12

A kristálypalotai csatában – ahogy később emlegették – éltem át először, milyen is az igazi, élet-halál harc. Noha fizikailag nem ültem a vadászgépben, a testem csupán pár száz yardnyi távolságra volt tőle, valahol egy föld alatti bázis mélyén, amit a többiekkel együtt védtem. Ha a földönkívülieknek sikerül áttörniük a felszíni védelmünkön, és bejutnak, azonnal megöltek volna Lexszel, az admirálissal és a többiekkel együtt.

Ezt nem hagyhattam.

Ahogy azt sem, hogy VörösBáró drónját is kilőjék az égbe, és aztán az összes dicsőséget besöpörje magának.

Megköszörültem a torkom.

– HAK? Itt vagy?

Arra számítottam, hogy az alapból beállított női géphang fog válaszolni, de meglepetésemre a rendszer az egyéni armadás hangprofilomat is importálta, így a Gyermek az időben ismerős hangmintája szólalt meg a fülemben.

– Parancs teljesítve! – közölte a HAK-om, Paul Reubens mesterséges komputer hangjának digitalizált változatán. – Miben lehetek a segítségére, Lightman hadnagy?

– Állítsd be a robotpilótát – mondtam, és a harci kijelzőm képernyőjére koppintottam, majd végighúztam rajta az ujjam. S alakú pályát rajzoltam az ellenség legsűrűbben tömött raján át. – Vigyél ennek a kócerájnak egyenesen a közepébe. Te repülsz, én lövök.

– Parancs teljesítve!

Most, hogy egy igazi csatában harcoltam, zavarónak és helytelennek éreztem a Gyermek az időben-es hangprofilomat, ezért visszaállítottam az eredeti női hangot, amit – csak hogy egy kis titkot is eláruljak – Candice Bergen színésznővel vettek fel. A Chaos Terrain nem spórolt semmin.

Miután a gép robotpilótára kapcsolt, megváltoztattam a kontrollerem beállításait, hogy a botkormányom és a gázkarom kettős, többirányú joystickként szolgáljon a vadászgépem forgó lézerágyújának irányításához. Amint megvoltam vele, az ágyú háromdimenziós célzórendszere aktiválódott, és egymást fedő vörös céltáblák egyre szélesebb spiráljában jelezte a körülöttem lévő, ellenséges hajókat.

– Szevasztok, kispajtások – suttogtam. – Köszönjetek szépen az ágyúm csövének!

Ahogy arra utasítottam, a HAK a dugó kihúzására emlékeztető ívet írt le a vadászgépemmel, és egyenesen az ellenséges sereg kaotikus közepébe vezette. Hirtelen kiemelt célpontok kezdtek örvényleni a HUD-omon. Feltekertem a háttérzeném hangerejét, célba vettem az egyik vadászt és tüzet nyitottam rá.

Meglepetésemre a lézerágyúm precíz, folyamatos lövéseivel gyors egymásutánban hét ellenséges hajót is megsemmisítettem, mielőtt még bármelyiküknek is ideje lett volna kikerülni. Ezután azonban a HUD-omon lévő többi hajó kilépett a támadási alakzatból, és szanaszét szóródott mindenfelé. Persze nem felejtettek el tüzet nyitni rám, vagy legalábbis arra a pontra, ahol a vadászgépem egy milliszekundummal azelőtt tartózkodott. Épp, ahogyan elterveztem: amikor a vadászgépem közvetlenül az ellenség egymással farkasszemet néző, két sora között haladt át, hajóik két-három csodálatos másodpercen át egymás kereszttüzében találták magukat. Ez a taktikám még vagy egy tucat ellenséges drónt kiiktatott. Azután, mintha csak egyetlen, közös tudat irányította volna mindet, a Glaive vadászok egyszerre beszüntették az egymásra nyitott tüzet, így a drónom egérutat nyerhetett a másik oldalon.

Ezt a manővert több százszor hajtottam végre a szimulált Armada-összecsapásokban, és ha sikerült jól időzítenem, mindig úgy ment, mint az álom. Az ellenség hajói minden egyes alkalommal ugyanúgy reagáltak, ami a videojátékok ellenségeinek igen jellemző tulajdonsága.

