A pokol kapujában Blake Crouch

BLAKE CROUCH

A POKOL KAPUJÁBAN

„Borzongás és ámulat minden oldalon.

Blake nem csak remekül ír, de tudja, hogyan meséljen el egy lebilincselő

történetet.”

Hugh Howey, A siló- és A műszak-sorozatok írója

„Letehetetlen.

Stephen King és Peter Straub rajongói különösen élvezni fogják ezt a

felejthetetlen utazást, mely a thriller, horror és sci-fi műfajok keverékéből igazi rémálmot tár elénk.”

Booklist

Impresszum

Blake Crouch: WAYWARD

Hungarian translation © Makai Péter Kristóf

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Blake Crouch: Wayward

Thomas & Mercer, USA, 2013

Fordította: Makai Péter Kristóf

Agave Könyvek

Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője

A borítót és a kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund

Felelős szerkesztő: Velkei Zoltán

Szerkesztő: Héjja Edit

Korrektor: Boncz Éva

Műfaj: thriller

Chad Hodge-nak

„E szív önnön helye, és benne támaszt

Pokolból Mennyet és Mennyből Pokolt.”

John Milton: Elveszett Paradicsom

(Jánosy István fordítása)

„Fal-építés előtt megkérdeném,

Be mit kerítek és ki mit kerítek.”

Robert Frost: Fal-javítás

(Weöres Sándor fordítása)

„Ha a természetet szemléljük, amikor csak hibernációval találkozunk, a

halhatatlanságba nyerünk bepillantást.”

Dr. Mark Roth sejtbiológus

A tegnap a múlté. A holnap merő rejtély.

Minden nap ajándék, így hát ragadd meg a napot!

Dolgozz szívvel-lélekkel, élj boldogan, és élvezd az életed Wayward

Pinesban!

Kiáltvány Wayward Pines lakosságához

(Kéretik jól látható helyen kiállítani

minden lakóépületben és üzlethelyiségben!)

Mustin egy jó órája leste a Schmidt & Bender céltávcsövén át a lényt.

Pirkadatkor vágott neki a jég vájta völgynek; megtorpant, mikor az első napsugarak

a szörny áttetsző bőrére vetültek. A sziklarengetegen lassan, óvatosan kelt át, időnként meg-megállt, hogy megszimatolhassa fajtársai maradványait. Mustin

áldozatait.

A mesterlövész megfogta a parallaxkereket, és élesre állította a távcsövet, majd

belenézett. Az időjárás ideális volt: kedvező látási viszonyok, jó idő, szélcsend. A huszonötszörös nagyításnál a lény kísérteties körvonalai kiugrottak a széttört

sziklák szürkeségéből. Két és fél kilométeres távolságból a feje porszemnyi

nagynak látszott. Ha most nem lő, megint állítania kell az irányzékon, és nem kizárt,

hogy mire ismét lőhetne, szem elől tévesztené a szörnyet. Nem lenne akkora

tragédia. Nyolcszáz méterrel arrébb a kanyonban egy elektromos kerítés még az

útját állja, de ha sikerül a sziklafalon felmásznia a szögesdrót felett, akkor gondok

lesznek. Be kell szólnia a központba. Erősítést kell kérnie. Pluszmeló, pluszidő.

Minden erejükkel azon lesznek, hogy ártalmatlanítsák a lényt, mielőtt bejutna a városba. Mérget vehet rá, hogy Pilcher jól le fogja baszni.

Mustin mély levegőt vett.

Tüdeje kitágult.

Kilehelte a levegőt.

Majd összehúzódott.

Enyhült a görcs a gyomrában.

Háromig számolt, aztán meghúzta a ravaszt.

A brit gyártmányú AWM-puskája nagyot rúgott, de szerencsére a hangtompító

visszafogta a fegyver dördülését. A visszarúgás után összeszedte magát: a lény

továbbra is a távcső célkeresztjében guggolt a völgy egyik lapos szikláján.

Francba!

Mellétrafált.

Általában nem szokott ilyen messzire lőni. Még ideális körülmények között is túl

sok a bizonytalan tényező: a légnyomás, a páratartalom, a légsűrűség, a fegyvercső

hőmérséklete, sőt még a Föld forgása, a Coriolis-erő is belejátszott. Azt hitte, mindent kompenzált a célzáskor, de…

Ekkor a szörny feje vörös vérfelhőben robbant szét.

A mesterlövész elmosolyodott.

Valamivel több, mint négy másodpercbe tellett, hogy a .338-as Lapua Magnum

töltény célba érjen.

Piszok jó lövés!

Mustin felült, aztán lábra állt.

Kinyújtózott.

Reggel volt. Az ég kéken ragyogott, sehol egy felhő. Egy tízméteres őrtorony

tetején állt lesben, amelyet a sziklás hegycsúcsra emeltek, és jóval a lombkorona fölé nyúlt. A nyitott toronyból belátta az egész vidéket, a környező csúcsokat, a kanyont, az erdőt és Wayward Pinest egyaránt. Egy kilométer magasan a városkából

csupán egy jól védett völgykatlanban fekvő úthálózatot látott.

Felcsipogott a rádiója.

Beleszólt:

– Mustin, vétel.

– Kerítésnek szaladt valami a négyes régióban, vétel.

– Várjon, ellenőrzöm.

A négyes régió a város déli peremével határos fenyőerdőt jelentette. Fölemelte a

puskáját, a kerítésre tartotta, és négyszáz métert átfésült vele a lombkorona alatt.

Először a füstöt vette észre; az állat megperzselt bundájáról szállt fel.

– Látom – felelte. – Csak egy őz, vétel.

– Vettem.

Mustin észak felé, a városba kukkantott puskájával.

A célkeresztbe színpompás, múlt századbeli stílusban épült, makulátlanul lenyírt,

haragoszöld pázsitú házak úsztak be. Lejjebb eresztette fegyverét a parkra, ahol egy

anyuka két gyerekét hintáztatta. Egy kislány lecsúszott a vakítóan csillámló

csúszdán.

Célkeresztbe vette az iskola udvarát.

A kórházat.

A közösségi kerteket.

A főutcát.

Elöntötték az irigység jól ismert hullámai.

A lakosok.

Fogalmuk sincs. Egyiküknek sem. Olyan áldott tudatlanságban élnek!

Nem utálta őket. Nem cserélt volna velük. Régóta elfogadta már a saját helyét a

dolgok rendjében. Ő védte őket. Ő vigyázta az álmukat. Az otthona egy spártai, ablak nélküli szoba a hegy gyomrában, és nem hitte volna, hogy nála bárki is jobban meg tudott volna békélni ezzel az élettel. De ez nem jelenti azt, hogy nem érzett volna némi nosztalgiát egy ilyen verőfényes reggelen, amikor letekintett az általa ismert földi élet utolsó menedékére. Hogy ne érzett volna honvágyat az

egykori paradicsom iránt.

Mely sosem tér már vissza.

Mustin a célkeresztjét egy utcán siető emberre szegezte. Terepszínű zöld inget,

barna nadrágot és fekete cowboykalapot viselt.

A mellkasára kitűzött csillagon megcsillant a napsugár.

A férfi befordult a sarkon, a célkereszt a hátát cirógatta.

– Jó reggelt, Burke seriff úr! – mondta magában Mustin. – Nem viszket egy kicsit

a lapockája?

Ilyenkor is akadt egy-két pillanat, mint a mostani, amikor Wayward Pines igazi

városnak tűnt.

A napfény elárasztja a völgyet.

Reggel még kellemesen hűvös van.

Árvácskák virágoznak a nyitott ablakok alatt a cserepekben, a készülő reggeli

illata az utcán terjeng.

Az emberek reggeli sétára indulnak.

Locsolnak.

Beviszik az újságot.

Harmatcseppek párolognak el a fekete postaládák tetejéről.

Ethan Burke nagy kísértést érzett, hogy átadja magát a pillanatnak, és elhitesse

önmagával, hogy a látszat nem csal. Hogy családjával egy idilli kisvárosban laknak,

ahol megbecsült seriffként keresi kenyerét. Ahol barátaik vannak. Tágas házuk.

Ahol semmiben sem szenvednek hiányt. És az ilyen önáltatással eltöltött percek alatt

értette meg igazán, hogy milyen hatásos az illúzió. Hogy az emberek hogyan

hódolnak be és olvadnak bele az őket bekebelező, édes hazugságba.

Ethan fölött csilingelt a csengő, amikor belépett a KV-zóna ajtaján. Odament a

pulthoz, rámosolygott a kávépincérnőre, egy hippiszerelésű, szőke rasztahajú, derűs

tekintetű csajra.

– Jó reggelt, Miranda!

– Helló, Ethan! A szokásosat?

– Legyen szíves.

Amíg lefőtt a feketekávé a kapucsínójához, Ethan körbenézett a kávézóban.

Minden törzsvendég benn üldögélt, még a két öreg szivar, Phillip és Clay is, akik egy sakktábla fölé görnyedtek. Ethan odasétált hozzájuk, belekibicelt a játszmába.

Szemlátomást jó ideje gyötörték egymást, mindkét játékosnak csak a királya, a

királynője meg pár parasztja maradt.

– Ha ez így meg tovább, le fognak pattolni – jegyezte meg Ethan.

– Csigavér! – szólalt meg Phillip. – Van még valami a tarsolyomban.

A tábla túloldalán ellenfele, egy őszes, medvetermetű ember vigyorgott a busa

szakálla alatt, és azt mondta:

– A teremburáját! Phil addig akarja húzni a következő lépést, amíg meg nem halok, és úgy nyer, hogy kvázi feladom a játszmát.

– Fogd már be a bagólesődet, Clay!

Ethan otthagyta őket, és odalépett a szakadt kanapé mellett álló könyvespolchoz.

Végigsimított ujjával a könyvek gerincén. A nagy klasszikusok. Faulkner. Dickens.

Tolkien. Hugo. Joyce. Bradbury. Melville. Hawthorne. Poe. Austen. Fitzgerald.

Shakespeare. Első látásra csak egy-két szakadt, ócska, puha fedeles könyv. Levett egy vékonyka kötetet. Fiesta: A nap is felkel. A borító egy heves bikaviadal egyik jelenetét ábrázolta. Ethan nagyot nyelt, hogy elmulassza a torkába nőtt gombócot.

Hemingway első regényének elporló, ponyvakiadású kötete minden bizonnyal az

utolsó megmaradt példány. Végigfutott a hátán a hideg a gondolatra – milyen

elképesztő és egyben tragikus, hogy a kezében tarthatja.

– Ethan, elkészült a kávéja!

A fiának is levett egy könyvet a polcról, odament a pulthoz a kapucsínójáért.

– Köszi, Miranda. Ha nem bánja, kölcsönvenném ezt a két könyvet.

– Vigye csak! – Elmosolyodott. – Ne is lássam őket, seriff úr!

– Igyekszem.

Ethan megemelte a kalapját, aztán kilépett az üzletből.

Tíz perccel később egy szárnyas üvegajtón nyitott be, amely fölött tábla hirdette:

WAYWARD PINES SERIFFHIVATALA

A hall kongott az ürességtől. Itt sem változott semmi.

A titkárnője ugyanolyan unott képpel ült az íróasztala mögött. Pasziánszot rakott,

a kártyákat monoton, gépies mozdulatokkal rakosgatta.

– Jó reggelt, Belinda!

– Jó reggelt, seriff úr!

Fel sem nézett.

– Hívott valaki?

– Nem, uram.

– Járt erre bárki?

– Nem, uram.

– Milyen volt a tegnap este?

Belinda erre a fogós kérdésre felkapta a fejét, jobb kezében megmerevedett a

pikk ász.

– Tessék?

Beiktatása óta Ethan először merészkedett a kurta köszönések és a hivatalos

teendők megtárgyalásán túl a társalgás veszélyes vizeire. Előző életében Belinda gyermekápolóként dolgozott. Kíváncsi volt, a titkárnőnek vajon van-e fogalma

arról, hogy tudja ezt róla.

– Csak érdeklődtem, hogyan telt a tegnapi napja. Hogy este mit csinált.

– Ó! – Hosszú, ősz lófarkába túrt ujjával. – Jó volt.

– Történt valami izgalmas?

– Á, nem, dehogy.

Várta, hogy viszonozza a kérdést, megtudakolja, hogy Ethan mivel töltötte az

estéjét, de beosztottja öt másodpercnyi kínos csöndet és pislogást követően sem szólalt meg.

Ethan erre megkocogtatta az íróasztalt.

– Jól van, az irodámban leszek.

Ethan feltette lábát az óriási íróasztalra, és kezében a gőzölgő kávéval hátradőlt a

bőrfotelben. A szemközti falon egy hatalmas szarvastrófea meresztette rá szemét. A

trófea és az asztala mögött álló három antik fegyverszekrény közt ülve

megnyugodott, érezte, hogy a vidéki serifflét minden külsőségét sikerült magáévá tennie.

Ha minden igaz, a felesége mostanra ért be a munkahelyére. Korábbi életükben

Theresa jogi asszisztensként dolgozott; Wayward Pinesban a város egyetlen

ingatlanügynökévé vedlett át, ami azt jelentette, hogy egy olyan irodában ült egész

nap a Fő utcán, ahova szökőévben egyszer, ha betért valaki. A munkája, akárcsak a

városlakóknak kiutalt állások nagy része, igazándiból színészmunka volt. Egy

színpadváros statisztája lett. Egy évben legfeljebb négyszer-ötször segített új házat vásárolni valamelyik lakosnak. A város mintapolgárait azzal jutalmazták, hogy pár

évente új házba költözhettek. Azok a rangidős lakók kapták a legtakarosabb,

legnagyobb mézeskalácsházakat, akik soha sem vétettek a szabályok ellen. Azok a párok pedig garantáltan új, tágasabb otthonba költözhettek, akik gyermekáldásnak

néztek elébe.

Ethannek semmi dolga nem akadt, sehova sem várták, négy órát kellett valahogy

elütnie.

Kinyitotta a kávézóból kölcsönvett könyvet.

Hemingway prózája szikár és lenyűgöző volt.

Meghatódott az éjszakai Párizst bemutató leírásokon.

Az éttermek, a kocsmák, a zene, a füst képein.

Egy igazi, élettel teli város fényein.

Lebilincselte az érzés, hogy a tágas nagyvilág karnyújtásnyira van tőle, telis-tele

érdekes egyéniségekkel.

És szabadan járhatott-kelhetett benne.

A negyvenedik oldalnál becsukta a könyvet. Nem bírta tovább. Hemingway

nemhogy nem terelte el gondolatait sanyarú sorsáról, és nem röpítette messzire

Wayward Pinesból, hanem egyenesen az orra alá dörgölte nyomorát. Csak olajat

öntött a tűzre, amely felemésztette előző életüket.

Háromnegyed kettőkor Ethan elindult sétálni.

Csöndes házak közt bandukolt.

Mindenki őszintének tűnő lelkesedéssel mosolygott rá és integetett neki, mintha

évek óta itt élne. Ha titkon félték és utálták is őt, jól leplezték. És miért is tennének másképp? Amennyire meg tudta ítélni, Wayward Pinesban kizárólag ő ismerte a

teljes igazságot, és rá hárult a feladat, hogy fenntartsa ezt az állapotot. Hogy a békét

őrizze. A hazugságot. Még a feleségét és a fiát sem avathatta be. Új munkahelyén az

első heteket jóformán csak azzal töltötte, hogy átnézte az egyes lakosokról

összeállított dossziékat, tüzetesen áttanulmányozta korábbi életüket, beilleszkedésük

apró-cseprő részleteit, az itteni életükről készült jelentéseket. Mostanra kívülrőlbelülről ismerte a fél város legféltettebb titkait. Tudta, hogy kikre számíthat a törékeny illúzió fenntartásában, és hogy kik kezdtek el a színfalak mögött lázadni ellene.

Lassan egyszemélyes Gestapóvá válik.

Felfogta, hogy a saját érdekükben történik.

De akkor is utálta.

Kiért a főutcára, ahonnan déli irányba haladt tovább, amíg véget nem ért a járda

és a házak sora. Az aszfaltcsík folytatódott, Ethan pedig az út mentén haladva besétált az égig magasodó fenyőfák közé. A városi élet zajai a semmibe vesztek.

A hajtűkanyart jelző táblától tizenöt méterre megállt. Visszanézett a város felé.

Sehol egy autó. Néma csend mindenütt. Egy árva madár dalolt csak fenn az ágon.

Letért az úttestről, és nekivágott az erdőnek.

A levegő megtelt a napon száradó tűlevelek illatával.

Ethan puha, a fény és árnyék játékától tarka talajon gyalogolt. Sietős tempójának

köszönhetően átizzadta inge hátulját, a nedves ruha kellemesen hűtötte a bőrét, ahová odatapadt.

Jólesett a kirándulás. Senki sem figyeli meg, a madár se jár erre. Csak egy

magányosan baktató ember sétál az erdőben, aki néhány röpke órára magára

maradhat gondolataival.

Szűk kétszáz méterre járt az úttól, amikor a fenyvesben heverő gránittömbök

erdejéhez ért. A hegy lábánál, ahol a fák felkapaszkodnak a hegyoldalra, egy

sziklatömb állt ki a földből, félig a talajba fúródva.

Ethan e felé tartott.

Három méterről nézve a kőtömb sima, függőleges felülete élethűnek látszott,

még a kvarcerezetre és a mohák, zuzmók élénk színű foltjaira is ügyeltek.

Közelebbről már kevésbé hihető az illúzió, a szikla alakja túlontúl szögletes.

Ethan két-három lépéssel hátrább lépett, és várakozott.

Nem sokkal ezután megütötte fülét a mozgásba lendülő fogaskerekek fojtott,

gépies hangja. A szikla oldala úgy nyílt fel, mint valami gigantikus garázskapu; olyan szélesre tervezték, hogy egy kamion is befért volna rajta.

