8

Megmarkoltam a pótülésem karfáját, és aggódva figyeltem a sikló lőrésszerű ablakain át, amint a kobaltkék ég először az indigó mély árnyalatára, majd néhány szívdobbanással később feketére vált.

Az űr kapujában jártunk. Azon a határon, aminek az átlépéséről egész életemben álmodoztam. Soha nem hittem, hogy valaha is esélyem lesz rá, pláne nem ma, amikor állampolgári ismeretek órán kellett volna ülnöm.

Újra nekifeszültem a biztonsági szíjnak, és kinyújtott nyakkal bámultam ki az ablakon, hogy az emlékezetembe véssem a Föld sugárzó kék ívét. Lélegzetelállító volt a látvány. A bennem lakozó kissrác önkéntelenül azt suttogta: Wow!

Sajnos a suttogásnál hangosabban kiálthattam fel, mivel Ray ugyanazzal a szórakozott vigyorral a képén bámult rám, mint amikor leiskolázott egy-egy Terra Firma-összecsapásban. Megszokásból majdnem beintettem neki. Az agyam egyik, lassabban frissülő szegletében Ray még mindig a főnököm és a barátom volt.

Csak egy perce repültünk az alacsony Föld körüli pályán. Egyre csak arra vártam, hogy megszűnjön a gravitáció, ha a sikló eléri a keringési pályáját. De nem volt szerencsém. Továbbra sem éreztem semmi mozgást, még akkor sem, amikor újra a Föld felé vettük az irányt, és az ablakon túli sötétség mélykékre váltott, majd egyre halványabb árnyalatban kezdett ragyogni, amíg újra nappali világosság nem lett.

Újabb sűrű felhőréteget szeltünk át, és hirtelen rémisztő sebességgel közelítettünk a Föld felé. Néhány pillanat múlva azonban a sikló satuféket vágva megállt. Enyhe hányinger fogott el, mivel a szemem és a testem ellentmondó információkat küldött az agyamnak, mozgásban vagyok-e vagy sem.

Egy másodperc múlva jobban lettem, és kinéztem az ablakon. Közvetlenül alattunk egy hatalmas fehér birtok terült el, rajta csűrökkel és pajtákkal, és egy hosszú sornyi gabonasilóval. Acélkupoláik úgy csillogtak a reggeli nap fényében, mint a kilövésre váró rakéták. A farmot minden oldalról végtelen mezők, zöldellő dombok és préri vette körbe. Csupán egyetlen út szakította meg a tájat: észak felől kígyózott végig a farmig. Három másik FVSZ-es siklót is észrevettem. Körülöttünk lebegtek az égben, és hozzánk hasonlóan leszálláshoz készülődtek.

Egyre lejjebb ereszkedtünk, és ekkor az egyik felszántott mező bemélyedt, akár egy szabályos négyzet alakú lefolyó, majd kettévált és kinyílt, mintha két, földbe épített, hatalmas liftajtó lett volna. A kapuk alatt a föld mélyére vezető, hatalmas kör alakú aknák tárultak fel. Hatalmas rakétasilóra emlékeztettek, csak épp sokkal nagyobb volt az átmérőjük. Az ívelt betonfalakon futó, egészen az akna mélyéig húzódó kék kifutófények ütemesen pulzálni kezdtek, a sötétségbe vezetve a siklónkat.

– Az FVSZ-nek az egész világon vannak ehhez hasonló bázisai – szólalt meg Ray. – Egyik-másik távoli és néptelen vidékeken található, mint ez itt. De minden nagyvárosban is kiépítettünk drónrejtekhelyeket és irányítóbunkereket.

– Pont, mint az Armadában – feleltem. – És a Terra Firmában.

Ray bólintott.

– Minden az emberek orra előtt van elrejtve. – Az alattunk elterülő épületekre mutatott. – Azok a melléképületek egy föld alatti gyalogos drónbunker bejáratát rejtik. És azok a gabonasilók álcázott vadászrepülő-kilövő alagutak. Elképesztő, nem? Hihetetlen, mennyi mindent hozott össze titokban az FVSZ ennyi év alatt.