Ám hogyan lehetséges, hogy ugyanez a taktika most, a valóságban is működött? Ha ezek valódi ellenséges harci drónok, amelyek az Európé felszín alatti óceánjaiban élő értelmes lények irányítása alatt állnak tőlünk félmilliárd kilométer távolságra, akkor mégis miért repülnek és harcolnak pontosan úgy, mint a videojátékban szereplő változataik?

Hogyan volt képes a Chaos Terrain ilyen pontosan szimulálni az ellenség manővereit és taktikáját? Ez lehetetlen, kivéve, ha az európéiek drónjait valamiféle mesterséges intelligencia vagy egyfajta összekapcsolt, közös tudat irányítja, nem pedig önálló akarattal bíró értelmes lények.

A vadászdrónom pajzsa felfogott egy tétova lövést, megszólalt a figyelmeztető kürtjelzés. Újra a csatára koncentráltam. A székembe épített haptikus érzékelőrendszer vibrálni kezdett, hogy a pajzsomat ért plazmatűz hatását imitálja, és láttam, amint a pajzsaim erejét jelző mutató a felére csökken. Újabb pályát jelöltem ki a taktikai kijelzőmön, és a Végrehajtás ikonra koppintottam.

– Megerősítve – közölte nyugodt hangon a HAK, ahogy a számítógép egy meredeken emelkedő pályára vezette a gépemet. A HUD-omon keresztül láttam, hogy ellenséges Glaive vadászok hosszú sora szegődött a nyomomba, és emelkedett egyre magasabbra, hogy tartsa velem a lépést.

A lézerágyúm már leszívta a tartalék energiámat, ezért visszakapcsoltam a napfegyvereimre, majd a célkeresztet a vezetőjükre irányítottam, és gondosan becéloztam. Becsuktam az egyik szemem, majd visszafojtott lélegzettel lőttem. Újra. És még egyszer. BOOM! KA-BOOM! BOOM! Egymás után még három Glaive robbant fel a szemem láttára, pontosan úgy, ahogy a videojátékban szereplő változataik is tették minden alkalommal, amikor a biztonságos kertvárosi szobámban ücsörögtem. Az ifjú Luke Skywalker szavai visszhangoztak a fejemben: Úgy fog menni, mint odahaza a Beggar-szorosban.

Leszedtem egy Glaive vadászt, aztán még egyet. Megállíthatatlan voltam. A Glaive vadászok mozgása, támadása valahogy mind ismerősnek tűnt – bizonyos szinten kiszámíthatónak.

Mégis, az egész túl könnyű volt. Mint oly sok kitalált földönkívüli rosszfiú, a sobrukai-i harcosok is, akikkel az Armadában küzdöttem, rohamosztagos-szindrómában szenvedtek, azaz rohadtul nem tudtak célozni, és túlságosan könnyen ki lehetett nyírni őket. De azok egy videojáték képzeletbeli földönkívülijei voltak. Ezek itt viszont egy valódi csata igazi űrhajói egy másik bolygóról. Akkor miért működött mégis ugyanaz a taktika?

A headsetemből üvöltő Queen-szám szövegét mormoltam magamban, miközben egymás után irtottam a Glaive-eket. And another one gone, another one gone, another one bites the dust.

Még három ellenséges drónt vontam ki a forgalomból a rájuk zúdított plazmatűzzel, így összesen tizenhetet intéztem el. A HUD-omon pörgő számláló szerint a vadászdrónom még csak hetvenhárom másodperce tartózkodott az égben.

Amikor már kezdtem legyőzhetetlennek érezni magam, a hajóm bekapott egy sor közvetlen találatot hátulról. A pajzsaim teljesen leálltak. Figyelmeztető jelzések kezdtek villogni a HUD-omon, a HAK pedig pörögni kezdett, hogy elkerülje a lövéseket, majd zuhanni kezdtünk a bázis felé.

