ne szenvedj már annyira. Szerettem Mariust, most is szeretem. Vigyázott rám. Az én őrizőm. - A hangja epés lett, de csak arra az egyetlen pillanatra. - Ám leggyakrabban a szegényekkel és a megszomorítottakkal jártam. Az igazi élet nyerseségére éheztem.

Elhallgatott, pillantása elködösült. Összevonta a szemöldökét, könnyek szöktek a szemébe. Bírtam a képességgel, amelyről beszélt, bár csak mérsékelten. Annyira szerettem volna megvigasztalni, de mikor átöleltem, intett, hogy maradjak veszteg.

- Elfelejtettem, ki vagyok, hol vagyok - folytatta. - Azzá a teremtménnyé lettem, akinek hangját kiválasztottam. Néha éveken át. Majd visszatért az iszonyat, a felismerés, hogy mozdulatlan, értelmetlen valami vagyok, egy aranykápolnába zárva az idők végezetéig! El tudod képzelni, mily rettenetes erre ocsúdni? Hogy káprázat minden, amit a másik életben tapasztaltam? Visszatértem önmagámba, s az lettem, aminek láttál: bálvány, amelynek szíve és agya van. Bólintottam. Évszázadokkal ezelőtt, mikor először vetettem rá szemem, úgy képzeltem, kimondhatatlan szenvedéseket zár magába. Kifejezhetetlen gyötrelmeket képzeltem. Igazam volt.

- Tudom, hogy ő tartott ott - mondtam. Enkilre céloztam. Enkilre, aki elment, elpusztult. A bukott bálványra. Eszembe jutott a pillanat a kápolnában, amikor Akasából ittam. Jött Enkil visszakövetelni az asszonyát, és majdnem megölt. Tudta, mit művel? Vagy már akkor kiveszett belőle az értelem?

Akasa csak mosolygott válaszul. Ragyogó szemmel tekintett ki a sötétségbe. Ismét eleredt a hó. Varázstölcsérei felfogták a hold és a csillagok fényét, majd elhintették a földön.

- Így rendeltetett - mondta végül. - Hogy én egyre erősödve keljek át emez éveken. Olyan erőre tegyek szert, amelyhez senkié sem fogható. - Elhallgatott. Pillanatra mintha megingott volna a hite, ám aztán visszanyerte magabiztosságát. - Ő már csak eszköz volt a végén, szegény, szeretett királyom, társam a kínszenvedésben. Igen, elment az esze. Nem pusztítottam el, nem igazán, mindössze magamba fogadtam, ami maradt belőle. Időnként ugyanolyan üres, hallgatag voltam, mint ő; még álmodni se volt akaratom. Csakhogy számára nem létezett visszatérés. Megvoltak utolsó látomásai, és már nem lehetett hasznát venni. De isteni halált halt, mert engem erősített vele. Mindez elrendeltetett, királyfi. Az elejétől a végéig így volt elrendelve.

- De hogy? És ki?

- Ki? - Megint mosolygott. - Nem érted? Már semminek sem kell okát keresned. Én vagyok a beteljesedés, és ettől a perctől én vagyok az ok. Senki és semmi nem állíthat meg engem. - Arca egy pillanatra megkeményedett. Ismét az a megingás. - Semmit sem jelentenek a régi átkok. A hallgatásban oly hatalomra tettem szert, hogy nincs oly ereje a természetnek, mely árthatna nekem. Még első fészekaljam se lehet ártásomra, bármint fondorkodjanak ellenem, így rendeltetett, hogy ennyi évig tartson eljöveteled.

- De mit változtattam én ezen?

Egy lépést tett felém. Átkarolt, és egy pillanatra puhának tűnt, nem oly keménynek, mint valójában volt. Álltunk egymáshoz közel, és ő leírhatatlanul bájos volt, oly tiszta és földöntúli. Megint elfogott az a borzasztó éhség a vér után, hogy lehajoljak, megcsókoljam a nyakát, elvegyem a halandó nők ezrei után őt, a mérhetetlen hatalmú istennőt. A vágy felhorgadt, a magasba szökött.

Ismét ajkamra tette ujját, mintha béketűrésre intene.

- Emlékszel még itteni fiúkorodra? - kérdezte. - Gondolj arra az időre, mikor könyörögtél, hogy küldjenek el a kolostori iskolába. Emlékszel a dolgokra, amelyekre a fráterek tanítottak? Az imákra, a zsoltárokra? A munka óráira a könyvtárban, vagy mikor egyedül imádkoztál a kápolnában?

- Persze hogy emlékszem! - Ismét könnybe lábadt a szemem. Olyan tisztán láttam a kolostor könyvtárát és a szerzeteseket, akik tanítottak és hitték, hogy papnak kellene lennem! Láttam a hideg kis cellát és benne a priccset; láttam a kerengőt és a rózsás árnyékba borult kertet. Istenem, nem akarok most erre gondolni! De vannak dolgok, amelyeket sohasem lehet elfelejteni.

- Emlékszel a reggelre, amikor beléptél a kápolnába - folytatta -, széttárt karokkal leborultál a csupasz márványpadlóra, és azt mondtad Istennek, hogy bármire hajlandó vagy, csak jó lehess?

- Igen, jó... - Most az én hangomat itatta át a keserűség.

- Azt mondtad, vértanúságot, kimondhatatlan kínokat szenvednél. Nem bánod, csak jó ember lehess.

- Igen, emlékszem. - Láttam a régi szenteket, hallottam a himnuszokat, amelyektől megszakadt a szívem. Emlékeztem a reggelre, mikor eljöttek a bátyáim, hogy hazavigyenek. Térden csúszva könyörögtem, hogy hagyjanak ott.

- Később is ugyanezt akartad, mikor már elveszett az ártatlanságod, és elindultál a párizsi országúton; jó akartál lenni, mikor táncoltál és énekeltél a bulváron a sokadalomnak.

- Az is voltam - feleltem akadozó hangon. - Mert jó dolog örömet szerezni az embereknek. Kis ideig képes voltam rá.

- Igen, örömet - súgta.

- Nicolas-nak, a barátomnak sose tudtam elmagyarázni, miért olyan fontos hinni egyfajta... jóság-eszményben, még akkor is, ha mi koholjuk, bár tulajdonképpen nem koholjuk, mert létezik, ugye?

- Ó, igen, létezik - válaszolta. - Létezik, mert megalkottuk. - Olyan szomorú volt a hangja, hogy elállt a szavam. Néztem a hóesést, és kapaszkodtam a kezébe. Ajka súrolta az arcomat.

- Te nekem születtél, királyfim - mondta. - Próbára tétettél, és nemesedtél a próbákon. Előképe volt csak az én ébresztésemnek, mikor az első évben beléptél anyád hálószobájába, és magaddal hoztad a halhatatlanok világába. Én vagyok a te igazi anyád, az Anya, aki sose hagy el; én is meghaltam és újjászülettem. Királyfim, a világ összes vallása rólad és rólam dalol.

- Hogyhogy? - kérdeztem. - Hogy lehet az?

- Ah, de hiszen tudod! Tudod! - Elvette tőlem a kardot, ráérősen végighúzta jobbját az ócska szíjon, majd ledobta a rozsdás kupacra, halandó életem utolsó maradványaira. Mintha szél kapott volna a roncsokba, és addig fújta őket lassan a behavazott padlón, míg eltűntek.

- Vesd el régi illúzióidat - kérte -, vesd el gátlásaidat. Nincs több hasznuk, mint e régi fegyvereknek. Együtt váltjuk valóra a világ mítoszait.

Borzongás futott végig rajtam, a hitetlenkedés, majd a zűrzavar sötét borzongása, ám az ő szépsége legyőzte.

- Szent akartál lenni, amikor a kápolnában térdeltél - mondta. - Velem most isten leszel.

Már a nyelvem hegyén volt a tiltakozás, mert féltem, gyászos előérzet motoszkált bennem. Mit akart mondani ezzel?

Ám ő hirtelen átölelt, és kiemelkedtünk a lyukas toronytetőn. A szél olyan éles volt, hogy vágta a szemhéjamat. Akasa felé fordultam, jobb karommal átöleltem a derekát, és vállára hajtottam a fejem.

Azt mondta lágy hangján, hogy aludjak. A nap még csak órák múlva nyugszik abban az országban, ahol sor kerül az első leckére.

Lecke. Váratlanul sírva fakadtam ismét. Beléje kapaszkodtam. Sírtam, mert elhagytak, mert senkibe se kapaszkodhattam rajta kívül, és mert most már rettegtem, hogy vajon miket kér majd tőlem.

MARIUS: AZ ÖSSZEJÖVETEL

A FENYŐERDŐ szélén találkoztak. Ruhájuk ronggyá szakadt, szemük megfájdult a széltől. Pandora Marius jobbján állt, Santino a balján. A házból kilépett a hórihorgas Mael, és hosszú léptekkel keresztüljött a nyírott füvű tisztáson.

Szótlanul átölelte Mariust.

- Öreg barátom! - köszöntötte Marius, de nem volt élet a hangjában. Elcsigázottan bámulta Mael válla mögött a kivilágított ablakokat. Nagy, rejtett épületet sejtett a hegy gyomrában, az oromzatos-fiatornyos ház mögött.

Mi vár itt rá? Valamennyiükre? Csak lehetne a leghalványabb fogalma róla! Csak egy parányi részt visszanyerhetne a lelkéből!

- Elfáradtam - mondta Maelnek. - Belebetegedtem az utazásba. Hadd pihenjek még egy kicsit, aztán megyek.

Nem viszolygott a repüléstől, mint Pandora, de mindig megszenvedte, különösen ezen az éjszakán. Szüksége volt egy darab időre, amelyben senkitől sem zavartatva érezheti a földet a talpa alatt, szívhatja az erdő illatát, nézegetheti a házat a távolban. Széltől kócos haja még mindig csapzott volt a vértől. Nem nagyon melegítette az egyszerű, szürke gyapjúszövet öltöny, amelyet háza romjai közül mentett ki. Magára csavarta a vastag, fekete köpenyt, nem mintha itt szükség lett volna rá, hanem mert még mindig át volt fagyva a metsző széltől.

Maelnek nem volt ínyére ez a húzódozás, de tudomásul vette. Gyanakodva sandított Pandorára, akiben sohasem bízott igazán, majd leplezetlen utálattal meredt Santinóra, aki buzgón söprögette fekete ruhájáról a szemetet és igazgatta gondosan nyírott, fekete haját. Tekintetük egy pillanatra összeakadt. Santino ellenségesen vicsorgott, Mael elfordult.

Marius még mindig tépelődött és figyelt. Érezte, amint utolsó porcikája is begyógyul; döbbenetes, hogy újból ép. A halandóknak azt kell megtanulniuk, hogy évről-évre öregebbek és gyengébbek, a halhatatlanoknak ahhoz kell hozzászokniuk, hogy egyre erősebbek. Pillanatnyilag őrjítőnek találta ezt az adottságát.

Santino és Pandora alig egy órája húzta ki a jégveremből, de máris úgy érzi, sose hevert ott összezúzva, tehetetlenül, tíz napon és éjszakán át, kiszolgáltatva az ikrekről szóló lidércnyomásoknak. Ennek ellenére a világ sohasem lehet olyan, mint volt.

Az ikrek. A vörös hajú nő a házban vár. Santino mondta. Mael is tudja. De ki ez a nő? És miért nem akarja ismerni Marius a választ? Miért ez létének legfeketébb órája? Teste meggyógyult, de mi fogja meggyógyítani a lelkét?

Armand, ebben a hegy tövében épült, furcsa faházban? Armand, ennyi idő után? Santino említette Armand-t, és tőle tudja, hogy megkíméltek másokat is: Louis-t, Gabrielle-t.

Mael figyelmesen nézte. - Téged vár - mondta. - A te Armand-od. - Tisztelettel beszélt, cinizmus, türelmetlenség nélkül.

A mindenüvé magával vitt nagy memóriabankból megdöbbentő élességgel ugrott ki egy rég elfelejtett pillanat: Mael látogatása a tizenötödik század elégedett éveiben a velencei palotában, ahol Marius és Armand olyan boldogok voltak. Mael nézte a halandó fiút, hogyan dolgozik a többi inassal a falfestményen, amelyet Marius csak nemrég bízott az ő gyakorlatlanabb kezükre. Furcsa, mennyire belevésődött a tojástempera, a gyertyaviasz aromája és az az ismerős - most, hogy visszagondol, nem is kellemetlen - szag, amely egész Velencét átjárta: a romlás szaga, a sötét csatornák bűze. „Szóval azt akarod megcsinálni?", kérdezte Mael köntörfalazás nélkül. „Majd a maga idejében", felelte Marius elutasítóan, „a maga idejében". Nem egészen egy év múlva elkövette kis melléfogását. „Jöjj karjaimba, ifjú, nem élhetek tovább nélküled!"

Merőn figyelte a házat. Világom ingadozik, és én rá gondolok, Armand-ra, az én Armandomra. Váratlanul olyan keserédes érzések fogták el, amelyek az utóbbi évszázadok szimfonikus melódiáira emlékeztették. Mintha Brahms tragikus futamai keverednének Sosztakoviccsal, akit megszeretett.

Ám most nincs idő a találkozáson örvendezni. Nincs idő átélni melegségét, boldogságát; nem mondhatja el Armand-nak mindama dolgokat, amelyeket úgy szeretne elmondani.