Bólintottam. Megpróbáltam úrrá lenni zűrzavaros érzéseimen. Minden, amit valaha is hallottam, vagy tanítottak nekem a világról, hazugság volt. Abban a hitben nőttem fel, hogy minden törekvésünk ellenére az emberek még mindig csak két lábon járó majmok, akik önkényesen törzsekbe rendeződve állandóan egymással háborúztak tönkretett bolygójuk egyre jobban apadó természetes erőforrásaiért. Mindig is úgy gondoltam, hogy a jövőnk inkább a Mad Maxhez fog közelíteni, és nem a Star Trekhez. Most azonban kénytelen voltam teljesen új megvilágításban látni féktelen fosszilis üzemanyag-fogyasztásunkat, és látszólagos közönyünket a már egyébként is változó klímánk iránt. Nem az értelmetlen fogyasztás miatt zabáltuk fel az összes olajunkat és szipolyoztuk ki a bolygónkat, hanem hogy felkészüljünk egy olyan komor napra, amiről a legtöbbünk nem is tudott.

Hirtelen azt is átláttam, miért volt annyira közömbös az emberiség a megállíthatatlan túlnépesedés problémája iránt. Kit érdekelt, képes-e a bolygónk hosszú távon gondoskodni mind a hétmilliárdunkról, amikor sokkal nagyobb veszély leselkedik ránk? És bár elenyésző volt az esélyünk az ellenséggel szemben, az emberiség megtett minden tőle telhetőt a fennmaradásáért. Hirtelen büszke lettem saját fajomra. Hát mégsem csak az önpusztítás határán lavírozó majmok voltunk; nagyon úgy tűnt, hogy egy egészen másfajta pusztítás határán álldogálunk.

A siklónk már az alagútban száguldott, és ahogy egyre suhantunk lefelé, az alagút falába épített fények villódzó neoncsíkokká folytak össze.

Néhány másodperccel később elértük az akna mélyét. Óriási föld alatti hangár tárult fel előttünk, és egy hatalmas kör alakú kifutó. Az északi szélén landoltunk, egy sor egyforma FVSZ-es, a leszállópálya ragyogó peremén parkoló sikló mellett.

Amint kinyílt a sikló ajtaja, Ray kicsatolta a szíját, kiugrott a járműből, és intett, hogy kövessem. Pár pillanatig még a szíjammal babráltam, de végül sikerült kiszabadulnom. Lecsekkoltam, hogy a lábaim képesek-e még mozogni, és kimásztam a siklóból Ray után. A pilóta és a másik két FVSZ-ügynök a fedélzeten maradt. Idióta módjára integettem nekik, majd az ajtó pneumatikus sziszegéssel becsukódott.

Megnéztem az időt a telefonomon, és láttam, hogy az út Beavertontól idáig kevesebb, mint húsz percig tartott. Azt is észrevettem, hogy itt lent nincs térerő, vagyis nem tudtam felhívni anyámat, hogy szóljak neki, jól vagyok. Hirtelen szerettem volna hallani a hangját. Vajon felhívták a suliból? És ha igen, mit mondtak neki? Tuti, hogy mostanra már kikészült az idegeskedéstől.

Amikor ma reggel lebotorkáltam a szobámból, anyu vacsival várt reggelire. Az abszolút kedvencemmel: a fenomenális fasírtjával és hozzá krumplipürével. Fülig érő vigyorral nézte, amint magamba tömöm a kaját. Pár percenként szólt, hogy lassítsak és rágjam is meg. Gyors puszit nyomtam az arcára, és már tűztem is ki az ajtón, azon aggódva, nehogy megint felhozza egyetemi pályafutásom rettegett témáját. Anyu utánam kiáltotta, hogy „Szeretlek”, én pedig motyogva elismételtem, de már sprinteltem is a kocsi felé. Vajon hallotta? Meg tudtam volna ütni magam, amiért nem mondtam hangosabban.

