II. ULÁSZLÓ ÉS BEATRIX BOTRÁNYOS HÁZASSÁGA

II. Ulászlónak és Beatrixnak (Mátyás király özvegyének) esküvőjét Esztergomban, a királyné otthonában tartották 1490. október 4-én. A királyi esküvők történetében aligha volt ehhez hasonló esemény. A rövid szertartás után Ulászló azt kérte, hogy az esküvő „bizonyos akadály elhárításáig” maradjon titokban, majd ridegen elköszönt újdonsült feleségétől, és távozott.

 

A szertartást végző Bakócz Tamás nemcsak ezen az esküvőn játszott fontos szerepet. II. Ulászló uralkodásának (1490–1516) nagy részében leginkább az ő akarata érvényesült, és a király ragadványneve („Dobzse László” – a lengyel–cseh kifejezés „jól van” jelentésű) is jelzi, hogy a fontos döntésekre adott szokványos, beleegyező válaszai nem egy határozott, önálló akaratú uralkodó megnyilvánulásai voltak. Bakócz fényes karrierje Hunyadi Mátyás uralkodásának utolsó évtizedében kezdődött. Eleinte alacsonyabb beosztásban dolgozott a kancellárián, majd a király titkára és helyettes kancellárja lett. Mátyás halála után a trónutódlásért folyó politikai sakkjátszmákban ügyesen kamatoztatta tudományát, és győri püspökként jelentős szerepe volt II. Ulászló trónra juttatásában. Tevékenyen részt vett azokban a konspirációkban, amelyeknek az volt a célja, hogy Mátyás özvegyét, Beatrix királynét, valamint Corvin János herceget megakadályozzák a magyar trón megszerzésében.

A jobbágycsaládból származó Bakócz a Szatmár megyei Erdődön született 1442 táján. Jó képességű bátyját, Bálintot, feltehetően földesúri támogatással papi pályára küldték. Idővel titeli prépost lett, majd Mátyás királytól nemességet kapott, amely testvéreire is kiterjedt. Öccsét tehetségesnek tartotta, ezért szorgosan támogatta taníttatását. Bakócz Tamás valóban tehetséges volt, és jó eredménnyel végezte főiskolai és egyetemi tanulmányait Krakkóban, az itáliai Ferrarában és Páduában. Rangoni Gábor erdélyi, majd egri püspök és főkancellár közreműködésével került a király környezetébe, illetve a kancellária kötelékébe (Rangoni később bíborosi rangot kapott, és Rómában halt meg 1486-ban).

Mátyásnak nem született gyermeke Beatrixtól, aminek a királyné meddősége volt az oka. A király ezért a korábban, házasságon kívül született fiát, Corvin János herceget szerette volna utódjának. Beatrix igyekezett keresztezni Mátyás tervét, mert akkortájt még arra gondolt, hogy férje esetleges halála után ő foglalhatja el a trónt. Fraknói Vilmos történetíró, címzetes püspök Erdődi Bakócz Tamás élete című könyvében szemléletesen ábrázolta a bonyolult udvari viszonyokat, amelyek még a tapasztalt udvaroncok és főméltóságok számára is számos csapdát rejtegettek. Beatrix nem kímélte az útjába állókat, Mátyás viszont jó néven vette, ha a főemberek fia trónöröklését támogatták. Az udvar két pártra szakadt. Az egyik oldal János herceg, a másik Beatrix mellé állt.

A helyzetet bonyolította, hogy Mátyás olykor túlságosan engedékeny volt feleségével szemben. Ha Beatrix nagyon neheztelt valakire, akkor könnyen elérte, hogy az illető Mátyás előtt is kegyvesztett legyen. Bakócz Tamás jól mérte fel a pillanatnyi erőviszonyokat, ezért Beatrixot támogatta. Ezt nem azért tette, mert bízott a királyné trónra kerülésében, hanem azért, hogy elhárítsa magától a királyné részéről fenyegető nagyobb veszélyt. De János herceget sem tartotta megfelelő utódnak a trónon. Úgy vélte, hogy a Habsburgokkal és a Jagellókkal szemben gyengének bizonyulna, mivel nem kapna elegendő hazai támogatást.

Ennek az időszaknak lett áldozata Váradi Péter kalocsai érsek, Mátyás titkos kancellárja, aki János herceg feltétlen híve volt, és ezzel kiváltotta a királyné gyűlöletét. Bakócz Tamás mint királyi titkár közvetlen alárendeltjeként tanúja volt a titkos kancellár néhány meggondolatlan kijelentésének, amit visszamondott a királynak. 1484 nyarán Mátyás (Beatrix nagy örömére) az árvai vár börtönébe vetette Váradi Pétert. Helyére azonban nem az ármánykodó Bakóczot, hanem Filipec János váradi püspököt tette.

1485 októberében meghalt Aragóniai János bíboros, esztergomi érsek. Ha a helyére egy magyar püspök került volna, akkor Bakócz elfoglalhatta volna a megüresedett püspöki széket. Beatrix azonban rávette Mátyást, hogy az ország legjelentősebb főpapi méltóságát és a vele járó legnagyobb egyházi javadalmat unokaöccsének, Estei Hippolitnak (Ippolito d’Este), a mindössze hatéves ferrarai hercegnek adományozza (1486. április 1.). A nem mindennapi fordulatot Bakócz fegyelmezetten tudomásul vette, és készségesen segédkezett abban, hogy a királyi döntés a pápánál is kedvező fogadtatásra találjon. VIII. Ince pápa először megtagadta, de egy évvel később megerősítette Hippolit kinevezését. Bakócz szolgálatait az uralkodó az időközben megüresedett győri püspöki tisztséggel jutalmazta.

1489-ben Bakócznak már egyre több alkalma nyílott arra, hogy a betegeskedő Mátyás nevében eljárjon, külföldi követekkel és a pápai legátussal tárgyaljon. Mátyás rendkívül eltökélt volt János herceg trónutódlásának kérdésében, ezért Bakócz elérkezettnek látta az időt, hogy elpártoljon Beatrixtól, és az ország főurait, nemeseit a herceg mellé állítsa. Egyúttal a milánói udvarral is tárgyalásokba kezdett, hogy Bianca Maria Sforza hercegnő kezét megnyerje Corvin János számára. A király teljes mértékben megbízott benne, és amikor a Bakóczoknak harminc évvel korábban adott címeradományt megújította, így nyilatkozott Tamás püspökről:

„Hűségét, ragaszkodását és buzgalmát kezdettől fogva tapasztaltuk; mióta pedig titkainkba avattuk, tanácsunkba meghívtuk, és a legfontosabb ügyeket bíztuk rá, még inkább meggyőződtünk arról, hogy kiváló bölcsességgel párosult hűsége (fidelitas cum summa sapientia coniuncta) és szolgálata mind személyünknek, mind országunknak legnagyobb hasznára válik.”

Mátyás, aki korábban (1484-ben, öthónapos ostrom után) bevette Bécset, majd 1487-re meghódította egész Alsó-Ausztriát, 1490 januárjában utoljára utazott Budáról Bécsbe. Bakócz Tamás abban a kitüntetésben részesült, hogy püspöki székhelyén vendégül láthatta az uralkodót, majd elkísérhette őt az osztrák fővárosba. Április 6-án (virágvasárnapon) a bécsi Szent István-dómban ott volt mellette, majd néhány órával később, amikor (állítólag) szélütés érte, a királynéval és János herceggel együtt haldoklásának is szemtanúja volt.

Az elhunyt királyt Székesfehérvárott temették el. Az utódlásáról folyó tárgyalások a milánói követ fellépésével kezdődtek, aki szorgalmazta Corvin Jánosnak és jegyesének, Bianca Maria Sforza hercegnőnek egybekelését. Hamarosan kiderült azonban, hogy a Mátyás végakaratának megfelelően tervezett frigy elé jelentős akadályok gördültek. A herceg trónutódlására felesküdött főurak és főpapok kezdtek elpártolni tőle. Bakócz Tamás is köztük volt. A hercegtől való eltávolodása összefüggött azzal is, hogy Corvin János szerette volna kiszabadítani börtönéből régi hívét, Váradi Péter kalocsai érseket, akit pedig Bakócz juttatott oda. Bakócz joggal tartott attól, hogy a herceg (királlyá választása esetén) az érseket fogja pártolni vele szemben.

Jagelló Ulászló cseh király közben bejelentette, hogy magyar királlyá választása esetén hajlandó feleségül venni Mátyás özvegyét. 1490. május 20-án Corvin János szabadon engedte a hat éve fogva tartott kalocsai érseket. Filipec kancellárnak és a vele egy húron pendülő Bakócznak ezután nagy szerepe volt a fejlemények alakításában. Június 7-én a királyválasztó országgyűlés rendjei a Rákos-mezőn meghallgatták a trónigénylők küldötteit. Először Filipec és Bakócz szólaltak fel, különös módon mindketten Corvin János érdekében, ami figyelemre méltó alakítás lehetett, mivel kifejtett álláspontjuk nem tükrözte saját elképzeléseiket. Azután a nápolyi király követei emelkedtek szólásra, akik Beatrixot támogatták, majd Habsburg Miksa római király, Ulászló cseh király, valamint János Albert lengyel herceg (Ulászló öccse) küldötteinek előterjesztése hangzott el.

A követek meghallgatása közben különös közjáték zavarta meg a rendet. János Albertnek a felvidéki vármegyékből érkezett hívei és Mátyás híres hadvezérei (Báthori István erdélyi vajda, Kinizsi Pál alsó-magyarországi főkapitány és Magyar Balázs) nem akarták kivárni a hosszas ceremóniát, ezért a lengyel herceget kikiáltották Magyarország királyának. A nemesség nagy része azonban nem állt melléjük, így ez a királyválasztás elhamarkodottnak bizonyult, és kudarcot vallott. A lengyel herceg hívei el is hagyták a tábort. A kudarcot tetézte, hogy Báthori István átállt Ulászló pártjára, és mivel azon az oldalon állt Szapolyai István ausztriai főkapitány, illetve a legbefolyásosabb főurak és főpapok egy része, így Ulászló trónesélyei egyre javultak.

Corvin János herceget Filipec János és Bakócz Tamás rábeszélte, hogy mondjon le a magyar koronáról, helyette fogadja el Bosznia királyságát, valamint a szlavón hercegi címet és a horvát bánságot a Hunyadi-birtokokkal együtt. A herceg elbizonytalanodott, majd elfogadta az ajánlatot. Ekkor Ernuszt Zsigmond, a gazdag pécsi püspök, aki a kiszabadított Váradi Péter kalocsai érsekkel együtt Corvin Jánost támogatta, délvidéki főurakat és hétezer fős sereget hozott erősítésként. A herceg ezen felbátorodva párthíveivel megakadályoztatta Ulászló küszöbön álló királlyá választását. Ezután híveivel bezárkózott a budai várba, majd megfelelő őrséget hátrahagyva váratlanul a Délvidék felé vonult, hogy hadseregét gyarapítsa. Magával vitte a Szent Koronát, és a kincstári vagyon jelentős részét.

Beatrix ekkor az ország kormányzójának szerepét töltötte be. Ennek megfelelően bíráskodott, rendeleteket adott ki, és birtokokat adományozott. Még Corvin János egyes birtokait is zálogba adta Szapolyai Jánosnak, amire pedig semmilyen jogalapja nem volt. Ajándékokkal és fenyegetésekkel igyekezett híveinek számát növelni. Titokban felvette a kapcsolatot Miksa római királlyal is, akit a milánóiak ekkor már Bianca Maria Sforza jövendőbeli férjének tekintettek. Beatrix támogatásáról biztosította Miksát annak ellenére, hogy Ulászlónak is hasonló értelemben nyilatkozott. Erre a lépésre feltehetően az indította, hogy megakadályozza Miksának Milánóhoz való közeledését, mivel ezzel az apja, a nápolyi király érdekeit sértette volna.

Ulászló és a pártján álló főurak nem nézték jó szemmel Beatrix diplomáciai manővereit. A cseh király 15 000 fős serege élén Prágából Magyarországra indult, hogy kellő nyomatékot adjon trónigényének. Magyarországon eközben Beatrix hívei közé – Báthori Istvánt követve – Kinizsi Pál is felsorakozott. Az irányításuk alatt álló sereggel Corvin János után eredtek. A Tolna megyei Nagyszabaton közelében utolérték, csapatait szétverték és megfutamították. Corvin János, Újlaki Lőrinc herceg és Ernuszt Zsigmond Pécsre menekültek. A vereség hírére a budai vár őrsége megadta magát. A győztes Báthori és Kinizsi július 12-én bevonultak Budára, ahol foglyaikat és zsákmányaikat bemutatták Beatrixnak. Corvin János elveszítette a trón törvényes megszerzésének lehetőségét, Ulászló előtt viszont megnyílt az út. Egy kellemetlen feltételt azonban még teljesítenie kellett.

A Beatrixszal tervezett kényszerű házasság valóban kellemetlen feladatot jelentett Ulászló számára. Volt ugyanis egy érvényben lévő házassági szerződése, amely a brandenburgi őrgróf leányához, Borbálához kötötte. A pápa emiatt ellenezte, hogy Ulászló újabb házassági ajánlatot tegyen, de a magyar trónhoz akkoriban csak Beatrix testén keresztül juthatott a csehek királya. A magyar rendek és főrendek tudták, hogy Beatrix befolyásos politikai tényező, akit nem lenne szerencsés a magyar királyság ellenségévé tenni, másrészt ismert volt meddősége is, amit a későbbi trónutódlás szempontjából tartottak aggályosnak a főemberek.

1490. július 14-én a köznemesek és a főrendek megbízottai szokatlan lépésre szánták el magukat. Megállapodtak, hogy felkérik Beatrixot, fogadja el férjéül Ulászlót, és járuljon hozzá királlyá választásához. A megállapodás további részében Ulászlót arra kötelezték, hogy tegyen házassági ígéretet Beatrixnak, de ezt az ígéretét ne váltsa be, hanem szabaduljon meg az özvegy királynétól, amint lehet. Ezt a „kötelezvényt” előzőleg nagy valószínűséggel egyeztették Ulászlóval. Beatrix kincstára üres volt, sőt, adósságai voltak, így tőle nem lehetett hozományra számítani, és ez is jelentős mértékben befolyásolta a vele szemben tervezett lépéseket. Az értelmi szerzők utólag eldicsekedtek: a ravasz olasz nővel szemben olasz módon jártak el. Beatrix ünnepélyes felkérése még aznap megtörtént, másnap pedig a rákosi országgyűlés magyar királlyá választotta Ulászlót azzal a feltétellel, hogy az özvegy királynét feleségül veszi. Beatrix boldog volt, és az ablakai alá tódult ünneplő tömeg közé pénzt szóratott. Miksa római király követei tiltakoztak a döntés ellen, Corvin János herceg megbízottai azonban elfogadták. A rendek megállapodtak a herceggel, aki a Szent Korona visszaszolgáltatása fejében megkapta mindazon rangokat és javakat, amelyeket annak idején Filipec és Bakócz felajánlott neki.

A seregével Magyarországra törő János Albert lengyel herceg és bátyja, II. Ulászló magyar király csaknem egy időben érkeztek Pestre, illetve Budára (augusztus 8–9.). Seregüket csak a Duna választotta el egymástól. Ulászló felkereste öccsét, de a tárgyalás nem hozott eredményt. János Albert seregével a Felső-Tisza-vidékre vonult, ahol rabolt és pusztított, majd ostrom alá vette Kassát. Ez idő tájt Miksa hadai bevonultak Bécsbe, és tizenkét napi ostrom után megadásra kényszerítették a vár magyar őrségét. Mátyás király hódításainak sorsa azonban kevésbé érdekelte II. Ulászlót, mint saját házassági manőverei.

A milánói követ, látva Corvin János trónigényének szertefoszlását, kedvetlenül távozott Budáról a pécsváradi apátságba. Szeptember elsején a szűkebb királyi tanács egy újabb „csavarral” arról határozott, hogy II. Ulászló számára feleségül kell kérni Bianca Maria Sforzát, Corvin János jegyesét. Ezt a döntést Filipec és Bakócz közölték is a milánói követ megbízottjával. Természetesen ez az ötlet is gazdasági és politikai szempontok alapján született. Megkezdődtek a tárgyalások, miközben Székesfehérvárott, szeptember 18-án megkoronázták II. Ulászlót. A koronázást követő napokban Filipec János titkos kancellár és váradi püspök lemondott méltóságairól és javadalmairól, majd az általa alapított olmützi ferences kolostorba vonult. A király Bakócz Tamást nevezte ki a helyére, aki a következő évben már fő- és titkos kancellárként irányította a kancelláriát, hamarosan pedig magát az uralkodót is.

Mátyás király Sziléziából érkező zsoldosserege, a „fekete sereg” Pozsonyban felesküdött II. Ulászlóra. Éppen jókor, mert a magyar királyi címről lemaradt Miksa egyre merészebben nyomult Magyarország felé. Beatrix Hippolit érsekkel az esztergomi várban húzta meg magát, és azzal fenyegetőzött, hogy átengedi a várait Miksának, ha II. Ulászló nem váltja be házassági ígéretét. A király összehívta bizalmas híveit, és kijelentette, hogy a házasságot csak a kényszerítő körülmények miatt köti meg, de azt nem fogja érvényesnek tekinteni. Ilyen előzmények után Bakócz rábeszélte Beatrixot, hogy a házasságkötés titokban történjen, mert politikai okokból így lenne célszerű. A királyné végül elfogadta az esküvőnek ezt a megalázó formáját. Nem lehetett könnyű döntés, ha visszagondolt Mátyással kötött esküvőjének pompájára, amely Európa-szerte nagy visszhangot keltett.

Titkos esküvő, titkos tervek, titkos tárgyalások. Bakócz Tamás otthonosan mozgott a diplomácia útvesztőiben, és lázasan munkálkodott Bianca Maria Sforza milánói hercegnő és II. Ulászló házasságának előkészítésén. A tárgyalások annyira titokban folytak, hogy Maffeo Trivilliense milánói követnek Budán éjnek idején álruhában kellett megjelennie a király előtt, aki csupán Bakócz és Schellenberg cseh kancellár társaságában fogadta őt. A találkozó meglehetősen földhözragadt főtémája a hozomány mértéke volt, és a vita is ekörül zajlott. Bakócz olyan ügyesen szövögette a szálakat, hogy Milánó ura, Lodovico Sforza (Lodovico il Moro) később levélben köszönte meg szolgálatait, és kilátásba helyezte, hogy képviseli az érdekeit a bíborosi méltóság odaítélésekor.

II. Ulászló és Beatrix esküvője Esztergomban, az özvegy királyné otthonában zajlott le (1490. október 4.), és a királyi esküvők történetében a legfurábbak közé tartozott. A vendégek beszélgettek, mintha csak egy szokványos társasági összejövetelen lennének. Azután megjelent a király, szűkebb kíséretével. Üdvözölte a királynét, néhány szót váltott vele, majd mindketten (néhány beavatott főemberrel együtt) a terem egyik sarkába vonultak. A kísérők körülvették őket, így mások nem láthatták, hogy mi zajlik. Bakócz Tamás győri püspök összefogta jobb kezeiket, majd előbb a királynak, azután a királynénak feltette az ilyenkor szokásos kérdéseket, a beleegyező válaszok után pedig megáldotta őket. Az eseménynek csak az egri püspök, Schellenberg cseh kancellár, Báthori István, Kinizsi Pál, illetve Geréb Péter és Losonczi László (Beatrix udvari emberei), valamint a nápolyi követek voltak közvetlen szemtanúi. A rövid szertartás után Ulászló kérte, hogy az esküvő egy „bizonyos akadály elhárításáig” maradjon titokban, majd ridegen elköszönt újdonsült feleségétől, és távozott.

Az ország tehát mit sem tudott az ünnepinek aligha nevezhető eseményről, amit amúgy is beárnyékolt Miksa római király hadseregének vészes közeledése. Szombathely és Veszprém bevétele után november 19-én Székesfehérvár is megadta magát, és ugyanezt tette Bécsújhely magyar őrsége is. December elején a „fekete sereg” felmentette Kassát János Albert lengyel herceg ostroma alól, Miksa pedig visszavonult Székesfehérvárról, ahol német őrséget hagyott hátra, de azért óriási fordulat volt ez Magyarország történelmében. Mátyás, a nagy tekintélyű, erős magyar király halálának évében hadszíntérré változott az ország. Az elkövetkező időszak magyar győzelmeit is csak annak az erőnek lehetett köszönni, ami Mátyás után megmaradt.

