ELLENSÉG

Lorna ismét álmodott. Ugyanazt látta, amit az elmúlt hetekben minden éjszaka, de hiába tudta, mi következik, elméjét most is - mint minden alkalommal - elárasztotta a félelem. A lány a földekeri dolgozott, éppen virágzott a minoria, s ő az édes illatú virágokat szedegette le óvatosan. A minoriát illatszerként, de szerelmi bájitalok alapanyagaként is használták. Családja évtizedek óta foglalkozott termesztésével, ezért volt mindegyikőjüknek különlegesen hosszú ujjú, lágy bőrű keze, s állítólag ezért zsongták körül minden nőrokonát az udvarlók. Lorna azonban csak eggyel foglalkozott komolyabban, most is őt várta a mezőre. A nap úgy sütött, mintha egyszerre akarta volna kiadni az összes , melegét, és a lány hátán patakokban folyt a verejték. Kiegyenesedett, elsimította homlokából az odatapadt hajszálakat. Ekkor veue észre az égen a feketén csillogó pöttyöket. Először azt hitte, csak a szeme káprázik, a nap fénye játszik vele, de a pontok egyre nagyobbak lettek. A fekete gömbök elszáguldottak a lány feje felett, egyenesen a falu felé. A következő pillanatban felrobbant a világ. A föld megremegett, és hatalmas tűzvirágok nyelték el a házakat lakóikkal együtt. Lorna egy pillanatig dermedten nézte a lángokat, aztán sikoltozva rohant feléjük. Ha még égett volna a tűz, mire odaért, talán belevetette volna magát, de kialudt, s a talajt finom, hideg hamu borította. Nyöszörögve járta be tökéletesen elpusztított otthonát: egyetlen üszkös fádarabot, megfeketedett csontot sem talált. Minden, ami életének eddigi húsz évében valamit is jelentett számára, néhány pillanat alatt megsemmisült. Térdre rogyott, és eszelős mozdulatokkal az arcára kente a pernyét. Észre sem vette, hogy körmei felszántják bőrét, és vére elkeveredik szerettei hamujával…

- Ébredj feli Gyerünk már!

Lorna cseppet sem gyengéd ráncigálást érzett a vállán, és lassan kinyitotta a szemét. Arcát ragadós nedvesség borította, amiről az ifjú galetki először azt hitte, vér, akárcsak az álomban. De csupán sós könnyeket mázolt szét, különös mintákat rajzolva az arcát borító pisíokrétegbe.

- Sietnünk kell, lehet, hogy követnek bennünket!

Lorna feltápászkodott, és végignézett társain. Négyen voltak, mindannyian galetkik. Tekintete megakadt Tombon. Nagyon fiatal volt, szinte még gyerek. Kialakulatlan testét vékony, gyenge izmok hálózták be, hosszú végtagjai ernyedten lógtak oldala mellett. Lorna nem bízott abban, hogy bírná az utat, s alighanem a kölyök is így érezte. Fehér hajjal keretezett keskeny arcára rádermedt a félelem és a bizonytalanság. A lány tett felé egy lépést, hogy megnyugtassa, de erre már nem volt idő. Vailant, a vezetőjük elindult a végeláthatatlan folyosón, s szemlátomást nem törődött vele, hogy követik-e. Ők pedig követték, nem volt más választásuk.

A föld alatti járat alacsony volt, s ők átalakultak, hogy kényelmesebben és gyorsabban haladhassanak. Gerincük meggörbült, karjuk megnyúlt, hogy arra is támaszkodhassanak. Órákig bírták tartani a tempót, fáradt izmaik engedelmeskedtek agyuk ösztökélésének. Úgy futottak, akár az állatok. Lornának ismét az álma és a felszín jutott eszébe. Akkor, ott is üldözték őket. Valóságos hajtóvadászatot rendeztek ellenük, mintha valóban nem lettek volna többek tudattalan vadállatoknál… Lorna megremegett: végsőkig kihasznált izmai egyszerre fáradtak el. A lányt már sokkal inkább az akarat hajtotta, mint a testében rejlő erő. Tudta, hogy ha lemarad, ott pusztul az ismereüen útvesztőben. Szerencsére Vailant lassított, majd nemsokára megállt.

- Itt megpihenünk - mutatott körbe az alacsony, kopasz férfi. Nem volt túl erős, talán mert az izomkötegek akadályozták volna a gyors mozgásban. Gerinccsigolyái megnyúltak, kihegyesedtek, és nem értek véget a medencecsontnál: izmos, tüskés farokban folytatódtak. Ugyanilyen tüskék nőttek kezének hátán is, és félelmetes fegyverré változtatták öklét. Vailant élelmet vett elő hátára erősített zsákjából, de nem osztotta meg a többiekkel. Ezen az úton mindenkinek magáról kellett gondoskodnia. Ennek ellenére Lorna figyelme Tornbra irányult. A kamaszt alighanem óriási trauma érhette a támadás napjaiban, mert még mindig zavartan viselkedett. A lány elindult feléje, de egy hangos nyögés eltérítette, s a fiú helyett egy öregembert vett gondjaiba. Valóságos csoda volt, hogy Hausless bírta az úttal járó megpróbáltatásokat. Sosem kellett miatta lassítaniuk, de most lihegett, és kapkodva szedte a levegőt. Behunyt szemmel feküdt a barlang falának támaszkodva, mellkasa szabálytalanul emelkedett és süllyedt. Lorna óvatosan letörölte fekete és vörös foltokkal borított bőréről az izzadságot egy benedvesített ronggyal. Az óvatosságra minden oka megvolt: az öreg bőre halálos mérget választott ki. Amikor végzett, leült, és maga is enni kezdett. Közben tekintetével megkereste ötödik társukat. Ez nem bizonyult könnyű feladatnak, pedig Graylin alig pár lépésre állt tőle. A galetki bőre ugyanis pontosan ugyanolyan barnásszürke volt, mint a folyosó fala, még szeme sem tűnt többnek két szabálytalan alakú foltnál. Nem viselt ruhát, teste nem mutatott nemi jellegzetességeket. Lorna egyedül a hangjából sejtette, hogy férfi. A lány elfordította a fejét, és szinte abban a pillanatban elfelejtette Graylin arcát.

Hausless, az öregember fejezte be először az evést, talán mert neki nem volt szüksége olyan sokra. Amikor motyogva beszélni kezdett, első szavait nem is értették.

- …tűz, újra csak a tűz… Lángba borították Ghallát, elpusztítottak mindent, amit évszázadok alatt építettünk… Nincs már Kariota, büszke tornyai megperzselten omlottak a porba, szent ligetei egyeden hatalmas fáklyaként lobbantak el. Vajon be tudja-e fogadni Leah birodalma azt a rengeteg lelket, akik bebocsáttatásra várnak? A Birodalom olyan gyorsan elpusztult, hogy szinte észre sem vette, máris megszűnt létezni… Nem is állt ellen, nem volt harc, csupán mészárlás…

Vailant előbb az aggastyánra, aztán Tornbra nézett. A kamasz nem bírta levenni tekintetét Hauslessről, és megállíthatatíanul remegett.

- Elég! - kiáltott az öregemberre Vailant. - Ne fecsegj feleslegesen!

- Csak az igazat mondom - védekezett Hausless. - A Birodalomnak nem volt esélye az Ellenséggel szemben. A levegőből jöttek, valószínűleg nem is Ghalláról, és sem kezdetleges fegyvereink, sem mágiánk nem használt ellenük. Letaroltak bennünket, akár áz aratók egy sárgálló búzamezőt.

- Mi élünk, és társaink, akikhez igyekszünk, már elkezdték kialakítani az új társadalom kereteit. A Hegymély biztonságos, ott nem fog ránk találni az Ellenség.

- Elevenen fogunk megrohadni idelenn - dünnyögte alig hallhatóan Hausless. Tornb azonban értette a szavakat, és felnyüszített. Felakadt szemmel elvágódott, és görcsösen dobálta magát. Vailant odaugrott mellé, egy kés nyelével szétfeszítette a száját, és kihúzta a nyelvét. Lorna odatérdelt mellé, és megkérdezte:

- Nem kellene lefogni?

