ELSŐ RÉSZ

Áron úgy érezte, mintha valaki a közelében állna és figyelné, amint meglazít egy öntőformát, hogy kivegye belőle a megszáradt téglát. Végigfutott a hátán a hideg, miközben felpillantott, de senki sem volt ott. A legközelebbi héber munkavezető éppen azt felügyelte, amint az egyik szekérre téglákat pakolnak a fáraó raktárvárosainak építkezéséhez. Áron letörölte arcáról a verítéket, majd újra munkához látott.

A környéken napbarnított, elcsigázott gyermekek cipelték a szalmát az asszonyoknak, akik aztán kirázták azt a sárgödör felett, mint valami takarót, majd beletaposták. Izzadságtól csuromvizes férfiak megtöltötték a vödröket, majd a súlyos teher alatt görnyedve a sarat a téglakészítéshez használt öntőformákba csurgatták. Hajnaltól szürkületig szakadatlanul folyt a munka, csupán alkonyatkor maradt néhány órájuk az embereknek, hogy megélhetésükhöz szükséges zsebkendőnyi földjeiket műveljék vagy állataikat ellássák.

Hol vagy, Istenünk? Miért nem segítesz rajtunk?

- Hé, te ott! Gyerünk, dolgozni!

Áron lehajtotta a fejét, hogy elrejtse gyűlöletét, majd odalépett a következő öntőformához. Térdei hasogattak a sok guggolástól, háta fájt a téglák emelgetésétől, nyaka pedig a hajlongástól. Egymásra pakolta a téglákat, hogy mások elszállíthassák. A gödrökben és a síkságon munkások sokasága nyüzsgött. A levegő olyan fülledt és nehéz volt az emberi nyomorúság bűzétől, hogy alig tudott lélegezni. Néha még a halál is kívánatosabbnak tetszett ennél az elviselhetetlen létnél. Miben reménykedhetett volna akár ő, akár népéből bárki? Isten elhagyta őket. Áron kitörölte a verítéket a szeméből, majd újabb megszáradt tégláról vette le az öntőformát.

Valaki ekkor újra megszólította. Suttogásnak is halk lett volna, szíve azonban vadul zakatolni kezdett, hogy még a szőr is égnek állt a hátán. Abbahagyta a munkát, és feszülten hallgatott. Körbenézett. Senki nem figyelt rá.

Talán a hőségtől szenved? Bizonyára erről lehet csak szó. Az élet évről évre keményebb és elviselhetetlenebb. Nyolcvanharmadik évében járt már, ám hosszú élete során nem sok jóban volt része, csupán nyomorúságban.

Áron reszketve felemelte a kezét. Ekkor egy kisfiú sietett oda hozzá, bőrtömlőben vizet hozva neki. Áron mélyeket kortyolt belőle, a meleg folyadéktól azonban nem múlt el a belső reszketés, az a különös érzés, hogy valaki figyeli őt. Figyeli, méghozzá olyan közelről, hogy szinte a csontvelőjében érzi a tekintetét. Furcsa, ijesztően erőteljes érzés volt. Előrehajolt, hogy a térdeire támaszkodjon, próbálva menedéket találni a vakító fény elől, és egy kissé megpihenni. Ebben a pillanatban újra hallotta a munkafelügyelő kiabálását, és jól tudta: ha nem lát újból munkához, hamarosan a korbács csípését érzi majd a hátán. Még a hozzá hasonló idős férfiaktól is elvárták, hogy teljesítsék a téglakészítésben az előírt napi penzumot. Kevesebbért súlyos árat fizettek. Édesapját, Amrámot arccal a sárban érte a halál, miközben egy egyiptomi a tarkójára lépett.

Hol voltál akkor, Uram? Hol voltál?

A héber hajcsárokat legalább úgy gyűlölte, mint az egyiptomiakat. Egyvalamiért azonban hálás volt: a gyűlölet erőt ad az embernek. Minél hamarabb teljesíti a rá kiszabott mennyiséget, annál hamarabb mehet, hogy kecskéit és juhait gondozza, fiai pedig annál hamarabb hozzáláthatnak, hogy műveljék Gósen földjének azt az apró parcelláját, amely mindennapi betevő falatjukat biztosította. Az egyiptomiak megpróbálnak elpusztítani bennünket, de mi nem adjuk meg magunkat. Sokasodunk, és egyre többen vagyunk. De mi hasznunk mindebből? Csak a szenvedéseinket gyarapítjuk.