II. Ulászlónak egy ideig sikerült eltitkolnia az özvegy királynéval kötött házasságát, valamint a milánói udvarral folytatott tárgyalásait, de várható volt, hogy ez a helyzet nem tartható sokáig. Ráadásul ott tornyosult a korábbi akadály, a Brandenburgi Borbálával kötött házassági szerződés, ami az akkori egyházjog értelmében házasságkötésnek számított, és csak a pápa engedélyével lehetett fölbontani. Mivel Bianca Maria Sforza milánói hercegnőt hasonló kötelék fűzte Corvin Jánoshoz, amelynek érvénytelenítése szintén pápai engedélyt igényelt, csak csodálni lehet II. Ulászló és Bakócz Tamás e téren tanúsított gátlástalanságát és kitartó igyekezetét.

Beatrix feltehetően még nem tudott a milánói ügyről, de nyugtalanította, hogy házassága a királlyal érdemben nem lett „végrehajtva”, és a nászéjszaka hiánya miatt kezdeményezni lehet annak fölbontását. Ennek megakadályozására mindent elkövetett, és igyekezett a király kedvében járni. Nagyobb összegeket szerzett, amelyekkel támogatta Ulászló hadi vállalkozásait, és megpróbált alkalmakat teremteni a bizalmas jellegű találkozásokra. A király már nem tehette meg, hogy ridegen elzárkózik tőle. Egyik alkalommal három napot töltött Esztergomban Beatrixnál, aki aztán gondoskodott arról, hogy elterjedjen a házasság „beteljesedésének” híre.

Milánóban is értesültek Ulászló és Beatrix esküvőjéről, ami nagy aggodalmat keltett. Később azonban megérkezett a milánói követ, aki tájékoztatta a hercegi udvart Ulászló valódi szándékairól. Ez megnyugtatta a Gian Galeazzo milánói herceg nevében ténylegesen uralkodó nagybácsit, Lodovico Sforzát (Bari hercegét). Megbízásából Ascanio Borgia bíboros folytatta Bianca Maria Sforza és Corvin János szerződéses házasságának felbontása érdekében elkezdett munkálkodását. Ulászló 300 000 arany hozományra tartott igényt, amit Milánóban elfogadhatatlannak tartottak, és végül 200 000 aranyban állapodtak meg. A király ez idő tájt jelentős összegeket fogadott el Beatrixtól, és a háborúskodások miatt továbbra is rászorult a segítségére.

1491. június 29-én Ulászló hadai visszafoglalták Székesfehérvárt. Mivel az uralkodó továbbra is halogatta a nyilvános házasságkötést, Beatrix az apjához, a nápolyi királyhoz fordult segítségért. Ferrante király nem késlekedett. Szeptember végén Itália-szerte hírül adta, hogy Ulászló és Beatrix házassága az előző évben megtörtént, sőt, már annak „beteljesítése” is lezajlott. Hozzátette: azért adta közre a hírt, mert értesült arról, hogy Ulászló újabb házasságot fontolgat Biancával, a milánói hercegnővel. Lodovico Sforza azonnal jókívánságait küldte Nápolyba, és letagadta, hogy Bianca és Ulászló között házasságot terveznének. Az ügy valóságos európai botránnyá dagadt. Nemcsak Itáliában, hanem a német császári, a spanyol és a francia királyi udvarokban is erről beszéltek, és a történet annyira hihetetlennek tűnt, hogy nem is adtak hitelt a nápolyi király állításainak. Maga Ulászló is tagadta, hogy ilyen szándéka volna, Milánóban viszont kezdtek kételkedni a tervezett házasság kivihetőségében.

Úgy látszott, hogy Beatrix esélyeit néhány esemény határozottan növeli. A királynak nyújtott kölcsönök felhasználásával Báthori és Kinizsi kiverték Miksa hadait, és a „fekete sereg” visszafoglalt több ausztriai várat. Igaz, ezeket a sikereket Ulászló képtelen volt a maga javára fordítani. A Miksával november 7-én Pozsonyban megkötött békeszerződésben kötelezte magát az elfoglalt ausztriai területek visszaadására, valamint 100 000 arany kártérítés megfizetésére. Mindezeken túl még abba is beleegyezett, hogy amennyiben nem születik fiú utóda, úgy a magyar és a cseh trónt a Habsburgok öröklik. A megalázó szerződés után némi gyógyírt jelentett, hogy Szapolyai István hadai 1491 karácsonyán Eperjesnél megverték János Albert lengyel herceg seregét.

A királyné a pozsonyi szerződés utódlási kitételei ellenére úgy gondolta, hogy Ulászló már nem húzhatja tovább az időt, és ígéretét be kell váltania. Meg volt győződve arról, hogy az 1492. február 2-re összehívott országgyűlésre neki is el kell mennie, mert személyes jelenléte, valamint a rengeteg ajándék meghozza számára a szükséges támogatást. Hívei megpróbálták lebeszélni, de nem tudták eltéríteni szándékától, és Ulászló sem tudta rávenni a távolmaradásra. A királyné előbb Óbudára érkezett, ahol több főember köszöntötte, mintegy jelezve, hogy örülnek érkezésének. Amikor aztán bement Budára, már nem részesítették ünnepélyes fogadásban. Hippolit üresen álló budai házában szállt meg.

Az országgyűlés, amely megerősítette a pozsonyi békeszerződést, és Szapolyai Istvánt nádorrá választotta, Ulászló házasságának ügyét is napirendre tűzte. Váradi Péter kalocsai érsek különös módon kiállt Beatrix érdekei mellett, és javasolta, hogy a királlyal kötött házasságát nyilvánítsák érvényesnek. Mivel az érsek köztudottan Corvin János híve volt, e javaslatával nyilván a herceg érdekeit szolgálta. Corvin János bizonyára úgy vélte, hogy ha megakadályozható az Ulászló és Bianca hercegnő közötti házasság, akkor az ő régóta tervezett házassága érvényesíthető lesz Biancával.

Báthori István és Kinizsi Pál is Beatrix mellett szóltak, de mindez kevésnek bizonyult. A rendek azt követelték, hogy Ulászló szabaduljon meg korábbi házasságainak béklyóitól, és olyan fejedelmi házból származó hajadont vegyen feleségül, akitől utódokat remélhet az ország. Beatrix belátta, hogy veszített, a remélt házasságból semmi sem lesz, ezért felvetette, hogy az ország térítse vissza a hozományát, illetve azokat a költségeket, amelyeket a hadikiadásokra adományozott. Erre az urak azt felelték, hogy az elszámolás legyen kölcsönös, és a királyné is fizesse vissza az országnak azokat az összegeket, amelyeket ilyen-olyan címen Nápolyba küldött, továbbá azokat, amelyeket Otranto visszafoglalása, illetve a bárók lázadása idején a nápolyi királynak továbbított, valamint a magyarországi egyházi javadalmakból szerzett.

Beatrix bosszúvágytól fűtve hagyta el Budát, és tért vissza Esztergomba. Eleinte azt tervezte, hogy apja hadseregét hívja segítségül, és Kinizsi Pál is hozzáfogott a katonák toborzásához, de Ferrante, a nápolyi király meggyőzte lányát, hogy okosabb, ha a diplomácia eszközeivel próbálkozik. Ferrante maga is ezt az utat követte. Az a bonyolult nemzetközi diplomáciai játszma, amely ezután következett, jól mutatja azt a kulisszák mögötti, izgalmas és fordulatos eseményekkel tarkított világot, ahol a fontos politikai döntések születtek. Berzeviczy Albert történetíró Beatrix királyné című életrajzi művében annak idején nagy műgonddal dolgozta fel ezeket az eseményeket.

Berzeviczy beszámolt arról, hogy Ulászló levelet küldött Ferrante királynak, amelyben elmagyarázta a házasság halasztásának fő okait. Sánkfalvi Antal nyitrai püspököt közben Rómába küldte, hogy tájékoztassa a pápát saját álláspontjáról. Erre valóban szükség volt, mert Beatrix is felélesztette a Szentszékhez fűződő kapcsolatait, és sikerült is megnyernie a befolyásos Piccolomini sienai bíborost. A pápa és a nápolyi királyság közötti korábbi viszályt éppen elsimította az az eljegyzés, amely Luigi d’Aragona és a pápa unokája, Todorina Cibo között jött létre.

Ferrante király szívélyes hangú levélben sürgette II. Ulászlót a régóta húzódó házasság véglegesítésére, mire a magyar uralkodó udvariasan közölte a nápolyi követtel, hogy erre csak később tud érdemben válaszolni, mert hadba kell vonulnia a török ellen. Később megjelölte válaszadásának időpontját, de akkor meg közbejött apjának, a lengyel királynak a halála, azután meg az új pápa megválasztása okozott neki gondot, úgyhogy Nápolyban hiába vártak érdemleges választ Ulászlótól.

VIII. Ince pápa 1492. július 26-án meghalt, és ezzel valóban új helyzet állt elő a zavaros házassági ügyekben. A szeptemberben megválasztott Rodrigo Borgia bíboros (Lucrezia és Cesare Borgia apja) VI. Sándor néven lett pápa. A bíborosi testület egyhangúlag választotta meg annak ellenére, hogy kicsapongó előélete és hivalkodóan fényűző életmódja közbeszéd tárgya volt. A magyar főpapok (külföldi társaikhoz hasonlóan) lelkesen köszöntötték az új pápát, akinek volt némi kötődése Magyarországhoz, minthogy annak idején Mátyás királytól megkapta a péterváradi apátságot, amit a király a bebörtönzött Váradi Péter kalocsai érsektől vett el. Az új pápa és a milánói Sforzák között igen jó volt a kapcsolat, ami rontotta Beatrix esélyeit, különös tekintettel arra, hogy apja, Ferrante király a pápaválasztás idején Rodrigo Borgiával szemben más jelölteket támogatott. Újabb keletű ellentétek is rontották Ferrante és VI. Sándor viszonyát, ezért úgy látszott, hogy a milánói udvar Ascanio Sforza bíboros segítségével elháríthatja az akadályokat Bianca és Ulászló házasságkötése elől. A milánóiak tervbe vették Bakócz Tamás részére a bíborosi méltóság kijárását is, csakhogy erősítsék pozícióikat.

Magyarországon ezalatt a zsold nélkül ténfergő „fekete sereg” dél felé vonulva fosztogatott és pusztított, míg azután szeptemberben a Száva mentén, Szegednic és Halászfalva között, Kinizsi Pál hadaitól súlyos vereséget szenvedett. 1493. január 3-án II. Ulászló hivatalosan is feloszlatta a sereget, és megmaradt katonáit kiűzték az országból. Ezzel „elérték”, hogy Mátyás király egykori rettegett zsoldoshadseregével szegényebb lett a magyar hadi potenciál, aminek azután tragikus következményei lettek. Mindez nem zavarta meg azt a szimultán játszmát, amelyet II. Ulászló folytatott házasságkötései ügyében Milánóban, Nápolyban és Rómában.

Beatrix apja nem volt könnyű ellenfél. Értett ahhoz, hogyan kell a számára hátrányos helyzeteket a maga javára fordítani. Fiát, Federigo herceget küldte a pápához, hogy munkálkodjék egy új szövetség megteremtésén. Federigo derekasan végezte a dolgát, mert a január 8-i konzisztórium ülésén a pápa megígérte, hogy Beatrix ügyét támogató iratot fog eljuttatni II. Ulászlóhoz. A herceg nyugodtan távozott Rómából, de csalódnia kellett, mert a pápa megbánta ígéretét, és olyan brevét adott ki, amely nem kedvezett a nápolyiaknak. Ferrante idejében megneszelte a történteket, követeket küldött a pápához, akik elérték, hogy VI. Sándor visszavonja a brevét, és az eredeti ígéretének megfelelőt bocsásson ki. Ulászló ezután megpróbálta elérni, hogy a pápa legalább a Brandenburgi Borbálával kötött házasságát érvénytelenítse. Ehhez bemutatta Borbála lemondónyilatkozatát. A nápolyi udvar ezt azzal támadta meg, hogy nincs szükség az érvénytelenítésre, mivel a Beatrixszal kötött házasság minden szempontból érvényes.

Ferrante király diplomáciai győzelmet aratott, amit azzal is tetézett, hogy házasságot hozott létre az Aragóniaiak és a Borgiák, vagyis a calabriai herceg lánya és a legfiatalabb pápai herceg között, aki így a nápolyi királyság egyik hercegségét is megkapta. A milánói Lodovico Sforza megunta az Ulászló és Beatrix közötti huzavonát, de továbbra is szorgalmazta Bianca hercegnő és Corvin János házasságának föloldását. Tulajdonképpen lemondott Ulászlóról, akivel persze ezt nem közölte, sőt rávette, hogy szerezze meg Corvin János hercegtől a lemondónyilatkozatot. Ulászlónak sikerült rábeszélnie a herceget a nyilatkozat kiadására, és ennek alapján a Szentszék föloldotta a végre nem hajtott házasságot Bianca és Corvin János között.

Ha Ulászló azt gondolta, hogy mindez a Biancával tervezett házassága érdekében történt, akkor nagyot kellett csalódnia. I. Miksa, aki 1493-ban elhunyt apjának, III. Frigyes német-római császárnak örökébe lépett, és korábban római királyként tiltakozott a magyar királyválasztás eredménye ellen, most császárként jelent meg Bianca hercegnő kérőjeként. Lodovico Sforza gyorsan felmérte, hogy Miksa előnyösebb számára Ulászlónál, ezért örömmel fogadta a közeledést. Lehet, hogy Miksát Bianca szépsége is elkápráztatta, de döntésében jóval nagyobb súllyal esett latba az a megfontolás, hogy Ulászlót eltérítheti újabb házassági szándékától, és ezzel Beatrixhoz kötheti. Eben az esetben (örökös híján) megkaparinthatta volna a magyar koronát a Habsburgok számára. Bianca szempontjából a helyzet javuló minőséget mutatott. Először egy királyfi jegyese volt, azután egy király feleségének szánták, végül császárné lett belőle. Corvin János sem maradt asszony nélkül: 1496 tavaszán feleségül vette Frangepán Beatrixot.

Az Ulászló és Beatrix házasságának sorsát eldöntő diplomáciai erőpróba tovább folyt, de egyelőre Beatrix befolyása érvényesült. Miksa császár, aki elorozta Biancát Ulászló elől, nem állt meg ezen a ponton, hanem továbblépett. Beleártotta magát a marakodó királyi pár dolgába, és a Habsburg érdekeknek megfelelően Beatrixot támogatta. 1495 őszén a pápa felszólította Ulászlót, hogy fogadja hitvesi szeretetébe Beatrixot, egyúttal kilátásba helyezte a Brandenburgi Borbálával kötött házasságának föloldását, végezetül pedig kiközösítés terhe mellett eltiltotta más házasság megkötésétől. Az erről szóló brevét 1496 novemberében kézbesítették Ulászlónak. A magyarok csak azt érték el a pápánál, hogy Hippolitot lemondassa az esztergomi érsekségről Bakócz Tamás javára, aki cserébe átadta Hippolitnak a győri püspökséget. Ez az utóbbi döntés elkeserítette Beatrixot, mert fontos befolyástól és jövedelemtől esett el, a házasságával kapcsolatos pápai állásfoglalást azonban elégedetten fogadta.

Ezzel persze nem ért véget a történet. Öt évvel később, 1500 februárjában Ulászló kemény hangon közölte a pápai követtel, hogy ha ötven napon belül nem születik számára kedvező döntés Beatrixszal szemben, akkor békét köt a törökkel. A törökökkel szemben álló velenceiek Ulászló mellé álltak, és feltehetően ők tanácsolták neki, hogy amit nem tudott elérni diplomáciai úton, azt próbálja meg pénzzel. A beavatottak szerint a tarifa 25 000 arany volt. A pápa március közepén a magyar követek előtt már megígérte, hogy Ulászló javára fog dönteni, de jelezte, hogy Piccolomini bíboros határozottan Beatrixot támogatja.

A majdnem tíz éve húzódó házassági hercehurca április 2-án ismét a pápai konzisztórium elé került. A bíborosok és a követek reggeltől késő délutánig vitáztak. Beatrix védelmében ringbe szállt Piccolomini bíboros, Mendoza, Santa-Croce bíborosa, továbbá a német császár, illetve a nápolyi és a spanyol király követe. Ám hiába vonultak fel nagy erők a magyar királyné érdekében, ezúttal más eredmény született, mint öt évvel korábban. VI. Sándor pápa végleg döntött „Krisztusban szeretett leánya, Aragóniai Beatrix, a nagy emlékű Mátyás király özvegye mint felperes és Ulászló magyar és cseh király mint alperes között fennforgó, fennállónak mondott házasságból eredő mindenféle zaklatások ügyében”. A pápa az „állítólagos házasságot” semmisnek nyilvánította, Beatrixot a döntés elfogadására és a felmerült költségek megtérítésére kötelezte, majd négy nappal később az Ulászló és Brandenburgi Borbála közötti szerződéses házasságot is felbontotta.

II. Ulászló ezután csatlakozott a pápa, XII. Lajos francia király és Velence törökellenes szövetségéhez. Bakócz Tamás esztergomi érsek, aki a kulisszák mögött hatalmas erőfeszítéseket tett a házassági és politikai ügyek ilyetén alakulása érdekében, elnyerte jutalmát. Szeptember 20-án a pápa kinevezte bíborossá. A vesztes Beatrix novemberben végleg elhagyta Magyarországot, és Nápolyban, később pedig Ischia szigetén telepedett le. Élete végéig követelte az őt megillető járandóságok kifizetését. Ulászló és Bakócz Tamás ezeknek keményen ellenállt, pedig Beatrix magas pártfogói rendre kiálltak az érdekében. Jellemző Ulászlóra, hogy látszólag elismerte a követelés jogosságát, és arra hivatkozva, hogy ki kell fizetnie Beatrixot, 1501-ben 200 000 aranyforintot vett fel Thurzó Jánostól, akinek zálogba adta a nemesfémeket kitermelő felvidéki bányákat. Ez a hatalmas összeg persze sohasem jutott el Beatrixhoz.

Az a hír viszont eljutott hozzá, hogy Ulászló 1502. szeptember 29-én oltár elé vezette Candalei Anna (Anne de Foix) francia hercegnőt, XII. Lajos király unokahúgát. Velence 25 000 arannyal járult a költségekhez, és a Székesfehérvárott tartott esküvő pompája vetekedett Mátyás és Beatrix huszonhat évvel korábbi esküvőjének messze földön híres külsőségeivel. Az új királyné fejére természetesen Bakócz bíboros helyezte a koronát. A lakodalmi mulatságok Budán folytatódtak, akárcsak egykor Hunyadi Mátyás és Aragóniai Beatrix házasságkötése idején. II. Ulászló csak ebben tudott lépést tartani nagynevű elődjével, Hunyadi Mátyással. Minden másban eltörpült mellette, előidézve Magyarország végzetes romlását.

 

KIT TISZTELHETÜNK DÓZSA GYÖRGYBEN?

Dózsa György személyét és történelmi szerepét minden korszak a saját felfogásának, az uralkodó ideológiai szempontoknak megfelelően kezelte. A régi időkben úgy beszéltek róla, mint gonosztevőről, aki a fennálló társadalmi rend erőszakos megváltoztatására tört egy olyan korban, amikor az országot a török hódítás fenyegette. Később bátor végvári vitéznek, az elnyomott és kizsákmányolt parasztság forradalmi vezérének tartották, aki eszméivel messze megelőzte korát, s akit a győztes, ám maradi nemes urak szörnyű módon kivégeztek. Ma utcák, oktatási intézmények, köztéri szobrok, műalkotások őrzik emlékét. De vajon mennyire valós az a kép, amelyet őrzünk róla?

 

Dózsa György kivégzése a magyar történelem egyik legborzasztóbb epizódja. Az 1514. július 15–24. közötti időszakban végrehajtott kivégzésről többféle leírás maradt fenn, és ezekből kirajzolódnak Dózsa halálának egyes részletei. Bizalmasabb emberei közül mintegy negyvenet elzártak, és két hétig éheztettek. Kilencen maradtak életben. A kivégzés kiagyalói állítólag vasból (de feltehetően fából) készíttettek trónust, koronát és kormánypálcát. A hóhérok a mezítelenre vetkőztetett Dózsát ráültették a trónra. Fejére helyezték a felforrósított vaskoronát, és kezébe adták a kormánypálcát. Testét tüzes vasfogókkal tépkedték. Kiéheztetett embereit melléje terelték, és arra kényszerítették, hogy pörkölődő húsába harapjanak, majd a leharapott részeket megegyék. Aki ezt megtette, azt életben hagyták és elengedték, aki nem, azt ott helyben megölték.

