A jó ég a megmondhatója, mekkora csorda üldözi. Ha kiszemelték maguknak, és

ötnél többen vannak, akkor buenas noches, ezt baszhatja. Ha észrevették, és öten vagy annál kevesebben vannak, és minden lövése talál, egy hangyányi esélye

maradhat. De ha csak egyszer is mellélő, vagy nem halálos a találat, azaz újra kell

töltenie, akkor neki lőttek.

Pánikra semmi ok.

Távcsövén át szemügyre vette a sziklás mezőt.

Nem először kellett szembenéznie a lehetőséggel, hogy nem jut haza Wayward

Pinesba. Már így is négy hónapot késik. Előfordulhat, hogy halottnak nyilvánították.

Pilcher kivárna. Hat hónapos türelmi időt hagyna, mielőtt másvalakit küldene ki erre a vad vidékre. De mekkora az esélye, hogy egy másik nomád rábukkan arra, amire ő? Milyen sansza van, hogy kitartson addig, ameddig ő kitartott?

Kiért egy beste a tisztásra.

Aztán még egy.

És egy negyedik.

Egy ötödik.

Kérlek, többet ne! Ne…!

Öt újabb tag csatlakozott társaikhoz.

Aztán még tíz.

Kisvártatva huszonöten gyűltek össze a sziklafal árnyékában, a köveknél.

Elszorult a szíve.

Visszakúszott a bokrok mélyére, magával hurcolta a hátizsákját és a puskáját,

csak kerüljön ki a látóterükből.

Neki annyi.

*

Alkonyodott.

Többször lepörgette magában az eseményeket, kereste, hol hibázott, mikor ítélte

meg a helyzetet rosszul, de nem talált kivetnivalót döntéseiben. Öt percig várt az erdő szélén, mielőtt kisétált volna a tisztásra. Tüzetesen átnézte a terepet a távcsövével. Fülelt. Nem ugrott fejest az ismeretlenbe.

Persze, meg is kerülhette volna a tisztást, mehetett volna az erdő szélén. Akkor az

egész napja ráment volna.

Á, nem lehet utólag minden lépésedet megkérdőjelezni. Hideg fejjel,

meggondoltan cselekedett. Számításai szerint Wayward Pines úgy 50-60

kilométerre, keletre feküdt.

Négynapi útra, ha minden rendben megy.

Tízre, ha pocsék az időjárás, vagy megsérül.

A jóistenit neki, már majdnem hazaért!

Az elmúlt három nap folyamatosan emelkedett a terep. Jegenyék és nyárfák

vegyültek a fenyőfák közé. Hidegebbek voltak a reggelek. Mély, tüdejét szorongató

légvételeiből érezte, hogy még a levegő is ritkásabb.

Hogy basznák telibe!

Nekik is most kellett megjönniük?

Nyugalom, katona!

Szedje össze magát!

Lehunyta a szemét, gondolatban elűzte a pánikot. A jobb keze rátalált egy

kavicsra a levelek közt. Elvette, és csendben behúzta a negyvenötödik strigulát a Winchester tusába.

*

Leszállt az este.

Nem vették észre, de magára se hagyták Tobiast.

Furcsa volt: látott már korábban is szagot fogó bestét. Egyik éjjel tizenkét méter

magasra felmászott egy fenyőre, és a holdfényben látta, hogy tizenöt méterre egy beste földhöz nyomott orral kutatott valami után.

Talán a patak az oka.

Lóhalálában gázolt át rajta, de a víz a térdéig ért. Lehet, hogy elvesztette a szagát,

vagy annyira hamar elillant, hogy ez megzavarta őket. Ha őszinte akart lenni

magához, nem tudta, mennyire jó a szaglásuk, vagy hogyan szagolták ki

áldozataikat. Az elhalt bőrsejtek alapján? A frissen letaposott fű illata vezeti őket?

Az ég óvjon attól, hogy olyan érzékenyek legyenek, mint a vérebek.

A nap a látóhatár alá bukott.

A besték letáboroztak a tisztáson. Páran összegömbölyödtek a szikla alatt, mint a

magzatok, és úgy aludtak. Néhányan viszont a patak mellett lebzseltek, karmaikat belemártották a vízbe. Valamivel később egy négyes osztag eltűnt az erdőben.

Ilyen közel még sosem járt egy csordához.

A bozótosba bújva látott ám százharminc centis bestiákat is. A leshelyétől tizenkét

méterre három példány a csermely kanyarulatában pancsolt, játékuk a birkózó

oroszlánkölykök és a fogócskázó kisgyerekek torzult, hidegrázást keltő elegyére

hasonlított leginkább.

Fázott, megőrjítette a szomjúság.

A hátizsákjában volt ugyan egy fél kulaccsal, és tudta, előbb-utóbb úrrá lesz rajta

a szomja, és meg kell kockáztatnia, hogy kivegye, de annyira azért még nem

kívánta.

Egyelőre.

*

Pirkadatra a négy beste visszatért az erdőbe.

Valamit magukkal hoztak, ketten cipelték, a jószág rítt és rúgkapált, ahogy vitték.

A csorda köréjük gyűlt.

A tisztás zengett a ciripeléstől és vonításoktól.

Sokszor hallott már ilyet – valamilyen kommunikációs eszköz.

Míg a bestiák kört alkottak, akkora zajt csaptak, hogy Tobias felemelhette a

puskáját, és belenézhetett a távcsövébe. Egy vapitit ejtettek el; a nyurga borjú fején

akkoriban ütközött ki a növekvő agancs rózsatöve. Bizonytalanul botorkált a kör közepén, jobb hátsó lába csúnyán eltörött, patáját felemelte, a fehér csont kilátszott

csánkján.

Az egyik nagydarab hím a kör közepére taszított egy fiatal bestét.

A csorda egyként visított fel, karmaikat az égnek emelték.

A kölyök riadtan álldogált.

Még egyszer határozottan meglökték.

Egy szempillantás múlva már a prédáját cserkészte be, a vapiti pedig sután hátrált

három lábon. Ez egy jó darabig így folytatódott, mint valami szörnyű balettben.

A fiatal beste váratlanul lecsapott, és karmát kinyújtva rávetette magát a sebesült

állatra. A zsákmánya egy mozdulattal lefejelte, és agancsával eltakarította az útból a

bestét. A csorda erre önkívületi állapotba került, vihogásuk irtózatosan hasonlított az emberi nevetéshez.

Ekkor egy másik kölyköt toloncoltak a kör közepére.

Tobias száznegyven centi magasnak és úgy negyvenkilósnak nézte.

A lény nekitámadt a vapitinak, ráugrott a hátára, belemélyesztette a karmait,

súlyával térdre kényszerítette a sérült borjút. A vapiti felemelte a fejét, kétségbeesett bőgés tört fel a torkából, aztán a bestekölyök az irhájába mart, és karmaival tépni kezdte a húsát.

A játékba mások is bekapcsolódtak, az ifjoncok körbe-körbe kergették

prédájukat. Csipkedték. Marcangolták. Itt-ott sebet ütöttek rajta, de egyik sem

okozott komolyabb vérveszteséget.

Aztán egyszer egy száznyolcvan centis bika a kör közepén termett, a grabancánál

megragadta a kölyköt, és lecibálta a vapitiról. Az ifjú ragadozót a pofájához húzta,

és ingerültségre emlékeztető hörgést hallatott.

Lepottyantotta a kölyköt, és a zsákmányállat felé fordult.

Mintha csak érezné a növekvő veszélyt, a borjú igyekezett feltápászkodni, de

hátsó lábát már cafatokra tépték.

A bika közeledett hozzá.

Az árnyéka nőttön nőtt.

A vapiti fölé hajolt.

Felemelte jobb kezét.

Az áldozat bőgött.

A bika elbődült, mire három bestekölyök kivált a körből, és ráugrottak a

vapitira, egymás hegyén-hátán lakmároztak kiontott, testmeleg beleiből.

Mikor a kör összeszűkült, és az idősebbek a kölykök vacsoráját őrizték, Tobias

leeresztette a puskát. A ricsajban és a nagy felfordulásban végre beletúrhatott a hátizsákjába. Addig keresett-kutatott, míg ujjai rá nem találtak a kulacsra. Kivette, lecsavarta a tetejét, és csak nyelte a vizet.

*

Dideregve aludt el, álmaiban visszaköszönt mindaz, amit látott.

Seattle maradványai – a leomlott felhőkarcolók romjain támadt buja, csendes-

óceáni dzsungel. A Space Needle-kilátó alsó harminc méterét az aljnövényzet és az

indák fojtogatták ugyan, de még állt. A Rainier-hegyen kívül semmilyen

felismerhető mesterséges tereptárgy. A száz kilométerre lévő csúcs kétezer év után

is rendíthetetlennek tűnt. Felmászott a régi Queen Anne Hill-kerület tetején egy fára,

és könnyek szöktek a szemébe a hegyorom láttán, mialatt az esőerdőben az ember

szagát vagy alakját sem ismerő állatok rikácsoltak.

Arról álmodott, hogy Oregonban az óceán partján áll. A ködben kísértethajókat

idéző sziklaalakzatok sejlenek fel. Fog egy botot, és a homokba írja, hogy: Amerikai

Egyesült Államok, Oregon. Ülve nézi a naplementét, közben jön az ár, és elmossa az üres szavakat.

A végeláthatatlan gyaloglásról álmodott.

Fákon alvásról, folyókon való átkelésről.

Arról álmodott, hogy Wayward Pines-i otthonáról álmodik. Annyi takarója van,

amennyi csak jólesik. Laktató, meleg ételt ehet. Fedél van a feje felett. Biztonságban

van a kerítés mögött. Félelem nélkül alhat.

És az asszonya mellett.

Katona drágám, amikor visszajössz – mert haza fogsz jönni –, akkorát fogunk baszni, mintha a háborúból tértél volna haza.

Ezeket a szavakat írta a naplója első oldalára a neje az indulás előtti este. Azt természetesen nem tudta, hova megy, csak azt, hogy halálos veszélyben forog majd

az élete.

Gyöngédséggel gondolt rá.

Meghittebb szeretettel, mint eddig bármikor.

Bárcsak tudta volna, hány hideg, esős éjszakán fogta el a melegség ezeket a

szavakat olvasgatva!

Álmában haldokolt.

Hazatért.

Utoljára pedig a legiszonyatosabb látványról álmodott, amely rémségekben

bővelkedő útja során a szeme elé került.

Kalifornia és Oregon valamikori határán már tizenöt kilométerről kiszagolta, és

hallotta a százhúsz méter magas mamutfenyők aljában csapott lármát. Minél

közelebb ért, annál nagyobb volt az égzengés-földindulás. Mintha százezren

sivítoztak volna folyamatosan. A kerítés túloldalán töltött négy éve alatt ennél nagyobb kockázatot nem vállalt, de kíváncsisága mindent veszélyt fölülmúlt.

Napokkal később sem nyerte vissza teljes egészében a hallását. A ricsaj tízszer

hangosabban zúgott, mint a legfergetegesebb rockkoncert. Sebtében magára tűzött

növényekkel álcázta magát, és hason kúszva óvakodott a zaj irányába. Céljától

nyolcszáz méterre a félelem a kíváncsiság fölébe kerekedett; képtelen lett volna akár egy centivel is közelebb lopózni.

Az óriási fák között egyszer-egyszer felvillant előtte a tíz focipályányi

tákolmány, amelynek legmagasabb csúcsai száz méterre tornyosodtak a

mamutfenyők lombkoronája fölé. A puskája távcsövén át pásztázta végig, és

próbálta felfogni, amit lát: egy több millió tonna homokból, farönkökből és

kősziklákból álló, valamiféle gyantával összetapasztott építményt. Leshelyéről

leginkább egy óriási, fekete méhkaptárra emlékeztette – tízezrével nyíló sejtekre, amelyekben nyüzsögtek a bestiák és rothadó zsákmányaik.

Könnyfakasztó bűz áradt belőle.

A kakofónia akkora volt, mintha egyszerre százezer embert nyúztak volna meg

élve.

Teljességgel idegen képződménynek nézett ki, ám csak akkor taglózta le a

felismerés, amikor már visszafelé tartott.

Az a szemétdomb egy város.

A besték civilizációt építenek.

Övék a bolygó.

*

Felriadt.

Világosodott: bátortalan, sápadt kékség őgyelgett a tisztás felett.

Deresen szikrázott a táj, a nadrágja szárai térd alatt kopogósra fagytak.

A besték leléceltek.

Irgalmatlanul didergett.

Fel kellett volna kecmeregnie, mozgásba lendülnie, pisálnia, tüzet gyújtania, de

nem mert.

Ki tudja, mikor vándorolt tovább a csorda?

*

A nap a hegyorom fölé kúszott, napsugarak érték a tisztást. Az elpárolgó dér

ködfelhőt vont fölé. Három-négy órája lehetett ébren, és még csak a levél sem zizzent a környező erdőkben.

Tobias felült.

A tegnapi loholás után minden izomrostja zsibongott az izomláztól, mintha

túlfeszített gitárhúrok lettek volna. Szétnézett, végtagjaiban lángok gyúltak, ahogy a

vérkeringése beindult.

Nagy nehezen föltápászkodott, majd felfogta, mekkora szerencse érte.

Még mindig lélegzett.

A saját lábán állt.

Valami oknál fogva… életben maradt.

Felette a tölgyes skarlátszín leveleit hátulról megvilágította a nap, és

lángvörösen tündököltek.

De a leveleken túl olyan szemkápráztatóan kék égre emelte a tekintetét,

amilyenre még életében soha.

15

Mire Ethan felkelt, Ben és Theresa már benn voltak az iskolában és az irodában.

Legfeljebb egy szemhunyást aludhatott.

A jéghideg parkettán mezítláb az ablakhoz sétált, és lekaparta az ablakra fagyott

jégvirágokat.

A szűrt fényből gyanította, hogy a nap még nem hágott a keleti hegylánc fölé.

Theresa figyelmeztette, hogy a tél derekán mindig van egy egy hónapos időszak,

a téli napforduló körüli négy hét, amikor a nap sosem emelkedett a Wayward Pinest

körülölelő hegyek fölé.

Nem reggelizett meg.

Elvitt magával egy kávét a KV-zónából.

Kisétált a városból, és délnek tartott. Mikor felkelt, a késő bánat úgy kínozta, mint a macskajaj – az előző este mindössze foltokban maradt meg benne, és

keserűség nyomta a szívét, úgy érezte, mintha valamit kurvára elbaszott volna.

Mert így is történt.

Elmondta Theresának.

Szinte hihetetlen.

Hogy őszinte legyen, amúgy is eléggé fel volt zaklatva a Kate-tel folytatott

beszélgetése után, felesége pedig latba vetette minden női praktikáját, hogy kicsalja

belőle az igazságot. Viszont be kellett vallania, hogy még nem tudja, mennyire bizonyul végzetesnek a hiba. Legrosszabb esetben azonban Theresa elkottyintja

magát, elmondja a többieknek, és pánikhangulatot kelt a fél városban. Pilcher búcsút

rendez, ő elveszíti a feleségét, Ben meg az anyját. Belegondolni is szörnyű.

Másrészt viszont le sem tagadhatta volna maga előtt, hogy mennyire jólesett

végre valakinek elmondania, mi az ábra, ráadásul a feleségének. Annak az asszonynak, aki előtt nem lenne szabad titkot tartania. Ha lakatot tesz a szájára, és helyén tudja kezelni a hallottakat, vagyis nem szólja el magát egy gyengébb

pillanatában, nem lankad az ébersége, és nem kap hisztériás rohamot, akkor

legalább egyvalakivel osztozhat ezen a lélekromboló tényen. Theresa legalább

megértené, micsoda teher nyomja a vállát nap mint nap.

Az út közepén sétálva felnézett a „Wayward Pines vége” táblára: egy négytagú

család, akiknek integetés közben arcukra fagyott a mosoly.

REMÉLJÜK, KELLEMESEN TÖLTÖTTE IDEJÉT WAYWARD PINESBAN.

MÁRIS HIÁNYZIK NEKÜNK! A MIHAMARABBI VISZONTLÁTÁSRA!

Ez persze csak a felvezetője volt Pilcher hatalmas poénjának. Az út ugyanis

nyolcszáz méterrel később egyszerűen visszakanyarodott a rekeszizom-tornáztató

vicc kedvéért. A hirdetőtáblán ugyanaz a tökéletes reklámmosolyú család, aki

mindenkit egyként fogadott:

ÜDVÖZÖLJÜK WAYWARD PINESBAN!

OTTHON A PARADICSOMBAN.

Nem mintha Ethan nem értékelte volna benne az iróniát, sőt, valamennyire a

humort is. De a tegnap estére és arra az „Élet” nevű, nagy kalap szarra gondolva, amelyben újabban egyre mélyebbre süllyed, semmire sem vágyott volna jobban,

mint hogy kézbe vegye a vadászpuskáját, és szitává lője azokat az undorítóan

boldog, vigyorgó arcokat.

Na, majd legközelebb.

Az ábrándkép már önmagában is gyógyítóan hatott.

Mire beért az erdőbe, megitta a kávéját, és kiszórta a földre a zaccot.

Össze is gyűrte volna a műanyag poharat, ha nem látott volna benne valamit.

Kate kézírása.

Fekete tűfilccel ez állt rajta:

Hajnali 3. A Fő utca és a Nyolcadik sarkán.

A színház bejárata előtt várj. Csip nélkül gyere, vagy sehogy.

*

Az alagút ajtaja nyitva volt, Pam már várta fekete biciklisnadrágjában és ujjatlan,

testhez álló felsőjében. Barna haját lófarokba fogta, amely a gyilkosnak tűnő edzés

után besötétedett az izzadságtól.

Ethan köszönt elsőnek:

– Úgy nézel ki, mint egy olcsó tuningautó-magazin címlaplánya.

– Befagy a picsám idekint.

– Csodálkozol? Alig van rajtad valami.

– Most szálltam le másfél óra után a szobabicikliről. Nem hittem volna, hogy

ilyen sokat késel.