Áron meglazított egy újabb öntőformát. Verítéke sűrű cseppekben folyt le szemöldökéről a megszáradt agyagra, átszínezve a téglát. Egyiptomban minden a héberek szenvedése és vére árán épül. Ramszesz szobrai, Ramszesz palotái, Ramszesz raktárai, Ramszesz városa - mindenre az ő véres kínjuk tapad. Egyiptom uralkodója szeretett mindent a saját nevéről elnevezni. A büszkeség ült Egyiptom trónján! Az előző fáraó a Nílus vizébe igyekezett fojtani a héber kisfiúkat, most pedig Ramszesz azon fáradozik, hogy porrá őrölje a népet! Áron felemelte a téglát, és tucatnyi másikkal egy rakásba tette.

Mikor szabadítasz már meg végre bennünket, Urunk? Mikor töröd le nyakunkról a rabság igáját? Hát nem a mi atyánk, József mentette meg ezt az ostoba országot az éhínségtől? És most nézd: hogy bánnak velünk! A fáraó igavonó barmokként használ bennünket, hogy felépíttesse velünk városait és palotáit! Istenünk, miért hagytál el bennünket? Meddig, Urunk, meddig kell még várnunk, hogy megszabadíts azoktól, akik elpusztítanak minket a kényszermunkával?

Áron!

A Hang egyszerre kívülről és belülről jött, ez alkalommal azonban egészen tisztán hallatszott. Áron kavargó gondolatai lecsendesültek. Olyan elevenen érezte a Jelenlévőt, hogy minden más elhalványult, mintha csak láthatatlan kezek fogták volna be a száját. A Hang félreismerhetetlenül tisztán szólt. Vére és csontjai is felismerték.

Menj a pusztába, bogy Mózessel találkozz!

A Jelenvaló eltűnt. Minden visszatért a megszokott menetébe. Ismét ismerős hangok vették körül minden irányból: a taposó lábak alatt cuppogó sár, a vödröket emelő férfiak nyögései, a szalmát kérő asszonyok zsivaja, léptek tompa zaja a homokban, szitkozódás, üvöltő parancsszavak, a korbács suhogása... Áron feljajdult a hátán végighasító fájdalomtól. Előrehajolt, és eltakarta a fejét, de a felügyelőtől már kevésbé félt, mint attól, aki az imént néven szólította. A korbács a húsába vágott, az Úr szava azonban mélyen a szívéig hatolt.

- Talpra, vénember!

Ha lenne egy kis szerencséje, most meghalna. A fájdalom egyre élesebb volt. Hangokat hallott, majd lassan elnyelte az örvénylő feketeség. Emlékképek tűntek elő...

Hány éve is annak, hogy Áron utoljára a testvérére gondolt? Azzal a tudattal élt, hogy fivére már réges-rég halott, száraz csontjai pedig szétszóródtak a sivatagban. Áron első emlékképe anyjának dühös, elgyötört sírása volt, miközben a házilag készített fonott kosarat kátránnyal és szurokkal kenegette.

- A fáraó azt mondta, hogy oda kell adnunk fiainkat a Nílusnak, és én meg is teszem, Amrám!

Az Úr őrizze meg őt! Az Úr legyen irgalmas hozzá!

Isten pedig valóban irgalmas volt; engedte, hogy a víz egyenesen a fáraó leányának a kezei közé sodorja a kosarat. Az akkor nyolcéves Mirjám követte, hogy lássa, mi történik kisöccsével, majd bátran az egyiptomiak elé állt azzal, hogy majd ő kerít egy szoptatós dajkát a kisbabának. Amikor elküldték, hogy menjen, és hozzon egyet, ő egyenesen az édesanyjához szaladt.

Áron akkoriban mindössze hároméves volt, arra a napra azonban még mindig emlékezett. Édesanyja lefejtette magáról az ujjait.

- Ne csimpaszkodj már belém! El kell mennem!

Szorosan megragadta a gyermek csuklóit, hogy távol tartsa magától.

- Mirjám, fogd már meg!

Áron visítozott, amikor édesanyja kilépett az ajtón és magukra hagyta őket.

- Csönd legyen, Áron! - szorította magához Mirjám a gyermeket. - Ha sírsz, annak nem lesz jó vége! Tudod, hogy Mózesnek most nagyobb szüksége van mamára, mint neked. Te már nagyfiú vagy. Segíthetsz nekem a kertet művelni és a juhokat őrizni...

Bár az édesanyja minden éjjel hazatért Mózessel, minden figyelmét az újszülöttnek szentelte. Reggelente a hercegnő parancsára visszavitte a gyermeket a palotába, és ott maradt a közelében, hátha valamire szüksége lenne.

Teltek-múltak a napok, de csak nővére, Mirjám gondoskodott róla.