- Azzal csak azt érnénk el, hogy eltörnének a csontjai. Hozz valami ruhaneműt, feküdjön minél puhábban. - Lorna hamarosan visszatért egy meleg pokróccal, és Vailant bebugyolálta a még mindig rángatózó fíút. - A rettegés elindította nála az átalakulást, pedig túl fiatal még. Nem biztos, hogy irányítani tudja a folyamatot. - A vezető a lány gondjaira bízta Tornbot, és Hausless mellé lépett, egészen közel hajolt hozzá. - Én azt a parancsot kaptam a Bölcsek Tanácsától, hogy szedjem össze a felszínen kódorgó galetkiket, és vezessem el őket Hegymélybe. Arra azonban nem utasítottak, hogy akaratuk ellenére hurcoljam őket oda! Ha tehát nem tetszik neked, hogy mélyen a föld alatt kell élned, elrejtőzve az Ellenség elől, visszatérhetsz a kék ég és a bódító meleget sugárzó nap világába. Ha szerencséd van, talán egy hétig is élvezheted ezeket, mielőtt rád talál az Ellenség.

Vailant halkan beszélt, indulatok nélkül. Hausless mosolyogva nézett rá, mintha nem is értette volna az ellenséges szavakat. A vezető Graylinre pillantott: a galetki némán, mereven ült a fal mellett. Ha hallotta is az iménti szóváltást, nem nyilvánított véleményt róla.

- Már nem remeg - mondta Lorna Vailantnak, aki erre visszatért a fiúhoz. Tornb nyugodtan, behunyt szemmel feküdt, egyenletesen lélegzett. - Én nem látok rajta változást - súgta Lorna. Tornb hirtelen felült, szeme felpattant. Megrázkódott, és Lorna már-már azt hitte, hogy visszatérnek a görcsök. A fiúnak azonban csak köhögnie kellett, és maga is meglepődött, amikor a kiáramló levegő jeges párapamacsokká állt össze.

- Jéglehelet - jegyezte meg félig-meddig elismerően Vailant. - Igen szokatlan ilyen fiatal korban. Mindenesetre azt tanácsolom, eleinte ne használd túl gyakran, mert aláássa az egészségedet. Lábra tudsz állni?

Tornb félig-meddig kábán bólintott, és Vailant indulást vezényelt. Az út egyre jobban lejtett, és Vailant mind többször állt meg töprengve az elágazásoknál. Az iram egyébként is lelassult, talán a kopasz galetki tekintettel volt Tornbra. Furcsa szag kezdett terjedni a folyosóban, a falak nedvesek lettek és penészesek. Egy egészen szűk rész után Vailant megtorpant. Hátranézett, aztán előre, és arcán olyan megrökönyödés tükröződött, amely társai figyelmét sem kerülte el.

- Mi történt? - kérdezte Lórna.

- Eltűnt a járat, amelyen tovább kellett volna mennünk.

A vezető hangja higgadt volt, de arcvonásainak kevésbé tudott parancsolni. Újra meg újra megtapogatta a falakat, s hitetlenkedve csóválta a fejét.

- Biztos, hogy erre kellett jönnünk? Akár el is tévedhettünk ebben az átkozott útvesztőben! - Vailant rá sem hederített Hausless okvetetlenkedésére, még mindig a falat vizsgálta. Lorna azonban félretolta, és ő kezdte tapogatni a köveket. A lány hosszú, vékony ujjú kezén olyan finom volt a bőr, mint a minoria szirma. Sokkal könnyebben ki tudta tapogatnia a repedéseket, és megtalálta azt a rejtett kapcsolót is, amely egy kis üreget tárt fel. A benne rejlő papirt Vailant olyan fürgén kapta ki, hogy a többiek még egy pillantást sem vethettek rá. Gyorsan végigfutotta, aztán a többiekre nézett.

- Az Ellenség felfedezte ezt a lejáratot, ezért befalazták, és a mögötte lévő termeket berobbantották. Itt nem tudunk lejutni a Hegymélybe.

- Ez azt jelenti, hogy máshol igen? - kapott a halvány esélyen Lorna.

- Van egy út, sokkal mélyebben. De az nagyon veszélyes.

- Rosszabb, mint amin eddig jöttünk? - kérdezte reszkető hangon Tornb.

- Nem. De… - Vailant tétovázott. - Érjétek be annyival, hogy veszélyes.

- Ez azt jelenti - Hausless szavai lassúak voltak, mintha mindegyiket külön megfontolná. hogy a Hegymély sem biztonságos? Hiszen ha az odavezető járatok tele vannak szörnyetegekkel - Vailant arca megrándult: ő nem tett említést ilyesmiről akkor azok fenyegethetik menedékünket is.

- Mindenképp biztonságosabb, mint a felszín.

- Ott az Ellenség megkímélheti életünket…

- A rabszolgaságnál a halál is jobb! - Vailant hangja nem tűn ellentmondást.

- Nos, lehet, hogy igazad van. - Hauslessben az volt a legidegesítőbb, hogy nem lehetett kihozni a sodrából. Képes volt bárkit feldühíteni egykedvűen kiejtett szavaival, ő maga azonban teljesen nyugodt maradt. - Nyilván mellékeltek térképet is. Láthatnám?

- Nem - hajtotta össze villámgyorsan a papírt Vailant. - Nincs térkép, csak az, amit a fejemben hordok. Meg kell bíznotok ebben.

- Mármint benned. De azért én szeretném látni, hátha van még valami érdekes rajta.

- Van is. Amikor berobbantották a folyosót, a nagy sietségben nem volt idejük biztonságba helyezni az egyik Őskövet. Nekünk kell érte menni, és Hegymélybe vinni. - Miközben Vailant beszélt, visszarakta a papin a rejtekhelyre, és eltüntette a nyomokat. Lehetnek még más kószáló csapatok is az alagutakban, gondolta, és nekik is be kell jutniuk Hegymélybe. Arról nem is beszélve, hogy ha ők nem találják meg az Őskövet… Amikor megfordult, látta a feszült arcokon, hogy társait is ugyanaz a gondolat nyugtalanítja. Kivéve Tornbot, aki őszinte ártadansággal kérdezte meg:

- Mi az az Őskő?

Vailant válaszolni akart, de Hausless gyorsabb volt nála.

- Tulajdonképpen rengeteg Őskő van. Eredetük sok száz éves homályba vész, bár az első galetkik egyike ad valamiféle magyarázatot rá. Annak idején hatalmas ellenség támadt keletről. Szinte leheteden volt védekezni ellene, mert egyetlen érintésével átvette az irányítást bárki teste felett, s a magáéba olvasztotta tudatát. Egyedül az alakváltók álltak ellen a masszának, sőt, állítólag neki köszönhetően váltak ki belőlük a galetkik. Amikor elpusztították, rengeteg tetem hevert szerte a Birodalomban. A többségüket elégették, mert nem volt sem erejük, sem idejük a temetésre. Amikor szétkotorták a máglyákat, apró köveket találtak bennük, éppen annyit, amennyi holttest volt. Volt azonban néhány óriási tetem, amely testileg is összeolvadt emberekből állt. Ezeket nem is hurcolták máglyákra, helyben elégették őket. Utánuk óriási Őskövek maradtak, amelyek sokkal hatalmasabbak voltak apró hasonmásaiknál. A kis Őskövek hatékonyabbá teszik az átalakulást: erősebb lesz a farok, forróbb a tűzlehelet… A nagyok az egész galetki nemzet számára fontosak: kisugárzásukkal növelik mindenki alkalmazkodóképességét. Nélkülük még mi, galetkik sem lennénk képesek Hegymélyben, a nap fényétől és a zöldellő természettől elzárva élni. Segítségükkel jobban kihasználjuk lassan, nehézkesen cserélődő levegőnket, és meg tudunk élni bármilyen táplálékon, amelyet Hegymély nyújtani tud. Az Őskövek nélkülözhetetlenek számunkra.

- De ez csak egyetlen Őskő - vetette ellen Tornb. - Ha több is van, minek vesződni ezzel? Akkor mehetnénk egyből a másik bejárathoz!

- Az Őskövek mindegyike fontos - felelte az öregember. - Erejük összeadódik, együtt képesek fenntartani Hegymélyt. Mindenképp le kell vinnünk.

- Szinte meglepő, de ezúttal egy véleményen vagyunk. - mondta Vailant. A vezetőn látszott, hogy valóban zavarba jött Hausless konstruktív hozzáállásától. Nem értette, miért változott meg ilyen hirtelen az aggastyán nézete a Hegymélyről. Ha ehhez még azt is hozzátette, amit a papíron üzentek neki, s amiről eddig nem tett említést a többieknek… Vailant úgy ítélte, Hauslessben most már annyira sem lehet megbízni, mint eddig.

- De hol van? - kérdezte Tornb. - Hova kell elmennünk érte?

