8

Az aj­tón egy asszony sur­rant be. Sze­mét a fel-alá jár­ká­ló Ma­son­re sze­gez­te, és für­kész­ve ta­nul­má­nyoz­ta min­den moz­du­la­tát.

Te­kin­te­té­ből olyan kon­cent­rált fi­gye­lem áradt, mint egy film­ren­de­ző­é­ből, aki egy új sztár ké­pes­sé­ge­it mér­le­ge­li. A nő ala­csony volt és zö­mök, de nem kü­lö­nö­seb­ben kö­vér, in­kább rend­kí­vül iz­mos és cson­tos. Su­gár­zott róla a tes­ti erő, az ügyes­ség, a ma­ga­biz­tos­ság; sze­mé­ben kap­zsi­ság fény­lett.

Arc­vo­ná­sai dur­vák és ke­mé­nyek vol­tak, álla ke­rek és vas­kos, orra a cim­pák­nál ki­szé­le­se­dett. Az ajka nem volt vé­kony, csak íve­let­len. Szá­ja egye­nes vo­na­lá­nak két vége az or­rá­tól ki­in­du­ló mély rán­cok­ba ve­szett. Elég ma­gas hom­lo­ka alól szú­rós, fe­ke­te szem­pár vil­lo­gott, mint két fe­ke­te üveg­gyöngy.

Perry Ma­son még jár­kált né­hány má­sod­per­cig, mi­előtt ész­re­vet­te vol­na. Egy for­du­ló­nál hir­te­len sze­mé­be öt­lött a nő, mire meg­tor­pant.

Te­kin­te­te vé­gig­sik­lott az asszo­nyon, min­den por­ci­ká­ját fel­mér­ve.

– Maga az ügy­véd? – szó­lalt meg az asszony.

– Igen. Perry Ma­son va­gyok.

– Be­szél­ni aka­rok ma­gá­val!

– Ki­hez van sze­ren­csém?

– Mrs. May­fi­eld va­gyok.

– Et­től ugyan nem let­tem sok­kal oko­sabb, Mrs. May­fi­eld. Nem árul­na el va­la­mi­vel töb­bet?

– Eb­ben a ház­ban la­kom.

– Ér­de­kes.

– A fér­jem is itt la­kik.

Ma­son szem­ügy­re vet­te az asszony szé­les vál­lát, iz­mos kar­ját, fe­ke­te ru­há­ját.

– Maga a ház­ve­ze­tő­nő?

– Igen.

– És a fér­je?

– Ő ker­tész, meg amo­lyan ál­ta­lá­nos hát­ra­moz­dí­tó, – Ér­tem – mond­ta Ma­son, és még suttyom­ban sem mo­soly­gott. – És mi­ről óhajt be­szél­ni ve­lem?

Az asszony né­hány lé­pés­sel kö­ze­lebb ment hoz­zá.

– Pénz­ről – mond­ta hal­kab­ban. Va­la­mi volt a hang­já­ban, ami­től az ügy­véd fel­kap­ta a fe­jét, s az asszony vál­la fö­lött az aj­tó­ra pil­lan­tott. Az­tán ka­ron fog­ta az asszonyt, és a leg­tá­vo­lab­bi sa­rok­ba kor­má­nyoz­ta.

– És pon­to­sab­ban mi­fé­le pénz­ről óhajt be­szél­ni ve­lem?

– Maga ügy­véd – mond­ta az asszony hal­kan, nyo­ma­té­ko­san. – Maga sem in­gyen őrzi a Krisz­tus ko­por­só­ját. Maga Miss Ce­la­ne-t kép­vi­se­li. Miss Ce­la­ne most egy ha­lom pénzt fog kap­ni, és ha meg­kap­ja, ma­gá­nak is jócs­kán le­sza­kad be­lő­le. Én is pénzt aka­rok. Ma­gá­tól is, meg tőle is.

– És mond­ja csak – ér­dek­lő­dött ko­mo­lyan Ma­son –, mi­ért akar pénzt kap­ni tőle meg tő­lem?

– Mert ha én nem ka­pok, nem kap maga sem – je­len­tet­te ki meg­fon­tol­tan az asszony.

– Mit akar mon­da­ni ez­zel?

