22

Perry Ma­son író­asz­ta­la mö­gött ült, és Harry Ne­vers­szel be­szél­ge­tett.

Ne­vers ez­út­tal fris­sen nyírt haj­jal, si­má­ra bo­rot­vál­va, va­do­na­túj öl­töny­ben ter­pesz­ke­dett a fe­ke­te bőr­fo­tel­ban. Lá­bát szo­ká­sa sze­rint a kar­fán ke­reszt­be vet­ve, unott mé­la­bú­val fi­gyel­te ba­rát­ját.

– Per­sze hogy se­gí­tek ne­ked – bi­zony­gat­ta. – Már­mint ha tu­dok. Az egész szer­kesz­tő­ség dög­lik ér­ted. Fene jól be­etet­ted őket a múlt­kor a Ce­la­ne-anyag­gal.

– Jól van – mond­ta Ma­son. – Most azt sze­ret­ném, ha a la­pod mi­nél bő­sé­ge­sebb kö­rí­tés­sel tá­lal­ná, hogy a ke­rü­le­ti ügyész­ség tit­kos pró­bák alap­ján dön­tött Don Gra­ves sza­va­hi­he­tő­sé­gé­ről.

Ne­vers na­gyot ásít­va bó­lo­ga­tott.

– Ha jól csa­ló­dom, olyas­mit kí­vánsz lát­ni a so­rok kö­zött, hogy a ke­rü­le­ti ügyész soha nem csi­nált vol­na pró­bá­kat, ha jó­ma­ga is nem ké­tel­ke­dett vol­na né­me­lyest a val­lo­más hi­te­les­sé­gé­ben.

Ma­son bó­lin­tott.

– Már rég el van ge­reb­lyéz­ve, apó­ca – mond­ta Ne­vers a maga unott egy­kéd­vü­sé­gé­vel. – Ezt a po­tom­sá­got elő­leg­be kap­tad tő­lem.

– Csak­hogy ez nem min­den. Sze­ret­ném, ha lo­va­gol­ni kez­de­né­tek azon, ami köz­vet­le­nül a tár­gya­lás el­na­po­lá­sa előtt hang­zott el, ma­gya­rán, hogy az ügyész vo­na­ko­dott a re­konst­ru­ált kö­rül­mé­nyek közt vég­zett pró­bá­tól.

Az új­ság­író be­le­egye­ző­en bó­lin­tott.

– Jó, de mi van emö­gött?

– Mi mö­gött?

– Az egész pró­ba­mi­cso­da­ság mö­gött?

– Ennyi eszed azért le­het­ne. Az ügyész pró­bá­kat vé­gez­te­tett, nyil­ván­va­ló­an mert ké­tel­ke­dett a tanú ál­lí­tá­sá­ban. Hogy lát­ta a he­lyi­ség­ben tar­tóz­ko­dó­kat. Most vi­szont nem en­ge­dé­lye­zi, hogy mi is el­vé­gez­tes­sük a pró­bá­kat, pon­to­san azo­nos kö­rül­mé­nyek közt.

– Link duma, apó­ca. Ezt csak az es­küd­tek­nek nyal­ha­tod be. Ne­kem a lé­nye­get ka­rattyold.

– Nincs lé­nyeg.

– Kór­sá­got nincs. És csak azt ne kép­zeld, hogy majd én ka­pa­rá­szom ki ne­ked a gesz­te­nyét. Tény, hogy te már le­jat­tol­tál ná­lam eb­ben az ügy­ben, és most én va­gyok so­ron. De nem go­lyóz­tam be, hogy el­éges­sem a prac­li­mat, amíg nem tu­dom, meg­éri-e egy­ál­ta­lán az a gesz­te­nye.

– Rosszul ér­tet­tél, Harry – csó­vál­ta a fe­jét Ma­son. – Én sem­mi mást nem aka­rok, csak pon­to­san re­konst­ru­ált kö­rül­mé­nyek közt vég­re­haj­tott pró­bát.

– Na, er­ről majd ké­sőbb cse­ve­günk. Mit ér­tesz „pon­to­san re­konst­ru­ált kö­rül­mé­nyek”-en?

– El­mon­dom, ho­gyan kép­ze­lem. Én ülök be elő­re, Pur­ley bíró mel­lé, Art­hur Crins­ton „he­lyé­re. És sem­mi ki­fo­gá­som nincs el­le­ne, ha Drumm beül hát­ra, Don Gra­ves­hez.

Harry Ne­vers el­hűl­ten me­redt az ügy­véd­re.

– Be­csa­va­rod­tál, apó­ca?

– Nem én.