A kérdés egyszerű volt, Vailant mégis habozott válaszolni. Hirtelen elbizonytalanodott. Biztos, hogy ezzel a csapattal kell elmennie az Őskőért? Egy aggastyán, egy kamasz, egy hallgatag árnyék és egy harcra alkalmatlan nő… Ráadásul közülük egynek egészen más a célja, mint amit kimutat: nagyon szívesen végignézné Hegymély pusztulását. Talán még az is jobb lenne, ha nélkülük menne… A férfi azonnal rájött, hogy ez ostobaság. Amellett, hogy nem hagyhatja cserben a rábízott galetkiket, nem is boldogulna egyedül.

- A Mir sokkal nagyobb, mint Hegymély. Eredetileg egy innen északra eső területen is éltek galetkik, de kevéssel a berendezkedés után kiderült, hogy az a rész nem biztonságos. Megindult az áttelepítés, de az Ellenség megzavarta a folyamatot. Az Őskő az északi területen maradt.

- Azokban a bizonyos nem biztonságos járatokban, amelyeket ráadásul az Ellenség is szemmel tarthat… Mi pedig odamegyünk érte.

Vailant rábólintott Hausless szavaira. Bármekkora gúnnyal ejtette is ki őket, tökéletesen igazak voltak. Az aggastyán meglepően fürgén pattant fel, és kijelentette:

- Nincs mire várakoznunk, jobb, ha azonnal indulunk!

Néhány pillanatig úgy tűnt, mintha Hausless átvette volna a galetkik vezetését: ő haladt elöl, és csípős szavakkal sürgette a többieket. Ám aztán egyszer csak lemaradt, visszatért a régi tempójához, és nem is beszélt annyit. Vailant szó nélkül állt a kis csapat élére, és egyre lejjebb, egyre nyirkosabb alagutakba vezette őket. A fényt adó milgandok is mind homályosabb fénykört vetettek maguk köré. Azonban egy idő után a levegő tisztulni kezdett, és a folyosó korántsem süllyedt már annyira. Aztán egyszerre csak halovány fény kezdett derengeni az alagút végén, és Lorna meglepetten felkiáltott:

- Azt hittem, nagyon mélyen vagyunk a föld alatt!

- Így is van - felelte Vailant, de láthatóan nem akarta megmagyarázni a jelenséget. Hamarosan amúgyis nyilvánvalóvá lett az erősödő világosság oka. A folyosó szélesedni kezdett, és a falak mind díszesebbek lettek. Végül egy olyan hatalmas csarnokba ének, amelynek elkészítéséhez talán egy teljes hegy belsejét kivájták. A fény annyira megerősödött, hogy a galetkik homályhoz szokott szemét eleinte teljesen elvakította. Csakhamar azonban megszokták a világosságot, és láthatták, honnan jön: a barlang tetején lévő lyukakon szüremlett be.

- Mégiscsak közel van a felszín… - Lorna elszégyellte magát, mert Vailant olyan pillantást vetett rá, mint egy idiótára.

- Ez itt a törpék legmélyebben fekvő városa. Azok a nyílások nem közvetlenül a felszínre vezetnek: a törpék bonyolult tükörrendszerrel vezették ide a nap fényét. Ne menj beljebb! - szólt rá a vezető Tornbra, aki elábrándozva indult meg a szélső házak felé, - A várost elhagyták eredeti lakói, de esetleg beköltöztek mások, veszélyesebbek.

- De akkor miért jöttünk ide? - Lorna szinte sikoltva kérdezte ezt, és néhány lépést hátrált. Vailant megvetően nézett rá. A lány gyenge volt; teste karcsú és hagyományos alkatú, nyoma sem volt rajta olyan fegyvereknek, mint az ő izmos farka vagy tüskéi. Vailant nem hitte, hogy a Hegymélynek pont egy ilyen nyápicra lenne szüksége. - Miért nem megyünk azonnal az Őskőért?

- Mert az Őskő itt van. Ez az a város, amelyet nemrég elhagytak a galetkik. Amit itt láttok, az Vohara.

Lorna a Vohara szót ízlelgette: menedéket jelentett, és a lány eltűnődött, nem rossz jel-e, hogy a galetkik elvesztették az így elnevezett helyet. A folyosó torkolatából is jól látszott, hogy nemrég heves harc dúlt itt: a házak egy része összedőlt, megfeketedett a tűztől. Egy közeli palotát szinte egész pontosan kettészelt egy robbanás. Félbevágott szobáiban jól látszottak a mindennapi élet kellékei. A konyhában fazék állt a tűzhelyen, az ebédlőben már megterítettek… A pusztítás egyetlen épületet sem hagyott érintetlenül, de még így is kivehető volt egykori szépségük: A házak homlokzatát finom kőcsipkék borították, s bár valamennyi ablak betört, a keret formája megőrizte elegáns vonalaikat. Távolabb, egy dombon hatalmas aréna állt, ellipszis alakú nézőterét csak itt-ott csúfította el az Ellenség pusztítása. A folyosó épp egy széles útra nyílt, amely egyenesen a város főterére vezetett, így jól láthatták azt a kecses oszlopsort, amely egy szokatlan formájú csarnokot díszített.

- Azt mondtad, ez a galetkik városa. De törpék építették, és az az épület ott nagyon hasonlít az elfek építményeire. - Lorna megjegyzése találó volt, és Vailant először nem is értette, honnan ismerheti ilyen jól az elf építészetet. Aztán észbekapott: a minoria, amelynek termesztésével Lorna is foglalkozott, nagyon kedvelt volt az elfek körében. Nyilván sokszor vitte hozzájuk eladni a termést. Lornán látszott, hogy türelmetlenül várja a választ, de Vailant torka elszorult. A többieknek Vohara , csak egy rom volt, amelyen át kell haladniuk, s miután maguk mögött hagyták, el is felejtik. Ám ő ebben a városban lakott, látta tökéletes épségében, törpéktől, elfektől, emberektől benépesítve. Amikor az üzenetet elolvasta, már tudta, hogy mire számíthat, mégis teljesen más volt a saját szemével látni: Vohara meghalt. A vezető tehát hallgatott, helyette ismét Hausless magyarázott:

- Voharát akkor kezdték építeni a törpék, amikor az Ellenségnek még nyoma sem volt. Aztán amikor megérkezett, és pusztítani kezdte a felszínt, befogadták a menekülteket, nem törődve a fajukkal. Ez a város valóban menedék volt mindenki számára. Akkor még azt hitték, hogy képesek gyorsan visszavágni az Ellenségnek, és úgy építették tovább a városukat, mintha nem is lett volna háború. Ám az Ellenség betört ide is, és mint látjátok, elpusztította mindazt a szépséget, amit itt felhalmoztak. Intő jel ez a jövő számára: nem szabad hiábavalóságokkal törődni, amikor a fej túlélése a tét.

- De ha a támadás csak nemrég történt - Tornb hangjából csakúgy áradt a félelem akkor az Ellenség még mindig itt lehet. Csapdába sétálunk!

Tornb valósággal nyüszített, és szemmel láthatóan hisztériás rohamba lovalta magát:

- A levél szerint a támadás három hete volt. Igen, az Ellenség még mindig itt lapulhat, ahogy közénk is beférkőzhetett!

- Mit mondasz? - Nemcsak Lorna, hanem a többiek is döbbenten meredtek a vezetőre. Vailant már bánta, hogy eljárt a szája, de aztán felsóhajtott: talán jobb is így.

- Az üzenet arra figyelmeztetett, hogy az Ellenség képes megszállni bárki elméjét. Nem látszik rajta külső változás, de attól a pillanattól kezdve már egy másik személyiség. Az írás arra intett, hogy legyek óvatos, mert a menekültek között is lehet Ellenség, aki fel akarja deríteni Hegymélyt, hogy társai elpusztíthassák.

- Ez azt jelenti, hogy…

Hausless nem fejezte be a kérdést, de Vailant bólintott.

- Bármelyikőtök Ellenség lehet.

Tornbot most már nem tartotta vissza sem a pofon, sem a szidás.

- Meg fogunk halni - motyogta. Előre-hátra hajlongott, és úgy látszott, hogy nincs egészen magánál. - Mindannyian el fogunk pusztulni. Kifacsarják az elménket, és elégetik a testünket. Semmi sem marad belőlünk.

Hausless pofon vágta a fiút, mire az összeesett.

- Megölted! - Lorna letérdepelt a kamasz mellé, és mellkasára tette a fejét.

- Ugyan! Egy ilyen legyintésbe senki sem hal bele. Nagyon lehangoló volt már a sápítozása. - Hausless Vailant felé fordult. - Azt mondtad, bármelyikőtök. Helyesebb lenne, ha magadat is bevennéd a gyanúsítottak közé.