– Köszöntelek a Kristálypalotában! – mondta Ray. – Ez az FVSZ fedőneve erre a helyre.

– Miért?

Ray megrázta a fejét.

– Mert könnyebben ki lehet mondani, mint azt, hogy A Föld Védelmi Szövetség 14-es számú Stratégiai Parancsnoksága. És sokkal menőbben is hangzik.

Eltávolodtunk a siklótól, én pedig körülnéztem. Emberek százai rohangáltak a kifutópálya körül a jól szervezett káosz állapotában. A legtöbbjük olyan FVSZ-es gyakorlóruhát viselt, mint a siklónk pilótája. Eltűnődtem, vajon én is kapok-e majd egyenruhát.

A levegő süvöltését éreztem a fejünk fölött, és felnézve újabb négy siklót láttam leereszkedni az aknában. Mindegyik leszállt, és hozzám hasonló civilek szálltak ki belőlük sötét öltönyös FVSZ-es ügynökök kíséretében. A legtöbbjük elég jól viselte a dolgot. Páran meg voltak rémülve, akár az áldozati bárányok, de a túlnyomó többség számára ez volt élete csúcsa. Gyorsan végiggondoltam, én hogyan éreztem, és a skála közepére saccoltam magam.

A siklónk hangos süvítéssel felemelkedett, és Rayjel hátrafordultunk, hogy végignézzük, amint lassan megindul felfelé, majd az aknán át a felszínre száguld.

– Gyere velem, haver – mondta Ray. A kifutó túlsó vége felé, egy falba vájt, kétszárnyú páncélozott ajtó felé vette az irányt. Már ki is nyílt, és egy széles, lefelé gyűrűző folyosó tárult fel mögötte, ami még mélyebbre vezetett.

Megálltam és odakiáltottam Raynek. Megfordult, és visszasétált hozzám, miközben ügynökök és beszervezett játékosok hada masírozott mellettünk a masszív páncélozott ajtó felé.

– Mi van, ha úgy döntök, hogy nem állok be közétek? – kérdeztem Raytől. – Mi van akkor, ha miután végigültem ezt a nagy tájékoztatót, a hazamenetelre szavazok?

Ray elmosolyodott, mintha számított volna a kérdésemre.

– Nos, ez esetben hadd emlékeztesselek, Zackary Ulysses Lightman, hogy az Amerikai Egyesült Államok tizennyolc éves állampolgára vagy, így jogilag besorozhatnak katonai szolgálatra.

Ez a lehetőség eddig nem merült fel bennem.

– Na, várj csak. Szóval akkor most éppen besoroznak?

– Nem igazán – válaszolta Ray. – Senki sem fog arra kényszeríteni, hogy harcolj. Ha az eligazítás után még mindig haza akarsz menni, csak szólj. Feltesznek egy másik siklóra, ami visszavisz Beavertonba. Első osztályon utazhatsz a Beszari Expresszen.

Erre semmit nem válaszoltam, mert túlságosan lefoglalt a sértett büszkeségem miatt fellobbanó önsajnálat.

– Zack, ismerlek – mondta Ray. – Egész életedben arra vártál, hogy valami ehhez hasonló történjen veled. Valami fontos. Valami, aminek jelentősége van. Egy világmegváltó helyzet. Nincs igazam?

Ray megragadta a vállam.

– Na, ez most az a helyzet, Zack! Az univerzum esélyt adott neked, hogy a tehetséged révén segíts megmenteni a világot. Azt akarod elhitetni velem, hogy hagyod az egészet a francba, és hazaszaladsz, hogy a seggeden ülve a tévében nézd végig a világvégét?

Ray elengedte a vállam, és az ajtó felé indult. A magas kőfalak visszaverték a léptei zaját, amint áthaladt az ajtón, és továbbment a folyosó felé, majd eltűnt a szemem elől.

Egy utolsó pillantást vetettem az égre, már amennyit láttam belőle az akna nyitott bejáratán át. Aztán fogtam magam és Ray után szaladtam.