– Te! Is­ten ár­tat­lan ba­ri­ká­ja! Te! Úgy meg­lá­gyult már az agyad, hogy Drumm be­csü­le­té­re szá­mí­tasz? Mi­kor az a ma­nusz leg­fel­jebb ku­tya­háj­jal nincs még meg­ke­ne­ked­ve! Hi­szen ő sin­kó­fál­ta el a fel­jegy­zé­se­ket Gra­ves első val­lo­má­sá­ról is! Ame­lyik­ben Pete De­voe sze­mé­lyé­ben is­mer­te fel a tet­test, és egy muk­kot sem szólt a szo­bá­ban tar­tóz­ko­dó egyéb sze­mé­lyek­ről!

– Meg­le­het. Na és?

– Hogy­hogy na és? Egy­sze­rű­en el­in­té­zi, hogy Don Gra­ves akár be­kö­tött szem­mel is száz­szá­za­lé­ko­san fel­is­mer­jen bár­kit! Ha csak olyan kö­zel en­ge­ded Don Gra­ves­hez, hogy oda­súg­has­son, vagy je­lez­hes­sen neki va­la­mit, meg­ér­tél a di­li­ház­ra!

Perry Ma­son mo­so­lyog­va ráz­ta a fe­jét.

– Hát ide fi­gyelj, apó­ca – je­len­tet­te ki mé­la­bú­san Ne­vers. – Vagy te nyö­göd ki, mi az ábra, vagy a lap mond­ja be az unal­mast.

– Tu­dod, néha nem árt egy kis tak­ti­ka. Pél­dá­ul ha meg aka­runk kö­ze­lí­te­ni egy csa­pat vad­li­bát, leg­oko­sabb egy ló mögé búj­ni…

– Egy meg­ve­sze­ke­dett szót sem ér­tek az egész­ből.

– Egy­sze­rű pe­dig: a vad­li­ba fé­lénk ál­lat. És ha va­la­mi ért­he­tet­lent lát, vagy ami va­dász­hoz ha­son­ló, azon­nal fel­reb­ben. De a lo­vat is­me­ri. És ha csak egy lo­vat lát a kör­nyé­ken csa­tan­gol­ni, rá se he­de­rít.

– Ma­gya­rán, most a ló mö­gött buj­kálsz?

Ma­son bó­lin­tott. Ne­vers le­csusszan­tot­ta lá­bát a kar­fá­ról, fel­állt, és ve­sé­kig ha­to­ló te­kin­te­tet ve­tett ba­rát­já­ra.

– Hall­gass ide. Ne­ked jogi kö­rök­ben az a hí­red, hogy gyor­san dol­go­zol, és le is tudsz csap­ni, ha kell. Azt mond­ják, ad­dig mes­ter­kedsz, amíg egy­szer csak oda­vág­hatsz, de ott az­tán a fű sem nő ki töb­bé. Hogy nem po­csé­ko­lod az erő­det hol­mi pisz­li­csá­ri va­cak­ság­ra. Most pe­dig mondd meg ne­kem ke­rek pe­rec, mi a bun­kód eb­ben az ügy­ben?

– Még én sem tu­dom biz­to­san. Ta­lán nincs is.

– Kór­sá­got nincs. Elég meg­néz­ni az ed­di­gi el­já­rá­so­dat. Ül­tél a má­sik fe­le­den, és hagy­tad, hogy a vád össze­szed­je, ahány nya­va­lyás bi­zo­nyí­té­kot csak akart. A ta­núk­hoz in­té­zett kér­dé­se­id­del egy sze­mer­nyi előnyt nem csi­kar­tál ki a vé­den­ce­id­nek.

– Hogy ér­ted ezt? – kér­dez­te fe­nye­ge­tő­en Ma­son.

– Nyu­gi, apó­ca – szólt rá unot­tan az új­ság­író. – Ne­kem nem im­po­nál a szö­ve­ged. Te épp­úgy tu­dod, mint én, hogy Gra­ves a gyil­kos­ság éj­sza­ká­ján ta­nú­val­lo­mást tett a rend­őr­ség­nek, amely­ben vagy nyíl­tan ki­mond­ta, vagy leg­alább sej­tet­te, hogy a tet­tes De­voe volt, a so­főr. Egy árva szó­val sem em­lí­tet­te, hogy a bűn­tény el­kö­ve­té­se alatt egy nő is tar­tóz­ko­dott a he­lyi­ség­ben. Te pe­dig a tár­gya­lá­son csak hagy­tad, hogy elő­ad­ja a szto­ri­ját, nem kö­töt­tél bele, sőt, nem is je­lez­ted, hogy va­la­ha is tett már más ér­tel­mű val­lo­mást.

Mert nem lett vol­na be­lő­le sem­mi hasz­nom – kö­zöl­te ne­mes egy­sze­rű­ség­gel Ma­son. – Az első val­lo­más jegy­ző­köny­vét meg­sem­mi­sí­tet­ték, Gra­ves pe­dig meg­es­kü­dött vol­na, hogy soha éle­té­ben nem mon­dott ilyet, il­let­ve, hogy Fran­ces Ce­la­ne kér­te meg, aki sze­ret­te vol­na ki­mos­ni ma­gát az ügy­ből.