- Én vagyok a vezető. Tudom, hol a Hegymélybe vezető járat, nincs szükségem senkire, hogy odataláljak.

- Ebben van igazság - bólogatott az öregember. - Mit javasolsz?

- Ha nem kellene levinnem az Őskövet, mindegyikőtöket itt hagynám. De szükségem van a segítségetekre. Azt kérem, hogy mindenki figyeljen mindenkit, hátha az Ellenség elárulja magát.

- Már ha egyáltalán van köztünk.

Vailant nem vett tudomást Hausless kétkedéséről, intett Graylinnek.

- Te vagy a legalkalmasabb arra, hogy felderítsd a terepet. Menj előre, és kutasd át a szélső utcákat.

- Én nem tudom, hogy néz ki az Ellenség. Csak a pusztításuk nyomát láttam.

- Azt hiszem, rá fogsz jönni, ha szembekerülsz velük. Indulj!

Graylin annyira beleolvadt a falba, hogy társai már-már arra számítottak, fájdalmas lesz elszakadnia tőle. A galetki azonban gyorsan és hang nélkül mozdult. Bőrének színe azonnal megváltozott, amint más háttér elé került, s később is folyamatosan módosult, ahogy haladt. A galetkik tudták, hogy mit keressenek, mégis hamar elvesztették szem elől. Graylin beolvadt Vohara romjai közé, többé nem volt kapcsolatuk vele. Ez mindenkiben furcsa gondolatokat ébresztett, de csak Tornb volt, aki hisztérikus magas hangon ki is mondta:

- Mi van, ha ő az? Odamegy a városban az övéihez, és elárul minket!

Hausless megcsóválta a fejét.

- Nem hiszem, hogy az Ellenség a városban lenne. Amennyit eddig láttunk belőlük, abból nyilvánvaló, hogy nem szeretnek huzamosabban a föld alatt tartózkodni. Ha pedig Vailant igazat mond, akkor egyenesen ostobaság lenne itt csapatokat állomásoztatni.

- Miért? - kérdezte Lorna értetlenül.

- Mert ha így tenne, akkor elpusztítja ugyan a kószáló galetki csapatokat, de nem jut el a központba. Saját kémeinek működését akadályozná.

- Túl okos vagy, Hausless. - Vailant ideges volt, különben nem érződött volna hangjából ennyire az indulat. - Túl sokat tudsz az Ellenségről, és ahhoz képest, hogy a felszínről iössz, nagyon alaposan ismered Hegymélyt.

Az öregember szóra nyitotta száját, ám szavait hatalmas robaj nyomta el. Valamennyi galetki a város felé kapta a fejét, ahol szürke porfelhő emelkedett egy megtépázott torony helyén. A veszéllyel mit sem törődve, egyszerre kezdtek futni a barlang belseje felé. Az összedőlt épület nem volt messze a város szélétől, a por még le sem ülepedett, mire odaértek. Félredobálták a felső köveket, hogy lássák, ha Graylin beszorult valahová. Először úgy tűnt, hogy gyanújuk alaptalannak bizonyul, hiszen nem találtak semmit. Aztán valami, amit kőnek hittek, megmozdult, és amikor megérintették, rájöttek, hogy élő szervezetről van szó. Gyorsan leemelték a téglákat róla, és pillanatok múlva előbukkant Graylin feje, majd egész teste is. A galetki alighanem elkábult egy fejét ért ütéstől, mert még pillanatokig nem tudott megszólalni. Lorna megitatta, s azután már képes volt kinyögni néhány szót:

- Nem kellett volna idejönnötök…

- Az Ellenség? - kérdezte feszülten Vailant. Graylin azonban megrázta a fejét, és a hátuk mögé mutatott. A yezető megfordult, és alig néhány lépésre két nagyon magas, fekete bőrű lényt pillantott meg. Szőrtelen, nedves testüket úgy vették körül hosszú, izmos csápjaik, mint egy különös ruha. Fejük olyan sima volt, akár egy csiszolt kőgolyó, egyedül mélyen ülő fehér szemük törte meg simaságát.

- Két monozoid…. Nem, három - tette hozzá Vailant, amikor a romok közül kibukkant egy újabb sötét alak. A vezető szétnézett társain. Graylinnek aligha vehette hasznát, a férfi még mindig kábult volt, és erőtlen. Tornb rémületének izzadságát messziről érezte. Lorna arcán nem látszott félelem, de a lány nagyon mereven markolta a követ. Hausless olyan hideg volt, mint a jég, valamit mormolt is magában, de Vailant nem értette. A vezető úgy érezte, csak ők ketten állnak készen a harcra, s ez kevésnek tűnt a három szörnyeteg ellen. Legjobb lett volna elmenekülni, azonban erre nem sok esélyük volt.

A monozoidok lassan közeledtek, ellenfelet választottak maguknak. Úgy látszik, felmérték erősségüket, mert Vailant felé ketten tartottak, a harmadik Tornb irányába indult. Hauslesst messze elkerülték, talán , azért is, mert az öregember bőrén felerősödtek a fekete és vörös foltok. Vailant ordítva támadt neki a közelebbi monozoidnak. Először öklével csapott, gondosan ügyelve arra, hogy görbe csonttüskéi beakadjanak a húsba. Minden egyes ütéssel mélyen felszakította ellenfele bőrét és húsát. A monozoid azonban nem törődött a sebekkel, két csápjával kinyúlt, és megpróbálta elkapni a férfit. Vailant a farkát támasztékként használva elugrott előle, s még azzal a lendülettel végigcsapott vele a szörnyeteg testén. Tornb alig néhány lépésre tőle állandóan hátrált. Botladozva lépegetett a köveken, ellenfele magabiztosan közeledett. Határozottsága azonban erősen lecsökkent, amikor hátulról támadás érte: hatalmas, pörölyszerű kéz csapott a vállára, Amikor megfordult, egy nála is magasabb, barna, formátlan lénnyel, egy jól megtermett földelementállal találta szemközt magát. Két karja úgy mozgott, mint egy cséphadaró, megállás nélkül ütött. A monozoid megpróbálta kiszorítani a szuszt a lényből, de csápjai besüllyedtek a nyálkás, képlékeny testbe. Tornb felbátorodott a váratlan segítségen, és megpróbálkozott nemrég szerzett képességével: a jéglehelet kellemetlenül érintette a monozoidot, de nem fordulhatott meg, amíg másik ellenfelével nem végzete. Lorna mögöttük állt, és nagyon elgondolkolottnak látszott, bár tekintetét nem vette le a hármasról. Pedig ha arrébb pillant, akkor láthatta volna, hogy Vailant éppen komoly bajba került. Az egyik monozoidot már alaposan megtépázta, de a másik hátulról rárontott, és a tüskékkel nem törődve, csápjaival testéhez szorította végtagjait. Vailant eltorzult arcán látszott, hogy mennyire erős a szorítás: lassan már lélegzetet sem tudott venni. A monozoid, amelyet korábban már megtépázott, most közelebb lépett. Még mielőtt azonban kiderülhetett volna, hogy mire készül, apró tüskék álltak bele a Vailantot fogva tartó szörny csápjaiba. Látszólag alig ejtettek sebet, ám a hegyükön rejtőző méreg gyorsan szétáradt a testben, és a csápok élettelenül hullottak le a vezetőről. Vailant kiszabadult, de még kellett egy kis idő, amíg újra lélegzethez juthatott, és magához térhetett. Ezalatt védtelen volt, és a sérült, így a mozgékony monozoid széttéphette volna, ha Hausless nem avatkozik ismét közbe. A méregfelhő, amely az öregemberből áradt, nem csak bénító volt, hanem egyenesen halálos. Csak néhány pillanat telt el, és a gáz, amely beburkolta a monozoidot, végzett is vele. Eddigre azonban a bénult monozoid csápjai ismét használhatóvá váltak, és a lény ezúttal mágiával próbálkozott. A csápokból kiinduló energiatüskék Hausless felé irányultak, de kevésbé sebezték az öregembert, mint várható lett volna. Az aggastyán nyugodtan közeledett a szörnyeteghez, felemelte a kezét, s most látszott csak, milyen hosszú és erős körmei vannak. Ráadásul valamiféle fekete nedvesség csillogott rajtuk, amely nem sok jót ígért a monozoidnak. Mielőtt azonban még odaérhetett volna, Vailant felpattant, és néhány halálosan pontos ütéssel a másvilágra küldte a lényt. Hausless és Vailant is azonnal a harmadik monozoidot kereste tekintetével, de nem találták.

- Elmenekült - mondta Lorna, aki megértette pillantásukat.