– Hosszú volt az éjszaka.

– A régi szeretőd után kajtatsz?

Ethan rá sem hederített, csak beszállt a kocsiba.

Pam felbőgette a motort, beszáguldott utasával az erdőbe, és egy olyan

rendőrkanyart csinált, hogy Ethan kirepült volna a dzsipből, ha az utolsó pillanatban

el nem kapta volna a bukócsövet.

Padlógázzal besuhant az alagútba, és ahogy az álcázott kapu bezárult mögöttük,

aszfaltszaggató sebességgel repesztettek a hegy gyomrába.

*

Benn álltak a liftben, Pilcher szintjére mentek. Pam megszólalt:

– Tégy meg nekem egy szívességet, ha elmész!

– Mit?

– Nézz már rá Wayne Johnsonra a kedvemért!

– Az új fiú?

– Aha.

– Hogy viseli?

– Korán van még ahhoz, hogy meg lehessen ítélni. Csak tegnap óta van magánál.

Leküldöm neked a városba az aktáját, de a jelentésekben olvastam, hogy ma reggel

kisétált a város szélére.

– Eljutott a kerítésig?

– Nem, nem tért le az útról, de a jelentés szerint sokáig bámulta a fákat.

– Igazából mire is kellek?

– Csak beszélgess el vele! Add tudtára, hogy mik a játékszabályok, mit várunk el

tőle, és hogy mik lesznek a következményei, ha nem jól viselkedik!

– Fenyegessem meg?

– Ha szerinted ettől jobb lesz, igen. Jó volna, ha be tudnád adni neki, hogy valójában meghalt.

– Azt meg hogyan?

Pam elvigyorodott, és úgy belebokszolt Ethan karjába, hogy az görcsbe rándult

tőle.

– Aú!

– Süss ki valamit, butuska! Jó muri, nekem elhiheted.

– Mi? A képébe mondani egy embernek, hogy meghalt?

A lift megállt, az ajtaja kinyílt, de mikor Ethan kilépett volna, Pam karja

sorompóként zárta el az utat előtte. Nem gyúrta ki magát, hogy úgy fessen, mint egy

testépítőnő karikatúrája, de izmos, fitt és kemény nő benyomását keltette.

– Ha azt hiszed, hogy a szemébe vágod, hogy halott, és kész, akkor totálisan el

vagy tájolva. Erre magától kell rájönnie.

– Ez kegyetlenség!

– Nem, az életét köszönheti majd neki, mert ha tényleg azt hiszi, hogy a kinti világ még létezik, na, akkor tudod, mit fog csinálni?

– Meg fog lógni.

– És találd ki, ki lesz az, aki utána fog szaladgálni? Segítek: E-vel kezdődik a neve, és -thanre végződik.

Elővillantotta pszichopicsamosolyát, majd leeresztette a karját.

– Csak ön után, seriff úr.

Ethan belépett Pilcher rezidenciájába, aztán végigment a folyosón az irodájába,

ott szélesre tárta az ajtót, és bevonult.

Pilcher az íróasztala mögött, a sziklába vájt ablaknál állt, az üvegtáblán át

szemlélődött.

– Jöjjön ide, Ethan! Mutatni akarok valamit. Siessen, különben lemarad róla.

Ethan megkerülte a monitorokat és Pilcher asztalát.

Pilcher ujjával a külvilágra bökött, aztán ahogy Pam is mellé ért, azt mondta:

– Ezt figyeljék!

A nap sugarai áttörtek a keleti szirteken, korai súrlófényben fürösztötték a

városközpontot.

– Az én városom – suttogta Pilcher. – Minden reggel megvárom, amíg a nap

először megcsillan az ablakokon. – Mi újság, Ethan?

– Tegnap este találkoztam Kate-tel.

– Jól van. Milyen figurát vetett be?

– Az őszinte kitárulkozást.

– Tessék?

– Mindent elmondtam neki.

– Csak nem rosszul hallok?

– Kate-nek is van esze.

– Elárulta, hogy nyomozunk utána? – Pilcher szavaiban indulat csendült.

– Maga szerint nem egyből ezt feltételezte volna?

– Hát most már úgyse tudjuk meg soha.

– David…

– Vagy tévedek?

– Én ismerem őt, maga nem.

Pam közbeszólt:

– Szóval kinyögted, hogy megfigyeljük, erre ő meg azt mondta: „Hurrá, tessék,

így állunk jelenleg.”

– Annyit mondtam neki, hogy gyanúba keveredett, és én meg tudom védeni.

– Áhá, a régi érzelmeire épített?

– Valahogy úgy.

– Rendben, nem is puskázta el annyira. Nos, mire jutott?

– Azt állítja, hogy legutóbb aznap este látta Alyssát a főutcán, amikor az életét

vesztette. Békében váltak el, Alyssa még élt.

– Mondott még valamit?

– Halványlila gőze sincs, mi lehet a kerítés túloldalán, többször is rákérdezett.

– Akkor miért kóborol esténként a városban?

– Nem tudom, semmi pénzért nem árulta volna el nekem, de itt az alkalom, hogy

kiderítsem.

– Mikor?

– Ma este, de ki kell vetetnem a csipemet.

Pilcher lopott pillantást vetett Pamre, utána meg újra Ethanre.

– Arról szó sem lehet.

– Az üzenetében világosan kijelentette, hogy „csip nélkül gyere, vagy sehogy”.

– Akkor mondja azt, hogy eltávolította.

– Azt képzeli, hogy nem fogják ellenőrizni?

– Ejthetünk egy bemetszést a combján, sosem fogják megkülönböztetni az

igazitól.

– És mi van, ha más módszerrel is ellenőrizni fognak?

– Például?

– Faszom tudja, de az hétszentség, hogy ha estére mikrocsip marad a lábamban,

akkor ki sem dugom az orromat hazulról.

– Ezt a hibát egyszer már elkövettem Alyssával, megengedtem, hogy vakon

kószáljon. Ha becsipeztem volna, már rég tudnánk, hova ment, hol ölték meg. Még

egyszer nem követem el ezt a hibát.

– Tudok én vigyázni magamra – erősködött Ethan. – Ezt mindketten a saját

szemükkel láthatták.

– És ha nem a testi épségedért aggódunk – vetette fel Pam –, hanem az irántunk

való hűséged miatt?

Ethan megpördült a széken.

Egyszer a kórház alagsorában már megverekedett ezzel a nővel. Injekciós tűvel

akarta megszúrni, ő meg teljes erővel nekivágódott, belepasszírozta az arcát a

betonfalba. Olyan jóleső érzéssel gondolt vissza a pillanatra, mint egy ízletes ebédre, és azt kívánta, bárcsak újra átélhetné.

– Van abban valami, amit Pam mond – szögezte le Pilcher.

– Mégis mi? Hogy nem bíznak meg bennem?

– Idáig példásan helytállt, de ez egyelőre a próbaidőszak. Többször kell még

bizonyítania.

– Vagy kiveszik a csipet, vagy nem megyek, ez ilyen egyszerű.

Pilcher mogorvább hangnemre váltott.

– Holnap hajnalban az irodámban lesz, és mindenről a legrészletesebben

beszámol. Megértette?

– Értettem.

– Nem szeretnék, de most fenyegetőznöm kell.

– Mivel? Hogy mi lesz a családommal, ha megszököm, vagy rossz kisfiú leszek?

Nem elég, ha a legrosszabbat feltételezem, és elhiszem, hogy állja a szavát? Tudja,

mire lenne nagy szükségem? Hogy négyszemközt beszélhessünk. – Ethan Pamre

tekintett. – Megbocsátanál egy percre?

– Hát persze…

Mikor a nő betette maga mögött az ajtót, Ethan azt mondta:

– Szeretném magam előtt látni, hogy milyen ember volt a lánya.

– Miért?

– Azért, mert minél többet tudok róla, annál nagyobb az esélye, hogy fény derül

a történtekre.

– Ethan, szerintem nagyon is jól tudjuk, mi történt vele.

– Lenn voltam tegnap a szobájában. Hegyekben álltak a virágkoszorúk, a

képeslapok az ajtaja előtt. Egy vagonnal. De csak furdalja az oldalamat a

kíváncsiság: voltak-e ellenségei a személyzet között? Elvégre mégiscsak a főnök

lánya.

Ethan azt hitte, Pilchernek dührohama lesz a magánéletében való vájkálástól. De

ehelyett hátradőlt a székben és egészen szomorkásan úgy felelt:

– Alyssa nem olyan lány, aki visszaélt volna a helyzetével. Velem lakhatott volna

keleti kényelemben, azt kezdhetett volna magával, amit csak akart. De ő

ragaszkodott hozzá, hogy spártai körülmények közt éljen egy cellában, és mindig kivette a részét a munkából, mint bárki más. Egyszer sem rimánkodott, hogy

kivételezzek vele azért, mert a lányom. És ezt mindenki pontosan tudta. Emiatt is szerették annyira.

– Jól kijöttek egymással?

– Igen.

– Mit gondolt Alyssa minderről?

– Mi mindenről?

– A városról, a kémkedésről, úgy mindenről.

– A feléledésünk után eleinte neki is voltak idealisztikus elképzelései.

– Úgy érti, nem nézte jó szemmel, hogy hogyan vezeti a várost?

– Úgy-úgy. De mire húszéves lett, benőtt a feje lágya. Megértette, miért kellenek

a kamerák és a búcsúk, mi célt szolgálnak a titkok és a kerítés.

– Hogyan lett belőle kém?

– Ő maga kérte. Kiírtuk az akciót, sokan jelentkeztek rá önként. Nagyon

összevesztünk miatta. Nem akartam, hogy elvállalja. Még csak huszonnégy éves

volt, és annyira jó eszű! Annyi minden mással is segíthetett volna nekünk, nem kellett volna kockára tennie az életét. De pár hónapja elém állt, és azt mondta: „Apu,

én is jelentkeztem erre az akcióra. Te is tudod, én is tudom, mindenki tudja.”

– Úgyhogy megengedte neki.

– A fia kapcsán ön is nemsokára megtapasztalja, hogy nincs annál nehezebb és

felemelőbb dolog, mint hogy elengedjük a gyermekünk kezét.

– Köszönöm – válaszolta erre Ethan. – Most már úgy érzem, egy kicsit közelebb

áll hozzám.

– Ó, hát ha még személyesen is ismerte volna! Nem volt párja a földön.

Kifelé menet Ethan megtorpant, visszanézett Pilcherre.

– Nem bánja, ha felteszek még egy bensőséges kérdést?

Pilcher savanyúan elmosolyodott.

– Dehogy, ha már egyszer elkezdtük…

– Alyssa édesanyja. Ő hol van?

Egyszeriben eltört valami Pilcherben. Egyik pillanatról a másikra megvénült,

arcát mintha súlyos vasmacskák húzták volna a tenger fenekére.

Ethan azonnal megbánta a feltett kérdést.

Megállt a szobában a levegő.

Pilcher nekiveselkedett:

– Abból a sok-sok hibernált emberből kilencen sosem ébredtek fel ideát.

Elisabeth is közéjük tartozott. Immár a lányomat is elveszítettem. Ölelje magához a

családját az este, Ethan! Jó szorosan ölelje át őket!

*

A műtőt a második szinten rendezték be, a sebész már várt rájuk.

Kövérkés, hajlott hátú ember volt, aki ügyefogyottan botladozott, mintha a

csontjai elsorvadtak volna a D-vitamin-hiánytól a hegy mélyén eltöltött évek alatt.

Fehér köpenye a bőrcipőjéig ért, az orvosi maszkot jó előre föltette.

Ethan és Pam belépett, mire az orvos felnézett a kézmosó feletti gőzfelhőből.

Lelkiismeretesen bemosakodott.

Nem mutatkozott be.

Csak annyit vakkantott oda:

– Vegye le a nadrágját, aztán feküdjön hassal a műtőasztalra!

Ethan Pam szemébe nézett.

– Itt maradsz?

– Komolyan úgy gondolod, hogy kihagynék egyetlen alkalmat is, amikor

nézhetem, ahogy beléd vágnak?

Ethan leült a vizsgálószékre, és kezdte levetni a csizmáját.

Mindent előkészítettek.

A műtőasztal melletti kék eszköztálca-terítőn sorakoztak a szikék, csipeszek,

varrótűk, kapcsok, meg a cérna, a fertőtlenítőtálca, a géz, a jód és egy

felcímkézetlen üvegcse.

Ethan lehúzta a csizmáját, kioldotta az övét, letolta drapp nadrágját.

A padlón még zokniban is fázott a lába.

A sebész a könyökével elzárta a csapot.

Ethan felfeküdt a műtőasztalra.

A műtő túloldalán, a pulzusmérő berendezéseken és az infúziós állványokon túl

egy tükröt tettek a falra. Abból nézte, ahogy az orvos felhúzza a gumikesztyűjét és

odatipeg hozzá.

– Milyen mélyre van beültetve a mikrocsip? – kérdezte Ethan.

– Nem túl mélyre – válaszolta a sebész.

Kinyitotta a jódosüveget, benedvesítette vele a törlőt, aztán átdörgölte vele Ethan

bal combját.

– A kétfejű combizomhoz rögzítjük. – Az orvos beledöfte az injekciós tűt a

legkisebb üvegcsébe. – Ez egy kicsit fájni fog.

– Mi van benne?

– Csak helyi érzéstelenítő.

Egy csapásra elzsibbadt a lába. Ethan egy karcolást sem érzett, de a tükörből figyelte a szikéjéért nyúló orvost. Némi nyomást érzett.

Hamarosan vérfoltok maszatolták be az orvos gumikesztyűjét. Egy perc múlva a

szikét csipeszre cserélte. Húsz másodperccel később a mikrocsip az Ethan feje

melletti fémtálcán landolt. Úgy nézett ki, mint egy kis darab csillámpala.

– Legyen kedves… – szólt a sebészhez Ethan, miközben orvosa gézt nyomott a

sebre.

– Mit akar?

– Bénázza el a kedvemért a varratot!

– Okos húzás – jegyezte meg Pam. – Kate könnyebben beveszi a dumádat, ha azt

hiszi, hogy te magad vetted ki, mintha te is magánzóvá akarnál válni.

– Ebben bízom én is.

A sebész felemelte a tűt és a rajta átfűzött fekete cérnát.

*

A bemetszéssel járó fájdalom nem sokkal azután jelentkezett Ethan lábában, hogy

Pammel kettesben az első szint folyosóján bandukoltak a barlang felé.

Ethan megállt Margaret ketrecénél, odahajolt az ablakhoz, és tenyerével kitakarta

a tükröződő fényt.

– Mit csinálsz? – faggatta Pam.

– Szeretném újra látni.

– Úgyse fog menni.

Hunyorogva a sötétséget kémlelte. Szemernyit sem látott.

– Dolgoztál vele?

– Igen.

– Mit gondolsz róla?

– Az összes többi példányunkkal együtt a szemétégetőbe kéne dobni őket. Gyere

már!

Ethan elkapta Pam tekintetét.

– Szerinted semmit sem tanulhatunk a bestiáktól? Csak pár száz millióval vannak

többen, mint mi.

– Mi van, azt hiszed, meglehetnénk egymás mellett? Miféle mi-mind-kéz-a-

kézben hippifaszsággal akarsz fárasztani?

– A túlélésről beszélek – hűtötte le Ethan. – Mi van, ha nem mindegyik ész nélküli

gyilkológép? Ha tényleg valódi intelligenciával rendelkeznek, akkor a

kommunikáció lehetőségét sem zárhatjuk ki.

– Wayward Pinesban mindenünk megvan, ami a túléléshez kell.

– Nem élhetünk örökké ebben a völgyben.

– Ezt meg honnan tudod?

– Mert nem hiszem, hogy a városi helyzetet „életnek” nevezhetnénk.

– Hát akkor minek?

– Börtönbüntetésnek.

Hátat fordított Pamnek.

Margaret feje betöltötte az ablaküveget, centikre tőle.

Elmélyedt Ethan tekintetében.

Értelmes.

Végtelenül békés.

– Hát a te fejedben mi jár? – tűnődött a férfi.

A nőstény fekete karmával megkocogtatta az ablakot.

16

A város északkeleti részén állt a két hálószobás, viktoriánus stílusban épült ház. A

frissen festett ház előkertjében két fenyőfa és Wayne Johnson postaládára ráfújt neve fogadta Ethant, aki felment a teraszra, és bezörgetett a rézkopogtatóval.

Az ajtó kisvártatva kinyílt.

Egy pocakos, kopaszodó, sápadt bőrű férfi hunyorgott Ethanre az erős fényben.

Fürdőköpenyt viselt, azt a pár kócos tincset is elaludta, amely még a fejét borította.

– Mr. Johnson? – szólította meg Ethan.

– Tessék?

– Üdvözlöm! Csak be akartam ugrani, szeretnék bemutatkozni. Ethan Burke

vagyok, Wayward Pines seriffje. – Különösen undorítónak érezte, hogy a státuszát ilyen nyíltan hangoztatta.

A férfi zavartan meredt rá.

– Nem bánná, ha bejönnék egy pár percre?

– Ööö, jöjjön csak!

A háznak steril újház-szaga volt.

Leültek a konyhaasztalhoz. Ethan levette Stetson-kalapját, és kigombolta bélelt

kabátját. A pultokon jénai tálban készült finomságok, becsomagolt egytálételek

sorakoztak. Kétség sem férhetett hozzá, hogy bölcs előrelátással felhívták a

szomszédokat, és szorgalmazták, hogy hozzanak Mr. Johnsonnak ebédet és vacsorát

erre az első, nehéz hétre. A három, kinn álló fogáshoz hozzá sem nyúlt az új lakó.

– Nem eszik valamit? – kérdezte Ethan.

– Nincs nekem ahhoz étvágyam. Ezeket is csak úgy hozták.

– Jól van, ezek szerint már ismerkedik a szomszédokkal.

Wayne Johnson erre nem reagált.