Ethan bebújt a felemelkedő kapu alatt. Nyirkos, hideg barlangi levegő fogadta.

– Jó napot, Ethan!

– Helló, Marcus!

Ugyanaz a testőr, aki a múltkor jött; egy húszas éveiben járó, taknyos kölyök.

Nullásgéppel nyírt feje és markáns álla alapján zöldfülű katonának vagy rendőrnek

is beillett volna. Sárga viharkabátot hordott, mire Ethannek is eszébe jutott, hogy otthon felejtette a kabátját. Megint fagyoskodhat az úton.

Marcus csak megfordította a Wranglert, nem vette ki a kulcsot a nyitott

terepjáróból.

Ethan beült az anyósülésre.

Bevágódott mögöttük a kapu.

Marcus kiengedte a kéziféket, majd sebességbe tette az autót, és beleszólt a

mikrofonjába:

– Burke úr mellettem ül. Úton vagyunk.

A dzsip megindult, hamar fölgyorsult az egysávos, felfestetlen útburkolaton. Egy

tizenöt fokos emelkedőn kaptattak fel. Az alagút fala vakolatlan, kivájt szikla volt.

Itt-ott víz fakadt a kő között, hálót fonva csorgott le az úton. Egy-egy csöpp a szélvédőn terült szét. A neonlámpák bizarr narancssárga patakként húztak el a fejük

felett. Kő, víz és kipufogógáz szaga kavargott a levegőben. A motorzúgás és a szél

akkora zajt csapott, hogy eszük ágába se jutott beszélgetni. Ethan nem bánta.

Hátradőlt a szürke bőrülésben, és uralkodnia kellett magán, hogy ne masszírozza a

karját a hideg, párás levegő állandó ostroma elleni védekezésül.

Bedugult a füle, a motorzaj eltompult.

Nyelt egyet.

A zúgás visszatért.

Egyre magasabbra hágtak.

Hatvan kilométeres átlagtempójukkal csak négy percig tartott az út, de sokkal

hosszabbnak tűnt. A hidegen, a bőgő motoron és a szél zúgásán kívül valami más is

megzavarta az időérzékét.

Az, hogy a szó szoros értelmében egy hegy gyomrában száguldottak.

Meg az ideges várakozás, hogy vele fog találkozni.

Az alagút egy kolosszális barlangban végződött, amely tíz raktárépületnyi

területen feküdt. Egyhektárnyi, vagy még annál is nagyobb birtok. Akkora csarnok,

amekkorában már utasszállító repülőgépeket vagy űrhajókat szerelhetnének össze,

de valójában tartalékokat halmoztak fel benne. Irdatlan nagy, henger alakú

tartályokba ömlesztett élelmiszer-alapanyagokat. A faanyag és a barkácsáru hosszú,

tíz méter magas polcokon sorakozott. Minden a rendelkezésükre állt, ami csak a Föld legutolsó városának hosszú távú fennmaradásához nélkülözhetetlen.

Kocsijuk egy „Hibernáció” feliratú, gravírozott üvegajtó mellett haladt el. Az

ajtó mögött kék fénybe vont párafelhő gomolygott, és Ethan háta beleborsózott a gondolatra, hogy mi van mögötte.

Pilcher hibernációs kamrái.

Százszámra.

Wayward Pines összes lakosa, beleértve Ethant is, abban a teremben vészelte át

kémiai hibernációban az elmúlt ezernyolcszáz esztendőt.

A dzsip nagyot zökkenve leparkolt egy másik üvegajtó előtt.

Marcus leállította a motort, Ethan pedig kiszállt.

Kísérője bepötyögte a beléptető kódot, és az ajtók szétcsúsztak.

Az „1. szint”-et jelző tábla után egy hosszú, üres folyosóra jutottak.

Sehol egy ablak.

Csupán a neonfények zümmögtek.

A folyosót pepitakockás linóleum borította. Háromméterenként kicsi, kerek

ablakos ajtók törték meg a fal egyhangúságát. Se kilincsük, se ajtógombjuk nem volt, csak mágneskártyával nyíltak.

A legtöbb ablak sötéten ásított.

Az egyiken azonban egy bestia lesett ki. Tágra nyílt, üveges szemmel nézte

Ethant, borotvaéles fogai elővillantak, fekete karmával kocogtatta az üveget.

Rémálmaiban előjöttek ezek a szörnyetegek. Csorgott róla a verejték, amikor

támadásukat újra átélve felriadt, Theresának kellett a hátát megsimogatnia és a fülébe suttognia, hogy semmi baj, odahaza alszik, biztonságban, és hogy minden

rendben.

Félúton megálltak egy tábla nélküli szárnyas ajtó előtt.

Marcus lehúzta a mágneskártyáját, mire az ajtó kinyílt.

Ethan beült egy kabinba.

Kísérője egy fémberendezésbe csúsztatta a kártyáját, és amikor az egyetlen gomb

villogni kezdett, megnyomta.

Zökkenőmentesen vitte őket a jármű.

Ethan füle mindig bedugult az utazás alatt, de sosem tudta megállapítani, hogy

felfelé vagy lefelé mennek.

Piszkálta a csőrét, hogy két hete dolgozik már nekik, de még mindig úgy

kísérgetik, mintha kisgyerek vagy egy betolakodó volna.

Két hete.

Úristen!

Mintha csak tegnap lett volna, hogy Adam Hasslerrel, a seattle-i területi

irodavezető ügynökkel leült megbeszélni a következő megbízását, hogy jöjjön el

ebbe a városba, és találja meg Kate Hewsont, Ethan eltűnt munkatársát. De azóta lőttek a titkos ügynöki karrierjének. Ezt még nem sikerült egészen feldolgoznia.

Egyedül az ajtónyitódásból derült ki, hogy megállt a szerelvény.

Az első, amit meglát az ember, amikor kilép a vagonból, egy Picasso. Ethan

gyanította, hogy eredeti példány. Beljebb mentek a fényűző hallba. Itt aztán nyomát

sem lehetett látni a neonlámpáknak és a kockás linóleumpadlónak. E helyütt

márványpadló és drága falilámpák fogadták őket. Díszlécek. Még a levegő is jobb

minőségű volt; kiszűrték belőle azt a dohos, állott szagot, amely a komplexum többi

részét annyira áthatotta.

Egy mélyen fekvő nappalin át vezetett az útjuk.

Aztán egy ízlésesen bebútorozott konyhán.

Egy bőrkötéses kötetekkel teli könyvtáron, ahol vágni lehetett a régi papír illatát.

Befordultak a sarkon, majd a folyosó végéből nyíló tölgyfa ajtókhoz értek.

Marcus erőteljes kopogással jelezte, hogy megjöttek, mire bent megszólalt

valaki:

– Bejöhetnek!

– Csak maga után, Burke úr.

Ethan kinyitotta az ajtót, és belépett a pazar irodába.

A padló sötét, trópusi fából készült parkettáját csillogó viasszal vonták be.

A szoba éke egy nagy vitrin volt, amelyben Wayward Pines hajszálpontos

miniatűrje állt. Még Ethan házának a festése is egyezett az eredetivel.

A bal kézre eső falon Vincent van Gogh munkái függtek.

A szemközti falon LCD-képernyők tornyosultak egymásra a padlótól a plafonig,

huszonnégy oszlopban, kilenc sorban. A monitorokkal szemben elhelyezett

bőrkanapékról kísérhették figyelemmel Wayward Pines életét a kétszáztizenhat

képernyőn: utcákat, hálószobákat, fürdőket, konyhákat, kerteket mutattak a kamerák.

Ethannek mindig úgy kellett visszafognia magát, amikor rápillantott a

képernyőkre, nehogy kitekerje valakinek a nyakát.

Teljesen megértette, milyen cél vezérelte a kitalálóját, de akkor is…

– Látom a dühöt a szemében – jegyezte meg a férfi a mahagónifaragványokkal

díszített, cifra íróasztala mögül. – Minden alkalommal felvillan a tekintetében, amikor meglátogat.

Ethan megvonta a vállát.

– Mások magánéletében vájkál. Természetes reakció.

– Ön szerint ebben a városban a magánéletnek szabad teret kell engedni?

– Dehogyis.

Ethan mögött bezáródott az ajtó, ő pedig közelebb lépett a széles asztalhoz.

Jobb hóna alá vette cowboykalapját, és letette fenekét az egyik székbe, majd

David Pilcherre tekintett.

Pilcher az a multimilliomos feltaláló, aki kitervelte Wayward Pinest még

azokban az időkben, amikor a pénz számított valamit, és megépíttette a hegy

gyomrában ezt a bunkert. 1971-ben rájött, hogy az emberi génállomány

menthetetlenül romlik, és arra a következtetésre jutott, hogy az emberiség harminc-

negyven nemzedéken belül az akkor ismert formájában megszűnik létezni. Ezért

aztán felhúzta ezt a hibernációs katakombarendszert, hogy még azelőtt megőrizzen

néhány egyedet a tisztavérű emberek közül, mielőtt a genomromlás válságos

méreteket ölt.

A százhatvan főt számláló, benne vakon hívő belső körén kívül Pilcher lelkén

szárad hatszázötven ember elrablása, akiket kivétel nélkül, önmagát is beleértve, hibernált.

És Pilcher jóslata valóra vált. Ebben a pillanatban a Wayward Pinest körbevevő

villanypásztoron túl százmilliós nagyságrendben kószált az a lény, amivé az

emberiség degenerálódott: bestiákká.

Pilcher mégse festett úgy, mint valami zsebdiktátor. Testalkata nem sugárzott

magából agressziót: bakancsban is legfeljebb százhatvanöt magas, majdnem teljesen

kopasz, szinte csak metálfényként tűnik fel koponyáján tüskésre nyírt ősz haja, melyet tincseknek egyáltalán nem lehetne nevezni. Ethant apró, mélyen ülő

szemeivel nézte, tekintete olyan sötét volt, amilyen kifürkészhetetlen.

Pilcher áttolt a bőrrel kárpitozott asztalon egy nagy, barna dossziét.

– Hát ez mi? – kérdezte Ethan.

– Egy jelentés.

Ethan kinyitotta a mappát.

Felismerte az embert, akinek a fekete-fehér fényképe köszönt vissza rá: Peter

McCall. A férfi a város újságja, a Waywardi Hírmondó főszerkesztőjeként

tevékenykedett. A fotón McCall az oldalán fekszik az ágyban, távolba meredő,

réveteg tekintettel.

– Mi rosszat tett? – tudakolta Ethan.

– Igazság szerint semmit sem tett. És ez a baj. Hogy két napja nem ment be dolgozni.

– Talán megbetegedett?

– Nem jelezte, hogy ágynak döntötte volna valamilyen kórság, és nem tetszik ez

Tednek, a megfigyelési osztály vezető technikusának.

– Arra gondol, hogy szökést tervezget?

– Meglehet. Nem kizárt, hogy valami meggondolatlanságra ragadtathatja magát.

– Ismerem az aktáját – válaszolta Ethan. – Nem emlékszem semmilyen

komolyabb beilleszkedési nehézségre. Később sem tapasztaltak nála ellenszegülést.

Valami kellemetlent mondott?

– McCall negyvennyolc órája egy fia szót se szólt. A gyerekeihez sem.

– Akkor pontosan mit is vár el tőlem?

– Tartsa rajta a szemét! Látogassa meg, elegyedjen vele szóba! Sose becsülje le a

lakosokra gyakorolt hatását, Ethan.

– Ugye nem akar búcsút rendezni?

– Hát nem. A búcsút azoknak rendezzük, akik valóban elárulták az ügyünket, és

másokat is a maguk oldalára kívánnak állítani. Nincs magánál a fegyvere.

– Szerintem nem tesz jó benyomást a lakosokra.

Pilcher széles mosolyra húzta száját, apró fogait meg lehetett számolni.

– Köszönöm, hogy aggódik az egyetlen, emberek között járó helyettesem a

városlakókra gyakorolt hatása miatt. Őszintén. De mivel vívná ki a tiszteletüket és a

bizalmukat, Ethan?

– Azt sugallnám, hogy segítek nekik. Azért vagyok ott, hogy támogassam,

megvédjem őket.

– De ezek közül valójában egyik sem a feladata. Elnézést, ha félreértettük volna

egymást, ez az én hibám. Ön azért van ott, hogy az én hatalmamra emlékeztesse őket.

– Vettem az adást.

– Úgyhogy amikor legközelebb meglátom a monitoron, hogy az utcákat rója,

akkor az oldalán a legnagyobb, legimpozánsabb pisztolya fog lógni az övéről,

megértette?

– Természetesen.

– Nagyszerű!

Ethan szíve dühödt hévvel verdeste belülről a mellkasát.

– Ethan, kérem, ne értsen félre, ez a mellékes figyelmeztetés nem nyomja rá a

bélyegét az eddig végzett munkájára. Véleményem szerint kiválóan belerázódott az

új munkakörébe. Ön nem így látja?

Ethan elnézett Pilcher válla fölött. Az asztala mögött tömör sziklafal húzódott,

amelynek közepébe egy ablakot vágtak. Szép kilátás nyílt innen a hegyekre, a

kanyonra, és a hatszáz méterrel alattuk fekvő Wayward Pinesra.

– Azt hiszem, lassacskán felveszem a ritmust – felelte Ethan.

– Alaposan áttanulmányozta a lakosok aktáit?

– Mindegyiket átnyálaztam egyszer.

– Az elődje, Pope betanulta őket.

– Oda is eljutok.

– Örömmel hallom. De ugye jól tudom, ma reggel nem ezzel foglalkozott?

– Csak nem megfigyeltetett?

– Figyeltetni nem figyeltettem a szó szoros értelmében, de az irodája is fel-

felbukkant a monitoron. Mit olvasott? Nem láttam jól a borítóját.

– A Fiestá t.

– Ó, Hemingway az egyik legkedvesebb íróm. Hallja, én hiszek benne, hogy itt

alkothatnak még nagy művészek. Pontosan ezért hozattam magammal Hecter

Gaithert is. Van még egy-két regényíró és festőművész a kamráimban. Költők

nemkülönben. És az iskolában nagy hangsúlyt fektetünk a tehetséggondozásra. Ben

például remekel a rajzórákon.

Ethan lélekben megborzongott, amikor Pilcher szóba hozta a fiát, de csak annyit

mondott:

– Pines lakossága nincs abban a lelkiállapotban, hogy megszállja őket az ihlet.

– Kifejtené, mit ért ezen, Ethan?

Pilcher úgy tette fel a kérdést, ahogy egy pszichológus; nem támadólag, inkább

feszült érdeklődés csengett ki szavaiból.

– Állandó megfigyelés alatt kénytelenek élni mindennapjaikat. Tudják, hogy

sosem szabadulhatnak. Miféle művészetre sarkallhatnának a múzsák egy ennyire

elnyomott társadalmat?

Pilcher elmosolyodott.

– Ethan, amikor ilyeneket hallok a szájából, mindig elbizonytalanodom, hogy

vajon egy csapatban játszunk-e, hogy tényleg hisz-e a küldetésünkben.

– Ez nem is kérdés.

– Hát persze hogy velünk van. Tegnap jött egy jelentés az egyik nomád

felderítőmről, aki egy kéthetes utat járt meg odakinn. Wayward Pinestól harminc kilométerre már egy kétezer példányt számláló bestefalkába botlott. A hegyektől

keletre eső alföldön vonultak át, egy bölénycsordát üldöztek. Mindennap

szembesülök azzal, hogy milyen védtelenek vagyunk ebben a völgyben, hogy

valójában pengeélen táncolunk, és hogy mennyire kevés választ el minket a

kipusztulástól, maga meg ott ül, és úgy néz rám, mintha az NDK-t vagy a Vörös Khmert vezetném. Nem tetszik magának. Ezt elfogadom. Az ég szerelmére, én is

jobban örülnék, ha másként alakult volna. De nyomós oka van annak, hogy miért teszem mindezt, és a túlélésünk múlik rajta. Az egész emberi fajé.

– Ürügyet persze mindig találunk…

– Önt a lelkiismerete vezérli, ezt nagyra becsülöm magában – biztosította róla

Pilcher. – Nem is bíznék meg olyan embert ezzel a feladattal, aki nem venné

komolyan, amit a szíve diktál. Minden rendelkezésre álló gyufaszálam, minden

alkalmazottam egyetlen célnak van alárendelve: hogy épségben megőrizzük azt a

négyszázhatvanegy embert (köztük a feleségét és a fiát, teszem hozzá), akik a

völgyben élnek.

– És mi a helyzet az igazsággal? – érdeklődött Ethan.

– Bizonyos körülmények között a biztonság és az igazság egymásnak esküdt

ellenségei. Azt hittem, egy szövetségi ügynöknek van némi fogalma erről.

Ethan rápillantott a monitorfalra. Az egyik bal alsó képernyőn a felesége jelent

meg.

Ott ült egyedül a Fő utcai irodájában.

Meg sem mozdult.

Halálosan unatkozott.

A mellette levő képernyőn olyan képet látott, amilyet még soha azelőtt:

madártávlatból látta, ahogy a sűrű erdő felett sebesen repült valami.

– Mit mutat az a kamera? – kérdezte a monitorra mutatva.

– Melyik?

A kép rögvest eltűnt, az új kamera a színházterem belsejét mutatta.

– Azóta elkapcsolták, de úgy nézett ki, mintha valami az erdő felett repült volna.

– Ó, vagy úgy? Az csak az egyik PNR-em.

– A PNR-e?

– Pilóta nélküli repülőgépem. Egy MQ–9-es Reaper drón. Rendszeresen

kiküldjük őket felderíteni a környéket. Ezerhatszáz kilométeres a hatótávolsága. Azt

hiszem, ma délre repül, hogy a Nagysóstó körül menjen egy kört.