- Te kergetted el? - kérdezte Vailant Hauslesstől, aki azonban nemet intett.

- Lorna volt az - jelentette a sértetlen Tornb vidáman. - Előhívott egy földelementált, aki alaposan megszorongatta, a monozoidot. Az meg, amikor látta a társai pusztulását, kereket oldott. Nem tartóztattuk fel. Lorna csodálatos volt!

A lány elpirult, és lesütötte a szemét.

- Nem látszik rajtád, hogy ilyen járatos vagy a mágiában - mérte végig Vailant.

- Galetki létedre túl könnyen ítélsz a felszín alapján - kezdte Hausless, de Lorna leintette.

- Én csak bizonyos varázslatokhoz érteje. A családom időtlen idők óta a földdel foglalkozott. Mindaz, ami másnak ezzel kapcsolatban varázslatosnak látszik, nekem természetes.

Lorna kecsesen félrehajtotta a fejét, úgy nézett Vailantra. Ebben a pillanatban maga is egy nagyra nőtt virágra hasonlított. Göndör, szőke haja úgy vette körül kerek arcát, mint a napraforgó tányérját a szirmok. A férfi zavartan elfordította a fejét, és Hauslessre támadt:

- Ha nem te idézted meg az elementált, akkor miért késlekedtél beavatkozni a csatába? Talán megvártad, melyik oldalra érdemesebb állni?

- Ostoba a kérdés, Vailant. Igazán nem úgy néztél ki, mint aki nyerésre áll.

Az aggastyánnak igaza volt, és Vailantnak torkán akadt minden további szúrós megjegyzés. Ehelyett mogorván Graylinhez fordult, aki szemlátomást. már jobban érezte magát. Felállt, s azt próbálgatta, mennyire könnyen tud járni.

- Láttál Ellenségre utaló nyomokat?

- Csak régieket, mindegyiket viszonylag vastag por fedi.

- A por egy épület leomlásával is rájuk kerülhetett - vetette ellen Vailant.

Graylin megvonta a vállát.

- Lehet. De Ellenséget akkoí sem láttam. Viszont ehhez hasonló - Graylin a monozoidok tetemei felé bökött - szörnyeket elég szép számmal.

— Talán az előbbi csata elriasztja őket - vélte Lorna.

- Vagy éppen idecsalogatja - biggyesztette le a Száját Tornb.

- Voltaképpen nem teljesen mindegy? - kérdezte Hausless. - Az Őskövet meg kell szereznünk, Hegymélybe el kell jutnunk, bármilyen lények is állják utunkat.

Vailant kénytelen volt ismét igazat adni az öregembernek, s ez dühítette. Indulatait üres gyomrának korgása mulasztotta el. Önkéntelenül a zsákja után nyúlt, aztán észbekapott: a szárított élelem később is jól, jöhet, okosabb, ha a frisset, gyorsan romlót fogyasztja el.

- Mindenki egyen annyit, amennyit csak bír, nem biztos, hogy később meg tudunk állni - tanácsolta, aztán maga is leült áz egyik monozoid mellé. Komótosan kanyarított belőle egy darabot - hiába kellett sietniük, most úgy érezte, az evésnek meg kell adni a módját, különben nem ér semmit. Nem volt igazán ízletes, ahhoz bonyolult fűszerezésre lett volna szükség, viszont rendkívül táplálónak: bizonyult. Bőven tartalmazott micint, egy speciális pigmentet, amely serkenti az izomnövekedést. Vailant azonban még korántsem lakott jól, amikor oldalról öklendezés hangjait hallotta. Odapillantott, s a holtsápadt Tornbot láthatta, amint kétrét görnyedve, kezét gyomrára szorítva őt bámulja.

- Valami baj van? - kérdezte, de a kamasz nemet intett.

- Biztos csak a csata izgalma - nyögte a fiú, majd odábbvonult, hogy kiadja gyomrának tartalmát.

A pihenő után a széles sugárúton haladtak a központ felé. Bár a romok és a törmelékek eléggé elcsúfították Voharát, még mindig kivehető volt, milyen mérnöki pontossággal és esztétikai érzékkel tervezték építői. A házakból is épen maradt annyi, hogy bizonyítékul szolgáljon a faragatlannak tartott törpék művészetére. Mindegyik ház különbözött a másiktól, a törpék nem ismerték a tömegtermelés fogalmát. A homlokzatokat annyi kézi faragású díszítés ékesítette, hogy az már túlzsúfoltnak tűnt volna, ha a kőművesek nem tartanak be szigorúan bizonyos arányokat. Sötétedni kezdett, mire Lorna felnézett a csarnok mennyezetére: egyre kevesebb fény érkezett a lyukakból.

- Az Ellenség eltömíti a szellőzőket - mondta, és ijedtében Vailantba kapaszkodott.

- Erről szó sincs - felelte a férfi. - A tükrök által a csarnokba bocsátott fény függ az éjszaka és a nappal váltakozásától. Most éppen esteledik.

- Hihetetlen, milyen ügyesen vezették ide a nap fényét a törpék - mondta Graylin.

- Az elfeknek mégsem volt elég jó. Ők tökéletes másolatát akarták a felszínnek, nappal, holdakkal, felhőkkel. Addig veszekedtek a városi tanácsban, míg a törpék meg nem elégelték a dolgot, és figyelmeztették őket, hogy ez tulajdonképpen az ő városuk. Akkor aztán az elfek elköltöztek, és megalapították saját városukat.

- Az biztosan még szebb! - lelkesedett Tornb. - Tudod, hogy merre van?

- Nem - vonta meg a vállát Vailant. - Ez a dolog évekkel ezelőtt történt, és az elfek elzárkóztak minden más faj elől. Pont olyan ostobák, mint a törpék!

- Miért, mit csináltak a törpék? - húzódott közelebb Hausless.

- Nem követték a galetkiket Hegymélybe, pedig már jóval a támadás előtt felajánlottuk nekik. A galetki tanács tisztában volt vele, hogy Vohara el fog pusztulni, mert túl közel van a felszínhez, túl sebezhető. Épp idejében kezdtük felépíteni az új települést, hogy a galetkik többsége elmenekülhessen. A törpék viszont részben elpusztultak, részben kénytelenek voltak veszélyes és kiépítetlen barlangokba, járatokba húzódni.

Hausless összevonta a szemöldökét.

- Ez mind azon a papíron volt, amelyet nem mutattál meg nekünk?

A vezető bólintott.

- Volt még más is rajta, ami érdekelhetne bennünket?

- Nem. Azt sem gondoltam, hogy egy felszíni galetkit érdekelhet egy elpusztult város története, amikor sosem járt ott!

Vailant és Hausless farkasszemet néztek egymással. A vezetőnek már az út elején sem volt szimpatikus az öregember, de minél több időt töltött vele, annál jobban növekedett az ellenszenve. Ráadásul az öreg mintha szándékosan dühítené…

- Ti nem éreztek olyasmit, mintha követnének bennünket? - Lorna hangja alig jutott el a két férfi füléhez. Amikor végre körülnéztek, nem láttak semmit, de nekik is kényelmetlen érzésük támadt.

- Igyekezzünk! - mondta Vailant. - Nem szeretnék a milgandok fényénél átvágni Voharán.

A város központja felé haladva egyre több közösségi épületet, tanácstermet, színházat, fogadót láttak, de mind nagyobb volt a pusztítás is. Mintha az Ellenség kifejezetten arra törekedett volna, minél többen haljanak meg a támadás során. A főteret egy szökőkút díszítette, amelyen egy elf férfi szobra állt. A kút márványának nagy része megolvadt, és Vailant megcsóválta a fejét.

- Nem csodálom, hogy nem tudtak elmenni az Őskőért - mondta, és belépett a medencébe. Valamit matatott a szobor talapzatán, amitől rés támadt rajta, épp akkora, amelyen egyenként átférhettek. Vailant csúsztatta be magát először, és pillanatok alatt eltűnt a sötétben.

- Én maradok utolsónak - jelentette ki ellentmondást nem tűrően Hausless.