Egy korabeli német röplap leírása szerint nem tüzes vastrónra, hanem magas székre ültették Dózsát. Kerékabroncsból készített koronát tettek a fejére, majd embereinek hegedűk és sípok hangjára táncolniuk kellett körülötte. Az öccsét a szeme láttára három darabra vágták, azután odaterelt szolgáinak megparancsolták, hogy Dózsa nyers húsából egyenek. Azt a három-négy embert, aki nem volt hajlandó erre, azonnal megölték, mire a többiek engedelmeskedtek. A parasztvezér a szörnyű kínokat egyetlen jajszó nélkül, csendben tűrte. Csak akkor szólalt meg, amikor az emberei a húsából ettek. Szidta és kutyakölyköknek nevezte őket. Amikor kiszenvedett, fölnégyelték, majd testének darabjait elküldték Budára, Pestre, Nagyváradra és Székesfehérvárra. Fejét Szeged városa kapta. Ezeket (elrettentésül) közszemlére tették.

Az utókor embere méltán érez utálatot és megvetést azokkal szemben, akik ilyen szadista cinizmussal oltották ki valakinek az életét. Márpedig Dózsával kapcsolatban elsősorban ez az esemény jut eszünkbe, éppen a szörnyű koreográfia miatt, míg a parasztháború más eseményeire többnyire csak elnagyoltan, száraz adatok és tények alapján gondolunk. A korral foglalkozó történészek olykor elismerik, hogy Dózsa György életéről keveset tudnak, és még származására, családi gyökereire nézvést is kevés a bizonyító erejű feljegyzés. Vajon miként került előtérbe a személye, és mivel érdemelte ki, hogy a törökök ellen tervezett nagy keresztes hadjárat katonai vezetője legyen? Vajon miért tért el az eredeti tervtől, és miért fordult megbízói ellen? Vajon mivel haragította magára ellenségeit, hogy ilyen borzalmas halállal kellett bűnhődnie? Többek között ezekre a kérdésekre keressük a választ, hátha jobban megértjük azokat az indítékokat, amelyek az akkori történéseket befolyásolták.

A gyenge kezű II. Ulászló uralkodása idején (1490–1516) Bakócz Tamás (előbb püspök, majd esztergomi érsek, végül bíboros) nemcsak főpapként, hanem kancellárként is jelentős befolyásra tett szert az ország irányításában. Az 1513-as pápaválasztáson nagy reményekkel indult a pápai stallumért, de alulmaradt Giovanni Medicivel szemben, aki X. Leó néven lett az Úr földi helytartója. Az új pápa azzal igyekezett enyhíteni Bakócz csalódottságát, hogy megbízta egy nemzetközi törökellenes keresztes hadjárat megszervezésével. A bíboros az 1514. március végén összeült országtanács előtt lelkesen érvelt a hadjárat megindítása mellett. Telegdi István kincstartó ellenezte a parasztság felfegyverzését és a hadjárat megindítását, de a bíboros végül meggyőzte a királyt a hadi vállalkozás nagyszerűségéről. Bakócz azonban csak a magyarokat mozgósította. 1514. április 16-án (húsvét vasárnapján) Budán kihirdette a pápai bullát. Teljes bűnbocsánatot ígért azoknak, akik a keresztesek közé lépnek, és átokkal fenyegette azokat, akik akadályozzák őket ebben. A felhívás nyomán az emberek gyülekezni kezdtek az ország több pontján, de legnagyobb számban a Pesthez közeli Rákos-mezőn.

Akkoriban sajnos nem akadt egy Hunyadi János formátumú hadvezér, akire ezt a hatalmas hadi vállalkozást rá lehetett volna bízni. Bakócz figyelme a Budán tartózkodó Dózsa Györgyre (elterjedtebb nevén Székely Györgyre) terelődött, aki azzal tűnt ki, hogy nándorfehérvári lovassági tisztként győztes párbajokat vívott a törökökkel. Legutóbbi hőstette különösen nagy feltűnést keltett. Nem kisebb vitézt győzött le, mint a szendrői várban állomásozó szpáhik Ali nevű parancsnokát. Ali egy alkalommal (1514. február 28-án) a harcra készülő katonák összecsapása helyett párviadalt ajánlott egy vele szemben kiálló magyar vitéznek. Félelmetes híre volt, mert a párbajokban már több ellenfelét megölte. Dózsa vállalta a megmérettetést. Kemény viaskodás után levágta Ali kardot forgató jobbját, majd végzett a harcképtelen ellenféllel.

Ezután a nándorfehérvári parancsnok ajánlólevelével jutalomért jelentkezett a királynál. A nagyobb nyomaték kedvéért a levágott jobbkart is Budára vitte. Bakócz Tamás közbenjárására a király bőkezűen jutalmazta Dózsát. Kétszeres zsoldot, aranyláncot, arannyal díszített bíborruhát, sarkantyút és kardot adott neki, továbbá egy negyventelkes faluval és új címerrel is megajándékozta. Mindezeken felül kétszáz aranyat is megígért neki.

Ez a kétszáz arany azonban nagy bajok forrása lett. Telegdi István kincstartó ugyanis késlekedett a kifizetésével. Dózsának a jutalomért Budára, Csáky Miklós csanádi püspökhöz kellett mennie. A kortárs Szerémi György beszámolója szerint Csáky püspök kemény szavakkal illette Dózsát, és nem fizette ki a kétszáz aranyat. Dózsa felháborodva sietett Bakócz Tamáshoz, aki azzal nyugtatta meg, hogy közölte vele: ő lesz a keresztes had vezére. Dózsa György vezéri kinevezésének ilyesféle előzményét Márki Sándor történész, Dózsa életrajzírója nem tartotta bizonyíthatónak, Barta Gábor történész (1514 című könyvében) pedig egyértelműen kétségbe vonta Csáky Miklós szerepét az ügyben. A későbbi események azonban arra utalnak, hogy Telegdi kincstartó és Csáky püspök valóban magukra vonták Dózsa haragját, s ebben a kifizetés elmaradása is közrejátszhatott.

Bakócz Tamás tehát megbízott Dózsa Györgyben, akit ünnepélyes keretek között iktatott új tisztségébe. 1514. április 24-én, Szent György napján a bíboros misét mondott Szent Zsigmond templomában, ahol egy itáliai püspök felolvasta a pápa bulláját. Bakócz ezután az oltárhoz szólította Dózsa Györgyöt. Átadott neki egy vörös kereszttel díszített fehér zászlót, amelyet maga a pápa áldott meg Rómában, azután egy szabó vörös keresztet varrt a köpenyére. Az oltár előtt Dózsa tíz társának és a báróknak a mellére is felvarrták a vörös kereszteket. Ezután a bíboros megáldotta őket, majd imádkozott a keresztes hadjárat sikeréért.

Főként parasztok, jobbágyok, hajdúk, egytelkes nemesek, papok, kézművesek, mezővárosi polgárok és diákok gyülekeztek Dózsa táborában. Május közepén már 40 000 ember táborozott Pest közelében, és számuk folyamatosan nőtt. Ezzel együtt nőtt az a feszültség is, amit ezeknek az embereknek a lakóhelyükről való távozása okozott. Az ország több részén hiányzott ugyanis a tavaszi mezőgazdasági munkákhoz szükséges munkáskéz, ami a földbirtokos nemesség elégedetlenségéhez, sőt, erőszakos korlátozó intézkedéseihez vezetett. Emiatt például Mezőtúron összecsapásra került sor a nemesek és a hadjáratra jelentkezők között.

A keresztesek nyugtalankodni kezdtek, és sürgették Dózsát, hogy szerezzen érvényt a pápai bulla rendelkezéseinek. A királyi udvar azonban nem orvosolta a panaszokat. Bakócz Tamás május 15-én megtiltotta a keresztesek további toborzását, az uralkodó pedig elrendelte, hogy Dózsa azonnal vonuljon délre a törökök ellen, akik ostrom alá vették a dalmáciai Knint (Tinnint). Ez a megyeszékhely a Dinári-Alpok nyugati lejtőjén, a Kerka jobb partján volt, és magasan álló várával, török földre vezető útjaival fontos stratégiai pontnak számított. Dózsának ekkor már másféle elképzelései voltak, ami abból is kitűnt, hogy megengedte a keresztesek garázdálkodását. Emberei Pest és Buda külvárosaiban nemesi udvarházakat, kastélyokat támadtak meg. Erőszakoskodtak, gyilkoltak és fosztogattak.

Nagyrészt kiképzetlen, rosszul felszerelt emberek gyülekezete volt ez, ezért Dózsának első dolga volt hadseregének megszervezése, felfegyverzése, kiképzése és fegyelemre nevelése. A gyalogság és a lovasság képzetlen tömegeit tapasztalt fegyverforgatók oktatták. Később a tüzérséget is felállította, és így elmondható, hogy a gyülevész hadból rövid idő alatt viszonylag ütőképes hadsereget formált. (Egyes becslések szerint ekkor országszerte körülbelül százezer ember állt fegyverben.) A keresztesek szinte vakon követték Dózsa parancsait. Ez nemcsak vitathatatlan tekintélyének, hanem annak is betudható volt, hogy táborkarát és főtisztjeit maga választotta ki. Gergely nevű testvérét alvezérévé tette, ugyanakkor a vidékről érkező csapatok korábban megválasztott tisztjeit többnyire meghagyta. Dózsa tehát pórázon tartotta katonáit, a nemességgel (valamint az adószedőkkel és a kereskedőkkel) szemben azonban szabad kezet adott nekik.

A király és a bíboros rendelete feldühítette Dózsát, akit amúgy is nyugtalanított, hogy a nemesség (vagyis a királyi haderő) nem csatlakozott táborához. Hangulata embereire is átterjedt, amiben nagy szerepe volt Mészáros Lőrincnek, a megyaszói jobbágycsaládból származó ceglédi papnak is, aki Dózsa legbizalmasabb tanácsosa volt (Ceglédről 2000 embert hozott a keresztesek táborába). Márki Sándor szerint Dózsa május 15-én a rákosi táborban hirdette ki a felkelést, és másnap megkezdte alföldi hadjáratát. Más források szerint ekkor még a törökök elleni hadjárat volt a célja, és szándékát csak közben változtatta meg. Bakócz bullájának nem engedelmeskedett, és továbbra is befogadta a hozzá csatlakozó kereszteseket.

Seregét több részre osztotta. Egyik részét Rákoson hagyta Száleresi Ambrus pesti polgár vezetésével, akinek megparancsolta, hogy erősítse meg a tábort, és folytonos portyázásokkal tartsa rettegésben a nemeseket. A sereg két kisebb részét Bács megyébe, illetve Eger felé küldte, majd a fősereget kétfelé választotta. Egyik felét ő maga, a másikat az öccse vezette. Május 17-18-a táján érkezett Ceglédre, ahol berendezte főhadiszállását, és nyomban az alábbi kiáltványt intézte az országhoz, de főként Pest- és Külső-Szolnok vármegyéhez:

„Székely György, vitéz katona, a keresztesek Istenáldotta népének fejedelme és főkapitánya, csak Magyarország királyának s nem egyúttal az uraknak alattvalója, a Magyarországban, név szerint pedig Pest- és Külső-Szolnok vármegyében levő városoknak, mezővárosoknak és falvaknak, együtt és egyenként, üdvözletünket! Tudjátok, hogy a hitszegő nemesek ellenünk és egész keresztes-hadunknak ezen szent célú gyülekezete ellen ártani vágyó kezekkel fölkeltek, hogy bennünket üldözzenek, háborgassanak és zavarjanak. Azért is nektek számkivetés és örök büntetés, valamint fejetek és minden javatok elvesztésének terhe alatt parancsoljuk és rendeljük, hogy rögtön és azonnal, amint jelen levelünket látjátok, minden késedelem és kifogás nélkül jöjjetek, repüljetek és igyekezzetek Cegléd mezővárosába; és siessetek, hogy így a szent csapat és áldott gyülekezet a nevezett hűtelen és gonosz nemeseknek erejét és kezét korlátolni, megfékezni és megzabolázni tudja. Ha úgy tesztek, jól van; különben a fent írt büntetést vonjátok magatokra. Sőt ezzel sem érjük be; hanem saját telketeken kapufélfátokra függesztetünk és akasztatunk fel, nyársba vonatunk, vagyonotokat elpusztítjuk és zsákmányra hagyjuk, feleségeiteket és gyermekeiteket pedig megöletjük.”

A történelem, persze később is, nagyobb méretekben is megismételte a kikényszerített önkéntességnek és lelkesedésnek rémes változatait, de maradjunk most Dózsa koránál és táboránál! A keresztesek a kiáltvány szellemében jártak el. Márki Sándor írta: „Már május 19-én, pénteken elfogtak és nyársba húztak egy botzeni nemest; másnap, 20-án egy Kuppy nevezetű pettaui kereskedővel és testvérével bántak hasonló módon. Mikor ugyanis Budától 5 mérföldre egy nemes úr birtokán időztek, a keresztesek rájok rohantak s üszköt dobtak a házba, melyben Kuppy s a nemesek mindaddig hősiesen védelmezték magukat, míg a lángok elől menekülniök nem kellett. Ekkor (május 22-én) mind a 20 nemest és a két Kuppyt agyonverték, a nemesi kúria tulajdonosát pedig darabokra vagdalták. De vidékről is oly jelentések jöttek, amelyek a jobbágyoknak hasonló magaviseletéről szóltak.”

Másutt ez olvasható Márkinál: „Az átkozott, legbűnösebb keresztrefeszítők magukat kereszteseknek nevezik – panaszkodtak Nógrád-, Hont-, Pest- és Heves-vármegyék rendjei a szentlőrinci táborban tartott gyűlésükben –, holott inkább Krisztus keresztjének üldözői. Mert a kereszteseknek, jobban mondva a kínzóknak nevezett parasztok dühe Székely (Dósa) György, ama nyilvános rabló és annyi baj szerzője vezetése alatt úgy elvadult, hogy a Tiszán túl a Maros folyótól Nagyváradig és Debrecenig majdnem minden nemest kiöltek.”

Egy Budán, 1514. május 31-én kelt cseh nyelvű levél beszámol arról, hogy Dózsa csapatai városokon, falvakon keresztülvonulva gyújtogattak, raboltak, embereket karóba húztak, vagy más módon megöltek, a népet pedig arra kényszerítették, hogy közéjük álljon. Aki nem engedelmeskedett, azt agyonütötték. Budáról látni lehetett a felgyújtott nemesi kastélyok lángjait. Feljegyezték, hogy egy Tornaljai Mihály nevű nemes, aki még nem értesült a keresztesek ellenséges viselkedéséről, szembetalálkozott velük. Elfogták, és Dózsa elé vitték, aki később más nemesekkel együtt karóba húzatta.

A nemesek válogatás nélküli gyilkolása azt sugallja, mintha a nemesség valóban olyan elvetemült, parasztellenes zsarnok lett volna, amilyennek hosszú időn keresztül ábrázolták. Akadtak persze ilyenek is, de a tárgyilagos elemzések fényében inkább az látszik körvonalazódni, hogy az ország bajait elsősorban a meggyengült, ingadozó királyi hatalom, az ezzel együtt járó romló gazdasági helyzet és a főurak rivalizálásából fakadó megosztottság idézte elő. Ez annál is inkább valószínű, mivel néhány évtizeddel korábban, Hunyadi Mátyás uralkodása alatt elképzelhetetlen lett volna ehhez hasonló tragikus helyzet kialakulása.

A földművesek életkörülményei egyébként nem voltak azonosak. Szapolyai János egy ízben megkérdezte Bajomi Ferenc bihari földesúrtól, hogy van-e pénze. Bajomi azt felelte: van száz olyan jobbágya, aki leszámolhat neki ezer aranyat. Ez a földesúr személyesen felügyelte a mezőgazdasági munkálatokat, a jobbágyait oktatta, és a törvényes kötelességeiken kívül mást nem követelt tőlük. A jobbágyok jó közérzettel, tisztességesen dolgoztak, s ezáltal nemcsak a földesúr, hanem ők is gyarapodtak. Sajnos nem minden birtokon volt ilyen kedvező a helyzet. Ha a rosszul gazdálkodó nemes a birtok jövedelméből aránytalanul sokat fölözött le a maga javára, és keveset forgatott vissza a gazdaságába, akkor ezt csak a jobbágyok kárára tehette meg. Azok helyzete előbb-utóbb elviselhetetlenné vált, amit azután a gazdaság is megsínylett. A nemeseknek tehát nem állt érdekükben nyomorgatni a jobbágyokat, mert ezzel maguknak is ártottak. Kétségtelen azonban, hogy a nemesség egy része ezt nem ismerte fel, kiváltságaival visszaélt, jobbágyaival rosszul bánt, így gyűlölet tárgyává tette magát azok előtt, akik a társadalmi ranglétra alsóbb fokain álltak. Emiatt Dózsának, illetve radikálisainak nemességellenes programja sokak körében egyetértésre talált.

Dózsa Ceglédről Mezőtúr felé vonult, majd Békés vármegyébe folytatta útját. Közben megölt egy királyi adószedőt, a nála lévő öt márkányi ezüstöt pedig elvette tőle (a márka régi súlymérték, a fontnak harmincketted része). Serege nemsokára egyesült Ambrus pap (Túrkevei Ambrus) dévaványai seregével. A megszállottságig lelkes papot Dózsa megtette kancellárjának és tábori főpapjának. Ő írta és szerkesztette a kiáltványokat, mivel Dózsa nem tudott írni és olvasni.

A vezér célul tűzte ki, hogy megszerzi a dúsgazdag brandenburgi őrgróf, Hohenzollern György birtokait és várait. Békés, Gyula, Lippa és a többi erődítmény a hatalmas uradalommal együtt jelentős bázist és utánpótlási lehetőséget nyújtott volna a felkelő seregnek. A Gyula környéki településeket könnyen elfoglalták Dózsa katonái, de akkor a hadi helyzet úgy kívánta, hogy a Csanád vármegyei Apátfalvára vonuljanak. Ott azonban Báthori István temesi ispán és Csáky Miklós csanádi püspök hadai szétverték a Balogh István deák által vezetett előhadat. A győztesek Nagylakig üldözték és pusztították a keresztes előhad maradványait, majd a Jaksics család nagylaki váránál tábort vertek, és mindjárt megünnepelték győzelmüket.

Korán ittak azonban a medve bőrére, mert Dózsa hamarosan összeszedte a vert sereget, és saját seregével egyesítette. Május 27-én hajnalban telehordták rőzsével a vár árkait, majd meggyújtották. A nagy füst elborította a várat. Báthori ágyából kiugorva, egy szál köpenyben kiszökött, és eljutott saját seregéhez. Gyorsan felállított gyalogságát Dózsa lovassága azonnal megtámadta és megzavarta, de Báthori ágyúi megritkították a keresztesek sorait. Azok megtorpantak, majd üldözőik elől a közeli erdőség felé menekültek. Ott azonban Dózsa várt rájuk, aki visszafordította őket, és az erdőben várakozó utóhadtól támogatva ellentámadásba ment át. Először Csáky püspök csapatai futamodtak meg, majd Báthori lovassága esett áldozatul a kegyetlen mészárlásnak. Csáky Miklós sietve bezárkózott Csanád várába, de nem tudta sokáig védelmezni. Néhány emberével éjjel csónakba szállt, és a Maroson igyekezett biztonságosabb helyre jutni. A keresztesek azonban észrevették. Utánamentek, elfogták, majd Dózsa elé vitték.

Báthorinak óriási szerencséje volt. Az ütközetben olyan ütést kapott egyik szemére, hogy eszméletét vesztve leesett a lováról. Amikor magához tért, behúzódott egy közeli nádasba, és megvárta a küzdelem végét. Másnap hajnalban talált egy legelésző lovat, azzal átúsztatott a Maroson, és elmenekült. A környéken viszont elfogták Telegdi István kincstartót, akit a király a román fejedelemségekbe küldött segítségért. A nagylaki csatában más nemesek is a keresztesek fogságába estek, így többek között asszonylaki Ravazdy Péter alispán, nagylucsei Dóczi György és Torpay Miklós. Valamennyi elfogott nemesre kegyetlen sors várt. A bécsi udvari könyvtár egyik egykorú kézirata így számolt be a nemesekkel szemben alkalmazott általános gyakorlatról: Dózsa „parasztjai a kezükbe esett összes nemeseket megölték és karóba húzták; javaikat elrabolták, leányaikat és feleségeiket, akiket a gonosz és alávaló hajdúk csak megkaphattak, bántották és meggyalázták. Most már véres kardot hordottak körül a falvakban és a mezővárosokban, halállal fenyegetvén mindenkit, aki velük nem tart.”