– Pon­to­san, amit mon­dok. És ha azt hi­szi, rá­szed­het, po­ko­li­an té­ved.

Ma­son ne­ve­tett. De na­gyon mes­ter­kél­ten.

– Mrs. May­fi­eld, iga­zán nem ár­ta­na, ha meg­ma­gya­ráz­ná ki­csit bő­veb­ben, mit óhajt. Ma éj­sza­ka szin­te egy­mást ér­ték itt az ese­mé­nyek. En­gem Miss Ce­la­ne ké­rel­mé­re hív­tak ide. Nem is tu­dom még pon­to­san, mi lesz a fel­ada­tom, de fel­té­te­le­zé­sem sze­rint va­ló­szí­nű­leg a ha­gya­ték­kal is kell majd fog­lal­koz­nom. Azt sem tu­dom, van-e egy­ál­ta­lán vég­ren­de­let.

– Ez mel­lé­kes. Amúgy sem Nor­ton ha­gya­té­ká­ról be­szé­lek, ha­nem a Ce­la­ne-féle örök­ség­ről.

Ma­son meg­le­pő­dést szín­lelt, de te­kin­te­te éber volt és ke­mény.

– Mi­ért kel­le­ne tö­rőd­nünk most egy ré­ges-rég el­in­té­zett vég­ren­de­let­tel? Miss Ce­la­ne-nek iga­zán nincs szük­sé­ge ügy­véd­re, hogy hoz­zá­jus­son az örök­sé­gé­hez. A vég­ren­de­let in­téz­ke­dé­se­i­nek ér­tel­mé­ben azt min­den­kép­pen meg­íté­lik neki.

– En­gem ugyan nem ejt át, hi­á­ba szö­ve­gel – for­tyant fel az asszony.

– Vol­ta­kép­pen mit akar a tu­do­má­som­ra hoz­ni?

– Azt aka­rom a tu­do­má­sá­ra hoz­ni, hogy ha az a lány nem vi­gyáz, nem kap egy va­sat se.

– Ha jól ér­tem a sza­va­it, maga se­gí­te­ni tud­na neki ab­ban, hogy vi­gyáz­zon?

– Fo­gal­mam sincs, mire akar most ki­lyu­kad­ni, de le­fo­ga­dom, hogy pon­to­san meg­ér­tett – vi­gyo­ro­dott el ön­elé­gül­ten az asszony. Ök­lét szé­les csí­pő­jé­re tet­te, ál­lát elő­re­szeg­te, és di­a­dal­ma­san né­zett az ügy­véd­re.

– Le­het­ne, mond­juk, kis­sé bő­be­szé­dűbb is.

– Az a lány férj­hez ment!

– Iga­zán? Na­hát!…

– Így már más a hely­zet, mi?

– Most már nem. Ha igaz, amit mond, ér­te­sü­lé­se­im sze­rint Mr. Nor­ton­nak jo­gá­ban állt vol­na fel­osz­ta­ni a ha­gya­té­kot, még­pe­dig oly mó­don, hogy Miss Ce­la­ne-nek át­ad­ja a tőke egy kis há­nya­dát, a ma­ra­dé­kot pe­dig jó­té­kony­sá­gi in­téz­mé­nyek­nek jut­tat­ja. Csak­hogy ez egye­dül és ki­zá­ró­lag Mr. Nor­ton jog­kö­ré­be tar­to­zott. Ő pe­dig meg­halt, anél­kül, hogy al­kal­ma lett vol­na ér­vé­nye­sí­te­ni ezt a jo­gát. Kö­vet­ke­zés­kép­pen az ügy el­évült.

– Maga csak ne le­gyen olyan fene biz­tos ab­ban, hogy Mr. Nor­ton nem csi­nált sem­mit ez ügy­ben – vi­gyor­gott to­vább a ház­ve­ze­tő­nő.

– Csi­nált va­la­mit?

– És ha te­szem azt, Fran Ce­la­ne meg a nagy­báty­ja ala­po­san haj­ba kap­tak vol­na az éj­jel, mi­után maga el­ment? És ha te­szem azt, ez al­ka­lom­mal ki­je­len­tet­te vol­na a lány­nak, hogy csak az öt­ezer dol­lár­ját kap­ja, a ma­ra­dé­kot pe­dig ő jó­té­kony cél­ra for­dít­ja?