– Talált idáig egyszer is bármit?

– Még nem. Nézze, Ethan, nem várom el, hogy repessen az örömtől. Nekem sem

tetszik, ahová jutottunk.

– Hová fogunk fajulni? – kérdezte Ethan, miközben a felesége képe átváltott két

homokozóban játszó kisfiúra. – Mármint szó szerint, az emberi faj hova tart? –

Tekintete visszatért Pilcherre. – Megértem, mekkora hősi tettet hajtott végre azzal, hogy jóval meghosszabbította az életünket, messze túl azon, amit az evolúció szánt

volna nekünk. De csak ezért? Hogy az emberiség maroknyi túlélője napi

huszonnégy órában megfigyelve élhesse röpke életét ebben a völgyben? És semmit

se tudjanak az igazságról? Hogy egyszer-egyszer a sajátjaikra uszíthassa őket?

Pilcher, ez nem élet, ez egy börtönbüntetés! És engem tett meg börtönőrnek. Én csak

a legjobbat akarom az embereknek. A családomnak.

Pilcher ellökte székét az asztaltól, hátrafordult, és kinézett az ablakon az általa

teremtett városra.

– Tizennégy éve vagyunk csak itt, Ethan. Sokat mondok, ha ezren vagyunk, ők

viszont százmillióan. Van, amikor nem tehetünk többet annál, mint hogy a túlélésért

küzdjünk.

Az álcázott alagút bejárata becsapódott mögötte.

Ethan egyedül állt az erdőben.

Elindult vissza, az út felé.

A nap már lebukott a nyugati hegygerinc mögött.

Az ég friss, aranyló színekben tündökölt.

A levegőben már érződött a közelgő este csípős hidege.

A Pinesba vivő úton egy teremtett lélek sem járt, és Ethan a kettős, sárga

záróvonal mentén hazabaktatott.

Otthona a Hatodik utca 1040-es szám alatti viktoriánus stílusban épült ház volt,

alig néhány sarokra a főutcától. Sárgára festett falát fehér szegéllyel díszítették.

Kellemes, nyikorgós épületnek könyvelte el magában. Ethan végigsétált a

terméskőből kirakott járdán, és felment a teraszra.

Kinyitotta a szúnyoghálós ajtót, majd a tömörfából készült bejárati ajtót.

Belépett.

Azt kiáltotta:

– Drágám, megjöttem!

De senki sem felelt.

Csak a szobák néma, szorongást keltő üressége várta.

Felakasztotta cowboykalapját a fogasra, aztán leült a létrás támlájú székre, és lecibálta bakancsát a lábáról.

Zokniban besétált a konyhába. Meghozták a tejet. Négy üveg koccant egymásnak,

amikor kinyitotta a hűtőt. Kivette az egyiket, és bevitte a dolgozószobájába. Ezt a szobát szerette Ethan a legjobban az egész házban. Ha az ablak melletti, magas támlás, kárpitozott székre telepedett le, abban az örvendetes tudatban ülhetett ott, hogy senki sem figyelte meg. Pinesban minden lakásnak van egy-két vakfoltja, amit

nem vesznek a kamerák. Amikor harmadszor járt a titkos bázison, megkaparintotta

lakása megfigyelési tervrajzait, és emlékezetébe véste minden kamera pontos

helyzetét. Megkérdezte Pilchert, nem lehetne-e esetleg eltávolítani a kamerákat, de főnöke elhárította a kérést. Szerette volna, ha Ethan a saját bőrén tapasztalja meg, milyen is az, amikor megfigyelik, hogy együtt érezhessen azokkal, akiknek a

feljebbvalója.

Valamennyire megnyugtatta a gondolat, hogy ebben a percben konkrétan senki

sem láthatja. Természetesen mindig tudták, pontosan hol van, hála annak a

mikrocsipnek, amelyet a combjába ültettek. Ethannek volt annyi esze, hogy azt már

meg sem kérdezte, vajon kivetethetné-e a csipet.

Kinyitotta az üveget, és belekortyolt a tejbe.

Az ilyen irányú gondolatait sosem oszthatta meg Theresával, amikor mások is

hallhatták, de gyakorta merengett azon, hogy a Pinesban osztályrészükké vált

minden egyéb tortúra ellenére – kezdve a magánélet hiányától a rabságon át egészen

a folyamatosan rájuk leselkedő halálig – a napjai egyik csúcspontját a mindennapi

friss tejük jelentette, melyet a völgy délnyugati sarkában megbúvó tejgazdaságban fejnek le.

Hideg volt, testes, tejszínes, és a jó fűtől egy kissé édeskés.

Az ablakon át belátott a szomszéd kertjébe. Jennifer Rochester egy virágágyás

fölé hajolt, piros talicskájából két kézzel lapátolta ki a termőföldet. Nem tudta kiverni a fejéből, rögtön beugrott az aktájából származó jelentés. Előző életében pedagógia szakon tanított a Washington State Universityn. Itt, Pinesban viszont

esténként heti négyszer a Biergartenben pincérnősködött. A kivételesen rosszul

sikerült beilleszkedését leszámítva, amely majdnem brutálisan sikertelenül

végződött, mintapolgárként élte mindennapjait.

Na, álljon meg a menet!

Nem akart a munkájával, a szomszédjai magánéletével foglalkozni.

Ők vajon titkon mit gondolhatnak róla?

Ethant kirázta a hideg, amikor csak eszébe jutott, milyen sors jutott neki.

Rendszeresen rátörtek ezek a nyomasztó meglátások. Ebből nincs kiút, nem

élhetett más életet, ha biztonságban akarta tudni a családját.

És értésére adták, hogy ez nem csak üres fenyegetés.

Ethan érezte, hogy át kellene olvasnia a McCallról készült jelentést, de inkább a

mellette levő komód fiókját húzta ki, és egy verseskönyvet ütött fel.

Robert Frost.

Egy tájköltészeti antológia.

Reggel Hemingwaytől elkomorult, de Frost mindig vigaszt nyújtott neki.

Egy órán át olvasta, hogy ír Frost a falak javításáról, a havas erdőségekről, a járatlan utakról.

Besötétedett.

Felesége teraszon kopogó lépteire figyelt fel.

Ethan az ajtóban várta.

– Hogy telt a mai napod? – kérdezte tőle.

Theresa tekintetén mintha átsuhant volna, hogy nyolc órán át ültem tök

fölöslegesen egy irodában, ahol egy teremtett lélek sem járt, de mosolyt erőltetett az arcára, és azt mondta:

– Fantasztikusan. Hát a tiéd?

Annál a csávónál jártam, aki ezt az „otthonunk”-nak aligha nevezhető börtönt építtette, és az egyik szomszédunk titkosszolgálati aktáját hoztam haza.

– Az enyém is.

Theresa végigsimított férje mellkasán.

– Örülök, hogy még nem öltöztél át. Imádom az egyenruhádat.

Ethan átölelte.

Magába szívta az illatát.

Ujjai hosszú, szőke haját fésülték.

– Azon tűnődtem… – kezdte Theresa.

– Hogy?

– Ben csak egy óra múlva jön haza, Matthew-nál van vendégségben.

– Tényleg?

Theresa kézen fogta férjét, és a lépcsőhöz vezette.

– Ez biztos? – kérdezte Ethan. A viszontlátásuk óta eltelt két hétben csupán

kétszer szeretkeztek, mindkét alkalommal Ethan dolgozószobájában, a kedvenc

foteljában: Theresa az ölébe ült, Ethannek úgy kellett tartania a derekát –

kényelmetlen egy pozitúra.

– Kívánlak – suttogta Theresa.

– Menjünk a dolgozóba!

– Nem-nem – felelte. – Az ágyban.

Ethan felment vele a lépcsőn, át az emeleti folyosón. Lábuk alatt nyikorgott a padló.

Csókolózva botladoztak be a hálószobába, csak úgy nyalták-falták egymást.

Ethan próbált a pillanatra koncentrálni, de nem tudta kiverni a fejéből a kamerák jelenlétét.

Az egyiket a fürdőszobaajtó melletti termosztátba rejtették.

A másikat a mennyezeti lámpába, és egyenesen az ágyra nézett.

Ethan habozott, felzaklatta ennek gondolata, amit Theresa is észrevett.

– Mi a baj, édes? – kérdezte tőle.

– Semmi.

Az ágy mellett álltak.

Az ablakon át látni lehetett, ahogy a város fényei felgyúlnak: az utcai lámpák, a

teraszvilágítás, a csillárok.

Rákezdett egy tücsök, ciripelése beszűrődött a nyitott ablakon.

Egy békés este elengedhetetlen kelléke.

Csakhogy nem igazi. A tücskök kipusztultak. A hangot az egyik bokorba

eldugott, gyufásskatulyányi hangszóró adta. Kíváncsi volt, a felesége vajon rájött-e,

és hogy mennyit sejt a véres valóságból.

– Magadévá akarsz tenni egyáltalán? – kérdezte Theresa azon az ellentmondást

nem tűrő hangon, amiért első látásra beleszeretett.

– Naná.

– Akkor láss munkához!

Ethan ráérősen gombolta ki Theresa szép, fehér nyári ruháját. Igencsak kiesett a

gyakorlatból, de ügyetlensége miatt volt a vetkőztetésben valami izgatóan

hátborzongató. Nem olyan, mint gimnazista korában, de közel járt hozzá. Nem

tudtak uralkodni magukon, még be sem jutottak a szobába, ő már harcra készen állt.

Magukra akarta húzni a lepedőt, de Theresa nem engedte. Kerek perec kijelentette,

hogy szeretné, ha az ablakon befúvó, hűvös szellő cirógatná a bőrét.

Jó öreg, régimódi ágy volt, és akárcsak az egész ház, recsegett-ropogott, mint a

fene.

Az ágyrugók nyikorogtak, Theresa nyögdösött, Ethan pedig igyekezett a felettük

kukkoló kamera képét kizárni a tudatából. Pilcher váltig állította, hogy szigorúan megtiltotta a házastársak pásztoróráinak megfigyelését. Amikor lehullottak a ruhák,

a kamerákat mindig kikapcsolták.

De Ethan nem vett volna rá mérget, hogy ez tényleg így is van.

Vagy a videoszobában valamelyik technikus mégis csak nézi, ahogy megdugja az

asszonyt, és Ethan csupasz seggére mered, meg Theresa lába hajlatát fixírozza.

Az előző két alkalommal Ethan hamarabb élvezett el, mint Theresa, most

azonban a kamerák megkeserítették kéjét. A dühöt is a javára fordította, hogy tovább

tartson együttlétük.

Theresa irtózatosan nagyot élvezett, mire Ethannek eszébe jutott, hogy milyen jól

össze tudnak hangolódni szex közben. Aztán szabad utat engedett saját

kielégülésének is, majd csendben összebújtak. Jól kifulladtak, érezte, ahogy párja szíve a mellkasában lüktet. Az esti szellő egészen hidegnek tűnt, amikor Ethan izzadt

testét csiklandozta. Tökéletes pillanat lett volna, ha nem tette volna tönkre a mindent

átitató tudat, hogy ilyen körülmények között kell élniük.

Megszokhatja ezt egyszer annyira, hogy gátat tudjon vetni ennek az érzésnek?

Eljön az a perc, amikor újra örömét lelheti a pillanatnyi béke felszínes szépségében,

anélkül hogy betolakodna a mögötte bujkáló rettegés? Vajon a lakosok is így bírják

ki éveken át ép ésszel?

– Nahát, ez még mindig megy nekünk! – mondta Ethan, és együtt nevettek fel.

– Legközelebb már ösztönösen fogunk egymásnak esni – búgta Theresa.

– Nem hangzik rosszul.

Oldalára fordult, és Theresa hozzásimult.

Ethan előbb gondosan meggyőződött róla, hogy csukva van-e a párja szeme,

utána pedig rámosolygott a csillárra, és bemutatott a kamerának.

Együtt főzték a vacsorát, szorosan egymás mellett aprították a zöldségeket a

konyhapulton.

Az idény végével a közösségi kertben már elkezdődött a betakarítás időszaka, a

Burke házaspár hűtőjében ezért hegyekben állt a friss zöldség és gyümölcs.

Vitathatatlanul ezek voltak Wayward Pines legízletesebb étkű hónapjai. Amint a

leveleket megcsípi az első dér, és a hegyekből beszökik a völgybe is a hó, az ételek

is katasztrofális gyorsasággal válnak mirelit kajákká. Októbertől márciusig hat

hónapon keresztül csomagolt, száraz fűrészport ehettek. Theresa jó előre

figyelmeztette Ethant, hogy ha decemberben beteszi a lábát a közértbe, egyből olyan

érzése támad majd, mintha űrhajósoknak vásárolna be – más sincs a polcokon, mint

fóliába csomagolt, fémszínű áru, és a vásárlás felér egy bátorságpróbával. Ember legyen a talpán, aki ki meri ilyenkor próbálni a crème brűlée-jüket, a melegszendvicset, a sertésszűzpecsenyét vagy a homárfarkat. Theresa már

meglebegtette, hogy mirelit steaket és homárt fog karácsonyra sütni.

Ben pont akkor esett be az ajtón, mikor befejezték laktató, spenót- és Lollo-

fodrossalátaágyon tálalt, hagymából, retekből és málnából készült salátájukat. A

pirospozsgás kisfiú gyermeki izzadság és a természet illatát hozta magával a

lakásba.

A gyerekkor és a serdülőkor közt eltelő, szempillantásig tartó kor varázsát.

Theresa odament a fiához, megpuszilta, és megkérdezte, mi történt vele aznap.

Ethan bekapcsolta az 1950-es évekből származó, kiváló állapotban megmaradt

elektroncsöves rádiót. Pilcher érthetetlen módon minden lakóházba tetetett egyet.

Nem okozott gondot az adó kiválasztása, csak egyet lehetett fogni. A nap java részében csak sistergett, de időnként sugárzott egy-két beszélgetős műsort, és

minden este héttől nyolcig a „Zenés vacsora Hecterrel” szólt.

Hecter Gaither előző életében viszonylag jó nevű zongorista hírében állt.

Pinesban zongoraleckéket adott mindenkinek, akinek kedve volt tanulni, és minden

este koncertet adott a városnak. Ethan felhangosította a rádiót. Hecter hangja töltötte

be a teret, míg ők körülülték az asztalt.

– Jó estét, Wayward Pines! A mikrofonnál Hecter Gaither.

Az asztalfőn ülő Ethan mindenkinek szedett a salátából.

– A Steinwayem, egy Boston Baby hangversenyzongora mögül köszöntöm a kedves

hallgatóságot.

Először a feleségének.

– Ma este a Goldberg-variációkat fogom eljátszani önöknek, egy eredetileg

csembalóra írt Bach-darabot.

Majd a fiának.

– A mű egy áriából és az utána következő harminc variációból tevődik össze.

Hallgassák örömmel!

Ethan magának is szedett, leült, és hallotta, amint a zongoraszék zörögve reccsen

egyet a hangszóróban.

Vacsora után a Burke család a házilag főzött fagylalttal kiült a teraszra, a

hintaszékbe.

Ettek, és hallgatták a muzsikaszót.

A szomszéd házak ablakain át a szabadba szökött Hecter zongorajátéka.

Az egész völgyet bejárta.

Pontos, virtuóz dallamok szálltak a magasban, a hegyormok vörhenyes fényben

fürdőztek.

Késő estig kinn üldögéltek.

Koromfekete volt az ég, hála a lég- és fényszennyezés nélkül eltelt évezrednek.

A csillagok nem pusztán felragyogtak az égbolton.

Hanem szabályosan kápráztak.

Fekete bársonyon ragyogó gyémántok.

Szemük-szájuk elállt a gyönyörtől.

Ethan odahajolt, és megfogta Theresa kezét.

Bach és a galaxisok.

Estére lehűlt az idő.

Amikor Hecter befejezte a darabot, odahaza az emberek megtapsolták.

A szemben levő házban egy férfi felkiáltott:

– Bravó! Bravó!

Ethan elkapta Theresa tekintetét.

Felesége szeme megtelt könnyel.

Megszólította:

– Minden rendben, drágám?

Theresa bólintott, és felszárította könnyeit.

– Csak örülök neki, hogy újra itthon vagy, velünk.

Ethan elmosogatott, majd felment az emeletre. Ben szobája közvetlenül a folyosó

végén nyílt, az ajtaja csukva volt, csak a küszöb fölött világított egy hajszálvékony

fénycsík.

Ethan bekopogott.

– Gyere be!

Ben az ágyában ült, és vázlatot készített: faszénnel, csomagolópapírra.

Ethan leült a paplanra, és megkérdezte:

– Megnézhetem?

Ben felemelte mindkét kezét.

A skicc a fiú szemszögéből ábrázolta a körülötte levő világot: a falat, az asztalt,

az ablakpárkányt, az ablakon át látszódó kinti fényfoltokat.

– Hát ez elképesztő! – dicsérte meg Ethan.

– Nem pont ilyennek akartam rajzolni. Az éjszaka odakint nem hasonlít erre az

éjszakára.

– Nemsokára ezt is biztos el fogod találni. Nézd csak, hoztam neked egy könyvet

a kávézóból.

Ben erre felkapta a fejét.

– És mi az?

– Az a címe, hogy A hobbit.

– Sosem hallottam még róla.

– Amikor annyi idős voltam, mint te, ez volt a kedvenc könyvem. Mit szólnál

hozzá, ha felolvasnám neked?

– Apaaa, tudok már olvasni!

– Azt én is tudom. De évek óta nem olvastam én sem. Klassz lenne együtt

belemélyednünk.

– És félelmetes?

– Vannak benne félelmetes részek. Menj csak, mosd meg a fogadat, és siess

vissza!