Vailant nem figyelmeztette társait, milyen meredek és hosszú csúszda várja őket a sötétben. Úgy érezték, mintha sosem akarna véget érni a baljós utazás, s ha mégis, csakis a pokol legmélyebb bugyrába érkezhetnek. Hamarosan azonban szelídült a csúszda meredeksége, és egy majdnem vízszintes részen kicsúsztak egy barlangba. Ide nem jutott el természetes fény, csupán a milgandok világítottak. Az látszott, hogy ismét egy hatalmas barlangba kerültek, bár jóval kisebbe, mint amelyben Voharát felépítették. A halovány, bizonytalan fényben minden elmosódott tűnt, de azért látszott, hogy idelenn nincsenek olyan hagyományos stílusú házak, mint fenn. A barlang falát szinte mindenütt jókora üregek borították, bármelyikbe kényelmesen elhelyezkedhetett egy galetki. Középen szintén sziklába vájt épületek voltak, durva homlokzatuk nem kapott semmilyen díszítést, viszont feliratokat igen. Lorna körbe is járt néhányat, és betűzgetni kezdte az írást:

- Bolt, aréna, Ősök Csarnoka… Mi ez? - fordult Vailant felé. - Város a város alatt, egy primitív civilizáció maradványa?

Vailant felnevetett, de hangja olyan keserűnek tűnt, hogy senki sem tartott vele.

- Nézz csak körül! Látod azokat az oszlopokat? Pontosan olyan milgandokat tartanak, mint amilyen a te nyakadban lóg, csak erősebbeket. Nézz be egy barlangba: hasonlítsd össze az ott talált eszközöket a sajátjaiddal! Ugye nem különböznek olyan sokban? Könnyen elolvastad a feliratokat, igaz? A mi nyelvünkön, a mi betűinkkel írták őket.

Lorna az utolsónak olvasott feliratra nézett, aztán megkérdezte:

- Valamikor itt laktak az őseink? Ez a múltunk?

- Nem - rázta meg a fejét Vailant. - Ez a jövőnk! - Amikor látta, milyen értetlenül néznek a többiek, magyarázni kezdett. - A galetkik tanácsa hamar megértette, hogy a felszín elpusztulása után nem folytathatjuk ugyanúgy az életünket. Nem plántálhatjuk át korábbi szokásainkat minden nagyobb változtatás nélkül a föld alá, mint ahogy az elfek vagy a törpék megpróbálták. Nem a hegyet kell átalakítanunk, hanem nekünk kell alkalmazkodnunk hozzá. Idelenn nem termelhetünk növényeket, és nem tenyészthetünk állatokat, ehelyett onnan kell megszerezni az élelmünket, ahonnan a legkönnyebb: a hegy teremtményeit kell elfogyasztanunk, bármilyen undorítónak is tűnnek eleinte. Bele kell törődnünk, hogy nem látjuk többet a napot, életünket örökös félhomályban éljük le. Hiáha próbáljuk imitálni a nappal és az éjszaka váltakozását, a milgandok sosem helyettesíthetik a szikrázó napsütést. Nem építünk kristálypalotákat, és nem faragunk szobrokat, legalábbis egyelőre nem. Nem pocsékolhatjuk feleslegesen az erőnket, a túlélésre kell koncentrálnunk.

- Lehet, hogy így életben maradunk - kiáltott fel kétségbeesetten Lorna -, de minek? Még a halál is jobb a föld alatti vak férgek életénél!

- Ha így gondolkodsz, jobb, ha valóban a halált választod. Nem vagyunk férgek! Galetkik vagyunk, s azon dolgozunk, hogy ez a szó egyszer többet jelentsen mindennél. Nem érdekes, fennmaradnak-e egyes személyek, ha a közösség léte a tét. Nem fontos az egyes galetki boldogsága, ha nem szolgálja a faj boldogulását.

A kis csapatra súlyos csend telepedett. Mindenki megpróbálta megemészteni a hallottakat, sez nem mindenkinek ment könnyen.

- Nem ábrázolod túl vonzónak Hegymély életét - figyelmeztette Hausless a vezetőt. - Valóban fel kell adni a személyiséget, és csak a közösséget szolgálni? A fajnak nem zombikra van szüksége, hanem egyéniségekre. Csak így tud kibontakozni és fejlődni. Meggyőződésem szerint a galetki tanács is úgy gondolja, hogy az egyénnek lehetnek saját céljai a faj védelmén és fenntartásán kívül is.

Hausless ismét, immár sokadszorra hozta zavarba Vailantot. Nem értette, hogyan tudhat ilyen sokat Hegymélyről egy felszíni galetki, és nagyon nem tetszettek neki a magyarázatok, amelyek hirtelenjében az eszébe ötlöttek. Lassan elfordult az öregembertől, és Lorna szemébe nézett.

- Lehet, hogy Hauslessnek igaza van, és az egyén boldogságán keresztül vezet az út a közösség fennmaradásához, de nekem ez túlságosan kényelmesnek látszik. A lényeg az, hogy a galetkik tanácsa megépíttette ezt a várost, mintegy kísérletképpen. Látnunk kellett, képesek vagyunk-e alkalmazkodni egy teljesen más életmódhoz, el tudjuk-e érni céljainkat ilyen környezetben.

- És mi lett a kísérlet eredménye? - lépett közelebb Tornb.

Vailant felnevetett, és a kamasz vállára csapott.

- Aggódsz, igaz? Nos, a galetki mint faj, képes tökéletesen alkalmazkodni Hegymélyhez. De hogy az egyének… - A férfi tekintetével az öregember felé vágott. - Nos, ezt nem tudom. Mindenesetre az Őskőre szükség van - mondta, és megindult egy viszonylag közeli sziklapalota felé. - A kísérleti telephez csak egyetlen Őskőre volt szükség, a többi már Hegymélyben van. Ezt viszont nem tudom egyedül elmozdítani a helyéről.

Vailant nyomában a többiek is beléptek az épületbe, és nyomban meg is torpantak. A tágas előcsarnok közepén deréknyi vastagságú oszlop állt. Olyan magas volt, hogy teteje homályba veszett, felülete simának tűnt. Vailant hamarosan megmutatta, hogy ez utóbbi nem egészen igaz: vállmagasságban halvány tenyérlenyomatok látszottak.

- Egyedül egyeden galetki sem nyúlhat az Őskőhöz. Az oszlopon három pár tenyérnek van helye, azaz három személyre van egyszerre szükség - mondta Vailant.

- De ezek nem normális kezek - vizsgálódott Tornb. - Az egyiknek hat ujja van, a másikon pedig úszóhártyák feszülnek.

- Azért vagyunk galetkik, hogy megoldjuk ezeket a felszínes problémákat - válaszolt a vezető. - Graylin, Lorna gyertek ide! Helyezzétek a tenyereteket a lenyomatra, és vegyétek fel az alakját.

A harmadik pár tenyérhez maga Vailant állt oda. A három galetkik addig formálta kezét, míg végül az tökéletesen beleillett a formába. Az oszlop megremegett, és lassan belecsúszott a talajba. Csak akkor állt meg, amikor a vége fejmagasságba ért, és láthatóvá lett tetején az Őskő.

Mindannyian meredten bámulták, csupán Tornb tett hátrafelé néhány lépést, mintha messzebbről is szemügyre akarná venni.

- Azt hittem, különlegesebb - jegyezte meg.

Valóban, az Őskő nem látszott sem varázslatosnak, sem szépnek. Olyan volt, mitit egy hatalmas tojás, homokszínű felületét szertefutó repedések csíkozták. Vailant mégis olyan óvatosan emelte le, mintha az élete függött volna az épségétől. Elsüllyesztette a zsákjában, aztán a többiekre nézett.

- Most már mehetünk Hegymélybe.

- Innen egyenesen vezet oda az út? - érdeklődött Tornb.

- Nem - felelte a vezető. - Vissza kell mennünk Voharába.

- De ugye nem a csúszdán kell visszafelé másznunk? - Lorna csuklani kezdett a gondolatra.

- Nem. Gyertek utánam!

Vailant az egyik barlangba vezette őket, amelynek hátsó fala szétcsúszott, és egy kis rejtekszobát fedett fel. Egyszerre nem fértek be valamennyien, ezért Vailant közölte:

- Menjetek fel először ti négyen, aztán jövök én is.

Hausless tiltakozni akart, de a vezető ingerülten betuszkolta őket a szobába. Tornb maradt utoljára, és olyan ügyetlenül helyezkedett, hogy lesodorta Vailant zsákját a válláról. A kamasz ijedten felkapta, és anélkül, hogy ellenőrizte volna az Őskő épségét, átnyújtotta a vezetőnek.

- Remélem, nem történt semmi baja - lépett hátrább.

Vailant megszemlélte az Őskövet, morgott valamit, és rájuk zárta a sziklafalat. A csapat tagjainak gyomra azonnal émelyegni kezdett, ugyanis a szoba megindult. Rendkívül hosszúnak tűnt utazásuk, pedig valójában alig pár pillanat telt el addig, amíg a felvonó megállt. Az ajtó azonban nem nyílt ki magától, és már csaknem pánikba estek, amikor Hausless rátalált a nyitószerkezetre. Vohara egy eldugott részére érkeztek, viszonylag szegényesebb házak álltak a közelben. Bezárták maguk mögött a felvonót, aztán vártak. Beletelt egy kis időbe, amíg rájöttek, hogy hiába: Vailant nem jön fel utánuk.