A keserűség enyhe kifejezés a lelkiállapotára. El kellett volna pusztítanom őket, az Anyát és az Apát! El kellett volna pusztítanom valamennyiünket!

- Hála az isteneknek, hogy nem tetted - szólt Mael.

- Miért? - kérdezte Marius. - Mondd meg nekem: miért? - Pandora összeborzongott. Marius érezte, hogy a nő átkarolja a derekát. Miért hozta ez olyan indulatba? Hevesen fordult feléje, meg akarta ütni, el akarta lökni, de a látvány megbénította. Pandora még csak nem is őt nézte, és olyan távoli, olyan csüggedt volt az arca, hogy Mariusra még súlyosabban nehezedett a kimerültség. Legszívesebben elsírta volna magát. Túlélésének mindig az volt az egyik legfontosabb feltétele, hogy Pandora jól érezze magát. Nem kellett a közelében lennie - jobb is volt így -, de tudnia kellett, hogy Pandora él valahol, és találkoznak ők még. Rossz előérzetei támadtak attól, amit most - és korábban - látott a nőben. Ha ő keserű volt, Pandora reményvesztett.

- Gyere - nógatta Santino - várnak ránk.

- Tudom - felelte Marius.

- Szép kis hármas vagyunk mi! - súgta hirtelen Pandora. Elcsigázott volt, sebezhető, alvásra és álmokra kiéhezett, mégis ő karolta át oltalmazón Marius derekát.

- Köszönöm, de egyedül is tudok járni! - mondta az rá nem jellemző érdességgel, ráadásul Pandorának, akit a legjobban szeretett.

- Úgy, hát járj! - szólt a nő, és Marius egy pillanatra látta benne a régi melegséget, sőt, a régi humor egy szikráját. Pandora kissé meglökte, majd egyedül indult a ház irányába.

Marius epekeserű gondolatokkal követte. Mit tudna ő használni a halhatatlanoknak? De azért csak ment Santinóval és Maellel az ablakokból kiszűrődő fény felé. A fenyőerdő visszahúzódott az árnyékba, levél se rezzent. De a levegő jó meleg volt, csupa üde illat, és hiányzott belőle Észak fullánkja.

Armand. Sírni szeretett volna.

Ekkor megjelent az ajtóban a nő áttetsző alakja. Vörös hajának hosszú hullámaiba koszorút font a folyosó világítása.

Marius nem állt meg, de azért persze érzett egy kis elővigyázatos félelmet. A nő biztosan volt olyan öreg, mint Akasa. Világos szemöldöke szinte egybeolvadt fénylő arcával. A szájának már egyáltalán nem volt színe. És a szeme... ez a szem nem igazán volt az övé. Nem, ezt a máris fáradó szemet egy halandó áldozattól ragadták el. Mariust sem látta vele túl jól. Ez az álmok megvakított ikre, akinek most is fájnak a lopott szemekhez kapcsolódó vékony idegszálak. Pandora megállt a lépcső aljában.

Marius fölment mellette a tornácra, és megállt a vörös hajú nő előtt. Elámult a magasságán - olyan magas volt, mint ő - és a lárvaszerű arc finom szimmetriáján. A nő lobogós ujjú, magas nyakú, hosszú redőkben leomló, fekete gyapjúszövet ruhát viselt, amelyet fekete zsinórral kötött át apró mellei alatt. Szép ruha volt, az arc még sugárzóbbnak, átszellemültebbnek látszott tőle, mintha egy fényesen megvilágított maszk izzana a vörös haj keretében.

Ám ezeknél az egyszerű adottságoknál még sokkal csodálatosabbak lehettek azok a tulajdonságok, amelyekre hatezer év alatt tett szert. Döbbenetes életerő feszült benne, amitől hihetetlenül ruganyosnak és fölöttébb félelmetesnek látszott. Ilyen lenne az igazi halhatatlan, aki sose alszik, sose hallgat, sose őrül meg? Aki ép ésszel és biztos léptekkel járja az évezredeket, amióta megszületett?

A nő némán tudatta vele, hogy ő pontosan ez.

Marius látta benne a kimondhatatlan erő izzó lángját, de látta a fürge értelem fesztelenségét, fogékonyságát is.

Puha, meleg asszonyiság áradt belőle, amely volt olyan titokzatos, mint a többi tulajdonsága, az a fajta gyengéd érzékenység, amelyet Marius kizárólag a nőkhöz kapcsolt, bár hébe-hóba nagyon fiatal férfiakban is találkozott vele. Az álmokban kiült az arcára ez a sebezhetőség; most nem lehetett látni, de azért létezett. Máskor talán elbűvölte volna Mariust; most csak tudomásul vette, mint a nő hegyesre manikűrözött, aranyozott körmeit, ékköves gyűrűit.

- Mindezen években tudtál rólam - szólt udvariasan. - Tudtad, hogy én őrzöm az Anyát és az Apát. Miért nem jöttél el hozzám? Miért nem mondtad meg, ki vagy?

A nő hosszasan töprengett, mielőtt felelt volna; szeme ide-oda járt a többi jövevényen, akik közelebb húzódtak Mariushoz.

Santino rettegett tőle, noha jól ismerte. Mael is félt tőle, bár talán kevésbé. Ő inkább alázatos szeretettel kötődött hozzá. Pandora csak gyanakodott. Még közelebb lépett Mariushoz, hogy mellette legyen, bármit tervezzen a férfi.

- Igen, ismertelek - szólalt meg a nő váratlanul. Ez valóban az álom hangja volt, a megvakított ikeré, aki néma testvére, Mekare nevét kiáltotta, mikor a felbőszült csőcselék bezárta őket a kőkoporsóba.

A hangunk sohasem változik, gondolta Marius. A nőnek szép, kedves hangja volt. Lágy és tartózkodó.

- Lerombolhattam volna a szentélyedet, ha odamegyek - folytatta. - Tengerbe temethettem volna a királyt és a királynét. Sőt, el is pusztíthattam volna őket, amivel valamennyiünket elpusztítom. Ezt nem akartam, így tehát nem tettem semmit. Egyébként is mit tehettem volna? A terhet nem vehettem át tőled. Nem segíthettem rajtad, ezért inkább nem jöttem.

Jobb felelet volt, mint amit Marius várt. Lehetett kedvelni ezt a nőt. Bár ez csupán a kezdet. A válaszban nem volt benne a teljes igazság.

- Nem? - kérdezte a nő. Redők finom hálója tűnt föl az arcán, pillanatra megmutatva a hajdani embert. - Mi a teljes igazság? - kérdezte. - Hogy semmivel sem tartoztam neked, legkevésbé azzal, hogy tudomásodra hozom létezésemet? Hogy arcátlanság olyasmit pedzegetned, miszerint be kellett volna mutatkoznom? Ezer ilyet láttam, mint te. Tudom, mikor létrejöttök. Tudom, mikor meghaltok. Mi vagy te nekem? Azért jöttünk össze, mert muszáj. Veszélyben forgunk. Minden élőlény veszélyben forog! Mire ez véget ér, talán szeretni és tisztelni fogjuk egymást. Vagy nem. Talán halottak leszünk mindannyian.

- Talán - hagyta rá Marius csendesen, és akaratlanul elmosolyodott. Igaza van a nőnek. És rokonszenves a modora, ez a kőkemény őszinteség.

Mindig azt tapasztalta, hogy a halhatatlanokat eltörölhetetlenül megbélyegzi koruk, amelyben születtek. Érvényes volt ez erre az ős-öregre is, aki lágy hangon mondott barbárul egyszerű dolgokat.

- Nem vagyok a régi önmagam - mondta kelletlenül. - Jobban megsebzett, mint szabad lett volna. Testem meggyógyult, most sem maradt el a csoda. - Elhúzta a száját. - De nem értem, miért így látom a világot, ilyen keserűen, ily mérhetetlenül... - Elakadt a szava.

- Mérhetetlenül sötéten - fejezte be helyette a nő.

- Igen - bólintott Marius. - Még sohasem látszott ily értelmetlennek az élet. Nemcsak számunkra, hanem, hogy a te kifejezéseddel éljek, minden élőlény számára. Azért ez vicc, nem? Ugye, milyen vicces a bűntudat?

- Nem - mondta a nő. - Nem az.

- Ezt vitatom. Most a vállamat fogod veregetni? Elmondod, hány ezer évet éltél meg a születésem előtt? Mennyi mindent tudsz, amit én nem? - Ismét a börtönére gondolt, a fájdalomra, amellyel a jég morzsolta, a tagjait marcangoló kínra. A halhatatlanokra gondolt, akik válaszoltak, majd a segítségére siettek, hogy sorra perzselje el őket Akasa tüze. Hallotta meghalni őket, még ha nem is látta. És mit hozott az alvás? Az ikrek álmait.

A nő váratlanul a keze után nyúlt, és gyengéden a két tenyere közé fogta. Mintha satu szorítaná a jobbját. Marius sok fiatalra tett ugyanilyen hatást, de ő még egyszer sem érezte ezt az elsöprő erőt.

- Marius, szükségünk van rád - mondta melegen a nő. Szeme fölszikrázott a folyosóról és az ajtótól jobbra-balra nyíló ablakból áradó, sárga fényben.

- De az ég szerelmére, miért?

- Ne tréfálkozz - intette a nő. - Gyere be. Beszélnünk kell, míg van időnk.

- Miről? - kérdezte konokul a férfi. - Hogy miért hagyott élni az Anya? Tudom a választ, és nevethetnékem van tőle. Téged nyilvánvalóan nem tud megölni. Bennünket... bennünket azért kímélt meg, mert Lestat így akarja. Kétezer éven át gondoskodtam róla, védelmeztem, imádtam, erre megkímél egy kétszáz éves tacskó iránti szerelemből.

- Ebben ne légy olyan biztos! - szólt hirtelen Santino.

- Nem - mondta a nő -, nem ez az egyetlen oka. Sok mindent kell megbeszélnünk...

- Tudom, hogy igazad van - vágott a szavába Marius -, de belőlem hiányzik a bátorság. Elveszítettem az illúzióimat, és nem is tudtam, hogy illúziók voltak. És én még azt képzeltem, hogy elérkeztem a bölcsességhez! Ez volt legnagyobb okom a büszkeségre! Társaim, az örökkévalók! Mikor megláttam a szentélyben, tudtam, hogy legtitkosabb álmaim és reményeim váltak valóra. Élt abban a testben! Élt, miközben én a szerpapot, a rabszolgát, a temető örökös őrét játszottam!

Miért próbálja magyarázni? Akasa rosszindulatú mosollyal mond gúnyos szavakat. Jégomlás, hideg sötétség és az ikrek. Igen, az ikrek. Ők is vannak olyan fontosak, mint minden más. Hirtelen arra gondolt, hogy az álmok igézték meg. Már korábban föl kellett volna tennie a kérdéseit. A nőre nézett, akit mintha váratlanul körülrajzottak volna az álmok, hogy visszaragadják a pillanatból azokba a zord időkbe. Marius napfényt látott; az anya holttestét látta; a halott fölött térdeplő ikreket látta. Mily sok a kérdés...

- De mi közük ezeknek az álmoknak a katasztrófához? - kérdezte hirtelen. Olyan gyámoltalan volt e végeérhetetlen álmokkal szemben.

A nő sokáig nézte, mielőtt felelt volna. - Ezt fogom elmondani, amennyire tudom. De le kell higgadnod. Olyan ez, mintha ifjúságodat kapnád vissza, márpedig az átok tud lenni.

Marius nevetett. - Sose voltam fiatal. Egyébként mit akarsz mondani?

- Te lázban őrjöngsz, én pedig nem vigasztalhatlak meg.

- De megvigasztalnál, ha tehetned?

- Igen.

Marius csendesen elnevette magát.

Akkor a nő nagyon kecsesen kitárta a karját. Mariust megrázta a mozdulat, nemcsak rendkívülisége miatt, hanem mert annyiszor látta az álomban, amikor a nő ugyanígy ölelte át az ikertestvérét. - A nevem Maharet - mondta. - Szólíts így, és tedd félre bizalmatlanságodat. Gyere be a házamba.

Előrehajolt, két tenyerébe fogta Marius fejét, és megcsókolta a férfi arcát. Vörös hajának cirógatása zavarba hozta Mariust. Zavarba ejtő volt a ruhájából áradó illatszer is, az enyhe keleti aroma, mert füstölőre emlékeztetett, és a füstölőről mindig a szentélyre kellett gondolnia.

- Maharet - mondta indulatosan -, ha szükség van rám, miért nem jöttél érteni, amikor a jégveremben feküdtem? Visszatarthatott volna téged!

- Én mentem, Marius - felelte Maharet -, és itt is vagy velünk. - Elengedte a férfit, kecses mozdulattal összekulcsolta ujjait. - Gondolod, hogy nekem semmi dolgom sem volt ezeken az éjszakákon, amikor világszerte pusztult a fajtánk? Legyilkolt mindenkit, akit szerettem vagy ismertem. Nem lehettem egyszerre mindenütt, hogy védjem az áldozatokat. A föld minden zugából kiáltottak hozzám! És nekem is megvolt a magam útja, a magam bánata... - Elharapta a szót.

Enyhe pír fűtötte át a bőrét, és egy meleg pillanatra visszatértek arcára a kifejező redők. Egyszerre gyötrődött lélekben és testben; szemére vérkönnyek vontak vékony hártyát. Milyen különös a szemek esendősége egy ilyen elpusztíthatatlan testben. Szenvedése - amelyet Marius elviselhetetlennek talált - olyan volt, mint az álmok. Képek hatalmas áradatát látta, életszerűek voltak, de egész mások, és akkor rádöbbent...