Dózsa az elfogott nemesek közül először Csáky püspököt hozatta maga elé. Csáky kivételes képességű és műveltségű főpap volt, de Dózsa gyűlölte, amiért korábban megtagadta tőle a kétszáz arany kifizetését, és ráadásul kemény hangon beszélt vele. Ezt szemére vetette Csákynak, aki állítólag a nagylelkűségére apellált, és az életéért könyörgött. Dózsa elutasította a kérését, mire a püspök másképpen kezdett beszélni. Elvetemült gonosztevőnek nevezte a parasztvezért, akit majd az utókor elítél embertelen tetteiért. Dózsa azonnal megparancsolta, hogy végezzék ki. Teljes főpapi díszben, püspöksüvegben ölték meg. Először testét buzogányokkal összetörték, majd fejjel lefelé karóba húzták. A püspöksüvegből előtte (a drágakövekkel együtt) kiszedtek egy nagy gyémántot, és elvették Csáky 60 000 forintját is.

Ravazdy alispánt keresztre feszítették, Dóczy Györgyöt, Torpay Miklóst, Orosz Andrást és a korábban elfogott Tornaljai Mihályt karóba húzták. Egyeseket máglyán égettek meg, mások hátából szíjat hasítottak, de talán egyik kivégzés sem keltett akkora szomorúságot, mint Telegdi István kincstartóé. A király gazdag ajándékokkal küldte követségbe a moldvai vajdához. A Maroson utazott felfelé, amikor meglátták és elfogták. Telegdi korábban Erdély alvajdája volt, igazságos bíró, olyan ember, aki szerette és védelmezte a szegényeket. 1502-ben követségben járt XII. Lajos francia és VII. Henrik angol királynál. (XII. Lajostól nemesi címert is kapott a munkájáért.) Zsigmond lengyel király 1506-os koronázásán ő képviselte II. Ulászlót. Egyébként jámbor és vallásos ember hírében állott annak ellenére, hogy a Telegden élő vörös barátok ellenségének tartották. A telegdi emberek azt beszélték, hogy a barátok egy éjszaka elrabolták a lányát, és erről valaki értesítette őt. Telegdi állítólag két napra szabad kezet kért a királytól, amit megkapott. Ezalatt kiszabadította a lányát, a vörös barátokat pedig megölte.

A történet hitelessége talán bizonytalan, az viszont tény, hogy Dózsa ellenségként tekintett a kincstartóra, akinek az volt a fő bűne, hogy a márciusi országtanács előtt ellenezte a keresztes had összehívását. Dózsa egy magas oszlopra kötöztette, majd végignézte, ahogy a hóhérai nyilakkal agyonlődözték. Az apátfalvi kivégzések felháborították az uralkodót és a nemességet. Világossá vált számukra, mi várna rájuk Dózsa György győzelme esetén.

Június elején Bornemisza János budai várnagy hadai legyőzték, illetve megadásra kényszerítették a pesti tábor kereszteseit. Június 5-én Egernél Márton pap parasztserege legyőzte Bebek János nemesi hadát, Dózsa György pedig a rákövetkező napon elfoglalta Lippát. A felkelők hamarosan hatalmukba kerítették Solymost, Aradot, majd egész Arad vármegyét az ellenőrzésük alá vonták. Átmeneti, illetve tartósabb sikereket értek el Heves, Nógrád, Borsod és Gömör vármegyékben, valamint Zemplénben, Abaújban, Szabolcsban, Beregben, Ungban, Ugocsában, Biharban és a nyugati országrészeken is. A hevesi keresztes hadak viszont vereséget szenvedtek Pásztónál és Debrőnél. Dózsa György mindenképpen be akarta venni Temesvárt, ezért ott hosszabb ostromra rendezkedett be. A Délvidék legerősebb várának védelmét az a Báthori István irányította, aki nagy szerencsével menekült el a nagylaki csata után. A keresztesek sikereket értek el a Szerémségben és Biharban, majd a temesvári táborból kibocsátott keresztes had Csanádot is elfoglalta. Istvánffy Miklós így számolt be Temesvár ostromának egyes részleteiről:

„György pedig, Csanádról elindítva táborát, mely a sok nagy zsákmányolástól bőségesen el volt látva élelemmel és minden szükségessel, június 15-én Temesvárnál, az ulicsi mezőn, nem messze a vártól a Temes folyótól, letelepedett. Másnap közelebb nyomult a városhoz, s előhúzatva a kerekes ágyúkat, azokkal a várfalakat lövette.

Minthogy az ostrom nem látszott könnyűnek, mert azt a természeténél fogva erős helyet Magyarország régi királyai az akkor már mind hatalmasabbá váló törökök ellen erődítményekkel még erősebbé tették, György úgy gondolta, hogy ha a folyót máshova elvezeti, a várost azon a kevésbé megerősített részén elfoglalhatja. A táborban sok munkása volt, kikkel a vártól oly messze eső helyen, ahová már a sólyom- és skorpióágyúk nagy golyóival nem lehetett ellőni, fog hozzá a kitűzött munkához. A veszély valóban nagyon nagy volt, mert a megkezdett munkát – minthogy azon oly sok ezer paraszt megszakítás nélkül dolgozott – csakugyan el lehetett végezni. Báthori katonái, felismerve a veszedelmet, a várból is meg a városból is kitörtek, s azokat is, akik a munkán dolgoztak, s azokat is, akik azért őrködtek, hogy amazok biztonságban dolgozzanak, miután nagy mészárlást vittek végbe köztük, futásba kergették, s a kószálókat és megrémülteket, mielőtt még a táborból segítséget vihettek volna nekik, nagy részben lekaszabolták. Bár így ez a terv meghiúsult, György a megkezdett ostromot még keményebben szorgalmazta, a várfalakat a nagy skorpióágyúkkal törette, övéit lelkesítette, s a gazdag város kirablását ígérte nekik.”

Közben (június 21-én) a Pest megyei Gubacsnál Dózsa Gergely csapatai alulmaradtak Bornemisza János nemesi seregével szemben. A hónap vége felé Szapolyai János erdélyi vajda a Temesvárt védő Báthori segélykérésének eleget téve Erdélyben elrendelte a mozgósítást, és július elején Budáról is elindultak a hadai Temesvár felé. A felkelők csapatai egyre több helyen szenvedtek vereséget. Lőrinc pap Erdélybe nyomuló seregét Kolozsvárnál verték szét a nemesek, akiket Barlabási Lénárt alvajda, Drágffy János, Bánffy János és Tornaljai János vezetett. Bács megyében, Perleknél jutott hasonló sorsra Nagy Antal keresztes tábora, amelyre a budai Bornemisza János serege mért vereséget.

Szapolyai János, aki nem sokkal előbb még az Al-Duna környékén hadakozott a törökkel, nagy lendülettel szervezte a Dózsa elleni hadjáratot. Egybegyűjtött seregével, „katonai fegyelemmel felfejlődött és kiegyenesített csatasorral, trombitaharsogás és dobpergés közepette” érkezett az ulicsi mezőre, hogy megvívja a döntő ütközetet halálos ellenfelével.

Istvánffy Miklós szerint „György egy cseppet sem ijedt meg, hanem gyorsan jelt adott a csatára, a lovas és gyalogos csapatokat rendezte, s amennyire mámora engedte, hadvezéri kötelességeit végezte. Segítségére volt mégis ebben alvezére és testvére, Gecső, és Lőrinc pap, akik a parasztoknak már egyébként is harcra felkészült lelkét most még keményebb szavakkal ösztönözték s lelkesítve buzdították, hogy az a nap, az a harc lesz az, mely nekik és utódaiknak hatalmas dicsőséget hoz, ha vitézségükkel, jobbjukkal és győzelemmel keresik üdvüket. Ha azonban elfajzottan, rútul félve és megijedve futásban keresnek menedéket, akkor számkivetés, nyomorúság, bilincs gyalázatos akasztófa, s magánál a halálnál is súlyosabb büntetés vár rájuk. […]

A másik oldalon a vajda csak néhány szóval buzdította övéit. Emlékezzenek rá, mondta, hogy mily sok ártatlan és becsületes, származásával és vagyonával kiváló férfiút öltek meg hallatlan kegyetlenséggel az egész emberiségnek ezek a leggonoszabb latorjai. Itt az idő, hogy most ezeken mindnyájukon, de elsősorban legbűnösebb vezérükön, aki a nemességet irtotta s Magyarország királyságára vágyott, a legádázabban bosszút álljanak.”

Dózsa serege bátran állta a sarat, és a csata kimenetele hosszú ideig kétséges volt. Végül a harcedzettebb, a fegyverforgatásban gyakorlottabb nemesi haderő felülkerekedett, és Dózsáék arcvonala megingott. A parasztsereg meghátrált, majd futásnak eredt. Dózsa lovával fel-alá vágtatva és kiáltozva igyekezett katonáit megállítani, de azután Petrovics Péter, Szapolyai lovascsapatainak parancsnoka súlyosan megsebesítette, letaszította a lováról, majd elfogta. Dózsa serege felbomlott, és teljes vereséget szenvedett. Dózsa Gergely is élve került Szapolyaiék kezébe, míg Lőrinc pap visszavonult Várad felé, ahol tábort ütött. Amikor Dózsa Györgyöt Szapolyai elé vitték, nem kért kegyelmet, csupán testvére, Gergely számára kért méltányos elbánást, kijelentve, hogy ő kényszerítette a katonáskodásra.

Lőrinc pap csapatai hamarosan vereséget szenvedtek Tomori Pál seregétől. A pap elmenekült, de azután saját emberei kiszolgáltatták Szapolyainak. Kolozsvárott végezték ki, ugyancsak különös kegyetlenséggel. Nyársra húzták, majd máglyán megsütötték.

Dózsa kivégzése után legendák születtek életéről és tetteiről, megtévesztve olykor a történészeket is. Felbukkantak azonban olyan dokumentumok is, amelyek valósnak tekinthető mozzanatokat villantanak fel azokból az időkből, amikor nevét még nem ismerte az ország népe.

Említettük, hogy Csáky püspök a kétszáz aranyért jelentkező Dózsát megdorgálta, ami eléggé különös, hiszen vitézi tettei miatt dicséretet érdemelt volna. Vajon mi késztette a püspököt ilyen viselkedésre? Nos az, hogy Dózsa György nem volt teljesen ismeretlen személy nándorfehérvári vitézkedése előtt, mivel korábban igencsak kétes hírnévre tett szert. Gyilkossággal és rablással vádolták, és ezek a vádak feltehetően még nem mentek feledésbe, amikor Csáky Miklósnál megjelent. Mi is történt?

Szabó Károly történész a Századokban tette közzé héderfáji Barlabási Lénárt erdélyi alvajdának, a székelyek alispánjának egyik érdekes, latin nyelvű levelét. A történész az 1507. július 19-én kelt levél eredetijét a nagyszebeni szász nemzeti levéltárban találta. Az alispán a levelet Szeben város polgármesteréhez és tanácsához intézte. Ebben Dózsát a marosszéki Makfalván lakó nemes székelynek, ugyanakkor egész Erdélyország nyilvános rablójának nevezte. Ez a kifejezés nyilvánvalóan jelzi, hogy Dózsa már korábban is elkövethetett hasonló bűncselekményeket.

A levél egyébként válasz volt a szebeni tanács panaszára, amely arra vonatkozott, hogy a legutóbbi medgyesi vásár alkalmával néhány szebeni lakost Medgyes közelében kifosztottak és megöltek. A tanács Dózsa Györgyöt gyanúsította a tett elkövetésével. Barlabási Lénárt alispán a levélben azt a tanácsot adta a szebenieknek, hogy írjanak Lázár Andrásnak és más előkelő székelyeknek. Szólítsák fel őket, hogy Erdélyország e nyilvános rablóját ne tűrjék meg maguk között, és büntessék meg úgy, hogy az a székelyek és Erdélyország más lakosai között kötött szövetséget erősítse, ne pedig gyengítse! A Dózsa elleni vizsgálatról nem tudunk, de elképzelhető, hogy a székelyek nem nagyon igyekeztek elégtételt adni a szászoknak.

Barta Gábor történész a levéllel kapcsolatban úgy vélte, hogy az nem alkalmas Dózsa személyének beazonosítására, mivel a makfalvi Dózsa (Dósa) család kapcsolata Dálnokkal (Dózsa György szülőhelyével) nem kimutatható. Barta arra is utalt, hogy a két helység nagy távolságra van egymástól. Márki Sándor viszont egyértelműen állította, hogy Dózsa György apja (Tamás) Marosszékből (Makfalva és Kibéd tájékáról) telepedett át a testvérével együtt Dálnokra. Márki szerint Dózsa később, talán apja halála után visszaköltözött Makfalvára, ami megmagyarázná a kapcsolatot Dálnok és Makfalva között. Nevét először a brassói templom 1571-ig visszamenő évkönyveiben találták ebben a formában: „duce Georgio Doscha Siculo”, ami Székely Dósa Györgynek felel meg. Istvánffy Miklós humanista történetíró, alnádor és Kőváry László történetíró is hasonlóképpen nyilatkoztak, és a kérdésnek valóban nagy jelentősége van, hiszen nem mindegy, hogy Dózsa személyével és származásával kapcsolatban mit tekinthetünk hitelesnek, és mit nem.

Barta Gábor egyébként (kételyei ellenére) nem zárta ki annak lehetőségét, hogy az említett levél mégiscsak a keresztesek későbbi vezéréhez kötődik, mert ezt írta: „a kereskedők elleni támadás a kor szemléletében hétköznapi erőszakosság volt, aminek elkövetését a később felkelő vezérről, éppen a társadalmi rend elleni lázadása ismeretében minden dehonesztáló mellékíz nélkül feltételezhetjük.” A történész vélekedése ez esetben eléggé különös, mert Dózsa részéről szinte elfogadhatónak tartja ártatlan emberek megölését és kifosztását „minden dehonesztáló mellékíz nélkül”. Ez a felfogás megfelelt a Dózsával kapcsolatos egykori marxista történelemszemléletnek, és el lehetne gondolkodni azon, hogy vajon mennyiben enyhítő körülmény az úgynevezett hétköznapi erőszakosság.

A püspöki dorgálás idején a szóban forgó bűncselekmény elkövetése óta évek teltek el, így elmondható, hogy a törökverő Dózsa hőstettei mégiscsak fátylat borítottak előéletére. Egyes feltevések szerint volt egy János nevű testvére is, aki nem sokkal előbb lázadást szított Erdélyben, amiért II. Ulászló 1513. augusztus 18-án megparancsolta a szászoknak, hogy ne csatlakozzanak a hitetlen Székely Jánoshoz. Márki Sándor írta a Magyar történeti életrajzok című könyvsorozat Dózsa Györgyről szóló részében: „Székely János még le sem tette fegyverét, mikor már közeledett az idő, hogy a pápa követe és a király maga adjon fegyvert Székely György kezébe, s őt keresztesek élén küldje a törökök ellen.”

„Sas nem kapdos legyeket” – tartja a római közmondás. Dózsa György nem volt sas, és nem tagadta meg önmagát. Hadvezérként is megölte a királyi adószedőt, és elvette a nála talált pénzt. Az elrabolható javakat gátlástalanul megszerezte, és gyakran szabad rablással kecsegtetve lelkesítette katonáit, akik nemcsak raboltak, hanem prédának tekintettek asszonyokat, lányokat, megöltek gyerekeket és öregeket. Megesett, hogy apát és fiát egyetlen karóba húzták bele, és semmilyen kínzástól sem riadtak vissza, ha nemesekről volt szó.

Kétségtelen, hogy Dózsa a magyar történelemnek jelentős alakja volt, hiszen tevékenységével befolyásolta az ország sorsát. De nem szabad elfelejteni, hogy nagymértékben hozzájárult a nemesség és a parasztság közötti maradék bizalom eltűnéséhez. A nemesek keményen megtorolták a lázadást. Dózsa seregének tagjai közül több ezer embert juttattak a hóhérok kezére. Az október 18-án kezdődött országgyűlés büntető jellegű törvényekkel (például kártérítéssel, a hűtlenek költözési jogának megvonásával) sújtotta a parasztságot és a jobbágyságot. Rendelkezett a Dózsa oldalán felkelt papok, hajdúk, tisztek és altisztek megbüntetéséről, míg Szapolyai János erdélyi vajdának hatalmas pénzjutalmat ítélt oda.

A szomorú következmény Mohács lett. Ott a törököknek már könnyű dolguk volt, mert a sorsfordító csata előtt tizenkét évvel Magyarország legyőzte önmagát.

 

II. LAJOS KIRÁLY TISZTÁZATLAN HALÁLA

A jelenleg leginkább elfogadottnak tekinthető történészi felfogás szerint a mohácsi csatából menekülő II. Lajos király a megáradt Csele-patakba fulladt, s húszévesen így lelte halálát. A történelemoktatás és számtalan idevágó publikáció révén ez a kép él az érdeklődő magyarokban. A szakemberek és az érdeklődők körében azonban ez a téma legalább annyi vitát váltott ki, mint például gróf Zrínyi Miklós és a vadkan históriája.

 

II. Lajos halálát már a kortársak is különféleképp ismertették. A fennmaradt visszaemlékezések és hírek egy része szöges ellentétben áll egymással, jó okot szolgáltatva arra, hogy ezt a kérdéskört ismét áttekintsük, s megkíséreljük az eseményt újraértékelni. Arra vállalkozunk, hogy a „több szem többet lát” elv alapján az ésszerűség, az elfogadható érvek mentén haladva felvázoljuk a haláleset lehetséges változatát.

Ezúttal eltekintünk az 1526. augusztus 29-én lezajlott mohácsi csata teljes leírásától, és csupán a királlyal történt eseményekre összpontosítunk (Lajos király a csatában egyébként hősiesen harcolt). A leghitelesebbnek tartott forrás Brodarics István szerémi (később pécsi, majd váci) püspök és királyi kancellár munkája, amely 1527-ben jelent meg. A mű megírására I. Zsigmond lengyel király, II. Lajos nagybátyja kérte fel Brodarics kancellárt, aki maga is részt vett a csatában.

Brodarics nem volt szemtanúja a király halálának, viszont első kézből kapott híreket a szemtanú Czettrich Ulrich királyi kamarástól (II. Lajos és Mária királyné bizalmi emberétől). A kamarás a holttest megtalálásánál is jelen volt, Sárffy Ferenc győri várkapitánnyal együtt. A kancellár elsősorban a tőlük származó információk alapján dolgozta fel a király halálának történetét. Többek között ezeket írta:

„A király elvesztésének bűnét nem merném azokra kenni, akik őrizetére voltak rendelve, és azokra sem, akik őt – bizonyára elhamarkodottan – a csatából kiragadták […] Tudjuk ugyanis, hogy az a kettő [Czettrich Ulrich és Aczél István kamarások] a végsőkig hű volt a királyhoz, és épségének védelmére mindenek fölött törekedett. Ami pedig ama hármat illeti, aki a királyi személy őrizetére rendeltetett [Ráskay Gáspár, Török Bálint és Kállay János], nyilvánvaló, hogy az ellenségtől, melynek visszaszorítására indult, nem térhetett vissza korábban, mint ahogyan megfutott egész hadunk, mert egyikük fogságba esett, és még azon helyt ki is szabadult. […] A küzdelem pontosan egy és fél óráig tartott. A mocsár is nem egy embert nyelt el mély örvényeiben, sokan azt mondták, hogy a király is ott pusztult el. Azonban később egy meredek part hasadékában lelték meg Mohács fölött, félmérföldnyire a Csele nevű falu alatt. Ezen a helyen akkor a Duna áradása miatt a szokottnál magasabban állott a víz: itt fulladt bele a vízbe lovával együtt, úgyhogy fel volt fegyverezve. Mások is vesztek el itt, valamivel arrébb találták meg kamarásainak, Trepka Andrásnak és Aczél Istvánnak holttestét.”

Mielőtt továbblépnénk, válaszolnunk kell arra a kérdésre: vajon miért hagyták el a királyt az őrzésére kirendelt főemberek, és a hozzájuk tartozó fegyveresek? Brodarics kancellár írásában erre is találunk magyarázatot. Tomori Pál fővezér, kalocsai érsek (a másik fővezér Szapolyai György volt) a csata hevében a közeledő törökök láttán megparancsolta Ráskay Gáspárnak, hogy a többiekkel együtt vágtassanak a törökök elé, kifürkészni a szándékaikat, illetve visszaverni a támadó csapatokat. Tomori feltehetően abból indult ki, hogy Ráskayék idejében visszaérkeznek. Ráskay vonakodott végrehajtani a parancsot, és arra hivatkozott, hogy őket a király védelmére rendelték ki, de miután Lajos király is hozzájárult távozásukhoz, nem ellenkezett többé. Az események azonban váratlanul felgyorsultak, mivel a magyar sereg végső rohama is megtört a török túlerővel szemben, így a király visszatérő testőrök helyett rendetlenül menekülő magyarokat és előnyomuló törököket látott. II. Lajos tehát testőrei nélkül, csupán néhány emberével (végül Czettrich Ulrichhal és Aczél Istvánnal, Szerémi György szerint viszont Tomori Pállal, Szapolyai Györggyel és másokkal) próbálta menteni az életét.