Több száz megsemmisített HPHD égő, csontvázszerű romjai borították alattunk a földet. Rázoomoltam az egyikre, amelyiknek se lába, se feje nem volt, de még mindig ádázul tüzelt az égre, igaz teljesen vaktában. Végül a vezérlője aktiválta a drón önmegsemmisítő programját, a robbanás következtében pedig összeomlott az egyik közeli, lángban álló épület.

A drónvezérlő állomásom falát, padlóját és plafonját borító hangszórókból ekkor fültépő sikolyok sora tört ki. Jól ismertem ezt a hangot az Armadából: FVSZ-es ágyúkat lőttek a földről a levegőbe. A játék online küldetéseiben megtanultam, hogy a hang hallatán nézzek körbe jó alaposan, hogy nem tüzel-e rám valamelyik bajtársam, mivel azok a játékosok, akik ezekben az összecsapásokban kénytelenek voltak a napfegyvereikhez folyamodni, általában a legrosszabbul céloztak.

Jobb oldalra kormányoztam a hajómat, és végigpásztáztam az alattam elterülő tájon, hogy megkeressem a hang forrását. A farmot minden oldalról hosszú, rejtett lövészárkok vették körül. Mindegyikben több tucat plazma- és lézerágyú sorakozott, és mindegyikük a saját egyedi alakzatában mozgott és lőtt. Tudtam, hogy a fegyvereket a Föld Védelmi Szövetség hozzám hasonló újoncai irányítják, akik valahol a mélyben egy elsötétített drónvezérlő állomásról küzdenek az életükért.

Kétdimenziós nézetre állítottam a taktikai kijelzőmet, ami azonnal a klasszikus játéktermi játékot, a Missile Commandot juttatta az eszembe. A Glaive vadászok hada továbbra is rendíthetetlenül ostromolta a földbe vájt bejárat páncélozott szárnyait. Négy-öt drónból álló szoros csapatokban repülve plazmabombákat zúdítottak rá, miközben igyekeztek kikerülni a bázis felszíni fegyvereinek szünet nélküli tüzét. Nem jártak túl sok sikerrel.

Az ellenséges hajók már fogyatkozni kezdtek. Minden másodperccel egyre nagyobb tűz alá vonták őket a folyamatos hullámban előbújó tartalék vadászdrónok, amelyek rögtön tüzelni kezdtek, amint előbukkantak a föld alól.

A pajzsaim kezdtek magukhoz térni, úgyhogy kikapcsoltam a robotpilótát, és spirálszerű zuhanórepülésbe kezdtem a drónommal, hogy kezelésbe vegyek egy újabb csapat, szőnyegbombázáshoz készülődő Glaive vadászt, amelyek a már tűzforró bejáratot készültek áttörni. Az ajtó szárnyainak masszív kőváza már így is megrogyott a bombáktól, és minden másodperccel egyre szélesebb rések keletkeztek a széleken. Nem kellett már sok hozzá, hogy az egyik ilyen lyukon átférjen egy ellenséges vadász. Akkor pedig nekünk annyi.

Módosítottam a hajóm érkezési szögét, és felülről támadtam a Glaive-ek hadára, a célkeresztemet a sziluettjeikre lendítve a HUD-omon. Megnyomtam a fegyverválasztó modult, és megtöltöttem a vadászgépem Macross rakétatárát. De épp amikor ki akartam volna lőni, a célpontjaim abbahagyták a tüzelést, és zuhanórepülésbe fordultak.

Egy szempillantásig biztos voltam benne, hogy afféle kamikaze stílusban mind az öten belerepülnek az egyik ajtószárnyba. Ám rájöttem, hogy nem az ajtó felé tartottak. Egy néhány tucat yard távolságra eső pontot céloztak be, a farm közepéhez, vagyis a maradék gyalogos drónjaink csapatához közel, akik már így is szétszéledtek, hogy elmeneküljenek az útjukból.