- Nem te küldted az álmokat! - súgta. - Nem te vagy a forrás! - Maharet nem válaszolt.

- Istenek, hol a nővéred? Mi jelent ez?

Alig észrevehető hőkölés, mintha szíven találták volna. Igyekezett elfátyolozni elméjét, de Marius megérezte az elfojthatatlan fájdalmat. Maharet némán bámulta, ráérősen sétáltatta rajta a tekintetét, mintha így akarná értésére adni, hogy megbocsáthatatlanul belegázolt a tilosba.

Marius érezte, hogy Santino és Mael fél, de ki sem merik nyitni a szájukat. Pandora még közelebb simult hozzá, és figyelmeztetően megszorította a kezét.

Miért beszélt ilyen durván, türelmetlenül? Nekem is megvolt a magam útja, a magam bánata... Akkor is vigyen el benneteket az ördög!

A nő behunyta a szemét, és gyöngéden masszírozta a szemhéjait, mintha a fájdalmat akarná elűzni, de nem tudná.

- Maharet - szólt Marius halkan, őszintén -, háború van, mi pedig itt állunk a csatatéren, és gorombaságokat vágunk egymáshoz. Én sértettelek meg jobban, de csak azt szeretném megérteni...

A nő lejjebb engedte a kezét és fölnézett, ádáz, majdnem rosszindulatú pillantással. Marius fásultan bámulta finom ujjait, aranyozott körmeit, a smaragd- és rubingyűrűket, amelyek hirtelen föllobbantak, mintha elektromos fény gyúlna bennük.

Az a bolond és ijesztő gondolata támadt, hogy ha továbbra is ilyen ostobán viselkedik, talán soha nem látja többé Armand-t. Maharet ajtót mutathat neki, vagy ennél rosszabbat is tehet... Pedig ő - mielőtt minden véget érne - annyira szeretné látni Armand-t!

- Most lépj be, Marius - szólalt meg Maharet, váratlanul udvarias, megbocsátó hangon. - Gyere velem, békülj ki régi gyermekeddel, aztán pedig összejövünk a többiekkel, akik ugyanezeket szeretnék kérdezni. Kezdjük.

- Igen, a régi gyermekem... - mormolta Marius. Ismét elfogta a vágy Armand után. Mintha Bartókot hegedülnének valahol messze, egy biztonságos helyen, ahol akármeddig nyugodtan lehet zenét hallgatni. Hogy gyűlölte az Anyát, hogy gyűlölte mindannyiukat! Magát is. A másik iker, hol a másik iker? Villanások egy fülledt őserdőből. Szakadó iszalag, legázolt sarjak. Próbált logikusan gondolkozni, de megmérgezte a gyűlölet.

Hányszor figyelte meg a halandókban az életnek ezt a fekete tagadását! A legbölcsebbektől hallotta: „Nem érdemes élni!", de sohasem ért le ennek a kijelentésnek a mélyére. Most már megértette.

Homályosan érzékelte, hogy Maharet a társaihoz fordul. Santinót és Pandorát invitálta be a házba.

Mintegy álomban látta a nőt, ahogy sarkon fordul és előremegy. A haja olyan hosszú volt, hogy a derekáig omlott a selymes, vörös zuhatag. Szerette volna megérinteni, hogy csakugyan olyan puha, amilyennek látszik. Figyelemreméltó, hogy még egy ilyen pillanatban is el tudja téríteni a tárgytól a személytelen szépség. Azt érzi tőle, hogy minden rendben van, nem történt semmi és jó a világ. Megint épnek látta a szentélyt, világának közepét. O, a bárgyú emberi agy, hogy kapkod mindenért, amit elérhet! Ha elgondolja, hogy Armand itt várakozik a közelben...

Maharet nagy, egyszerűen berendezett szobákon át vezette őket. A háznak, minden nyitottsága ellenére olyan légköre volt, mint egy fellegvárnak. A mennyezetet irdatlan gerendák tartották; a kandallók, amelyekben hasábok ropogtak, tulajdonképpen csak nyitott tűzhelyek voltak, terméskőből rakva.

Mennyire emlékeztetett Európa csarnokaira a sötét középkorban, amikor a római utak tönkrementek, a latin nyelvet elfelejtették, és újra előretörtek a régi, harcias törzsek. Végül mégiscsak győztek a kelták. Ők hódították meg Európát, kelta táborokból nőttek ki a feudális várkastélyok, és még a modern államokban is tovább élt a kelta babona a római rációnál.

Ebben a házban ennél is ősibb idők kísértettek. Az írás feltalálása előtt éltek ilyen városokban az emberek, fából ácsolt, bevakolt falak, kézzel szőtt vagy kalapált tárgyak között.

Mariusnak tetszett. Már megint a bárgyú agy; hogy még ilyenkor is örömét leli valamiben. De ha egyszer érdekelték a halhatatlanok házai. Ez olyan ház volt, amit ráérősen, hosszú ideig kellett volna tanulmányozni, kiismerni.

Beléptek egy vasajtón a hegy gyomrába. Nyers föld szaga érzett, noha a folyosókat bádoglemezekkel burkolták. Marius hallotta a generátorokat, a számítógépeket, a lágyan zsongó, elektromos neszeket, amelyektől olyan biztonságban érezte magát a saját házában.

Maharet elindult egy vas csigalépcsőn, és fölvezette őket a magasba. A lenagyolt falakon színes agyag csíkjai ágyazódtak a nyers kőbe. Itt apró páfrányok zöldelltek, de honnan kapták a fényt? Világítóablak a magasban, kis kapu a mennyországra. Marius hálásan pillantott föl a csillanásnyi kékségre.

Széles lépcsőpihenőre érkeztek, és beléptek egy elsötétített kis szobába. Innen ajtó nyílt egy tágasabb helyiségbe, de Marius most csak a távoli kandallótüzet látta, amelynek vakító fényétől el kellett fordítania a tekintetét.

Valaki várta ebben a kis szobában, valaki, akinek jelenlétét csak a legközönségesebb módokon érzékelhette. Maharet átment a nagy szobába, vitte magával Pandorát, Santinót, Maelt. Marius tudta, mi következik. Behunyta a szemét, és mélyet lélegzett, hogy erőt gyűjtsön.

Mily lényegtelennek tűnt keserűsége, ha erre a teremtményre gondolt, akinek a léte századok óta szakadatlan szenvedés, aki valóban örökifjú lett, és sohasem szabadulhat a serdülőkor válságaitól, akit ő elmulasztott megmenteni vagy tökéletesíteni. Hányszor álmodott erről a találkozásról, és sohasem volt hozzá mersze. Most, ezen a csatatéren, végromlásban, pusztulás közepette találták meg egymást.

- Szerelmem! - súgta. Hirtelen perzselőbb fájdalmat érzett, mint mikor a behavazott kietlenség fölött szállt, közömbös felhők birodalmában. Még sohasem jöttek ennyire szívéből a szavak. -Gyönyörű Armand-om!

Armand keze után nyúlt.

Milyen ruganyos ez a természetfölötti hús. Emberien ruganyos. Milyen sima és hűvös. Nem tudta visszaparancsolni könnyeit. Kinyitotta a szemét, hogy lássa az előtte álló fiús alakot. Ezt az arcot! Milyen alázatos, milyen simulékony! Kitárta karjait.

Századokkal ezelőtt egy velencei palotában elpusztíthatatlan festékbe akarta átmenteni ennek a szerelemnek a minőségét. Mit tanult belőle? Hogy nincs két egyforma lélek, akikben meglenne ugyanaz a titok, ugyanaz a képesség az odaadásra, a rajongásra? Hogy egy hétköznapi gyerekben, egy sérült gyerekben találta meg a bánatnak és az egyszerű bájnak azt az ötvözetét, amelytől az idők végezetéig meg fog szakadni a szíve? Ez a gyerek megértette őt. Nála jobban senki sem szerette Mariust.

Nem tett szemrehányást a félresikerült nagy kísérletért. Marius látta a sokat festett arcon annak a valaminek a halvány árnyékát, amelyet naiv fejjel bölcsességnek hívunk, és látta ugyanazt a szerelmet, amelyben oly feltétlen bizonyossággal hitt az elvesztett éjszakákon.

Bár lenne idejük, hogy elmeneküljenek az erdő békéjébe, valami meleg, zárt helyre a toronymagas fenyők között, és beszélgethessenek ráérős hosszú éjszakákon át! De a többiek várnak, és ettől a ténytől ezek a percek még becsesebbek, még szomorúbbak.

Magához szorította, megcsókolta a hosszú, kócos hajat, mohón végigfuttatta a kezét a vállán. Megbámulta a kezében szorongatott kis fehér kezet, megnézett minden részletet, amelyet a vásznon akart megörökíteni, és a halálban tett örökkévalóvá.

- Várnak, ugye? - kérdezte. - Csak ezt a néhány percet kaptuk tőlük.

Armand belenyugvón bólintott, és alig hallhatóan mondta: - Ez elég. Mindig tudtam, hogy találkozunk mi még. - Ó, az emlékek, amelyeket ez a hang visszahoz! A palota kazettás mennyezetei, vörös bársonyfüggönyös ágyai! Ahogy ez a fiú rohan föl a márványlépcsőn, arcát pirosra csípte az adriai tél szele, barna szeme ragyog! - Még a legnagyobb veszedelmekben is tudtam - folytatta a hang -, hogy találkozunk, mielőtt szabad lesz meghalnom.

- Szabad lesz meghalnod? - ismételte Marius. - Bármikor szabad meghalnunk, nem? Ehhez kell majd a bátorság, ha valóban ez lesz a helyes.

Armand eltűnődött. Arcának szelíd tartózkodása ismét elszomorította Mariust. - Igen, igazad van - mondta.

- Szeretlek - súgta Marius hirtelen, annyi szenvedéllyel, amennyire halandó képes. - Mindig szerettelek. Bár hihetnék most másban is, mint a szerelemben, de nem tudok.

Halk neszre riadtak fel. Maharet állt az ajtóban.

Marius átkarolta Armand vállát. Még volt egy utolsó néma pillanatuk a megértésre, aztán követték Maharetet a hatalmas terembe a hegy tetején.

ÜVEGBŐL volt az egész, kivéve mögöttük a falat, és a távoli tűz fölé függesztett kovácsoltvas kürtőt. Az egyedüli fényt a lángok adták, meg a toronymagas vörösfenyők fűrészes csúcsai fölött és mögött a Csendes-óceán nyájas ege, amelyen apró csillagok szepegtek légies felhők között.

De azért csodaszép égbolt volt, még ha nem is olyan, mintha a nápolyi öbölből vagy az Annapurna oldalából vagy a fekete habokon sodródó gályáról néznék. Egyedül a tágassága csodaszéppé tette. Ha elgondolja, hogy alig pár perce még fönt lebegett ennek az égnek a sötétségén, ahol csak útitársai és a csillagok látták! Ismét ugyanúgy örült, mint mikor ránézett Maharet vörös hajára. Most már nem búsult, ha az oldalán álló Armand-ra gondolt, csak személytelen, átszellemült örömet érzett. Ez is ok az életre.

Hirtelen az jutott eszébe, hogy az ő egyénisége nem túl alkalmas a keserűségre vagy a bánkódásra, nincs kitartása hozzájuk. Össze kell szednie magát, ha meg akarja őrizni a méltóságát.

Halk nevetgélés köszöntötte, barátságos, nem tolakodó, talán kissé pityókás. Olyan újonc nevetése, akinek nincs ép esze. Marius mosolyogva pillantott a kedélyesre. Dániel. Dániel, az Interjú a vámpírral névtelen „fiú"-ja. Belévillant, hogy ez Armand gyermeke, Armand egyetlen gyermeke. Jól startolt az Ördög Útján ez a kreatúra, akinek részeg szétszórtságát Armand erősítette meg mindennel, amit adni képes.

Gyorsan szemügyre vette a többieket az ovális asztal mellett. Jobbra, valamivel távolabb ült Gabrielle, varkocsba font szőke hajával, szemében leplezetlen aggodalommal, mellette Louis, szokott naiv passzivitásával, aki némán meredt Mariusra, mintha tudományos érdeklődés vagy rajongás fűtené, esetleg mindkettő; aztán jött az ő drága Pandorája, akinek vállára omló, hullámos, barna hajában még mindig az olvadt zúzmara gyöngyei ragyogtak. Pandora jobbján foglalt helyet Santino, ismét fegyelmezetten. Elegáns fekete bársonyruháján mutatóba sem lehetett piszkot látni.

Mariustól balra ült Haiman, egy másik ősöreg, aki néma őszinteséggel közölte nevét. Félelmetes teremtmény volt, az arca simább még Mahareténél is. Marius nem bírta levenni róla a szemét. Az Anya és az Apa arca sohasem döbbentette meg ennyire, noha nekik is ugyanilyen fekete szemük és hollófekete hajuk volt. A mosoly tette, ugye? Az odafagyott nyájas nyíltság, amelyet az idő sem moshatott le róla. Haiman olyannak látszott, mint egy misztikus vagy egy szent, holott kegyetlen gyilkos volt. Nemrég zabálhatott be embervérből, ami némileg megpuhította a bőrét, és csepp pírt lopott az arcára. Mael, aki szokása szerint most is bozontos és rendetlen volt, Haiman baljára telepedett. Őt Erik követte, egy másik vénség, akit Marius olyan háromezerre taksált; hórihorgas volt, félrevezetőén törékenynek látszott, harminc körül járhatott, mikor meghalt. Bársonyos barna szemét mélán függesztette Mariusra. Kézzel varrott öltözéke ízlésesen utánozta a mai üzletemberek konfekciós öltönyét. De ki az a másik? Az ott, Maharet jobbján, aki Máriusszal átellenben ül az asztal túlsó végén? Valóban megdöbbentő látvány.