- Tudod, hogy nekem is hiányzik - törölgette Áron könnyeit az arcáról. -

Mózesnek azonban most nagyobb szüksége van rá, mint nekünk. Még el sem választották.

- Mamát akarom!

- Nos, az akarás, meg a lehetőség két külön dolog. Fejezd be végre a nyafogást!

- Hova megy mama mindennap?

- Felfelé a folyón.

- Felfelé a folyón?

Mirjám kinyújtotta a kezét, és a távolba mutatott.

- A palotába megy, ahol a fáraó lánya lakik.

Egy nap, amikor Mirjám elment otthonról, hogy megnézze kicsinyke nyájukat, Áron elszökött. Hiába figyelmeztették, hogy soha ilyesmi eszébe ne jusson, most elindult a Nílus mentén felfelé, egyre távolabb a falujuktól. A folyó tele volt veszélyes, gonosz teremtményekkel. A magas és éles nád apró vágásokat ejtett a karjain és a lábain, amint megpróbált áthatolni a sűrű növényzeten. Susogó hangokat hallott, néha pedig mély morgást, sivító vijjogást, vagy éppen vad csapkodást. Krokodilok éltek a Nílusban. Mama gyakran beszélt neki erről.

Hirtelen női kacagás ütötte meg a fülét. Átverekedve magát a nádason egyre közelebb kúszott. Egyszerre csak a sűrű, buja indák között kőlapokkal borított teraszt pillantott meg, ahol egy egyiptomi nő kisbabával az ölében üldögélt. A térdein lovagoltatta a kicsit, és gyengéd, dallamos hangon beszélt hozzá. Megpuszilta a fiúcska nyakát, majd a magasba emelte a nap felé tartva, mint valami áldozati ajándékot. Amikor a gyermek sírni kezdett, a nő kiáltott:

- Jókebed!

Áron látta, amint édesanyja felkel az árnyékos helyről, ahol addig üldögélt, és lejön a lépcsőn. Mosolyogva átvette a babát, akiről Áron most már tudta, hogy nem más, mint a testvére. A két nő néhány szót váltott egymással, majd az egyiptomi bement a házba.

Áron felállt, s ha mama arra néz, megláthatta volna. De nem így történt. Egyedül csak a karjaiban lévő babára figyelt. Miközben Mózest dajkálta, egy éneket dúdolt neki. Áron csak állt ott egyedül, figyelve, amint édesanyja Mózes fejét cirógatja. Kiáltani akart neki, de mintha valami megnémította volna. Amikor mama abbahagyta Mózes dajkálását, felkelt és hátat fordított a folyónak. A vállához emelte Mózest, majd felment a lépcsőn, vissza a palotába.

Áron leült a sárba, megbújva a nádas rejtekében. Szúnyogok zúgtak körülötte, békák kuruttyoltak. A mélyebb vízben más, sokkal baljósabb hangok is morajlottak. Ha kígyó vagy krokodil támadná meg, mama nem törődne vele. Neki Mózes a mindene, csak őt szereti, idősebbik fiáról pedig teljesen megfeledkezett.

Áront magányosság gyötörte, fiatal kis szívében pedig izzott a gyűlölet testvére iránt, aki elvette tőle az édesanyját. Azt kívánta, bárcsak süllyedt volna el az a kosár. Bárcsak ették volna meg a krokodilok, ahogy a többi kisfiút! Zajt hallott, mintha valami közeledne, ezért próbált elrejtőzni.

- Áron? - tűnt elő Mirjám. - Már mindenütt kerestelek. Hogy találtál ide?

Felemelte fejét, szemei könnyekkel teltek meg.

- Ó, Áron...! - Bánatosan a palota felé nézett. - Láttad mamát?

Lehajtotta a fejét és szipogott. Nővérének vékony karocskái köréje fonódtak magához húzva őt.

- Áron, nekem is hiányzik mama - suttogta elcsukló hangon. A fiú a fejecskéjét nővére vállaira hajtotta. - De most már mennünk kell. Nem lenne jó, ha bajt okoznánk neki.

Hatéves volt, amikor egy éjjel az édesanyja egyedül jött haza, mély szomorúságban. Csak sírdogált, és egyfolytában Mózesről meg a fáraó lányáról beszélt.

- Szereti a testvéredet. Jó anyja lesz. Ezzel kell vigasztalnom magam, és el kell felejtenem, hogy pogány nő. Nagyon jó neveltetésben részesíti majd. Ha felnő, egy nap nagy ember lesz még belőle.

Összegöngyölte a vállkendőjét, és a szájához szorította, hogy elfojtsa zokogását, miközben előre-hátra imbolygott.