Az ellenség csapata azonban a becsapódás előtt hirtelen megállt, majd lebegni kezdett pár méterrel a föld felett. Néhány másodperc alatt az öt Glaive vadász megfordult és csillag alakzatba rendeződött, kör alakú láncban kapcsolódva egymáshoz. A szárnyaik vége alig érintkezett. A drónok ívelt, pengére emlékeztető szárnyai ezután egymásba kapcsolódtak és összeolvadtak. Egy szempillantás alatt egyetlen hatalmas humanoid robottá álltak össze. Az összetákolt baziliszkusz nagyjából akkora volt, mint az őrszemünk.

A gigantikus roncsgólem taposni kezdte az egyetlen lekövezett utat, ami az elszigetelt ház homlokzatához vezetett, és közben sorra tépte ki az út mentén álló póznákat. A vezetékek úgy csapódtak a mellkasához, mint Godzilláéhoz. Elektromos szikrák pattantak ki a roncsokban álló torzóján, de a robot ügyet sem vetve rá folytatta az útját. Mögötte újabb Glaive-ek landoltak és álltak össze hasonló óriás robotokká.

Beképzeltségem ekkor kezdett szertefoszlani. Helyét átvette a félelem, pontosabban a rémület. Soha egyetlen sobrukai-i hajó sem csinált semmi ilyesmit sem az Armadában, sem a Terra Firmában. Ez az egész teljesen új volt. A fenyegető veszély láttán a közelben lévő HPHD-k és őrszemek egymáshoz rohantak, és kétségbeesetten igyekeztek visszaverni az új ellenséget.

– Ez valami vicc? – ordította egy női hang a nyílt kommlink vonalon. Lex volt az. – Mégis mióta tudnak ezek Voltronná alakulni?

Mást is mondott még utána, de a hangját elnyomta az őrszeme Gauss fegyvereiből jövő, a láncfűrész zajára emlékeztető ordítás.

Lex hangja a jelek szerint az összes többi drónvezérlő eszébe juttatta, hogy használhatják a kommlinket, mivel a nyilvános vonalat hirtelen hangok sokasága töltötte be. Többen közülük a gyalogság tagjai voltak, akik légi segítséget kértek, mivel az öt Glaive-ből álló, óriási mechszörny elkezdett átgázolni a hozzá képest liliputi drónjaikon, plazmalövéseket zúdítva rájuk a páncélozott végtagjaiból meredező fotonágyúkból. A mech behajlította a térdét, és vagy százméternyit előreugrott a lángban álló mező felett. A lábánál lévő rakétákból kék láng csapott ki. A bázis masszív páncélozott bejárata felé tartott, amelynek mindkét szárnya meghajlott és kiszakadt a keretéből, így a széleknél hatalmas lyukak tátongtak. Némelyik elég szélesnek tűnt ahhoz, hogy az óriási földönkívüli mech átpréselje magát rajta, és ezzel bejusson a bázisra.

Végigpásztáztam az alattam viharzó HPHD-ken és őrszemeken. Mindegyik operátor azonosítóját kiírta a HUD-om az adott drón fölé, de még így is jó pár másodpercbe telt, mire megtaláltam Lexet. Hatalmas ugrásokkal közeledett az újonnan összeállt Glaive mechek felé, miközben az égből rájuk zúduló plazmatűz áradatát is megpróbálta kivédeni a többi környékbeli FVSZ-es drónnal. A maradék Glaive vadászok ugyanis lecsaptak rájuk, hogy fedezzék a földön harcoló bajtársaikat.

Lefelé vettem az irányt, majd gyorsan balra fordultam a gépemmel, hogy csatlakozzam a többi vadászdrónhoz, amelyek a Glaive-ek megmaradt hordája ellen készültek támadást indítani. Egyenesen közéjük csapódtunk, és közben minden fegyverünket, ami csak volt, kilőttük rájuk. Én vagy két ellenséges vadászt szedtem le egymagam, és még vagy egy tucatot semmisítettek meg a társaim néhány másodperc alatt, de az ütközetben mi is számos drónunkat elveszítettük.