Az asztal fahatású lapján a minden új lakosnak kiosztott „Üdvözöljük Wayward

Pinesban!” kézikönyv volt felütve. Hetvenöt oldalon át sorolta a kiadvány a boldog városi élet zálogának kikiáltott „javaslatokat”. Ethan azzal töltötte az első hetet új állásában, hogy az elejétől a végéig bevágta ezt a szigorú fenyegetőzésnek is beillő

szabálygyűjteményt. A könyvecskének épp azt az oldalát olvasgatta Johnson,

amelyiken a téli hónapok idejére kialakított élelmiszer-elosztási rendszert

magyarázták, amikor a kerti növények a fagy miatt nem termettek.

– Azt mondják, nemsokára munkába állok – hozakodott elő a témával Wayne.

– Így van.

A férfi ölébe tette kezét, és a köldökét nézte.

– Mit fogok dolgozni?

– Még nem tudom pontosan.

– Őszintén beszélhetek magával?

– Természetesen. Azt kérdezhet tőlem, amit csak akar, Mr. Johnson.

– Miért kerültem ide?

– Nem tudom.

– Tényleg nem tudja, vagy csak nem akarja elárulni?

A kézikönyv eleje erre is kitért a „Hogyan dolgozzuk fel a megérkezésünkkel

kapcsolatos kérdéseket, aggodalmakat és félelmeket?” részben. Ethan a

kézikönyvért nyúlt, és kikereste a megfelelő oldalt.

– Ebben a fejezetben sok hasznos támpontot talál, amely segíthet – felelte Ethan.

Tisztára mintha egy ótvarul megírt forgatókönyvből olvasná a szerepét, amelyet

maga sem tudott átélni.

– Támpontot? Mégis mihez? Azt sem tudom, hol vagyok, mi történt velem, és

még csak azt sem mondják, hogy bikk-makk. Fenének kellenek a támpontok, én

kibaszott válaszokat akarok.

– Megértem, hogy bosszankodik – nyugtatgatta Ethan.

– Miért nem működik a telefon? Már ötödszörre próbálom hívni az édesanyámat.

A telefon csak csörög megállás nélkül, de senki sem veszi fel. Ez így nincs rendjén!

Ő mindig otthon van, telefonközelben.

Ethan nem is olyan rég még Wayne Johnson cipőjében járt.

Kétségbeesetten, megrettenve szaladgált a városban, őrülten küzdött érte, hogy a

külvilágban élőkkel kapcsolatot teremthessen. Pilcher és Pam a terv szerint azt akarták beadni Ethannek, hogy megbolondult. Kezdettől fogva erre építették fel a beilleszkedési programját. Wayne Johnson több szerencsével járt. Ő ugyanazt kapta,

mint a legtöbb lakos: jó pár héten keresztül feltérképezhette a várost, feszegethette a

korlátokat, többször is kiverhette a balhét, mielőtt bekeményítettek volna vele

szemben.

– Reggel kisétáltam a városból. Az út csak úgy visszakanyarodott a városba –

ecsetelte Wayne. – Na, ezt rakja össze! Ez így nincs rendjén. Itt valami bűzlik. Pár nappal ezelőtt a saját kocsimmal érkeztem ide. Hogyhogy nincs meg az az út, amin

jöttem?

– Nézze, megértem, hogy felmerültek önben ezek a kérdések, és…

– Hol a nyavalyában vagyok?

Az egész házban visszhangzott a hangja.

– Mi a pokol történik ebben a porfészekben?

A férfi arca elvörösödött, remegett a dühtől.

– Mr. Johnson, ez csak egy békés kisváros – hallotta Ethan a saját hangját. A félelmetes ebben mindössze az volt, hogy egy percig sem gondolkodott a válaszon,

hanem úgy bukott ki belőle, mintha beprogramozták volna. Ezt utálta magában a

legjobban, mert ezt hallotta vissza másoktól, amikor neki kellett beilleszkednie a városba.

A férfi hitetlenkedett:

– Egy békés kisváros, mi? Naná. Egy csendes kisváros, amelyből nem lehet

elmenni, és senkivel sem beszélhet az ember a külvilágból.

– Kérem, értse meg – kezdte Ethan –, Wayward Pines minden lakosa ugyanígy

járt, mint ön, én is. Higgye el, a helyzet javulni fog.

Hadd gratuláljak! Most már nyíltan a szemébe hazudsz a jóembernek.

– Megmondom én magának, seriff úr, én innen elmegyek. Nem akarok tovább

maradni. Hazamegyek, visszatérek a korábbi életemhez. Na, erre mit lép?

– Azt, hogy ez egész egyszerűen lehetetlen.

– Nem lehet elmenni innen?

– Ahogy mondom.

– Mit képzel, milyen hatalma van, hogy akaratom ellenére fogva tartson itt?

Ethan felállt.

Hányingere támadt.

– Milyen hatalma van? – ütötte a vasat a férfi.

– Minél hamarabb megbékél a városban önre váró új élettel, annál könnyebb lesz

magának.

Ethan felvette a kalapját. A combjába fájdalom költözött.

– Bárcsak világosan kimondaná, amit közölni akar velem! – sóhajtott fel Mr.

Johnson.

– Tessék?

– Ha megpróbálok elszökni, meg fog ölni, tulajdonképpen ez a lényeg, nem? Ez

a kellemetlen igazság, amelyet úgy kerülget, mint a forró kását.

Ethan megpaskolta a kézikönyvet.

– Ebben minden benne van – mondta. – Minden, amit tudnia kell. A városban

békében élhet. Odakinn halál fia. Ez ennyire egyszerű.

Mikor Ethan a bejárati ajtóhoz ért, Wayne Johnson utánakiáltott.

– Meghaltam?

Ethan keze a kilincsen volt.

– Seriff úr, legyen szíves, mondja ki, ha így van! Ki fogom bírni. Belehaltam abba a balesetbe?

Nem kellett hátrapillantania, hogy tudja, a férfi elpityeredett.

– Ez a pokol?

– Mr. Johnson, ez csak egy kisváros.

Amint Ethan kilépett, egyetlen gondolat járt a fejében. Hogy Pam milyen büszke

lenne rá. És életében először érezte magát igazán gonosz embernek.

*

Ethan korábban indult el haza, hogy munka után legyen ideje benézni az

ékszerboltba és Theresa ingatlanügynökségébe. Befordult a sarkon a főutcára, a

bemetszés helyén a combja lüktetett a fájdalomtól.

Beborult az ég, az utcai lámpák felgyúltak, és fogvacogtató hideg volt.

Theresa tűnt fel előtte az utcán, akkor zárt be estére. Szürke gyapjúkabátot és kötött sapkát viselt, melyet az állán kötött meg; csak egy-két szőke tincs lógott ki alóla. Még nem vette észre Ethant, a zárral babrált, az arcára kiülő arckifejezéstől azonban összetört valami a férfiban.

Megkeseredettnek látszott.

Fásultnak.

Odakiáltott neki.

Theresa hátranézett. Ethan azonnal látta, hogy borús hangulatban van. Le merte

volna fogadni, hogy egész nap a könnyeivel küszködött. Odaért hozzá és átkarolta.

Elindultak hazafelé.

Egy-egy ember lézengett az utcán, ők is zártak, vagy dolguk végeztével mentek

haza.

Megkérdezte a feleségétől, milyen volt a napja, mire Theresa azt felelte, hogy

„jó”, de olyan hangon, hogy épp az ellenkezőjét sugallja.

A hatodik utca sarkán keresztben átvágtak az úton.

Theresa azt mondta:

– Én ezt nem bírom tovább.

Könnyes lett a szeme, a torka elszorult a feltörő érzelmektől.

– Ezt meg kell beszélnünk – mondta Ethan.

– Tudom.

– De nem itt, és nem így.

– Hallanak minket?

– Ha nem vigyázunk. Halkan beszélj, nézd a földet! Tegnap este valamit

kihagytam.

– Mit?

Ethan a derekára tette a kezét, magához húzta, és odasúgta:

– Várj egy percet!

Elmentek a lámpa mellett, amelyről Ethan történetesen tudta, hogy kamerát és

mikrofont is beépítettek. Mikor tizenöt méterre értek a lámpaoszloptól, Ethan

megszólalt:

– Tudtad, hogy van hátul egy mikrocsip a combodban?

– Nem.

– Azzal követik minden lépésedet.

– Neked is van?

– Én pont ma vetettem ki az enyémet. Átmenetileg.

– Miért?

– Később elmondom. Szeretném a tiedet is kivenni. Csak akkor tudunk

normálisan beszélni.

A házuk nem messze, a domboldalon állt.

– Fájni fog? – aggódott Theresa.

– Igen. Beléd kell vágnom. A dolgozószobában lévő fotelben fogjuk kivenni.

– Miért ott?

– Mert ez az egyetlen vakfolt a lakásunkban. Ott nem vesznek minket a kamerák.

Theresa szája sarkában icipici mosoly jelent meg.

– Aha, akkor ezért szeretnél mindig a dolgozószobában a magadévá tenni.

– Fején találtad a szöget.

– Biztos, hogy meg tudod csinálni?

– Szerintem igen. És te ki fogod bírni?

Theresa nagyot sóhajtott.

– Majd összeszorítom a fogam.

*

Ethan a konyha és az étkező közti boltív alatt állt, Bent figyelte, aki nagykabátban

ült az asztalnál, és takarót terített a vállára. A házban egyedül a kisfia ceruzáját hallotta, ahogy a papíron firkál.

– Szia, öcskös! – szólt hozzá Ethan. – Hogy ityeg?

– Jól vagyok.

Ben nem nézett fel a nagy rajzolásban.

– Min szorgoskodsz?

Ben az asztalra kirakott csendéletre mutatott: a kristályüveg vázában egy csokor

virág állt, amely már régóta megadta magát a lakásban uralkodó hidegnek.

Lepergett, kifakult szirmok száradtak össze a váza tövében.

– Hogy ment ma a suli?

– Kösz, jól.

– Mi újat tanultál?

Ez kizökkentette Bent.

Ártatlanul szólta el magát; Ethan régi életéből maradt vissza ez a csökevényes

beszélgetéskezdemény.

A fiú zavartan pillantott fel.

– Bocs, felejtsd el, hogy kérdeztem! – visszakozott Ethan.

Annyira áthűlt a ház, hogy Ethan még a lakásban is látta fia leheletét.

Erre elöntötte a méreg.

Hirtelen sarkon fordult, kirontott a hátsó ajtón, lesietett a teraszon, ki a kertbe. A

fű megsárgult, elfagyott. A kertjüket a telekszomszédjától elválasztó nyárfasor

összes levele gyakorlatilag egy nap leforgása alatt lehullott. A fészer padlóján vastagon állt a forgács és a fenyőkéreg a tavalyi tüzelő után. Ethan kirántotta a fejszét a favágótönkből, egy kép jelent meg előtte, ahogy Theresa áll idekint, és egyedül aprítja a fát a hidegben, amikor ő még tetszhalott állapotban feküdt.

Beviharzott a házba, válla bizsergett a felindultságtól.

Theresa az ebédlőben ült Bennel, a fia rajzát nézte.

– Ethan? Minden rendben?

– Persze – válaszolta.

Az első suhintásra kettétört a dohányzóasztal, és a két fele egymásra roskadt.

– Ethan, mi ütött beléd?!

Theresa bejött a konyhába.

– Látom, hogy… – Ethan felemelte a fejszét – a fiam kibaszott párafelhőket lehel

ebben a kurva házban.

A következő csapás ripityára zúzta a tölgyfa asztal bal felét.

– Ethan, azok a bútoraink…!

Ethan a feleségére tekintett:

– … voltak. Most már tűzifa. Tudod, hol az újság?

– A hálószobánkban.

– Kihoznád?

Mire Theresa visszatért a Waywardi Hírmondó nekik járó példányával, Ethan eltüzelhető méretűre hasogatta a dohányzóasztalukat. Galacsinokká gyűrték a papírt,

és a gyújtós alá tuszkolták őket.

Ethan kinyitotta a tűztérajtót, aztán lángra lobbantotta a papírt. Míg a tűz elkapta a

gyújtóst, magához hívta a fiát.

A fiú, hóna alatt a vázlatfüzettel, bejött a szobába.

– Tessék?

– Gyere, itt, a tűz mellett rajzolj!

Ben a felaprított dohányzóasztalt méregette.

– Gyere, fiam!

A kisfiú beült a kandalló melletti hintaszékbe.

– Nyitva hagyom az ajtaját – mondta Ethan. – Amikor lángra kap az egész rakás,

tegyél rá egy kis fát.

– Oké.

Ethan Theresára nézett, szemével a folyosó felé intett. Felkapott egy tányért a konyhából, és követte feleségét a dolgozószobába.

Bezárkóztak.

Az ablakon szürke, elhaló fény szűrődött be.

– Tuti nem látnak minket idebent? – tátogta Theresa.

Ethan odahajolt hozzá, és azt suttogta: – Tuti, de hallani hallanak.

Leültette a székbe a páciensét, ujját a szájához emelte. Benyúlt a zsebébe, elővett

egy papírcetlit, amelyet fél órája az őrsön tett el. Theresa elolvasta:

Hozzá kellene férnem a bal combod hátuljához. Vedd le a nadrágodat, és fordíts

nekem hátat! Bocs, de ez kegyetlenül fájni fog. Csendben kell tűrnöd. Bízz bennem!

Kimondhatatlanul szeretlek.

Felnézett, tekintete riadtságról árulkodott. A derekához nyúlt, kigombolta a

farmerját. Ethan lesegítette róla a nadrágot, volt benne valami kimondottan izgató,

ahogyan lecsúsztatta a combján. Ellenállhatatlan vágyat érzett rá, hogy folytassa, és

tovább vetkőztesse. Elvégre ebben a székben szoktak kefélni.

Theresa oldalt fordult, majd felemelte a lábát a levegőbe, mintha nyújtana. Ethan

a szék mellé lépett. Kilencven százalék, hogy nem vette őket a kamera. Pilcher irodájában úgy látta, a szemközti könyvespolcra állították rá a készüléket.

Letette a tányért a földre, levette a kabátját. Letérdelt, kinyitotta az egyik nagy zsebét, és kivette belőle a délután az irodából beszerzett zsákmányát: némi

fertőtlenítőszert, egy maroknyi vattalabdacsot, a gézt, a pillanatragasztót, egy

ceruzalámpát, egy, a hegy gyomrából kicsempészett orvosi fogót és egy

fűrészfogas bicskát.

A küszöb fölött füstillat szivárgott be a szobába, miközben Theresa bal lábát

nézegette. Alaposan szemügyre kellett vennie a combját, mire a régi, behegedt

vágásra rátalált, amely nem volt nagyobb egy aprócska hernyó lábnyomainál.

Lecsavarta a fertőtlenítős üveg kupakját, a szájához hozzányomta az egyik

labdacsot, aztán felfordította az üveget.

Az izopropil orrfacsaró, kesernyés illata csapott fel a vattadarabról.

Lefertőtlenítette vele a régi heget, aztán a tányért is. Kipattintotta a bicskát. A gonosz küllemű vágószerszám elejétől végéig fogazott pengéje olyan kanyarban

vékonyodott a hegye felé, mint egy ragadozó madár karma. Benedvesített egy újabb

vattadarabot, és előbb a pengét, utána pedig a fogót sterilizálta.

Theresa megrökönyödve, páni félelemmel nézte, mit művel a férje.

– Ne nézd! – tátogta neki Ethan.

Erre bólintott, ajkát összecsücsörítette, álla megfeszült. Mikor a bicska hegye

hozzáért a heghez, az egész teste megmerevedett. Ethan még nem szedte össze a bátorságát, hogy hozzáfogjon, de csak azért is belevágott.

Theresa foga közt szűrte a levegőt, és felszisszent, amikor a penge a húsába

hatolt. Ethan tekintete a hirtelen ökölbe szoruló kezére tévedt, aztán elterelte róla a

figyelmét. A penge olyan éles volt, hogy még egy pszichopata szívét is

megmelengette volna, de ez csak sovány vigaszt jelentett. Nem ütközött ellenállásba,

olyan könnyen járt a penge felesége sebében, mint kés a vajban. Nem érezte, hogy

fájdalmat okozna neki, Theresa arca mégis eltorzult a fájdalomtól, kipirosodott, ujjai pedig elfehéredtek, hátul a combján meg csorgott a vér.

Eszébe jutott, mikor öltött utoljára ilyen arckifejezést.

Mikor látta rajta legutóbb ezt a gyönyörű elszántságot.

A fiuk születésének éjszakáján.

A kés hegye egy-két centire mélyedhetett a sebbe. Azt latolgatta, vajon elég

mélyre vágott-e, hogy hozzáférjen az izomhoz. Óvatosan kihúzta a bicskát a sebből,

letette a tálcára. A pengéhez motorolaj sűrűségű vér tapadt. A fehér porcelánra is cseppekben hullott. Theresa bugyiján vörös foltok éktelenkedtek, tócsákba gyűlt a székben a vér.

Ethan kezébe vette a fogót. Bekapcsolta a ceruzalámpát, a foga közé szorította.

Odahajolt, hogy szemügyre vehesse a vágást. Bal kezével széttárta a seb száját. A jobbal belehelyezte a fogót a vágásba. Theresa arcán patakzottak a könnyek, két kézzel tépte-szorongatta a haját. Ethan látta rajta, hogy nem fogja bírni, ha újabb bemetszésre lesz szüksége.

Lassan szélesre nyitotta a fogót. Theresa hangosabban nyögött fel, mint eddig

bármikor, mély, torokból jövő mordulás fakadt a száján. Ujjai a szék kárpitját kaparták. A legrosszabb az volt benne, hogy egyetlen szóval sem csitíthatta vagy biztathatta.

Belevilágított a sebbe. Látta az izmot. A mikrocsip igazgyöngyfénnyel csillant

meg térdinán. Elvette a tányérról a bicskát.

Biztos kézzel!

Izzadság csípte a szemét.

Mindjárt megvagyunk, édesem.