A másik iker, gondolta elhamarkodottan, miközben a zöld szempárt és a rézvörös hajat bámulta.

Ám ez a lény tegnap még élt! Akkor mivel magyarázható ereje, hideg fehérsége, átható pillantása, elsöprő telepatikus képessége, amelyet nyilvánvalóan nem tud fegyelmezni, mert szakadatlanul árasztja magából az élesen körvonalazott, sötét képeket. Hátborzongató pontossággal látta a képet, amelyet ő évszázadokkal ezelőtt festett az imához térdre ereszkedett Amadeóról, fekete szárnyú angyalok gyűrűjében. Marius összeborzongott.

- A Talamasca pincéjében! - súgta. - Az én festményem? - Fölnevetett, érdesen, epésen. - Szóval ott van!

A lény megriadt, mert nem akarta feltárni gondolatait. Gyámoltalan zavarral húzódott vissza önmagába, hogy védje a Talamascát. Testben mintha összezsugorodott volna, ereje mégis megduplázódott. Szörnyeteg. Zöld szemű, finom csontú szörnyeteg. Tegnap született, igen, ahogy Marius feltételezte, még tele volt élő szövettel. Ezt a Jesse nevű kreatúrát Maharet alkotta halandó ivadékából. Ő az ősanya gyermeke. Mariust megrendítették, kissé meg is rémítették ennek a ténynek a vonzatai. Az ifjú teremtmény ereiben elképzelhetetlenül hatalmas vér kering. Egyáltalán nem szomjazik, és nem is igazán halott.

Most fel kell hagynia ezzel a könyörtelen és tapintatlan elemzéssel. Itt őt várták, de addig nem segíthet rajtuk, amíg máson sem jár az esze, minthogy ugyan hová lehettek az ő halandó leszármazottjai, a teméntelen unokaöcs és unokahúg, akiket úgy szeretett élő korában? Igaz, párszáz évig figyelemmel követte őket, de végül ugyanúgy nem ismert rájuk, mint ahogy Rómát sem ismerte meg. Hagyta, hogy elsüllyedjenek a Rómára települt sötétségben. Pedig még biztosan ma is járnak a földön olyanok, akik családja vérét hordozzák.

Merőn figyelte a vörös hajú fiatalt. Mennyire hasonlít hatalmas anyjára: magas, mégis finom csontú, gyönyörű, de szigorú. Valami nagy titok lappang itt, a leszármazáshoz, a családhoz lehet köze... Az ifjú nő puha, sötét ruhákat viselt, mint az ősöreg. A keze tökéletes volt, nem festette és nem illatosította magát.

A maguk módján valamennyien pompásak voltak: a magas, megtermett Santino rendkívül elegánsan festett papos fekete ruhájában, ragyogó fekete szemével, érzéki szájával. Még a bozontos Maelből is vad és elsöprő erő áradt, miközben szerelmes gyűlölettel meredt az ősasszonyra. Armand angyalarcára nem volt szó; Dániel valóságos látomás hamuszürke hajával, fényes ibolyakék szemével.

Rútak nem is kapják meg a halhatatlanságot? Vagy a sötét mágia megszépít minden égő áldozatot? Bár Gabrielle, akiben megvolt fiának minden bátorsága, Lestat hirtelenkedése nélkül, bizonyosan éltében is szép lehetett, Louis-t pedig, hát igen, Louis-t természetesen finom arccsontja, zöld szemének mélysége miatt választották. Azért a csökönyös melankóliáért, amelyet most sem leplezett. Idetévedt embernek látszott, pírtól és érzéstől szelíd arcával, furcsán védtelen testével, töprengő, szomorú pillantásával. Még Haimantól sem lehetett elvitatni az arc és alak tökélyét, bármilyen szörnyű volt az összbenyomás.

Ami Pandorát illeti, Marius élőnek és halandónak látta, amikor ránézett, a lelkes, ártatlan nőt látta, aki időtlen időknek előtte jött el hozzá antiokhiai éjsötét utcákon át, esdekelve a halhatatlanságért, és nem ezt a távoli, mélabús lényt, aki oly mozdulatlanul ül egyszerű biblikus ruhájában, és bámul ki az üvegfalon a sűrűsödő felhők mögött elhalványuló Tejútra.

Még az évezredektől kifakított, sápadtan derengő Erik is megtartotta Maharethez hasonlóan a nagy emberi érzés árnyékát, amelyet még vonzóbbá tett hímnős kecsessége.

Marius még sohasem találkozott ehhez fogható halhatatlan gyülekezettel, ahol minden kor képviseltette magát az ősöregektől az újszülöttekig, mindannyiukban mérhetetlen képességek és gyarlóságok rejlettek, még a háborodott ifjúban is, akit Armand alkotott szűz vérének csorbítatlan erejével. Kétséges, hogy valaha is összejött volna hasonló „bokor".

Hogy illett ő a képbe, ő, legvénebbje gondosan szabályozott világának, hol néma istenek voltak az ősök? A szél megtisztította arcát és vállig érő haját a rászáradt vértől. Hosszú fekete palástja nyirkos volt a hótól, amelyből érkezett. Míg az asztalhoz közeledve harciasán várta, mikor engedélyezi Maharet, hogy leülhessen, úgy képzelte, legalább annyira szörnyetegnek látszhat, mint a többiek; kék szeme bizonyára hidegen izzik az ellenségeskedéstől, amely belülről perzseli.

- Kérlek! - mondta Maharet nyájasan, és a Marius előtt álló, fából faragott székre mutatott, amely valószínűleg díszhely lehetett az asztalvégen, ha feltételezzük, hogy az ősasszony áll az asztalfőn. Kényelmes ülőalkalmatosság volt, nem olyan, mint a modern bútorok zöme. Támlájának ívelése jólesett Marius hátának, és a kezét is rátehette a karfára. Ez is kellemes. Armand a jobbjára telepedett.

Maharet nesztelenül helyet foglalt. Ujjait összekulcsolta maga előtt a fényezett fán. Úgy hajtotta le a fejét, mintha a gondolatait szedné össze.

- Csak mi maradtunk? - kérdezte Marius. - Mármint a királynőn, a kópé királyfin és... - Elnémult.

Szavak nélküli zavar hullámzott végig a társaságon. Hol a néma iker? Mi a titok?

- Igen - felelte Maharet komolyan. - A királynőn, a kópé királyfin és a nővéremen kívül mi vagyunk az egyetlenek, akik maradtak. Illetve azok a meghagyottak, akik számítanak.

Elhallgatott, mintha azt akarná, hogy felfogják szavai értelmét. Szelíden végighordozta tekintetét az asztaltársaságon.

- Messze-messze lehetnek még mások, vénségesek, akik úgy döntöttek, hogy inkább maradnak maguknak. Vagy halálra ítéltek, akikre most is vadászik az Anya. De mi vagyunk azok, akikkel kapcsolatban egyáltalán felmerülhet a sors, a döntés vagy a szándék fogalma.

- És a fiam? - kérdezte Gabrielle indulatos, éles hangon, finoman éreztetve, hogy nem érdeklik a jelenlevők. - Senki sem óhajtja elárulni, mit műveltek vele, vagy hol van? - Rettenthetetlenül és elszántan nézett Maharetre, majd Mariusra. - Maguknak csak van annyi hatalmuk, hogy tudják, merre jár!

Mariust megrendítette, mennyire hasonlít a fiára. Kétségtelen, hogy Lestat tőle örökölte az erejét. Ám Gabrielle-ben volt valami hidegség is, amelyet Lestat sohasem értett.

- Már mondtam, hogy együtt vannak - szólt Haiman egykedvű, mély hangján. - De az Anya nem engedi, hogy ennél többet tudjunk.

Gabrielle nem hitt neki. Látszott rajta az elutasítás, legszívesebben kirohant volna, hogy egyedül járja az útját. A többiek föl nem álltak volna az asztaltól, ám Gabrielle-t semmi sem kötötte hozzájuk.

- Hadd magyarázzak meg valamit - kérte Maharet -, mert ez rendkívül fontos. Az Anya természetesen nagyon ért hozzá, hogy leplezze magát. De mi, akik az első századból eredünk, sohasem tudtunk szavak nélkül érintkezni az Anyával meg az Apával vagy egymással. Túlságosan közel vagyunk a hatalom forrásához, amely ezzé tett. Ugyanolyan süketek és vakok vagyunk egymás elméjére, mint nálatok az alkotó és a teremtmény. Csak mikor idővel felszaporodtak a vérivók, akkor szerezték meg a néma közlésnek azt a tudományát, amellyel mi érintkeztünk a halandókkal.

- Tehát Akasa nem találna meg téged vagy Haimant, ha nem lennétek velünk - állapította meg Marius.

{hiányzó szöveg, ha valakinek van kontrollpéldány, kérem javítsa!}

- Bármilyen legyen a szerkezetük, ezeknek az entitásoknak nincsenek ismert biológiai szükségleteik. Nem öregszenek és nem változnak. Ez a kulcsa gyerekes és hóbortos viselkedésüknek. Semmit sem kell csinálniuk, csak lebegnek, fogalmuk sincs az időről, mert nem kell törődniük vele, és mindig azt teszik, ami tetszik. Nyilvánvalóan érzékelik világunkat, amelynek részei, de fogalmam sincs róla, hogy milyennek láthatják. Azt se tudom, miért tartják vonzónak vagy érdekesnek a boszorkányokat. Mindenesetre látják a boszorkányt, odamennek hozzá, jelt adnak létezésükről, és borzasztóan jólesik nekik, ha tudomást vesznek róluk; tehát megteszik, amit a boszorkány kér, a fokozottabb figyelemért és bizonyos esetekben a szeretetért.

Ahogy erősödik a kapcsolat, hajlandók a legkülönfélébb munkákat elvégezni a boszorkány szeretetéért. Elfáradnak tőle, de nagyon élvezik, ha imponálhatnak az embereknek.

Képzeljétek el, mekkora mulatság lehetett nekik, mikor hallották az imákat, megpróbáltak felelni rájuk, oltárok körül lebzseltek, és mennykővel hajigálóztak az áldozatbemutatás után! Amikor az utódok kérésére a médium megidézi a halott ős lelkét, a szellemeket borzasztó izgalomba hozza a lehetőség, hogy karattyolhatnak, és előadhatják a halott őst, holott dehogy is azonosak vele, csak telepatikus úton kifacsarnak minden adatot az ivadékok agyából, amivel még jobban félrevezetik őket.

Bizonyára valamennyien ismeritek a szellemek viselkedésének mintáját. Máig ugyanolyan, mint a mi időnkben. Az emberek álláspontja változott a szellemekkel kapcsolatban, és itt ez a legfontosabb.

Ha egy szellem ma veszi be magát egy házba, és prófétál egy ötéves gyerek szájával, a szem- és fültanúk kivételével nemigen hisznek neki. Nem alapítanak rá világvallást.

Olyan ez, mintha az emberi faj immúnissá vált volna ezekre a dolgokra. Talán magasabb szintre fejlődött, amelyen már nem bolondítja el a szellemek rosszalkodása. És bár még léteznek a vallások - a régi vallások, amelyeket sötét korokban alapoztak meg -, befolyásuk rohamosan csökken a pallérozottabb elmék között.

De erre majd később térek ki. Hadd folytassam a boszorkány tulajdonságainak meghatározásával, mert ennek már köze van hozzánk és sorsunkhoz.

A mi családunkban örökletes volt. Testi tulajdonság lehetett, mert nőágon öröklődött, és mindig ugyanazokhoz a külső vonásokhoz kapcsolódott: a zöld szemhez és a vörös hajhoz. Mint tudjátok - valamilyen módon tudomást szereztetek róla, mióta beléptetek a házba -, a gyermekem, Jesse, boszorkány volt. A Talamascánál sűrűn használta képességeit olyan emberek vigasztalására, akiket szellemek és kísértetek zaklattak.

A kísértetek természetesen ugyancsak szellemek, de kizárólag azok szellemei, akik emberek voltak a földön, és nem azonosak az általam említett szellemekkel. Bár az ember sohasem tudhatja. Egy földhöz kötött, nagyon vén kísértet elfelejtheti, hogy valaha élt; valószínű, hogy a különösen rosszindulatú szellemek is kísértetek, azért éheznek a test örömeire, és azért böfögnek trágárságokat, ha megszállnak valami szegény embert. Szennyesnek tartják a húst, és szeretnék elhitetni a férfiakkal meg a nőkkel, hogy az érzéki gyönyör veszedelmes és gonosz dolog.

Mivel azonban a szellemek hazugok, ha ők nem akarják megmondani, akkor mi sem szedhetjük ki belőlük, miért teszik, amit tesznek. Erotomániájukat talán csak olyan férfiak és nők agyából vonják ki, akiknek bűntudatuk van az ilyesmivel kapcsolatban.