– Megint hin­tá­zol…

Perry Ma­son ki­húz­ta az író­asz­tal fi­ók­ját, és elő­vet­te a whis­ky­sü­ve­get.

– Mon­dok ne­ked va­la­mit, Harry. Ha se­gítsz ne­kem, nem bá­nod meg.

– Mire gon­dolsz?

– Arra, hogy­ha kel­lő port versz ne­kem a pró­ba kö­rül, egy egész első ol­dalt biz­to­sít­hatsz ma­gad­nak.

Ne­vers vissza­szán­káz­tat­ta a fe­lé­je tolt po­ha­rat, el­kap­ta az üveg nya­kát, és ke­gyet­le­nül meg­húz­ta. A ma­ra­dé­kot vissza­szol­gál­tat­ta az ügy­véd­nek.

– No és mi­kor­ra vár­ha­tó a bom­ba? Mind­járt a pró­ba után?

– Nem hi­szem. Előbb meg kell még ren­dez­nem egy kis szín­já­té­kot.

– Rá­kény­sze­rít­het­jük ép­pen­ség­gel az ügyészt a pró­ba vég­re­haj­tá­sá­ra – kezd­te a ri­por­ter, mint aki han­go­san gon­dol­ko­dik. – A pró­ba fel­tét­le­nül meg­győ­ző ered­ménnyel fog zá­rul­ni. De ide a bö­kőt, ha nincs va­la­mid a ta­lon­ban. Ki­ren­delt védő nem in­téz­het­te vol­na ki­sebb lel­ke­se­dés­sel ezt az ügyet, mint te. Át­szök­dé­csel­tél raj­ta, mint egy nik­kel­bol­ha, zöld utat en­ged­tél a vád­nak. Vá­ros­szer­te be­szé­lik, hogy mi­cso­da ra­maty me­lót vég­zel.

– Igen? – von­ta fel szem­öl­dö­két Ma­son.

– Hagyd ezt, apó­ca. Te is tu­dod. Egy el­ső­éves jog­hall­ga­tó de­re­ka­sab­ban meg­áll­ta vol­na a he­lyét. Más­ról sem po­fáz­nak. A vá­ros két tá­bor­ra osz­lott: az egyik úgy véli, hogy ra­vasz vagy, mint az ör­dög, és most ké­szülsz be­rúg­ni a gólt, a má­sik sze­rint a töb­bi pe­re­den csak máz­lid volt, és töb­bet sose rúgsz lab­dá­ba. No per­sze, ez az ügy va­ló­sá­gos nagy­ágyú. Egy ilyen csaj, mint Fran­ces Ce­la­ne, aki­nek mil­li­ói fo­rog­nak koc­kán, re­gé­nye­sen ment férj­hez, és va­ló­sá­gos szex­bom­ba… vi­lá­gos, hogy el­ső­osz­tá­lyú cím­la­p­anyag. Éle­ted nagy le­he­tő­sé­ge lett vol­na, ha ré­tes­tész­tát gyár­tot­tál vol­na a per­ből, kö­zel­har­cot vívsz min­den apró elő­nyért, és két-há­rom hé­tig az új­sá­gok első ol­da­lán ra­gyog­ta­tod a ne­ved. Ehe­lyett úgy vi­sel­kedsz, mint aki­nek nincs ki a négy ke­re­ke. Csak haj­ku­rá­szod az ügyet, ku­tya­fut­tá­ban, mint­ha disz­nót ker­get­nél ki a ve­tés­ből.

Perry Ma­son gon­do­san be­du­ga­szol­ta a whis­ky­sü­ve­get, és vissza­rak­ta a fi­ók­ba. Ne­vers csak néz­te.

– Mi az, egy sza­vad sincs? – kér­dez­te.

– Nincs.

Ne­vers el­vi­gyo­ro­dott, és keze fe­jé­vel meg­tö­röl­te aj, szá­ját.

– Na jó. Én min­den­eset­re meg­tet­tem a kö­te­les­sé­ge­met. Je­len­tem a gó­rém­nak, hogy hi­á­ba pur­can­tot­tad ki a lel­ke­met, sem­mi­lyen fel­vi­lá­go­sí­tást nem pisz­kál­tam ki be­lő­led. Kény­te­len le­szek ki­agyal­ni va­la­mi első kéz­ből szár­ma­zó ka­csát, hogy a nyá­jas­nak le­gyen mit ki­ol­vas­ni a so­rok kö­zül.

Perry Ma­son át­ka­rol­ta ba­rát­ja vál­lát, és az aj­tó­ig kí­sér­te.

– Te, Harry, ha már ki­agyalsz va­la­mit, agyalj ki va­la­mi ér­tel­me­set.

A kü­szö­bön meg­állt, és hir­te­len az új­ság­író felé for­dult.