 

A folyosó egy biztonsági ellenőrzőponthoz vezetett, ahol egy Foyle nevű, egyenruhás FVSZ-es tizedes leszkennelte az ujjlenyomatomat és a retinámat, hogy ellenőrizze a személyazonosságomat, majd egy kék monitor elé állított, hogy digitális fényképet készítsen rólam. Pár másodperccel később a mögötte lévő printer kiköpött magából egy fényképes azonosítókártyát holografikus FVSZ-es logóval. Foyle a kezembe nyomta a kártyát. Az arcképem mellett a nevem, a társadalombiztosítási számom szerepelt, meg ez: Elit Újonc Jelölt.

Az ingemre csíptettem a kártyát, és a tizedes közben egy másikat adott Raynek. Az azonosítóján egy régi kép volt róla, és mellette ez állt: Raymond Habashaw őrmester – terepügynök.

Azon tűnődtem, vajon miért nem a játékban használt azonosítóinkat nyomtatták a belépőinkre, de aztán eszembe jutott, valószínűleg az FVSZ nem akarta, hogy a hadserege tagjai olyan kártyákkal mászkáljanak, amin az szerepel, hogy „MoarDakka” vagy „PercyJackoff69”.

Foyle tizedes a pult alá nyúlt, és átnyújtott egy extravaskos okostelefonhoz hasonlító, kis készüléket. Ugyanúgy nézett ki, mint amit Ray és a két társa használtak a siklóban. Egy védőtokban volt, aminek a hátsó oldalára vastag tépőzárat varrtak. A tizedes ezzel erősítette a jobb alkaromra. A szerkentyű pont úgy festett, mint egy túlméretezett karóra.

– Ez itt az ön KKommja – magyarázta. – Egy kvantumkommunikátor, gyakorlatilag végtelen hatótávolságú okostelefon. A világon bárhol működik, még az űrben is.

A tizedes elmosolyodott.

– Emellett elképesztően gyorsan fut rajta az internet és a bluetooth. Már rá is másoltam az iPhone-járól az összes kapcsolatát, fotóját és zenéjét, úgyhogy készen is áll a használatra.

Előhúztam az iPhone-omat a farmerem elülső zsebéből. Még mindig nem volt térereje, és már majdnem lemerült.

– Ezt mégis hogy a fenébe csinálta?

– Ne aggódjon – mondta a tizedes, ügyet sem vetve a kérdésemre. – A KKommja sokkal biztonságosabb és sokoldalúbb. – Rákoppintott a kijelzőre. – Olyan, mint egy iPhone, egy trikorder és egy kis lézerpisztoly, egyetlen eszközben.

– Azta, ez komoly?

Leszedtem a csuklómról, és a kezembe fogtam, hogy alaposan szemügyre vehessem.

– Aha – mondta Foyle, büszke vigyorral a képén. – Egy kicsit olyan vagyok, mint a James Bond-filmek Q-ja. Leszámítva, hogy én csak ezzel az egy dologgal szolgálhatok.

Méregetni kezdtem a KKommot, és közben megpróbáltam felfogni, hogy a földönkívüli technológia egyik eszközét tartom a kezemben. Végighúztam az ujjam az érintőképernyőn, mire egy sor ikon jelent meg rajta: e-mail, internet, GPS, és valami, ami egy átlagos telefonhívónak tűnt, meg egy csomó más, ismeretlennek tűnő applikáció.

– Ezzel hazatelefonálhatok? – kérdeztem.

– Még nem – felelte a tizedes. – A KKommja külső telefonja és internet-hozzáférése inaktív marad, amíg ma be nem jelentik a nagy hírt. Az FVSZ kvantumhálózatára viszont már rákapcsolódott, így bármely más, aktív KKommot hívhat rajta, ha tudja a kontaktkódját. Az Öné a védőtok hátulján szerepel.