Hogy visszatérjek a tárgyhoz, a mi családunkban többnyire a nők voltak boszorkányok. Más családokban férfiak is örökölhetik a képességet. Vagy minden előzmény nélkül, rögtön a legmagasabb fokozaton nyilatkozik meg, de hogy miért, azt nem tudjuk.

Akárhogyan is, a mienk régi boszorkánycsalád volt. Ötven nemzedékre vissza tudtuk vezetni a boszorkányainkat, A Hold Előtti Időnek nevezett évekig. Vagyis állítólag éltünk már a földtörténetnek abban a nagyon korai szakaszában is, mikor még nem járt az éjszakai égen a Hold.

Népeink legendái megőrizték a Hold eljövetelét, és az áradásokat, viharokat, földindulásokat, amelyek kísérték. Hogy igazából így történt-e, nem tudom. Abban is hittünk, hogy a mi szent csillagaink a Hét Nővér vagy a Fiastyúk, és ebből a csillagképből jön minden áldás, de hogy miért, nem tudom, vagy már elfelejtettem.

Ezek régi mítoszok, olyan hiedelmek, amelyek ősrégiek voltak már a születésemkor. Akik pedig a szellemekkel beszélnek, érthető okokból szkeptikusan szemlélik az ilyen dolgokat.

A tudomány a mai napig nem tudta cáfolni vagy igazolni A Hold Előtti Időről szóló meséket. Egyes elméletek a Holdnak a Föld körüli pályára való érkezésével és tömegvonzásával magyarázzák a sarki jégsapkák megnövekedését és a legutóbbi jégkorszakot. Talán volt a régi történetekben igazság, amelyet egyszer még tisztáznak.

{hiányzó szöveg, ha valakinek van kontrollpéldány, kérem javítsa!}

jobban fog szenvedni holnap, mert látni fogja, mint égek, míg én nem láthatom, és ő még csak nem is jajgathat. Magamhoz öleltem, ő szívemre fektette a fejét. Így teltek a percek.

Három óra lehetett még hajnalhasadásig, mikor zaj hallatszott ajtónk előtt. Valami erőszakos dolog történt. Az őr élesen fölsikoltott, aztán zuhant valami. Megölték. Mekare mocorgott mellettem. Hallottam, hogy elhúzzák a reteszt, majd zsanér csikorgott. Mekare nyögött.

Valaki bejött a cellába. Megéreztem, hogy Haiman az. Amikor elvágta kötelékeinket, megragadtam a kezét. Ez nem Haiman! Aztán megértettem. - Elvégezték rajtad! Megcsináltak!

- Igen! - súgta keserű haraggal. Új csengése volt a hangjának, embertelen csengése. - Ezt tették! Rajtam próbálták ki! Hogy lássák, igazat mondtatok-e! Azért csempészték át a gonoszt belém! -Mintha zokogott volna; szárazon, rekedten zihált. Éreztem ujjainak iszonyú erejét. Fájt a kezem, pedig nem akart bántani.

- Ó, Haiman! - sírtam. - Hogy így eláruljanak, akiket oly híven szolgáltál!

- Hallgassatok rám, boszorkányok - mondta dühtől fuldokló torokhangon. - Akartok-e meghalni holnap, tűzben és füstben, az ostoba csőcselék előtt, vagy inkább akartok harcolni a gonosszal? Akartok-e szembeszállni vele, olyan erővel, amely felér az ő erejével? Mert ki lehet ellenfele a hatalmasnak, ha nem az, ki ugyanoly hatalommal bír? Ki kényszeríti hátrálni a kardforgatót, ha nem az ugyanolyan kemény harcos? Boszorkányok, ha ők meg tudták csinálni velem, én ne tudnám megcsinálni veletek?

Hátrahőköltem, de ő nem engedett el. Nem tudtam, lehetséges-e, annyit tudtam, hogy nem akarom.

- Maharet! - mondta. - Kushadó fejbólintók fajtáját fogják megteremteni maguknak, hacsak le nem győzik őket, és ki győzhetné le őket, ha nem az övékéhez fogható erő!

- Nem, inkább meghalok! - tiltakoztam, bár ahogy kimondtam, eszembe jutottak a lángok. De nem, ez megbocsáthatatlan! Holnap anyámhoz megyek, örökre itt hagyom a földet, semmi sem bírhat maradásra.

- És te, Mekare? - hallottam Haimant. - Akarsz tenni valamit azért, hogy beteljesüljön az átkod? Vagy meghalsz és rábízod a szellemekre, akik kezdettől cserbenhagytak?

A szél ismét feltámadt, és végighuhogott a palotán. Az ajtók zörögtek, hallottam, hogy homok csapódik a falaknak. Szolgák futkosták távoli folyosókon; alvók keltek ki ágyaikból. Hallottam, miként sírnak halkan, tompán, hátborzongatón a szellemek, akiket a legjobban szerettem.

- Csönd legyen! - mondtam nekik. - Nem teszem meg. Nem engedem be ezt a gonoszt.

Ám ahogy térdeltem, fejemet a falnak támasztva, elgondolva, hogy meg kell halnom, és valahonnan bátorságot kellene gyűjtenem hozzá, egyszer csak hallom, hogy valahol a cella sötét zugaiban ismét megtörténik az elmondhatatlan varázslat. Mekare döntött, akárhogy lázongtak a szellemek. Kinyújtottam a kezem, és éreztem a két alakot, a férfit és a nőt, ahogy egymásra forrnak, mint a szerelmesek; és mikor megpróbáltam szétválasztani őket, Haiman úgy megütött, hogy ájultan estem össze.

Bizonyosan nem telhetett el néhány percnél hosszabb idő. Valahol a sötétségben a szellemek sírtak. Előbb tudták nálam, hogy mi lesz ennek a vége. A szél elült, csönd lett a feketeségben, a palota némaságba merült.

Nővérem megfogott hideg kezével. Különös hangot hallottam, olyan volt, mint a nevetés. Tudnak nevetni a nyelvetlenek? Igazából nem döntöttem; csak annyit tudtam, hogy egész életünkben egyek voltunk, ikrek, tükörképei egymásnak, egy lélek két testben. Kuporogtam ennek a szűk kis helynek a forró sötétségében, és a nővérem magához ölelt. Mekare már átváltozott, már nem voltunk egyformák, és mégis azok voltunk. Éreztem száját a nyakamon, éreztem a fájdalmat, amelyet ő okozott. Haiman előhúzta a kését, elvégezte Mekare helyett a munkát, és akkor elkezdődött az ájulás.

Ó, azok az isteni percek, amikor ismét láttam agyammal az ezüst ég kedves fényét, és a mosolygó Mekarét, amint fölemelt karokkal áll a zuhogó esőben! Együtt táncoltunk mezítláb a vizes fűben, velünk volt egész népünk; és mikor villám barázdálta az eget, majd mennydörgés morajlott, az olyan volt, mintha a lelkünk szabadult volna meg minden szomorúságától. Bőrig ázva siettünk a barlang mélyébe; meggyújtottunk egy apró mécsest, annak a fényénél nézegettük a régi falfestményeket, amelyeket előttünk festettek a boszorkányok; messze kint zúgott az eső, mi pedig összebújó önfeledtséggel néztük a képeket, amelyeken boszorkányok táncoltak, és először jött fel az éjszakai égre a hold.

Haiman oltotta belém a varázslatot, őutána a nővérem, majd megint Haiman. Tudjátok, mi történt velem, ugye? De azt is tudjátok, mit jelent a Sötét Ajándék a vakoknak? Apró szikrák lobbantak a párás homályban; majd mintha gyöngén lüktető, foszforeszkáló izzás rajzolta volna ki a dolgok körvonalait, olyan volt, mint az utókép, amelyet a fényes tárgyak hagynak a recehártyán.

Igen, tudtam mozogni a sötétségben. Kitapogattam, hogy úgy van-e minden, ahogy látom. Az ajtó, a fal, a folyosó; és egy pillanatra halványan felvillant a kivezető út vázlata.

De még sohasem tűnt ily csöndesnek az éjszaka. Csak emberek lélegeztek a sötétségben, mert a szellemek eltávoztak.

Soha-soha nem láttam és nem hallottam többé a szellemeket. Soha többé nem jöttek, hogy válaszoljanak hívásomra vagy kérdéseimre. A hazajáró lelkek, azok igen, de a szellemek örökre elmentek.

Ám az első percekben, órákban, sőt éjszakákon nem tudatosodott bennem az elhagyatottság.

Annyi minden más volt, ami megdöbbentsen, ami örömmel vagy szenvedéssel töltsön el.

Jóval napkelte előtt a királyhoz és a királynéhoz hasonlóan mi is elrejtőztünk egy sír mélyén. Haiman a tulajdon apjának a sírjához vezetett, ahová addigra visszavitték a szegény, meggyalázott porhüvelyt. Akkor már megvolt az első kóstolóm embervérből. Átéltem az eksztázist, amelyet a király és a királyné pirulva szégyellt. De áldozatom szemét nem mertem ellopni; nem is gondoltam rá, hogy beválna.

Csak öt éjszakával később jutottam erre a felfedezésre, és akkor láttam először úgy, ahogy a vérivók látnak.

Addigra elmenekültünk a királyi székvárosból, és egész éjszaka vándoroltunk észak felé. Haiman a legkülönbözőbb embereket avatta be a varázslatba, mondván, hogy föl kell lázadniuk a király és a királyné ellen, mert azok elhitetnék velük, hogy csak ők bírnak ily hatalommal, ami a leggonoszabb lenne összes hazugságaik között. Ó, Haiman veszett dühe azokon az első éjszakákon! Mindenkinek adott a hatalomból, aki csak kért, még akkor is, mikor már úgy legyengült, hogy alig bírta tartani velünk a lépést. Megfogadta, hogy méltó ellenfeleket alkot a királynak és a királynénak. Hány vérivó született ezekben a fejvesztett első hetekben, akik majd szaporodnak, sokasodnak, és megvívják a csatákat, amelyekről Haiman álmodott?

De már kalandunk első stációjában, első lázadásunkban, szökésünkben kudarcra voltunk ítélve. Hamarosan örökre elszakadunk egymástól, Haiman, Mekare és én.

Mert a király és a királyné, elborzadva Haiman pártütésén, és orrontva, hogy sáfárjuk átadta nekünk a mágiát, katonáikat küldték utánunk, akik egyformán kutathattak nappal és éjszaka. Mivel pedig újszülött éhünkben rengeteget kellett vadásznunk, mindig könnyű volt követni csapánkat a folyóparti falvak között, vagy akár föl a hegyi településekig.

Két hete se szöktünk meg a királyi palotából, amikor Szakkara kapui előtt elfogott a csőcselék. Nem egészen két éjszaka járásra voltunk a tengertől.

Bár elértük volna a tengert! Bár együtt maradtunk volna! Nekünk újjászületett a világ a sötétségben, dühödt szerelemmel, közös titkokkal a holdvilágnál.

Ám Szakkarában csapdát állítottak nekünk. Haimannak ugyan sikerült kivágnia magát, de látta, hogy bennünket nem menthet meg, így bevette magát a hegyek közé, várván, hogy eljöjjön az ő ideje, ami sohasem jött.

Mekarét és engem ismét legyűrt a sokaság, mint álmaitokban láttátok. Ismét kitépték a szememet, és most már rettegtünk a tűztől, mert bizonyosan elpusztíthat. Imádkoztunk minden láthatatlanokhoz a végső szabadulásért.

Ám a király és a királyné féltek elpusztítani a testünket. Elhitték Mekare beszédét a hatalmas Amel szellemről, aki valamennyiünket megfertőzött, és vacogtak, hogy azt a fájdalmat, amelyet nekünk okoznának, ők is elszenvednék. Ez persze nem volt így, de ki tudhatta akkor?

Így tehát, mint mondtam, betettek a kőkoporsóba. Egyikünket keletre vitték, másikunkat nyugatra. A tutajokat már megácsolták, hogy elbocsássanak bennünket az óceánok vizén. Még vakságomban is láttam, ahogy tutajra tesznek, és tudtam rabtartóim agyából, mit akarnak művelni. Azt is tudtam, hogy Haiman nem követhet, mert éjjel-nappal menetelni szándékoznak, és így is történt.

Amikor felébredtem, a tenger keblén ringtam. Tíz éjszakán át vitt a tutaj, mint mondtam. Éheztem, rettegtem, hogy a koporsó a tenger fenekére süllyed, és ott leszek mindörökké élve eltemetve, mert nem halhatok meg. Ám nem így történt. És mikor partra vetődtem Afrika alsóbb részének keleti partján, nyugat felé indultam a kontinensen, hogy megkeressem Mekarét.

Évszázadokig kutattam Afrikában. Északra mentem Európába. Fel-alá vándoroltam a sziklás partokon, elmentem még az északi szigetekre is, meg se álltam a legtávolabbi jég- és hósivatagok széléig.

Ám újra és újra visszatértem szülőfalumba. Mindjárt elmondom történetemnek ezt a részét is, majd meglátjátok, miért olyan fontos, hogy tudjátok.

Ám az első századokban hátat fordítottam Egyiptomnak; hátat fordítottam a királynak és a királynénak.

Csak jóval később tudtam meg, hogy a király és a királyné nagy vallást teremtettek az átváltozásukból; felöltötték Ozirisz és Ízisz személyazonosságát, hozzájuk illően elfeketítve az ősi mítoszokat.