- Egy nap visszatér hozzánk! - ismételgette gyakran, nagy előszeretettel.

Áron abban reménykedett, hogy Mózes sohasem tér haza. Remélte, hogy sohasem látja viszont a fivérét. Legszívesebben azt üvöltötte volna:

„Gyűlölöm őt! Gyűlölöm, amiért elvett téged tőlem!”

- A fiam lesz majd a mi szabadítónk.

Semmi másról nem tudott beszélni, csak az ő drága Mózeséről, Izrael szabadítójáról.

A keserűség magva olyan nagyra nőtt Áron szívében, hogy végül már hallani sem bírta testvérének nevét.

- Miért jöttél vissza egyáltalán? - zokogta haragosan egy délután. -

Miért nem maradtál vele, ha úgyis annyira szereted őt?

Mirjám pofon ütötte.

- Tartsd a szád, különben mama még azt gondolja, hogy hagytalak elvadulni, amíg ő odavolt!

- Veled sem törődik többet, mint velem - vágott vissza nővérének, s újból anyja felé fordult. - Lefogadom, hogy még csak nem is sírtál, amikor apa meghalt, arccal a sárban!

Anyja tekintetét látva aztán kirohant. Rohant egészen a sárgödrökig, ahol az volt a dolga, hogy szórja a szalmát, amit a téglakészítő munkások beletaposnak a sárba.

Annyit legalább elért, hogy anyja ezután kevesebbet beszélt Mózesről. Egyáltalán, alig beszélt.

Áron magához tért fájdalmas emlékeiből. Félig nyitott szemhéján át látta, amint a vakító napsütésben egy árnyék vetődik rá. Valaki néhány csepp életet jelentő vizet permetezett az ajkaira, miközben még a múlt emlékei visszhangoztak körülötte. Zavarodott állapotában a múlt és jelen összevegyült benne.

- Ha a folyó meg is kíméli az életét, Jókebed, aki csak látja, hogy körül lett metélve, tudni fogja, hogy ő is a halálra ítéltek közé tartozik.

- Nem vagyok hajlandó vízbe fojtani a saját fiamat! Nem emelek kezet a gyermekemre, és te sem fogsz!

Anyja zokogva helyezte az alvó kisdedet a kosárba.

Azon a napon Isten valósággal gúnyt űzött Egyiptom isteneiből, hiszen az ország vérkeringését és életét jelentő Nílus vitte a gyermeket az egyiptomi fáraó lányának kezei közé és egyben szíve közepébe. Annak a fáraónak a lányához, aki maga rendelte el, hogy minden héber fiúgyermeket fojtsanak a folyó vizébe. Ráadásul a többi egyiptomi istenség is kudarcot vallott a fáraó rendeletének végrehajtásában, pedig ott ólálkodtak a Nílus partjainál krokodilok és vízilovak alakjában. Nevetni azonban senkinek sem volt kedve. Így is túl sokan haltak már meg és halnak meg napról napra. Áron néha már arra gondolt, hogy a fáraó csupán azért vonta vissza rendeletét, hogy biztosan legyen elegendő rabszolga a téglakészítéshez, a kőfaragáshoz és városai építéséhez!

Miért éppen az ő testvére volt az egyetlen, aki túlélte a mészárlást? Mózes lenne Izrael szabadítója?

Áron életét még anyjuk hazatérése után is Mirjám igazgatta. Úgy védelmezte kisöccsét, mint anyaoroszlán a kölykeit. Áron élete azonban ezután sem, a Mózessel kapcsolatos rendkívüli események ellenére sem változott. Megtanult vigyázni a ju hokra, szalmát hordott a sárgödrökhöz, hatéves korában pedig már a sarat lapátolta a vödrökbe.

Mialatt Áron a rabszolgák életét élte, Mózes a palotában nevelkedett. Míg Áront a kemény munka és a hajcsárok kegyetlenkedései leckéztették, Mózes írni és olvasni tanult, s úgy beszélt és élt, mint az egyiptomiak. Áron rongyokban járt, Mózes finom anyagokból készült előkelő ruhákat viselt. Áron lapos kenyeret evett, és azt, amit édesanyja és nővére meg tudott termelni száraz, sovány földjükön. Mózes ételéről rabszolgák gondoskodtak. Áron az izzó hőségben dolgozott, térdig a sárban. Mózes a hűvös kőfolyosókon üldögélt, és héber származása ellenére úgy bántak vele, mint Egyiptom hercegével. Neki a nehéz munka helyett könnyű élet jutott, rabszolgaság helyett szabadság, szükség helyett bőség. Áron rabszolgának született, és tudta, hogy úgy is fog meghalni.