– Tu­dod mit, adok ne­ked egy tip­pet. Ro­bert Gle­a­son­nek az a szán­dé­ka, hogy min­dent be­vall, és ma­gá­ra vál­lal­ja a bűn­tény el­kö­ve­té­sét, mert min­den­áron men­te­ni akar­ja Fran­ces Ce­la­ne-t.

Ne­vers­nek sze­me-szá­ja el­állt.

– Csak nem aka­rod, hogy ezt köz­zé­te­gyük?

– Mi­ért ne?

– Meg­sér­te­néd az ügy­vé­di ti­tok­tar­tást!

– Ne tö­rődj vele – mond­ta könnye­dén Ma­son. – Leg­fel­jebb ne em­lítsd meg a ne­ve­met. Írd egy­sze­rű­en azt, hogy a fel­vi­lá­go­sí­tás meg­bíz­ha­tó for­rás­ból szár­ma­zik.

– Mennyei atya­fej! Ha nem tu­dom meg­je­löl­ni a for­rást, olyan saj­tó­pert húz­nak rám, hogy at­tól kol­du­lok!

– Mond­ta va­la­ki, hogy ne je­löld meg? Je­löld csak meg, akár­ki ér­dek­lő­dik.

– Ne­vez­ze­lek meg té­ged?!

– Nyu­god­tan.

Ne­vers na­gyot nyelt.

– Ide fi­gyelj, Perry. Tu­dod, hogy nem a hat­hú­sz­as­sal jöt­tem. Lát­tam már éle­tem­ben né­hány pert, ké­szí­tet­tem in­ter­jút min­den­fé­le nép­ség­gel. Ta­lál­koz­tam egy cso­mó fúrt­ve­le­jű pa­sas­sal, meg egy cso­mó­val, aki csak hit­te ma­gá­ról, hogy fúrt­ve­le­jű. Be­szél­tem híg­ve­le­jű­ek­kel, akik ész­re sem vet­ték a híg­ve­le­jű­sé­gü­ket. Meg híg­ve­le­jű­ek­kel, akik zse­ni­nek kép­zel­ték ma­gu­kat. De ilyen link tró­ger­ral, ami­lyen te vagy, még éle­tem­ben nem akad­tam össze! És éle­tem­ben nem csi­nál­tam még ilyen in­ter­jút ügy­véd­del!

Ma­son ba­rát­sá­go­san hát­ba vág­ta az új­ság­írót, és gyen­gé­den ki­ta­szi­gál­ta az aj­tón.

– Rend­ben van, öre­gem. Én már tet­tem ne­ked egy szí­ves­sé­get. Raj­tad a sor.

Del­la Street iro­dá­já­ban Frank Everly vá­ra­ko­zott. Szem­lá­to­mást tű­kön áll­va.

– Ve­lem akar be­szél­ni? – kér­dez­te Ma­son.

Everly bó­lin­tott.

– Jöj­jön be.

Everly be­ment, de Ma­son csak állt a kü­szö­bön, míg Harry Ne­vers vég­leg el nem tűnt. Ek­kor be­csuk­ta az aj­tót, és Everly­hez for­dult.

Everly kö­hé­cselt, és le­sü­töt­te a sze­mét.

– Fő­nök, nem gon­dol­ja, hogy ez a per egy ki­csit túl gyor­san zaj­lik?

Ma­son fá­rad­tan, tü­rel­me­sen mo­soly­gott.

– Más szó­val? Maga is hal­lot­ta a szó­be­szé­det, hogy el­pus­káz­tam a vé­del­met, és a vád fö­lém ke­re­ke­dik?

Everly el­pi­rult.

– De­hogy­is mond­tam ilyes­mit, fő­nök – dünnyög­te hal­kan.

– El­me­sé­lek ma­gá­nak egy tör­té­ne­tet, ha még nem is­mer­né – kezd­te ked­ve­sen Ma­son. – Egy em­ber fel­je­len­tést tett, hogy a szom­széd ku­tyá­ja meg­ha­rap­ta. A szom­széd az­zal vé­de­ke­zett, hogy a ku­tya elő­ször is egy­ál­ta­lán nem ve­szé­lyes, má­sod­szor is, nem ha­rap­ta meg a szom­szé­dot, har­mad­szor pe­dig: soha éle­té­ben nem volt ku­tyá­ja.

– Per­sze hogy hal­lot­tam már. Min­den gó­lya is­me­ri a jogi ka­ron.

– Eb­ben a tör­té­net­ben a vé­de­ke­zés azért ne­vet­sé­ges, mert túl­sá­go­san is kö­rül­te­kin­tő. Már­most, ha va­ló­ban ké­tes eset­ben lát­juk el a vé­del­met, csak­ugyan nem árt két húrt fe­szí­te­ni az íjra. De soha ne fe­led­je el: a két húr­ral ta­lán csök­ken­ti a koc­ká­za­tot, de csök­ken­ti a fegy­ver ha­tó­ere­jét is. A hú­rok így ta­lán nem sza­kad­nak el, de a nyíl lé­nye­ge­sen ki­sebb tá­vol­ság­ra száll.