Visszatolta a kést a sebbe, dőlt a vér Theresa lábából, arca össze is rándult, amikor az izomhoz hozzáért a penge, de Ethan nem teketóriázott. Betette a csip mögé a hegyét, és kipattintotta. Kivette a bicskát a késhegyhez tapadt mikrocsippel

együtt. Eddig visszafojtotta a lélegzetét, most viszont fellélegzett, hogy letehette a bicskát a tányérra.

Theresa esdekelve nézett a szemébe, tudni akarta, vége-e.

Ethan biccentett, mosollyal jutalmazta, és gézt vett a kezébe. Felesége elvette, rányomta a friss sebre. Szinte azonnal átázott, Ethan rögtön adott neki egy tisztát. A

fájdalom nagyja elmúlt, az arcáról a pír úgy tűnt el, mint amikor lemegy az ember

láza. Öt perc múlva a vér már csak cseperészett. Húsz perc múlva végleg elállt.

Ethan fertőtlenítőt locsolt az utolsó vattalabdacsra, és megtisztította a sebet, amit

Theresa elgyötört arccal állt. Ezek után összeszorította a tátongó sebet, fogával letépte a pillanatragasztó kupakját, és kinyomott egy becsületes adag ragasztót, majd

bekente vele a vágást.

Időközben besötétedett, percről percre hűvösebb lett a dolgozószobában. Öt

percig tartotta így a sebet, aztán elengedte. A ragasztó megkötött. Ethan

szembefordult feleségével, és a fülébe suttogott:

– Kivettem. Nagyon jól bírtad.

– Annyira nehéz volt, hogy nem üvölthettem.

– A ragasztó tart, de attól még egy kicsit itt kéne maradnod. Hagyd, hogy

rendesen megkössön!

– Addig megfagyok.

– Hozok neked takarót.

Theresa bólintott.

Ethan rámosolygott. Felesége könnyei még nem száradtak fel a szeme sarkából.

– Mutasd meg! – tátogta.

Megfogta a fűrészfogas bicskát, és Theresa orra elé tartotta a hegyét. A

mikrocsipre alvadó vér száradt.

Theresa arca eltorzult a dühtől. Megerőszakolták.

Ethanre pillantott.

Szavak nélkül is értették egymást. Theresának az arcára is írhatták volna: Azok a

rohadt köcsögök!

Ethan lekapta a bicskáról a csipet, letörölte róla a gézzel a vért és a

szövetdarabokat, aztán átnyújtotta neki. Ezt követően benyúlt a mellényzsebébe, és kivette az arany nyakláncot, amelyet aznap délután vásárolt. A vékony láncon egy szív alakú medalion függött.

Theresa azt mondta:

– Jaj, igazán nem kellett volna!

Ethan kinyitotta a tokját, és odasúgta:

– Mindig tartsd benne a mikrocsipet! Hacsak nem szólok neked, éjjel-nappal,

mindig legyen rajtad!

*

Meglepően meleg volt a nappaliban. Ben arcán táncolt a fény. A nyitott kandallót

rajzolta. A lángokat, a belül szenesedő fát, körülötte pedig a felhasogatott

dohányzóasztal darabjait.

– Mama hol van?

– Benn olvas a dolgozószobában. Kérsz valamit?

– Nem, köszi.

– Egy ideig most ne zavarjuk, jó? Nehéz napja volt.

Ethan annyi takarót nyalábolt fel a kanapé ágyneműtartójából, ahányat csak

tudott, azzal visszament a dolgozóba.

Theresa reszketett.

Betakargatta.

– Főzök neked valami jó meleget vacsorára – ajánlotta Ethan.

Theresa arca felderült:

– Annak nagyon örülnék.

Aztán odasúgta:

– Gyere ki egy óra múlva, és mindegy, mennyire fáj, járj egyenesen! Ha a

kamerák látják, hogy sántítasz, tudni fogják.

*

Ethan a mosogatónál állt, üres tekintettel bámult a kinti sötétségbe. Három napja,

hogy véget ért a nyár. A fák lombjai alig hogy halványsárgák lehettek. Istenem, az

ősz egy pillanat alatt elrepült! Hetvenkét óra alatt augusztusból december lett.

Hónapokig nem lesz friss zöldség és gyümölcs a hűtőben, szinte biztos, hogy az

utolsókat eszik.

Feltett egy fazék vizet főni. Mellérakott egy széles serpenyőt, felcsavarta a

lángot, és egy pötty olívaolajat csöppentett bele.

Öt érett paradicsomuk maradt; pont elég lesz.

A fejében összeállt a vacsora.

Meghámozott egy fej fokhagymát, felaprított egy hagymát, és belekotorta az

olajba. Amíg üvegesre nem pirultak, felvágta a paradicsomokat.

Akár a seattle-i konyhájukban is állhatott volna. Szombat délutánonként felrakott

egy Thelonius Monk-lemezt, kinyitott egy üveg vörösbort, és a családjának szánt, mesés vacsorával foglalatoskodott. Semmi sem kapcsolta ki jobban egy hosszú hét

után. Ez a perc is azokat a régi, kellemes estéket, a normális élet apró örömeit idézte

fel benne. Csakhogy félórával ezelőtt egy csipet kellett kivágnia a felesége lábából a

ház egyetlen zugában, ahol nem vették őket a kamerák állandóan.

Na igen, ezt leszámítva.

Belerakta a paradicsomokat is a serpenyőbe, összepasszírozta őket a hagymával,

tett még rá olajat, és a tűzhely fölé, az édeskés illatú gőzbe hajolt, hátha csak egy szívdobbanásnyi ideig bele tud merülni a fantázia világába.

*

Theresa akkor jött ki, amikor már a tésztát öblítette le. Mosolygott, és a férje azt

gondolta, látja ugyan a mosolya mögé rejtett fájdalmat, az alig észrevehető

erőlködést, de a felesége nem bicegett. A tűz köré gyűlt a család, a nappaliban terítettek meg egy pokrócon, elköltötték a vacsorát, és rádiót hallgattak.

Hecter Gaither Chopint játszott.

Az étel jólesett.

Átjárta őket a meleg.

És oly rövid ideig tartott.

*

Éjfél után járt már.

Ben édesdeden aludt.

Két óra alatt elégették az egész dohányzóasztalt, mostanra megint fagyosra hűlt a

nagy, cifra ház.

Ethan és Theresa egymással szemben feküdtek az ágyban.

– Mehetünk? – súgta oda Ethan.

Felesége biccentett.

– Hol a nyakláncod?

– Rajtam.

– Vedd le, hagyd az éjjeliszekrényen!

Amint letette, azt kérdezte:

– Jó, és most?

– Várunk egy percet.

*

Felöltöztek a sötétben. Ethan bekukucskált a fiához, látta, hogy alszik, mint a tej.

Theresával lementek a földszintre. Egyikük sem szólt egy árva szót sem. A bejárati

ajtót kitárva Ethan fejébe húzta a kapucnit, és mutatta Theresának, hogy tegyen ő is

így.

Kiléptek. A közvilágítás és az otthoni fények lyukakat ütöttek az éjszakába.

Fagyott, a csillagok sem bújtak elő. Kiálltak az utca közepére.

Ethan megszólalt:

– Most már szabadon beszélgethetünk. Hogy van a lábad?

– Beledöglök.

– Könnyen elbánsz vele, szivi.

– Azt hittem, el fogok ájulni. Jobb is lett volna.

Elindultak nyugat felé, a parkhoz.

Nemsokára megütötte fülüket a folyó csobogása.

– Tényleg biztonságban vagyunk a szabad ég alatt? – tudakolta Theresa.

– Sehol sem vagyunk biztonságban, de a csipek nélkül legalább a kamerák nem

veszik minden mozdulatunkat.

– Ez pont olyan, mintha megint tizenöt éves lennék, és éjszakára elszöknék

hazulról. Milyen csönd van!

– Szeretek esténként kinn lófrálni. Sosem dugtad ki még az orrod ilyen későn?

Egyszer sem?

– Dehogyis.

Letértek az útról, kisétáltak a játszótérre. Ötven méterre tőlük a hintát egy szem

lámpa világította meg. Átvágtak a parkon, kiértek a folyópartra. Leültek az elszáradt

fűbe. Ethan érezte a víz illatát, de nem látta. Jobban mondva az orráig sem látott. A

láthatatlanság sosem jött ilyen jól, mint most.

– Nem lett volna szabad kitálalnom neked – vallotta be Ethan. – Egy pillanatra

elveszítettem a fejem. Egyszerűen ki nem állhattam már, hogy a hazugság éket vert

közénk, és hogy tönkreteszi a kapcsolatunkat.

– Még jó, hogy elmondtad, ez nem is kérdés.

– Miért?

– Mert ez az egész város másból sem áll, csak süket dumából.

– Nem mintha lenne más választásunk. Ha valaha arról álmodoztál, hogy egyszer

megszöksz Wayward Pinesból, akkor ezt a reménysugarat örökre elvettem tőled.

– Az igazság sokkal nagyobb ajándék. És ettől még szeretnék megszökni.

– Az lehetetlen.

– Bármi megtörténhet.

– Egy óra leforgása alatt végünk.

– Ethan, én ezt nem bírom tovább! Egész nap erre gondoltam. Másra sem tudok

gondolni. Nem vagyok hajlandó egy olyan házban élni, ahol kémkednek utánam, és

suttognom kell, ha őszintén szót akarok váltani a férjemmel. Elegem van, hogy

olyan városban élünk, ahol a fiam olyan iskolába jár, hogy nem beszélhetünk arról,

mit tanultak aznap. Te tudod, mit tanítanak neki?

– Nem.

– És ez téged nem zavar?

– Dehogynem.

– Basszus, akkor csinálj már valamit!

– Pilchernek százhatvan embere van a hegyen.

– Mi viszont négy-ötszázan vagyunk.

– Ők fegyveresek, mi meg nem. Figyelj, nem azért mondtam el neked mindent,

hogy utána bujtogassál, nem fogom felrobbantani ezt az egész kócerájt.

– Én nem bírok így élni.

– Akkor mit akarsz, Theresa, mit csináljak?

– Tegyél rendet!

– Nem tudod, mit kérsz tőlem.

– Azt szeretnéd, hogy a fiad így nőjön fel…?

– Hidd el, ha a város porig égetése egy hajszálnyit is javítana kettőtök helyzetén,

az első nap felgyújtottam volna.

– Elszakítják tőlünk a fiunkat.

– Te meg miről beszélsz?

– Tavaly kezdődött, és csak egyre rosszabb lesz.

– Hogyan?

– Eltávolodik tőlünk. Én nem tudom, Ethan, hogy mit tanítanak neki, de elveszik

a családunktól. Fal épül közénk.

– Ki fogom deríteni.

– Megígéred?

– Meg, de cserébe meg kell ígérned valamit.

– Mit?

– Egy szót se szólj erről senkinek! Egy pisszenést se.

– Igyekezni fogok.

– Ja, és még valami.

– Mi az?

– Először vagyunk együtt Wayward Pinesban úgy, hogy nem vesznek minket a

kamerák.

– És?

Odahajolt hozzá és megcsókolta a sötétben.

*

A városban sétáltak. Ethan arcára pihék kezdtek hullani.

– Ez az, amire gondolok?

A távolban egy magányos lámpa rivaldafényében hópelyhek jelentek meg. A

szélcsendes időben egyenesen a földre szállingóztak.

– Beköszöntött a tél – jelentette ki Theresa.

– Bezzeg néhány napja még tiszta nyár volt.

– A nyár hosszú, meg a tél is. Az ősz és a tavasz viszont szélsebesen átsöpör a

völgyön. Tavaly a tél kilenc hónapig tartott. Karácsonykor három méter magas volt

a hó.

Ethan megfogta felesége kesztyűs kezét.

Az egész völgyben semmi sem rezdült.

Néma csönd.

Ethan azt mondta:

– Lehetnénk bárhol, mondjuk egy svájci faluban az Alpokban. Egy párocska, aki

az éjszakában andalog.

– Ne kezdd! – intette Theresa.

– Mit?

– Ne tégy úgy, mintha máshol lennénk, egy másik korban. Aki belemegy a

színjátékba, megőrül.

Elkerülték a főutcát, a mellékutcákon kóboroltak.

A házakban nem égett villany. Mivel a völgyben sehol sem fűtöttek még tűzifával,

a havazásban a levegő megőrizte üde, tiszta aromáját.

– Néha hallom, hogy valami üvölt és rikoltozik – vallotta be Theresa. –

Messziről jön, de azért hallom. Ben sosem teszi szóvá, de tudom, hogy ő is hallja.

– A besték lesznek azok – azonosította be őket Ethan.

– Érdekes, sosem kérdezte, hogy mi az a hang. Mintha csak tudná.

Maguk mögött hagyták a kórházat, azon az úton sétáltak dél felé, amelyik elvileg

kivitt volna a városból. Elhalványodott a lámpák fénye, sűrű éjszakában jártak. Az aszfaltot centi vastag porhó borította.

Ethan azt mondta:

– Benéztem Wayne Johnsonhoz a délután.

– Holnap este nekem kell vacsorát főznöm neki.

– Theresa, hazudtam neki. Azt mondtam, hosszú távon jobb lesz, hogy ez csak

egy kisváros, olyan, mint a többi.

– Én is. De hát nem ezt sulykolják mindenkibe?

– Jó, ugyanakkor senki sem kényszeríthet semmire. Ha jobban belegondolsz,

mindig te döntesz.

– Hogy viseli?

– Szerinted? Fél. Meg van zavarodva. Azt hiszi, hogy meghalt, és ez a pokol.

– Szökni próbál?

– Csak idő kérdése.

Ethan lecövekelt az erdő szélén.

– A kerítés innen légvonalban úgy másfél kilométerre van.

– Hogy néznek ki? – kérdezte Theresa. – Mármint a besték.

– Minden gyerekkori rémálmodat felülmúlják. Olyanok, mint a szörnyek az

ágyad alatt. Több millióan vannak.

– És egyedül egy kerítés választ el minket tőlük?

– Ez egy magas kerítés, ráadásul áramot vezettek bele.

– Ó, így mindjárt más…

– És mesterlövészek állnak lesben a hegyormokon.

– Közben meg Pilcher az embereivel a hegy gyomrának biztonságában él.

Theresa előrement, hó tapadt a cipőjére és a kapucnijára.

– Mondd, mi értelme van ezeknek a cuki kis házaknak meg a fehér kerítéseknek?

– Azt hiszem, a régi életmódunkat próbálják megőrizni.

– Kinek? Nekünk, vagy Pilchernek? Valaki világosítsa már fel arról, hogy a régi

életmódunknak annyi.

– Én próbáltam.

– Mindenkinek benn kellene laknia a hegyben, és közösen kitalálni valamilyen

megoldást. Nem fogom az életem hátralevő részét egy elmebeteg fickó

skanzenjében leélni.

– Hallod, a főnök nem osztja a véleményedet. Nézd, ezt úgysem tudjuk egy nap

alatt rendbe hozni.

– Tudom.

– De rendbe hozzuk.

– Esküszöl?

– Esküszöm.

– Még akkor is, ha mindent fel kell adnunk érte?

– Az életünk árán is. – Ethan odalépett hozzá, kitárta a karját, és magához húzta

Theresát. – Bízz bennem! Tégy úgy, mintha mi sem történt volna!

– Hát akkor ezentúl izgalmas lesz a pszichiáterrel beszélgetnem.

– Milyen pszichiáterrel?

– Havonta egyszer bemegyek kontrollra a kórházba, leülök dumálni egy

pszichomókussal, ahogy szerintem mindenki. Csak ilyenkor tudunk igazán

megnyílni mások előtt. Minden félelmünket, gondolatunkat, titkunkat megoszthatjuk

vele.

– Komolyan bármit?

– Igen. Azt hittem, te tudsz erről.

Ethan érezte, hogy felmegy benne a pumpa. Visszafojtotta a dühét; a harag most

biztos rossz tanácsadó volna.

– Kihez jársz? – érdeklődött Ethan. – Férfihoz? Nőhöz?

– Egy nőhöz. Nagyon csinos.

– Hogy hívják?

– Pamnek.

Ethan lehunyta a szemét, és mélyet szippantott a fenyőillatú, hideg levegőből.

– Ismered? – kérdezte Theresa.

– Sajnos.

– És ő is Pilcher embere?

– Tulajdonképpen a jobbkeze. Semmit sem árulhatsz el neki a ma éjszakáról. A

csipedet se. Megértetted? Semmit. Különben ki fogják nyírni a családunkat.

– Rendben.

– Megvizsgálta már a lábadat akár csak egyszer is?

– Ugyan!

– Más sem?

– Nem.

Rápillantott az órájára: háromnegyed három. Lassan itt az idő.

– Nemsokára össze kell futnom valakivel, hazakísérlek.

– Megint Kate-tel? – kérdezte Theresa.

– És a csapatával. Pilchert megöli a kíváncsiság, hogy megtudja, miben

sántikálnak.

– Hadd menjek én is veled!

– Nem engedhetem. Egy főre szól a meghívó. Ha te is felbukkansz, az

igencsak…

– Kellemetlen lenne?

– Kate megijedne. Különben meg az sem kizárt, hogy ő meg az emberei

megöltek valakit.

– Kit?

– Pilcher lányát. Kémkedett utánuk. A lényeg, hogy nem tudom, veszélyesek-e,

vagy sem.

– Vigyázz magadra!

Ethan megfogta felesége kezét, és visszafordultak.

Wayward Pines fényei elmosódtak a hóesésben.

– Mint mindig, édes szívem.

17

Az erdőben, a fenyőfák közt a nő megállapította magában, hogy semmi sem

szebb, mint az éjjellátó készüléken át nézni a havazást.

Tíz éve a városközponttól öt mérföldre erdőtűz ütött ki. Akkor is az égő fák között állt, figyelte, hogyan hullik az égből a pernye és a hamueső. Ez arra a napra

emlékeztette, no persze a hó most zölden világított. Égett. A hópihék fényes csíkot húztak maguk után, és az erdő talaja, az út, a város hófödte háztetői mind-mind LED-monitorokként ragyogtak.

Akárcsak Ethan és Theresa vállán a hó.