Hacsak Isten meg nem szabadítja őket.

Mózes lenne az, Uram?

Áront egész életében irigység és neheztelés gyötörte. De vajon Mózest kell okolni azért, hogy elszakították a családjától, és bálványimádó pogányok nevelték?

Áron hosszú ideig nem is látta fivérét, míg egy nap Mózes egyszer csak ott állt házuk ajtajában. Anyjuk felkelt és zokogva sietett, hogy magához ölelje. Áron nem tudta, mit gondoljon vagy érezzen, és azt sem tudta, mire számítson egy olyan testvértől, aki úgy festett, mint az egyiptomiak, és egyáltalán nem beszélt héberül. Neheztelt rá, és teljesen összezavarta, hogy Mózes a rabszolgákkal akar közösséget vállalni. Mózes szabadon járt és kelt. Miért döntött úgy, hogy Gósenbe költözik? Kocsit hajthatna és oroszlánokra vadászhatna a fáraó háza népéhez tartozó többi ifjúval együtt. Mi haszna lenne abból, hogy a rabszolgákkal együtt dolgozik?

- Áron, te gyűlölsz engem, igaz?

Ha Mózes nem is beszélt héberül, Áron értette az egyiptomi nyelvet. A kérdés meghökkentette.

- Nem, nem gyűlöllek.

Bizalmatlanságon kívül nem érzett egyebet.

- Mit keresel itt?

- Ide tartozom.

Áron dühbe gurult Mózes válaszán.

- Azért kockáztattuk mind az életünket, hogy egy sárgödörben végezd te is?

- Ha nekem kell megszabadítanom a népemet, nem kellene előbb megismernem őket?

- Nahát, micsoda nagylelkűség!

- Vezetőre van szükségetek.

Édesanyjuk minden leheletével Mózest védelmezte.

- Nem megmondtam, hogy a fiam egy nap a saját népét választja az ellenség helyett!

Nem több hasznát vehetnék Mózesnek, ha a palotában élne, és szót emelne a héberek érdekében? Vagy azt képzeli, ha a rabszolgákkal együtt robotol, azzal kivívja a fáraó tiszteletét?

Áron nem értette Mózest, és a hosszú évek igazságtalansága után nem is igen tudta, hogy szereti-e őt egyáltalán.

De miért is szeretné? Vajon mi lehet Mózes igazi célja? Nem a fáraó embere, akit azért küldtek, hogy kémkedjen, és tudja meg, hogy ezek a nyomorult izraeliták nem szövetkeznek-e Egyiptom ellenségeivel? A gondolat ugyan felmerülhetett bennük, azt azonban jól tudták, hogy a filiszteusok kezei között sem lenne jobb dolguk.

Hol van Isten, amikor szükségünk van rá? Messze van tőlünk, vak és süket a könyörgésünkkel szemben, amikor szabadításá- ért esedezünk!

Mózes, mint a fáraó leányának örökbe fogadott fia, a palota díszes csarnokai között nevelkedett, de lévitavér csörgedez az ereiben, és a temperamentuma is lévita. Amikor meglátott egy egyiptomit, aki az egyik lévita rabszolgát ütlegelte, önhatalmúlag bíráskodott. Áron és a többiek rémülten figyelték, amint Mózes agyonüti az egyiptomit. Az emberek elfutottak, Mózes pedig eltemette a holttestet a homokba.

- Valakinek meg kell védenie benneteket! - mondta Mózes, miközben Áron segített neki elrejteni bűntettének bizonyítékát. - Gondolj csak bele, több ezer rabszolga fellázad az elnyomókkal szemben! Ez az, amitől az egyiptomiak a legjobban félnek, Áron! Ezért hajszolnak benneteket a kimerülésig, hogy belepusztuljatok.

- Ilyen vezető akarsz lenni? Öljük meg őket, ahogy ők gyilkolnak bennünket?

Ez lenne a szabadulás útja? Hadvezérre lenne szükségük, aki kardot ad a kezünkbe és csatába vezet minket? A rabszolgaság évei alatt felgyülemlett harag elöntötte Áront. Milyen egyszerű lenne átadni magukat az indulataiknak!

A szóbeszéd úgy terjedt, mint a sivatagi homok a szélben, míg végül magának a fáraónak is a fülébe jutott. Másnap, amikor héberek civakodtak egymás között, Mózes megpróbált közbelépni, ám ekkor hirtelen ellene fordultak.

- Ki bízott meg, hogy ítélőbírónk légy? Talán minket is meg akarsz ölni, mint tegnap azt az egyiptomit?