Amikor a csatából elmenekült Czettrich Ulrich Neszmélyen előbb Mária királynénak, majd Brodarics kancellárnak élőszóban beszámolt a történtekről, egyértelműen állította, hogy a király lovával együtt a megáradt Csele-patakba veszett, s ezt a saját szemével látta. A királyné Ferdinándhoz írt levelei viszont arról tanúskodnak, hogy több futár is a király megmenekülésének hírét hozta. Antonio Giovanni da Burgio pápai követ Rómába küldött jelentése megerősítette Czettrich szóbeli beszámolóját:

„Múlt hó 29-én, szerdán, őfelsége megütközött a törökkel, s a csata a mieink tökéletes vereségével végződött. Őfelségéről azt beszélik, hogy vitéz küzdelem után épségben távozott a harctérről, de nem tudni, hogy hová. Ez a hír volt itt elterjedve, s ez tartotta magát három napig. De akkor megérkezett Czettrich Ulrich, a király kamarása és legbizalmasabb embere, s elmondta, hogy őfelsége vele és Aczél Istvánnal (barátom, ki Rómában volt a szent évben, és őszentségével is beszélt) megmenekült a csatából, menekülés közben elértek a Duna egy kicsi ágacskájához, de midőn át akartak kelni, a király lova megbokrosodott, felágaskodott a vízben, őfelsége pedig, kinek nehéz volt már a páncél, s fáradt is volt, leesett, és belefulladt ebbe a patakba. Mikor Aczél István látta, hogy a felség veszedelemben van, utána ugratott, de ő is megfulladt.”

A pápai követ ezután megjegyezte: „Mégis sokan vannak, akik azt mondják, hogy a király túljutott azon a helyen, ahol mások szerint ez az eset történt.”

A királyné a törökök kivonulása után Mohácsra küldte Czettrichet és Sárffy Ferenc várkapitányt a holttest felkutatására. Feltehetően október közepén érkeztek oda embereikkel, de Sárffy írásos jelentésében az időpontokra nincs utalás. Ami biztos: a Brodarics püspök-kancellárnak szóló jelentést Győr várában keltezték 1526. december 14-én, tehát jóval II. Lajos temetése (november 10.) után. Részletek a jelentésből:

„[…] Legyen róla meggyőződve főtisztelendő uraságod, hogy mindaz, amit annak idején Czettrich a király haláláról mondott, színigazság volt. Mert mikor ahhoz a helyhez közeledtünk, s még oda se értünk, már Czettrich ujjával mutatta meg azt a helyet. Odasiettünk, s megláttuk egy ló tetemét a mocsárban. S mert Czettrich azt hitte, hogy a királyi felség holtteste is ott van, nem törődve a mocsárral, beugrott az iszapba. De nem találta meg, hanem csak a királyi felség fegyvereire akadt itt rá. Egy kicsit tovább mentünk, […] s megtaláltuk a királyi felség udvarmesterének, Trepkának hulláját […] Nem messze ettől a mocsártól végre egy friss sírdombot pillantottunk meg, s az alatt, mintegy isteni útmutatásra, a királyi felség elhantolt holttestét találtuk meg. Odasiettünk valamennyien, s Czettrich rögtön elkezdte a földet kezével kaparni. Mi is követtük példáját mindnyájan: s először a lábak feletti részét bontottuk ki a sírnak. Czettrich megragadta a holttest jobb lábát, gondosan lemosta kétkalapnyi vízzel, s ekkor fölfedezte azt a jegyet, mely őfelsége jobb lábán volt. Erre hangosan felkiáltott: Ez itten a király őfelsége, az én mindig legkegyelmesebb uram holtteste, ez egészen bizonyos, s térdre borulva, sírva megcsókolta. Minthogy így felismertük, kiástuk a testet, először fejét, aztán arcát lemostuk, és egész pontosan felismertük azokról a jegyekről, melyek őfelsége fogain voltak. Egy gyékény is volt velünk, ezt szétgöngyölítettük, s a felség testét ráfektettük, és tiszta vízzel egész tisztára mostuk. Nem akarok hízelegni, de főtisztelendő uraságod kegyeskedjék elhinni nekem, hogy sohasem láttam emberi holttestet, mely ennyire épen megmaradt volna, ennyire ne lett volna undorító és ijesztő. Mert nem volt a felség testének legkisebb része sem feloszlóban, s nem volt rajta semmiféle seb, még egy tűszúrásnyi sem, csak egy egészen kicsinyke az ajkán. Ezután a jó isten segedelmével útrakeltünk […] Midőn Székesfehérvár elé értünk, Czettrich előrelovagolt, s a városi bírónak és a többi rendnek előadta, kit hozunk, s erre ezek, mint illett, az egész papsággal együtt ünnepi menetben kijöttek a városból a király koporsója elé. Végül a felség holttestét bevittük a városba, s a prépostság házában egy pajzsra kiterítettük nagy tisztelettel. Felnyitottuk ezután a koporsót, s megmutattuk a város bírájának […] Horváth Mártonnak, majd átadtuk neki megőrzés végett.”

II. Lajos király haláláról és a holttest állapotáról a fentiektől teljesen eltérő leírások is fennmaradtak. Barta Gábor történész a História történelmi folyóiratban megjelent tanulmányaiban (1980/01 és 1989/03) elemezte a fontosabb dokumentumok állításait, és igyekezett felvázolni egy reálisnak tűnő képet a történtekről. Ismertette Szapolyai János erdélyi vajdának a holttest felkutatására tett lépéseit is. Alig néhány nappal a Czettrich–Sárffy-féle kutatóút után Szapolyai embereket küldött Mohácsra, hogy megkeressék a halott királyt. Ezzel a feladattal Czibak Imre volt temesi ispánt és mesztegnyői Szerecsen János dunántúli nemest bízta meg. Közben megszállta Budát. A későbbiekről Barta Gábor így írt:

„[…] A mohácsi csata két túlélője, Bakics Pál és Ráskay Gáspár vezetésével lovascsapatok indultak az Északkelet-Dunántúl hódoltatására. Ráskay ellenállás nélkül foglalt el két közeli királyi várat, Tatát és Komáromot. Így szabaddá vált az út a Bakics vezette csapat előtt: ők november első napjaiban bevonultak Székesfehérvárra. Bakics nyilván azonnal jelentette Budára: a király holtteste itt van a városban, Czibakék jöhetnek vissza.”

Egyes történészek arra a kérdésre, hogy az özvegy királyné miért nem adta meg a végtisztességet férjének Szapolyaiék megérkezése előtt, ésszerű magyarázattal szolgálnak. Mivel a magyar hagyományok szerint királyválasztásra csak az előző uralkodó temetését követően kerülhetett sor, a Pozsonyban tartózkodó Mária szándékosan késleltette a szertartást, mert nem akarta, hogy a trónra esélyesebb Szapolyai Jánost királlyá válasszák. Az ő jelöltje a fivére, Habsburg Ferdinánd volt. Az persze továbbra is kérdés, hogy a holttestet miért hagyta Székesfehérváron, s miért nem szállíttatta Pozsonyba, ahova ő maga is távozott.

Közben figyelemre méltó fejlemény bontakozott ki II. Lajos halálával kapcsolatban Ausztriában, s általában a német nyelvterületen. A mohácsi csatából megmenekült egyik bécsi zsoldos azzal a hírrel lepte meg a közvéleményt, hogy a királyt a csata után a magyarok feltehetően megölték és elrejtették. Barta Gábor tanulmányában szerepel, hogy a „bécsi zsoldos gyanúját már 1526. szeptember 13-án újságformában kinyomtatták és terjesztették”. A híresztelés gyorsan szárnyra kapott, és a korabeli német újságok egyre színesebb és félelmetesebb rágalmakat szórtak a „királygyilkos” magyarokra. Farkas Gábor Farkas történész a Magyar Könyvszemlében megjelent, nagy műgonddal megírt, a fontosabb művekre és kutatási eredményekre is kitérő dolgozataiban [2000/4 és 2001/1] az erre vonatkozó adatokat is közzétette. Munkájának rövid részlete:

„A Habsburgok rögtön a mohácsi csatavesztés és II. Lajos halálának hírére elindították a propaganda-hadjáratukat, hogy a dinasztikus jogszerződés szerinti trónkövetelésüket megfelelő módon alátámasszák. Erre legalkalmasabb formának az úgynevezett népének és az újságlap bizonyult. […] A mohácsi csatáról eddig öt egykorú történeti népéneket és tíz újságlapot, vagyis Neue Zeitungot ismerünk, amelyek 33 kiadásban és megállapíthatatlan számú utánnyomatban forogtak közkézen a német birodalom legkülönbözőbb részeiben. Ez a két műfaj a 16. századi német közvéleményt leginkább befolyásoló tényezője volt, szervesen kapcsolódtak össze, egymásra óriási hatást gyakoroltak. […] Az első népének tudósítása meglehetősen korai, szeptember 13-i, a legutolsó november közepi volt. Ez a két hónapnál tovább tartó feszült figyelem, amelyben a német közvélemény a mohácsi csatát részesítette, szinte példa nélküli volt a 16. században. Ilyen hosszan tartó érdeklődésre csak Bécs ostroma (1529), vagy Don Juan de Austria lepantói győzelmének leírása (1571) számíthatott, de az utánnyomatok számát tekintve Mohács még ezeket a tudósításokat is messze megelőzte!”

Ez idő tájt az egyik velencei kém is jelentette Bécsből, hogy II. Lajost a barátai ölték meg (igaz, a korabeli kémjelentések nem mindenben fedték egymást).

Részben ezeket a rémhíreket támasztotta alá Szerémi György, II. Lajos, majd Szapolyai János udvari káplánja, történetíró, akinek az 1540-es években írt kéziratának másolatát 1840-ben fedezték fel. A Magyarország romlásáról (Epistola de perditione regni Hungarorum 1456–1543) című emlékirathoz csatoltan Tatai Miklós káplán Epistola Flebilis (Siralmas levél) című (Verancsics Antalnak küldött) levelét is megtalálták, amely teljesen alátámasztja Szerémi történetét II. Lajos haláláról. Ez a történet merőben különbözik Sárffy Ferenc beszámolójától, és a tragikus eseményt egészen más megvilágításba helyezi. Szerémi György beszámolójának részlete:

„[…] Azután pedig az egyháziak mindent elrendeztek, ami szükséges volt Lajos király temetéséhez. Én odaszaladtam uramhoz, Lajos királyhoz, hogy lássam, és tapasztalatot szerezzek. Dávid János, Tatai Miklós voltak igazi káplánjai Lajos királynak. Itt már, kedves olvasó uraim, jól figyeljétek írásban tett nyilatkozatomat Lajos király haláláról. Amikor testét nézegettük, három szúrást találtunk; cseh karddal volt átdöfve. Mi papok csak titokban vizsgáltuk meg, s nem volt szabad másoknak elmondanunk János vajda miatt. Így történt Lajos király halála. Biztosan fel tudjuk az igazságot tárni János király halála után. Egy magyar vitéz, hogy meghallotta, hogy János király meghalt, mondja: Már fel kell tárnom Lajos király halálát. – És így kezdett beszélni: Szeretett testvéreim, figyeljetek, és tudjátok meg tőlem halálát, miképpen történt meg vele. Lajos királyt a mocsáron átvittük egészségben és épen, Szepesi György és Tomori Pál, a Cseribasa. Velünk volt Citrich is. És amikor megérkeztek Báta mezőváros mellett egy faluba, mondta Szepesi György: Király uram, nemde akarsz itt valami pihenőt tartani, leszállni a lóról, a vasból kivetkőzni, s hogy valami ennivalót készítsünk neked. Hogy a szegény király ezt hallotta, tetszett neki a tanács; hasonlóképpen a Cseribasa is jóváhagyta. Mikor a király megtette, amit mondtak neki, Tomori Pál a király engedelmével elment szállására. Azután György a királlyal maradt. Mondta Szepesi György: Te király, bestye táncos király, elvesztetted Magyarországot s a mi jogunkat s az igazságos ítéletet Lőrinc herceg birtokára; bizony te meghalsz. – György kihúzta cseh kardját, és megszúrta több mint háromszor. A király leesett a földre; csak egy szál ruhában ült a szobában. Tomori Pál megtudva azt, hogy megölte, rögtön nekirontott Györgynek. – Ó te, gyilkos lator – mondta Györgynek. Tomori páncélban volt, nem vetkőzött ki, mert őrizte a királyt; csak éppen hogy elment szállására szolgáihoz. Pál mindjárt megölte Szepesi Györgyöt. Szepesi Györgynek volt egy alhadnagya nagy csapattal; hogy meghallotta, hogy urát, Györgyöt megölték, azonnal a Cseribasára rontott csapatával, s ott megölték Tomori Pált. Íme, ily módon hárman feküdtek holtan. És – mondta a magyar vitéz – már éjszaka volt, péntekre virradóra; s nagyon sötét volt az éjszaka. És tüstént gyorsan Györgyöt és Pált egy sírba fektették a falusiak templomában. Lajos királyt ruhájából kivetkőztették s így vitték a tóhoz. De nem bocsátották le a tóba, hanem a tó partján lenn ástak sírt szegénynek, s otthagyták. Ily módon láttam én előbb említett káplántársaimmal a három szúrást testén; arany kereszt függött a nyakán, vékony ruhában és ingben volt, amint levetkőztették, s az ujján jegygyűrű volt még tanúságul. […]”

Tatai Miklós a gyilkosságot hasonlóképp írta le, majd a merénylet utáni eseményeket így rögzítette:

„[…] Citrich és a királyi felség más kamarásai megijedtek, s Tomori Pál szállására futottak, s mondták nagy hangon; Gyorsan, gyorsan; nagyságos uram, mert megöli Lajos királyt Szepesi György. – Hogy ezt hallotta a bácsi érsek, azonnal felkelt, s tombolva rohant csapatával Szepesi György ellen, s ő viszont őt ölte meg. Hogy ezt meghallotta Szepesi György hadnagya, mivel a nagyobb rész György-párti volt, viszont Pál érseket ölték meg. És az éjszaka nagyon sötét volt; házakat gyújtottak fel tűzzel a faluban, s a tűz lángja mellett több mint két óráig tartott a harc mindkét részről. És oly nagy volt a zaj, hogy két mérföldre elhallatszott a levegőben kiáltozásuk. Úgy mondják, hogy a törökök császárának csatájában nem esett el annyi katona Mohács mezején, mint Lajos király halálának óráján. György csapata megmaradt; Tomori Páléból kevesen menekültek el. Az előbb mondott György hadnagya és népe tanácsot tartott, s a nevezett György meg Pál főembereket ugyanott a falu templomában egy márványsírba tették. És a királyt lepedőbe göngyölték mezítláb és fedetlen fejjel; a királynétól készített aranyos ingében, nyakában vékony aranyláncon függő kis kereszttel, s a házassági hűség aranygyűrűjével ujján; mindezt rajta hagyták jelül a megismerésre. Azután beburkolták vértől ázott saját ruháiba, s mint valami vértanút vitték éjfélkor vissza a tó partja alá, közel a Csele faluhoz. És kis gödröt ástak neki éjjel, lámpák fényénél, s őt ott hagyták. […]”

Tomori Pálról számtalan feljegyzés állítja, hogy a csatában bátran, a végsőkig harcolt, és a csatatéren esett el. Másnap a törökök átfésülték a csatateret, ahol elsősorban az elesett főembereket keresték. Tomori holttestét megtalálták, fejét levágták, majd hosszú lándzsára tűzték. Ez azt jelenti, hogy Tomori csak akkor lehetett a királlyal Szekcsőn, ha a törökök összetévesztették egy hasonló személlyel. Ennek azonban kicsi a valószínűsége.

Az aprólékos oknyomozó módszereiről is ismert történész, Grandpierre K. Endre A magyarok titkos története című munkájában idézi Tatai Miklós levelének azt a részletét, amely Szapolyai János erdélyi vajda intézkedéseit örökíti meg:

„Ezek után kezdett János vajda tudakozódni Lajos királyról, mintha nem tudná [mi esett vele – G. K. E.]. És ezután az udvari emberek közt terjesztették az udvari emberek, hogy egy halász megtalálta testét egy gödörben elmerülve a Csele tó mellett, Lajos királyt. És elküldött minket, két káplánt érette kocsival, s így találtuk meg őt ugyanazon módon, mint meg van írva róla fent. És testét szag nélkül vittük Székesfehérvárra a temetésre. János vajda Budáról készíttetett neki száz arany forintból egy nagyon szép koronát aranyművesekkel s tisztességgel temette el; mint királyt illik, s mint az ő kegyes urát, Szent Márton hitvalló napján, szombaton. És önmagát vasárnap koronáztatta meg a magyarok királyává, akit végül legkevésbé tiszteltek és féltek.” Szerémi György feljegyezte: „Amikor testét nézegettük, három szúrást találtunk; cseh karddal volt átdöfve. Mi papok csak titokban vizsgáltuk meg, s nem volt szabad másoknak elmondanunk János vajda miatt. […]” Egyes források viszont nem erősítik meg, hogy Szapolyai embereket küldött volna a királyi holttest felkutatására.

Látható, hogy az egymáshoz felettébb hasonló Szerémi–Tatai-féle leírás, valamint a Brodarics–Sárffy-féle közlések között hatalmas űr tátong. Különös, hogy Czettrich Ulrich személye mindkét verzióban megjelenik, sőt Sárffy Ferenc leírásában a király halálának Czettrich az egyetlen szemtanúja. Sárffy levelében az áll, hogy a halott király testén egy tűszúrásnyi sérülés sem látszott, ezzel szemben Szerémi és Tatai (mint szemtanúk) határozottan említik a három szúrás nyomát.

Grandpierre K. Endre ebből arra a következtetésre jutott, hogy két különböző holttest is szóba jöhet, s nagyon alaposan elemezte a kétféle történet ellentmondó elemeit. Barta Gábor a dilemmát (korábban) így oldotta fel: a Székesfehérvárra történő bevonulás után „Bakics nyilván azonnal jelentette Budára: a király holtteste itt van a városban, Czibakék jöhetnek vissza”. Ezek szerint Szapolyai kutatócsapata idő előtt visszafordult, és nem hozott magával semmilyen holttestet. Csakhogy Barta ezt nem állította egyértelműen, hiszen mondatában ott van a „nyilván”. Mivel az információk hiányosak, olykor csupán logikai úton lehet következtetni egyes részletekre. Tény, hogy a Czettrichék által megtalált holttest Székesfehérváron volt. Úgy véljük, amennyiben két holttest került volna elő, az nem maradhatott volna titokban, és az is kétségtelen, hogy Szerémi György emlékiratát csak erős kritikával lehet fogadni, hiszen megesett, hogy saját korábbi állításait is megcáfolta.

Felmerül a kérdés, hogy Szerémi György (latin írói nevén Georgius Sirmiensis), aki széles látókörű, művelt egyházfi és udvari ember volt, miként hagyott hátra olyan emlékiratot, amely helyenként különleges forrásértékű, másutt pedig egyszerű érvekkel lesöpörhető leírásokat tartalmaz. Másrészt mi oka lehetett arra, hogy azt a Szapolyai Jánost keverje gyanúba, akinek mindvégig hűséges híve, udvari káplánja, tanácsadója, majd az özvegy Izabella királynénak is főembere volt. Buda elfoglalása (1541) után Izabellát Erdélybe is elkísérte, s ott írta meg emlékiratát. A történészek egy része valamiért nem tulajdonított nagy jelentőséget annak, hogy Szerémi fennmaradt emlékirata nem az eredeti kézirat, hanem a bécsi udvari könyvtárban őrzött másolat. Márpedig ez a tény sok félreértést eloszlathat. Ha a rendelkezésre álló példányt az udvar szolgálatában álló másolók készítették, akkor a Habsburgok érdekeit sértő részleteket a megrendelő igényei szerint kozmetikázhatták. Amennyiben ilyen források alapján próbálunk tájékozódni, sokszor érthetetlen, ellentmondásos következtetésekre jutunk.