Mintha tündérport szórtak volna rájuk.

Pamnek el sem kellett bújnia a fák mögé.

Ha jól látta, Ethan nem hozott magával elemlámpát, és olyan sötét volt az

erdőben, ahová nem ért el az utcai és teraszlámpák fénye, hogy nem kellett a lebukástól tartania. Csak néma csendben, mozdulatlanul figyelt, öt méterre tőlük.

Igazság szerint nem is itt kellett volna lennie. Az új lakoshoz, Wayne Johnsonhoz

rendelték ki, akinek ez a második estéje, és a statisztika alapján ilyenkor szokták először megkísérelni a szökést. De felöltött benne a sanda gyanú, hogy Wayne a vártnál hamarabb megjuhászodik, nem fog bajt keverni, elvégre házaló ügynökként

kereste kenyerét, és Pam érzése szerint a foglalkozásában volt valami

birkatermészetű. Ezért inkább beslisszolt az Ethan házával szembeni üres lakásba, és

a nappali függönyei mögött rendezte be leshelyét, ahonnan jól rálátott a bejárati ajtajukra.

Pilcher őrjöngeni fog, ha megtudja, hogy fütyül a küldetésére. A döntése miatt

egyfelől le fogják tépni a fejét, de amikor a főnöke végre lenyugszik és

meghallgatja, az eredmények hallatán repesni fog az örömtől.

Ezt már egyszer eljátszotta Kate Ballingerrel. Két hétig ólálkodott a háza körül

esténként, mire rajtakapta, hogy kóborol. A Ballinger házaspár megfigyelési

akciója azonban más tészta. Pam nem sokkal azután szem elől tévesztette őket, hogy

Kate csatlakozott a kóborlókhoz. Győzködte is Pilchert rendesen, hogy fordítson rá

több figyelmet, de a javaslatát csípőből elutasította, mert Alyssa így is rajta volt az

ügyön.

És milyen kurva nagy sikertörténet lett belőle, mi?

Véleménye szerint az öreg rosszul tette, hogy eltűrte a seriff minden hisztijét.

Pam nem értette, miért. Nem tudta, mit lát Pilcher Burke-ben. Jó, tudott vigyázni

magára, az ő képességeivel rendet lehet tartani a városban, de az ég szerelmére, senki sem ér meg ennyi vesződést.

Ha ő lenne érte a felelős – és egy nap az is lesz –, már két hete elintézte volna

Ethant és a családját. Kikötözte volna Bent és Theresát egy fához a kerítésen túl, hadd falják fel őket a besték.

Néha úgy aludt el, hogy elképzelte, amint Ethan fia sikoltozik. Ethan arca lebegett

a szeme előtt: nézi, ahogy előbb a fiát, aztán a feleségét kibelezik és

szétmarcangolják a bestiák. Ethant mégsem vetné eléjük, inkább bezárná egy-két

hónapra egy zárkába. Sőt, ha kell, egy teljes évre. Amíg el nem éri a kívánt hatást.

Újra és újra végignézetné vele, ahogy a besték széttépik a családját. Végtelenített szalagon nyomná a filmet a zárkájában, bömböltetné a halálhörgésüket. És amikor a

drágalátos seriffet halálosan megtörte, mikor a teste annyira összeaszott, hogy

puszta porhüvelye legyen megbomlott elméjének, na akkor, és csak akkor eresztené

vissza a városba. Adna neki valami csini kis állást; talán pincérit, esetleg titkárit –

mindegy, valami szolgai, unalmas, lélekölő munkát.

Persze minden héten felkeresné. Ha jól sikerülne a lelki terror, csupán annyi

maradna meg ép elméjéből, amennyivel még emlékezne rá, hogy Pam kicsoda, és

mi mindent vett el tőle. Aztán élete hátralevő részét szánalmas féregként tengethetné.

Így kell bánni az olyan emberekkel, mint Ethan Burke. A szökevényekkel.

Megsemmisíti őket az ember. Nyilvánosan példát statuáltat vele.

De hogy seriffnek nem szabad kinevezni, az kurva élet.

Pam elmosolyodott.

Őt is rajta kapta.

Végre!

Először érezte úgy, hogy a hegy mélyén, a szobájában megálmodott ábránd

valósággá válhat.

Nem tudta pontosan, mi legyen a következő lépés, hogyan használhatná fel ezt az

ördögien szép vágyálmot, de ki fog találni valamit.

Annyira boldog lett tőle.

Az erdőben, a fenyőfák közt, a zölden parázsló hópelyhek között nem tudta

levakarni arcáról a vigyort.

18

Ethan a Fő utca és a Nyolcadik sarkán, a négyszáz főt befogadó színházterem

szárnyas ajtaja előtt állt. Az épületet estére bezárták, és az üvegen át nem látszódtak

a sötét előcsarnok falára kitett, bekeretezett film- vagy színházplakátok. Félig-meddig rendszeresen szerveztek zongoraesteket, amatőr színielőadásokat és

közgyűléseket. Péntek esténként régi filmeket adtak, valamint itt tartották a kétévente

esedékes önkormányzati választásokat.

Ethan az óráját nézegette: nyolc perccel múlt három. Kate nem olyan ember, aki

bárhonnan is nyolc percet késne. Zsebre dugta a kezét. Elállt a hóesés. Farkasordító

hideg volt.

Egy helyben topogott, de nem melegítette fel tagjait a mozgás. Egy árnyék

fordult be a sarkon, és egyenesen felé tartott, ropogott a hó a talpa alatt.

Összerezzent; nem Kate az. Neki nem ilyen a járása, és sokkal kisebb termetű.

Ethan a zsebében levő bicskát szorongatta, és arra gondolt: Le kellett volna lépnem

öt perc után. Abból már tudhattam volna, hogy valami nem stimmel.

Egy fekete csuklyás férfi jött elé. Magasabb, mint Ethan, széles vállú. Borostás,

trágyaszagú, mint aki a gazdaságban dolgozik.

Ethan lassan előhúzta a bicskáját, hüvelykujját a pengében található lyukra

igazította.

Egy mozdulat, és a penge kiugrik.

Egy vágás, és a belei kiomlanak.

– Nagyon rossz húzás – szólt a férfi.

– Hol van Kate?

– Megmondom, mi lesz. Először is szépen visszarakod a zsebedbe a késedet.

Ethan visszacsúsztatta a kezét a zsebébe, de nem eresztette el a kést.

Felismerte a férfit az aktához csatolt fényképéről, de sosem látta a városban, és

ebben a percben, kinn a hidegben nem tudta felidézni a nevét. Így is majdnem elpattantak az idegszálai.

– Másodszor: látod azt a bokrot? – A férfi a kereszteződés túloldalán álló, dús

borókabokorra mutatott. Egy fapad mögött nőtt, a buszmegállóban, amely még

sosem látott buszt. Csak egy újabb mesterséges díszletelem. Egy héten egyszer egy

bolond vénasszony egész nap a padon ült, várta a buszt, amely sosem jött.

– Most átmegyek. Három perc múlva ott találkozunk a bokor mögött –

tájékoztatta a férfi.

Mielőtt Ethan válaszolhatott volna, a férfi hátat fordított neki. Ethan nézte, ahogy

keresztben átvág az úton, közben pedig a lámpa sárgáról pirosra váltott.

Várt.

Legbelül üvöltött magában, hogy valami itt nagyon félresiklott; Kate-tel kellett

volna találkoznia. Legjobb, ha azonnal hazamegy.

A férfi átért a túloldalra, eltűnt a bokor mögött. Ethan megvárta, amíg a

jelzőlámpa háromszor körbe nem ért, aztán kisétált a ponyvatető alól, és átkelt.

Közben eszébe jutott a neve: Bradley Imming.

A Fő utcán egy lélek sem járt. Nyugtalanította az utca kietlen üressége. A sötét

épületek. A feje fölött a jelzőlámpa zümmögése, ahogy pirosról sárgára, majd

zöldre festette a havat alatta.

Odaért a padhoz, megkerülte a bokrot.

Itt baj lesz.

Érezte.

Vészjóslóan megremegett a halántéka, mint egy riasztó.

Nem hallotta a lépteit, csak a tarkóját érő meleg fuvallatot, fél másodperccel azelőtt, hogy a világ elsötétült. Ösztönei azt súgták, hogy vágjon vissza, keze a zsebében a kés után nyúlt. Teste a földön csattant, arcát a hóba nyomták, több ember

roppant súlya nehezedett a gerincére.

Újból az orrába költözött a tejgazdaság édeskés, nehéz bűze. Bradley a bal fülébe

suttogott.

– Te csak meg ne mozdulj!

– Mi a faszt képzelsz?

– Nem olyan embernek nézlek, aki magadtól felteszed a fejedre a zsákot. Jól

gondolom?

– Ja.

Ethan erőlködött, minden energiáját összeszedve ki akarta húzni a karját a

mellkasa alól, de semmi haszna nem lett az igyekezetének, moccanni sem tudott.

– Most pedig sétálunk egy nagyot a városban – mondta Imming. – Azt sem fogod

tudni, hol áll a fejed.

– Kate erről nem szólt nekem.

– Akarsz ma este találkozni vele, vagy sem?

– Hogyne.

– Akkor az lesz, amit mondok. Ezek, hogy úgy mondjam, nem képezik alku

tárgyát. De felőlem akár most is lefújhatjuk.

– Ne! Beszélni szeretnék vele.

– Akkor fölállunk, aztán felsegítünk téged is. Ugye nem fogsz bemosni nekem

egyet?

– Türtőztetni fogom magam.

A nyomás megszűnt. Ethan szomjasan kapkodta a levegőt. A hóna alá nyúltak,

lábra állították, de nem eresztették el. Kivitték a Fő utca és a Nyolcadik

kereszteződésébe. Ethan kétségbeesve kapaszkodott a tudatba, hogy észak felé

terelik.

Imming azt mondta:

– Mikor ültél utoljára ringlispílen? Úgy megforgatunk, barátocskám, hogy azt

sem fogod tudni, fiú vagy-e, vagy lány, de ne aggódj, nem fogsz elesni, megtartunk.

Jó húsz másodpercig pörgették, a végén annyira elszédült, hogy a világ akkor is

forgott körülötte, amikor abbahagyták.

Imming kiadta az utasítást az embereinek:

– Arra vigyük!

Ethan szédelgett, úgy botladozott, mint egy részeg ember, amikor záróra után

megy haza a kocsmából, de sosem engedték, hogy orra bukjon. Sokáig gyalogoltak,

Ethannek rég fogalma sem volt, merre jártak.

Senki sem szólalt meg.

Csupán a lélegzésük és hóban ropogó lépteik hallatszottak.

*

Egyszer csak megálltak.

Ethan nyikorgó hangot hallott, mintha valaki egy rozsdás kaput nyitott volna ki.

– Figyelmeztetlek, ez egy kicsit nehezebb lesz. Fiúk, fordítsátok meg! Én megyek

le először. Ja, és nézzétek meg, hogy a zsák szorosan a fején van-e!

Mikor hátrafordították, Imming folytatta:

– Le fogunk térdepeltetni.

A hangja is máshonnan jött, mintha Ethan lába alól szólt volna hozzájuk.

Ethan térdre roskadt a hóban. A farmernadrágon át is lefagyott a lába.

– Fogom a cipődet, ráteszem egy lépcsőfokra. Érzed? – Ethan jobb csizmáját egy

vékony fadarabra helyezte. – Most lépj mellé a másikkal is! Jó. Fiúk, fogjátok a karját! Te meg, seriffkém, gyere, és lépj eggyel lejjebb!

Habár Ethan semmit sem látott, érezte, hogy alatta nagy a mélység. Lelépett a következő fokra.

– Tegyétek a kezét a legfelső fokra!

– Milyen messze van az alja? – kérdezte Ethan. – Vagy jobb, ha nem tudom?

– Még húsz lépést kell lejönnöd.

Imming hangja távolinak tűnt, jóval alatta lehetett, és visszhangzott. Ethan

kitapogatta a fokot, hogy képet kapjon róla, milyen széles.

A létra ingatag volt. Mozgott, nyikorgott, megremegett minden egyes lépésnél.

Mikor a csizmája végre szilárd talajt ért, Imming elkapta a karját, és elhúzta az útból.

Ethan hallotta a létra reccsenéseit, ahogy a többiek is megindultak lefelé, aztán

ismét megnyikordult a rozsdás ajtó. Fenn bevágtak egy ajtót. Imming mögé került,

és kibogozta a csomót, majd levette a zsákot a fejéről.

Ethan életében nem látott még ennél szétmállottabb betonpadlót. Immingre

pillantott. A férfi kezében kerozinlámpát tartott, mely az arcára kivehetetlen fény-

árnyék mintákat vetett.

– Mi ez a hely, Bradley? – érdeklődött Ethan.

– Á, a nevemet is tudod, mi? Milyen figyelmes tőled! Mielőtt rátérnénk arra, hol

vagyunk, először dumáljuk meg, hogy életben maradsz-e, velünk jöhetsz-e, vagy itt

helyben megölünk.

A csoszogó léptek hallatára Ethan hátrafordult.

Két fekete kapucnis fiatalemberrel találta magát szemközt, mindkettejük kezében

bozótvágó kés volt, és olyan gyilkos tekintettel méregették, amelyből sejteni

lehetett, hogy nem félnének használni.

– Figyelmeztettünk – szólt Brad.

– „Csip nélkül gyere, vagy sehogy.”

– Pontosan. És most kiderül, mennyire tudsz engedelmeskedni az ukáznak.

Vetkőzz!

– Tessék?

– Pucérra!

– Kötve hiszem.

– Ide hallgass: a fiúk az utolsó négyzetcentiig át fogják kutatni a ruhádat, amíg én

az utolsó négyzetcentiig átnézem a testedet. Emlékezetem szerint tegnap este még csip volt benned, amikor Kate-tel találkoztál. Vagyis ajánlom, hogy egy jó nagy, ocsmányul összefércelt vágást találjunk a combodon, mert ha nem, ha azt veszem észre, hogy megpróbálsz becsapni minket, akkor tudod mi lesz?

– Brad, szóról szóra…

– Találd! Ki!

– Szabad a gazda.

– Felaprítunk a bozótvágóinkkal. Tudom, mire gondolsz: „Abból háború lesz,

Brad.” Erre gondolsz, ugye? Hát, akár hiszed, akár nem, magasról leszarjuk, mi készen állunk.

Ethan kioldotta az övét, letolta a nadrágját és az alsóját:

– Tessék, élvezkedjetek!

Levette a pulóverét, odaadta az egyik késes fickónak. Kibújt az atlétájából is.

Eközben Brad letérdelt mögötte, és kesztyűs kézzel végigsimított a vágáson.

– Friss munka – állapította meg. – Saját kezed műve?

– Naná.

– Mikori?

– Ma reggeli.

– Tartsd tisztán, amíg be nem gyógyul! Vedd le a csizmád!

– Előbb nem hívsz meg vacsorázni?

Hálátlan közönség; fel sem kuncogtak.

Ethan hamarosan csupaszon állt a betonon.

A kerozinlámpa a három guggoló ember között szórta a fényt, akik kifordították

Ethan ruháit, és végigvizslatták a varrást, minden ujját-szárát, mindegyik zsebét. Az

ódon csatorna falai szűk két méterre voltak egymástól, és nagyjából ugyanolyan

magasak. Bárhova nézett, a beton annyira megroggyant, hogy alig hasonlított

betonra. Akár egy európai világváros katakombái is lehettek volna, de sokkal

valószínűbb, hogy azért ilyen, mert az az utolsó maradványa az eredeti,

huszonegyedik századi Wayward Pinesnak.

A csatorna enyhén emelkedett. Ethan úgy lőtte be, a város keleti része felé

mennek. Logikus. Azokból a nagy hegyláncokból biztos bőségesen zubog le az

esővíz egy-egy vihar alkalmával. Az elolvadó hó megint csak tengernyi vizet zúdít a

völgybe, amikor szélsebesen jön a nyár. A szétmálló betonon most is kanyargott egy erecske Ethan talpa alatt.

Brad felnézett, odadobta az atlétáját:

– Öltözhetsz.

*

Ahogy sétáltak fel az alagútban, lépteik tocsogtak a vízelvezetőben, a hideg

pincelevegőben pedig érezni lehetett a csalódásukat; ezek a parasztlegények ölni akartak, legszívesebben helyben felnégyelték volna, csak nem szolgáltatott rá

ürügyet. Ethannek meggörnyedve kellett járnia, annyira alacsonyan volt a plafon.

Az alagút romokban hevert. Indák kúsztak a falakon. Girbegurba vasbeton

kacsok lógtak ki a betonból. Utat törtek maguknak a gyökerek. Az elolvadt hó

patakokban folyt le a falakon, a plafonról meg csöpögött. A lámpás csak hat métert

világított be előttük, és mintha apró, motozó lábak hangja kísérte volna őket tisztes

távolságból, a fénykörön túl. Más csatornákba torkolló alagutak, koromsötétbe

nyúló létrák sokasága keresztezte az útjukat. Ethan csizmája alatt ropogtak a kövek,

a rögök, a heves esőzések után a hegyről idesodort hordalék meg egy

patkánykoponya.

*

Nem tudta, meddig meneteltek a lángvilágos sötétségben. A levegő is

kellemesebb ízt kapott; előzőleg dohos és valamelyest melegebb volt, mint a

városban, most viszont a fenti világból érkező, éles, fagyos huzat csapott az

arcukba. A csatorna alján folydogáló ér sebes sodrású érré szélesedett, új, öblösebb

hang nyomta el vízben gázoló lábuk tocsogását.

Kiértek a csatornából, és egy sziklás folyómederbe jutottak. Ethan a többiekkel

együtt felkaptatott a meredek talajon. Mikor kievickéltek a sík terepre, és megálltak,

hogy kifújják magukat, végre rájött, mi az a robaj, amelyet túl kellett harsognia, hogy értsék a szavát. Nem látta a nyomasztó, csillagtalan éjben, de egy vízesés zúgott a közelben. A főzuhatag rendületlenül döngette a lenti sziklákat, arcára vízpermet hullott.