Megfordítottam az eszközt, és megláttam a tokra nyomtatott tízjegyű kódot. Ray elővette a saját KKommját, és a szélét hozzáérintette az enyémhez. Halk elektronikus csilingelő hangot hallottam, és Ray neve meg a száma megjelent a KKommom kontaktlistáján.

– Most már bárhonnan és bármikor hívhatsz. Még a galaxis túlsó végéről is – mondta Ray, és felnevetett, ami kissé nyugtalanítóan hatott. – Nem mintha erre lenne esély.

A KKommra pillantottam. Úgy nézett ki, mint egy kihajtható telefon vagy mint egy hordozható játékkonzol. Felül volt a kijelző, alul pedig a kontroller, azon két hüvelykujjas billentyűzet és hatbetűs gombok.

– Szóval ezen a cuccon a Sonic is fut?

– Ami azt illeti, igen – közölte Foyle. – A KKommja emellett hordozható drónvezérlő platformként is funkcionál. Vészhelyzet esetén erről is irányíthatja a vadászrepülőt, a HPHD-t vagy bármely drónunkat. – Halkabban folytatta, mintha valami titkot árulna el. – Az igazság az, hogy rohadt nehéz használni. Nagyon sok gyakorlást igényel.

Továbbra is közel hajolva, a tizedes cinkosan ezt suttogta:

– Mindegyikben van egy beépített bénító. – Elővette a saját KKommját, és szorosan maga elé tartotta. – Hang és a mozgás segítségével megbéníthatod vagy megfojthatod az ellenséged, porrá zúzhatod a csontjait, felrobbanthatod a szerveit, vagy tüzet gyújthatsz.

Felnevettem.

– Ez volt az első bénítós vicc, amit életemben valaha is hallottam. Bravó! – gratuláltam a tizedesnek.

– Csak szólok, hogy az eredeti Dűne-könyvekben nem voltak bénító modulok – motyogta Ray, miközben a fejét rázta. – David Lynch találta ki azt a baromságot.

– Na, és akkor mi van, Ray? – vágtam rá, mintha még mindig az üzletben lennénk. – Átkozottul menők. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy kárpótolják azt a borzalmasan ijesztő szívdugós részt…

Foyle hivatalos stílusban folytatta.

– Nos, akkor készen is lennénk. A KKommja lézere jelenleg ki van kapcsolva, de a parancsnoka aktiválni fogja, amint belép az FVSZ-be.

– Ha belépek – pontosítottam. – Még mindig nem árulta el nekem senki, ki vagy mi akar megszállni minket.

– Értem – mondta a tizedes, és meglepett pillantást vetett Rayre. – Egyébiránt a lézer három vagy négy lövés után lemeríti az akkumulátort, úgyhogy igyekezzen takarékoskodni vele.

– Okés – feleltem a tizedesnek. – Akkor minden megvan?

– Igen, uram. Készen áll.

Integetés helyett szalutáltunk egymásnak, és magára hagytuk a tizedest, aki az ellenőrzőponton maradt. Követtem Rayt egy újabb automata ajtón át, majd ismét egy lefelé tartó folyosón találtam magam.

– Miért nem vezette be az FVSZ ezt a sok technológiai eszközt? – kérdeztem Raytől a csuklómra csatolt KKommomat tanulmányozva. – Szerintem a globális gazdaságnak és a háború elleni harcnak is nagy lökést adott volna az ultragyors utazás meg a kvantumkommunikáció…

– A tudósaink évtizedeket töltöttek azzal, hogy megfejtsék a földönkívüliek technológiáját, de csak az elmúlt pár évben sikerült ez tökéletesíteni – felelte Ray. – Szerintem az FVSZ fokozatosan bevezette volna, ha lett volna rá elég idő.