– Úgy érti, hogy egyet­len hely­re össz­pon­to­sít­ja az ere­jét, és min­den egye­bet fel­ál­doz?

– Igen. Fran­ces Ce­la­ne és Ro­bert Gle­a­son ár­tat­lan­sá­ga vol­ta­kép­pen a már is­me­re­tes bi­zo­nyí­té­kok alap­ján is ki­mu­tat­ha­tó. Bű­nös­sé­gü­ket pe­dig leg­alább­is két­sé­ge­sen le­het csak bi­zo­nyí­ta­ni. De én nem­csak az es­küd­tek ké­te­lye­it aka­rom fel­éb­resz­te­ni, ha­nem tisz­tán és vi­lá­go­san be aka­rom bi­zo­nyí­ta­ni vé­den­ce­im ár­tat­lan­sá­gát.

Frank Everly hi­tet­len­ked­ve bá­mult fő­nö­ké­re.

– Nagy ég! Hi­szen én azt hit­tem, hogy min­den, ami ed­dig tör­tént, a vád­lot­tak bű­nös­sé­gét bi­zo­nyít­ja! És ha ma­gá­nak, fő­nök, nem si­ke­rül né­hány ta­nú­val­lo­más hi­te­lét meg­in­gat­ni, si­mán el­íté­lik őket elő­re meg­fon­tolt gyil­kos­ság mi­att!

Ma­son fá­rad­tan ráz­ta a fe­jét.

– Nem. A per dön­tő pont­ját már el­ér­tük, még­pe­dig szán­dé­kom sze­rint. És most meg­pró­bá­lom ezt a pon­tot olyan tű­zi­já­ték ke­re­té­ben tár­ni az es­küd­tek elé, hogy egész éle­tük­ben meg­em­le­ges­sék. És ne fe­lejt­se el: az újabb for­du­lat­tal úgy meg­ri­asz­tot­tam Drum­mot, hogy szin­te va­cog a ré­mü­let­től. Azt hi­szi, hogy va­la­mi adut tar­to­ga­tok a ke­zem­ben, kü­lön­ben nem ad­nék meg neki min­den le­he­tő­sé­get.

De az es­küd­tek­ből sem su­gár­zik a ro­kon­szenv irán­tunk…

Mi­ért su­gá­roz­na? Sőt, lesz ez még rosszab­bul is. Lát­ta, mit mű­velt Drumm. Egye­lő­re csu­pa fel­szí­nes ta­nú­val­lo­más­sal tá­maszt­ja alá a vá­dat. De majd ak­kor néz­ze meg. ha a vesz­tét érzi! Ki­pa­kol­ja a fegy­ver­tá­rát, el­ön­ti az es­küd­te­ket az író­asz­tal­ra bo­ru­ló holt­tes­tet áb­rá­zo­ló fény­ké­pek­kel, ke­zük­be adja az ál­do­zat vé­ré­től csö­pö­gő ita­tóst, meg biz­to­sí­tá­si köt­vényt, és így to­vább. Az­tán át­en­ge­di a szót a vé­de­lem­nek, én meg oda­áll­ha­tok a fel­há­bo­ro­dott, ha­lá­los íté­le­tért li­he­gő es­küd­tek elé.

– Csak azt nem ér­tem, fő­nök, ho­gyan fog­ja meg­gá­tol­ni eb­ben?

– Eszem­ben sincs meg­gá­tol­ni – mo­so­lyo­dott el Ma­son. – Elé­be aka­rok vág­ni.

Del­la Street lé­pett be.

– Mr. Dra­ke van itt, na­gyon fon­tos ügy­ben.

Az ügy­véd Del­lá­ra mo­soly­gott.

– Ké­rem, hogy vár­jon egy per­cig. Everly­nek sze­ret­nék el­ma­gya­ráz­ni va­la­mit.

Del­la gyen­géd pil­lan­tást ve­tett fő­nö­ké­re.

– Em­lék­szem, ami­kor egy­szer én kér­tem ma­gá­tól ma­gya­rá­za­tot. Az­óta annyi­ra bí­zom ma­gá­ban, hogy soha nem is kér­de­zős­kö­döm.

Ma­son tű­nőd­ve pil­lan­tott tit­kár­nő­jé­re.

– Ol­vas­ta már a la­po­kat?

– Igen, az es­ti­e­ket.

– És tud­ja, hogy áll a per?

– Igen.

– És arra a vé­le­mény­re ju­tott, hogy na­gyon va­ca­kul lá­tom el a vé­del­met?

Del­la ki­csit ki­húz­ta ma­gát, és szem­re­há­nyó pil­lan­tást ve­tett Everly­re.

– Ki mond­ta ezt?

– Az új­sá­gok sej­te­tik.

– Én pe­dig ép­pen az imént fo­gad­tam Paul Dra­ke-kel a fél­ha­vi fi­ze­té­sem­be, hogy mind­két vé­den­cét fel­men­tik.