A csapat továbbmasírozott, úgy követték a lámpa fényét a sűrű fenyvesben,

mintha az életük múlt volna rajta. Nem látott kínálkozó ösvényt. A vízesés fehérzaja

elhalkult, mígnem egyedül a saját, a ritkuló levegőben ziháló légzését hallgatta. A csatornában fázott, itt viszont megizzadt. És csak kapaszkodtak, egyre följebb és följebb. A fák olyan szorosan nőttek, hogy az erdő talajára a hó alig szórhatta porát.

Ethan vissza-visszanézett a hegyoldalon, Wayward Pines fényeit fürkészte, de a

sötétség mindent elnyelt. Aztán az erdő egy csapásra megtorpant, terjedésének gátat

szabott a sziklafal. A csapatnak azonban nem, meg sem pihentek, csak gyalogoltak

tovább, hegynek fel.

Imming hátrakiáltott:

– Meredek az út, de kijártuk. Oda tedd a lábad, ahova mi, és adj hálát az égnek,

hogy sötét van!

– Miért? – kérdezte Ethan.

Az emberei erre csak nevettek.

Az erdő tényleg meredeken emelkedett.

Ez viszont kész őrültség.

Imming bőrszíjra akasztotta a lámpást, utána pedig a vállára vetette, hogy

szabadon maradhasson mindkét keze. Mert anélkül esélyük sem lett volna felmászni.

A hegy itt az ötvenfokos, majd-beszarsz kaptatóknál is meredekebben ívelt

felfelé. Drótkötél kapaszkodókat fúrtak a sziklába, még valami járható útra

emlékeztető kiszögellést is látott; helyenként kikopott, itt-ott bemélyedt a kő, ahol meg tudták vetni a lábukat. Egyesek természetesnek hatottak, másokat mintha emberi

kéz vágta volna, de mind felért az öngyilkossággal. Ethan az életet jelentő, rozsdás

drótkötélbe kapaszkodott.

Tovább araszoltak. A lámpa derengő fényénél látszódó, gyatra fogódzókon túl

semmi sem vonta el a figyelmüket.

Az első kanyar után még nyaktörőbb terep várta őket. Ethannek fogalma sem

volt, milyen magasra hágtak, de az a szörnyű érzés kerítette hatalmába, hogy az erdő fölött járnak.

Feltámadt a szél. A fák takarásából kibújó csúcson centi vastagon ült meg a hó.

Nem elég, hogy fölfelé kaptattak, csúszott is a talaj. Még Imming és az emberei is

lassítottak esztelen tempójukon, mindenki óvatosabban lépdelt, biztos támasztékot

kerestek, ahol megvethették a lábukat.

Ethan ujjai lefagytak a nagy hidegben. Ebben a magasságban a hó rátelepedett a

drótkötélre is, ezért azt minden megtett lépés előtt meg kellett tisztogatnia. A hatodik

forduló után a hegyorom a józan ész minden határát áthágva, függőlegesen tört az

égbe.

Ethan didergett, keze-lába reszketett, mint a kocsonya. Itt nem vizsgálhatta meg,

de érezte, hogy mászás közben felszakadt a varrat a combjában az erőlködéstől, és a

lábszárán vér csorog a csizmájába.

Megállt, hogy kifújja és összeszedje magát.

Mire újból fölnézett, a lámpa eltűnt.

Se fölötte, se alatta semmi.

Csak a végtelen sötétség leple.

– Seriff!

Imming hangja.

Ethan megint körbenézett; még mindig semmi.

– Erre!

Tekintetével követte a hangot. Hat méterrel arrébb pillantotta meg a lámpást, de

szintben. Valahogy rátapadtak a csupasz, sík falra, és átkeltek.

– Jössz, vagy mi lesz?

Ethan a lába elé nézett, és látta, hogy tőle egy öles lépésre egy tizenöt centi széles

deszkát csavaroztak a sziklába, felette pedig egy vékonyabb drótkötelet feszítettek ki

a pallóval párhuzamosan.

– Gyerünk már! – ordította Imming.

Ethan átvetette a lábát a hatvancentis hézagon, és rálépett a pallóra, amely

csúszott a kásás hótól. A cowboycsizma sarka lelógott a deszkáról. A drótkötelet szorongatva jobb lábával is át akart lépni, de a sima talpú csizma nem tapadt meg a

jeges pallón.

Kicsúszott a lába alól a talaj.

Kiáltást hallott; a sajátját.

Mellkasa nekicsapódott a sziklafalnak, alig bírta tartani magát fél kézzel. Teljes

testsúlya a mélybe húzta, az acélsodrony az ujjaiba mart. Imming kiabált neki, de nem értette a szavait. Minden figyelmét elvette a pengeéles, hideg acél, marka fokozatosan engedett szorításából, csizmája csúszott le a lábáról. Látta maga előtt, ahogy elereszti a drótkötelet, elképzelte a zuhanáskor helyéből kiugró gyomrát,

rúgkapáló kezét, lábát. Van annál rosszabb, mint hogy vaksötétben lezuhan?

Világosban legalább a földet látni, és bár sovány vigasz, az ember valamelyest mégis felkészülhet a halálára.

Felhúzta magát a drótkötélen, amíg a csizmáját újra meg nem vetette a pallón.

Nekidőlt a hegy oldalának.

Kapkodva vette a levegőt.

Vérzett a tenyere.

Remegett a lába.

– Hé, seggfejkém! Meg ne haljál itt nekem!

A csapat egyként kacagott fel és indult tovább.

Nincs idő rendezni a sorait.

Megfontolt, oldalazó lépésekkel ment utánuk. Ötpercnyi rémisztő hegymászás

után a lámpás befordult egy sarkon. Ethan követte a többieket, és végtelenül

megkönnyebbült, amikor látta, hogy a hegyi út kiszélesedett, nincs több drótba

kapaszkodás és pallón egyensúlyozás. Egy enyhén emelkedő sziklapárkányon

baktattak fel.

Talán a kimerültség és az adrenalin múló hatása tehette, de Ethan egyáltalán nem

vette észre, mikor jutottak be. A lámpás fénye egy hegybe vájt járat falaira vetült, és

egyből öt-hat fokot melegedett a levegő. Lépteik visszhangzottak a falakon. Egy barlangba értek.

Előttük nyüzsgő hangzavar csendült fel.

Zene.

Ethan követte a többieket. A járat végében a hirtelen támadt fény bántotta a

szemét. Hegyi vezetői továbbmentek, de Ethannek meg kellett állnia a széles, kitárt

kapuban.

Nem tudta felfogni, mit is lát.

Az előzmények ismeretében annyira nem illett oda.

A százhetven-száznyolcan négyzetméteres terembe egy tágasabb családi ház is

befért volna. A sarkokban a barlang boltozata ugyan lesüllyedt, de középen hat méterig magasodott. A barlang falait a milliónyi lángnyelv vályogvörösre festette.

Mindenütt gyertyák, fáklyák égtek. Kerozinlámpák lógtak a mennyezetről. Nagy

volt a meleg, amelynek java részét egy távoli sarokban kialakított, nagy kemence adta. A barlang egyik beugrójában gyújtották a tüzet, füstjét kivitte egy természetes

kürtő. Mindenhonnan emberek néztek vissza rá. Társaságokba gyűltek, táncoltak, a

tűz köré ültek. Mellette nem messze egy trió játszott a sebbel-lobbal összetákolt színpadon: egy trombitás, egy bőgős és egy zongorista. Ethan sejtette, hogy a

pianínót szétszerelték, és darabokban csempészték fel a barlangba. Hecter Gaither ült a zongoránál, és egy hangulatos dzsessz-számot játszottak, amely egy New

York-i klubban is simán elment volna. Mindenki kicsípte magát, elegáns ruhájuk

biztos tönkrement volna abban a tortúrában, amelyet Ethannek végig kellett

szenvednie.

Az emberek cigarettáztak, beszélgettek, mosolyogtak, nevettek.

A levegőben parfümként terjengett a pia szaga.

Aztán Kate toppant elé.

Visszafestette kávébarna színűre a haját, fekete, ujjatlan kisestélyi volt rajta.

Mosolyogva megszólította, szeme könnyesen csillogott a szesztől:

– A világ összes városának összes kocsmája közül pont ide tévedtél? –

Végigsimított bal karján. – Látom, megviselt az út. Hadd bújtassalak valami száraz

ruhába!

A barlang túloldalához kísérte, befordultak és betértek egy fülkébe, ahová az

emberek az itteni ruhájukat akasztották. A ruhák nagy részéről csöpögött a víz.

– Ötvenkettes a méreted, igaz? – kérdezte Kate.

– Igen.

Az egyik ruhatartó állványhoz terelte, ahol sorban álltak a száraz, patyolattiszta

alkalmi ruhák.

– Pont, mint a régi gönceid, mi? Cipőt, zoknit arra találsz. Öltözz át, és gyere ki!

– Kate…!

– Kinn találkozunk.

Azzal faképnél hagyta.

Ethan kihámozta magát a pulóveréből, az atlétájából és átázott

farmernadrágjából. Leült a fal melletti padra, lehúzta a csizmáját, majd

megvizsgálta a sebét. Egy-egy varrat elszakadt, de előrelátóan hozott magával gézt

és ragtapaszt. Jó szorosan körbetekerte a lábát, hogy elállítsa a vérzést, és vizes atlétájával letörölte a sarkáig futó, rászáradt vércsíkot.

*

Le sem tagadhatta, hogy mintha kicserélték volna. Az öltözőbe tükröt is tettek,

ázott haját ezért a titkosszolgálati időkben hordott frizurája szerint fésülte.

A barlang egyik falához bárpultot eszkábáltak. Ethan át is furakodott a tömegen a

pult felé, és letette fenekét egy üres székre.

A koktélmester odalépett hozzá. Fehér ing, fekete csokornyakkendő, fekete

mellény – üdítően régi vágású tag. A helyenként megfeketedett, ütött-kopott pultra kirakott egy szalvétát. Ethan felismerte: sosem elegyedtek szóba, de hetente többször

is az ábécé kasszájában ült.

– Mit adhatok? – kérdezte a férfi. Semmi jelét nem mutatta, hogy tudta volna vagy érdekelné, Ethan kicsoda a városban.

– Mijük van? – kérdezett vissza Ethan, aztán felnézett a tükör előtt sorakozó üvegekre. Konyakot, whiskyt és vodkát is látott. Márkás piák, de mindnek csak az alján lötyögött pár korty. Az átlátszó, felcímkézetlen szeszből viszont bőséges volt a

kínálat.

A tükröt tucatnyi polaroid fénykép foglalta keretbe. Középtájt az egyiken

megakadt a tekintete – Kate és Alyssa közös fotója, mindketten az 1920-as éveket idéző flapperruhát viseltek: rikkancssapkát, bubifrizurát, eltúlzott sminket és

gyöngysorokat. Arcuk egymásnak nyomódott, szemlátomást részegek és felhőtlenül

boldogak voltak, a pillanat mámorában éltek.

A felszolgáló észhez térítette:

– Uram?

– Kék Johnnie Walkert, tisztán.

– Az üvegek inkább csak a hangulat kedvéért vannak kirakva, ezeket különleges

alkalmakra tartogatjuk.

– Jó, akkor mit ajánl?

– Remek martinit tudok keverni.

– Már jöhet is.

Nézte, ahogy a mixer a címkétlen üvegekből különféle löttyöket töltöget egy

gömbölyű fenekű martinispohárba, aztán letette Ethan szalvétájára, és egy gerezd zöldalmával díszítette.

– Egészségére! Az első kör a ház ajándéka.

Ethan a szájához emelte a poharat, mire Kate figyelmeztette:

– Vigyázz, légy nyitott az ízére!

Leült mellé, míg Ethan belekortyolt az italba:

– Hú! Legalább a pohár stimmel. Eddig még sosem kóstoltam olyat, amit

visszamenőleg ki akartam volna törölni az emlékezetemből.

A szagtalan folyadék legkarakteresebb jegye a markáns szeszíz, ezt a fanyar,

ajkat csókra húzó citromíz követte, utóíze pedig szerencsére jóformán semmi sem

volt, mintha a pia íze egyszer csak levetette volna magát a hegyről.

Óvatosan visszatette a martinispoharat a szalvétára.

– Ne akarjátok nekem bemesélni, hogy ez a kerítésszaggató gin iható!

Kate felkacagott:

– Majd megszokod. De jól nézel ki, ügynök úr! Lássuk be, a fekete öltöny és a

nyakkendő ezerszer jobban áll neked, mint az a suttyó seriffmaskara.

A tükörben táncra keltek a párok egy lassú dzsessz-számra. Imminget és a

legényeit is kisasolta, szmokingban ültek, egy befőttesüveget adogattak körbe, és a

zenekart nézték.

Ethan a martinispohár után nyúlt, aztán meggondolta magát.

– Szép kis csehó – mondta. – Hogy tudtátok felhozni ezt a sok mindent?

– Évek óta csempészünk fel ezt-azt. Örülök, hogy eljöttél.

– Hát majdnem otthagytam a fogam, és így sem tudom, igazából mire is jöttem

el. Ez valami álarcosbál?

– Olyasmi.

– Aha, akkor ki minek öltözött?

– Látod, Ethan, erről szól az egész: itt senki sem tetteti magát másnak, mint ami.

Azért jövünk ide, hogy önmagunk lehessünk. – Megfordult a bárszéken, tekintetét körbejáratta az egybegyűlteken. – Itt szabadon beszélhetünk a múltunkról, az előző

életünkről, hogy kik voltunk, hol éltünk, és megemlékezhetünk a szeretteinkről,

akiktől elszakítottak minket. Wayward Pines is szóba kerül. Itt azt mondunk, amit csak akarunk, és senkitől sem félünk, amikor itt vagyunk. Az tilos.

– A szökés is beszédtéma?

– Á!

– Akkor sosem mentél ki a kerítéshez?

Kate belekortyolt a magát martininek álcázó, förtelmes kotyvalékba.

– Egyszer igen.

– De nem akartál átmenni a túloldalra?

– Dehogy, csak látni szerettem volna. Amióta a barlangba járunk, csak három

ember ment át.

– Hogyan?

Kate habozott:

– Van egy titkos alagút.

– Hadd találjam ki…

– Mit?

– Egyikük sem tért vissza.

– Ahogy mondod. – Lehuppant a bárszékről. – Gyere, táncolj velem!

Ethan kézen fogta. Beálltak a barlang egyenetlen parkettjén lassúzók közé.

Derekára tette a kezét, de tisztelettudóan megtartotta az illő távolságot.

– Harold nem bánja – mondta Kate. – Nem egy féltékeny alkat.

Ethan közelebb húzta magához, testük kis híján összeért.

– Ehhez mit szólna?

– Nem volt hátsó szándékom, amikor azt mondtam, hogy nem egy féltékeny

alkat.

De hátrébb sem húzódott.

Táncoltak.

Ethan utálta, hogy ennyire jólesik újból hozzáérnie.

– Mit gondolnak rólam, hogy itt vagyok? Úgy csinálnak, mint akik észre sem

veszik, hogy a seriff nézett be hozzájuk.

– Ó, ne aggódj, tudják. Előtte nagy vita volt belőle. A lelkükre beszéltem,

mondtam, hogy megbízható ember vagy, szükségünk van rád. Kiálltam érted.

– Igazad van, nagy szükségetek van rám.

– A kérdés az, hogy mellénk állsz-e.

– És mi lesz, ha nemet mondok? Leszúrtok, és csupaszon kihajítotok az útra?

Kate körmei a vállába vájtak. Szeme tüzesen izzott.

– Egy ujjal sem értünk Alyssához, sem én, sem az itteniek. Ethan, mi nem

akarunk forradalmat csinálni. Nem azért jövünk a barlangba, hogy fegyvereket

halmozzunk fel, és puccson törjük a fejünket. Azért vagyunk itt, hogy olyan helyen

találkozhassunk, ahol nincs ez az állandó megfigyelés, és börtöntöltelékek helyett ember módra élhetünk.

Ethan félrevonta Kate-et.

– Valami nem hagy nyugodni – kezdte.

– Mi?

– Két dolog is. Az egyik, hogy honnan tudtatok a combotokba ültetett

mikrocsipről? A másik, hogy honnan tudtátok, hogy nem fognak látni a kamerák, ha

kiszeditek a mikrocsipet? Erre nincs az az ember, aki magától rájöjjön.

Kate elfordította a tekintetét.

Ethan kivitte a nagycsarnokból a hűvösebb járatba.

Most értette csak meg, hogy egész idő alatt nála volt a megoldás kulcsa. A

mélyen rejtőző gyanú. De amíg fel nem tette a kérdést, az igazság nem tárult fel előtte a maga egyszerűségében.

– Kate, nézz a szemembe! Mondd el, mi volt igazából Alyssa szerepe!

– Már elmondtam.

Édes istenem, el is felejtette, mennyire ismeri ezt a nőt, milyen könnyen átlát rajta. Kate és Alyssa tükör mellé tűzött fényképe jutott az eszébe, mikor meglátta a

szemében – immár leplezetlenül – a fájdalmat, a gyászt.

– Nem csak nekik kémkedett, igaz?

Kate szemébe könnyek gyűltek.

– Hanem nektek is.

Legördültek orcáján, és nem szabott gátat nekik.

– Alyssa először engem keresett meg.

– Mikor?

– Évekkel ezelőtt.

– Évekkel? Akkor mindent tudsz. Mindvégig tudtad az igazságot.

– Nem, sosem mondta el nekünk, mi van a kerítés túloldalán. Győzködött, hogy a

saját érdekünkben tartja titokban, ráadásul megértette velünk, hogy a szökés az életünkbe fog kerülni, és mindannyian a város foglyai vagyunk, vele együtt. Én hittem neki. És a legtöbben szintén. Sosem derült ki, Alyssa honnan jött, és hol lakott, mikor nem a városban élt. Azt sem tudtam meg, honnan értesült ezekről a dolgokról, amelyekről mi nem. De gyűlölte, ahogy velünk bánnak, ezeket az

áldatlan állapotokat. Azt mondta, mások is együtt éreznek velünk, és az életével fizetett, hogy segíthessen rajtunk.