Ethan felült az ágyban, a támlájának dőlt, és az éjjeli lámpa mellett olvasott.

Ben az első fejezet vége előtt elaludt, és Ethan azt remélte, hogy mély

barlangokról és tág üregekről álmodik. Bármi másról, csak ne Wayward Pinesról.

Ethan letette a könyvet, és eloltotta a villanyt.

Betakargatta a fiát.

Ben hátára tette a kezét.

Ezen a kerek világon semmi sem esett jobban, mint amikor érezte, hogy alvó

gyermeke szuszog.

Ethan azóta sem tudott napirendre térni afelett, hogy fia Wayward Pinesban nőtt

fel. Nem hitte volna, hogy valaha megbékélne a ténnyel. Próbálta meggyőzni magát

arról, hogy vannak ennek előnyei is. Itt volt például a mai este. Ha Ben a régi világban nőtt volna fel, Ethan valószínűleg egy iPhone-jához ragadt kiskölyköt

talált volna, amikor bement a hálójába.

A barátaival SMS-ezne.

Tévét nézne.

Videojátékokat játszana.

Twitterezne és facebookolna.

Ethannek ezek egyáltalán nem hiányoztak. Nem szerette volna, ha a fia egy olyan

világban nőtt volna fel, ahol az emberek egész nap képernyőre meresztik a

szemüket. Ahol a kommunikáció betűgombocskák nyomkorászásából áll, az

emberiség legnagyobb öröme pedig egy új üzenet vagy e-mail okozta

endorfinlöket.

Ezzel szemben azt látta, hogy kamasz fia az ágyban azzal üti el lefekvés előtt az

időt, hogy rajzolgat.

Nehéz lenne emiatt neheztelni.

De Ethan szívét az eljövendő évek taszították mély, mélabús szorongásba.

Mi fogja Bent inspirálni a jövőben, milyen távlati tervei lehetnek?

Tovább biztos nem tanulhat. Rendes karriert sem futhat be.

Híre-hamva sincs már a régi világnak, ahol…

Bárki lehet belőled, csak akarnod kell.

Az égadta világon bárki.

Ha a szívedet követed, megvalósíthatod az álmaidat.

Egy kihalt faj aranykorából visszamaradt, elcsépelt közhelyek.

Amikor Pinesban a városlakók nem találtak maguktól párt, gyakran előfordult,

hogy beajánlották a jövendőbelijüket.

És ha mégis önszántukból választottak maguknak párt, akkor sem igazán

tobzódhattak a lehetőségek közt.

Ben sosem fog Párizsba eljutni.

Vagy a Yellowstone Nemzeti Parkba.

Lehet, hogy sosem lesz szerelmes senkibe.

Nem fogja megtapasztalni, milyen érzés elmenni egy másik városba egyetemre.

Vagy nászútra.

Vagy a pillanat hevében beülni az autóba, és megállás nélkül átszáguldani az

országon, mert huszonkét éves, és miért ne tehetné meg.

Ethan gyűlölte a megfigyelés kultúráját, a bestéket és Pines szemfényvesztő

világát.

De esténként a fia miatt forgolódott álmatlanul az ágyban. Ben öt éve lakott

Pinesban, majdnem a fél életét itt élte le.

Ethan gyanította, hogy a város felnőtt lakosai mindennap szenvednek attól, hogy

előző életük emlékképeit összeegyeztethessék a jelennel, szemben a fiával. Bent a város a saját képére formálta, ehhez az új, különös korszakhoz igazította. Még Ethan sem látott bele, hogy mit tanult például az iskolában. Pilcher állandó civil ruhás rendőri felügyelet alá vonta az iskolát, és a szülőket sem engedték be.

Hajnali fél négy.

Ethan feleségét átölelve, nyitott szemmel feküdt az ágyban.

Nem jött álom a szemére.

Érezte, ahogy Theresa szempillái minden rezdüléssel mellkasát csiklandozzák.

Most mire gondolhatsz?

A kérdés már korábban is beárnyékolta a házasságukat, de Pinesban ezerszer

komolyabb, központi témává vált. A család újbóli együttléte óta eltelt tizennégy nap

alatt Theresa egyszer sem hágta át a felszínen rájuk kényszerített illemet. Ethant persze örömmel látta viszont, könnyek között fogadta be, de a városban lehúzott öt

éve vérprofivá tette a kényes kérdések elkerülésében. Nem esett köztük szó róla, hogy Ethan merre járt, vagy hogy beilleszkedése mennyire zehernyésre sikerült.

Egy percig sem merült fel, hogy Ethant milyen furcsa körülmények közt nevezték ki

seriffé. Vagy hogy mit tudhatott meg azóta.

Időnként észrevette, hogy megcsillan valami Theresa tekintetében – mintha így

akarná tudatni vele, hogy ő sem tudja elviselni ezt az állapotot, és benne is megvan

az elfojtott vágy, hogy a tiltott dolgokról beszéljen. De jó színész lévén sosem esett

ki a szerepéből.

Egyre gyakrabban döbbent rá, hogy Pinesban élni olyan, mint egy hosszúra nyúlt

színdarabban szerepelni, amelyben soha nem gördül le a függöny.

Mindenki szerepet játszik.

Shakespeare akár Pinesról is írhatta volna az Ahogy tetszik sorait: „Színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nő: Fellép s lelép: s mindenkit sok

[i]

szerep vár Életében…”

Ethan így is épp eleget színlelt már.

Odalenn megcsörrent a telefon.

Theresa úgy ugrott ki az ágyból, mintha rugóból lett volna a gerince,

álmosságnak halvány nyoma sem látszott rajta, egyből készenlétben állt, arca merev

volt a félelemtől.

– Mindenkinek a telefonja szól? – kérdezte rettegő hangon.

Ethan felkelt.

– Nem, szívecském. Nyugodtan feküdj vissza! Csak a mienk. Engem hívnak.

Ethan a hatodik csöngésnél vette fel. Egy szál alsóban állt a nappali közepén, a

tárcsás telefont vállal szorította a füléhez.

– Egy percig azt hittem, már föl sem fogja venni.

Pilcher hangja. Eddig sosem hívta otthon.

– Tudja maga, hány óra van? – pirított rá Ethan.

– Rettenetesen sajnálom, hogy felkeltettem. Szakított rá egy kis időt, hogy

elolvassa a Peter McCall-jelentést?

– Ja – hazudta Ethan.

– De nem ment oda hozzá, hogy beszéljen a fejével, mint azt javasoltam, ugye?

– Holnap reggelre terveztem.

– Ne fáradjon! Ma este úgy döntött, megválik tőlünk.

– Kiment?

– Igen.

– Előfordulhat, hogy csak sétálni ment.

– Harminc másodperce a jeladó a városszéli hajtűkanyarba ért, és töretlenül

délnek tartott.

– Mit vár, mit kezdjek vele?

A vonal túlsó végén pillanatnyi csönd fogadta szavait. A kagylóból csak úgy

sütött Pilcher bosszúsága.

Majd kimérten megszólalt:

– Állítsa meg, beszéljen a lelkére!

– Azt se tudom, mit mondjak neki.

– Jól tudom, hogy ez még csak az első szökevénye. Ne törje sokat a fejét,

hallgasson a megérzéseire! Figyelni fogom.

Figyelni?

Ethan fülébe vonalhang sípolt.

Lábujjhegyen fellopózott, és felöltözött a sötétben. Theresa még nem aludt

vissza, az ágyban ült, és nézte, ahogy Ethan befűzte a cipőjét.

– Minden rendben, drágám? – kérdezte.

– Teljesen – nyugtatta meg Ethan. – A melóból hívtak.

Ja, semmi komoly, csupán az egyik szomszédunkat kell visszaterelnem, nehogy

megszökjön az éjszaka közepén ebből a talpalatnyi paradicsomból, amely nekünk jutott. Nem nagy ügy. Rutinmunka.

Ethan odament hozzá, és homlokon puszilta feleségét.

– Sietek haza, jövök, amint tudok. Ha minden jól megy, még az éjjel.

Theresa nem felelt, csak megfogta a kezét, és úgy megszorította, hogy szinte

kificamodtak az ízületei.

Az éjjel Wayward Pinesban.

A csend Csodaországa.

A tücsköket kikapcsolták.

Olyan némaság telepedett a városra, hogy Ethan az utcai lámpák zümmögését is

hallotta.

És saját biológiai motorját.

Kiment a garázshoz, beült a szirénás, fekete Ford Broncójába, amelynek ajtajaira

ugyanazt a WP-emblémát festették fel, mint a seriffcsillagára. A motor felberregett.

Ethan sebességbe tette az autót. Törekedett rá, hogy halkan hajtson ki az utcára, de a

4.9L-es, hathengeres soros motort átalakították, és pokolian zúgott.

Erre a hangra még a holtak is felébrednének.

Pinesban ritkán vezettek autót; a város egyik végéből a másikba tizenöt perc alatt

gyalog is el lehetett jutni. Este pedig sosem. Pusztán dekoratív funkciójuk volt, és bárki, akit felzavart álmából Ethan Broncójának hangja, tudta, hogy valami

kizökkent a rendes kerékvágásból.

Befordult a Fő utcára, és délnek vette az irányt. A kórház után felkapcsolta a reflektort, és padlógázzal száguldott a nyurga fenyőfák közti szűk úton. A leeresztett

ablakon át hideg, erdei levegő vágott be. Az út közepén ment, autóját félbemetszette

a kettős, sárga záróvonal.

Elképzelte, hogy milyen lenne, ha nem a hajtűkanyar következne, hanem

fokozatosan emelkedne az út, és mehetne tovább. El innen, el ebből a völgyből, ebből a városból. Lenyúlna, bekapcsolná a rádiót, addig keresgetné az állomásokat,

amíg egy klasszikus rock ’n’ rollt játszó adót nem találna. Háromórás lenne az út Boiseig. Nincs is annál jobb, mint amikor éjszaka, letekert ablakkal vezethet az üres

úton, a rádióból meg üvölt a jó zene. Ha csak a másodperc törtrészéig is, de vissza

tudta idézni a régi világot, ahol mindenütt olyan emberek laknak, akárcsak ő. Az éjszakai égboltot elhalványítják a metropolisok fényei, az autópályák forgalma a messzeségből

surrog,

hajtóművek

mennydörögve

csíkot

húznak

sztratoszférában.

El tudta nyomni az érzést, hogy végtelenül egyedül vannak.

Hogy fajuk, az emberiség utolsó írmagja.

A sebességmutató száztízig kúszott, bömbölt a motor.

El is húzott a „Vigyázat! Éles kanyar!” tábla mellett.

Ethan beletaposott a fékpedálba, mire a fékezés ereje előredöntötte, ahogy a

Bronco a kanyar kellős közepén megcsúszott és megállt. Leparkolt a padkára,

leállította a motort, és kiugrott a járgányból. Bakancsa nagyot csosszant az

aszfalton.

A nyitott ajtó mellett egy pillanatig lelki tusát vívott. Nézte az ülés fölé, a fegyvertartóra felrakott ’97-es Winchestert. Nem akarta magával vinni, nehogy

megriassza McCallt, de ott sem hagyta volna szívesen, mert sötét és félelmetes erdőbe vitt az útja, és a kinti világban farkastörvények uralkodnak. Legjobb

tudomása szerint eddig még nem törtek át a kerítésen a dögök, de ami késik, nem múlik, és a sorsot hívja ki maga ellen azzal, ha az éjszaka közepén fegyver nélkül

kóvályog az erdőben.

Behajolt az utastérbe, kinyitotta a könyöktartót, és teletömte a zsebét tölténnyel,

aztán a vadászpuskáért nyúlt, és levette a tartójáról. Tolózáras, sörétes puska, diófa

tus, negyven centit lefűrészeltek a csövéből.

Ethan betárazott öt töltényt, az egyiket csőre töltötte, a kakast pedig félig

felhúzta; ezt a gyönyörű múzeumi darabot ennél nem lehet jobban bebiztosítani.

Vállára vette, azzal nekivágott az erdőnek, hóna alatt a puskájával.

Itt hűvösebb az idő, mint a városban.

Egy méter vastagon állt a köd az erdőben. A hold még nem hágott a sziklafal fölé. Annyira sötét volt, hogy a fák tövében elkélt már az elemlámpa.

Ethan bekapcsolta a zseblámpát, aztán az erdő mélyére hatolt. A lehető

legegyenesebb irányt kívánta tartani, hogy könnyen visszatalálhasson az útra. A fülét

hamarabb ütötte meg az elektromos áram zümmögése, mint hogy a forrását

megpillantotta volna – úgy siklott át a ködön, mint egy soká kitartott, mély hang.

A kerítés alakja tűnt fel a távolban.

Az erdőt átszelő védelmi vonaluk.

Amikor közelebb ért, kirajzolódtak a részletek.

Húszméterenként nyolcméteres acéloszlopokat vertek le. Az oszlopok között

vezetéknyalábok húzódtak, háromméterenként közbeiktatott huzalfeszítő vasakkal. A

vezetékek ujjnyi vastagságúak voltak, szögekkel verték ki és szögesdróttal tekerték

körbe őket.

Pilcher vezérkarában vita tárgyát képezte, hogy a kerítés áramkimaradáskor is

hathatós védelmet nyújt-e, a magassága vagy a szögesdrót elegendőnek bizonyul-e,

hogy távol tartsák a bestiákat. Ethan szerint, elektromos áram ide vagy oda,

igazából semmi sem tarthat vissza pár ezer éhségtől kopogó szemű bestét, ha

egyszer be akarnak törni.

Ethan a kerítéstől másfél méterre megállt.

Letört két kézre eső ágat, és keresztben lefektette őket a földre.

Aztán kelet felé indult tovább a kerítés mentén.

Négyszáz métert megtéve újra megállt és fülelt.

Az állandó zúgás.

A saját légzése.

Valami az erdő túloldalán motoszkál.

A tűleveles avarban lépked.

Időnként gally reccsen.

Egy őz?

Egy beste?

– Seriff, maga az?

A hangja hallatára megállt az ütő Ethanben, mintha áramot vezettek volna a

gerincébe. Lekapta válláról a puskáját, és Peter McCallra szegezte.

A férfi másfél méterre állt egy óriásfenyő tövében. Fekete ruhát és baseballsapkát

viselt, a hátán hátizsák. Erre két, vízzel teli műanyag flakont erősített, amelyekben víz lötykölődött, amikor a seriff elé lépett. Ethannek nem úgy tűnt, mintha púpos öregembereket megszégyenítően girbegurba sétabotján kívül bármi más fegyver is

volna nála.

– Az istenit, Peter, mit csinál maga itt a világ végén?

A férfi elmosolyodott, de Ethan észrevette rajta a félelmet is.

– Hinne nekem, ha azt mondanám, hogy az esti sétámat végzem?

Ethan leeresztette a fegyvert.

– Nem volna szabad ilyen messze elkóborolnia.

– Azt hallottam, hogy van egy kerítés az erdőben. A saját szememmel akartam

látni.

– Nos, hát itt van. Most már maga is látta. Sétáljunk szépen vissza a városba!

Peter azt mondta:

– „Fal-építés előtt megkérdeném, be mit kerítek és ki mit kerítek.” Ezeket a

sorokat Robert Frost írta.

Ethan szerette volna azt mondani, hogy ő is tudja, mert kedveli Frostot, mi több,

pont ezt a verset olvasgatta alig pár órával ezelőtt.

– Szóval, drága seriff úr – mutatott McCall a kerítésre –, minket kerít be? Vagy

valami mást tart távol?

– Későre jár, ideje hazamennünk.

– Valóban?

– Bizony.

– És mit ért azon, hogy „haza”? A Wayward Pines-i házat? Vagy az igazi

otthonomat Missoulában?

Ethan közelebb lépett hozzá.

– Nyolc éve él velünk, Peter. Oszlopos tagja a városi közösségnek.

Létfontosságú szolgáltatást nyújt nekünk.

– A Waywardi Hírmondóra gondol? Ugyan már, az a lap viccnek is rossz!

– Ideköti a családja.

– De hol van az az „ide”? Mi a francot jelent ez egyáltalán? Tudom, hogy

vannak, akik megbékéltek ezzel a völggyel. Magamat is megpróbáltam meggyőzni

arról, hogy ez igazi élet, de csak saját magamat csaptam be ezzel. Évek óta ki kellett

volna jönnöm ide. Eladtam a lelkem az ördögnek.

– Tudom, milyen nehéz.

– Komolyan? Mert az én szemszögemből úgy látom, hogy kábé öt perce lakik itt.

És mielőtt kinevezték volna seriffnek, nem tudott elég gyorsan megszökni innen.

Akkor meg mi változott? Tényleg kijutott?

Ethan összeszorította a fogát.

– Átjutott a kerítésen, mi? Na, mit látott odakinn? Mitől vált megrögzött hívővé?

Hallottam, hogy odakinn démonok uralják a világot, de ez csak mese habbal, ugye?

Ethan letette a Winchesterét, nekitámasztotta egy fa törzsének.

– Mondja el, mi van odakinn! – követelte McCall.

– Szereti a családját? – kérdezte Ethan.

– Tudnom kell! Ha valaki, akkor maga biztos…

– Szereti a családját?

McCall végre felfogta a kérdést.

– Régebben szerettem őket. Amikor hús-vér emberek voltak. Amikor

kimondhattuk, amit gondoltunk. Ugye tudja, hogy évek óta most először van a

szájamon, ami a szívemen?

Ethan azt felelte:

– Peter, ez az utolsó esélye. Visszajön velem a városba?

– Az utolsó esélyem, mi?

– Így van.

– Különben mi lesz? Megcsörren minden telefon? Vagy maga tesz el engem láb

alól?

– Odakinn nem fog vigaszra lelni – felelte Ethan.