Oziriszból „az alvilág istene" lett, vagyis a király, aki csak sötétségben mutatkozhat. A királyné pedig Ízisz lett, az Anya, aki összegyűjti szétmarcangolt férje darabjait, meggyógyítja és visszaadja az életnek.

Olvastátok Lestat könyvében - a történetben, amelyet Marius mesélt, úgy, ahogy neki mesélték -, miként áldoztak gonosztevőket az Apa és az Anya által teremtett véristeneknek az egyiptomi hegyek titkos szentélyeiben, és hogy ez a vallás Krisztusig fennmaradt.

Arról is megtudhattatok valamit, hogy Haiman lázadása mégis sikerült; a méltó ellenfelek, akiket teremtett, fölkeltek az Anya és az Apa ellen, és a világ vérivói hatalmas háborúkat vívtak egymással. Ezeket a dolgokat Akasa tárta föl Mariusnak, aki elmesélte őket Lestat-nak.

Ezekben az első századokban született az ikrek legendája; hírünket vitték az egyiptomi katonák, akik népünk lemészárlásától végső fogságunkig tanúi voltak életünk eseményeinek. A későbbi időkben az egyiptomi írnokok még le is jegyezték az ikrek legendáját. Úgy hitték, hogy egy napon eljő Mekare, és lesújt az Anyára, akkor pedig a világ összes vérivója meghal az Anyával.

Ám ez már az én tudtomon kívül és részvételem nélkül történt, mert akkor már rég hátat fordítottam e dolgoknak.

Csupán háromezer évvel később tettem be lábamat Egyiptomba, névtelenségbe és fekete leplekbe burkolózva, hogy a magam szemével lássam, mi lett az Anyából és az Apából: bambán bámuló szobrok egy föld alatti templomban, elzárva a kőbe, amelyből csak a fejük és a nyakuk látszott ki. Őrizőikhez, a vérivó papokhoz járultak a fiatalok, ha inni kívántak az ősforrásból.

Akarok-e inni, kérdezte az ifjú vérivó pap. Mert akkor a vénekhez kell mennem, és ki kell jelentenem, hogy tiszta vagyok, buzgó híve a régi rítusnak, nem pedig önös érdektől hajtott eretnek. Majdnem kinevettem.

De ó, mily iszonyú volt nézni azokat a meredt szemű valamiket!

Állni előttük, elsuttogni Akasa és Enkil nevét, és látni, hogy nincs válasz, szikra sem gyúl a szemekben, parányit sem rezzen a fehér bőr!

A papok mesélték, hogy ilyenek a vérivók emlékezete óta; már senki sem tudja, igazak-e a kezdet legendái. Bennünket, az első gyermekeket, akiktől a lázadók eredtek, csak úgy neveztek, hogy Első Fészekalja, ám az ikrek legendáját elfelejtették, és már senki sem ismerte Haiman, Mekare vagy Maharet nevét.

Ezt leszámítva egy alkalommal láttam őket. Újabb ezer év telt el. Akkor volt a nagy égetés, mikor az alexandriai Vén, akiről Lestat-nál olvashattok, úgy akarta elpusztítani az Apát és az Anyát, hogy kitette őket a napra. De olyan erősek lettek, hogy mint Lestat mesélte, épp csak lebarnultak; mert bár nappal kiszolgáltatottan alszunk valamennyien, az idő múlásával kevésbé gyilkosán hat ránk a fény.

Az egyiptomi napozás óráiban világszerte lángba borultak a vérivók; a nagyon öregek megsötétedtek, kínlódtak, de nem esett más bajuk. Szeretett Erikem akkor volt ezeréves, Indiában éltünk együtt; ő csúnyán összeégett e végeérhetetlen órák alatt. Nagyokat kellett innia a véremből, hogy felépüljön. Én csak lebarnultam, és több éjszakán át voltak komisz fájdalmaim. De jelentkezett még egy érdekes mellékhatás: sötét bőrömmel könnyebb volt elvegyülnöm az emberek között.

Több száz évvel később, mikor meguntam sápatag külsőmet, szándékosan süttettem magamat a nappal. Valamikor mostanában is megteszem.

De akkor ezt roppant rejtélyesnek találtam. Tudni akartam, miért láttam álmomban tüzeket, miért hallottam a pusztulók jajszavát, miért haltak ily rettentő halállal kedves fiókáim, akiknek én adtam életet?

Elutaztam tehát Indiából a számomra mindig gyűlöletes Egyiptomba. Ott hallottam, hogy jött Marius, a csodálatos módon épségben maradt, fiatal római vérivó, ellopta az Anyát és az Apát, majd olyan helyre vitte őket Alexandriából, ahol soha többé senki sem égetheti meg őket - vagy bennünket.

Nem volt nehéz megtalálnom Mariust. Mint mondtam, a korai években nem hallottuk egymást, ám az idő múltával ugyanúgy érzékeltük az ifjabbakat, mint a halandókat. Antiokheiában bukkantam rá Marius házára, valóságos palotára, ahol rómaias fényűzésben élt, noha emberekre vadászott sötét utcákon a hajnal előtti utolsó órákban.

Akkor már halhatatlanná tette Pandorát, akit mindenkinél jobban szeretett. Az Anyának és az Apának gyönyörű szentélyt épített a tulajdon kezével, carrarai márványból, mozaikpadlóval, és tömjént égetett benne, akár egy templomban az igazi istenek előtt. Kivártam az időmet. Marius és Pandora vadászni ment. Akkor behatoltam a házba, amelynek minden ajtaja megnyílt előttem. Láttam az Anyát és az Apát; barnák voltak, akárcsak én, és gyönyörűek, élettelenek, mint ezer éve. Marius trónra ültette őket; azon fognak ülni, ahogy tudjátok, még teljes kétezer éven át. Odamentem hozzájuk, megérintettem őket. Megütöttem őket. Nem mozdultak. Majd próbát tettem egy hosszú tőrrel. Beleszúrtam az Anya húsába, amelyből ugyanolyan ruganyos kéreg lett, mint a sajátomból. Beledöftem a csalókán törékeny, elpusztíthatatlan testbe. Pengém átfúrta a szívét. Elrántottam a tőrt jobbról balra, aztán kihúztam.

Vére sűrűn, gyantásán csurrant egy pillanatig; rövid időre elállt a szívverés; aztán a vágás gyógyulni kezdett, a kibuggyant vér a szemem láttára szilárdult meg, akár a borostyán.

Ám ami a legfontosabb, megéreztem azt a pillanatot, amikor a szív nem szivattyúzta a vért. Éreztem a szédülést, az elszakadást, hallottam a halál susogását. Bizonyos, hogy világszerte érezhették a vérivók, a fiatalok talán olyan erősen, hogy elterültek a megrázkódtatástól. Amel magva még mindig benne volt Akasában. A rettenetes égés és a tőr azt bizonyította, hogy a vérivókat az ő teste élteti, és mindig is az fogja.

Ha nincs így, elpusztítottam volna. Ott szabdaltam volna darabokra, mert nincs az az idő, amely lehűlhetné iránta való gyűlöletemet. Gyűlölöm azért, amit a népemmel tett, amiért elszakította tőlem Mekarét, másik énemet, lelkemnek osztályosát.

Milyen csodálatos lett volna, ha a századok megtanítanak a megbocsátásra! Ha lelkem elnézően tudja szemlélni mindama rosszat, amelyet velem és népemmel műveltek.

De mondom nektek, az emberiség lelke közelít a tökéletességhez, az emberi faj tanul minden évvel jobban szeretni és megbocsátani. Engem olyan láncok horgonyoznak a múlthoz, amelyeket nem szakíthatok el.

Távozás előtt eltüntettem ottlétem összes nyomát. Talán egy órán át bámultam a két szobrot, a két gonoszt, akik valamikor régen elpusztították népemet, annyi rosszat tettek velem és nővéremmel, és akiknek ugyanilyen rosszal fizettek érte.

- Végül mégsem te győztél! - mondtam Akasának. - Te, a katonáiddal, a kardokkal! Mert lányom, Miriam, életben maradt, vitte tovább az időben családom és népem vérét, ami neked, aki itt ülsz némán, talán semmi, de nekem minden.

Az igazat mondtam. De családom történetére majd később térek ki. Egyelőre hadd beszéljek Akasa egyetlen győzelméről: hogy soha többé nem találkoztam Mekarével.

Vándorlásaimban egyszer se akadtam össze olyan férfival, asszonnyal, vérivóval, aki látta Mekarét vagy hallotta nevét. Bebolyongtam a földet, mindenütt kerestem. Ám ő úgy eltűnt, mintha a hatalmas nyugati tenger nyelte volna el, és én megmaradtam töredéknek, örökké kapkodva az egyetlen után, ami teljessé tehet.

Pedig az első századokban tudtam, hogy él; voltak idők, mikor ikerségemben éreztem testvérem szenvedését, megmagyarázhatatlan fájdalmak gyötörtek álomszerű, sötét pillanatokban. A halandó ikrek is tapasztalnak ilyet. Ahogy testem keményedett, emberi részem elenyészett, és helyt adott az erősebb, ruganyosabb nem emberi résznek, elveszítettem az egyszerű kapcsot, amely nővéremhez fűzött. De tudtam, mégis tudtam, hogy él.

Kiáltottam hozzá, miközben magányos partokon jártam, és néztem a jéghideg tengert. A Kármel-hegy barlangjaiban rajzokon meséltem el történetünket és kínoztatásainkat. Ti is láttátok őket álmotokban.

Az évezredek alatt sok halandó talált rá a barlangra és gyönyörködött a rajzokban. Újra és újra elfelejtették és fölfedezték őket.

Majd ebben a században egy fiatal régész meghallotta a rajzok hírét. Egy délután lámpást fogott, és megmászta a Kármel-hegyet. És mikor meglátta réges-régi képeimet, ugrott egyet a szíve, mert ugyanezekkel a rajzokkal találkozott a tenger túlsó partján egy barlangban, a perui őserdők fölött.

Még évekig nem szereztem tudomást erről a felfedezésről. A régész beutazta a világot töredékes bizonyítékaival, az ó- és az újvilági barlangrajzok fényképeivel. Egy múzeumi raktárban talált egy vázát, réges-régi kézműves munkát azokból az elfelejtett, sötét századokból, amikor még ismerték az ikrek legendáját.

El nem mondhatom, milyen fájdalmat és örömet éreztem, amikor megláttam az újvilági barlangrajzokról készült fényképeket!

Mekare ugyanazt rajzolta, amit én: az agyat, a szívet - az enyémhez olyannyira hasonló kéz ugyanazokba a képekbe öntötte a kínt és a szenvedést. Voltak árnyalatnyi eltérések, de a bizonyíték minden kétség fölött állt.

Mekarét egy olyan földre vitte a tutaj a nagy nyugati óceánon át, amelyet a mi korunkban nem ismertek. Ott vetődött partra, talán évszázadokkal hamarabb, hogy az első ember betette volna a lábát a déli kontinens őserdeibe. Olyan egyedül volt, mint rajta kívül talán még senki. Meddig kellett bolyongania madarak és vadak között, mire megpillanthatta az első emberi arcot?

Évszázadokig, talán évezredekig tartott ez az ésszel felfoghatatlan magány? Vagy rögtön találkozott halandókkal? Vigasztalására voltak, vagy rémülten futottak előle? Nem tudhattam meg soha. Nővérem talán már rég elvesztette az eszét, mire koporsója megérintette Dél-Amerika partját.

Annyit tudok, hogy járt ott, és évezredekkel ezelőtt ő is megrajzolta a képeit, mint én a magaméit.

Természetesen számlálatlanul fizettem a pénzt a régésznek, minden eszközt megadtam neki, hogy kutassa tovább az ikrek legendáját. Magam is elutaztam Dél-Amerikába. Erikkel és Maellel megmásztam Peru hegyeit a holdvilágnál, és a saját szememmel láttam nővérem kezének alkotását. Ősrégiek voltak. Száz év se választotta el keletkezésüket elszakadásunktól.

Ám ezenkívül semmiféle bizonyíték nem került elő, amely azt igazolta volna, hogy Mekare élt a dél-amerikai dzsungelekben vagy akárhol. Talán el volt temetve a föld alá, ahová nem ért el Mael vagy Erik hívása? Talán egy barlang mélyén aludt vastagon beporosodott, üresen bámuló, fehér szoborként?

Nem tudom elképzelni. Gondolni se bírok rá!

Annyit tudok, amennyit ti: hogy fölkelt. Felriadt hosszú szendergéséből. Lestat, a vámpír dalai ébresztették volna fel? Azok a világ végéig elhallatszó, elektronikus melódiák? Vagy a vérivók ezreinek gondolatai, akik hallották, értelmezték a dalokat és reagáltak rájuk? Vagy Marius figyelmeztetése, hogy az Anya jár?

Talán mindeme jelzések halmozódásából alakult ki a homályos tudat, hogy ideje beteljesíteni a régi átkot. Nem tudom, annyit mondhatok, hogy Mekare észak felé közeledik, de az útvonala kiszámíthatatlan, és mindeddig hiába próbáltam elérni Erik vagy Mael közvetítésével.

Meg vagyok győződve róla, hogy nem engem keres, hanem az Anyát, és az Anya helyváltoztatásai térítik el a pályájától.

De meg fogja találni az Anyát, ha ez a célja! Megtalálja az Anyát! Talán ő is rájön, hogy tud repülni, mint az Anya, és amint ezt fölfedezte, szempillantás alatt hidalja át a mérföldeket.