– Esze­rint Dra­ke rossz hí­re­ket ho­zott – je­gyez­te meg az ügy­véd. – Küld­jék be, és hagy­ja­nak ma­gunk­ra. Nyíl­ván az ér­te­sü­lé­se­i­ről akar be­szá­mol­ni, de mond­ha­tom, nem va­la­mi sport­sze­rű tőle, hogy az ér­te­sü­lé­sei alap­ján fo­ga­dá­so­kat köt.

– Nem volt tisz­tes­ség­te­len – til­ta­ko­zott Del­la. – Nyíl­tan meg­mond­ta, hogy újabb in­for­má­ci­ói van­nak.

– Azt is el­árul­ta, hogy mit tud?

– Nem, csak azt mond­ta, hogy tud va­la­mit, mire én azt fe­lel­tem, hogy én is.

– És maga mit tud?

– Hogy bí­zom ma­gá­ban.

Ma­son le­gyin­tett.

– Jól van, gye­re­kek, men­je­nek ki szé­pen, és küld­jék be Dra­ke-et, majd meg­lát­juk, mi van a be­gyé­ben.

Dra­ke vi­gyo­rog­va be­jött, le­te­le­pe­dett, és el­me­rült a ci­ga­ret­ta­sod­rás­ban.

– Na, ki­há­moz­tam ne­ked a lé­nye­get.

– He­lyes, és mi lé­gyen az?

– A dup­la­csa­var meg­tet­te a ma­gá­ét.

– A mód­szer mel­lé­kes. A té­nyek ér­de­kel­nek.

– Tény pél­dá­ul, hogy Mrs. May­fi­el­det ke­mény fá­ból fa­rag­ták.

– Tu­dom. Már két­szer is meg­pró­bál­ta be­bi­zo­nyí­ta­ni ne­kem.

– Igen, er­ről is ér­te­sül­tem. A bök­ke­nő csak az, Perry, hogy az ügy­fe­le­id szem­pont­já­ból na­gyon nya­va­lyá­sán fest a do­log.

– Hogy­hogy?

– Hogy az ele­jén kezd­jem: az öreg­lány ko­ránt­sem tud annyit, mint amennyi­vel het­ven­ke­dik. El­kö­vet­te azt a hi­bát, hogy rossz­kor fe­küdt le. Ti­zen­öt-húsz perc­cel a gyil­kos­ság el­kö­ve­té­se előtt ment ágy­ba, de elő­ző­leg egész este szi­ma­tolt. Min­den az­zal kez­dő­dött, hogy rá­jött Fran­ces Ce­la­ne és Gle­a­son há­zas­sá­gá­ra. Ele­in­te eb­ből pró­bált tő­két ko­vá­csol­ni. Egész kis va­gyont csi­kart ki a lány­ból. Nem tu­dom pon­to­san, mennyit, de úgy hoz­zá­ve­tő­leg tíz­ezer dol­lárt. Az­tán Ed­ward Nor­ton va­la­mi rej­té­lyes mó­don fel­fe­dez­te, hogy az uno­ka­hú­gát zsa­rol­ják. Meg­pró­bál­ta ki­szed­ni a lány­ból, hogy ki­nek adott pénzt és mi­ért. Per­sze a lány­nak eszé­ben sem volt el­árul­ni. Csak­hogy Nor­ton igen meg­átal­ko­dott egy pa­sas volt, és mert min­den­áron ki akar­ta nyo­moz­ni az ügyet, meg­von­ta a lány­tól a zseb­pénzt, hogy egy va­sat se tud­jon adni sem­mi­lyen zsa­ro­ló­nak. A má­sik ol­dal­ról meg Mrs. May­fi­eld szo­ron­gat­ta Fran­ces Ce­la­ne-t. Azt ál­lí­tot­ta, hogy ér­te­sü­lé­se­it egye­bütt is hasz­no­sít­hat­ja, és ha itt nem kap több pénzt, ta­lál majd olyan jó­té­kony­sá­gi in­téz­ményt, amely bő­kezű­en fi­zet a fel­vi­lá­go­sí­tá­sért. Per­sze blöf­fölt, de ezt Fran­ces Ce­la­ne nem tud­ta. A hely­zet a gyil­kos­ság es­té­jén éle­ző­dött ki vég­képp. A lány el­ke­se­re­dett vi­tát foly­ta­tott a nagy­báty­já­val, és vi­ha­ro­san össze­vesz­tek. Nor­ton ki­je­len­tet­te, hogy még mi­előtt le­fek­szik, írás­ba fog­lal­ja el­ha­tá­ro­zá­sát, hogy a ha­gya­ték­ból csu­pán a kö­te­les részt jut­tat­ja uno­ka­hú­gá­nak, és az egész ma­ra­dé­kot jó­té­kony cél­ra for­dít­ja. Hogy ez szem­fény­vesz­tés volt-e ré­szé­ről vagy nem, ar­ról sej­tel­mem sincs. Annyi biz­tos, hogy ezt mond­ta. Ezek után Mrs. May­fi­eld le­fe­küdt alud­ni. Más­nap reg­gel Fran­ces Ce­la­ne-nek már volt pén­ze, sőt. nem is ke­vés. Hu­szon­nyolc­ezer dol­lárt nyo­mott Mrs. May­fi­eld ke­zé­be, hogy tart­sa a szá­ját. Mrs. May­fi­eld meg is ígér­te ezt. Rob Gle­a­son a ház­ban tar­tóz­ko­dott az­nap este, és bár nem mind­vé­gig, de részt vett a Nor­ton­nal foly­ta­tott vi­tá­ban is. Nor­ton tom­bolt dü­hé­ben, és a leg­kü­lön­bö­zőbb vá­dak­kal il­let­te uno­ka­hú­gát. A lány iszo­nyú­an be­go­rom­bult, és egy csöp­pet sem vá­lo­gat­ta meg ki­fe­je­zé­se­it.