– De válaszokra legalább igen.

– Mégis, mekkora árat akar fizetni érte? Az életét? A szabadságát?

McCall keserűen felnevetett:

– Maga szerint ez – legyintett a város felé – a szabadság?

– Szerintem nincs más választása.

A férfi egy darabig a földet bámulta, aztán megrázta a fejét.

– Ön téved.

– Hogyhogy?

– Mondja meg a feleségemnek és a lányomnak, hogy szeretem őket!

– Miben tévedek, Peter?

– Hogy mindig van más választásunk.

Arcvonásai megfeszültek.

Elszánta magát.

Olyan gyorsan eredt futásnak, mintha puskából lőtték volna ki, még akkor is

egyre gyorsabban futott, amikor a kerítésnek ütközött.

Szikrát hányt.

A kerítésből kicsapó áram kék tőrökként döftek McCall testébe.

A feszültség ereje másfél méterre hátralökte Petert, egyenesen neki az egyik

fának.

– Peter!

Ethan a férfi mellé térdelt, de Peter már halott volt.

Testét áramütések okozta égési sérülések tarkították.

Magába rogyott, tagjai kificamodtak.

Mozdulatlan.

Megpörkölődött.

Füstölgött.

A levegő a megperzselt hústól és az égett hajtól bűzlött, Peter ruháira üszkös lyukakat égetett az áram.

– Jobb is ez így.

Ethan megpördült.

A sötétségben Pam állt mögötte egy fának dőlve, száját mosolyra húzta.

Ruhái olyan feketék, mint a fenyőfák árnyéka, csak a szeme és a foga fehérsége

látszódott az éjben.

Meg aranyos, holdvilágképű arca.

Pilcher szívdöglesztő vadászkopója.

Ellökte magát a fa törzsétől, és úgy közeledett Ethan felé, mint egy született harcos. Lopózott. Kecses, macskához illő mozgásából áradt, hogy ura a testének, és

minden mozdulata a helyén van. Ethan képtelen lett volna bevallani magának, de félt

tőle. Előző életében, a titkosszolgálatnál csak három fajtiszta pszichopatával

találkozott, de megesküdött volna rá, hogy Pam is közéjük való.

A nő leguggolt mellé.

– Olyan undi, de kedvem támadt tőle egy kis kerti sütögetéshez. Hát nem furcsa?

Ne aggódj, nem neked kell elföldelned, mindjárt kiküldik a takarítóbrigádot.

– Egyáltalán nem emiatt aggódtam.

– Hanem?

– Ennek a szegény szerencsétlennek a családja miatt.

– Hát, legalább nem kellett végignézniük, ahogy agyonverik őt az utcán, és

valljuk be, erősen e felé tendált a dolog.

– Azt hittem, a lelkére tudok beszélni.

– Ha újonc lett volna, akkor meglett volna rá az esély. De Peternek elborult az

agya. Nyolc éven keresztül mintapolgár volt, még egy gyanút keltő jelentést sem kaptunk róla. Aztán egyszer csak az éjszaka közepén kiruccan, felpakolva, mint egy

málhás ló. Már régóta gyűlt benne a feszültség. – Pam Ethanre pillantott. –

Hallottam, mit mondott neked. Nem tehettél ennél többet érte, ezt rég lejátszotta magában.

– Elengedhettem volna… kielégíthettem volna a kíváncsiságát.

Pam kaján képet vágott.

– De ennél több eszed van, Ethan. Mint azt a mellékelt ábra is mutatja.

– Szerinted jogunk van ahhoz, hogy akaratuk ellenére fogva tartsunk ennyi

embert?

– Nincsenek már jogok. Sem törvények. Csak az erő és a félelem.

– Nem hiszel abban, hogy vannak elidegeníthetetlen jogaink?

A nő elmosolyodott.

– Hát nem pont ezt mondtam az előbb?

Pam felállt, és az erdő felé vette az irányt.

Ethan utánakiáltott:

– Ki fogja a hozzátartozókat értesíteni?

– Ne törődj vele! Pilcher dolga.

– És mit fog nekik mondani?

Pam megállt, aztán megfordult.

Hat méterre állt, kis híján a fák közé veszett.

– Szerintem azt, amit a kibaszott úri jókedve tart. Más kérdés?

Ethan tekintete a fának támasztott puskájára tévedt.

Őrült gondolat.

Mire megint Pamre nézett volna, a nő már eltűnt.

Ethan sokáig virrasztott Peter mellett, egészen addig, amíg eszébe nem jutott,

hogy nem akar ott lenni, amikor Pilcher hullaszállítói megérkeznek. Felkecmergett.

Jólesett eltávolodni a kerítéstől, hallani, ahogy az áram hangja percről percre elhalkul.

Hamarosan néma erdőségen és ködön át bandukolt vissza.

Azt gondolta: Basszus, ez annyira elcseszett egy helyzet, és senkinek sem tudom

elmondani. Sem a feleségemnek, sem senkinek, akit barátomnak nevezhetnék.

Kizárólag egy megalomán állattal és egy pszichopatával beszélhetem meg. Ráadásul

ez már így lesz, amíg világ a világ.

Úgy egy kilométerrel odébb megmászott egy kisebbfajta emelkedőt, és

kievickélt az útra. Nem arra ment, amerre a visszautat tervezte, de amikor kilépett a

fák közül, csak ötven-hatvan méterre állt tőle a Broncója. Úrrá lett rajta a fáradtság.

Ötlete sem volt, hány körül járhatott, de egy kutya hosszú napot és egy még

hosszabb éjszakát tudhatott maga mögött, és bármelyik percben megvirradhatott.

Odaért a Broncóhoz, kiürítette a tárat, visszatette fegyverét a tartóra.

Olyan álmos volt, hogy a könyöklőn is elterült és elaludt volna.

Az áramütés szaga igencsak facsarta az orrát; napokba telhet, mire kiszellőzik a

ruhájából. Mikor felkel, Theresa biztos meg fogja kérdezni, hogy minden rendben

ment-e, és erre csak azt fogja válaszolni, hogy „Igen, drágám, jól vagyok. És te?”

Ő pedig olyan lelkébe maró tekintettel fog felelni erre, ami teljesen

meghazudtolja szavait: „Remekül.”

Felbőgette a motort.

Dühe a semmiből tört rá.

Padlógázt adott neki.

A kerekek visítottak, beleharaptak az aszfaltba, és kilőtték a kocsit.

Ezerrel vágódott ki a kanyarból a városba vezető, nyílegyenes útra.

Akárhányszor csak látta, a hirdetőtábla egyre jobban idegesítette: egy fehér

fogsorú család mosolygott vissza róla, úgy integettek, mintha valami ötvenes

évekbeli sorozatban játszanának.

ÜDVÖZÖLJÜK WAYWARD PINESBAN!

OTTHON A PARADICSOMBAN

Ethan elsüvített a tanyák kerítése mellett. Az anyósülés ablakán kinézve látta a mezőn legelésző tehéncsordát és az erdő szélén csillagfényben tündöklő, fehér

pajták sorát. Visszaterelte tekintetét az útra.

A Bronco ekkor akkora huppanón száguldott keresztül, hogy a kormánykereket

is kilökte a kezéből. A járgány az útpadka felé sodródott, százzal repesztett egyenest

a fakerítés felé. Keze a kormányra tapadt, visszarántotta, és Ethan is megbillent, ahogy két kerékre állt az autó. Egy rémisztő másodpercig sikongtak a kerekek az úton, a biztonsági öv pedig a férfi jobb oldalába vágott.

A mellkasában, az arcán érezte a centrifugális erőt.

A szélvédőn át pergő-forgó csillagképeket pillantott meg.

Lába lecsúszott a gázpedálról, azzal a motor elhallgatott – három másodpercnyi

csönd, csak az ablaküvegen megtörő szél sivított, majd a Bronco felborult.

Amikor a tető az aszfaltnak csapódott, fülsüketítő volt az ütközés.

Horpadó fém.

Diribdarabra törő üveg.

Kidurranó kerekek.

Az útburkolatot végigkaristoló fém szórta szikrák.

Aztán a Bronco mozdulatlanságba dermedt, és bár megpördült, ismét a kerekein

állt, kettő még csak defektet sem kapott. Füst szállt fel a motorháztető réseiből.

Ethan benzinszagot érzett. Elfüstölt kerekeket. Hűtővizet. Vért.

Annyira szorongatta a kormányt, hogy erőt kellett vennie magán ahhoz, hogy

lefejtse róla az ujjait.

Beszíjazva ült az autóban. Inge tele volt üvegszilánkokkal. Az oldalához nyúlt,

kikapcsolta az övet, és örömmel tapasztalta, hogy a karja engedelmeskedik neki, nem fáj. A lábát is megmozgatta, azok sem szenvedtek sérülést. Az ajtó nem akart kinyílni, de az ablaka totálisan kitört. Feltérdelve kimászott a nyíláson, és

kibucskázott az útra. Most már a fájdalom sem maradt el. Semmi nyilalló érzés –

csak egy lassan erőre kapó, tompa lüktetés, amely mintha a fejéből terjedt volna szét

a tagjain.

Talpra állt.

Szédült.

Tántorgott.

Lehajolt, azt hitte hányni fog, de az émelygés elmúlt.

Ethan lesöpörte az üvegszilánkokat magáról. Az arca bal oldalán keletkezett egy

vágás, amelyből vér csorgott végig az állán, le a nyakán egészen az ingébe.

Hátranézett a Broncóra. A terepjáró a záróvonalra merőlegesen állt, jobb oldali

kerekei leeresztettek, és az oldalára rogyott, az üveg nagyja kihullott a keretéből, és

a festését hosszú csíkok csúfították el, mintha egy ragadozó karma marta volna végig.

Elbotorkált a Broncótól, és úgy követte a benzin, az olaj és a többi autófolyadék

útját, mint egy véreb.

Átlépte a leszakadt fényszórósort.

Az egyik visszapillantó egy kitépett szemhez hasonlított, ahogy oldalra dőlve

feküdt az útpadkán, és a burkolatából drótok álltak ki.

A messzeségben tehenek bőgtek felemelt fejjel, pofájukat a baleset felé

fordították.

Ethan a hirdetőtáblától nem messze megtorpant, és az úton heverő valamire

meredt, amely majdnem az életét követelte.

Úgy nézett ki, mint egy szellem. Fakó. Mozdulatlan.

Odasántikált, míg a nőhöz nem ért. Nem emlékezett a nevére, de látta már az

asszonyt a városban. A közösségi kerteknek volt valamilyen felelőse. A húszas évei

közepén járhatott. Vállig érő, frufrus, fekete haj. Meztelenül sétált kinn, bőre olyan

békés, holtsápadtkék színű volt, mint a tengeri jég. A sötétben is szinte világított a felülete, kivéve a sebeket. Annyi, de annyi sebet ütöttek rajta! Sebészi pontossággal

szurkálták meg, nem sietve, hanem valamilyen minta szerint. Elkezdte számolni

őket, de leállította magát. Nem akarta, hogy a végeredmény a fejében kavarogjon.

Csak az arcát hagyták érintetlenül. Ajkából kifutott az utolsó csepp vér is, a mellkasán vágott legnagyobb, legsötétebben tátongó sebnek olyan alakja volt, mint

egy meglepetésében eltátott, kis, fekete szájnak. Ez lehetett a gyilkos vágás. De bőven akadt még jelentkező erre a tisztre. Viszont sehol sem látott vért. Az igazat megvallva, ezenkívül csak a Bronco kerékmintája maradt meg a bőrén, ahogy

áthajtott a hasán. Még jól látszott a nyoma.

Először arra gondolt, hogy ki kell hívnia a rendőrséget.

Aztán meg az, hogy: De hisz te vagy itt a rend őre!

Egy ideig rebesgették, hogy kap majd maga mellé egy-két helyettest, de eddig

még nem kerítettek sort rá.

Ethan leült az útra.

Lassacskán elmúlt a baleset okozta sokk, és elkezdett fázni.

Kicsivel később felállt. Nem hagyhatta csak úgy itt, egy-két órára sem. Felemelte

a nő testét, és bevitte az erdőbe. Nem hűlt ki annyira, mint elsőre hitte volna.

Mondhatni, meleg. Kivéreztetett és meleg; hátborzongató kombináció. Hat méterrel

beljebb talált egy bozótos tölgycsoportot. Az ágak alá hajolt, és letette az avarba.

Úgysem vihette máshova, de nem hagyhatta ott minden kegyelet nélkül. A nő két kezét keresztbe tette a hasán. Amikor az inge legfelső gombjához akart nyúlni, észrevette, hogy keze még mindig remeg. Letépte magáról az inget, majd leterítette

vele a holttestet.

Azt mondta:

– Ígérem, hogy visszatérek hozzád.

Ethan kisétált az útra. Egy percig eljátszott a gondolattal, hogy üresbe teszi a Broncót, és letolja a padkára. De órákig senki sem fog autóval erre járni. A tejgazdaság holnap késő délutánig nem fog tejet kiszállítani, azelőtt meg bőven lesz

rá idejük, hogy eltakarítsák a romokat.

Ethan gyalog indult el Pinesba, a városi házak fényei vidáman pislákoltak a

völgyben.

Annyira nyugalmas!

Olyan rettenetesen, illuzórikusan békés!

Hajnal hasadt, mire Ethan hazaért.

Olyan forró fürdőt engedett magának a lenti lábas kádba, amilyenbe csak bele

tudott ülni. Megmosta az arcát, ledörgölte a rászáradt vért. A forró víz csillapította

teste kínjait és fejfájását.

Kivilágosodott az égbolt, mire Ethan ágyba bújt.

A lepedő hideg volt, de a felesége melegen tartotta az ágyat.

Rögtön fel kellett volna hívnia Pilchert, abban a pillanatban, ahogy hazaért, de

annyira lefáradt, hogy gondolkodni sem tudott. Ha csak egy pár órára is, de le kellett dőlnie.

– Hát visszajöttél! – suttogta Theresa.

Ethan átölelte a feleségét, odahúzta magához.

Bal oldalt szúrt a bordája alatt, ha mély levegőt vett.

– Minden rendben? – kérdezte férjétől Theresa. Ethan Peter elszenesedett,

füstölgő testére gondolt. Meg az út közepén, csupaszon fekvő női holttestre. Arra, hogy majdnem meghalt, miközben gőze sincs, hogy mit jelentsen mindez.

– Igen, drágám – bújt hozzá Ethan. – Jól vagyok.

Ethan kinyitotta szemét, és nem sok hiányzott hozzá, hogy ijedtében kiugorjon az

ágyból.

Az ágy végében egy széken Pilcher ült, és egy bőrkötéses könyvet lapozgatva

nézte Ethant.

– Hol van Theresa? – kérdezte Ethan. – Hol a fiam?

– Tudja egyáltalán, hány óra van?

– Hova tűnt a családom?

– Ahová kötelességeik szólítják: a felesége dolgozik, Ben iskolában van.

– Mi az ördögöt keres a hálószobámban? – követelt magyarázatot Ethan.

– Délután van. Nem jött be dolgozni.

Ethannek le kellett hunynia a szemét, hogy enyhítse a tarkóját sanyargató

fejfájást.

– Eseménydús éjszaka volt, mi? – mondta Pilcher.

Ethan az éjjeliszekrényére kitett vizespohárért nyúlt, egész teste

megmacskásodott és összetörtnek tűnt, mintha ezer apró darabra zúzták volna, majd

tessék-lássék módjára összeragasztgatták volna.

Lehúzta a teli pohár vizet.

– Megtalálták a kocsimat? – érdeklődött Ethan.

Pilcher biccentett.

– Képzelheti, mennyire aggódtunk maga miatt. A hirdetőtábla környékén

nincsenek kamerák. Nem láttuk, mi történt, csak a következményeit.

Az ablakon besütő nap bántotta Ethan szemét, hunyorognia kellett.

Pilcherre hunyorított; nem tudta megállapítani, milyen könyvet tart a kezében.

Farmernadrág volt rajta, fehér ing meg egy szürke mellény. Ugyanaz a visszafogott,

lezser stílus, amelyben Pilcher a városlakók közt szokott járni-kelni, akik továbbra

is azt hiszik, hogy ő az itteni pszichológus. Pammel együtt a mai napot valószínűleg

a klienseiknek szentelték.

Ethan így felelt:

– Épp jöttem vissza Pinesba a Peter McCall-eset után. Ha nem tévedek, értesült

arról, mi történt ott, igaz?

– Pam tájékoztatott a történtekről. Micsoda tragédia!

– Egy pillanatra a legelőre terelődött a figyelmem, és amikor visszanéztem,

valamit megláttam az út közepén. Nekimentem, csalinkázott a kocsi, korrigáltam, de

túl sokat, és megpördült a terepjáróm.

– Az autó csaknem totálkáros lett. Szerencséje, hogy élve megúszta.

– Ja.

– Mi volt az út közepén, Ethan? Az embereim semmit sem találtak, csak a Bronco

roncsait.

Ethanben feltámadt a gyanú, hogy Pilcher többet tud, mint amennyit a kérdéseivel

sejtetni enged. Előfordulhat, hogy az úton heverő nő egy Kóborló volt? Állítólag a

lakosok egy kisebb csoportja felfigyelt a beléjük ültetett mikrocsipre, és kivágta.

Tudták, hova helyezték el a kamerákat, és hova nem láttak el. Ők azok, akik nappal

magukkal hordták a csipet, de esténként letették a párna alá, hogy az éj leple alatt észrevétlenül kóborolhassanak. A szóbeszéd úgy tartotta, hogy mindig kapucnis

dzsekiben vagy pulóverben jártak, hogy az arcukat ne vehesse a kamera.