Tudom, hogy rá fog lelni az Anyára, annak pedig egyetlen eredménye lehet: vagy Mekare pusztul el, vagy az Anya, és az Anyával együtt valamennyien.

Mekare ugyanolyan erős, mint én, ha nem erősebb. Erejét, amely fölér az Anyáéval, még az őrültség is fűtheti, kiszámíthatatlan, zabolátlan kegyetlenséggel.

Magam nem hiszek az átkokban, nem hiszek a jóslatokban; a szellemek, akiktől azt tanultam, hogy az ilyesminek van foganatja, évezredek óta elhagytak. Ám Mekare hitt az átokban, amikor kimondta; lényének mélységeiből fakadt. Álmaiban csupán a kezdetek szerepelnek, minden keserűségének forrása, amely bizonyosan táplálja bosszúvágyát.

Mekare beteljesítheti az átkot. Talán úgy lenne jobb mindannyiunknak. Mert mi lesz, ha nem pusztítja el Akasát, ha nem pusztítjuk el? Tudjuk, miféle gaztetteket követett el máris. Megállíthatja a világ ezt a valamit, ha nem ismeri? Nem tudja, hogy az Anya mérhetetlenül erős, mégis sebezhető, csontokat roppant, de az ő csontja is törik és fogja a kés, repül, olvas a szívekben, gondolatai tüzet gyújtanak, de ő is éghető?

Mivel állíthatjuk meg, úgy, hogy mi is megmeneküljünk, ez itt a kérdés. Én élni akarok, mindig is azt akartam. Nem akarom behunyni a szemem a világra. Nem akarom, hogy baja essék azoknak, akiket szeretek. Azon töprengek, hogy még a fiatalok védelmére is kiagyaljak valamit, holott ők kénytelenek ölni. Ez olyan gonoszság tőlem? Vagy mi talán nem vagyunk faj, ránk nem érvényes az önfenntartás vágya?

Jól figyelmezzetek arra, amit az Anyáról mondtam, amit meséltem lelkéről és a benne lakozó démonról, a lényeggel összeolvadt lényegről! Gondolkozzatok el e temérdek láthatatlan lényről, amely hajt bennünket, és minden valaha volt vérivót!

Mi vesszük e lény energiáját, úgy, ahogyan a rádió veszi a hangokat hordozó láthatatlan hullámokat. Testünk hüvely csupán ehhez az energiához. Egyetlen tőkén vagyunk virágok, ahogy Marius mondta valamikor régen.

Elmélkedjetek e titkon. Mert ha alaposan kifürkészitek, meglehet, rálelünk menekülésünk módjára.

Továbbá szeretném, ha elgondolkoznátok még valamin; talán az egyetlen értékes dolgon, amelyet megtanultam.

Az idők hajnalán, amikor szellemek szólottak hozzám és nővéremhez a hegyoldalon, mely emberi lény merte volna jelentéktelennek tartani a szellemeket? Még mi is rabjai voltunk hatalmuknak, és úgy hittük - pontosan mint később Akasa -, hogy kötelességünk népünk javára fordítani adottságainkat.

Még ezután is évezredekig hozzátartozott az emberi lélekhez a rendíthetlen hit a természetfölöttiben. Voltak idők, amikor magam is azt mondtam volna, hogy természetes adottság, nélkülözhetetlen fiziológiai összetevő, nélküle nem ember az ember.

Hányszor láttuk, hogyan születnek a kultuszok és vallások, miként kanonizálnak hiedelmeket csodás jelenések fenyegető kinyilatkoztatásai nyomán.

Ha utaztok Ázsiában és Európában, láthatjátok, hogy még mindig állnak az ősi templomok, még mindig zengik a zsoltárokat a székesegyházakban a keresztények istenéhez. Járjátok be akármelyik ország múzeumait; lássátok alázatos lélekkel a szakrális festészet és szobrászat káprázatos alkotásait!

Mily fenségesnek tűnik ez a teljesítmény, ez a kultúra, amelynek talpköve a vallásos hit!

Holott mekkora árat kellett fizetni ezért a hitért, amely országokat és hadsereget ugraszt egymásnak, győztes és legyőzött nemzetekre osztja a térképet, megsemmisíti az idegen istenek hódolóit! Ám az utóbbi néhány száz évben igazi csoda történt, amelynek semmi köze a szellemekhez, jelenésekhez, ilyen és olyan zelótákat utasítgató égi hangokhoz.

Az emberben végre kialakult az ellenállás a csodával szemben; szkeptikusan tekint a szellemekre vagy azokra, akik azt állítják magukról, hogy szellemeket látnak-hallanak, és az ő igazságaikat hirdetik. Végignéztük, amint az emberi elme lassan elfordult a kinyilatkoztatott törvények hagyományától, hogy értelemmel keresse az erkölcsi igazságokat; láttuk a közös anyagi-szellemi értékek tiszteletén alapuló életmód kialakulását.

Most köszöntött be az igazi felvilágosodás, amikor nem hisznek az isteni beavatkozásban és az anyagtól független létezőkben; mert az ember immár nem a láthatatlanban, hanem az egyszerre test és lélek, látható és láthatatlan, földi és mennyei emberben keresi a legmagasztosabb ihletet.

Meggyőződésem, hogy nincs már becse a médiumnak, a látnoknak vagy a boszorkánynak, ha így jobban tetszik. A szellemek már semmit sem adhatnak nekünk. Röviden, kinőttük a fogékonyságunkat az efféle bolondságokra, és olyan tökéletesség felé haladunk, amilyet még nem látott a világ.

Az ige, hogy a titokzatos bibliai versezetet idézzem, testté lőn végre; ám ebben az igében az értelem szava szól, a testtel pedig elismerik az emberi közös vágyak és igények létjogosultságát.

Mit akar a mi királynőnk ebben a világban? Mit adhatna a világnak ő, akinek egész létezése eljelentéktelenedett, akinek álmai évezredek óta megrekedtek a sötétség birodalmában?

Igaza van Mariusnak: Akasát meg kell állítani. Ki kételkedhetne ebben? Álljunk készen rá, hogy segítsünk Mekarének. Akkor sem szabad visszatartanunk, ha ez valamennyiünk végét jelenti.

De most hadd lapozzam föl előttetek mesém utolsó fejezetét, amelynél tökéletesebben semmi sem világíthatja meg, mivel fenyeget bennünket az Anya.

Mint mondtam, Akasának nem sikerült kiirtania népemet. Tovább élt Miriam leányomban, az ő leányaiban, és azok leánygyermekeiben.

Húsz év múlva hazatértem a faluba, ahol a csecsemőt hagytam. Ifjú nőt találtam, aki az ikrek majdani legendáriumának meséin cseperedett.

Holdvilágnál fölvittem a hegyekbe, megmutattam őseinek barlangjait, átadtam neki a néhány nyakéket és aranyat, amelyek még mindig a festett üregek mélyén rejtőztek, hova más ember félt betenni a lábát. Elmondtam Miriamnak minden történetet, amelyet elődeiről tudtam, de óva intettem: tartsd magad távol a szellemektől, ne ártsd magad a láthatatlanok dolgaiba, akárminek hívják őket az emberek, főleg, ha isteneknek neveztetnek!

Majd Jerikóba mentem, amelynek zsúfolt utcáin könnyű volt olyan zsákmányokra lelni, kik maguk is kívánták a halált, ennélfogva nem terhelték lelkiismeretemet, és legfőképpen könnyű volt elrejtőzni a vizsla szemek elől.

Ám az évek során sűrűn meglátogattam Miriamot, aki négy leányt és két fiat szült; négy leányának gyermekei közül öten érték meg a felnőttkort, és ez ötök közül ketten voltak nők, akik nyolc gyermeket hoztak a világra, lányokat-fiakat vegyesen. Az anyák elmesélték gyermekeiknek a családi regéket, és megtanították őket az ikrek legendájára is, a szellemekkel társalkodó, esőcsináló ikrekére, akiket üldözött a gonosz királyné s a király.

Kétszáz év múlva jegyeztem föl első ízben családtagjaim nevét; akkor már egy egész falura rúgtak, négy agyagtáblára volt szükségem, hogy megörökíthessem, amit tudok. Utána még több táblát töltöttem meg a kezdet meséivel azokról az asszonyokról, akiknek az idejében még nem sütött a hold.

És bár Mekarét keresve, északi zord partokon vadászva évszázadokra is elkódorogtam hazulról, mindig visszatértem népemhez, titkos búvóhelyemhez a hegyek között, Jerikói házamba, és lejegyeztem, mi történt a családdal, kinek születtek lányai, és e lányoknak hány lányuk született. A lányokhoz hasonló részletességgel írtam a fiákról is - teljesítményeikről, egyéniségükről, időnként hősiességükről -, de az ő sarjaikat már nem örökítettem meg. Férfiaknál sose lehet tudni, hogy gyermekeik valóban vérünkből, népünk véréből valók-e. Így tehát azóta is anyai ágon tartom nyilván a leszármazást.

Ám ez idő alatt soha, egyetlenegyszer sem árultam el családomnak, mily bűnös varázslatot műveltek velem. Úgy döntöttem, hogy e gonoszságnak nem lehet köze a családhoz, tehát ha alkalmaztam is egyre gyarapodó természetfölötti képességeimet, mindig titokban tettem, s oly módokon, hogy természetes okokkal indokolható legyen.

A harmadik nemzedéknek már csak egy rokon asszony voltam, aki hazalátogat idegenben töltött számos évek után. S ha tanáccsal vagy arannyal szolgáltam is leányaimnak, ez mindig úgy történt, ahogy emberi lénytől várható.

Ezer és ezer éven át tartottam szemmel a családot a névtelenségből, csupán hébe-hóba játszva a rokont, ki hosszas távollét után betoppan hol ebbe, hol abba a faluba a családi összejövetelekre, s karjára ülteti a gyerekeket.

A keresztény időszámítás első évszázadaiban új ötletem támadt. Kitaláltam a család krónikás ágát, mert ugyancsak felszaporodtak az agyagtáblák, pergamentekercsek, sőt még a bekötött könyvek is. És a család e kitalált ágában mindig volt egy kitalált asszony, aki megörökölte a nyilvántartás tisztségét. A címmel járt a Maharet név; ha az idő úgy kívánta, öreg Maharet meghalt, és ifjú Maharetre hagyta feladatát.

Így maradtam meg a családban, amely ismert és szeretett. Én lettem a levélíró, a jótevő, az egyesítő, a titokzatos és megbízható látogató, aki mindig megjelent, ha veszekedéseket kellett elsimítani, rosszat kellett jóra fordítani. Éghettem ezer szenvedélyben, élhettem évszázadokig idegen földeken, tanulhattam idegen nyelveket és szokásokat, ámulhattam a világ határtalan szépségén és az emberi képzelet hatalmán, mindig visszatértem a családhoz, amely ismert és számított rám.

Lettem száz-, lettem ezeréves, de egyszer sem szálltam alá a földbe, mint közületek talán sokan. Sohasem sújtott őrültség vagy emlékezetvesztés, közös nyavalyája az öregeknek, kikből gyakran lettek földbe temetett szobrok, az Anyához és az Apához hasonlatosak. Egy estén se ébredtem úgy, hogy ne tudtam volna, ki vagyok, és ne tekintettem volna hálával a világra, miközben életem fonala után nyúltam.

Nem mintha engem nem fenyegetett volna a téboly. Letaglózott néha a fáradtság, gyásztól lett keserű a szám, titkok gyötörtek, fájdalom szaggatott.

Csakhogy nekem vezetnem kellett a családi krónikát, ügyelnem kellett a sarjaimra, terelgetnem kellett őket a világban. Így még a legsötétebb időkben is, amikor ocsmánynak és elviselhetetlennek tűnt az emberi lét, és nem értettem a világ változásait, úgy fordultam a családhoz, mint magának az életnek a forrásához.

A család tanított meg az új korok ütemére és szenvedélyeire; a család vitt el idegen földekre, ahová egyedül talán nem mertem volna betenni a lábamat; a család repített magával oly művészetek szféráiba, amelyektől talán megriadtam volna; a család volt vezetőm térben és időben. A család volt tanítóm, életemnek könyve. A család volt minden.

Maharet elhallgatott.

Úgy tetszett, mondani akar még valamit, de aztán csak felállt. Végigjártatta tekintetét a többieken; utolsónak Jessén pihent meg a pillantása.

- Most pedig gyertek velem. Meg akarom mutatni, mivé lett ez a család.

Némán fölálltak, megvárták, hogy Maharet megkerülje az asztalt, majd keresztülmentek a földbe vezető csigalépcső kovácsoltvas pihenőjén, be egy másik nagy szobába: ezt is a hegy tetejébe építették, és üveg mennyezete volt, de tömör falai.

Jesse maradt utolsónak. Még a küszöböt se lépte át, de már tudta, mit fog látni, és belényilallt a fájdalom, amely a régi boldogság és az elfelejthetetlen vágyakozás emlékeit hozta. Ez volt az az ablaktalan szoba, amelyben valamikor régen járt.

Milyen tisztán élt benne a kőkandalló, a szőnyeg, a bőrrel bevont sötét bútorok és a minden tárgynál emlékezetesebb, az izgalmas titkokkal kecsegtető légkör! Azóta is kísértette félig elfelejtett álmokon át.

Igen, ott a hatalmas, elektronikus világtérkép, a kiterített kontinensek, amelyeken fényecskék ezrei égnek.