Ezt kö­ve­tő­en, pon­to­sab­ban Crins­ton meg­ér­ke­zé­se után és a gyil­kos­ság előtt a fi­a­ta­lok le­vo­nul­tak a lány szo­bá­já­ba. Kö­rül­be­lül ek­kor­tájt fe­küdt le Mrs. May­fi­eld. Hogy pon­to­san mi tör­tént, nem tud­ta, de ab­ban egész biz­tos volt, hogy Fran­ces Ce­la­ne nem vit­te el a Bu­ic­kot. Kö­vet­ke­zés­kép­pen azt is tud­ta, hogy az ali­bi ha­mis. Ezért ke­re­sett meg té­ged, és pró­bált némi pénzt ki­va­sal­ni be­lő­led an­nak fe­jé­ben, hogy nem árul­ja el a lányt.

Te azon­ban el­küld­ted a bús élet­be, mire is­mét rá­szállt a lány­ra, és si­ke­rült is be­lő­le pénzt ki­fa­csar­nia. Csak­hogy az­tán rá­esz­mélt, hogy ezer­dol­lá­ros bank­je­gye­ket ka­pott, egy­mást kö­ve­tő so­ro­zat­szá­mok­kal, ame­lyek rög­tön a nyo­má­ra ve­zet­né­nek, mi­helyt meg­pró­bál­ná fel­vál­ta­ni a pénzt. Fog­ta ma­gát, el­dug­ta a bank­je­gye­ket, és ipar­ko­dott min­den­ki­vel el­hi­tet­ni, hogy Fran­ces Ce­la­ne ne­ked adott át hu­szon­nyolc­ezer dol­lárt, tisz­te­let­díj­ként.

Ezt re­gél­te el a ke­rü­le­ti ügyész­sé­gen is, az ügyész­ség pe­dig meg­pró­bál­ta meg­ke­res­ni ezt a hu­szon­nyolc­ezer dol­lárt. El­len­őriz­ték a ban­ko­dat, sőt, arra ve­te­med­tek, hogy át­kur­kász­ták az iro­dá­dat is. Vé­gül arra a kö­vet­kez­te­tés­re ju­tot­tak, hogy nyil­ván a zse­bed­ben őr­zöd. A ke­rü­le­ti ügyész meg­le­pe­tés­ként szán­dé­ko­zik tá­lal­ni Mrs. May­fi­eld val­lo­má­sát. Az öreg­lány ta­nú­sí­ta­ni fog­ja, hogy Fran­ces Ce­la­ne fu­ri­ká­lá­sa ha­zug­ság, és be­szá­mol a nagy össze­ve­szés­ről is. A vád el­mé­le­te sze­rint a kés­hegy­re menő vi­tát Crins­ton meg­je­le­né­se sza­kí­tot­ta fél­be, és a két vád­lott ek­kor ha­tá­roz­ta el ma­gát a gyil­kos­ság­ra. Csak Crins­ton tá­vo­zá­sá­ra vár­tak, hogy vég­re­hajt­sák tet­tü­ket. Mi­helyt Crins­ton el­ment, fel­ro­han­tak az iro­dá­ba, meg­öl­ték Nor­tont, az­tán a bi­zo­nyí­té­ko­kat el­rej­tet­ték De­voe szo­bá­já­ban, hogy rá­te­rel­jék a gya­nút, ha a rend­őr­ség nem éri be a ki­fe­szí­tett ab­lak­kal meg a láb­nyo­mok­kal.

– És mi a hely­zet Gra­vesszel? – ér­dek­lő­dött Ma­son. – Ju­tot­tál vele va­la­mi­re?