A népnek nem kellett Mózes mint szabadító. Az ő szemükben csak idegen volt, akiben nem lehetett megbízni.

Ez alkalommal a fáraó leánya sem menthette meg Mózest. De vajon meddig maradhat életben az, akire a fáraó haragja vadászik, és akire saját testvérei is irigységgel és megvetéssel tekintenek?

Mózes eltűnt a pusztában, és soha többé nem hallottak felőle. Annyi ideje sem volt, hogy elbúcsúzzon édesanyjától, aki mindvégig hitte, hogy Mózes azért született, hogy megszabadítsa Izraelt a rabszolgaságból. Ő pedig magával vitte a pusztába anyja legszebb reményeit és álmait, aki még abban az esztendőben meghalt.

Mózes egyiptomi nevelőanyjának további sorsa ismeretlen, a fáraó azonban tovább élt, és tovább építette raktárvárosait, emlékműveit, mindenekfelett pedig leghatalmasabb építményét: saját sírját. Még jóformán el sem készült, amikor a fáraó bebalzsamozott testét végigvitték a Királyok völgyén. Több ezren kísérték utolsó útjára, arany bálványszobrait, személyes tárgyait és a túlvilági élethez szükséges kellékeket cipelve. Úgy gondolták ugyanis, hogy az odaát való élet sokkal magasztosabb, mint az e világi.

Immár Ramszesz fejére került a kígyót ábrázoló korona, aki kardját a nép feje fölé emelte. Kegyetlen és arrogáns ember volt, aki szíve szerint népe hátán közlekedett volna. Amikor Amrám már nem tudott felállni és kimászni a sárgödörből, beletaposták a sárba.

Áron nyolcvanhárom éves, nádszál vékony ember volt. Tudta, hogy hamarosan ő is meghal, aztán követik majd a fiai, azok fiai, és így megy ez nemzedékeken át.

Hacsak Isten meg nem szabadítja őket.

Uram, Uram, miért hagytad el népedet?

Áron fohásza kétségbeesett lelkének legmélyéből fakadt. Leheleté már csak arra maradt, hogy Istenhez kiáltson. Hát nem kötött Isten szövetséget Ábrahámmal, Izsákkal és Jákobbal! Uram, Uram, halld meg imám! Segíts rajtunk! Ha létezik Isten, hol van ilyenkor? Látja vajon hátukon a véres csíkokat, elcsigázott, elgyötört tekintetüket? Hallja egyáltalán Ábrahám gyermekeinek jajveszékelését? Áron szülei hűségesen ragaszkodtak a láthatatlan Istenbe vetett hitükhöz. Hol találhatnánk másutt reményt, Urunk? Meddig még, Urunk, meddig kell még várnunk szabadításodra?Segíts rajtunk! Miért nem könyörülsz rajtunk?

Áron szüleit már réges-rég eltemették a homokba, ő pedig engedelmeskedve apja utolsó kívánságának, feleségül vette a Júda törzséből való Erzsébetet, aki négy gyönyörű gyermekkel ajándékozta meg őt, mielőtt meghalt. Voltak napok, amikor Áron irigységgel tekintett a holtakra. Ők legalább megpihenhetnek végre. Szakadatlan fohászkodásuk elnémult, s már nem fáj nekik Isten hallgatása.

Valaki ekkor felemelte a fejét, és vizet adott neki.

- Apám!

Áron kinyitotta szemét, és meglátta fiát, Eleázárt, amint fölé hajolt.

- Isten szólt hozzám - suttogta alig hallhatóan.

- Nem hallottalak, apám. Mit mondtál?

Áron könnyei megeredtek, és képtelen volt többet mondani.

Isten végre megszólalt, és Áron jól tudta, hogy élete soha többé nem lesz ugyanaz, ami volt.

Áron maga köré gyűjtötte négy fiát: Nádábot, Abihút, Eleázárt és Itamárt, valamint nővérét, Mirjámot, és elbeszélte nekik, hogy Isten megparancsolta neki, menjen a pusztába, Mózessel találkozzon.

- A nagybátyánk halott - mondta Nádáb. - Biztos napszúrást kaptál, azért hallottál hangokat.

- Negyven éve nem hallottunk már róla, apám!

Áron felemelte a kezét.

- Mózes életben van!

- Honnan tudod, hogy valóban Isten szólt hozzád, apám? - kérdezte Abihú közelebb hajolva.

- Egész nap kint voltál a napon. Nem ez lenne az első alkalom, hogy megártott a hőség.

- Áron, biztos vagy benne? - faggatta Mirjám kezeit az arcára téve. - Olyan régóta várjuk már reménykedve!