Milyen sötét a másik három fal, első látásra azt hinnéd, vékony szálú fekete drótháló bontja, amíg meg nem érted, mit látsz: tusrajzot egy padlótól-plafonig szerteindázó, végtelen kúszónövényről. Ott ni, abból a sarokból hajt ki, egyetlen tőkéről sarjad milliom ágacskája, amelynek mindegyikét nevek megszámlálhatatlan sokaságával cirkalmazta körül egy gondos kéz.

Marius levegő után kapott, mikor a hatalmas, izzó térképtől elfordulva meglátta a családfa sűrű szövedékét. Armand sápadtan, bánatosan mosolygott, Mael kissé fancsali képet vágott, bár igazából el volt ragadtatva.

A többiek szótlanul szemlélték. Erik ismerte ezeket a titkokat; Louis-nak, a legemberibbnek, könnyek szöktek a szemébe, Dániel leplezetlen elragadtatással bámészkodott. A bánattól ködös tekintetű Haiman a térképet nézte mereven, de mintha nem is látta volna, mintha még mindig a múlt bilincselte volna magához a pillantását.

Gabrielle lassan bólintott, és valami apró kis hangot hallatott, a helyeslés, az elégedettség hangját.

- A Nagy Család - szólt egyszerű elismeréssel, és Maharetre pillantott.

Maharet bólintott.

A nagy világtérképre mutatott, amely eltakarta mögötte a déli falat.

Jesse követte a fényecskék Palesztinából induló, szélesedő processzióját, amely szétszóródott Európában, lehatolt Afrikába, Ázsiába, végül átnyúlt az Újvilág két szárazulatába. Megszámlálhatatlan égő, különböző színekben. Szántszándékkal elhomályosította a látását, hogy a fények összemosódjanak, és csak a szóródást érzékelje. Látta a kontinensek, országok és tengerek régi neveit is, amelyeket arannyal írtak a hegyek, völgyek, síkságok háromdimenziós illúzióját fedő üveglapra.

- Ez, amit láttok - mondta Maharet -, az én hatezer éves családfám anyai ágon. Ők Miriam leszármazottai, aki Haiman és az én lányom volt, sarjai népemnek, amelynek vére Miriam ereiben és az én ereimben folyt.

- Bámulatos! - rebegte Pandora, és majdnem elsírta magát szomorúságában. Micsoda borongós, magasztos, távoli szépség áradt ebből a fából, mégis minden ága a szeretet melegét őrizte, természetesen, ellenállhatatlanul. Fájt neki ez a kinyilatkoztatás, mert arra emlékeztette, amit réges-rég elveszített.

- Ez csak egyetlen emberi család - szólt halkan Maharet. - Még sincs országa a földnek, ahová ne érne el valamelyik ága, és a férfiak utódai, számon nem tartott véreink valószínűleg vannak annyian, mint akiket név szerint ismerünk. Kimaradtak sokan, akik Oroszország végtelen pusztaságaiba, Kínába, Japánba, más távoli vidékekre kerültek. Hasonlóképp sokan vannak, akiket az idők folyamán különböző okokból elveszítettem szem elől. Ám ivadékaik itt vannak! Nincs nép, nincs faj, nincs ország, ahová ne jutott volna a Nagy Családból. A Nagy Család arab, zsidó, angolszász, afrikai, indiai, mongol, japán és kínai. Röviden, a Nagy Család az emberiség családja.

- Igen - súgta Marius. Döbbenetes volt látni felindulását, arcán ismét azt az emberi, halvány pírt, szavakkal leírhatatlan szemének ragyogását. - Egy család és minden család... - A hatalmas térképhez lépett, keze akaratlanul fölemelkedett, miközben követte a fények mozgását az aprólékosan kidolgozott terepen.

Jessét átölelte a régi éjszaka hangulata. Az emlékek fölszikráztak, majd váratlanul megfakultak, mintha már nem lennének fontosak. Itt volt a titkokkal, ugyanabban a szobában állt ismét.

Közelebb ment a finom, fekete rajzhoz, nézte a tussal írott parányi nevek miriádjait. Hátralépett, kiválasztott egy ágat, egyetlen vékony gallyat, amely kanyarok és elágazások százai közepette kúszott lassan a mennyezet irányába.

És beteljesült álmainak bódulatában szeretettel gondolt az örökség és a meghittség titkaira, mindazokra, akiket ismert a Nagy Családból. Ebben az időtlen, csendes pillanatban nem látta új rokonainak fehér arcát, a kísértetiesen mozdulatlan, sugárzó, halhatatlan alakokat.

Még mindig maradt benne valami a való világból, valami áhítatot keltő, gyászolni és szeretni való; percnyi időre egyként titokzatos lehetőséget kínált, egyformán hatalmas volt a természetes és a természetfölötti. A halhatatlanok összes csodája sem ragyoghatta túl e hatalmas és egyszerű krónikát, a Nagy Családot.

Keze úgy emelkedett föl, mintha önálló akarata lenne, csuklóján fölragyogott Mael ezüst karperece. Némán rátette kezét a falra. Száz név tűnt el a tenyere alatt.

- Ez van veszélyben - szólt Marius a bánattól tompa hangon, a térképet nézve.

Jesse összerezzent. Hogy lehet egy hang ilyen erős, mégis ennyire gyengéd. Nem, gondolta, senki se bánthatja a Nagy Családot. Senki sem fogja bántani!

Maharethez fordult, aki őt nézte. Itt vagyunk, gondolta Jesse, a szőlőtőke két végén, Maharet és én.

Szörnyű fájdalom rohanta meg. Szörnyű fájdalom. Ellenállhatatlanul csábító ötlet volt eltűnni a valóságból, de hogy a valóságot is eltüntethessék, ennek a gondolata elviselhetetlen.

Talamascai hosszú évei alatt, mikor látott fantomokat, nyughatatlan kísérteteket, kopogószellemeket, amelyek halálra rémítették hápogó áldozataikat, nyelveken szóló médiumokat, mindvégig tudta, hogy a természetfölötti sohasem kényszerítheti rá magát a való világra. Mennyire igaza volt Maharetnek! Jelentéktelen, igen, a természetfölötti megnyugtatóan jelentéktelen, nem avatkozhat be!

És most ez fog megváltozni. A valószerűtlen valósággá lett. Képtelenség, hogy itt áll ebben a különös szobában, a zord, parancsoló alakok között, és azt mondja: ez nem lehet! Hogy ez a lény, ez az Anya nevű valami csak úgy átnyúljon a fátyolon, amely öröktől elválasztotta a halandóktól, és egyszerre szorítson össze egymillió emberi szívet?

Mit lát Haiman, aki most úgy néz rá, mintha értené? A lányát látja Jessében?

- Igen - felelte Haiman -, a lányomat. És ne félj. Mekare jönni fog. Mekare beteljesíti az átkot, és a Nagy Család megy tovább.

Maharet sóhajtott. - Mikor megtudtam, hogy az Anya fölkelt, még sejtelmem sem volt, mire készül. Hogy lesújt gyermekeire, a gonoszra, amely belőle fakadt, belőlem és Haimanból, valamennyiünkből, akik magányosságunkban osztottuk meg a hatalmat másokkal - ezt még csak nem is nagyon vitathattam! Miféle jogunk van élni? Mi jogon vagyunk halhatatlanok? Szerencsétlen balesetek vagyunk, szörnyűségek. És bár ugyanolyan dühödt mohósággal ragaszkodom az életemhez, mint mindig, mégse mondhatom, hogy az Anya hibázott, mikor legyilkolt oly sok...

- Még többet is fog gyilkolni! - vágott közbe Erik kétségbeesetten.

- Csakhogy most a Nagy Családra hull az Anya árnyéka - folytatta Maharet. - Az az emberek világa! De az Anya a magáévá teszi, hacsak...

- Mekare eljön - mosolygott Haiman csendesen. - Mekare beteljesíti az átkot. Én alkottam Mekarét olyanná, hogy megtehesse. Ez most már a mi átkunk.

Maharet mosolygott, ám most egészen más volt a mosolya: bánatos, elnéző, sajátságosán hideg. - Tehát te hiszel az effajta szimmetriában, Haiman?

- Mi pedig meghalunk, ahányan vagyunk! - kesergett Erik.

- Kell lennie egy módnak, amellyel megölhető - mondta Gabrielle fagyosan -, anélkül, hogy magunkat is megölnénk. Ezen kell gondolkoznunk, erre kell készülnünk. Ki kell tervelnünk valamit.

- A jóslaton nem lehet változtatni - suttogta Haiman.

- Ha tanultunk egyáltalán valamit, Haiman - szólt Marius -, akkor az az, hogy nincs végzet. És ha nincs végzet, nincs jóslat. Mekare idejön, hogy megtegye, amire esküdött; lehet, hogy ez az egyetlen, amit még tud, vagy amire képes, de ez még nem jelenti azt, hogy Akasa ne tudna védekezni. Te úgy véled, az Anya nem tudja, hogy Mekare fölkelt? Úgy véled, nem látta és nem hallotta, mit álmodnak a gyermekei?

- Ó, de hát a jövendölések be szokták teljesíteni magukat! - tiltakozott Haiman. - Épp ez bennük a varázslat! A régi korokban mindenki tudta ezt! A talizmán ereje egyenlő az akarat erejével. Mondhatnád, micsoda pszichológiai lángelmék éltek azokban a sötét századokban, akiket csak úgy elpusztíthatott a mások szándéka! Az álmok, Marius! Az álmok csak részei egy hatalmas szándéknak!

- Ne beszélj úgy róla, mintha már megvalósult volna - intette Maharet. - Van más eszközünk. Használhatjuk az észt. Ez a kreatúra most beszél, nem? Megérti, amit mondanak neki. Talán el lehetne téríteni...

- Ó, te bolond vagy, te tényleg bolond vagy! - háborodott föl Erik. - Érvelni akarsz ennek a szörnyetegnek, aki összevissza grasszált a világban, és hamuvá égette a gyerekeit?! - Percről percre lett egyre rémültebb. - Mit tud az észről ez az izé, amely tudatlan asszonyokat uszít a férjeik ellen? Ez a mészárlást ismeri, a halált, az erőszakot, sose ismert mást, mint a te történetedből is kiderül! Mi nem változunk, Maharet! Hányszor mondtad? Csak közeledünk annak a kiteljesedéséhez, amilyennek rendeltettünk.

- Itt senki sem akar meghalni, Erik - felelte Maharet türelmesen. Hirtelen megzavarta valami.

Haiman ugyanabban a pillanatban érezte meg. Jesse ide-oda kapta a tekintetét kettejük között, próbálta kifürkészni, mit néz Maharet. Alig észrevehető változást észlelt Mariusban is. Erik kővé dermedt. Mael zavarba ejtően merev pillantással bámulta Jessét.

Valamilyen hang hallatszott. Abból jöttek rá, ahogy a szemük mozgott; mintha azzal hallottak volna. A szemgolyő repes, miközben keresi a hang forrását.

Váratlanul megszólalt Erik: - Nem kéne a fiataloknak most rögtön lemenni a pincébe?

- Semmi haszna - mondta Gabrielle. - Különben is itt akarok lenni. - Nem hallotta a hangot, bár hegyezte a fülét.

Erik Maharethez fordult. - Hagyod, hogy egyenként intézzen el bennünket?

Maharet nem felelt. Nagyon lassan elfordította a fejét a lépcsőpihenő irányába.

Ekkor végre Jesse is érzékelte a hangot. Emberi fül bizonyosan nem hallotta volna. A rezgés nélküli feszültség auditív megfelelőjeként járta át őt és a szoba összes molekuláját, eltájoló, mindent elöntő erejével. Látta, hogy Maharet mond valamit Haimannak, és Haiman válaszol, de nem hallotta, mit. Bután a füléhez kapta a kezét, és homályosan látta, hogy Dániel ugyanezt teszi, bár mindketten tudták, hogy semmi értelme.

A hang mintha felfüggesztette volna az időt, a mozgást. Jesse szédelegve hátrált a falhoz, és úgy bámult a szemben levő térképre, mintha attól várna támaszt. Bámulta, hogyan kanyarognak északnak és délnek a Kis-Azsiában fakadó fényforrás patakjai.

Nem hallható, bizonytalan felbolydulás támadt a szobában. A hang elnémult, de az utána maradó csend valósággal üvöltött.

Mint egy néma álomban látta feltűnni az ajtóban Lestat, a vámpír alakját; látta, hogy veti magát Gabrielle karjaiba; látta, hogy Louis hozzáfut és átöleli. Majd azt látta, hogy Lestat őt nézi. Felvillant a tor, az ikrek, az oltáron fekvő holttest. Lestat nem tudja, mit jelent! Nem tudja!

Jessét megrázta a felismerés. Eszébe jutott az a pillanat a színpadon, mikor szétválasztották őket, miközben Lestat észrevehető erőlködéssel próbált azonosítani valamilyen futó képet.

Majd mikor övéi magukkal sodorták, ölelgetve-csókolgatva - még Armand is karjait kitárva lépett hozzá -, halványan rámosolygott a nőre - Jesse - mondta.

Megbámulta a többieket, Mariust, a gyanakvó, hideg arcokat. Milyen fehér lett a bőre, milyen habfehér, mégis ugyanúgy megvolt rajta a hév, a féktelenség, a szinte gyerekes ujjongás, mint azelőtt.