– Nem is ke­vés­re. A ci­ca­ba­ba va­ló­ság­gal ki­for­dí­tot­ta. Az­zal a fic­kó­val is meg fog gyűl­ni a ba­jod, mert azt ál­lít­ja, hogy fe­dez­ni pró­bál­ja Fran­ces Ce­la­ne-t, he­lye­seb­ben fe­dez­ni pró­bál­ta mind­ad­dig, amíg az ügyész prés­be nem fog­ta.

– Fi­gyelj ide, Paul. Az én el­mé­le­tem sze­rint Nor­ton igen­is oda­ad­ta a pénzt a lány­nak, mi­előtt Crins­ton meg­ér­ke­zett. És Gra­ves­nek fel­tét­le­nül tud­nia kell va­la­mit, ami alá­tá­maszt­ja az el­mé­le­te­met.

– Na lá­tod, ép­pen itt fész­kel a baj. Gra­ves azt ál­lít­ja, hogy a be­szél­ge­tés min­den sza­vát hal­lot­ta, hogy Nor­ton csak­ugyan elő­vet­te és a lány orra alá dug­ta a negy­ven­ezer dol­lárt. Kö­zöl­te, hogy ezt a pénzt ere­de­ti­leg neki szán­ta, de azért sem adja most oda, csak napi ki­adá­sok­ra kap va­la­mit. Ez­zel ki­vett két bank­je­gyet, és át­nyúj­tot­ta. Don Gra­ves úgy gon­dol­ja, hogy a lány át is vet­te a két ezer­dol­lá­rost, és ezt dug­ták be De­voe zse­bé­be. Még­pe­dig Crins­ton és Nor­ton be­szél­ge­té­se alatt. Az­tán vissza­jöt­tek, el­in­téz­ték Nor­tont, ki­vet­ték a ma­ra­dé­kot is a tár­cá­já­ból, hogy be­töm­jék a ház­ve­ze­tő­nő szá­ját, és hogy a te mar­kod­ba is nyom­has­sa­nak annyi elő­le­get, amennyi­vel ér­de­kelt­té te­het­nek. Lám, nem­csak ne­ked, Gra­ves­nek is meg­van a maga el­mé­le­te. Az ügyész ter­vei sze­rint min­den­nek vagy leg­alább­is jó ré­szé­nek a ke­reszt­kér­dé­sek so­rán kel­lett vol­na ki­de­rül­nie. Egy­sze­rű­en a ké­ped­be akar­ta vág­ni. Majd meg­puk­kad, hogy alig kér­dez­tél va­la­mit. Most meg­kí­sér­li vissza­hív­ni a ta­nú­kat, és sze­mé­lye­sen nap­vi­lág­ra hoz­ni a dol­go­kat.

Perry Ma­son na­gyot nyúj­tóz­ko­dott, rá­né­zett a nyo­mo­zó­ra, és el­ne­vet­te ma­gát.

– Paul, a túl­zott óva­tos­ság néha bűn.

– Hogy ér­ted ezt? – bá­mult el a nyo­mo­zó.

– Úgy, hogy néha böl­csebb, ha az em­ber min­dent egy lap­ra tesz fel, vagy ha úgy tet­szik, ki­ütés­re megy. Eb­ben a per­ben én csak egyet­len húrt fe­szí­tek az íjam­ra. Ha el­pat­tan, vé­gem. De ha nem, a nyi­lam egye­ne­sen a cél­ba ta­lál.

– Perry, ha te ezen az ügyön el­iga­zodsz, ka­la­pot eme­lek. Mert én bi­zony mi­nél to­vább né­zem, an­nál za­va­ro­sabb­nak lá­tom.

Perry Ma­son fel­állt, és ide-oda sé­tált a szo­bá­ban.

– Az egyet­len, ami­től fé­lek, hogy nem tud­tam kel­lő­kép­pen lep­lez­ni a szán­dé­ka­i­mat.

– Nem ér­tem…

– Vad­li­bá­ra le­sek egy ló mö­gül, és at­tól tar­tok, hogy a ló eset­leg nem elég nagy, és a liba ész­re­vesz.

Paul Dra­ke el­in­dult az ajtó felé.

– Perry – állt meg, ke­zé­vel a ki­lin­csen – ne­hogy fej­be kó­lints mér­ged­ben. De tu­dod, akadt már dol­gom né­hány bűn­per­rel, és akadt már dol­gom né­hány ügy­véd­del, aki azt kép­zel­te, hogy min­den adut a ke­zé­ben tart, de té­ve­dett. Ha azt hi­szed, hogy ké­pes le­szel akár csak az egyik ügy­fe­le­det is ki­húz­ni eb­ből a ku­li­mász­ból, de­rű­lá­tóbb vagy ná­lam. Az előbb fo­gad­tam Del­la Street­tel a fél­ha­vi fi­ze­té­sé­be, hogy az ügy­fe­le­id­re rá­húz­zák a vi­zes le­pe­dőt. Most, mi­után be­szél­tem ne­ked, me­gyek és fo­ga­dok a má­sik fe­lé­be is. Csak hogy lásd, mennyi­re bí­zom ben­ned.