– És ki­je­len­tet­te ezt?

– Én csak kér­dem, hogy mi len­ne, ha ki­je­len­tet­te vol­na.

– De al­kal­ma­sint nincs sem­mi bi­zo­nyí­ték arra, hogy ki­je­len­tet­te vol­na, nem­de?

– Még nincs.

– Mire cé­loz­gat?

– Te­gyük fel, hogy eset­leg elő­ke­rül hol­mi bi­zo­nyí­ték.

– Majd át­ugor­juk ezt az ár­kot is, ha oda­érünk – mond­ta nyá­ja­san Ma­son.

– Ha nem egye­zik meg ve­lem, ha­mar oda­ér­nek, annyi szent!

– Alig­ha. Raj­ta, Mrs. May­fi­eld, ipar­kod­jon, mert ha gya­nú­ba akar­ja ke­ver­ni Miss Ce­la­ne-t, némi ala­pot is kell hoz­zá te­rem­te­nie. Már­pe­dig a je­len eset­ben bi­zo­nyí­tott tény, hogy Miss Ce­la­ne ti­zen­egy óra előtt hagy­ta el a há­zat, és csak a rend­őr­ség meg­ér­ke­zé­se után tért vissza.

– Igen, ez bi­zo­nyí­tott tény. De maga job­ban ten­né, ha ügyel­ne, hogy az is ma­rad­jon!

– Még most sem ér­tem, mire gon­dol – tár­ta szét a kar­ját ta­nács­ta­la­nul az ügy­véd.

– Majd meg­ér­ti, ha rá­ve­szi Fran Ce­la­ne-t, hogy be­szél­jen vég­re őszin­tén, és ne akar­ja min­den­áron át­ej­te­ni ma­gát. Én vi­szont nem érek rá íté­let­na­pig hall­gat­ni itt a maga nagy­ké­pű ügy­vé­di du­má­ját. Amit akar­tam, meg­mond­tam, és van annyi eszem is, hogy ne a le­ve­gő­be be­szél­jek.

– Más szó­val maga pénzt akar.

– Igen.

– Ér­tem. Csak­hogy ez­zel nem áll egye­dül a vi­lá­gon.

– Maga na­gyon jól tud­ja, mire gon­do­lok. Ha ne­tán több bi­zo­nyí­té­kot kí­ván, szi­ma­tol­ja ki, mit csi­nált Rob Gle­a­son a gyil­kos­ság idő­pont­já­ban.

– Gle­a­son? – von­ta fel Ma­son a szem­öl­dö­két. – Hi­szen Gle­a­son nem is tar­tóz­ko­dott a ház­ban.

– Ne be­szél­jen!

– Itt volt?

– Kér­dez­ze csak meg a tisz­telt ügy­fe­lét. Ma­son hir­te­len szem­be­for­dult az asszonnyal.

– Ide fi­gyel­jen, jó­asszony – kezd­te leg­ki­vá­lóbb tör­vény­szé­ki mo­do­rá­ban –, nem tu­dom, mi­ben sán­ti­kál, de a leg­jobb úton ha­lad, hogy ko­moly bűn­cse­lek­ményt kö­ves­sen el. Ha min­den­fé­le bur­kolt cél­zá­sok­kal pró­bál meg­fé­lem­lí­te­ni en­gem, il­let­ve Miss Ce­la­ne-t, hogy pénzt csi­kar­jon ki, az erő­sza­kos zsa­ro­lás né­ven is­mert bün­tet­tet kö­ve­ti el, ami igen­csak ko­moly kö­vet­kez­mé­nyek­kel jár.

A fe­ke­te üveg­gyöngy-sze­mek­ben szú­rós, el­len­sé­ges lény vil­lo­gott.

– Egy szik­rát sem ijesz­tett rám.

– És meri azt ál­lí­ta­ni, hogy maga nem igye­ke­zett rám ijesz­te­ni? – kér­dez­te az ügy­véd.

– Én nem igye­kez­tem meg­ijesz­te­ni ma­gát, egye­lő­re… csu­pán je­lez­tem ma­gá­nak ezt, azt.