Újabb két biztonsági ellenőrzőponton haladtunk át, majd egy hosszú csőszerű folyosón baktattunk tovább, amelyből egy csomó kisebb folyosó ágazott el. Mindegyiken számozott ajtók sorakoztak, egymástól alig egy méterre. Pont meg akartam kérdezni Raytől, hova vezetnek, amikor az egyik kinyílt, és egy női FVSZ-es tiszt lépett ki rajta. Mielőtt bezárult mögötte az ajtó, vetettem egy pillantást a gardrób méretű, aprócska szobára. A közepén egy padlóhoz csavarozott forgószék állt, és egy sor ergonomikus kontrollpanel meg a játékkontroller vette körbe, valamint egy hajlított, panorámaszerű monitor. A képe egy óriási FVSZ-es Warmechben lévő vezérlőfülke belső nézetét mutatta.

– Drónirányító állomások – árulta el Ray, amikor észrevette, hogy mit nézek. – Több ezer van belőlük a bázis egész területén. Mindegyikben távolról lehet irányítani a vadászrepülőket, a HPHD-kat vagy az FVSZ arzenáljának bármely más drónját, késleltetés vagy hatótávolsági korlát nélkül.

– Úgy érted, hogy… igazi drónokat?

– Igazi drónokat. – Ray intett, hogy forduljak meg. – Épp itt jön néhány.

Megfordultam, és tíz gigantikus HPHD masírozott felénk a folyosón. Döbbentem álltam, amíg a robotok zörögve végigdübörögtek nyüszítő szervóikkal. A következő sarkon befordulva eltűntek a szemünk elől, de addigra már Ray is tovább indult, én pedig igyekeztem lépést tartani vele, és összeszedni magam.

– Lightman hadnagy? – szólalt meg mögöttem egy férfihang.

Velem együtt Ray is megtorpant, és megfordultunk, hogy szembenézzünk a hang tulajdonosával. Egy kölyök szólított meg, fiatalabb, mint én. A bőre, a haja és a szeme is sötétbarna volt. A hajtókáját kapitányi rangjelző sávok díszítették, az egyenruhája vállára pedig iráni zászlót varrtak. Feltartotta a KKommját, és mintha leszkennelte volna vele az arcomat. Hatalmas mosoly jelent meg az képen, amikor a kijelzőn megjelent a nevem. Hirtelen szalutált.

– Megtiszteltetés, hogy végre személyesen is megismerhetem – válaszolta. – Arjang Dagh kapitány vagyok, és állok szolgálatára. Óriási rajongója vagyok a munkásságának, hadnagy!

– A munkásságomnak? – ismételtem el, amit Dagh mondott, bizonytalan pillantást vetve Rayre. – Én hadnagy?

– Elnézést, uram – vágott közbe Ray, viszonozva Dagh tisztelgését. – Mr. Lightman még nem esküdött fel.

– Ó, hát persze – mondta erre a fiú. – Tudhattam volna – tette hozzá és elnézéskérően vigyorgott. – Sajnálom, hogy így lerohantam a KKommal, „Mr.” Lightman, de mindig is találkozni akartam Önnel. – Dagh kezet rázott velem, és nem akarta abbahagyni. – Az évek során több tucat bevetés során repültünk együtt, így talán ismerős lehet az azonosítóm. – Kinyújtotta a kezét, én pedig amilyen határozottan csak tudtam, megszorítottam. – Rostam vagyok.

Lehervadt a mosoly az arcomról, és elengedtem a kezét. Még jó, hogy felismertem a nevet.

– Wow, tényleg? – nyögtem ki és megpróbáltam bájvigyort erőltetni magamra. – Nagyon örülök, hogy végre megismerhetlek. Mindig is azt hittem, hogy én vagyok a legfiatalabb pilóta a top10-ben.

– Nos, úgy tűnik, ez a dicsőség engem illet – felelte Dagh, idegesítően szerény mosoly kíséretében. Ezután Rayhez fordult. – Jelenleg az ötödik helyen állok. VasBeagle a hatodik. – Újra felém mosolygott. – Ám ez csak a közelmúlt fejleménye. Hosszú időn át a nyomában lihegtem.

– Megérdemled, hogy a legjobb öt közé tartozz – feleltem, és igyekeztem leplezni, mennyire irritáltak a bókjai. – Jó néhányszor legyőztél a játékos-játékos elleni szervereken. Abszolút csúcs vagy. Elit.