Vizsgáljuk meg a sokak által hihetőbbnek tartott, Sárffy-féle történetet! Sárffy Ferenc feljegyzésében szembetűnő, hogy Czettrich Ulrich azonnal felismerte, s „ujjával mutatta meg” a keresett helyszínt. Ugyancsak szembetűnő a friss sírdomb, az épségben talált holttest, amelyen egy „tűszúrásnyi” seb sem volt, valamint a holttest arca, amelyet csupán azokról a jegyekről ismertek fel, amelyek a fogain voltak. Már az a „tény”, hogy a helyszín megtalálása (amely a hat héttel korábbi állapothoz képest rengeteget változott, hiszen az akkori esős, áradásos helyzet megszűnt), nem okozott gondot Czettrich Ulriknak, önmagában is különös. Ne feledjük, hogy Czettrich ismeretlen tájon, szürkületben keveredett erre a helyre, s feltehetően jobban figyelt a testőreitől s más kísérőitől leválasztott királyára (aki mellesleg sérült lovon ült), mint arra, hogy éppen hogyan fest a helyszín. Visszatértekor mégis gond nélkül odatalált, s egyetlen döglött ló láttán a helyes nyomra bukkant. Az iszapban turkálva megtalálta a király fegyvereit, majd felfigyelt a frissen hantolt sírra. Azonnal odament, és az eltemetett királyt már egyik lába alapján azonosítani tudta, holott a holttest még a földben volt.

Újabb kérdés: miként maradt épségben egy hathetes hulla? Köztudomású, hogy a vízi hullák rövid időn belül felpuffadnak, míg a mocsári hullák konzerválódhatnak. A király halálának helyszíne mindmáig vitatott. Egyes források patakról, mások mocsárról, tóról, vagy a megáradt Dunához közeli helyről szólnak, így sejtelmünk sem lehet arról, hogy II. Lajos teste mennyi ideig tartózkodott vízben, illetve mocsaras közegben. Tegyük fel, hogy valóban a király teste nyugodott a sírhant alatt! Szerémi és Tatai állították, hogy látták a testen a három szúrás nyomát, sőt Szerémi szerint erről hallgatniuk kellett. Sárffy ezzel szemben egy tűszúrásnyi sérülést sem látott, és ezt fontosnak tartotta feljegyezni. Vajon miért?

Tudjuk, hogy a Habsburg érdekeket szolgáló kiadványok úton-útfélen terjesztették, hogy a magyarok megölték Lajos királyt, és még Szapolyai Jánost is árulóként jellemezték. Sárffy Ferenc a beszámolóját december közepén, két hónappal a holttest megtalálása után írta. Ő és Czettrich az akkoriban nem teljesen makulátlan erkölcsű Mária királyné bizalmi emberei voltak. A fiatal II. Lajos és felesége, Habsburg Mária meglehetősen léha és felelőtlen életet éltek, mértéktelenül mulatoztak és költekeztek (egyes beavatottak szerint Czettrich a királyné egyik szeretője volt). Ha a magyarok valóban megölték volna királyukat, akkor a Habsburg-párti Sárffy a sérülések alapján ezt bizonyára feljegyezte volna. Ha viszont feltesszük, hogy a testen látszottak a szúrásnyomok, és Sárffy Ferenc ezt letagadta, akkor ennek csak egyetlen oka lehetett: II. Lajos királyt nem a magyarok ölték meg.

Szóljunk néhány szót a frissen hantolt sírról is! Ez a sír valóságos rejtély. Czettrichék odaérkezése előtt Kanizsai Dorottya (Geréb Péter, majd Perényi Imre nádorok özvegye, a siklósi vár úrnője, aki mostohafiát, a hősi halált halt Perényi Ferenc nagyváradi püspököt is kerestette) négyszáz jobbággyal eltemettette a mohácsi csata hőseinek maradványait. Ha a király testét az úrnő jobbágyai hantolták el, akkor felmerül a kérdés, miért maradt titokban az esemény? Az is rejtély, hogy a jobbágyok miért nem Aczél István vagy Trepka András holttestét emelték ki az iszapból. A király öltözéke, az ujján lévő pecsétgyűrű alapján tudniuk kellett, hogy feltehetően az uralkodót találták meg, így az se lehet véletlen, hogy külön, önálló sírba helyezték. De miért nem ment ennek híre? Miért nem tudott erről Kanizsai Dorottya? A kérdésekre csak részben ad választ az a Báthori István nádortól származó oklevél, amely 1527. június 24-én kelt:

„Mi, Báthori István, Magyarország nádora és a kunok bírája ezennel tanúsítjuk, hogy nemes mlatoviti Horváth Márton a néhai felséges Lajos király urunk pecsétjét – amelyért a felséges Mária királyné úrnő őt küldte le a közelmúlt napokban azokhoz a jobbágyokhoz, akik a néhai Lajos király úrnak az öltözékét a mohácsi csatamezőről magukkal vitték – jelenlétünkben hűségesen átszolgáltatta a királyné őfelségének, melyet ezután őfelsége a tanácsos urak jelenlétében összetöretett.”

Báthori nádor „közelmúlt napokat” említett. Eszerint Horváth Márton csaknem tíz hónappal a csata után ment a királyi pecsétgyűrűért. Ekkor már két ellenkirály: I. (Szapolyai) János és I. (Habsburg) Ferdinánd uralkodott. A királyi öltözéket megszerző jobbágyokról tudott a nádor és az özvegy királyné, de tisztázatlan kérdés, hogy mikortól (talán 1527 tavaszától?). A friss sírdomb és a jobbágyok által megtalált király körüli hosszú csend azonban továbbra is magyarázatra vár. A legfőbb kérdés persze mégiscsak az: hogyan halt meg Lajos király? Szerémi azt írta, hogy néhányan titokban megnézték a holttestet, s azon három élű cseh kardtól származó szúrásnyomokat láttak. Annak ellenére, hogy nagynevű történészek foglaltak állást a király vízbe fulladásának története mellett, mindmáig vannak elfogadható magyarázatok az esetleges gyilkosságra is.

A Sárffy-levél keletkezésének időpontjában már nem volt lehetőség annak ellenőrzésére, hogy volt-e sérülés II. Lajos testén, avagy sem. Ha Czettrich és Sárffy a királyné, illetve a Habsburgok érdekében összejátszott, akkor Sárffy nem ok nélkül írt teljesen ép, sérülés nélküli holttestről. Ha mást ír, azzal gyanúba keveri az egyetlen, élve maradt szemtanút, a cseh származású Czettrich Ulrichot, akitől a király vízbefúlásos halálának története eredt (Czettrich a jelek szerint meg sem próbált segíteni a bajba került uralkodón). Mivel a Székesfehérvárra szállított holttestet többen is látták, elfogadhatjuk, hogy az valóban II. Lajosé volt. Ha a király halálának ismertetésekor Czettrich hazudott, akkor azt sem zárhatjuk ki, hogy titokban felbérelték a király megölésére. Amennyiben Czettrichnek része volt a bűncselekmény elkövetésében, úgy érthető, hogy a helyszín alaposan rögződött az emlékezetében. Amikor a királynénak beszámolt a király haláláról, senki sem cáfolhatta meg állításait. Később Sárffyt és a fegyveres kíséretet könnyen rávehették a holttest valódi állapotával kapcsolatos titoktartásra, hiszen ehhez komoly államérdek fűződött.

Ha a kérdéskört Szapolyai János szemszögéből vizsgáljuk, akkor először az juthat eszünkbe, hogy neki és beavatott híveinek vajon miféle érdeke fűződhetett a hallgatáshoz. A válasz ezúttal is kézenfekvő. Fogalma sem lehetett arról, hogy ki okozta II. Lajos halálát (említettük, hogy Sárffy levele is jó egy hónappal a temetés és Szapolyai királlyá választása után keletkezett). A magyarokat királygyilkossággal rágalmazó hírek bizonyára hozzá is eljutottak, de az igazság ismeretének hiányában nem fűződhetett érdeke ahhoz, hogy a rémhírekkel érdemben foglalkozzon.

Szapolyai Jánost 1526. november 11-én Székesfehérváron a magyar rendek királlyá választották. I. Ferdinánd Pozsonyban, december 17-én, a hozzá húzó urak segítségével ugyancsak magyar király lett, s az ország két részre szakadt. A pozsonyi országgyűlésen Ferdinánd küldöttei és hívei mindent elkövettek, hogy bebizonyítsák: Szapolyai János királlyá választása törvénytelen és érvénytelen volt. Miközben felsorolták „bűneit”, különös módon egyetlen szóval sem említették, hogy neki vagy híveinek bármi köze lett volna II. Lajos halálához. Mindenről beszéltek, csak erről nem, holott fél Európa ezektől a rágalmaktól volt hangos. Elmondták, hogy a mohácsi csatáról szándékosan maradt le (nem volt igaz), hogy lepaktált a törökökkel (ez sem volt igaz), hogy a székesfehérvári királyválasztás jogellenes volt, mert azt nem a nádor hívta össze. Kifogásolták továbbá, hogy Székesfehérváron hiányzott több főméltóság, a határnapra túlságosan rövid időt hagytak, a választás előtt nem hallgatták ki azokat, akik a magyar koronára jogos igényt formálnak, és így tovább. A királygyilkosság témája viszont fel sem merült. Az országgyűlésen ezzel a súlyos váddal Szapolyai János jó hírét és hitelét hatásosan lerombolhatták volna, ám mégsem tették. Vajon miért? Megkockáztatjuk, hogy Ferdinándnak nem állt érdekében egy olyan ügy boncolgatása, amely a Habsburgokra nézve balul üthetett ki.

Mária királyné ezután feltűnően nagy változáson esett át. Királynéi feladataihoz méltó módon viselkedett, és tanácsaival hathatósan segítette fivérét, I. Ferdinándot. Többé nem ment férjhez. Visszatért Ausztriába, majd 1531-től 1555-ig Habsburg-Németalföld császári kormányzója lett. Feladatait komolyan vette, s azokat jó kormányzóként látta el.

Férje pecsétgyűrűjével együtt visszakerült hozzá az az aranyszívmedál, amelyet Lajos király holtáig a nyakában hordott. Mária ezt a medált 1558-ban bekövetkezett haláláig viselte, így emlékezve férjére, s így feledtetve mindazt, amit ellene talán elkövetett.

 

A MURÁNYI RABLÓLOVAG TÜNDÖKLÉSE ÉS BUKÁSA

Az egykor Gömör vármegyében honos csoltói Basó család leghíresebb tagja Basó Mátyás volt, aki több szégyent hozott családjára, mint amennyi dicsőséget. Nem tudjuk, mivel érdemelte ki egy gazdag, befolyásos nemes, Tornallyai Jakab bizalmát, de ez annyira sikerült neki, hogy Tornallyai megtette őt négyéves fia gyámjának, valamint a tulajdonában lévő Murány vára parancsnokának. Basó Mátyás néhány év múlva bebizonyította, hogy teljesen méltatlan a bizalomra.

 

Amikor Tornallyai fia tizenkét éves lett, Basó megunta a gyámkodást, és a fiút I. (Szapolyai) János király udvarába küldte. Ez látszólag elfogadható lépés volt a részéről, mivel a nemesifjak számára nagy megtiszteltetést jelentett a királyi udvarban való neveltetés, csakhogy a murányi várkapitányt nem a szívjóság vezérelte. Egyszerűen útban volt neki a fiú, mert a jelenlétében nem űzhette zavartalanul azt a tevékenységet, amelyben igazán sikeres volt: az útonállást, rablást, gyilkolást. Martalócaival fosztogatott, garázdálkodott, és nemcsak a környék népét sanyargatta, hanem a szomszéd birtokosok javait is gyakran megdézsmálta.

Ebben persze nem volt egyedül, hiszen Balassa Menyhért például Csábrágról, Bebek Ferenc pedig Szádvárról csapott le a védtelen parasztokra, kereskedőkre, és olykor még az adószedőkre is. Ezek a rablólovagok számtalan törvénytelenséget követtek el, és elég erősnek érezték magukat ahhoz, hogy akár I. (Habsburg) Ferdinánd királlyal (I. János, majd Izabella királyné ellenfelével) is szembeszálljanak. Basó Mátyás még attól sem rettent vissza, hogy várának pincéjében hamis pénzt veressen, holott ezt a cselekményt évszázadok óta halállal büntették. A panaszok egyre gyűltek, de a figyelmeztetéseknek nem volt foganatjuk. Az 1548-as országgyűlés végül megelégelte a túlkapásokat, és elrendelte az önkényeskedő várurak megbüntetését.

Ferdinánd a következő évben egyik legjobb hadvezérét, ifjabb Nikolaus von Salm gróf tábornagyot, országos főkapitányt küldte Basó Mátyás, Balassa Menyhért és Bebek Ferenc megleckéztetésére. Basó rosszul mérte fel az erőviszonyokat, és nem vette figyelembe, hogy Salm gróf örökölte apja tehetségét. Az idősebb Salm nem csupán egy hadvezér volt a sok közül. Huszonnégy évesen, osztrák szolgálatban már részt vett az I. (Hunyadi) Mátyás magyar király elleni harcokban. Kitüntette magát 1504-ben a landshuti, 1508-ban a friauli, majd 1509–1516-ban a velenceiekkel vívott háborúkban. A tábori hadak kapitányaként a Stájerországba benyomuló törökökkel hadakozott 1522–23-ban, azután 1525-ben Páviánál, „a lovagkor utolsó csatájában” szerzett maradandó hírnevet azzal, hogy elfogta I. Ferenc francia királyt. Két évvel később, Ferdinándot szolgálva elfoglalta Budát, majd a tokaji (tarcali) csatában legyőzte János király hadait. Az utolsó nagy fegyvertényt 1529-ben hajtotta végre, amikor megvédelmezte az ostromló törököktől Bécset. Ennek a hadvezérnek a fia vezette Murány ellen jól képzett spanyol zsoldosokból álló seregét, amelyhez különös módon Bebek Ferenc is csatlakozott magyar katonáival.

Bebek ugyanis idejében változtatott. Tudta, hogy ellenállása esetén mindent elveszíthet, ezért sietve Ferdinánd oldalára állt, és felajánlotta szolgálatait a Basó elleni hadművelethez. Ezzel elhárította a személyét fenyegető veszélyt, és elkerülte jól megérdemelt büntetését. Persze a rablólovagok kiváló katonák is voltak, s a harctereken nem egyszer felvillantották tehetségüket. Bebek Ferenc és György nevű fia például gyakran indultak törökellenes portyákra. Miként Balassa Menyhért, ők is ide-oda csapódtak a két király, János és Ferdinánd között, és ez többnyire összefüggött helyzetük alakulásával.

Jól mutatja ezt egy későbbi eset is, amely Bebek Ferenc fiával, György gömöri főispánnal történt. 1562-ben a füleki törökök ellen vonult, de elárulták, s emiatt az ellenség elfogta. Szabadulása érdekében a törökökkel jó kapcsolatokat ápoló Izabella királyné oldalára állt, amit Ferdinánd nagyon nehezményezett. 1567-ben utasította Lazarus Schwendi tábornokot, hogy foglalja el Szádvárt. Bebek György felesége, Patócsy Zsófia hősiesen védte a várat a császári csapatok ellen, de a falak annyira megrongálódtak, hogy nem maradt más hátra, csak a megadás (végül a védők javaikkal együtt békében elvonulhattak).

Visszatérve Bebek Ferenchez, ő tehát Salm tábornagyhoz csatlakozott, aki felszólította Basót a vár átadására, de a rablólovag ezt megtagadta. A tábornagy megindította az ostromot, ám az erős várral nem boldogult. Ekkor egy közeli helyen kisebb erődítmény építésébe fogott, ahonnan eredményesen lőhette volna Murányt. Basó látta, hogy a helyzete egyre reménytelenebb, ennek ellenére nem állt szándékában feladni a várat. Márton nevű testvérét elküldte ugyan Salmhoz, hogy elnyerje a király kegyelmét, de Murány átadását továbbra is elutasította. Az ostrom folytatódott, és bizonyára elhúzódott volna, ha a védők egy része nem árulja el Basót.

A rablólovag megneszelte a dolgot, és egy rejtett alagúton megszökött. Mindössze két embere kísérte. Felkereste egyik cinkostársát, aki juhászként kereste kenyerét, amikor éppen nem rabolt. Basó nagy jutalommal kecsegtette, ha segíti Lengyelországba jutni. A juhász és társai azonban nem akarták fejükre zúdítani a bajt, ezért a két kísérőt megölték, Basót pedig kiszolgáltatták Salmnak. A tábornagy a rablólovagot két testvérével, nagybátyjával és néhány hűséges emberével együtt 1549. augusztus 19-én Murány várában kivégeztette.

Salm még abban az évben Balassa Menyhérttel is leszámolt, igaz, csak részben, mert a ravasz főúr Erdélybe távozott, és várainak védelmét az embereire bízta. A királyi sereg elfoglalta Lévát és Csábrágot, Ferdinánd pedig száműzöttnek nyilvánította Balassát. A gátlástalan főúr, akinek a csatákban tanúsított személyes bátorságát és hadvezetői képességét sokan dicsérték, Izabella királyné szolgálatába állt. Hamarosan Ferdinánd ellen harcolt, de nem sokáig. Pillanatnyi érdekeit szem előtt tartva elfordult az erdélyi udvartól is, és visszatért Ferdinándhoz, aki 1552-ben kinevezte a magyarországi hadak főkapitányának. Ezután János Zsigmond erdélyi fejedelemhez csatlakozott, de 1561-ben megint csak Ferdinándnál kötött ki. A király ezúttal bárói ranggal jutalmazta a kilenc alkalommal pártfogót változtató Balassát, aki attól kezdve „megkomolyodott”, és megmaradt a Habsburgok szolgálatában (a hadjáratokban főként Lazarus Schwendi oldalán jeleskedett).

Salm gróf a kivégzett Basó Mátyás egyetlen kisgyerekét, Farkast, megtalálta Murányban. Az elárvult gyereket magához vette, gondosan felneveltette, és nagykorúsága elérésekor visszaadta örökölt birtokait. Basó Farkas később Rudolf királytól adományként alattyáni és jánoshidai részbirtokokat is kapott, s ezekbe az egri káptalan 1592-ben beiktatta. A Basó család leszármazottai a 19. század derekán Borsod és Gömör vármegyében éltek.

 

DECEBÁL DÁK KIRÁLY HALÁLT HOZÓ KINCSE

Decebál dák uralkodó Krisztus után 106-ban megsemmisítő vereséget szenvedett a Traianus római császárral szemben vívott sorsdöntő háborúban. Nem akart élve a rómaiak kezére kerülni, ezért üldözőinek szeme láttára az utolsó pillanatban a kardjába dőlt. Csaknem másfélezer évvel később, 1551 decemberében Erdélyben, az alvinci kastélyban itáliai és spanyol zsoldosok törtek a hálótermében imádkozó Fráter György erdélyi vajdára, esztergomi bíboros érsekre. A támadók két lövéssel és hatvanöt szúrással végeztek György baráttal, majd testét a várárokba dobták, ahol hetven napig hevert temetetlenül. Vajon lehet-e köze egymáshoz a két tragikus eseménynek?

 

Bármilyen hihetetlen, az időben oly távoli esetek között összefüggés van. Ezt Makkay János régész-történész oknyomozó kutatásai tárták fel legalaposabban. A két történet közötti kapcsolat az a hatalmas aranykincs, amelyet 1542-ben vlach (oláh) halászok találtak a Marosba ömlő Sztrigy (ókori nevén Sargetia) folyó partján. Wolfgangus Laziusnak, I. Ferdinánd orvosának és történészének 1550-ben megjelent könyve szerint a halászok egy kidőlt fa törzséhez kötötték dereglyéjüket, és ekkor a fa gyökerei között erős csillogásra figyeltek fel. Közelebbről is megnézték a helyet, ahol nagy tömegű aranypénzre leltek. Felfedeztek egy hajdan víz alatt álló építményt, amelynek boltozatát a belőle kinőtt, majd kidőlt fa megrongálta. Ebből az építményből körülbelül négyszázezer aranyérmét és jelentős súlyú aranylemezeket szedtek ki. A lelet híre eljutott Fráter Györgyhöz, aki akkor a gyermek János Zsigmond nevében (gyámként) a hatalmat gyakorolta.

György barát származását egyes családtörténészek az ippi és érkeserüi Fráter családhoz kötik. A család históriája a Dobra nemzetségből származó Marcel nevű ősig nyúlik vissza, akinek két fiát V. István 1265-ben a királyi serviensek sorába emelte. A testvéreknek néhány évvel később Keszi (Kezy) birtokát adományozta az uralkodó, és erre a birtokra az utódok is megerősítést nyertek Mátyás királytól 1475-ben. A 14. század elején két ágra váló család egyik része Horvátországban telepedett le. Ehhez az ághoz tartozott Fráter György, akinek apja (Gergely) már Utjesenic néven szerepelt, édesanyja pedig Martinuzzi Anna, a scardonai püspök nővére volt. A másik ágon máig élő Fráter család egyik őse, György, a mohácsi csatában esett el. Árván maradt fiát, Pált, György barát neveltette, és tőle kezdve a család már folyamatosan használta a Fráter nevet.