- Igen, biztos vagyok benne. Ember el nem tudna képzelni ilyen hangot. Nem tudom megmagyarázni, és időm sincs rá. Hinnetek kell nekem!

Egyszerre mindannyiukból kitört a szó.

- Egyiptom határain túl filiszteusok élnek!

- A pusztában képtelenség életben maradni, apám!

- Mit mondjunk majd a véneknek, ha érdeklődnek felőled? Meg fogják kérdezni, miért nem tartottuk vissza apánkat ettől az őrültségtől.

- Még a karavánútig sem jutnál el, máris megállítanának!

- És ha sikerülne is továbbjutnod, hogy maradnál életben a sivatagban?

- Ki megy majd veled?

- Apám, nyolcvanhárom éves vagy!

Eleázár megfogta Áron karját.

- Apám, én veled megyek!

- Elég! - dobbantott Mirjám a lábával. - Engedjétek végre szóhoz jutni apátokat!

- Senki nem jön velem. Egyedül megyek, Isten majd vigyáz rám.

- Hogy fogod megtalálni Mózest? A puszta óriási. Hogy találsz vizet?

- És élelmet? Nem tudsz magaddal vinni elég élelmet ilyen hosszú útra!

Mirjám felállt és megkérdezte:

- Képesek lennétek lebeszélni apátokat arról, amit Isten parancsolt neki?

- Ülj le, Mirjám! - szólt rá Áron a nővérére, aki csak fokozta a zűrzavart. - Elvégre ő maga is el tudja mondani, amit szeretne.

- Isten mondta, hogy keljek útra, és biztos, hogy az utat is megmutatja majd.

Hát nem ezért imádkozott már hosszú évek óta? Talán Mózes már tud valamit. Lehet, hogy Isten arra készül, hogy megszabadítsa népét.

- Rá kell bíznom magam Ábrahám, Izsák és Jákob Istenének vezetésére.

Szavai nagyobb magabiztosságot sugalltak, mint amennyit valójában érzett, hiszen kérdések sokasága kavargott a fejében. Miért kételkednének Isten szavában? Ha Isten azt mondta, hogy menjen, akkor neki menni kell. Méghozzá minél gyorsabban, mielőtt inába szállna a bátorság.

Áron még napkelte előtt útnak indult. Mindössze egy tömlő vizet, hét kicsiny kovásztalan árpakenyeret és a botját vitte magával. Egész nap gyalogolt. Útközben találkozott egyiptomiakkal is, de azok rá sem hederítettek. Vigyázott, nehogy elbizonytalanodjon a járása, amikor megpillantotta őket. Isten célt és reményt adott neki. Nem nyomasztotta már sem a fáradtság, sem a magány. Egészen megelevenedett. Isten létezik! Isten szólt hozzá! Megmondta neki, hova menjen és kivel kell találkoznia: Mózessel!

Hogy nézhet ki vajon most a testvére? Negyven éve szünet nélkül a pusztában lakik? Van családja? Tud vajon az érkezéséről? Vajon vele is beszélt Isten? Ha nem, akkor mit mondjon majd neki, amikor rátalál? Isten nyilván nem küldené őt konkrét cél nélkül ilyen messzire. De pontosan mi a célja?

Kérdései nyomán más dolgok is eszébe jutottak. Nyugtalanul lelassította lépteit. Milyen egyszerű volt eljönni otthonról, hiszen senki sem állította meg! Csak magához vette botját, vállára vetette a vizestömlőt, a kenyerestarisznyát, és nekivágott a sivatagnak. Talán magával kellett volna hoznia a fiait és Mirjámot is...

Nem, szó sem lehet róla! Pontosan azt kell tennie, amit Isten mondott neki.

Napokon át csak ment, reggeltől estig vándorolva. Éjjelenként a szabad ég alatt aludt és a csillagos égboltot bámulta. Egyedül volt a végtelen csendben. Talán még sohasem volt ennyire egyedül, ilyen magányos. Hogy szomjúságát enyhítse, és ne száradjon ki a szája, egy lapos kis kövecskét szopogatott. Arra vágyott, bárcsak most is lenne ott egy kisfiú, aki odaszalad hozzá a vizestömlővel, ha felemeli a kezét. Kenyere már csaknem teljesen elfogyott. Gyomra is korgott, de késő délutánig nem mert enni. Fogalma sem volt, meddig tart az útja, és vajon kitart-e addig a kenyere. Itt a pusztában ugyan mit találna? Vadászathoz nem értett, nem tudta, miként ejtsen el egy állatot. Fáradt volt és éhes, és már azon tűnődött, vajon tényleg Isten hangját hallotta-e, vagy csak képzelődött. Hány napig tart még ez az utazás, és meddig kell még mennie? A nap kegyetlenül tűzött le rá, míg már nem bírta tovább, és egy sziklahasadékban keresett menedéket. Kimerültnek és szerencsétlennek érezte magát. Már nem is emlékezett Isten hangjára.