– Nagyon aggaszt – állt fel Pilcher –, hogy egy ilyen egyszerű kérdésen ennyi

ideig rágódik, amikor rávághatná a választ. Vagy még a baleset miatt esik nehezére

válaszolni? Ennek köszönhető a habozása? Akkor viszont miért van, hogy a

tekintetébe nézve látom, hogy pörög az agya?

Tudja. Próbára akar tenni. Vagy csak azt tudja, hogy ott járt a nő, de azt nem, hova rejtettem.

– Ethan?

– Egy nő feküdt az úttesten.

Pilcher a zsebébe nyúlt, és egy igazolványképet vett elő.

Ethan arcába nyomta.

Ő az. Hirtelen elkapott pillanat, nem igazolványba való. Kinéz a képből, valamin

mosolyog vagy nevet. Élettel teli. A háttér elmosódott, de a színéből Ethan arra tippelt, hogy a kép a közösségi kertekben készült.

Azt mondta:

– Ő az.

Pilcher elkomorodott. Visszatette a fotót a zsebébe.

– Meghalt? – faggatta elfúló hangon.

– Leszúrták.

– Hova szúrtak?

– Ahol csak érték.

– Meg is kínozták?

– Úgy tűnt.

– Hol van most?

– Elcipeltem egy félreeső helyre.

– Miért?

– Mert nem bírtam volna kinn hagyni meztelenül, mindenki szeme láttára.

– Hova helyezte a holttestet?

– A hirdetőtáblával szembe, a bozótosba, a tölgybokrok közé.

Pilcher visszaült az ágyra.

– Vagyis eldugta a kíváncsi szemek elől, hazajött, és lefeküdt aludni?

– Először vettem egy forró fürdőt.

– Érdekes alternatíva.

– Mihez képest?

– Ahhoz, hogy azonnal értesít engem.

– Huszonnégy órája talpon voltam. Majdnem belepusztultam a fáradtságba. Csak

egy pár órára akartam lefeküdni, amint csak tudtam, hívtam volna.

– Hogyne, nyilván. Elnézést, hogy kétségbe vontam az ítélőképességét. Az a

helyzet, Ethan, hogy példátlan esettel állunk szemben. Eddig soha sem gyilkoltak meg senkit Wayward Pinesban.

– A jóváhagyott gyilkosságokat leszámítva.

– Ismerte ezt a lányt? – kérdezte Pilcher.

– Látásból, de azt hiszem, nem szóltunk egy szót sem egymáshoz.

– Olvasta az aktáját?

– Ha őszinte akarok lenni, nem.

– Nem is olvashatta volna, mert nincs neki. Legalábbis maga nem férhet hozzá.

Nekem dolgozott. Tegnap éjszaka kellett volna visszatérnie a támaszpontra a

küldetéséből. Sosem láttuk viszont.

– Mit csinált magának? Kémkedett?

– Van egy-két alkalmazottam, akik beépültek a városlakók közé. Csak így tudok

igazán pontos képet alkotni a közhangulatról.

– Hányan vannak?

– Nem számít. – Pilcher megpaskolta Ethan combját. – Ne legyen ennyire

megilletődve, fiacskám! Maga is közéjük tartozik. Öltözzön fel, jöjjön le, kávézás közben megbeszéljük a továbbiakat.

Ethan frissen mosott, patyolattiszta egyenruhában jött le az emeletről. A

földszinten a készülő kávé illata csapta meg az orrát. Leült az egyik konyhai hokedlire, Pilcher pedig kivette a kávéfőző alól a kannát, és kitöltötte a kávét a porcelánbögrékbe.

– Ugye feketén issza?

– Igen.

Pilcher odavitte a bögréket, és letette a pultra.

Azt mondta:

– Reggel behoztak nekem egy megfigyelési jegyzőkönyvet.

– Ki az alany?

– Ön.

– Én?

– A tegnap esti hisztériás rohama felkeltette az egyik viselkedéselemzőm

figyelmét.

Pilcher szemléltető jelleggel bemutatott neki.

– Maga az ilyenekről is jelentést kap?

– Mindig jelentenek nekem, ha bármi furcsaságot tapasztalnak.

– És maga szerint furcsa, hogy felhúzom magam azon, ha kukkolók lesik,

amikor együtt vagyok a feleségemmel?

– Szigorúan tilos az intim pillanatokba betekintést nyernünk, és ezt ön is tudja.

– De utána, amikor meztelenül fekszünk az ágyban, azt már szabad nézni, mi?

– Felhívta a figyelmet a kamerára.

– Theresa nem látta.

– De mi történne, ha mégis észrevette volna?

– Azt hiszi, hogy bárki ne tudná, aki nem most jött le a falvédőről, hogy állandóan megfigyelik?

– Nem érdekel, ha tudják vagy sejtik. Addig nem, amíg magukban tartják. Amíg

betartják a szabályokat. Ebbe beletartozik az is, hogy soha sem hívjuk fel a

figyelmet a kamerákra.

– El tudja képzelni, milyen nehéz lenne megdugnia a feleségét, ha kamerák

figyelik minden mozdulatát?

– Hidegen hagy a dolog.

– David…!

– Ez szabályellenes magatartás, és ezt mindketten tudjuk. – Most először

költözött harag a hangjába.

– Hát jó.

– Ígérje meg, hogy nem fordul elő még egyszer!

– Ígérem, nem fog még egyszer ilyen előfordulni. De bánni fogja, ha kiderítem,

hogy a viselkedéselemzői nézik, ahogy szexelek. Ott helyben kitekerem a nyakukat.

Ethan nagyot nyelt, de a kávé égette a torkát, mintha tüskés gombócot nyelt

volna.

– Hogy van, Ethan? Morcosnak tűnik.

– Elég szörnyen.

– Először is kórházba kellene vinnünk.

– Amikor legutóbb az itteni kórházba kerültem, mindenki meg akart ölni. Inkább

kihordom lábon.

– Ahogy gondolja. – Pilcher belekortyolt a kávéjába, és elfintorodott. – Nem

éppen mosogatólé, de néha mit meg nem adnék azért, hogy egyszer-egyszer egy

európai nagyváros kávézójában rendes presszókávét igyak.

– Jaj, ne csinálja már, hisz maga imádja ezt az egészet!

– Az egész mit, Ethan?

– A várost, a saját kis birodalmát.

– Persze, ez az életem főműve. Attól még nem jelenti azt, hogy nem hiányzik egy

s más a régi világból.

Itták a kávéjukat, a feszült hangulat valamicskét oldódott.

Végül Pilcher szólalt meg:

– Jólelkű lány volt. Igazán nagyszerű.

– Hogy hívták?

– Alyssának.

– Amíg el nem árultam, azt sem tudta, hova rejtettem. Azért, mert nem volt benne

csip?

– Megengedtük, hogy kivegye.

– Ezek szerint megbízott benne.

– Feltétel nélkül. Emlékszik arra a társaságra, akikről beszéltem?

– A Kóborlókra?

– Alyssát bíztam meg vele, hogy épüljön be közéjük. Mindannyiójuknak sikerült

eltávolítani a csipjét. Éjszakánként találkoznak. Nem tudjuk, hol, és azt sem, hogy hányan vannak, hogyan kommunikálnak. Nem küldhettem be hozzájuk mikrocsippel

a combjában. Teketóriázás nélkül megölték volna.

– Szóval bejutott?

– Tegnap lett volna az első gyűlés, amire elhívták. Az összes fontos szereplővel

találkozhatott volna.

– Összejöveteleik is vannak? Ez meg hogy lehet?

– Még nem tudjuk, hogyan, de rájöttek, hol vannak a felügyeleti rendszer gyenge

pontjai. Kijátszották a szabályokat.

– És azt akarja ezzel mondani, hogy ők a felelősek a haláláért?

– Ezt szeretném, ha kiderítené.

– Arra kér, hogy férkőzzek közéjük?

– Arra, hogy ott folytassa, ahol Alyssa abbahagyta.

– Én vagyok a seriff. A búvóhelyük száz kilométeres körzetébe sem engednének.

– Valami azt súgja, a fordulatokban bővelkedő beilleszkedése miatt egyelőre

nem tisztázódott a lakosokban, hogy kihez húz a szíve. Ha jól adja elő magát, még

hasznos segítőtársat is láthatnak önben.

– Komolyan azt gondolja, hogy megbíznának bennem?

– A régi munkatársa biztosan.

A konyhára súlyos hallgatás telepedett.

Csak a hűtő zúgott.

Kint a távolból vidám zsivaj hallatszódott be az ablakon: valahol gyerekek

játszottak.

„Te vagy a fogó!” , kiabálták.

Ethan törte meg a csendet:

– Kate is Kóborló?

– És egyben Alyssa kapcsolattartója. Kate mutatta meg neki, hogyan vágja ki a

mikrocsipet.

– Pontosan mit kér tőlem?

– Vegye fel a fonalat a régi szerelmével! Csak diszkréten. Adja tudtára, hogy csak színleg van velem!

– De mit tud ez a társaság, és mik a céljaik?

– Azt hiszem, mindenről tudnak. Átjutottak a kerítésen, látták a kinti világot. Át

akarják venni a hatalmat. Szorgalmasan újakat toboroznak. Az előző seriff ellen háromszor kíséreltek meg merényletet, de egyik sem sikerült. Valószínűleg most ön

ellen is hasonlót terveznek. Ennek szeretnék mihamarabb a végére járni. Ez legyen a

legfontosabb feladata. Minden szükséges eszközt a rendelkezésére bocsátok.

Korlátlan hozzáférést a kamerarendszerhez.

– Miért nem veszi az ügyet a saját kézbe?

– Alyssa halála mindannyiunkat lesújtott. A hegy mélyén sokak fejében elvadult

gondolatok kavarognak. Ezért nyugszik most az ön vállán ez a teher. Egyedül önre

hárulhat ez a küldetés. Remélem, megérti, mi a tétje a játszmának. Tegye félre a város irányításával kapcsolatos személyes érzéseit, mert tudom ugyan, mit gondol,

megosztotta velem az aggályait, de akkor is működik. Ez a város sosem lehet

demokratikus berendezkedésű. Túl sok vesztenivalónk van, ha a saját hibánkból

szarba kerülünk. Ebben egyetért velem, igaz?

– Igen. Egy túlnyomórészt jóindulatú diktatúraként vezeti a várost, csak

néhanapján rendez vérfürdőt.

Ethan azt hitte, Pilcher erre elneveti magát, de csak a pult fölött meredt rá, és rezdületlen arcába gőzölgött a kávé.

– Ez most egy vicc akart lenni – jegyezte meg Ethan.

– Elfogadja a megbízásomat, vagy sem?

– Elfogadom. De éveken át dolgoztunk együtt Kate-tel. Nem gyilkos természetű.

– Kérem, ne értse félre, de az más világ volt. Ő is megváltozott, Ethan. Pines a

saját képére formálta, és fogalma sincs, hogy mi mindenre vetemedhet.

Theresa a másodpercmutatót bámulta, ahogy a tizenkettesre ért.

Húsz perccel múlt három.

Megigazgatta a papírokat a tiszta, lakkozott íróasztalán, majd vállára vette a

retiküljét.

Az iroda téglafalaira mutatóba kirakott ingatlanhirdetéseket jóformán senki sem

nézegette meg. Ritkán kellett az írógépéhez nyúlnia, telefonon is csak egyszer-

egyszer hívta valaki. Másból sem állt a napja, mint hogy könyveket olvasott, a családjára gondolt, és időnként a régi világra. Amióta Pinesban élt, gyakran eszébe

jutott, hogy a túlvilágra került-e, de valamilyen szinten mindenképp búcsút intett az

előző életének.

Seattle-nek.

Jogi asszisztensi munkájának.

Szinte minden emberi kapcsolatának.

A szabad világban töltött életének, amely minden bonyolultsága és tragikussága

ellenére legalább jelentett valamit neki.

De az itt leélt öt év meglátszott rajta, és másokon is. A lakosok közül volt, aki

meghalt, aki eltűnt, akit meggyilkoltak. Csöppségek születtek. Ez már nem fért bele

a túlvilágról alkotott képébe, de ha jobban belegondolt, ugyan honnan tudhatná

bárki is, hogy a hús-vér emberi élet valóságán túl mi vár ránk?

Amióta a városban lakott, az idő múlásával ráébredt, hogy Pines jobban hasonlít

egy börtönre, mint a túlvilágra, de lehet, hogy egyébként sincs jelentős különbség a

kettő között.

Nemcsak a fizikai bezártságtól csavarodott be, hanem a szellemi egyedülléttől is,

és pontosan a lelki magánytól vált igazi sötétzárkává. Hogy senkivel sem tudta megosztani múltbéli életének részleteit, éppen aktuális gondolatait vagy félelmeit.

Hogy nem tudott érdemben kötődni másokhoz. Jobb pillanatok persze mindig

akadtak. Nagy ritkán és elvétve. Mikor egy másik városbelivel hosszan,

jelentőségteljesen néztek egymás szemébe, akár egy vadidegenébe is, és előtűnt az égő tekintet mögött lappangó belső vívódás.

A félelem.

A kétségbeesés.

A káosz.

Ilyenkor Theresát legalább meglegyintette az emberség melege, hogy nincs

olyan teljesen és tehetetlenül magára hagyatva. A színlelés fájt neki a legjobban. Az

erőltetett tereferélés az időjárásról, a legutóbbi szüretről, a tejesember lustaságáról,

a felszínes dolgokról, és soha egy büdös szót sem szóltak őszintén az igazságról.

Pinesban mindig csak az ártalmatlan csevegés ment, és a beilleszkedése alatt is azt

fogadta el a legnehezebben, hogy ennél mélyebb témákról egy szót se ejthet.

De minden negyedik csütörtökön korábban elszabadulhatott, és pár órára

felrúghatta a szabályokat.

Theresa bezárta maga mögött az ajtót, és elindult a munkából.

Csöndes a délután, de ez nem okozott valami nagy meglepetést.

Zajos délutánt még sosem látott a város.

Dél felé gyalogolt a főutcán. Lélegzetelállító, felhőtlen kék volt az ég. A szél se

fújt, autó se járt az utakon. Nem tudta, milyen hónapot írnak – csak az órák és a hetek ritmusa számított –, de késő augusztusra vagy kora szeptemberre tette volna. A

napsütésben valami átmeneti jelleget fedezett fel, amely évszakváltozást sugallt.

A levegő nyári melege a fény őszi aranyával elegyedett.

És sárgult már a nyárfalevél.

A kórház aulája üresen állt.

Theresa felment a lifttel a másodikra, kilépett a liftből, majd ránézett az órájára.

Egy perc múlva fél négy.

Hosszú a folyosó.

Neonlámpák zizegtek a kockás linóleumpadló fölött. Theresa félúton járt,

amikor a bezárt, tábla nélküli ajtó melletti székhez ért.

Leült.

Minél tovább várakozott, annál hangosabbnak tűnt a fénycsövek zúgása.

Kinyílt az ajtó.

Egy másik nő lépett ki, és rámosolygott. Tökéletes fogsora volt, arcát pedig

Theresa egyszerre találta szépnek és ridegnek. Kiismerhetetlennek. A szeme

zöldebb, mint az övé, haját pedig összefogta.

– Szép napot, Pam!

– Jó napot, Theresa! Miért nem kerül beljebb?

A szoba szegényes és élettelen falaira egyetlen festményt vagy fotót sem raktak

ki, csak egy szék, egy íróasztal és egy bőrdívány állt benne.

– Kérem, foglaljon helyet! – javasolta bársonyos, de nem minden gépiességtől

mentes hangon, és mutatta Theresának, hogy lefeküdhet.

Theresa elterült a díványon.

Pam leült a székébe, keresztbe tette a lábát. Fekete keretes szemüveget, fehér köpenyt viselt, alatta pedig egy szürke szoknyát.

– Örülök, hogy újra látom, Theresa.

– Én is.

– Hogy van mostanság?

– Nagyjából rendben.

– Ha jól emlékszem, most beszélünk először azóta, hogy visszatért a férje.

– Így van.

– Biztos jó lehet, hogy újra együtt a család.

– Imádom.

Pam kivette a tollát a köpenye zsebéből, és levette a kupakját. Székével az asztal

felé fordult, majd a toll végét a Theresa nevét viselő jegyzettömbre helyezte, és azt

mondta:

– Jól érzem, hogy egy „de” következik?

– Nem az, csak annyi, hogy eltelt öt év. Sok minden történt ez alatt.

– És most olyan, mintha egy idegennel élne együtt.

– Elszoktunk egymástól. Kínos a helyzet. Azt persze nem engedhetjük meg

magunknak, hogy kényelmesen hátradőljünk és elbeszélgessünk Pinesról, erről az

egész őrült világról, amibe kerültünk. Egyszer csak visszacsöppent az életembe, és

még azt várják, hogy úgy legyünk meg együtt, akár egy mintacsalád.

Pam jegyzetelt.

– Mit gondol, Ethan hogy alkalmazkodik?

– Hozzám?

– Önhöz, Benhez, az új munkájához, mindenhez.

– Nem tudom. Mint mondtam már, semmit sem lehet megbeszélni. Egyedül

magával szabad őszintén beszélnem.

– Igaz, ami igaz.

Pam ismét Theresa szemébe nézett.

– El szokott tűnődni azon, hogy mit is tudhat?

– Tessék? Mire gondol?

– Pontosan tudja, mire gondolok. Ethan tiszteletére búcsút rendeztek, és amióta

Pines áll, egyedül ő menekült meg a végzetétől. Nem merül fel önben a kérdés, hogy kijutott-e a városból? Hogy mit látott? Hogy miért jött vissza?

– De soha nem kérdezném meg tőle.

– Szóval foglalkoztatja a dolog.

– Még szép! Olyan, mintha meghalt és újra feltámadt volna. Minden nyugtalanító

kérdésemre válaszolhatna. De sosem kérdeznék tőle semmi ilyet.