Ami az aranykincset illeti, György barátot felkavarhatta a hír, mert nyomban vizsgálatot indított. A halászok még idejében megtöltöttek arannyal egy társzekeret, és azzal Moldvába menekültek. Előtte azonban igen sokat elherdáltak belőle, és mivel mások is rábukkantak a kincs egy részére, így Fráter Györgynek sikerült több ezer érmét elkoboztatnia.

Makkay János régész számításai szerint a halászok által megtalált aranyérmék súlya 2800 és 5600 kg közé tehető. Az érmek egy része Lysimachus trák és makedón király (Kr. e. 305–281), másik része Koszón (más néven Cotiso, Kr. e. 40 körül) dák uralkodó verete volt. A nagy mennyiségű aranyat a rómaiak által szorongatott Decebál király rejtette el, de ez csupán töredéke volt annak a temérdek arany- és ezüstkincsnek, amelyet a rómaiak megtaláltak.

Decebál hosszú ideig zavarta Róma köreit. Krisztus után 86-ban átkelt a Duna jegén, és legyőzte Moesia római helytartóját. Két évvel később a birodalom visszavágott, de a pannóniai lázadás miatt békére kényszerült. A 98-ban trónra lépő Traianus császár komolyan tervbe vette Decebál megleckéztetését, ezért 99 és 100 között megépíttette az al-dunai Kazán-szoros sziklaútját, majd 101 tavaszán megindította a hadjáratot. A rómaiak kemény csaták révén haladtak előre, és a következő év tavaszán meghódolásra késztették a dák uralkodót, bár megbuktatni nem tudták. Traianus jól ismerte Decebált. Tudta, hogy amíg hatalmon van, számolnia kell vele a birodalomnak, ezért a mai Turnu Severin (Szörényvár) közelében hatalmas, impozáns szerkezetű hidat építtetett. Decebál a jazigok megtámadásával hamarosan megszegte a békét, ezért Traianus 105 tavaszán három hadoszloppal megindult ellene. Ezt a támadást már nem tudták feltartóztatni a dákok, és ekkor történt, hogy Decebál hozzáfogott hatalmas kincseinek elrejtéséhez.

Cassius Dio római történetíró szerint Decebál hadifoglyokkal eltereltette a palotájához közeli Sargetia folyót, hatalmas gödröt ásatott a medrébe, majd a dák királyok által évszázadokon át felhalmozott kincsek nagy részét ott betemettette, és a folyót visszatereltette. Ezekkel a foglyokkal barlangokba is elásatott különféle tárgyakat, azután megölette őket, hogy a rejtekhelyek titokban maradjanak. Decebál az őt üldöző római katonák szeme láttára kardjába dőlt. Levágott fejét előbb a császár táborába, majd Rómába vitték. Főemberei méreggel vetettek véget életüknek, de az egyik fogságba esett bizalmi emberétől, Bikilisztől a rómaiak tudomást szereztek a folyó alatti rejtekhelyről.

Traianus császár orvosának, Kritónnak a naplójából fennmaradt részletek beszámolnak arról, hogy a császár a győztes hadjárat után ötmillió libra (font) aranyat és kétszer annyi ezüstöt vitt Rómába, ami (ugyancsak Makkay számításai alapján) 1650 tonna aranynak és 3300 tonna ezüstnek felel meg. Bár Kritón adatait a kutatók nem tekintik teljesen elfogadhatónak, tény, hogy az elkövetkező években a birodalom területén zuhant a nyersarany ára, ami jelentős részben a dákok földjéről beáramló nemesfém nagy tömegével magyarázható.

Az a rejtekhely, amelyre a Sztrigy partján bukkantak a halászok, nyilván a kisebbek közé tartozott. Az itt talált kincsnek csak egy része került Fráter Györgyhöz, de ez is bőven elegendő volt ahhoz, hogy a barát aranykincséről legendák keljenek lábra. A gyilkos merénylet fő okaként a történészek előszeretettel említik a kiváló államférfinak a Habsburgok és a törökök között egyensúlyozó politikáját, s azt a bizalomvesztést, amely I. Ferdinándot arra késztette, hogy szabad kezet adjon gróf Giovanni Battista Castaldo zsoldosvezérnek a baráttal való leszámolásra. De vajon mekkora szerepe volt a György baráthoz került több ezer érmének és a sok aranytárgynak az ellene elkövetett merényletben? A császár tudott a talált kincsről, hiszen a barát kétezer Lysimachus-érmet küldött neki ajándékba. Döntését nyilvánvalóan nem a kincsszerzés, hanem a politikai megfontolás befolyásolta. Ezzel szemben Castaldo gróf és a többi zsoldos szeme előtt mégis inkább az áhított aranyak képe lebegett.

1551. december 17-én reggel Fráter György éppen imádkozott alvinci kastélyának hálótermében, amikor Castaldo vezértársának, Pallavicininek titkára, Marco Ferrari egy levéllel a kezében belépett hozzá. Amikor a bíboros olvasni kezdte a levelet, a titkár rárohant, és a tőrével több sebet ejtett a nyakán. A barát megragadta a támadót és a földre terítette. Ekkor Sforza Pallavicini és társai előrontottak. Pallavicini a kardjával sebesítette meg, mások pisztolyból lőttek rá, illetve tőreikkel szurkálták halálra. A gyilkosok biztosra mentek, György barátnak semmi esélye sem volt a túlélésre. Holttestét a várárokba dobták. Csak hetven nappal később vitték a gyulafehérvári káptalan székesegyházába, ahol eltemették, majd emlékkövet helyeztek a sírjára.

III. Gyula pápa mélységesen felháborodott a gyilkosság hallatán. Vizsgálatot rendelt el, és egy ideig nagyon neheztelt Ferdinándra, aki a látszat kedvéért szintén vizsgálatot kezdeményezett. A pápa joggal tette fel a kérdést: „Ha Fráter György oly gonosz ember volt, miképp ajánlhatta őt a király a bíborosi méltóságra? És hihető-e, hogy a hetvenéves aggastyán csak a legutolsó két hónapban vált oly gonosszá?”

Castaldo pontosan tudta, hogy a császári haderő képtelen megóvni Erdélyt a törökökkel szemben. Tudta azt is, hogy a bíborosnak (aki a töröktől néhány héttel korábban foglalta vissza Lippát) a törökök irányában taktikáznia kell. Ennek ellenére igyekezett őt rossz színben feltüntetni Ferdinánd előtt. Amikor pedig szabad kezet kapott, nem habozott a barát életére törni. Fráter György kincseinek későbbi sorsa egyértelműen igazolja, hogy Castaldót elsősorban a megkaparintható vagyon érdekelte.

Martinengus pápai követ 1552-ben kelt levele beszámolt az elrabolt kincsről. Eszerint Castaldóék 500 ezer dukát (1750 kg) aranyat zsákmányolhattak, és ebben 30 ezer Lysimachus-érem lehetett. A zsoldosvezér a hatalmas zsákmányból mindössze 20 ezer aranyat juttatott el a császárhoz. A többit szétosztotta katonái és főgyilkos vezértársa, Sforza Pallavicini között, de a legnagyobb részt természetesen megtartotta magának. Amikor 1553 tavaszán távozott Erdélyből, 300 spanyol zsoldos kísérte ötven társzekérnyi összeharácsolt vagyonát. Közte volt Decebál megmaradt kincse, amelyért György barát a vérével fizetett.

 

I. MIKSA KIRÁLY ÉS GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS

Az idős I. Ferdinánd császár és király nehezen viselte birodalma kormányzásának terheit, ezért 1563-ban úgy döntött, hogy fiát, Miksa főherceget magyar királlyá koronáztatja. A római és a cseh királyságot már biztosította számára, így Miksa ezúttal a harmadik koronázási ceremóniára készülhetett. Ferdinánd augusztus 20-ára Pozsonyba összehívta a magyar országgyűlést. Ennek fő feladata Miksa megkoronázása volt. A leendő magyar király erre az alkalomra fényűzően látványos ünnepségeket tervezett, melyeken Zrínyi Miklós, a későbbi szigetvári hős is részt vett – Miksa óriási szerencséjére.

 

Pozsony környéke már a koronázási előkészületeket is megsínylette. Az összegyűlt nemesek katonáikkal és szolgáikkal együtt augusztus 26-án főpróbát tartottak, és ezzel hatalmas károkat okoztak a földeken. Az óriási tömeg elszállásolását csak a városon kívül lehetett megoldani, így a nemesek nagy része a Duna túlsó partján táborozott. A városban már elszállásolt fontosabb személyek közül is többeknek távozniuk kellett, mert nem volt elég hely az érkező császár kíséretének.

Ezalatt az osztrák örökös tartományokban sem tétlenkedtek. Miksa felhívására négyezer főúr és lovag csatlakozott kíséretéhez. Elfogadta a meghívást a bajor fejedelem, a salzburgi érsek, a neissi és a boroszlói (breslaui) püspök, valamint több tartomány fejedelme és hercege. Augusztus 28-án Bécsből előkelő polgárok kétezer fős gyülekezete indult Pozsony felé, másnap pedig a hasonló létszámú cseh, morva, sziléziai és luzsicai csapatok is felkerekedtek. Miksa 30-án hagyta el Bécset fivéreivel, Ferdinánd és Károly főhercegekkel. A következő nap reggelén valamennyi csapatot a Hainburg és Köpcsény (ma Kittsee) között elterülő mezőre rendelték, ahol a tartományok és az országok vezetőinek irányításával felsorakozott a hatalmas tömeg.

Krizskó Pál történész a Századokban (1877/I.), főként az egyik körmöcbányai követ, Tilesch Lénárd egykorú beszámolója alapján, „Az 1563. évi koronázási ünnepély” címmel írta le a nem mindennapi esemény részleteit. Eszerint a menet élén haladtak az alabárdos pajzshordók, akik fekete bársonyöltözéket, valamint arany- és ezüstláncokkal ékesített sapkát viseltek. Mögöttük jöttek a fejedelmi és főúri szolgák, a cseh, morva és más nemzetiségű lovagok, azután a császár, a főhercegek, illetve az érsek udvari szolgái, majd az örökös tartományok lovagjai és urai. Őket követték a trombitások és a dobosok, Ferdinánd császár és Miksa tanácsosai, továbbá csehországi előkelő hivatalnokok.

A következő hullámban haladtak a sziléziai fejedelmek, Miksa két fia, Károly főherceg a püspökökkel, és csak ezután tűnt fel Miksa római és cseh király, Ferdinánd főherceggel az oldalán. Miksa felesége az udvarhölgyeivel négy ragyogó hintón érkezett, melyek két oldalán csatarendben sorakozó bécsi díszkíséret vonult. Végül fénylő mellvérteket viselő királyi testőrök zárták a menetet. A szinte megszámlálhatatlan kocsiból Pozsony mellett szekérvárat építettek, hogy Miksa hatalmas kísérete ezen belül üssön tábort.

A magyarok Pozsony előtt fél mérföldre várakoztak. Háromezer fős sereg várta Miksát és négyezres kíséretét. Tilesch Lénárd szinte dicshimnuszt zengett a csehek és a németek díszes öltözékeiről és fegyvereiről, de el kellett ismernie, hogy a magyar mágnások túltettek az érkezőkön. A kíséretükben lévő huszárok lándzsáin hosszú zászlók lobogtak, ám az igazi látványosságot a főurak fényűző ruházata, lovaiknak aranytól, ezüsttől, drágakövektől csillogó szerszáma nyújtotta. Gróf Zrínyi Miklós (a későbbi szigeti hős) kísérete volt a legnépesebb, és ő vezényelte az összes magyar nemest, csapataikkal együtt. Néhány főúr lováról leszállva várta a közeledő Miksát, akit az esztergomi érsek üdvözlőbeszéddel köszöntött. Miksa nevében a boroszlói püspök válaszolt, majd a magyar lovasság kétfelé válva végeláthatatlan utat nyitott Miksának és seregének.

A városba vezető hajóhidat a szokottnál szélesebbre építették, feldíszítették, és a két végére diadalkapukat emeltek. A diadalkapuk középső részén a császár, kétoldalt pedig Miksa és a királyné címerei tündököltek. A királyt csak a legelőkelőbb udvari emberek, a külföldi fejedelmek, főurak, valamint a magyar főpapok és mágnások kísérhették Pozsonyba. A város ágyúi eldördültek, és a díszőrség puskáiból üdvlövések ropogtak. A hatalmas zajt fokozta a trombiták harsogása és a folyamatos dobpergés. Az ünnepi hangulat tetőfokára hágott, pedig a császár még meg sem érkezett.

Erre szeptember 1-jén került sor. I. Ferdinánd hajóval jött, ezért Miksa és a főhercegek a Duna partján várták. A magyar lovasság, a bécsi és a pozsonyi csapatok mindkét parton felsorakoztak, majd amikor feltűnt a császár hajója, éktelen lövöldözésbe kezdtek. A város ágyúi is megszólaltak, és a vízi bástyáról röppentyűk emelkedtek a magasba. Miksa a partra szálló császárt egy udvari hintóhoz kísérte, Ferdinánd azonban elhárította az invitálást, és inkább lóra ült, hogy magyar alattvalói minél jobban lássák. A magyar lovasság ekkor utat nyitott az uralkodónak, akit ujjongó, ünneplő tömeg köszöntött. A császár előtt Tahy Ferenc főlovászmester lovagolt, kezében Szent István király kardját tartva. A népes császári kíséret bevonulása késő éjjel fejeződött be.

Másnap a magyar rendek megjelentek a várban, ahol a császár kérte a tárgyalások lerövidítését, hogy a koronázásra mielőbb sort keríthessenek. A nemesek ennek ellenére hamarosan összekülönböztek. Az egyik oldalon a főurak és a főpapok álltak, a másikon a köznemesek. A vita az új nádor megválasztásának időpontja miatt robbant ki. A köznemesek azt követelték, hogy a nádort még a koronázás előtt válasszák meg, ami azért is indokolt volt, mivel nem királyválasztásra került sor. A főrendek viszont amellett kardoskodtak, hogy a nádorválasztás a koronázás után legyen, mivel a nádornak a ceremónián semmi teendője nincs. Végül a császárra bízták a döntést, de emiatt a koronázást szeptember 8-ára halasztották.

Mivel a Habsburgok elsősorban az általuk felemelt arisztokráciára támaszkodtak, senkit nem lephetett meg, hogy Ferdinánd a főrendek álláspontját tette magáévá. Igaz, a császári biztosok igyekeztek megnyugtatni a köznemeseket afelől, hogy új királyuk figyelembe veszi érdekeiket és méltányos követeléseiket. A köznemesek engedtek, így a koronázást késleltető akadályok eltűntek.

A szertartást a székesfehérvári koronázások mintájára szervezték, és a koronázódombot is a fehérvárihoz hasonló formájúra építették a Duna egyik, partközeli kis szigetén. A plébániatemplomban az oltártól jobbra állították fel a császár aranyszövettel borított ülőhelyét, amely fölé ugyanilyen szövetből szép mennyezetet készítettek. Miksának a templom szentélyében állítottak díszes trónt.

Ferdinánd császár és kísérete szeptember 8-án reggel hat órakor megjelent a koronázás helyszínén, ahol az esztergomi érsek, az egri, az erdélyi, a veszprémi, a nagyváradi, a váci, a nyitrai és a csanádi püspökök, továbbá más főpapok várták. Némi késéssel Miksa is megérkezett a templomba. Mindjárt félrevonult, hogy szokásos öltözékét hosszú, karmazsin selyemből készült talárra cserélje. E fölé vette a magyar koronázási palástot. A főoltár felé tartó menetet Keglevich Mátyás nyitotta meg, aki Bulgária zászlaját vitte. Ezután következett Bosznia, Szerbia, Szlavónia, Horvátország, Dalmácia, majd Magyarország zászlaja. Mindegyik zászlós ismert főúr volt, de közülük is kiemelkedett ruszkai Dobó István, az egri hős. Zrínyi Miklós tartotta az országalmát, Báthori András a kristálygolyóval díszített jogart, az öreg, hordszékben ülő Batthyány Ferenc pedig a Szent Koronát. Utánuk jött a főlovászmester a királyi karddal, és csak ezután jelent meg Miksa király.

A trombiták és a dobok szünet nélkül szóltak, majd az esztergomi érsek Miksához intézett beszédével elkezdődött a koronázási szertartás. Miksa az érsek előtt elmondta esküjét, mire az érsek fölkente őt Magyarország királyának. Ezután megkezdődött a mise. Ennek részeként az egri és az erdélyi püspök a főoltárhoz vezették Miksát, ahol az érsek felövezte az ország kardjával. Miksa ezután a kardot kihúzta hüvelyéből, és magasra emelte. A penge kissé közel került az érsekhez, aki ijedten kapta félre a fejét. Miksa helyére csúsztatta a kardot, és mosolyogva nyugtatta a főpapot, aki folytatta a dolgát: az oltárról felemelte a koronát, majd a püspökök segítségével Miksa fejére helyezte.

Az idős Batthyány Ferencet ekkor két nemes az oltárhoz támogatta. Ő a nemesekhez fordulva háromszor kérdezte, hogy akarják-e Miksát királyuknak. A sokaság mindhárom alkalommal ezt kiáltotta: „Akarjuk!”. Ezután az érsek Miksa kezébe adta a jogart és az országalmát, a püspökök pedig a trónhoz kísérték az új uralkodót. Az érsek beiktatási beszéde után folytatódott a mise, aminek során a császár gyengélkedni látszott. A szertartás ugyanis nagyon hosszú ideig tartott, és Ferdinándnak emiatt nélkülöznie kellett a megszokott, kilencórás reggelijét. Harrach nevű udvari emberét ezért Miksához küldte, hogy kérjen tőle rózsacukorkákat. Miksa teljesítette a kérést, de azt üzente apjának, hogy menjen reggelizni, amire a császár határozott nemmel felelt.

A koronázási menet ezután a régi szokásnak megfelelően a ferencesek templomába vonult. Az odavezető utat végig vörös posztó borította. Az urak távoztával az összegyűlt tömeg a posztót darabokra szaggatva szétkapkodta. A templomban az új király több nemest lovaggá ütött. Innen a menet a Szent Mihály-kapuhoz indult, ahol a király egy emelvényen letette az ünnepélyes esküt, mivel a koronázás után ezt a szabad ég alatt is meg kellett tennie. A koronázódombot a bécsi gyalogság körülvette, hogy a kíváncsiskodókat távol tartsa. Miksa király fellovagolt a dombra, és az ország kardjával egy-egy vágást tett a négy égtáj felé. Keleti irányba feltűnően erőteljes vágással jelezte, hogy az országot főként a töröktől akarja megvédeni. Az ünnepi menet végül az érseki palotába vonult, miközben a király egyik szolgája pénzt szórt a nép közé.

Szeptember 9-én a díszes felvonulás megismétlődött, mivel Miksa feleségét, Máriát is megkoronázták. A szertartás után az ünnepi menetet rettenetes vihar zavarta meg. Az eső úgy záporozott, mintha dézsából öntötték volna. Az uralkodók és a többi előkelőség az ebédhez már jó hangulatban ültek le, olyannyira, hogy Zrínyi Miklós felszólította Miksa királyt: tegyen eleget egy ősi szokásnak! Eszerint egy súlyos, aranyozott ezüstedényből bort kellett innia a magyar rendek egészségére. Az edényt csak három ember tudta megemelni, de Miksa szívesen eleget tett a felszólításnak. A király után a vendégek többsége is ivott az óriási edényből, ezért azt rendre újratöltötték.

Az ünnepségsorozat egyik fénypontja az a lovagi játék volt, amelyet másnap rendeztek a magyar tábor közelében. Itt, a mezőn egy magas favárat építettek. A bejáratnál egy piramis alatt szűz leánynak öltöztetett fiatalember állt, akit sok kisebb ezüstlánccal leláncoltak. A játék szerint a leláncolt szüzet a főszereplőknek kiválasztott lovagok tartották fogva, akikkel bárki sorompóba állhatott a szűz kiszabadítása érdekében. A tornapályára – leeresztett sisakrostéllyal, szép lovon, fegyverhordozóval együtt – bárki bemehetett, aki előzőleg jelentkezett a harcbíráknál. A tervek szerint a lándzsatörések után a vár ostroma, majd tűzijáték, végül pedig táncmulatság következett volna. A dolgok rendje azonban egy idő után tragikus fordulatot vett.

A lándzsatörésekkel nem volt semmi baj. Ha a bejelentkező lovag legyőzte az egyik főszereplő lovagot, leoldhatott egy láncot a szűzről. A harcbírák feljegyezték a nevét, hogy a tánchoz érdemének megfelelő táncosnőt kaphasson. Ha veszített, akkor a magával hozott ajándékot a vár előtt egy megadott helyre kellett kitennie. A látványos összecsapásokat a császár, a királyi pár, a salzburgi érsek, a pármai herceg és több udvarhölgy egy szőnyegekkel beterített, szépen díszített emelvényről nézte. A jelentkező lovagok között a két főherceg, Ferdinánd és Károly is feltűnt, továbbá magyar és cseh főurak, akiket apródok és trombitások kísértek. A lovagi játékok szépen lezajlottak, és az egybegyűlt katonák már a várat kezdték ostromolni, amikor váratlan esemény történt.