– Nagyon kedves, hogy ezt mondja – válaszolta Dagh. – Nagyon sokat jelent nekem.

Ray türelmetlenül megköszörülte a torkát, és nem létező órájára mutatott. Dagh kapitány zavart pillantást vetett rá, aztán a hüvelykujjával a hajtókája kapitányi rangjelzése felé intett.

– Csak nyugi, őrmester – mondta Dagh. – A felnőttek épp beszélgetnek.

Amikor Dagh visszafordult hozzám, Ray előrehajolt és úgy tett, mintha kitekerné a nyakát.

– Hogyne, uram. Mármint, kapitány uram.

Dagh újra rám mosolygott, majd a karja alatt szorongatott műanyag irattartóból egy fénylő, A4-es méretű fényképet húzott elő. Engem ábrázolt, annak a nagyított változata volt, amit az előbb készítettek rólam az azonosító kártyámhoz. Félénken elém nyomta, egy fekete filctollal együtt.

– Lenne szíves dedikálni nekem? – kérdezte. – Megpróbálom az összes top10-es pilóta autogramját összegyűjteni, és lehet, hogy ez az egyetlen esélyem arra, hogy az önét megszerezzem.

Igyekeztem nem törődni a szavainak vészjósló jelentésével, és a filctollal odafirkantottam életem első autogramját. Visszaadtam Dagh-nak a fotót, és eltűnődtem, vajon eddig hány Armada-pilóta aláírását szedte össze, és kik lehettek azok.

– Nagyon köszönöm, Mr. Lightman. Amint az imént mondtam, nagy megtiszteltetést jelent.

Felemelte a kezét, hogy tisztelegjen, aztán inkább előrenyújtotta. Kezet ráztunk.

– Részemről a megtiszteltetés, uram – válaszoltam. – Remélem, hogy összefutunk még.

Dagh az enyémhez érintette a KKommját. Mindkét eszköz pittyegett.

– A kontaktlistájához adtam a KKomm számomat – mondta. – Kérem, hívjon, ha bármiben segíthetek.

– Így lesz. Köszönöm.

Dagh sarkon fordult és tovább sietett egy másik irányba. Amint eltűnt a szemünk elől, Rayjel mi is továbbmentünk. Újabb páncélozott automata ajtón haladtunk át.

– Hány éves ez a kölyök?

– Kicsoda? Dagh kapitány? – kérdezett vissza Ray. – Tizenhét. De még csak tizenöt volt, amikor az FVSZ először besorozta. Csodagyerek. – Hirtelen megállt és nyugtalan pillantást vetett rám. – Ezzel nem azt akarom mondani, hogy te nem voltál, vagyis nem vagy az.

Úgy éreztem magam, mint akit utoljára választottak ki a világ legnagyobb meccséhez.

– Én is benne voltam a top10-ben. Engem miért nem vett fel az FVSZ a hadseregébe tizenöt éves koromban?

Ray a homlokát ráncolva hitetlenkedve bámult vissza rám.

– A pszichológiai profilod szerint nem voltál alkalmas arra, hogy fiatalon csatlakozz az FVSZ-hez.

– Miért nem? Miért nem voltam alkalmas?

– Ne játszd a hülyét, „Zűrös Zack”. Tudod jól, miért.

Mielőtt a képébe vághattam volna valamit, Ray hátat fordított és továbbment.

Lenyeltem a büszkeségem és utána siettem, nehogy szem elől veszítsem.

 

Végül egy kerek csarnokba értünk, ahová rengeteg lift futott be. Rajtam kívül sok más „Elit Újoncjelölt” várakozott libasorban. Már majdnem odasétáltam hozzájuk, hogy én is beálljak a sorba, amikor Ray megérintette a vállam.