- Lehet, hogy elkapta valamilyen szörnyeteg, talán megint egy monozoid - sápadt bele a gondolatba Lorna.

Hausless nem osztotta a véleményét, gondterhelten megrázta a fejét.

- Attól félek, ennél sokkal rosszabb a helyzet. Vailant cserbenhagyott bennünket.

- De hát miért? - lépett előbbre, és vált ki a fal szürkeségéből Graylin. - Hogyan jutunk most el Hegymélybe?

- Éppen azért csapott be bennünket, hogy ne juthassunk el Hegymélybe. Gondoljatok csak bele: Vailant tudja, hogy áruló lehet köztünk, aki veszélybe sodorhatja Hegymélyt. Szüksége volt ránk az Őskő megszerzéséhez, de elkötelezett és hűséges galetki révén esze ágában sincs veszélyeztetni hazáját. Inkább pusztulásra ítélt bennünket.

- Ez kegyetlenség! - kiáltott fel Tornb.

- Ez logikus - villant a kamasz felé az öregember szeme. - Csak persze Vailant nem számolt mindennel. Például azzal sem, hogy én ismerem a Hegymélybe vezető utat.

Nem törődve három társa döbbent tekintetével, Hausless korához nem illő gyorsasággal indult el Vohara széle felé. A többiek szó nélkül követték, kivéve Lornát, aki megkérdezte:

- Ha valóban áruló van köztünk, nem lenne jobb, ha egyedül mennél?

Hausless a lányra nevetett.

- Látom, hatottak rád Vailant szavai a közösség és egyén fennmaradásáról. De nem tudom, milyen erőkkel kell szembeszállnom az út során, és szükségem lehet rátok. Tudod, lányom, néha két rossz között kell választanunk.

Lorna hátramaradt, és eltöprengett az öregember szavain. Lopva körül is nézett, és azon tűnődött, ha valóban beférkőzött közéjük az Ellenség, akkor vajon kinek a képében tehette. Vailant és Hausless kiesett, hiszen mindketten ismerték a Hegymélybe vezető utat. Graylin olyan szótlan és semmitmondó külsejű. Bár tulajdonképpen ő hozta rájuk a monozoidokat. Rá bezzeg egyikük sem támadt, és nem biztos, hogy azért, mert félig ájultan feküdt a földön. Tornb olyan fiatal, és igazi galetki, hiszen a szeme láttára szerezte meg első képességét. Képes lehet egy Ellenség jégleheletre? Végül is miért ne? A lány fején hirtelen átvillant a gondolat: mi van, ha az Ellenség annyira tartott a leleplezéstől, hogy törölte ügynöke emlékezetét, és valóban azt hiszi magáról, hogy galetki? Lorna elindított egy önvizsgálatot, de nem talált idegen anyagot a testében, bár ez semmit sem bizonyított… Megrázta fejét. £z már annyira vad képzelgés volt, amely nem vezethetett értelmes végkifejlethez. Megpróbált az útra koncentrálni, hátha valóban segíteni kell Hauslessnek.

Az út mindenesetre nem tűnt veszélyesnek, bár néhol annyira lejtett, hogy alig bírtak megállni a lábukon. Az útkereszteződésekben Hausless magabiztosan választotta ki a helyes folyosót, bár egy idő után már egyik társa sem tudta észben tartani az eddig megtett út térképét.

Néha baljós zajok hallatszottak a mellékjáratokból, olykor egy-egy sárgás vagy pirosas szem villanását is felfedezték a galetkik, de egyetlen vadállat vagy szörnyeteg sem jött közelebb, nem támadta meg őket. Lorna kíváncsi lett volna, hogy maga Hausless vagy a csapat riasztja-e el őket. Egy idő múlva Hausless tempója lelassult. Nagyon óvatosan kezdett lépkedni, és csendre intette társait. Hausless némi habozás után előreküldte Graylint. Nem sok idő telt el a galetki visszatértéig, de a többiek türelmeüenülvárták. Ennek ellenére észre sem vették volna, ha meg nem szólal.

- Vailant egy hármas elágazás előtt üldögél. Egyedül van, fogalmam sincs, hogy mit csinálhat.

- Menjünk - intett Hausless, és elindult Vailant felé. Amikor az egykori vezető meglátta őket, azonnal felpattant.

- Sejthettem volna - támadt idegesen az öregemberre. - Túl sokat tudtál Hegymélyről, sejthettem volna, hogy nem véledenül. Miért kellett becsapnod engem?

- Csak próba volt - rántotta meg a vállát Hausless. - A tanács már régóta figyelt téged, és meg akartuk tudni, mennyire kötelezted el magad az ügyünk mellett.

- De ha te a tanács tagja vagy, hogy vezethetted őket ide? - mutatott Lornáékra Vailant. - Az Ellenség köztük van, s te kockáztatod Hegymély biztonságát!

- Honnan lehetsz ennyire biztos a dolgodban?

Vailant az aggastyán felé mutatta a tenyerét. Egy aprócska ékszer lapult a tenyerében, egy ezüst kör, amelyet három nyíl lőtt át.

- Éz egy mágikusan aktív kitűző, amelyet nagyon messziről is követni lehet. Egyikőjük elrejtette ezt a zsákomban, hogy akkor is elvezessem Hegymélybe, ha otthagylak benneteket. Amikor azon gondolkoztam, hogy ki lehetett az, egyeden személyt tudtam kizárni, téged, Hausless. Túl sokat tudtál Hegymélyről, és rádöbbentem, hogy neked már járnod kellett ott. Azért vártalak meg benneteket, hogy te se vezethesd el az árulót a Hazánkba.

- Te beszélsz árulásról? - Tornbból kitört a benne fortyogó felháborodás. - Otthagytál bennünket a szörnyektől hemzsegő Voharában, az Ellenség kényére-kedvére! Te vagy az, aki elárultad a társaidat, holmi fantom kedvéért.

Az ifjú neki akart rohanni Vailantnak, de Hausless megragadta a csuklóját, és visszatartotta.

- Hagyd, Vailantnak igaza van. Én voltam meggondolatlan, az Ellenség valóban köztünk van. Én nem lehetek az, hiszen én ismerem az utat. Graylin kiesik, hiszen az előbb meglephette és megölhette volna Vailantot, hogy ne árulhassa el. Te túl ijedős vagy az ilyen feladatokhoz, marad tehát Lorna.

- Én? - A lány zavartan nézett az öregemberre. - Én nem tartozom az Ellenséghez! Én galetki vagyok, egy minoria-ültetvényen dolgoztam éppen, amikor az Ellenség elpusztította a családomat… Én nem lehetek áruló!.

- Ha az Ellenség képes más személyiséget ültetni egy galetkibe, akkor az emlékeket is megpiszkálhatja. Legalább könnyebben azonosulhattál a szerepeddel.

Lorna elsápadt, és gyötörte az agyát, vissza tud-e emlékezni bármi másra is, mint eddig. Érzelmei még mindig nem változtak a galetkik iránt, szerette őket. Hegymélyet már így, ismeretlenül is a hazájának tekintette. Lehetséges, hogy mindez csak álca?

- Igaz is - amikor Tornb megszólalt, Lorna azt hitte, a védelmére kel. Tévedett. -, túl gondosan játszotta a kedves nővért mellettem, és Hauslesst is milyen megható szeretettel gondozta. Már akkor is gyanús lehetett volna.

Alighogy Tornb kiejtette ezeket a szavakat, megtántorodott, és ha az öregember nem tartja meg, el is esett volna.

- Biztosan varázsol rám valamit - mutatott Lornára. - Állítsátok meg!

- Ugyan - suttogta a fülébe Hausless. - Lorna még egy tűzféregnek sem tudna ártani. A méreg, amely a tudatodat elhomályosítja, az én bőromből áramlik a testedbe. Megbénítja az elmédet, amely többé nem tud parancsolni a testednek. Először a tudatos mozgások állnak le, ugye már képtelen lennél felemelni a kezedet? - Tornb arcán látszott az erőfeszítés, de karja nem mozdult. Hausless elengedte, és az ifjú teste úgy vágódott el, mint egy jókora zsák. - Aztán lassanként leállnak az akarattól független mozgások is, a legkellemetlenebb, hogy a tested elfelejt levegőt venni.

- De miért? - préselte ki Tornb nagy nehezen a kérdést.