Lex közben a Glaive-ek vezérmechjét támadta a földön. A két toronymagas ellenfél a bejárati ajtón keletkezett legszélesebb rés mellett csapott össze. Lex őrszeme hatásos mozdulattal pörögni kezdett az óramutató járásával ellenkező irányban, az egyik nehézsúlyú karját előrelendítette, amibe a mech úgy szaladt bele, hogy a lába levált az összetákolt torzójáról. Lex őrszeme gyorsan elugrott tőle, mielőtt két másik őrszem teljes erővel bombázni kezdte a megbénított fém mellkast. Az őrszemek sortüzébe hamarosan több száz HPHD is beszállt, így az öt Glaive-ből álló mech pár másodpercen belül felrobbant. Roncsok és fémhulladékok záporoztak a füstölgő bejárati ajtóra, amelynek szárnyai csilingelni kezdtek a rájuk hulló roncsdaraboktól.

Felemelkedtem a vadászgépemmel, és körbefordultam, hogy újabb csapást mérjek a megmaradt Glaive-ekre. Amikor azonban a HUD-omra pillantottam, láttam, hogy csak öt Glaive vadász maradt; a taktikai kijelzőmön látható zöld háromszögek csoportja támadó alakzatot készült felvenni fölöttem.

A hajómat a megmaradt Glaive-ek felé fordítottam, még épp időben ahhoz, hogy lássam, amint egyszerre zuhanórepülésbe kezdenek a bázis felé, mintha egyetlen végső kamikaze akcióra készülnének. De úgy tűnt, mintha rossz szögben zuhannának. Nem a lövésektől meggörnyedt ajtókon keletkezett rés felé vették az irányt, hanem a közeli vadászdrón-kilövő alagutak hosszú sora felé tartottak, amelyek néhány perccel ezelőtt még gabonaraktáraknak tűntek kívülről. Mostanra azonban az álcázásul szolgáló külső homlokzat nagy része leégett és felrobbant, és már csak az összeroncsolódott páncélborítás maradt meg alatta.

A zuhanó Glaive vadászok távolodni kezdtek egymástól, mindegyik más és más kilövő alagút felé tartva. Az alagutak mostanra már tárva-nyitva álltak, hiszen a tetejük leégett. Rádöbbentem, hogy mindegyik alagút egyenesen a drónhangárba vezet. A HUD-omon lévő ábra szerint a hangár a bázis mélyén állt, nem messze onnan, ahol ültem.

Tehát egy végső öngyilkos becsapódásra készültek, a drónkilövő alagutak tátongó nyílásán keresztül. Az Armada szimulált földönkívüli megszállói soha nem próbálkoztak ezzel a manőverrel. Hogy lehet az, hogy a bázist tervező zseniális tudósok nem vették észre ezt a hatalmas védelmi hibát?

Szerencsére én pont arra jártam, hogy ezt megakadályozzam.

Előrenyomtam a gázkart, a Glaive-ek fölé navigáltam, és már akkor tüzelni kezdtem rájuk, mielőtt még lőtávolságba kerültem volna. Szerencsém volt: kettőt leszedtem. Utánam nem sokkal a közelben lődörgő vadászgépek is tüzet nyitottak, és még kettőt kinyírtak, mielőtt azok elérték volna a kilövőalagutak tátongó bejáratát.

Az utolsó, épségben maradt Glaive vadásznak azonban sikerült bejutnia. A nyomába eredtem. Rakétaként zuhant előre, behatolt a kilövőraktárakba, amelyek csontvázszerű ujjakként meredeztek ki a feketére perzselődött földből.

– Vadászpilóták, figyelem! Itt a Palota parancsnoka beszél – hallatszott Vance admirális ismerős hangja kommlinken. – Tüzet szüntess! Ne próbálják meg követni a hajót a kilövőalagútba! Ismétlem, tüzet szüntess! Automata biztonsági védelmi rendszereink meg fogják…

Lenémítottam az admirális hangját a kommlinkemen.

Láttam a taktikai kijelzőmön, hogy a mögöttem repülő vadászgépek Vance utasításának megfelelően lecsatlakoznak rólam. Egy pillanatra majdnem én is ugyanezt tettem: a sokévnyi játék az Armadával rászoktatott arra, hogy kövessem a parancsokat, főleg Vance-ét, mivel a játékban jutalom járt az engedelmességért.