– Én eddig mehetek – mondta, majd tetőtől talpig végigmért, mint aki először küldi a gyerekét iskolába. A hátizsákomért nyújt, ami mostanra már szinte üres volt, én pedig odaadtam neki. Aztán, mielőtt még tiltakozhattam volna, lehúzta rólam apám dzsekijét, és elkezdte összehajtogatni.

– Hé, ez az enyém! – közöltem, és baromira idegesített, hogy úgy hangzott, mintha egy hisztis gyerek mondta volna.

– Igen, tudom – felelte Ray. – És nem vitás, hogy nagyon menő dzseki. De nem biztos, hogy a legkedvezőbb benyomást fogod tenni, ha ebben mész a tájékoztatóra.

A hátizsákomba tömte a dzsekit, behúzta a cipzárt, majd visszatette a táskát a vállamra.

– Azok a liftek az eligazítóauditóriumba vezetnek – folytatta, a mögöttünk lévő liftekre mutatva. – Csak kövesd a többi jelöltet.

A csarnok túlsó oldalára néztem, ahol a liftek előtt a többiek sorban álltak, majd újra Ray felé fordultam.

– Mikor találkozunk újra?

– Nem tudom biztosan, haver – mondta Ray, a szemembe nézve. – A dolgok most nagyon gyorsan történnek. Pár perc múlva már egy másik sikló fedélzetén leszek.

– Miért? Hova küldenek?

– A nagy almát segítek megvédeni. Én is egyike vagyok a Háromszázhatvan Hősnek, nem emlékszel? – Ray elmosolyodott, kihúzta magát, majd a hajtókáját is elsimította. – Az FVSZ első páncélozott drónzászlóaljában fogok harcolni. A keleti partvidéket fogjuk védeni. Én tehát itt a Földön fogok harcolni, te pedig az égen.

Rövid ideig némán álltunk egymással szemben, majd Ray kinyújtotta a kezét. Egy pillanatig hezitáltam, de aztán kezet ráztam vele. Bármi is történt, nem akartam, hogy Ray elmenjen. Ő volt az egyetlen ismerős arc. Amíg azon tanakodtam magamban, hogyan búcsúzhatnék el tőle, anélkül, hogy a megbocsátás bárminemű jelét adom, meglepetésemre Ray szorosan átölelt. Én pedig, épp ilyen meglepő módon őt öleltem meg szorosan.

– Zack, különleges tehetség birtokában vagy – mondta Ray, hátrébb lépve. – Ha valaki, akkor te tényleg képes vagy arra, hogy megváltoztasd ezt a háborút. Ezt ne felejtsd el, rendben? Nem számít, milyen rémisztő dolgok történnek a következő pár órában…

Némán bólintottam. Fogalmam sem volt róla, hogyan reagáljak erre, vagy bármire, ami most történik velem. Nem voltam katona, csak egy kertvárosi kölyök, aki rohadt sokat játszott a számítógépén. Egyáltalán nem készültem fel egy bolygóközi háborúra! Jelen pillanatban igazából semmire sem éreztem magam felkészültnek, még arra sem, hogy elköszönjek Raytől.

– Na jó, ne rendezzünk jelenetet – mondta Ray. – Vigyázz magadra, rendben? És… – Ray hangja megbicsaklott. Megköszörülte a torkát, és így folytatta. – És ígérjük meg egymásnak, hogy amikor ennek az egésznek vége, találkozunk az Ász Csillagbázisban. Rendelünk valami kaját a thai harcostól és háborús történeteket mesélünk egymásnak, oké? Benne vagy?

– Benne vagyok – feleltem, és éreztem a gombócot a torkomban.

Ray szalutált, és én is tisztelegtem neki, bár úgy éreztem magam, mint egy katonásdit játszó kissrác.

– Az Erő legyen veled – mondta Ray, még egyszer, utoljára megszorítva a vállam. – Mindig.

Ennyi volt. Ray sarkon fordult és elsétált, beleveszve a folyosók labirintusába. Egy pillanatig csak álltam, és néztem, majd a liftekre és az azok előtti sorokra pillantottam, ahol a többi „Elit Újonc Jelölt” toporgott idegesen.