– Mióta újra együtt vannak, szerelmeskedtek?

Theresa fülig elvörösödött, és a plafont nézte zavarában.

– Igen.

– Hányszor?

– Háromszor.

– Milyen volt?

Ahhoz semmi közöd, te büdös ribanc!

De ehelyett azt válaszolta:

– Az első két alkalommal botladoztunk. De a tegnapi volt eddig messze a

legjobb.

– Elélvezett az együttlét alkalmával?

– Hogy képzeli…?!

– Nincs ebben semmi szégyellnivaló, Theresa. Nagyon sokat elárul a

lelkiállapotáról, hogy képes-e eljutni az orgazmusig, vagy sem. – Pam cinkosan

elmosolyodott. – Vagy Ethan tehetségéről. Pszichiáterként tudnom kell az ilyesmit.

– Igen.

– Igen, volt orgazmusa?

– Tegnap volt.

Theresa nézte, ahogy Pam egy nagy „O” betűt rajzolt, és mellé egy mosolygós

arcocskát.

– Aggódom érte.

– A férjéért?

– Tegnap este az éjszaka közepén behívták. Hajnalig nem is jött haza. Nem

tudom, hová ment. Jó, azt megértem, hogy nem kérdezhetem meg tőle. Azt hiszem,

valaki szökni próbált, és őt követte.

– Az ön fejében megfordult már a gondolat, hogy elhagyja a várost?

– Évek óta nem.

– Miért?

– Először szerettem volna kijutni. Akkor még fél lábbal a régi világban éltem.

Úgy tartottam, hogy valamilyen börtönbe vagy kísérletbe kerültem. De olyan

különös, hogy minél régebb óta vagyok itt, annál természetesebbnek tűnik.

– Mi tűnik természetesebbnek?

– Az, hogy nem tudom, miért vagyok itt, hogy mire fel épült meg ez a város, és

hogy mi van odakint.

– És ön szerint miért vált természetesebbé?

– Talán csak azért, mert alkalmazkodtam a körülményekhez, vagy megtörtem, de

észrevettem magamon, hogy akármennyire furcsa is ez a város, az itteni életem nem

sokban különbözik az előzőtől, ha egy kicsit józanabb ésszel összehasonlítom őket.

A legtöbb beszélgetés ugyanúgy sekélyes és felszínes volt. Seattle-ben jogi

asszisztensként dolgoztam egy ügyvédi irodánál, ahol a biztosítóknak dolgoztam a

keze alá, hogy minél több pénzt facsarjanak ki az emberekből, és ne kelljen

semmiért sem fizetniük. Itt is irodában ülök egész nap, és szinte senkivel sem beszélek. A két állás ugyanolyan haszontalan, de ezzel legalább nem ártok

másoknak. A régi világban is voltak a tudásomat meghaladó, nagy rejtélyek: a

világegyetem titkai, Isten, hogy mi lesz velünk, ha meghalunk. Itt is rengeteg a megoldatlan rejtély. Ugyanazok a viszonyok, ugyanazok az emberi gyarlóságok,

mindössze annyi a különbség, hogy az ismert világunk összezsugorodott.

– Magyarán minden csupán viszonyítás kérdése?

– Fogjuk rá.

– Theresa, felmerült önben, hogy a túlvilágra jutott?

– Azt sem tudom, mit kéne ezen értenem. Maga szerint létezik egyáltalán?

Pam csak egy mosollyal felelt. Üres, átélés nélküli vigyorral, amely semmi

vigaszt nem nyújtott. Pusztán egy álarc. Nem először mardosta Theresát a gondolat,

hogy mégis ki ez a nő, akinek kifecsegem minden titkomat? A kitárulkozás egy kicsit megrettentette, de aztán győzött a vágy, hogy őszintén beszélhessen egy másik

emberrel.

Theresa azt mondta:

– Igazából Pinest is úgy fogom fel, mint az életem egy új szakaszát.

– Mi a legnehezebb benne?

– Miben, hogy itt élek?

– Igen.

– A remény.

– Mit ért ezen?

– Azt, hogy nincs annál nehezebb dolga annak, aki itt ragadt ebben a városban,

mint hogy megválaszolja a nagy kérdést: „Miért kelek fel mindennap, minek

csinálom tovább?”

– És ezt ön hogyan válaszolta meg magának, Theresa?

– A fiamért. Ethanért. Egy jó könyvért. A hóviharokért. De nem olyan távlat ez,

mint az előző életemben. Nincsen olyan álomház, amelyre gyűjthetnék. Nincs lottó.

Régebben arról álmodoztam, hogy beiratkozom a jogi egyetemre, és saját irodát

nyitok. Megvalósítom önmagam, és aztán meggazdagszom belőle, és egyszer majd

nyugdíjba megyek, elköltözünk valahová, ahol mindig jó idő van, egy tiszta vizű, kék tenger fehér, homokos partjára, és sosem esik.

– Hát a fia?

Theresa nem készült fel rá lélekben. Ez a három szócska úgy leverte, mint egy

semmiből jövő jobbhorog.

Könnyek között tűnt el a plafon, amelyet idáig nézett.

– Ugye Ben jövőjét szerette volna legszívesebben egyengetni? – kérdezett rá

Pam.

Theresa bólintott, és amikor pislantott egyet, két csíkban folyt le szeme sarkából

a sós könny.

– Várta, hogy megházasodik egyszer?

– Ó, igen.

– Egy tiszteletre méltó, becsületes állás, amely Bent boldoggá teszi, ön pedig joggal lehet büszke rá miatta?

– Ennél többről van szó.

– Miről is?

– Amit már mondtam. A reményről. Annyira szeretném, ha megismerné ezt az

érzést, de sosem fogja megtapasztalni. Mit várhatnak az élettől a Pinesban felnőtt gyerekek, mire törekedhetnek? Milyen távoli országokról álmodozhatnak, hogy

egy napon bejárhassák a világot?

– Felötlött már önben, hogy talán a remény ebben a formájában szintén a régi

világból maradt vissza, és már nem szolgálja az itteni boldogulását?

– Szóval azt akarja mondani, hogy „ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”?

– Nem, hanem azt, hogy éljen a mának! Lehet, hogy Pinesban már maga az élet, a

puszta túlélés is örömre ad okot. Talán már azért is megéri felkelni az ágyból, mert

megteheti. Találja meg az apró, mindennapi örömöket az életében! Nézzen csak körbe, hát nem gyönyörű a természet? A fia hangja nem esik jól? Ben boldog

életnek néz elébe a városban.

– Hogyhogy?

– Megfordult már a fejében, hogy a fiának esetleg más fogalmai vannak a

boldogságról, mint amit ön a régi világból magával hozott? Hogy egy olyan

kisvárosban nő fel, amely pontosan ezeket a pillanatnyi örömöket helyezi előtérbe?

– De ez annyira kicsinyes!

– Akkor miért nem fogja kézen, és viszi el magával?

– Most komolyan beszél?

– Igen.

– Megölnének, mielőtt kijutnánk.

– Valami esélyük mégis van, akár össze is jöhet. Voltak, akiknek sikerült

elhagyniuk a várost, igaz, sosem tértek vissza. Mégsem gondolja titkon azt, hogy tűnjék bármennyire elviselhetetlennek is Pines, ennél még ezerszer rosszabb is lehet

a külvilágban élni?

Theresa megtörölte a szemét.

– De.

– Még egy utolsó apróság – mondta Pam. – Szóba hozta már Ethannek, hogy mi

történt a megérkezése előtt? Tájékoztatta a… hogy is mondjam… családi

helyzetéről?

– Dehogyis, még csak két hete vagyunk együtt.

– Miért késlekedik?

– Mi értelme volna?

– Nem gondolja, hogy a férjének illene tudnia?

– Csak ártanék vele.

– Elvileg a fiuk is elszólhatja magát.

– Ben sem fogja elmondani. Már megbeszéltük.

– Amikor legutóbb itt járt, a depresszióját az egytől tízig terjedő skálán hetesre

értékelte. Hogyan látja most: javult az állapota, rosszabbodott, vagy maradt

ugyanolyan?

– Mondjuk ugyanolyan.

Pam kihúzott egy fiókot, és kivett belőle egy kis fehér dobozt, amelyben tabletták

zörrentek meg.

– Rendesen szedi a gyógyszerét?

– Igen – hazudta Theresa.

Pam letette a dobozt az asztalra.

– Esténként egyet, lefekvés előtt, ahogy szokta. Ez kitart a következő

találkozónkig.

Theresa felült a díványon.

Úgy érezte magát, mint mindig, amikor befejezték a beszélgetést: zaklatottnak.

– Kérdezhetek valamit? – mondta Theresa.

– Hogyne.

– Maga biztos sok emberrel beszélget, mindenkinek hallja a magánéletét. Ön

szerint valaha otthonomnak érezhetem még ezt a várost?

– Nem tudhatom – felelte Pam, ahogy felállt. – Ez egyedül önön múlik.

A hullaházba a kórház keleti szárnyának alagsorán át, a folyosó végéből nyíló,

ablaktalan ajtón lehetett bejutni.

Pilcher emberei már Ethan érkezése előtt behozták a holttestet, farmernadrágban

és flanelingben várták a bejáratnál. Pilcher őrző-védő szolgálatának vezetője magas

termetű férfi volt, északi vonásokkal. Lerítt róla a megrendültség.

– Köszönöm, hogy lehozta – mondta Ethan, azzal kikerülte és belökte vállával az

ajtót. – Nem kell megvárniuk.

– Így szól az utasításunk – felelte a szőke hajú.

Ethan bevágta maga mögött az ajtót.

A hullaháznak hullaházszaga volt. A fertőtlenítőszer szaga nem tudta elnyomni a

halál falakba beivódott, dohos pézsmaszagát. A fehér csempepadló tarkává vált a sok folttól, és egy kicsit befelé, a lefolyó felé lejtett.

Alyssa rozsdamentes acél boncasztalon feküdt.

Mögötte eresztett az öblítőmedence, víz csöpögése visszhangzott a

boncteremben. Ethan ezelőtt csak egyszer járt halottasházban. Akkor sem szívelte nagyon, és most még annyira sem tetszett neki, tekintve, hogy egy hullával volt összezárva benne.

A vizsgálólámpán kívül sem természetes világosság, sem semmilyen más eszköz

nem adott fényt.

A boncasztalnál állva a külvilág a sötétségbe veszett.

A csöpögés hangjához a tetemhűtők zörgése adott aláfestést – hat berendezés

zümmögött az öblítőmedence mellett.

Az igazság az, hogy csak tessék-lássék módjára piszkálta a holttestet. Halvány

fogalma sem volt róla, hogy látna hozzá egy halottkém, de Pilcher ragaszkodott hozzá, hogy megvizsgálja és jelentést írjon a látottakról.

Ethan az öblítőmedence felett elhelyezett szervmérlegre tette Stetson-kalapját,

majd a lámpáért nyúlt.

Az erős fénynél jól látszott, mennyire pontosak a vágások. Sebészi

pontosságúak, hibátlanok. Nem tépték fel a bőrt, csak tucatnyi, pusztulásba tekintő,

fekete ablakot nyitottak rajta.

A nő bőre a seb alatt olyan színű volt, mint az alapozó.

Végtagról végtagra haladva átnézett minden szúrt sebet.

Ebben a kegyetlen, orvosi megvilágításban, a boncasztalon feküdve nehezére

esett Alyssaként gondolni rá.

Fénybe tartotta a holttest bal karját, és szemügyre vette a kezét. A körmök alá kosz ragadt. Vagy vér. Elképzelte, ahogy Alyssa kétségbeesetten szorítja el a frissen

vágott sebeket, mindent megtesz azért, hogy megállítsa a belőle kiömlő vért.

De akkor a hajában talált tölgyfalevél-maradványokat leszámítva miért olyan

tiszta a teste? Miért nincs alvadt vér vagy vérfolt a bőrén? Akkor sem látott vértócsákat, amikor először rátalált az úton. Nyilvánvalóan máshol ölték meg, és csak aztán vitték ki az úttestre. De miért véreztették ki? Hogy nyom nélkül

cipelhessék oda? Vagy ennél ördögibb oka van?

Ethan a másik kezet is alaposan átvizsgálta.

Majd a lábát.

Nem fűlött hozzá a foga, de egy pillantás erejéig bevilágított a lába közé is.

Laikus szemmel nem látott semmilyen nemi erőszakra utaló sebet vagy egyéb

traumát. A lelkiismerete úgy diktálta, hogy óvatosan bánjon Alyssa testével, ezért háromszor kellett nekifutnia, mire hasra tudta fordítani.

Karja nagy bongással csattant neki a fémasztalnak. Hátáról lesöpörte a

kavicsokat és a koszt. A bal combján egy friss seb mutatkozott. Egy behegedt vágás.

Itt vették ki belőle a mikrocsipet, tippelt Ethan.

Félretolta a lámpát, és letelepedett az állítható magasságú laborszékre. Ahogy

Alyssa oszlásnak indult teste csupaszon, minden méltóságától megfosztva ott feküdt

a boncasztalon, támadt egy ötlete. A sötétben ült, és azon tépelődött, hogy vajon tényleg képes lett volna-e Kate ilyesmire.

Egy kis idő múltán felállt és kiment.

Pilcher emberei elhallgattak, amikor kilépett az ajtón. A magas, szőke hajú

alakhoz fordult, és azt kérdezte:

– Beszélhetnék magával négyszemközt?

– Bent?

– Igen.

Ethan kitárta az ajtót, a férfi pedig besétált a boncterembe.

– Hogy hívják? – kérdezte Ethan.

– Alannek.

Ethan a laborszékre mutatott:

– Üljön le!

– Mit akar?

– Csak egy pár kérdést szeretnék feltenni magának.

Alan gyanakodva nézett vissza rá:

– Nekem azt mondták, hogy hozzam be a holttestet, és tegyem vissza a hűtőbe,

amikor végzett.

– Hát, még nem végeztem.

– Senki sem mondta, hogy kérdezgetni fognak.

– Csak nyugalom, üljön le szépen!

A biztonsági őr nem moccant. Jó tíz-tizenöt centivel volt magasabb Ethannél.

Vállai olyan szélesek, akár az úszóké. Ethan érezte, hogy felgyülemlik a benne szunnyadó erő, testét elönti a harci láz, szíve egyre hevesebben ver. Nem akart először ütni, de ha nem él a meglepetés erejével, ha nem üti ki az első pár másodpercben, akkor sosem fogja legyőzni ezt a viking istenekkel vetekedő

testalkatú embert.

Ethan leszegte állát.

Fél másodperccel azelőtt, hogy elrugaszkodott és helyből lefejelte volna, Alan

megfordult és engedelmesen leült a székre.

– Nem erről volt szó – morgolódott Alan.

– A főnöke, David Pilcher minden eszközt megadott, minden információhoz

hozzáférést engedett, hogy kiderítsem, ki tette ezt. Ugye maga is szeretné, ha megtalálnám Alyssa gyilkosát?

– Hogyne.

– Ismerte személyesen Alyssát?

– Persze. Csak kétszázhatvanan vagyunk fenn a hegyekben.

– Vagyis szorosan összetart a társaság?

– Nagyon is.

– Tudta, hogy Alyssát leküldték Pinesba?

– Igen.

– Ezek szerint közeli barátságban voltak?

Alan az asztalon kiterített testre meredt. Rángott az állkapcsa a benne csapkodó

érzésektől; a haragtól és a gyásztól.

– Alan, létesítettek egymással korábban testi kapcsolatot?

– El tudja képzelni, mi történik, ha kétszázhatvan embert összezárnak, és tudják,

hogy ők az utolsó emberek a földön?

– Mindenki mindenkivel kefél?

– Pontosan. Mi, a hegy gyomrában élők egy nagy családot alkotunk. Nem

először veszítünk el valakit közülünk. Nagyrészt a nomádok közül, akik nem tértek

vissza, mert felfalták őket. Ilyesmi viszont eddig még soha nem fordult elő.

– Mindenkit felzaklatott a halálhíre?

– De fel ám! Remélem, felfogja, hogy Pilcher csak ezért bízta meg magát ezzel a

feladattal. Mindenkinek megtiltotta, hogy a halála ügyében nyomozzon.

– Fél a bosszútól.

Alan halovány, dühös mosolyra húzta a száját.

– Van önnek fogalma arról, mekkora mészárszéket rendezhetnék ebben a

városban, ha tíz felfegyverzett emberrel berontanék?

– Ne felejtse el, hogy nem minden városlakó felelős Alyssa haláláért!

– Mondtam már, Pilchernek nyomós oka van arra, hogy maga vezényeljen

mindenkinek.

– Meséljen egy kicsit Alyssa feladatairól!

– Azt tudtam, hogy a városiakkal lakik, de semmi részletekbe menőt.

– Mikor látta utoljára?

– Két nappal ezelőtt, este. Alyssa egyszer-egyszer hazajött a hegyekbe, hogy

velünk aludjon. Fura egy szokás. Látta már a kaszárnyáinkat?

– Azt hiszem.

– A cellákban nincsenek ablakok. Szűkös, rideg lukak. Pinesban egyedül lakhatott

a saját házában, de hiányzott neki az otthoni szobája, odafent. Na, erre varrjon gombot! Pedig ő aztán olyan kivételes helyzetben volt, hogy bárhol élhetett volna,

azt csinálhatott volna, amit csak akart. De ő is velünk együtt húzta az igát. Közénk tartozott.

– Mit ért azon, hogy „kivételes helyzetben volt”?

– Maga nem tudja?

– Mit?

– Bassz… nézze, nem árulhatom el, nem hatalmaztak fel rá.

– Mi az, amiről nem tudok?

– Felejtsük el, jó?

Jó. Egyelőre.