– De mit?

– Hogy eb­ből az ügy­ből ne­kem is jár egy kis pénz. Mert kü­lön­ben sen­ki sem fog kap­ni egy va­sat sem.

– Sen­ki?

– Se maga, se a lány – he­lyes­bí­tett az asszony.

– Ez bi­zony nagy kár vol­na – ve­tet­te oda kö­zö­nyö­sen Ma­son.

– Na ugye? – di­a­dal­mas­ko­dott az asszony. – Rá­adá­sul én bár­mi­kor ta­lá­lok va­la­kit, aki meg­fi­zet, ha maga se­ho­gyan sem akar­ja fel­fog­ni, mit dik­tál az ér­de­ke. Ott van­nak pél­dá­ul a jó­té­kony­sá­gi in­téz­mé­nyek.

– Higgye el, hogy nem ér­tem az egész his­tó­ri­át. Fejt­se ki vég­re va­la­mi­vel rész­le­te­seb­ben, mire akar ki­lyu­kad­ni!

– Van én­ne­kem ma­gam­hoz való eszem, fis­ká­lis úr. Lás­son csak hoz­zá, és nyo­moz­za ki sze­mé­lye­sen, ami ér­dek­li. Egy per­cig se higgye, hogy hol­mi li­bá­val akadt dol­ga. Men­jen, be­szél­ges­sen egy ki­csit Fran­ces Ce­la­ne-nel, az­tán majd tár­gyal­ha­tunk to­vább.

– Már be­szél­tem Miss Ce­la­ne-nel. Az asszony ke­se­rű­en ne­ve­tett.

– Fe­nét be­szélt. Csak meg­hall­gat­ta. Fran­ces Ce­la­ne úgy ha­zu­dik, mint­ha könyv­ből ol­vas­ná. Ne hall­gas­sa meg, be­szél­jen vele. In­ge­rel­je fel, és ak­kor fi­gyel­je meg, mit mond.

Ez­zel sar­kon for­dult, és ha­tá­ro­zott, dön­gő lép­tek­kel ki­vo­nult. Perry Ma­son el­gon­dol­koz­va né­zett utá­na. Mi­köz­ben mor­fon­dí­ro­zott, a szom­széd szo­ba fe­lől egy fér­fi kö­ze­le­dett a na­po­zó felé. Sze­me élénk volt, ősz üs­tö­ke bo­zon­tos. Szi­go­rú és mél­tó­ság­tel­jes em­ber be­nyo­má­sát kel­tet­te, ké­nyel­me­sen lép­ke­dett, ar­cá­ról nyu­ga­lom su­gár­zott.

Perry Ma­son meg­ha­jolt.

– Pur­ley bíró úr? Már volt sze­ren­csém ön­höz a tár­gya­ló­te­rem­ben.

– No lám csak, Mr. Ma­son. Jó es­tét, ügy­véd úr.

– Akár jó reg­gelt is mond­hat­nánk. Ha­ma­ro­san meg­vir­rad.

Pur­ley bíró a hom­lo­kát rán­col­ta.

– Ha meg­gon­do­lom, hogy si­et­tem haza! Iszo­nyú­an fá­radt vol­tam.

– A rend­őr­ség már be­fe­jez­te a ki­hall­ga­tá­so­kat? – ér­dek­lő­dött Ma­son.

– Azt hi­szem, igen. Min­den két­sé­get ki­zá­ró­an meg­ál­la­pí­tot­ták, ki a tet­tes.

– De­voe?

– Igen. Meg­le­he­tő­sen kon­tár mun­kát vég­zett. Túl­sá­go­san is, ha ér­dek­li a vé­le­mé­nyem.

– Még nem ér­te­sül­tem a rész­le­tek­ről.

Pur­ley bíró ki­vá­lasz­tott egy ké­nyel­mes ka­ros­szé­ket, el­nyúlt ben­ne, fá­rad­tan só­haj­tott, és elő­ko­tort egy szi­vart. Gon­do­san le­vág­ta a vé­gét, le­tép­te róla a pa­pír­gyű­rűt, és rá­gyúj­tott.

– Bo­csás­son meg, Mr. Ma­son, de ez az utol­só szi­va­rom, és ége­tő­en szük­sé­gem van rá… – dör­mög­te men­te­ge­tőz­ve.