– A barátod volt?

– Az egyik legjobb.

– Akkor a TV-paprika, a titkos üzenetek, Alyssa nyomozása…

– Csupán színjáték. Rávette őket, hogy nyomozzanak utánunk. Nem kizárt, hogy

gyanúba keveredett, és tudták, hogy egy követ fúj velünk.

– Tudod, kik ezek a titokzatos alakok? Elárulta neked?

– Nem.

A barlangban új nótát húztak, egy gyors számot.

Az emberek roptak a talpalávalóra.

Ethan azt mondta:

– Alyssa itt járt egyáltalán három nappal ezelőtt?

– Nem, nem tartottunk gyűlést. Túl kockázatosnak ítéltük. De előtte rengetegszer

eljött. Aznap éjjel, amikor meghalt, a sírboltnál találkoztunk. Megbeszéltük, hogy mihez fog kezdeni. Részletes jelentést vártak tőle, neveket akartak hallani, kérték, hogy dobjon fel mindenkit. Példát szerettek volna statuálni.

– Miben egyeztetek meg?

– Találtunk valami kifogást, hogy miért nem találkozhatott az itteniekkel. Nem

volt más választásunk.

– Mikor intettetek búcsút egymásnak? Ez nagyon fontos.

– Emlékszem, hazafelé menet ütött kettőt az óra.

– Pontosan hol?

– A Nyolcadik és a Fő utca sarkán.

– Hova ment, miután elköszöntetek?

– Ha én azt tudnám!

– Úgy értem, merre indult el?

– Ja, azt hiszem, dél felé.

– A kórház irányába?

– Úgy van.

– És az kizárt, hogy a te embereid ölték meg? Mi van, ha valaki megneszelte, hogy Alyssa tudja az igazságot? Valaki, aki bármire hajlandó, hogy kiderítse.

– Az lehetetlen.

– Ebben teljesen biztos vagy? Azok az srácok, akik idehoztak ma este, elég

marconák, és bozótvágó késük is van.

– Attól még, hogy nem bíznak benned, Alyssát imádták. Mint mindenki.

Mellesleg nem titok előttük, hogy van egy alagút a kerítés alatt. Alyssa senkit sem beszélt le a szökésről.

– Akkor mi az, ami mégis visszatartja őket?

– Azok, akik kiszöktek, és sosem tértek vissza.

*

A végén csak megkapta azt a kék Johnnie Walkert. Kate bement a bárpult mögé,

eltulajdonította az üveget és két whiskyspoharat, aztán kihozta az egyik félreeső

asztalkához, ahová a zaj kevésbé hatolt el, és nem sürögtek-forogtak annyian. Itták a

whiskyt, nézték a sokaságot, és hallgatták a zenét.

Ethan sorra vette az arcokat, és egyre inkább ledöbbent, mert senkiről sem

gondolta volna, hogy ennyire lázadó természetű. Wayward Pinesban ezek az

emberek úgy beálltak a sorba, mint bármelyik mintapolgár. Betartották a

szabályokat, sosem csináltak cirkuszt. Az itteni közönségből gyakorlatilag

mindenkit hithű városlakónak nézett volna elsőre, akik Wayward Pines minden

reguláját magukévá tették. Most mégis itt voltak, legalább néhány órára

megszabadultak mikrocsipjeiktől, és részegen, boldogan táncoltak egy barlangban.

A következő szám után a zenekar befejezte a műsorát.

A szoba egyből átalakult: az emberek helyet foglaltak az asztaloknál, vagy

leültek a földre a fal tövében.

Ethan odahajolt Kate-hez, és a fülébe suttogott:

– Mi történik?

– Mindjárt meglátod.

Kate férje jött oda hozzájuk.

Ethan fölállt.

– Harold Ballinger – mutatkozott be a férfi. – Szerintem még nem találkoztunk

személyesen.

– Ethan Burke.

Kezet fogtak.

– Sok-sok éve együtt dolgoztál a feleségemmel.

– Így van.

– Szívesen hallanék erről egyszer.

Leültek, és Ethanben felmerült, hogy Kate vajon kitálalt-e Haroldnak az együtt

töltött évekről, mert nem ez jött le neki ebből.

Valaki félkörbe rendezett néhány fáklyát a színpadon, utána lekászálódott, helyét

pedig egy ujjatlan koktélruhás nő vette át a tűz fényében. Egyedül a szőke

rasztafürtjei árulkodtak kilétéről, ő volt a kávézóban a kávépincér. Egyik kezében martinispohárral, másik kezében sodort cigarettával mosolygott a többiekre.

Mikrofonra nyilván nem tellett.

Azt mondta:

– Későre jár, azt hiszem, ma csak egy vallomásra van időnk.

Egy férfi felállt, és megkérdezte:

– Mehetek én?

– Persze, gyere csak fel!

Az illető odabotorkált a színpadhoz. A fekete öltöny nem állt jól rajta, az ujja egy

kicsit rövid, mellben pedig kissé szűk volt neki, de amikor belépett a fénykörbe, és a

gyertyák megvilágították arcát, Ethan felismerte, hogy Brad Fisher az. Két napja náluk vacsoráztak Theresával.

Ethan körbenézett a tömegben, de nem látta Mrs. Fishert.

Brad feszült mosollyal megköszörülte a torkát.

– Harmadjára vagyok itt – fogott bele. – Páran már ismertek, a legtöbben viszont

nem. Még nem. Brad Fisher vagyok.

A barlang kórusban válaszolt, mint az anonim alkoholisták:

– Helló, Brad!

– Rögtön kezdjük ott, hogy hol van Harold?

– Itt hátul! – kiáltotta el magát Harold.

Brad Ethanék asztala felé fordult.

– Két hónappal ezelőtt Harold bejött az irodámba, és nem akarok a részletekbe

merülni, de lehetővé tette, hogy eljöjjek hozzátok. Hogy köszönhetném meg neked,

Harold? Félek, hogy sosem fogom tudni meghálálni.

Harold legyintett rá, és beordított:

– Tégy jót mással!

Hahota rázta meg a termet.

Brad folytatta mondandóját:

– A kaliforniai Sacramentóban születtem 1966-ban. Olyan furcsa! Egy héttel

azelőtt, hogy Wayward Pinesban magamhoz tértem, azt hittem, hogy végre legszebb

férfikoromat élhetem. Szó szerint emlékszem, hogy ezt gondoltam. Új, megbecsült

állást találtam a Szilícium-völgyben, és akkor vettem el a legjobb barátomat.

Nancynek hívták. A Golden Gate-parkban találkoztunk. Nem tudom, ki járt

közületek Friscóban, de ott van az a japán teakert. A tó fölött átívelő hídon találkoztunk. Olyan… – arca ellágyult az emléktől – …olyan nyálas volt, hogy azon

a magas, kerek lyukú hídon álltunk, pont mintha egy filmben lettünk volna. Mindig

jót nevettünk rajta.

– A nászutunkon nem egy trópusi szigetre repültünk el, hanem autóba ültünk, és

nyakunkba vettük az országot. Hat hónapja ismertük csak egymást, de annyira adta

magát, hogy együtt sétakocsikázzuk végig Amerikát, bejárjuk a nyugati országrészt.

Spontán indultunk útnak, nem foglaltunk semmit sem le előre, életem legjobb

időszaka volt.

Ethan még hátulról is látta, ahogy Brad erőt gyűjtött, hogy folytatni tudja.

– Egy hete utazhattunk, amikor Nancyvel Idahóba értünk. Első este Boiseban

aludtunk, és még élénken él bennem, hogy a reggelinél Nance kinézte magának

Wayward Pinest a térképen, mert a hegyek között bújt meg, és tetszett neki a neve.

– A Wayward Pines Hotelben szálltunk meg, az Aspen House-ban vacsoráztunk.

Kiültünk a teraszra, azok a fehér égősorok pislákoltak fölöttünk a nyárfákon. Ez is

egy olyan különleges este volt. Na, ti is tudjátok, milyen, ugye? Amikor a jövőt tervezgetitek egy üveg bor mellett, a lehetőségek határtalanok, és minden

karnyújtásnyira van tőletek.

– Visszamentünk a szobánkba, szeretkeztünk egy jót, elaludtunk, és amikor

felkeltünk, itt találtuk magunkat, és azóta semmi sem olyan, mint régen. Nance két hónapig bírta, aztán önkezével vetett véget az életének.

– Most egy vadidegennel vagyok összezárva, akivel egyetlen őszinte, meghitt

pillanatot sem tölthettem el. Éveken át magányoskodtam, mióta Pinesban magamhoz

tértem, ezért régen nem ért annyi jó, mint amióta Harolddal és most már veletek is

találkozhattam, olyanokkal, akikkel őszintén beszélhetek, emberhez méltó életet

élhetek. – Belekortyolt martinijába, és savanyú képet vágott: – Majd megszokod, mi?

Valaki bekiabált:

– Soha!

Még nagyobb derültség lett.

Brad folytatta:

– Tudom, hogy nemsokára mindannyian elindulunk haza, ki a hidegbe, de

remélem, visszajöhetek még, és bővebben is megemlékezhetek a feleségemről. Az

igazi feleségemről. – Tósztra emelte a poharát. – Nancynek hívták. Szeretem,

rettentően hiányzik… – Ekkor előtört belőle az érzelem. – És mindennap gondolok

rá.

A barlangban mindenki felállt, fölemelték fáklyafényes poharukat.

A csarnok kórusban mondta:

– Nancyre!

Kiitták poharukat, aztán Brad lejött a színpadról. Ethan követte a szemével, ahogy

kimegy a járatba, ahol a földre roskadt, és elsírta magát. Kate-re nézett, és elgondolkodott, vajon észrevették-e a nyilvánvaló időbeli eltérést. Brad Fisher

1966-ban született, de huszonkilenc-harminc körül járt, ami azt jelenti, hogy amikor

Wayward Pinesba jött az 1990-es évek közepén, Bill Clinton volt az elnök, és a szeptember tizenegyedikei terrortámadások öt-hat évig nem fenyegették még az

országot. Kétség sem férhetett hozzá, hogy sokan vannak rajta kívül, akik előtte vagy utána kerültek a városba. Ők mit láttak mindebből? Megvitatták vajon az előző

világ dolgait, politikai nézeteiket, miközben e világi életük értelmét keresték? Az egy időben érkezettek keresik egymás társaságát, hogy közös történelemtudásuk

ismeretében megnyugvást leljenek?

– Képzeld csak el! – szólalt meg Kate. – Két éve először beszélhetett nyíltan az

igazi feleségéről.

Az emberek felsorakoztak az öltöző előtt.

– Mi a helyzet a Wayward Pines-i feleségével, Megannal? – érdeklődött Ethan. –

Őt nem hozhatta magával?

– Ő tanító.

– És?

– Ők az igazhívők. Valaki lenyúlt egy adag port, amelyet belekeverhetett a

felesége italába az este. Egész estére kiütötte vele Megant, hogy el tudjon lógni hazulról.

– Akkor ő nem tudja, hogy ide jár a férje?

– Isten ments, dehogyis! És ez sosem derülhet ki.

*

Mindenki elment.

Ethan levette fekete öltönyét, visszabújt átázott farmerjába és kapucnis

pulóverébe. A főcsarnokban Kate elfújta a gyertyákat, Harold meg az üres

martinispoharakat szedegette össze, aztán kirakta őket a bárpultra. Az utolsó gyertya

kihunyása után Kate kerozinlámpát gyújtott, hogy hazataláljanak.

Harold ment előre a járatban.

Odakint kitisztult az ég, káprázatosan ragyogtak a csillagok, a hold fényesen

sütött. Harold kivette Kate kezéből a lámpást, a vállára vetette, és hármasban elindultak a sziklapárkányon. Amikor az út legkényesebb szakaszához értek, látták,

hogy a gyalogszerrel hazafelé tartó emberek már letakarították a havat a deszkákról

és a drótkötelekről.

Ethan szeme előtt felderengett Wayward Pines. Alant, a völgykatlanban csend és

hó lepte a várost. A tetők fehérlettek, pislákoltak a fények. Ethan a lentiekre gondolt.

Mindazokra, akik az előző életükről álmodtak. Azokra, akiknek magánbörtönükben

még a hajnali órákban sem jött álom a szemükre, mert azon pörgött az agyuk, hogy

mivé lett az életük; akik még most sem tudták, hogy élnek-e, vagy meghaltak.

Azokra az emberekre, akik a barlangból ázva-fázva menetelnek haza a hóban,

vissza egy olyan világba, amelyről tudták, hogy nincs rendjén.

A feleségére gondolt.

A fiára.

Kate törte meg a csendet:

– Ethan, tudnom kell.

– Mit?

– Milyen durva volt? Mennyire kínozták meg Alyssát? Sokat szenvedett?

Ethan megfogta az acélsodronyt, és görcsösen rálépett a pallóra. Figyelmeztette

magát, hogy ne nézzen le, ám nem tudott ellenállni a kísértésnek. Az erdő kilencven

méterrel a csizmája alatta terült el, fölülről látta a fenyves hókoronáját.

– Nem szenvedett sokáig – hazudta.

– Ne csináld ezt velem! – csattant fel Kate. – Az igazat akarom hallani. Meddig

kínozták?

A barlangban euforikus béke uralkodott, de most a nyugtalanító kérdések

hevesen záporoztak a lelkében…

Alyssát Pilcher emberei kínozták meg, hogy kiadja Kate közösségének tagjait?

Vagy Kate emberei ölték meg, hogy ne őket dobja fel?

– Ethan?

Hol történt?

– Ethan!

Ki szabdalta össze?

Pilcher nem ölte meg a saját lányát.

Kate csak az eszét játszaná?

– Mit műveltek a barátnőmmel? – kérdezte. – Tudni akarom.

Visszanézett régi szerelmére. Ő is, férje is a párkány szélén álltak.

Ethan azt hitte, az este végeztével tisztábban fog látni, és kiderülnek dolgok Alyssáról, de csak még bizonytalanabbá vált a dolgában.

Csak szaporodtak a kérdések.

Pilcher szavai visszhangoztak a fejében.

Fogalma sincs…

Hogy mi mindenre vetemedhet.

– Összevissza vagdosták – mondta Ethan. – Miszlikbe vágták.

19

A kimerültség a Nyolcadik és a Fő utca sarkán tört rá. Egyedül volt, egy-két sarokkal ezelőtt leszakadt Kate-ékről. Az ég veszített sötét, kékesfekete színéből, a csillagok kihunytak. Hajnalodott. Úgy érezte, mintha az egész életét ébren töltené, napját sem tudta, mikor aludta ki magát utoljára.

Fájt a lába. A varratok újból felszakadtak. Fázott és szomjúság kínozta. Négy

sarokra álló háza hívogatóan várta. Végre levetheti vizes, jéghideg ruháit, ki fog szedni, ahány takarót csak talál, ágyba bújik és feltöltődik. Leereszt egy kicsit a köv…

A járó motor hangjára felkapta a fejét.

Délről, a kórház felől jött.

A fényszórók feléje száguldottak.

A puszta látványuk is elég volt ahhoz, hogy megtorpanjon a zebrán. Ritkán látni

Wayward Pinesban ilyet, hogy autó jár a városban. Az utcákon sok kocsi parkolt, legtöbbjük mőködőképes volt, a város szélére még egy benzinkutat is építettek,

amelynek tőszomszédságában dolgozott az autószerelő, de az emberek alig ültek

kocsiba. A járgányok igazából csak színpadi díszletül szolgáltak.

Egy pillanatra eljátszott a lehetetlen gondolatával. Egy egyterű családi autó hajt

felé: apuka a volán mögött, anyuka elpilledt mellette az anyósülésen, hátul a két kisgyerek bóbiskol, mert mondjuk Spokane-ből vagy Missoulából jötték, és egész

éjjel a kocsiban ültek. Talán nyaralni jönnek, vagy csak átutazóban vannak.

Köze sincs a valósághoz.

Ezt ő is tudta.

De egy fél másodpercig, ahogy a város közepén, a hajnali csöndben állt, nem

tűnt lehetetlennek.

Az autó a Fő utca közepén repesztett, a kerekek a záróvonal két oldalán

surrogtak, a fordulatszám az egekbe szökött. Százzal-száztízzel jöhetett, a motor brummogása visszhangzott a házak falán, a reflektorfény elvakította Ethant. Ekkor esett le neki, hogy talán nem ártana lekotródnia az útról, mire a kocsi lelassított. Az

ajtó nélküli, nyitott tetejű terepjáró, amely annyiszor vitte már fel a hegyre, ezúttal

az utca közepén, a zebrán állt meg. A sofőr behúzta a kéziféket, de nem állította le a

motort.

A kormány mögül Marcus bámult Ethanre. Lapos tekintetéből sejtette, hogy

nemrég zavarhatták fel álmából.

– Üljön be, Mr. Burke! Jelenése van.

Ethan a kipárnázott bukócsőnek támaszkodott.

– Pilcher azzal küldte ki magát, hogy hajnali ötkor jöjjön értem?

– Hívta odahaza is, de senki sem vette fel.

– Mert egész éjjel az ő dolgával voltam elfoglalva.

– Értem, de akkor is azonnal látni szeretné.

– Marcus, fázom, fáradt és csuromvíz vagyok. Mondja meg neki, hogy

hazamegyek, lezuhanyozom, és bedőlök az ágyba! Majd…

– Elnézését kérem, Mr. Burke, de ez nem fog menni.

– Tessék?

– Mr. Pilcher azt mondta, hogy azonnal.

– Mr. Pilcher bekaphatja.

Fejük fölött a jelzőlámpa váltakozó színűre festette a dzsipet, Marcus arcát és a

testőr időközben Ethanre szegezett pisztolyát. Glocknak nézte, de nem lehetett

biztosan megállapítani a hajnali, gyér fényben.