- Ez sokkal kellemesebb halál, mint amilyet Ghalla lakói szenvedtek el a te és társaid kezétől. Rólad nem ég le a hús, és még csak szeretteid pusztulását sem kell végignézned!

- Akkor hát nem én … Ő az Ellenség?

Hausless felnézett Lornára.

- Így van, és bocsáss meg, amiért megvádoltalak. De kellett egy kis idő, amíg elegendő mérget juttatok a szervezetébe. Már ebből is látszik, hogy nem igazi galetki: egy közülünk való sosem engedte volna meg, hogy megérintsem - emelte fel az öregember vörös-fekete foltos karját.

- De honnan tudtad? Hiszen én is… - Lorna hangja megremegett. - Akár én is lehettem volna.

- Téged túlságosan érdekelt Hegymély, s nem pusztán az odavezető út. Még aggódtál is biztonságáért. Tornb azonban hányt, amikor Vailant evett, és rosszul irányította testét az átalakuláskor. A jéglehelet túl korai egy ilyen ifjúnak, huzamosabb használatát nem bírta volna a szervezete. Azonkívül ő volt az egyetlen, aki az elválásunk környékén hozzányúlt Vailant holmijához: csak ő tehetett bele jelzőszerkezetet, amelynek segítségével követni lehetett.

Tornb szeme lezárult, s amikor Lorna ujjai megérintették a nyakát, nem érezték az agyat ellátó ér lüktetését.

- Meghalt - mondta a lány, és akarata ellenére szomorúság hallatszott a hangjából.

- Akkor mehetünk - fordított neki hátat Vailant, és már indult volna az egyik folyosó felé, amikor egy éles sikolyt hallottak. Mindannyian Lornára meredtek, aki maga is iszonyodva bámult a kezére. Az ujjai gyöngyházfényben ragyogtak, és a csillogás egyre terjedt. Mielőtt bármit tehettek volna, elérte a lány vállát, aztán az arcát is. Lorna arca eltorzult, száját segélykiáltásra nyitotta, de öblös nevetés tört elő belőle.

- Azt hiszitek, ilyen könnyen elpusztíthattok? - kérdezte a Lornát megszálló lény. - Én nem a ti világotokból való vagyok, velem nem lehet ilyen könnyen elbánni!

A ragyogás most már teljesen ellepte Lornát, és Vailant már majdnem nekiugrott, amikor Hausless hangja megállította.

- Állj! Ne csináld!

- Csak nem rezeltetek be? Gyere csak, te tüskés szörnyeteg, próbálj meg elpusztítani, öld meg a lányt, mielőtt teljesen elfoglalom! .

Vailant vicsorgott dühében, de az öregember még mindig távol tartotta Lornától.

- Ne ugorj be neki! Lorna után téged foglal el, és mi kénytelenek lennénk téged is elpusztítani. A végén csak én maradnék, és ő megszerezné a tudásomat Hegymélyről. Ha megtámadod, azt teszed, amit ő akar.

Ismét felhangzott az az öblös nevetés Lorna felől.

- Miért, eddig talán nem azt tettétek? Minden, ami lényeges volt a fejlődésetekben, úgy alakult, ahogy mi elterveztük. Csak azért alapítottatok ekkora birodalmat, mert ez szolgálta a legjobban a céljainkat. Így érhettétek el a leggyorsabban a khadil kristály lelőhelyét, s így szaporíthattátok el!

- Mi köze az Ellenségnek a khadil kristályhoz?

- A khadil kristály nyitotta meg az utat számunkra a földetekre! Sosem lettünk volna képesek elérni a ti létsíkotokat, ha a kristály át nem alakítja a mágiát. És nem elég, hogy a kristály minket szolgált, még azt is megakadályoztuk, hogy ti hasznot húzzatok bélőle: a masszát legyőző Sheran papok annyira lelassították a fejlődést, hogy teljesen esélytelenül szálltatok velünk szembe. Látod már, milyen szánalmasak vagytok? Miért tétovázol még mindig, Vailant. Néhány perc, és a lány teste örökre az enyém lesz, így a te lelkeden fog száradni a halála!

Vailant a fogát csikorgatta, de nyugton maradt. A ragyogás lassan elborította Lornát, és a galetkik tehetetienül figyelték, amint az Ellenség a hatalmába keríti.

- Semmit sem tesztek ellenem? Amikor idejöttem, hogy kaput nyissak a többieknek, elhagytam valódi testemet, hogy a tiétekben éljek tovább. Most már ha akarnék, sem tudnék ugyanolyan lenni, mint a testvéreim…

Hausless hirtelen Vailant felé kapott. A vezető egy pillanatra azt hitte, az öregember meg akarja támadni, de Hausless csak a zsákját akarta. Előszedte belőle az Őskövet, és a többiekre kiáltott:

- Fogjátok meg! Gyerünk, valamennyien!

A három galetki kéz rátapadt az irdatlan tojásra, és Hausless velük együtt Lornához lépett. Az Őskövet odanyomta a lány csaknem egész testét elborító ragyogáshoz.

- Ez nem tetszik, ugye?

Az Ellenség még nem vette át az irányítást Lorna teste felett, így képtelen volt elvinni az Óskőtől. A ragyogás mindinkább visszavonult, és a lány arca ismét színesedni kezdett. Néhány perc múlva a csillogás a levegőben függött, akár egy testetlen függöny, majd lassan, nagyon lassan elenyészett. A galetkik azonban csak nagysokára merték elereszteni az Őskövet, s akkor is rettegve figyelték, megjelenik-e valamelyikőjükön a csillogás. Lorna magához tért, és kábán érdeklődött, mi történt vele. Amikor megkapta a választ, Hauslesshez fordult.

- Honnan tudtad, hogy az Ellenség irtózik az Őskőtől?

- Tornb nagyon kíváncsi volt, de az Őskőhöz hozzá sem akart émi. Azonkívül… Sokat töprengtem azon, hogyan maradhatott épen a galetkik kísérleti városa, miközben alig valamivel felette Voharát teljesen elpusztította az Ellenség. Most már tudom: az Őskő volt az oka.

- Van rengeteg apró Őskő is! - lelkesedett fel hirtelen Vailant. - Ha a galetki harcosok magukhoz vennének egyet-egyet, megtámadhatnák az Ellenséget…

- Aki távolról szépen lemészárolná őket - vágott közbe Hausless. - Nem fiam, ennek még nem jött el az ideje. Most menjünk, érjük el minél hamarabb Hegymélyt.

- Szerinted igazat mondott? - szegődött az aggastyán mellé Lorna. - Tényleg ők irányították a Birodalom fejlődését?

- Nem tudom - felelte Hausless. - Nincs bizonyíték. Most fontosabb, hogy elérjük Hegymélyt, és siettessük a felszínre vezető járatok beomlasztását. Még ha az Ellenség irtózik is az Őskövektől, módot találhat arra, hogy utánunk találjon.

Hamarosan elérkeztek egy vastag kőkapuhoz. Ez feltárult előttük, mintha csak tudták volna, kik jönnek, és a galetkik beléphettek Hegymélybe. Első pillantásra ugyanolyan volt, mint a Vohara alatti kísérleti város, de sokkal, sokkal nagyobb. Elképesztő volt a nyüzsgés: a legkülönbözőbb alkatú galetkik betöltötték az utcákat. Az épületek, különösen a barlangok dísztelenek voltak, s már-már jellegtelenek. Mintha egy óriási hangyabolyba csöppentek volna, ahol a külsőségekkel mit sem törődnek, hanem a haszonelvűség uralkodik. De itt mindenki különböző volt, s mint Lorna egy-egy rávetett pillantásból megérthette, a galetkik igencsak szeretik kiélni személyes vágyaikat. Hausless a lányra pillantott, és mégkérdezte: Hogy tetszik?

Lorna habozott. Mit mondhatott volna egy olyan városról, amely leginkább egy óriási tengerparti homokvárra emlékeztette, s ahol semmit sem talált a felszín kulturáltságából és művészetéből? Vagy mégis lehetett itt valami, ami magával ragadott minden galetkit, aki betette ide a lábát? Lorna nem tudta megfogalmazni mindazt a reményt, céltudatosságot, eltökéltséget, amely a városból és lakóiból áradt, így csak annyit mondott:

- Szép.

Hausless elmosolyodott, pontosan értette, mire gondol a lány.

- Es ez még csak az első szint! Már a második is készen van, és építjük a harmadikat! Nemsokára belakjuk az egész Hegyet, és elérünk a felszínre. Addigra sokan leszünk és erősek, akkor megküzdünk az Ellenséggel…