De az egy videojáték volt, ez pedig a való élet. Az admirális utolsó pillanatban adott tüzet szüntess parancsa biztos öngyilkosságnak tűnt. Ha nem pusztítom el ezt az utolsó Glaive vadászt, mielőtt az eléri a kilövőalagút túlsó végét, semmi sem tudja megakadályozni, hogy ne robbantsa fel magát a drónhangárban. A detonáció az egész föld alatti bázist maga alá temeti, így én, Lex és mindenki más is meghal, mielőtt még esélyt kaphatunk, hogy megmentsük a világot. Ezt nem voltam hajlandó megkockáztatni, és az életemet egy olyan idiótán megtervezett „automata biztonsági védelmi rendszerre” bízni, ami épp az imént hagyta, hogy az ellenség áttörje a védelmünket.

Arra a villámgyors elhatározásra jutottam, hogy megszegem az admirális parancsát, és tovább üldözöm a kamikaze Glaive-et. Az folytatta zuhanórepülését a siló tátongó nyílásán át az alatta nyíló alagútba. Próbáltam elnyomni Yoda mester hangját, ami szüntelenül a fejemben zakatolt: Megmondtam neked! Bánni fogod!

Egyre mélyebbre ereszkedtünk a szűk kilövőalagútban, mint egy golyó, ami a másikat üldözi a puska csövében, és mindkettő rossz irányba tart. Épp amikor újra tüzet akartam nyitni az ellenség hajójára, az pörögni kezdett, és jobb szárnyának pengeéles hegyével lehorzsolta az alagút falát. Gyorsan félrerántottam a gépet, hogy elkerüljem az utána záporozó szikrákat. Miután rendbe szedtem magam, és újra a látómezőmbe került a Glaive, rálőttem a napfegyvereimmel. A lövéseim azonban lepattantak a pajzsairól, és a gép tovább repült előre. A fegyvereim túlzott használata miatt a drónom lassítani kényszerült, így nőtt a távolság közöttünk, ezért még nehezebb volt becéloznom a Glaive-et. A Space Invaders jutott eszembe, amiben mindig az utolsó életben maradt földönkívüli volt a legidegesítőbb. Azt volt a legnehezebb kinyírni, mivel mindenki másnál gyorsabban mozgott. Vajon csak képzeltem, vagy tényleg sokkal macerásabbnak tűnt most ezt elintézni, mint a többi ágyútöltelék társát?

Egy másodpercre abba kellett hagynom a tüzelést, nehogy a vadászgépem az alagút falának ütközzön, mivel egyre gyorsítottam, hogy újra a látóterembe kerüljön a Glaive. Fel is csillant előttem a hajó fémteste, és olyan sebességgel eredtem utána, hogy a betonfalba épített pulzáló fények tompa neoncsíkká homályosultak.

Szinte teljesen lemerült a gépem energiája. Hamarosan választanom kell aközött, hogy tüzelek, vagy tartom a lépést az ellenféllel. Csak a napfegyveremből ereszthettem meg pár lövést.

A hajóink zuhanórepülésben folytatták a fogócskázást, és észrevettem, hogy az alagút kezdett kissé kiszélesedni, ezért lőttem egyet a napfegyveremmel. De nem talált, és önelégültségem ekkor pánikba csapott át: a magányos Glaive eltűnt az alagútból, és hirtelen megláttam a túlsó oldalon. A barlangszerű drónhangár felé közeledett.

Követtem, majd rögtön utána le is fékeztem a sugárfékkel, mivel a jelek szerint sarokba szorítottam ellenségemet. Plazmatüzet indítottam a Glaive-re. Álló helyzetből sokkal jobban céloztam. Gyors egymásutánban két közvetlen találatot nyeltek be a pajzsai, így villogva leálltak.