– Él­vez­ze nyu­god­tan, én úgy­is csak ci­ga­ret­tát szí­vok.

– Hát igen – kezd­te a bíró meg­fon­tolt, ok­ta­tó han­gon –, a gyil­kost nyil­ván az za­var­ta meg, hogy mi azon­nal meg­for­dul­tunk, és el­in­dul­tunk vissza a ház felé. Bi­zo­nyo­san arra szá­mí­tott, hogy leg­alább fél­óra ide­je lesz el­tün­tet­ni a nyo­mo­kat. Ami­kor vi­szont ész­re­vet­te, hogy vissza­jö­vünk, nem te­he­tett mást, mint hogy be­fe­küdt. az ágyá­ba, és ré­szeg­sé­get szín­lelt. Úgy in­téz­te, hogy a szá­já­ból csak úgy dől­jön a whis­ky-szag, és bá­mu­la­to­san meg­ját­szot­ta az al­ko­hol­mér­ge­zést. Ta­lán csak­ugyan ivott is annyit, hogy iga­zi al­ko­hol­mér­ge­zé­se le­gyen; vég­té­re is az em­ber el­ké­pesz­tő­en sok whis­kyt ké­pes le­haj­ta­ni rö­vid idő alatt. Perry Ma­son el­mo­so­lyo­dott.

– Már­mint ha van mi­ből, bíró úr.

A bíró nem ér­té­kel­te a meg­jegy­zés hu­mo­rát. Ko­moly ku­ta­tó te­kin­te­tet ve­tett az ügy­véd­re.

– Hát en­nek jócs­kán akadt.

– Ha jól tu­dom, ő volt Nor­ton so­főr­je.

– Igen.

– Nem küld­ték el va­la­ho­vá? Nem te­le­fo­nált neki Nor­ton, hogy ül­jön ko­csi­ba, és in­téz­zen el va­la­mit?

– Ha jól ér­tet­tem, így tör­tént. Nor­ton a tit­ká­rá­val el akart ho­zat­ni bi­zo­nyos ira­to­kat Mr. Crins­ton la­ká­sá­ról. És a so­főr­nek kel­lett vol­na érte men­nie.

Perry Ma­son ébe­ren für­kész­te a bíró ar­cát.

– Pró­bál­juk csak meg át­te­kin­te­ni a tör­tén­te­ket. Nor­ton meg­kér­te önt, hogy vi­gye el Gra­vest a ko­csi­ján. Így volt?

– Pon­to­san. Vagy­is úgy rém­lik, Nor­ton Crins­ton­hoz for­dult ké­ré­sé­vel, de per­sze én is hal­lot­tam. Az ab­lak­ból ki­a­bált le.

– He­lyes. Kezd­jük in­nen. Gra­ves le­si­e­tett az eme­let­ről, hogy csat­la­koz­zon önök­höz. Jog­gal fel­té­te­lez­het­jük, hogy Nor­ton ezt kö­ve­tő­en hív­ta fel a so­főrt. Va­ló­szí­nű­leg egy­sze­rű­en csak annyit mon­dott neki, hogy men­jen fel az iro­dá­ba. Már­most leg­fel­jebb egy-két perc­be telt, míg a so­főr oda­ért.

– Így van – bó­lin­tott a bíró fá­rad­tan. – De meg­bo­csás­son, ügy­véd úr, se­ho­gyan sem lá­tom be, szár­ma­zik-e egy­ál­ta­lán va­la­mi hasz­nunk eb­ből a bon­col­ga­tás­ból.

– Nem – fe­lelt Ma­son –, én csak azon tű­nőd­tem, hogy mennyi ide­je volt a két em­ber­nek a ve­sze­ke­dés­re.

– Mire gon­dol? – éb­redt fel hir­te­len a bíró ér­dek­lő­dé­se.

– Ha ugyan­is a gyil­kos­sá­got ab­ban az idő­pont­ban kö­vet­ték el, ami­kor az önök ko­csi­ja fel­ér­ke­zett a domb te­te­jé­re, de Nor­ton csak az önök tá­vo­zá­sa után ren­del­te ma­gá­hoz a so­főrt, ak­kor a né­zet­el­té­rés, már­mint ha volt egy­ál­ta­lán, szük­ség­sze­rű­en ré­geb­bi ke­le­tű kel­lett hogy le­gyen.