Végigmérte Marcust; harag, félelem, idegesség. A fegyver remegését alig lehet

észrevenni.

– Szálljon be a Wranglerbe, Mr. Burke! Sajnálom, hogy így kell

nyomatékosítanom a szavaimat, de a parancs az parancs, be kell vinnem Mr. Pilcher

irodájába. Ugye maga is volt katona? Akkor tisztában van vele, hogy akár tetszik, akár nem, engedelmeskednie kell a feletteseinek.

– Valóban szolgáltam a seregben – hagyta helyben Ethan. – Egy UH–60-as Fekete

Sólyom pilótája voltam. Csapatszállítóként olyan ütközetekbe vittem a bajtársaimat,

ahonnan tudtam, hogy nem jönnek vissza élve. A felkelőket bombáztam. És

természetesen teljesítettem a parancsokat. – Ethan bemászott az anyósülésre, és a fegyver csövén átsikló tekintete Marcus zord szemét kapta el. – De olyan emberekét,

akiket a végletekig tiszteltem és becsültem.

– Nekem pont ilyen ember Mr. Pilcher.

– Jó neki.

– Ne felejtse el az övét, Mr. Burke!

Ethan bekapcsolta a biztonsági övét. A leeresztésnek ezek szerint lőttek. Marcus

visszatette a pisztolyt a tokjába, kiengedte a kéziféket, és egyesbe tette az autót.

Feleresztette a kuplungot, a havas úttesten megfordult a dzsippel, és padlógázzal süvített végig a főutcán. A gyatra útviszonyok miatt a Wrangler háta balra-jobbra csúszkált. Kilencvennel húztak el a kórház mellett, és Marcus még a városhatáron túli sötétségben is nyomta a gázt.

Amint az út az erdőbe ért, visszaváltott hármasba. Ethan cidrizett rendesen, mikor

hazafelé bandukolt, de legalább mozgott. Most viszont elviselhetetlenül fagyos szél

cserzette az arcát, a hideg csontig hatolt.

Marcus ismét lejjebb váltott, és letért az útról a fák közé. Biztos a fáradtság vette

rá, hogy belemenjen, de a háta közepére kívánta az egész pilcheres jelentést. Ahogy

az álcázott kőtömbhöz közeledtek, Marcus benyúlt a szőrmekabátjába, és elővett egy

távirányítónak látszó tárgyat. A távolban egy háromszög alakú fényjelzés gyúlt fel a

hó alatt. Marcus megállt a kiálló szikla előtt a dzsippel. A garázskaput lassacskán felcsévélte a nyitóberendezés a szikla belsejébe.

Ethan ujjai annyira elgémberedtek, hogy alig érezte a kezében a kés markolatát.

Egy mozdulattal kipattintotta a pengét, és Marcushoz hajolt. A sofőrnek esélyt sem

adott, hogy reagálhasson, a kés ívelt hegyét a gigájának szorította. Marcus keze letévedt a kormánykerékről, a pisztolyáért nyúlt.

Ethan rádörrent:

– Ha nem viselkedik, elvágom a torkát!

Marcus visszatette a kezét a kormányra.

– Úgy szorítsa, mintha az élete múlna rajta, mert nem kegyelmezek.

A hegy gyomrába vezető út tárva-nyitva állt előttük, az alagútból fény vetült a hóra és a környező fákra.

Ethan Marcus fülébe duruzsolt:

– Nagyon lassan vegye le a kezét a kormányról, és váltson egyesbe! A kezét

tartsa a sebváltón, és hajtson be az alagútba! Amikor beértünk, állítsa le a motort!

Érti, amit mondok?

Marcus biccentett.

– Nem akarom bántani, Marcus, de megteszem, ha kell. Öltem már életemben. A

háborúban, és ebben a városban is. És újra megteszem. Ne higgye, hogy az

ismeretségünk miatt megkímélem az életét! Meg sem fordult a fejemben.

Marcus keze remegve váltott egyesbe. Gázt adott, aztán becsorogtak az alagútba.

Odabent Marcus engedelmesen leállította a Wranglert. Miután az ajtó legördült

mögöttük, Ethan kivette Marcus fegyverét a tokjából, egy .40-es kaliberű töltényeket

befogadó Heckler & Koch USP-t. Azon tűnődött, vannak-e az alagút szájánál

kamerák.

– Magának annyi, ugye tudja?

Ethan megpördítette kezében a H&K-t, hogy a csőre fonódhasson a keze. Marcus

látta, mi vár rá, igyekezett védekezni, de Ethan telibe találta a halántékát a polimertokos markolattal.

Marcus hátrazuhant, és kiesett volna a dzsipből is, de a biztonsági öve

megtartotta. Ethan kiforgatta a zsebeit, elvette a beléptetőkártyáját, kioldotta a biztonsági övét, a gravitáció meg tette a dolgát, és Marcus elterült az aszfalton.

Ezután kikapcsolta a saját övét, és átült a volán mögé. Rálépett a kuplungra, felpörgette a motort, és nemsokára már az aszfalton hasított a hegy gyomrába.

*

A barlang boltozatán lógó, óriási gömbburák zizegésén kívül a bázisra néma

csend borult. Ethan belenézett a H&K csövébe. Erre rögtön nevethetnékje támadt, mert Marcus nem töltött csőre egyetlen töltényt se, és a tárat kivéve kiderült, hogy

az is üres volt. Hátradobta a pisztolyt a hátsó ülésre, majd kiszállt a terepjáróból.

Az üvegajtónál előbányászta Marcus mágneskártyáját, és lehúzta az olvasón. Az

első szint folyosóján ilyen kora reggel egy teremtett lélek sem járt.

Ethan felment a lépcsőn a másodikra. A neonlámpák fényében csillogott-

villogott a hosszú, pepitakockás padló, csizmája csattogott a folyosón. A tilosban járás furcsa érzése kerítette hatalmába, ahogy egymagában sétafikált a folyosókon.

Felügyelő, gardedám nélkül. A folyosó vége felé a megfigyelő központ ajtajánál

megállt, és bekukucskált a kazettáján.

Valaki a pultban ült, és végigszaladt a kamerák képein – a legtöbb álmukban

forgolódó vagy ágyukban baszó embereket mutatott, testük kivehetetlen volt az

éjjellátó UV-zöldjében.

Lehúzta Marcus kártyáját.

Az ajtó kinyílt.

Belépett.

A képernyőknél ülő ember hátrafordult.

Ted, a biztonságtechnika vezetője.

Keresve sem találhatott volna rosszabb embert.

– Seriff! – üdvözölte Ted riadtan Ethant. – Nem tudtam, hogy erre jár.

– Nem csoda, ha egyszer nem jelentkeztem be előre.

Ethan mögött becsukódott az ajtó, ő pedig közelebb lépett a monitorokhoz.

– Mutassa a kezét!

– Hogy?

– Ted, nem érti, hogy mit jelent a „mutassa a kezét”?

Ethan előrántotta a kését.

Ted óvatosan felemelte mindkét kezét.

Kihűlt kávé szaga csapta meg az orrát.

– Van valaki a szomszéd szobában?

– Két emberünk – válaszolta Ted.

– Kell attól tartanunk, hogy a beosztottai benyitnak hozzánk?

– Kétlem, általában keményen dolgoznak, fel sem állnak a gép mellől.

– Reméljük, most is így lesz, az életük múlik rajta.

Ethan letelepedett a Ted melletti székre. A férfi keze remegett, amitől Ethan is megkönnyebbült: ha fél, szabadon utasítgathatja. A szemüveglencséje akkora volt,

mint egy ablak, kitágult pupillái véreresnek, kialvatlannak látszottak.

– Egész éjjel húzta az igát?

– Igen.

– Mikor van műszakváltás? És most mondom, nem jár jól, ha hazudik nekem.

Ted a karórájára nézett.

– Harmincnégy perc múlva.

– Ted, fél?

A biztonsági szolgálat vezetője bólintott.

– Jó, jobb is, ha fél.

– Mért csinálja ezt velem, seriff?

– Mert válaszokat akarok. Az ölébe teheti a kezét.

Ted megtörölte a homlokát az ingujjában, aztán a combjára tette a tenyerét.

– Szeretnék tisztázni valamit – jelentette ki Ethan.

– Mit?

– Nem tudom, van-e beépített riasztója vagy más, trükkös vészjelzője, de ha

elköveti azt a hibát, hogy megnyomja, megölöm.

– Értettem.

– Nem érdekel, ha harminc, állig felfegyverzett biztonsági őr jelenik meg az

ajtóban, ha egyszer kinyílt, feltételezni fogom, hogy maga riasztotta őket, és az lesz

az utolsó mozdulatom a halálom előtt, hogy elvágom a torkát.

– Rendben.

– Ted, csak mondom: nem szeretném, ha sor kerülne rá.

– Én sem.

– Ez magán múlik. No, lássunk munkához! Először is vegye le az összes kamera

adását!

Ted megfordult a székében, és bepötyögött valamit az irányítópanelbe, mire

mind a huszonöt kamera elsötétült.

– Na – kezdett bele Ethan –, jól gondolom, hogy van kameraképünk a második

szint folyosójáról, ahonnan ez a terem nyílik?

– Akár lehet is.

– Kérje be, és tegye ki a jobb fölső monitorra!

A második szint folyosója jelent meg a képernyőn: üres.

– Jó, most azt mutassa, Pilcher hol van!

– Neki nincs beültetett csipje.

– Hát persze, miért is lenne… Vannak a lakásában vagy az irodájában kamerák?

– Nincsenek.

– Maga szerint ez rendjén van?

– Nem tudom.

– Mi a helyzet a jobbkezével? Hol van Pam, vagy netán ő sem követhető?

– De, őt be tudjuk fogni.

A bal felső sarokban életre kelt az egyik képernyő.

– Tessék, ott van.

A szoba egyik sarkába rejtett kamera egy szobabiciklikkel, futópadokkal,

súlyzókkal telezsúfolt edzőtermet mutatott, amelyben a kép közepén egy szál csaj edzett. Erőlködés nélkül húzódzkodott egy bordásfalon.

– A mikrocsipjelét fogta?

– Igen, de mit akar tőlem?

Ethan felsandított a második szint folyosóját mutató kamera képére.

Még mindig üres.

– Bekamerázták az alagút bejáratát is?

Ted ujjai a pulton kopogtak. Az alagút képe tárult eléjük. A kókadt fejű Marcus a

betonon üldögélt.

– Az meg ki? – kérdezte Ted.

– A kísérőm.

– Mi lelte?

– Fegyvert fogott rám.

Marcus fel akart tápászkodni, lábra is állt, de gyönge térde megbicsaklott, és visszarogyott a földre.

– Hadd kérdezzek valamit, Ted!

– Mi lenne az?

– Mit csinált, mielőtt Pilcher belekeverte volna ebbe a buliba?

– A feleségemet egy éve gyászoltam, amikor találkoztam vele. Az utcán éltem,

halálra ittam magam. Egy hajléktalanszállón önkénteskedett, ahol én is

megfordultam.

– Szóval a levesosztásnál ismerkedtek össze?

– Szó szerint. A szárnyai alá vett, kivakart a mocsokból. Rég halott volnék, ha

nem lépett volna közbe, ebben biztos vagyok.

– Akkor az ön szemében minden gyanú fölött áll? Sosem hibázhat?

– Hát mondtam én ilyet, seriff úr?

A monitor tanúsága szerint Marcus lábra állt, és megtette az első, bizonytalan lépést a bázis felé.

– Ted, amikor legutóbb itt jártam, megmutatta nekem, hogy a mikrocsip teljes

életútját le tudják követni, meg tudják jeleníteni, merre járt a célpont.

– Simán.

– Ez persze Pilcher esetében lehetetlen, vagy tévedek?

– Nem, így igaz.

– Hát Pamnél?

Ted hátrapördült.

– Miért kérdi?

Marcus eközben az alagútban támolygott, de mégis haladt.

– Inkább a keze járjon!

– Milyen időszakot vizsgálunk?

– Azt szeretném látni, három napja merre járt.

Az összes képernyő elsötétült, majd Wayward Pines légifotós térképévé álltak

össze, és a várostól délre egy piros pont villant fel.

– Ez hol van? – fogta vallatóra Ethan.

– A támaszponton.

– Beljebb zoomolna?

– Hogyne, de akkor is csak a fenyőfákat fogja látni a hegyen. A városról

részletes látképünk van, de erről a komplexumról nincs.

A jobb alsó sarokban számokat látott, valószínűleg bevett katonai szokás szerint

huszonnégy órás időbélyegzőt.

– Itt volt huszonegy óra nulla-nullakor? – kérdezte Ethan.

– Igen, este kilenckor.

– Rendben, léptesse előre, de lassan!

Villámgyorsan peregtek a másodpercek, percek, órák, de a pötty nem moccant

meg.

Ted leállította az időt:

– Hajnal egynél tartunk.

– És Pam még mindig a bázison lébecol. Indítsa el, nézzük tovább!

Éjjel fél kettő előtt nem sokkal a pont megmozdult, lejött a hegyről, bement az

erdőbe, aztán a Wayward Pinesba vezető útra.

Ted felnagyította a képet.

A Pam-bogyó megnőtt, és gyorsabb tempóban nyargalt az úton a város irányába.

– Nyomja csak meg azt a gombot, amitől látom, hogy melyik területekről van

kamerafelvételünk! – A monitoron megjelentek a fluoreszkáló pacák. – Pamben van

csip, ezért a mozgása beizzítja a kamerákat, igaz?

– Igen – felelte Ted.

Pam beszaladt az egyik főutcával párhuzamos sikátorba.

– Hol vagyunk most az időben?

– Éjjeli egy óra negyvenkilenc percnél.

– Kamerakép van róla?

– Hmm, ez furcsa.

– Mi?

– Nem működik a „felvétel indítása” gomb. – Ted beljebb zoomolt. Egyetlen

épülettömb töltötte be a huszonöt képernyőt. – Ó, hát ezért! Látja? Egy vakfolton áll.

– Közelről a fluoreszkáló korongok között elvétve feltűnt egy-egy fekete folt is, és

a másodpercek múlása ellenére Pam mindig megtalálta a sötét zugokat.

– Ügyes – jegyezte meg Ted. – Tudja, hol vannak a kamerák, és hova mehet, ha

nem akar filmre kerülni.

– Pörgesse öt perccel kettő előttre!

Ted készségesen átugrott pár percet.

Hajszálpontosan 1:55-kor Pam bogyója a színházterem déli bejáratánál

állomásozott, a Fő és a Nyolcadik utca sarkán.

Ott voltál. Alyssa halálának estéjén láttad, amikor Kate-től elbúcsúzott.

Ted megszólalt:

– Többet is segíthetnék magának, ha megmondaná, mit keres.

1:59-kor Pam elindult délnek.

Aztán követted Alyssát.

Pam belépett az egyik fluoreszkáló övezetbe.

– Megjelent a „felvétel indítása” gomb.

– Nézzünk bele!

A monitorok a kamera szemszögéből mutatták a Fő utcát. Szemcsés,

infrakamerás felvétel, de Ethan kiszúrta Pam árnyékát. Szedte a lábát, aztán eltűnt a

képből.

A felvétel véget ért, a monitorok visszadobták a madártávlati képet.

– Mit csinált a városban? – tudakolta Ted.

– Egy perccel kettő előtt Alyssa és Kate Ballinger útjai a Fő és a Nyolcadik utca

sarkán elváltak egymástól. Egyik nő sem vitte magával a csipet, ezért nincs képünk

róluk. Az elmondásuk alapján Alyssa dél felé indult útnak, feltehetően haza a

támaszpontra. Pam Alyssa nyomába szegődik. Ne feledjük, hogy két-három órával

később a várostól délre eső legelőktől nem messze én találtam rá Alyssa holttestére.

Meztelenül feküdt az út közepén, halálra kínozták.

– A Kóborlók ölték meg Alyssát.

– Lehet. De lehet, hogy nem. Vessünk egy pillantást a három aktuális

kameránkra!

Ted visszaváltott: Marcus eltűnt az alagutat figyelő kamera látómezejéből; Pam

kiment a konditeremből; a második szint folyosója továbbra is üres.

– Menjen vissza az előző nézetre! – mondta Ethan. – Lássuk, hova tart!

Ted behozta Wayward Pines nagytotálját. Pam déli irányban folytatta az útját. A

hajtűkanyarnál a pötty behatolt az erdőbe, és egészen a kerítésig meg sem állt.

– Az én mikrocsipemet is fel tudná vinni erre a képernyőre? – érdeklődött Ethan.

– Mármint ugyanebben a pillanatban?

– Ahogy mondja.

Ethan bogyója is a monitorokra került.

– Ön is ott volt, amikor Pam? – csodálkozott Ted. – Hát ezt nem értem.

– Igen, találkoztam vele a kerítésnél aznap. Akkor vetett véget az életének Peter

McCall.

– Ó, erre emlékszem.

– Futtassa végig még egyszer Pam nyomvonalát hajnali 1:59-től, amikor

egymásba botlunk a kerítésnél!

Ted újraindította a szimulációt.

– Ez nekem magas, mit kéne látnom?

– Akkor játssza le még egyszer!

Háromszor is lefutott a program, mire harmadik alkalommal Ted felkiáltott:

– Mi az ördög?

Ted előredőlt a székében. Viselkedése megváltozott: félelme oldódott,

érdeklődését felcsigázta, amit látott. Feszülten figyelt.

– Csak én nézem rosszul, vagy tényleg hiányzik két és fél óra Pam

nyomvonalából Alyssa halálának éjszakáján?

Ted visszatekerte a felvételt. Addig nagyította, amíg maga a pont is négy

képernyőt beterített. Aztán előre-hátra tekergette a videót.

– Semmi sem látszik a vágásból – állapította meg. – Egyedül az óra ugrik egyet.

Három billentyűzetet püfölt feldúltan. Egy hibaüzenet villant rá a képernyőről.

Ted félreszegett fejjel meredt rá, mint aki nem fogta fel, mi történt.

– Mit jelent ez az ablak? – szólt közbe Ethan.