Abban a pillanatban, hogy kiiktattam a Glaive pajzsait, a gép azonnal elillant előlem a hangár barlangszerű centruma felé. Az Armadával játszva számtalanszor láttam ugyanezt a manővert a Glaive vadászoknál és az FVSZ vadászdrónjainál is. Én is sokszor hajtottam már végre. A drón megkezdte az önmegsemmisítést. A reaktormagja körülbelül hét másodpercen belül felrobban.

Utoljára még tüzet nyitottam a plazmaágyúkból az immár védtelen ellenséges hajóra. Már remegni kezdett a reaktormagjában felgyülemlő energiától. Visszatartott lélegzettel figyeltem, ahogy a lövéseim a hajó irányába záporoztak, néma imát intézve Crom felé, hogy elérjék és megsemmisítsék a Glaive-et, mielőtt az tömegpusztító fegyverré alakul.

Mintha megállt volna az idő. Gyors pillantást vetettem a körülöttünk elterülő hangárra: még mindig félig tele volt. Több ezer vadonatúj, soha nem használt vadászgép sorakozott egymás mellett az automata kilövőállványokon, amelyek a hangár ívelt és megerősített betonfalait díszítették.

Mintha lassított felvételt néznék, láttam, ahogy a plazmasugarak elérték a Glaive remegő fémtestét. Úgy tűnt, végre eltalálták célpontjukat. Vakító fehér villanást láttam a pilótafülkém ablakán át.

Aztán minden elsötétült. Az egész drónvezérlő állomásom leállt, az aprócska szoba teljes sötétségbe borult. Valahonnan felülről a reaktormag tompa atomrobbanását hallottam, amit rettenetes robaj követett, ami a bázis egymásra omló emeleteinek döreje lehetett.

Fogalmam sincs, mennyi ideig ültem ott a vaksötétben, tévedésem rettenetes következményére fülelve. Aztán egyszer csak szisszenve kinyílt a vezérlőállomásom ajtaja, és fájdalmasan erős fény áradt be a szobámba. Egy pillanatra elvakított. A látásom szép lassan visszatért, és egy nő alakja körvonalazódott az ajtóban. Lex állt ott, fél kezét a csípőjére tette.

– Láttad, mi történt? – kérdezte a fejét ingatva. – Valami idióta vadászpilóta belekergette az utolsó Glaive vadászt az egyik kilövőalagútba, aztán az egész hangár felrobbant.

Bólintottam, remegő lábakkal felálltam a székemből, majd kiléptem a vezérlőfülkémből. Szinte pont úgy éreztem magam, mintha egy valódi vadászgépből léptem volna ki, egy igazi csatát követően. Ami persze igaz is volt.

– Nem egészen értem, mi történt – hazudtam.

– Már győztünk – mondta Lex. – Egy kivételével az összes drónjukat megsemmisítettük, de aztán az utolsó Glaive vadásznak valahogy sikerült bejutnia a drónhangárba, és ott megsemmisítette magát. Valaki elcseszte.

Nem feleltem. Lex az arcomat kezdte fürkészni.

– Te voltál, ugye? Hát nem hallottad, amikor Vance admirális azt üvöltötte a kommlinken, hogy fejezzük be a harcot? Mindenki más igen!

Lex összeszorította a száját, és mindkét hüvelykujját felemelve gratulált az ostobaságomhoz.

Mielőtt még érvelhettem volna saját igazam mellett, a KKommom pittyegni és vibrálni kezdett az alkaromon, a kijelzője pedig vörösen villogott. Szöveges üzenetet kaptam: arra szólított fel, hogy jelentést tegyek Vance admirálisnak a parancsnoki központban. A kijelzőn megjelent a bázis interaktív térképe, és kigyúlt rajta egy zöld színnel jelölt útvonal, ami a jelenlegi tartózkodási helyemtől egy folyosóra vezetett, majd egy újabb, liftekkel teli terembe.

Amint elolvastam az üzenetet, a bázis hangszóróiból megszólalt a női géphang.

– Lightman hadnagy! Azonnal induljon a harmadik emeleti parancsnoki központba. Tegyen jelentést Vance admirálisnak.

Lex arrébb állt, hogy kiengedjen, és közben ezt dúdolta: „You’re in trouble.”