– Nem ok­vet­le­nül. A vita hir­te­len is ki­rob­ban­ha­tott. Kü­lön­ben is, ér­tel­met­len fel­té­te­lez­ni, hogy Nor­ton al­kal­ma­zá­sá­ban tar­tot­ta vol­na De­voe-t, ha elő­ző­leg pa­na­sza van rá.

Perry Ma­son sze­me meg­vil­lant.

– Eb­ben az eset­ben vi­szont be kell lát­nia, hogy a so­főr­nek nem volt le­he­tő­sé­ge hossza­san fon­tol­gat­ni a gyil­kos­sá­got.

Pur­ley bíró in­ge­rül­ten mé­re­get­te az ügy­vé­det.

– Vol­ta­kép­pen mire cé­loz?

– Sem­mi­re – mond­ta Ma­son dip­lo­ma­ti­ku­san.

– A tör­vény sem ha­tá­roz­za meg – je­len­tet­te ki a bíró meg­fon­tol­tan, mint­ha íté­le­tet hir­det­ne –, hogy mi­lyen idő­tar­ta­mú elő­ze­tes ter­ve­zés után mi­nő­sül egy bűn­tett elő­re meg­fon­tolt szán­dék­kal el­kö­ve­tett gyil­kos­ság­nak. Adott eset­ben egy má­sod­perc is ele­gen­dő le­het.

– Igaz – en­ge­dett Perry Ma­son. – Nézzük te­hát más szem­szög­ből az ese­tet. Mint ér­te­sül­tem, az egyik ab­la­kot ki­fe­szí­tet­ték, az ab­lak alatt pe­dig láb­nyo­mo­kat ta­lál­tak. Ez a kö­rül­mény arra utal, hogy be­tö­rő járt a szín­he­lyen.

– Ez az egész csak meg­ren­de­zett ko­mé­dia volt. A rend­őr­ség be­bi­zo­nyí­tot­ta.

– Pon­to­san. De az ilyen­faj­ta trük­kök ki­ter­ve­lé­se és vég­re­haj­tá­sa is idő­be te­lik. Már­most – és ezt sze­ret­ném meg­ér­tet­ni – sem­mi­fé­le bi­zo­nyí­ték nincs arra, hogy mind­ez a gyil­kos­ság el­kö­ve­té­se előtt tör­tént-e avagy utá­na. A rend­őr­ség fel­te­vé­se sze­rint utá­na. De ugyan­olyan könnyen el­kép­zel­he­tő, hogy előt­te.

Pur­ley bíró gond­ter­hel­ten össze­rán­colt hom­lok­kal bá­mult ké­ken go­moly­gó szi­var­füst­jé­be.

– Eb­ben az eset­ben vi­szont mel­lé­kes, hogy Nor­ton be­hív­ta-e a so­főrt vagy sem. A so­főr eset­leg csak a mi tá­vo­zá­sunk­ra várt, hogy be­lép­hes­sen Nor­ton iro­dá­já­ba.

– Lám, most már ön is pe­dzi a lé­nye­get. Pur­ley bíró a szi­var­ját ta­nul­má­nyoz­ta.

– Járt ab­ban a szo­bá­ban, ahol a gyil­kos­sá­got el­kö­vet­ték, bíró úr? – kér­dez­te hal­kan Ma­son.

– Igen. A rend­őr­ség hoz­zá­já­rult, hogy szem­ügy­re ve­gyem a tett­he­lyet. Te­kin­tet­tel az ál­lá­som­ra, meg­le­he­tő­sen sok sza­bad­sá­got en­ged­nek ne­kem.

– Ha nem ve­szi rossz né­ven, meg­kér­dez­ném, ész­re­vett-e va­la­mi szo­kat­lant?

Pur­ley bíró ma­ga­tar­tá­sa el­árul­ta, hogy a kér­dés rop­pant meg­elé­ge­dé­sé­re szol­gál. Ké­nyel­me­sen hát­ra­dőlt, las­san, meg­fon­tol­tan be­szélt, köz­ben szi­var­já­val gesz­ti­ku­lált.