– Na, szóval hol látta utoljára? – vette fel ismét a fonalat Ethan.

– A kantinban. Pont akkor fejeztem be a vacsorámat, amikor megérkezett.

Kiszedték neki a kajáját, és odajött hozzám.

– Miről beszélgettek?

Alan a szoba sarkában honoló sötétségbe bámult.

Egy pillanatra békéssé vált ábrázata, mintha boldog perceket idézett volna fel

benne az emlék.

– Semmi komolyról, semmi jelentősről. Csak arról, hogyan telt a napunk.

Mindketten ugyanazt a könyvet olvastuk, és megvitattuk, milyen érzéseket keltett bennünk. Mindenféle dolog szóba került, de ez ugrik be igazán élesen. Örök

barátom volt, néha még a szeretőm is. Jól kijöttünk egymással, nem tudtam, hogy akkor látom utoljára élve.

– Nem beszéltek a városban végzett munkájáról?

– Azt hiszem, rákérdeztem, hogy halad a küldetésével. Ő erre csak annyit

mondott: „Úgyis mindjárt vége lesz.”

– Mit gondol, mi járhatott a fejében, amikor ezt mondta?

– Fogalmam sincs.

– Semmi mást nem mondott?

– Nem ám.

– Miért akarta Pilcher, hogy ön szállítsa ide Alyssa holttestét? Egy kicsit bunkó

dolog, ha figyelembe v…

– Önként vállaltam el.

– Ó!

Ethant bosszantotta, hogy kezdte megkedvelni Alant. Ilyen emberekkel harcolt

vállvetve a háborúban. Felismerte benne a sziklaszilárd erkölcsi tartást. A szédületes

testi erőhöz társuló vakmerőséget és rendíthetetlen hűséget.

– Ethan, van még kérdése?

– Nincs.

– Találja meg, ki tette ezt vele!

– Meg fogom.

– És zúzza ízzé-porrá!

– Segítsek visszatenni a hűtőbe?

– Á, megoldom magam. De előbb szeretnék virrasztani mellette egy kicsit.

– Rendben.

Ethan levette a kalapját a szervmérlegről. Kiment, de az ajtóból visszafordult.

Alan odahúzta a széket a boncasztalhoz, és fogta Alyssa kezét.

Theresa a teraszon ült, várta haza a férjét.

Hulldogáltak és susogtak a kertben álló nyárfák levelei, az ágak közt áttörő fény

reszkető árnyékfoltokkal tarkította a műfűnél is méregzöldebb pázsitot.

Látta, hogy Ethan – tőle szokatlanul – kullogva közeledik a Hatodik utcán. Nem

járt egyenesen, a jobb lábára sántított. Letért a járdáról, jött fel a teraszhoz. Theresa észrevette, hogy minden lépés fájdalmas neki, de az arcát eltorzító grimasz helyét rögtön széles mosoly vette át, amikor viszontlátta őt.

– Mid fáj? – kérdezte Theresa.

– Kutya bajom.

Theresa fölállt, majd lement a lépcsőn. Fázott a lába a füvön megtelepedő, hűs

harmattól.

Odanyúlt és megtapogatta a lila foltot az arca bal oldalán.

Ethan felszisszent.

– Valaki megvert?

– Nem, dehogy.

– Mi történt?

– Tönkrevágtam a terepjárómat.

– Mikor?

– Tegnap este. Nem nagy ügy.

– Bementél a kórházba?

– Pikpakk rendbe jövök.

– Orvos nem látott?

– Theresa…!

– De mégis mi történt?

– Egy nyúl vagy valami kisvad kiszaladt a kocsi elé. Félrerántottam a kormányt,

hogy el ne üssem, erre megborult a terepjáró.

– Megborult?

– Mondom, hogy jól vagyok!

– Most azonnal bemegyünk a kórházba.

Ethan odahajolt hozzá, homlokon csókolta.

– Nem fogok bemenni, felejtsd el! Viszont te nagyon kicsípted magad.

Hogyhogy?

– Ekkora nagy szó, ha csinosan öltözöm fel?

– Ugyan már, tudod, mire gondolok!

– Hát kiment a fejedből?

– Nagyon úgy néz ki. Sűrű volt az utóbbi pár nap. Mit felejtettem el?

– Fisherék meghívtak vacsorára.

– Mára?

– Negyedóra múlva várnak.

Egy pillanatig a nő azt hitte, hogy le fogja fújni a meghívást, hogy vissza kell

mondaniuk a vacsorát. Merne ilyet csinálni a férje? Van benne annyi önfejűség?

– Rendben, mindjárt ledobom magamról ezt a göncöt, és öt perc múlva

indulhatunk.

Theresa két hete, szombat reggel elegyedett szóba Mrs. Fisherrel a piacon,

amikor mindketten ugyanazt az uborkát akarták megvenni. A barátságos csevejt

követő héten az egyik este megszólalt a Burke család telefonja. A hívó Megan

Fisher néven mutatkozott be, és szerette volna jövő hét csütörtökre meghívni őket vacsorára. Volna kedvük eljönni?

Theresa persze nyilván tudta, Megan nem azért hívta meg őket, mert égett a

vágytól, amikor aznap reggel felkelt, hogy új barátokra tegyen szert, hanem mert levelet kapott, amelyben melegen javasolták neki, hogy teremtsen kapcsolatot a Burke házaspárral. Theresa is kapott már ilyen levelet eleget, és igazság szerint nem

bánta, volt benne némi logika. Mivel lakatot tettek a lakosság szájára, sosem lett volna képes kisajtolni magából annyi energiát, hogy vendégeskedni hívja a

szomszédait. Annyira erőltetett és idegen lett volna.

Mindenkinek sokkal könnyebb egyszerűen elmerülni a maga egyszemélyes

álomvilágában.

Theresa és Ethan az út közepén bandukoltak kéz a kézben, Theresa még egy

vekni frissen sült kenyeret is vitt a hóna alatt. Bent otthon hagyták, és ettől olyan érzése támadt, mintha kiszöktek volna otthonról a férjével egy randira.

Estére kellemesen lehűlt a levegő a völgyben. Egy kicsit késésben voltak, pár

perccel elmúlt hét. Már kezdetét vette a „Zenés vacsora Hecterrel”, minden nyitott ablakon át a zongora bársonyos muzsikája szűrődött ki az utcára.

– Emlékszel még, mit dolgozik Mr. Fisher? – kérdezte Theresa.

– Ügyvéd. A felesége tanárnő. Bent is ő tanítja.

Theresa tudta ugyan, hogy Bent is ő tanítja, de azt kívánta, Ethan bárcsak ne így

hozta volna szóba. Az iskola különös egy hely. Pines városában az oktatás négyéves

kortól tizenötig kötelező, a tananyagot pedig homály fedte. A leghalványabb

segédfogalma sem volt róla, mit tanul a fia az iskolában. A gyerekeknek sosem adtak házi feladatot, és megtiltották nekik, hogy az iskolai dolgokról bárkivel beszéljenek, beleértve a saját szüleiket is. Ben soha nem mesélt róla, és Theresa tudta, hogy kár is faggatnia. Csak akkor nyerhettek betekintést ebbe a zárt világba,

amikor az év végi színdarabot adták elő. Júniusban szokták tartani az évzárót, és ez

Wayward Pinesban felért egy karácsonyi vagy hálaadásnapi ünnepséggel. Három

évvel ezelőtt búcsút rendeztek egy szülőnek, aki beverekedte magát az iskolába.

Theresa oldalát fúrta a kíváncsiság, hogy mennyit tudhat erről Ethan.

– Milyen jog a szakterülete Mr. Fishernek? – Theresa jól tudta, milyen hülye a

kérdés. Fogadni mert volna rá, hogy Mr. Fisher is egy üres, ritkán látogatott, csak

elvétve felhívott irodában unatkozott egész nap, akárcsak ő.

– Nem tudnám megmondani neked – válaszolta Ethan. – Ez is jó téma lesz, amit

érdemes lesz kiveséznünk.

Megszorította a kezét. Férje hangjából kihallotta a szarkazmust, amelyet senki

más nem vett volna észre, de neki egyértelmű volt benne a maró gúny. Felnézett rá,

és elvigyorodott. Pillantásában közös, sokat sejtető egyetértés tükröződött.

Összekacsintottak egy kimondatlan poénnal.

Mióta visszajött Ethan, az asszony még sosem érezte magát ilyen közel hozzá.

És látta lelki szemei előtt, hogy egész életükön át legfeljebb ilyen apró,

villanásnyi időkre teremthetnek őszinte kapcsolatot.

Fisherék egy otthonos kis házikóban laktak a város északi szélén.

Megan Fisher egyből ajtót nyitott, mielőtt Ethan bekopogtathatott volna. Húszas

évei közepén járt, és nagyon csinosan festett fehér, csipkés szegélyű

egyberuhájában. Barna hajpántja jól ment lebarnult, szeplős válla színéhez. Mosolya

Theresát egy filmsztár mosolyára emlékeztette; fogai kivillantak, szélesre húzódott

a szája, és ha sokáig nézték, látszott rajta, hogy műmosoly.

– Theresa, Ethan, kerüljetek beljebb! Annyira örülünk, hogy eljöttetek!

– Köszönöm, hogy vendégül láttok – mondta Ethan.

Theresa átadta a konyharuhába csavart kenyeret.

Megan tiltakozva félreszegte fejét:

– Ej, hát mondtam nektek, hogy ne hozzatok semmit. – De mégiscsak elfogadta. –

Ó, hisz ez még meleg!

– Frissen sütöttem.

– Gyertek, fáradjatok be!

Theresa lekapta Ethan fejéről a cowboykalapot.

– Már viszem is be – ajánlkozott Megan.

A házat bejárta a főtt étel illata, és ebből ítélve nagyon ínycsiklandónak ígérkezett

a menü. A konyhából jövő meleg levegő fokhagymás sült csirke és krumpli illatát

árasztotta.

Brad Fisher az ebédlőben állt, az utolsó terítéket igazgatta el a díszesen dekorált,

gyertyafényes asztalon, aztán mosolyogva, kitárt karral jött ki az előtérbe. Két-három évvel lehetett idősebb a feleségénél, és Theresa úgy látta, hogy utcai ruhában

volt. Elegáns, fekete bőrcipő, szürke, élére vasalt szövetnadrág, fehér ing, amelynek

már felgyűrte az ujját, és a nyakkendőjét is levette. Pontosan, ahogy egy fiatal ügyvédet elképzelt, egész lényéből sugárzott a talpraesett dörzsöltség és az

intelligencia.

Ethan kezet fogott vele.

– Seriff úr, örülünk, hogy megtisztelt minket.

– Örülök, hogy itt lehetek.

– Jó estét, Mrs. Burke, hogy van?

– Ugyan, tegeződjünk, és maradjunk a Theresánál!

Megan így szólt:

– Még van egy kis dolgom, mielőtt asztalhoz ülnénk. Theresa, bejössz segíteni a

konyhába? Addig a fiúk tölthetnek maguknak, és kiülhetnek a hátsó teraszra.

Theresa megmosott egy tál salátára való zöldséget. A mosogató feletti ablakon

kinézve látta, hogy Ethan és Brad whiskyspohárral a kezükben álldogálnak kinn a kertben, azt viszont nem, hogy beszélgetnek-e mellette. Pinesban szokatlan módon a

kertet kerítés vette körül, egészen a háromszáz méter magasra nyúló, fokozatosan elvékonyodó párkányokból álló sziklafalig, ahol fenyőfák nőttek mindenütt.

– Megan, csodaszép házban laktok – jegyezte meg Theresa.

– Köszönöm, annyira kedves vagy!

– Azt hiszem, te tanítod a fiamat ebben az évben. – Nem akarta szóba hozni. A

szavak csak úgy kicsúsztak szájából. Kellemetlen perceket okozhatott volna vele, de

Megan ügyesen kivágta magát.

– Hát persze. Ben nagyon jó fiú, az egyik legtehetségesebb tanítványom.

És semmi mást nem tett hozzá.

A beszélgetésük döcögött, meg-megállt.

Theresa céklát karikázott, szeletekre vágta a rikító vörös gumókat.

– Hova tehetem? – kérdezte.

– Ide nyugodtan jöhet.

Megan odatartott neki egy fatálat, Theresa meg két marokkal beletette a felvágott

céklát. Az illatuk olyan érdekesen kellemes volt, egészen hasonlított a termőföld szagára.

– Te ugye ingatlanügynök vagy? – tudakolta Megan.

– Igen.

– Látlak néha a kirakatüvegen át, ahogy az asztalodnál ülsz. – Bizalmaskodva

odahajolt hozzá. – Braddel sokszor próbálkozunk, ha érted, mire gondolok.

– Tényleg?

– Ha összejön, és a gólya csomagot hoz nekünk, nagyobb ház után kell néznünk.

Szerintem be fogunk ugrani hozzád, és te lehetsz az ügynökünk, megmutathatod,

hol vannak Pinesban a legjobb ingatlanok.

– Ezer örömmel segítek nektek – mondta Theresa.

Még mindig nem tudta feldolgozni, hogy milyen szürreális dolog Megan

konyhájában állni, mintha minden rendjén lenne. Megan alig pár éve él Pinesban, és

a beilleszkedése botrányosan sikerült. Kétszer kapták szökési kísérleten.

Megpróbálta kikaparni az előző seriff szemét. Theresa emlékezetében még élénken

élt a nap, amikor egy délután az irodájában üldögélt, és bámult ki az ablakon, mikor

meglátta, ahogy Megan fényes nappal hisztériás rohamban tör ki, és

torkaszakadtából üvölt, hogy: „Mi a kurva élet van veletek? Mi a szar folyik ebben a

városban? Egyikőtök sem igazi! ” Theresa egész éjszaka azt várta, hogy mikor csődítik össze a népet búcsúra, de a telefonok sosem csörrentek meg. Megan

egyszerűen eltűnt. Három hónappal később Theresa ismét viszontlátta a városban:

végtelen derűs ábrázattal sétálgatott az utcán. Nem sokkal később az iskolában

kapott állást. Aztán hozzáment Bradhez. A későbbi búcsúk idején a tömeg élére állt.

Még a kör közepére is beállt egy csavarkulcsot szorongatva, és rásózott egy

haldokló szökevény fejére.

Most meg együtt főzőcskéznek, miközben a férjeik kint kortyolgatják a whiskyt.

Egy kérdés ismétlődött szüntelenül Theresa fejében, ahogy a lilás levet mosta le

a kezéről.

Mivel sikerült megtörniük végül?

Ethan nézte a hegy csúcsát, és a whiskyjét kortyolgatta.

Kitűnő nedű volt, a skót felföldről származó single malt. A Biergartenben

csapolt, pocsék ízű sört leszámítva sehol sem lehetett a városban rendszeresen piát

kapni. Ethan sejtette, mi áll Pilcher döntése mögött: így is épp elég nehéz Wayward

Pinesban élni. Egy italbolt szélsebesen az egész várost alkoholistává változtatná. De

időről időre forgalomba került pár üveg jó ital. Egyszer csak megjelentek a közért

polcain, az éttermekben pedig borsos árat kértek egy-egy pohárért. És amikor

száraz időszak köszöntött a városra, az emberek házi párlatot kotyvasztottak.

– Jó a whisky, Ethan?

– Első osztályú, köszönöm.

Brad Fisher.

Ethan épp a múlt héten olvasta el másodjára az aktáját.

Sacramentói születésű.

Jogot végzett a Harvardon.

Jogi tanácsadóként dolgozott egy informatikai cégnél Palo Altóban.

Brad kéthetes nyári úton járta az országot újdonsült menyecskéjével, amikor egy

éjszakára megszálltak Wayward Pinesban. A jelentés nem taglalta, hogy Pilcher is ugyanolyan autóbalesetet rendezett-e nekik, mint amilyet Ethannél és sok más

lakosnál bevetett. Ahogy mindenki más, Fisherék is ezernyolcszáz évvel később

támadtak fel ebben a szemet gyönyörködtető börtönvárosban.

Két hónappal a megérkezésük után az előző Mrs. Fisher megmászta az egyik

északi sziklát, és százötven métert zuhant egyenest a halálba. Ez nagyon felzaklatta

Bradet, de ezen az incidensen kívül a beilleszkedése simán ment. Sem szökési

kísérletet, sem ellenszegülő magatartást nem tapasztaltak nála. Egyetlen

megfigyelési jelentést csatoltak csak az aktájához. Egy-két külső kamera rögzítette,

hogy az egyik este Megannal veszekedtek, és utána szokatlanul későn kinn sétált az

éjszakában. A jelentés végül NÉGYT-besorolást kapott (Nem Észleltünk Gyanús

Tevékenységet), és Brad azóta sem vonta magára a hatalom figyelmét.

– Hogy megy az új munka? – kérdezte Brad.

– Nem panaszkodhatok. Végre kezdek valamennyire belerázódni. Hát mi újság a

jogi praxisoddal?

– Ó, nem nagy szám. Csak ketten vagyunk a titkárnőmmel. Én csak „nyitott ajtós”

irodának hívom: mindenkit elvállalok, aki bejön az ajtómon.

Na, nem mintha egyszer is valaki besétált volna az ajtódon…

Álltak a félhomályban, a sziklafal tövében, és iszogattak.

Egyszer aztán megszólalt Brad:

– Néha látom, hogy kőszáli kecskék legelnek a hegy tetején.

– Igen? Én még sosem láttam őket.

A hosszú, kétperces csend után Ethan megdicsérte a kertjüket.

A hallgatag periódusokkal megtört beszélgetések már messze nem zavarták

annyira Ethant. Idővel megértette, hogy Wayward Pinesban ezek a közösen eltöltött,

néma percek normálisnak számítottak, hozzá tartoztak az életükhöz, sőt