A tűzijátékok kezelői, két győri német és a bécsi fegyvertár egyik olasz alkalmazottja között éles vita támadt a tűzijáték megindításának helyéről és időpontjáról. A heves vérmérsékletű olasz dühösen a röppentyűkhöz rohant, és rossz helyen, idő előtt meggyújtotta őket. A favár felső emeletei, bástyái és tornyai ekkor tele voltak emberekkel. A röppentyűk a felhalmozott tűzijátékokat meggyújtották, mire az egész vár gyorsan lángba borult. A szűznek álcázott fiatalember sietve megszabadult láncaitól, és elmenekült, de a várban rekedteknek kevés esélyük maradt. A középső torony tetejéről sokan zuhantak a lángok közé. Többen ott haltak meg, mások a kijáratoknál támadt tolongásban, vagy napokkal később, szörnyű szenvedések közepette. A recsegve összeomló vár, a felrobbanó petárdák, az égő emberek rémes látványt nyújtottak. A királyi emelvény viszonylag távol volt a favártól, ezért az uralkodók eleinte biztonságban érezhették magukat, de a forróság és a füst hamarosan oda is elért.

Fokozta a veszélyt, hogy a vár alsó részében puskaporos hordókat tartottak. Ha ezeket eléri a tűz, akkor a császár, a királyi pár és az emelvényen tartózkodó többi ember is életveszélybe kerül. Ebben a válságos helyzetben Zrínyi Miklós gyorsan cselekedett. Testőri feladatokat ellátó hajdúinak megparancsolta, hogy az égő várból hordják ki a puskaporos hordókat. A hajdúk halált megvető bátorsággal rohantak a lángok közé, és valamennyi hordót kimenekítették. Ezzel elhárult a legnagyobb veszély: a császár, a király és kíséretük megmenekült. A két győri német, az olasz és a bécsi fegyvertár több legénye számos vitézzel együtt a tűzben lelte halálát. A rengeteg sérültet Miksa király ápoltatta, és érthető, ha ezek után az aznapi táncmulatságról le kellett mondani.

A gyászt másnapra elfeledték, mert a koronázási ünnepségeknek folytatódniuk kellett. Szeptember 13-án Ferdinánd főherceg lóversenyt rendeztetett. Károly főherceg arabnak öltözött, és a főurak is drága öltözetekben, álarcban, zenészek kíséretével jöttek. A versenyt Ferdinánd császár, Miksa király és Mária királyné is végignézték. A győztesek arany- és ezüsttárgyakat kaptak nyeremény gyanánt. Az ünnepségek végéig, szeptember 16-ig lakomák, lovagi játék, táncmulatság és búcsúestély követték egymást. A szerencsétlenül járt embereket hamar elfeledték. Az idő kereke könyörtelenül gördült tovább, hogy újabb örömöket hozzon, és tragédiákat okozzon.

Mindössze három év telt el a koronázás óta. A császár már két éve eltávozott az élők sorából, így I. Miksa ténylegesen is elfoglalhatta a magyar trónt. Az ország vészterhes idők elé nézett, hiszen I. Szulejmán szultán hatalmas sereggel nyomult Szigetvár felé, hogy leszámoljon gróf Zrínyi Miklós várkapitánnyal, horvát bánnal, akinek csapatai érzékeny veszteségeket okoztak hadainak. Zrínyi elszántan készült a vár védelmére, annál is inkább, mert Miksa király levélben értesítette arról, hogy a törökökkel szemben segíteni fogja. A vár körülbelül 2500 védője tapasztalt, edzett harcos volt. Az ostrom előtt megesküdtek Zrínyinek, hogy a várat az utolsó emberig védeni fogják. Ez a két és félezer magyar és horvát védő állt szemben a török sereg nyolcvanezer (más adatok szerint százezer) fős harcosával.

A törökök körülzárták a várat, és 1566. augusztus 6-án megkezdték az ostromot. A védők derekasan küzdöttek, és a napok múlásával óriási veszteségeket okoztak az ellenségnek. Az újvárost a túlerőben lévő törökök már a harmadik napon elfoglalták, de az óvárossal nem boldogultak. Az újvárosból viszont hatásosan ágyúzták az óváros falait, ezért 17-én a hősiesen küzdő Zrínyinek nem maradt más választása, mint hogy katonáival a várba húzódjon. A törököknek ezért a sikerért egyetlen nap alatt háromezer emberüket kellett feláldozniuk.

Miksa király ezalatt a magyar és a német rendek által megszavazott hadi költségvetésből, illetve külföldi fejedelmek támogatásából óriási hadsereg felállításába fogott. Amikor Ferdinánd főherceggel augusztus második felében Győr mellett szemlét tartott, az összegyűlt sereg 40 ezer gyalogosból és 32 ezer lovasból állt. A király haditanácsot hívott össze, ahol néhányan javasolták, hogy a sereg támadja meg Esztergomot, hogy így elvonják a törököket Szigetvártól. A többség azonban nem értett egyet ezzel, és Miksa is – különös tekintettel Bécs biztonságára – a táborozás mellett döntött. Zrínyi hiába sürgette a felmentő sereg küldését, a király egyetlen katonát sem indított útnak. Az idő múlásával persze értesült a törökök hatalmas veszteségeiről és gyengülő teljesítményéről, de ez sem késztette aktivitásra. Tétlenül várta, amíg Szigetvár (miként nem sokkal előbb Gyula is) az ellenség martalékává válik.

Augusztus végére Zrínyinek alig hatszáz embere maradt. Az idős, beteg Szulejmán szultán egyre nyugtalanabb lett seregének óriási veszteségei miatt, és kétségbeesetten újabb rohamokra küldte csapatait. Szeptember 6-án a szultán a török táborban elhunyt, de halálhírét a főemberek eltitkolták a katonák elől. Két nappal később a rommá lőtt, lángokban álló Szigetvár sorsa megpecsételődött. Zrínyi a megmaradt maroknyi védővel kitört a várból, és a hősi halált választotta.

A törökök bosszúja főként a Duna–Dráva-köz lakóit sújtotta. Miksát azonban sem ez, sem a szultán halálhíre nem indította arra, hogy a szerencsétlen országrész megsegítésére siessen. Amikor hírét vette, hogy a török sereg hatalmas zsákmánnyal és több tízezer magyar fogollyal távozni készül, végre „döntő” lépésre szánta el magát: visszautazott Bécsbe. Drága pénzen toborzott erős hadserege szétszéledt, mintha sose lett volna. A Habsburg uralkodó így viszonozta Zrínyi Miklós három évvel korábbi segítségét, amikor határozottságával megakadályozta a fenyegető robbanást és azt, hogy a koronázási ünnep országos gyászba forduljon.

 

MIÉRT ZÁRTÁK BÖRTÖNBE DOBÓ ISTVÁNT?

Eger várának kapitánya 1552-ben – több mint egy hónapos küzdelem után – alig kétezer emberével megvédte az egri várat Ahmed fővezér és a budai pasa hetvenezres seregével szemben. A törökök körülbelül ötvenezer halottat hagytak hátra, s Dobó e dicsőséges tettével örökre beírta nevét a magyar történelem aranykönyvébe. Neve hallatán hőstetteire gondolunk, s nem arra, hogy életének néhány évét börtönben kellett töltenie.

 

A diadalmas egri győzelem után I. Ferdinánd magyar és cseh király Dobó Istvánt Déva és Szamosújvár birtokával jutalmazta, a következő évben pedig kinevezte Erdély társvajdájává. Az erdélyi rendek azonban 1555-ben I. János király özvegye, Izabella királyné behívása mellett döntöttek. Dobó kevés emberével védelmezte várait, majd amikor minden reménye elfogyott, Ferdinánd jóváhagyásával átengedte őket Izabella csapatainak. Ő maga szabad eltávozás ígéretével vonult ki a csaknem tíz hónapig ostromolt szamosújvári várból. Sajnos elkövette azt a hibát, hogy megpróbált kicsempészni néhány kisebb ágyút. Izabella ezt olyannyira rossz néven vette, hogy őt és családját elfogatta, majd az országgyűlés egyetértésével bebörtönöztette.

Ferdinándot aggasztotta Dobó elzárása, hiszen emiatt nélkülöznie kellett egyik értékes és hűséges hadvezérét. Még Izabella öccsét, a lengyel királyt is rávette, hogy közvetítőként segítse Dobó kiszabadítását, de a királyné ezt azzal hárította el, hogy a bebörtönzés az erdélyi országgyűlés döntése volt, ezért ő nem engedheti szabadon az egri hőst.

Izabella Tordán tartózkodott, amikor megtudta, hogy Dobó István feleségének a fogságban fia született. Elhatározta, hogy olyan kegyet gyakorol, amivel Dobót talán a saját oldalára állíthatja. Vállalta a keresztanyaságot, a csecsemőt ő maga tartotta keresztvíz alá, és a Zsigmond nevet adta neki. Dobó ettől a gesztustól nem hatódott meg, s továbbra is kitartott Ferdinánd mellett. Ezzel folytatódott raboskodása Szamosújvár börtönében, legalábbis még egy ideig.

Szamosújvárnak lengyel parancsnoka volt, akivel Dobó jó kapcsolatba került. Feltehetően a lengyel király említett közbenjárása is szerepet játszott abban, hogy az egri hős a parancsnok tudtával 1557. november 15-én a vár faláról kötélen leereszkedett, s az ott várakozó lovakkal elvágtatott. Hosszú szakállt és bajuszt viselt, és piszkos, elnyűtt öltözékben igyekezett Ferdinánd tartózkodási helye, Prága (más adatok szerint Augsburg) felé. Sok viszontagság után megérkezett a városba, és jelentkezett a királynál. Ferdinánd jutalmul nyomban a kezére adta Léva és Végles várait. Megkapta Göncöt és Telkibányát is, továbbá 1032 forint kárpótlást. Dobó mindvégig hűséges maradt Ferdinándhoz, majd fiához, I. Miksához is, aki 1564. július 26-án lépett a magyar trónra. Miksához nagy reményeket fűztek a magyarok, és főként a törökök elleni katonai sikereket várták tőle. Ezek azonban nem következtek be, s különösen fájdalmas volt Szigetvár 1566-os elvesztése, valamint gróf Zrínyi Miklós és a többi védő bátor önfeláldozása. Giovanni Michiel velencei követ ekkortájt találóan írta a három részre szakadt országról: „… hazájuk egykor oly ország volt, mely a franciával versengett a keresztyén népek közt az első helyért; most pedig nyomorult, hitvány provinciává süllyedt”.

Dobó és az új uralkodó közti viszony hamarosan megváltozott. Miksa Dobó számára elfogadhatatlan döntést hozott egy peres ügyben, amely az egri hős és Perényi Gábor között folyt Sárospatak birtokáért. Sárospatak Perényi kezén volt, de a törvény alapján át kellett volna adnia Dobónak. Perényi egy ravasz húzással újabb pert akasztott Dobó nyakába. Állítólag megvesztegette egy nemesember feleségét, aki azzal vádolta Dobó Istvánt és fivérét, hogy korábban bántalmazták a férjét. Ez pedig súlyos vád volt, ugyanis ártatlan nemesemberek bántalmazása fej- vagy jószágvesztéssel járt. Mielőtt a perben ítélet született volna, Perényi Gábor meghalt. Ő volt családjának utolsó férfi tagja, ezért Sárospatak (amely Dobót illette volna) visszaszállt a koronára. A bíróság ezt később vitatta, és arra hivatkozott, hogy Dobó és Perényi özvegye már megegyezett egymással, de a kincstárt képviselő közvádlók tagadták az állítást. Dobó ezzel szemben arra hivatkozott, hogy a megegyezést a megvesztegetett özvegy hiúsította meg. A zűrös ügy Miksa elé került, aki döntött: lépjen életbe a jószágvesztés! A jól jövedelmező Sárospatak így az uralkodó kezére került. Dobót elfogták, és szabadulását szigorú feltételekhez kötötték. Ezek szerint meg kellett volna válnia a vitatott Sárospataktól, továbbá Lévától, Véglestől, Gönctől és Telkibányától, valamint attól a harmincezer aranytól, amelyet még Ferdinánd királytól kapott.

Dobónak viszont nem volt szándékában ekkora árat fizetni a szabadulásért. Pozsonyban őrizték – feltehetően gyengén. A városban tartózkodó szolgáinak megüzente, hogy pásztornak öltözve akar elszökni, ezért egy megbeszélt napon rejtsék a fegyvereiket a ruháik alá, és ha kell, harcolva törjenek ki Pozsonyból. A szolgák engedelmeskedtek, de nem volt szükség a fegyverekre, mert mindnyájan gond nélkül kijutottak. Az álruhás Dobó váltott lovakon érkezett az erdélyi Lévára, amelynek különös stratégiai jelentőséget adtak a közeli bányák. Az udvar kémei hamarosan azt jelentették Bécsbe, hogy Dobó és rokona, Balassa János (a költő Balassi Bálint apja) összeszűrik a levet János Zsigmond erdélyi fejedelemmel, és arra biztatják, hogy támadja meg Miksa országát. Főkolomposnak Tahy Ferenc királyi főkapitányt jelölték meg, akit korábban megfosztottak Kanizsa kapitányságától, s mivel semmilyen kárpótlást nem kapott, így ő is (más tekintélyes főurakkal együtt) János Zsigmondhoz húzott.

Miksa komolyan vette a jelentéseket, s az 1569 elejére tervezett országgyűlést (a megjelent urak megdöbbenésére) egy készülő összeesküvésre hivatkozva elhalasztotta. A Pozsonyban megjelent főurak közül többeket is magához hívott Bécsbe, így Balassa Jánost is, aki abban a kitüntetésben részesült, hogy együtt szánkázhatott Miksa kisebbik lányával, Erzsébet főhercegnővel. Balassa boldogan, uralkodója iránti bizalommal távozott Bécsből, s élményeiről Dobó is értesült.

Ősszel közeledett az elhalasztott országgyűlés ideje. Látva a nemesség egy részének húzódozását, Miksa olyan levelekkel hívta az urakat Pozsonyba, amelyekben garantálta a biztonságukat. E levelek őszinteségében bízva Dobó, Balassa és társaik is megjelentek az országgyűlésen. A király beszédében kitért egyes főurak hűtlenségére, majd nem törődve ígéretével, nyomban elfogatta Dobóékat. Az eseményről a Miksa kíséretében lévő velencei követ részletesen beszámolt egyik jelentésében. Eszerint a két főurat október 12-én a királyi lakosztály előtermében tartóztatták le akkor, amikor az uralkodó magához hívatta az országgyűlés résztvevőit. A termekben és az ajtóknál német testőrök és kétszáz bécsi katona állt készenlétben. A követ megemlítette, hogy a két elfogottnak az erdélyi fejedelemhez írt leveleiből néhány a király birtokában van, a bűnösök mégsem akarnak bocsánatot vagy kegyelmet kérni, hanem ragaszkodnak az igazság kiderítéséhez. A magyar rendek 200 ezer aranyat és harminc kezest ajánlottak Miksának a foglyok szabadlábra helyezéséért, de választ nem kaptak. A felháborodás ellenére a gyanúba kevert urakat bebörtönözték. Dobóra különös szigorral vigyáztak, mivel nem feledték el korábbi szökéseit. Az egri hős és Balassa többször is kérelmezték ügyük kivizsgálását, ám erre sokáig nem került sor.

Az előzményekhez tartozik, hogy az udvar kiterjedt kémszolgálata sok hiteles információt juttatott el a megrendelőkhöz, de az úgynevezett Dobó–Balassa-összeesküvés híre jórészt koholmányokra épült. A jelentések szerint 1569 tavaszán Bocskai Gergely, Dobó István, Balassa János, Homonnai Gáspár, Bocskai György, Pekry Gáspár, Székely Antal és mások állítólag tanácskoztak, ami persze nem lehetetlen. A kémek között azonban akadt egy egészen rendhagyó figura: Kenderessy István. Ő nem elégedett meg a valós információk eljuttatásával, hanem értékesebb babérokra tört. Tudta, hogy az udvar nem szívesen viselne hadat az erdélyi fejedelemséggel, ezért nagy jelentőséget tulajdonít a fejedelem szándékainak. Elhatározta, hogy jelentéseivel felerősíti a folyamatokat, s így szerez elévülhetetlen érdemeket az udvarnál.

Kenderessy másolatot készíttetett Balassa János pecsétgyűrűjéről, majd utánozva az írását, hamis leveleket írt János Zsigmond fejedelemnek és főemberének, Bekes Gáspárnak. Ezekben az állt, hogy az erdélyieknek érdemes elindítani a háborút, mert a magyarok tömegesen csatlakoznának a fejedelemhez. Feltehetően Balassa Farkas áruló szolgája vitte Erdélybe a leveleket. A titkos levélváltás végén János Zsigmond arról tájékoztatta az „összeesküvőket”, hogy még 1569-ben megindítja háborúját Miksa ellen. A szolga a fejedelem válaszát nyomban Bécsbe továbbította, s azt hazudta, hogy azt Végles közelében Balassa János és Farkas tették a csizmája sarkába. Miksa király vádiratában is az állt, hogy a két főúr Zólyom és Végles között egy erdőben találkozott Balassa Farkassal, s annak szolgájával (egy megbízható úr közbeiktatásával) levelet küldtek a fejedelem főemberéhez, Bekes Gáspárhoz.

Kétségtelen, hogy akkoriban sokan szimpatizáltak János Zsigmonddal, és várták, mikor indul Miksa ellen. Dobó és Balassa, akik életük nagy részét engesztelhetetlenül kemény törökellenes csatákkal és politizálással töltötték, vajon valóban összeesküvők lettek volna, s hátat fordítottak volna királyuknak? A velük kapcsolatos ismeretekkel, a róluk alkotott képpel ez nehezen egyeztethető össze. Őket éppen eltökélt törökellenes magatartásuk kötötte a Habsburgokhoz. Szinte minden erejüket a törökökkel vívott hadakozás kötötte le, s ha voltak is megingásaik, jellemük alapján azok nem vezethettek összeesküvéshez. Amikor Balassa János értesült a nevében írt levelekről, azonnal kérte János Zsigmondot, hogy küldjön neki igazoló cáfolatot, mert a hamisítványok nem tőle származnak. A fejedelem eleget tett a kérésnek.

A vádiratot 1569 végén tizenhárom pontba foglalták, és főtanúként Kenderessy Istvánt szerepeltették. Ő még az országgyűlést megelőzően javasolta a királynak, hogy fogják el Dobó Istvánt, aki ez idő tájt már súlyos beteg volt. Az egri hős a börtönből írt felterjesztéseiben erre hivatkozva is kérte szabadon bocsátását, de egy váratlan esemény tovább rontott a helyzetén. Balassa Jánost kevésbé szigorúan őrizték, mint Dobót, így cellájának egyik félreeső részében észrevétlenül lyukat vájhatott a falba. Ezen a lyukon keresztül hágcsó segítségével leereszkedett, és egy közelben várakozó lóval elvágtatott. A szökést állítólag a felesége készítette elő. Ettől kezdve Dobót a korábbiaknál is éberebben őrizték.

A bírósági eljárás során Kenderessy levelei voltak a legfőbb bizonyítékok Dobó és Balassa ellen. Az alapos vizsgálatok azonban kiderítették, hogy a leveleket hamisították, és Kenderessy István volt az elkövető. Az uralkodó számára ez a fordulat nagy presztízsveszteséget jelentett. Kenderessyt nyomban bebörtönözték. Ám hiába derült fény Dobó és Balassa ártatlanságára, és hiába kérték az 1572. évi országgyűlésen a magyar rendek Dobó és más fogvatartottak szabadon engedését, Miksa nem tett eleget a kérésnek. Kereste a megfelelő formát, hogy ne essen csorba a méltóságán. Dobó végül április 16-án szabadult, miután megbánta „bűneit”, és írásban nyilatkozott arról, hogy a királyhoz mindvégig hű marad.

Miksa Balassa János számára is kilátásba helyezte a kegyelmet, amennyiben bűnbánatot gyakorol, és a király bocsánatáért folyamodik. Balassa teljesítette a feltételeket, így a király ismét kegyeibe fogadta. A nagybeteg Dobó István viszont nem sokáig örülhetett szabadságának. A következő hónapban, 1572 májusában végleg eltávozott az élők sorából, örökre beírva magát a nagy magyar hősök közé, akiknek emléke soha nem halványul el hazánk történelmében.