– Az ál­do­za­tot, aki fel­te­he­tő­leg az író­asz­tal­nál ült, há­tul­ról ütöt­ték le. Rázu­hant az író­asz­tal­ra, és nem is moz­dult meg töb­bé. Bal ke­zé­ben a te­le­fon­kagy­lót tar­tot­ta. Az író­asz­ta­lon né­hány irat he­vert, egy bo­rí­ték, ha jól em­lék­szem, azon­kí­vül egy üres pa­pír­lap, meg az el­lo­pott ko­csi biz­to­sí­tá­si köt­vé­nye.

– No­csak – szó­lalt meg szin­te do­rom­bol­va Ma­son – esze­rint a ko­csi biz­to­sít­va volt?

– Ter­mé­sze­te­sen.

– Bi­zo­nyos ön ab­ban, hogy a köt­vény az el­lo­pott ko­csi­ra vo­nat­ko­zott?

– Igen. El­len­őriz­tem, és a rend­őr­ség is el­len­őriz­te. A köt­vény a 6754093 rend­szá­mú Bu­ick­ra vo­nat­ko­zott. A ko­csi­ra ál­ta­lá­nos biz­to­sí­tást kö­töt­tek.

– Is­mer­te ön sze­mé­lye­sen Ed­ward Nor­tont, bíró úr?

– Nem, soha nem ta­lál­koz­tam vele. De meg­le­he­tő­sen kö­zel­ről is­me­rem Mr. Crins­tont, a cég­tár­sát, aki olyan gyak­ran be­szélt Mr. Nor­ton­ról és sa­já­tos jel­lem­vo­ná­sa­i­ról, hogy úgy érez­tem, mint­ha sze­mé­lye­sen is is­mer­nem. De soha nem ta­lál­koz­tam vele. Mr. Nor­tont kis­sé kö­rül­mé­nyes volt meg­kö­ze­lí­te­ni, és ne­kem nem is akadt sem­mi­lyen üz­le­ti ügyem, amely okot adott vol­na az is­me­ret­ség­re.

Perry Ma­son hir­te­len szem­be­for­dult a bí­ró­val.

– Bíró úr – mond­ta –, Ed­ward Nor­tont nem ve­sze­ke­dés kö­vet­kez­té­ben öl­ték meg.

Pur­ley el­for­dí­tot­ta te­kin­te­tét.

– Az idő­té­nye­ző­re hi­vat­ko­zik? Úgy érti, nem volt ide­jük ve­sze­ke­dés­re?

– Rész­ben. De­voe-nak egy­sze­rű­en nem volt ide­je be­men­ni a szo­bá­ba, össze­kü­lön­böz­ni az ál­do­zat­tal, és olyan té­bo­lyult düh­be lo­val­ni ma­gát, hogy gyil­kos­ság­ra ve­te­med­jen. To­váb­bá a be­tö­rés­re val­ló ha­mis nyo­mok el­he­lye­zé­se arra utal, hogy a gyil­kos tud­ta: a bűn­tett lo­gi­kus in­dí­té­ka csak rab­lás le­het.

Pur­ley bíró ké­nyel­met­le­nül fe­szen­gett. Szem­lá­to­mást sze­re­tett vol­na be­szél­ni, de nem mer­te rá­szán­ni ma­gát. Ma­son úgy fi­gyel­te, ahogy a re­pü­lő só­lyom für­ké­szi a va­dász­te­rü­le­tet.

– Nos – szó­lalt meg vé­gül a bíró –, ügy­véd úr, meg kell hagy­nom, na­gyon ügyes az ok­fej­té­se. Nem állt szán­dé­kom­ban el­árul­ni, de mert, úgy lát­szik, ön is fel­fe­dez­te, ta­lán nem kö­ve­tek el in­diszk­ré­ci­ót, ha meg­erő­sí­tem gya­nú­ját, vagy mond­juk in­kább kö­vet­kez­te­té­se­it.

– Az in­dí­ték te­hát rab­lás?

– Igen. Rab­lás.

– Pénzt ra­bol­tak el?

– Rop­pant nagy össze­get. Ami­kor Mr. Nor­ton meg­halt, több mint negy­ven­ezer dol­lár volt nála, kész­pénz­ben. A bank­je­gye­ket irat­tár­cá­ban tar­tot­ta a bel­ső zse­bé­ben. A holt­test meg­ta­lá­lá­sa­kor meg­ál­la­pí­tot­ták, hogy Mr. Nor­ton zse­be­it ki­for­gat­ták, és az irat­tár­ca el­tűnt. Job­ban mond­va ki­vet­ték a bel­ső zse­bé­ből, és a holt­test kö­ze­lé­ben he­vert, üre­sen.

– Min­den zse­bét ki­ürí­tet­ték?

– Igen. Mind ki volt for­dít­va. – A rend­őr­ség meg­ta­lált va­la­mit a pénz­ből?

– Ezt va­ló­szí­nű­leg csak ké­sőbb hoz­zák nyil­vá­nos­ság­ra. De nem bá­nom, el­áru­lom ön­nek, per­sze bi­zal­ma­san, hogy egy ré­sze meg­van, két ezer­dol­lá­ros bank­je­gyet ta­lál­tak De­voe nad­rág­zse­bé­ben. A bank­je­gyek sor­szá­má­ból meg­ál­la­pít­ha­tó, hogy Nor­ton pén­zé­ből szár­maz­nak, rá­adá­sul De­voe ré­szeg­sé­gé­ben el­kö­vet­te azt a hi­bát, hogy ki­je­len­tet­te, sej­tel­me sincs, ho­gyan ke­rült hoz­zá.

– Ki­de­rült, hogy mi­ért tar­tott ma­gá­nál Nor­ton ilyen nagy össze­gű kész­pénzt? – tu­da­kol­ta Ma­son.

Pur­ley már szó­ra nyi­tot­ta a szá­ját, de ész­be ka­pott.

– Nem hi­szem, ügy­véd úr, hogy er­ről fel­vi­lá­go­sí­tás­sal szol­gál­ha­tok. Vég­ső so­ron, ha az ön cél­jai azo­no­sak is a rend­őr­ség cél­ja­i­val, ér­de­ke­ik még­sem ugyan­azok. Ér­te­sü­lé­se­im nagy ré­sze bi­zal­mas ter­mé­sze­tű, és csak bí­rói ál­lá­som­nak kö­szön­he­tem. Úgy vé­lem, nem áll jo­gom­ban eze­ket ki­fe­cseg­ni.

Az ügy­véd sze­mé­ben alig ész­re­ve­he­tő csú­fon­dá­ros szik­ra vil­lant, amint a tör­vény kép­vi­se­lő­jé­nek te­kin­té­lyes alak­ját mé­re­get­te. Pur­ley bí­ró­ból csak úgy áradt a fon­tos­ko­dás.

– Ter­mé­sze­te­sen, bíró úr, meg­ér­tem és tisz­te­let­ben tar­tom ál­lás­pont­ját. Nem sze­ret­ném, ha azt gon­dol­ná, hogy pusz­tán kí­ván­csi­ság­ból fag­ga­tom. Egy­sze­rű­en csak ké­pet pró­bál­tam al­kot­ni az ese­mé­nyek­ről. Az ér­de­kelt fe­lek meg­bíz­tak ugyan­is, hogy fog­lal­koz­zam a ha­gya­ték­kal, és ilyen kö­rül­mé­nyek kö­zött ter­mé­sze­te­sen a le­he­tő leg­job­ban sze­ret­nék tá­jé­ko­zód­ni.

– Per­sze, per­sze, ez igaz – bó­lo­ga­tott Pur­ley bíró, ép­pen ezért ad­tam meg min­den le­he­tő in­for­má­ci­ót. Mind­amel­lett re­mé­lem, ügy­véd úr, hogy be­szél­ge­té­sün­ket bi­zal­mas­nak te­kin­ti.

– Mi sem ter­mé­sze­te­sebb – vág­ta rá Perry Ma­son.

A hang­já­ból ki­csen­dü­lő le­he­let­nyi gúny arra kész­tet­te a bí­rót, hogy fel­kap­ja a fe­jét. Az ügy­véd arca azon­ban szí­vé­lyes ár­tat­lan­sá­got tük­rö­zött.