Csupán képzelődés lett volna, amely a hosszú évek nyomorúságából táplálkozott, és abból az elhaló reménységből, hogy eljön majd a Szabadító, aki véget vet a rabszolgaságnak? Talán fiainak volt igazuk, és valóban csak a hőség gyötörte? Most aztán valóban gyötörte a hőség!

Nem! Isten hangja volt, amit hallott. Élete során számtalanszor volt már a végkimerülés határán, és a hőségtől is sokszor szenvedett, de ahhoz hasonló hangot még sohasem hallott: Menj a pusztába, hogy Mózessel találkozz! Menj!

Menj!

Újból útnak indult, és csak napnyugta után áll meg, hogy menedéket keressen éjszakára. A kérlelhetetlen hőséget csontig ható hideg váltotta fel, amitől reszketni kezdett. Amikor végre elaludt, álmában ott ült fiaival az asztalnál. Nevetgéltek és jól érezték magukat egymás társaságában, Mirjám pedig kenyeret és húst, szárított datolyát és bort szolgált fel nekik. Elkeseredve ébredt fel. Egyiptomban legalább tudta, mire számíthat. Minden nap egyforma volt, és a munkafelügyelők irányították az életüket. Sokszor volt éhes és szomjas, de ennyire még sohasem, mint most, itt a pusztában, ahol nincs pihenés és nincs társasága.

Istenem, hát azért hoztál a pusztába, hogy elpusztíts? Nincs itt víz, csak a végtelen kősivatag!

Már azt sem tudta, hány napja vándorol, de azzal biztatta magát, hogy minden napra van éppen elegendő vize és kenyere, hogy folytassa útját. Észak felé tartott, majd keletre, Midián földjére, ahol a szórványosan előforduló oázisok tartották életben. Napról napra egyre nagyobb súllyal nehezedett botjára. Nem tudta, mekkora utat tett meg, és azt sem, hogy mennyi van még előtte, ám abban bizonyos volt, hogy inkább itt halna meg a pusztában, mint hogy visszaforduljon. Minden maradék erejével abban reménykedett, hogy megtalálja testvérét. Úgy kívánta a Mózessel való találkozást, mint egy korty vizet vagy egy falat kenyeret.

Amikor már csak néhány csepp vize volt, és a kenyere is elfogyott, széles siksághoz ért, amelyen túl csipkés hegycsúcsok meredeztek. Mintha lenne ott a távolban egy szamárcsikó és egy kicsiny kunyhó... Áron kitörölte szeméből a verítéket, és hunyorgott. Egy férfit látott a bejáratnál ülni. Az ember felállt, botjával a kezében kijött a ház elé, majd Áron felé fordult. Áronban feléledt a remény, s még éhségéről és szomjáról is megfeledkezett.

- Mózes! Ó, Uram, add, hogy ő legyen az, a testvérem! Mózes!

A férfi kitárt karokkal futott eléje.

- Áron!

Mintha csak Isten hangját hallotta volna. Áron nevetve sietett lefelé a sziklás lejtőn, ereje megújult, mint a sasé. Már majdnem futott, amikor odaért testvéréhez. Egymás karjaiba borultak.

- Isten küldött engem, Mózes!

Nevetve és zokogva csókolgatták egymást.

- Isten küldött hozzád!

- Áron, drága testvérem! Isten megmondta nekem, hogy jönni fogsz - válaszolta Mózes, aki még mindig zokogva szorongatta bátyját.

- Negyven év, Mózes! Negyven éve abban a tudatban élünk, hogy meghaltál.

- De örültél, amikor láttad, hogy elmegyek.

- Bocsáss meg nekem! Most már annak örülök, hogy látlak!

Áron nem győzött betelni öccse látványával. Mózes megváltozott. Már nem egyiptomi módra öltözködött, hanem hosszú, sötét ruhát viselt, fejét pedig a nomádok szokása szerint befedte. Napbarnított arcára az idő ráncokat rajzolt, sötét szakállát pedig fehér szálak tarkították. Látszott rajta, hogy a sivatagi élet hosszú évei megviselték.

Áron még sohasem örült ennyire senkinek.

- Ó, Mózes, a testvérem vagy, és annyira örülök, hogy élsz és jól vagy!

Áron az elveszett éveket siratta, miközben Mózes szemei is könnybe lábadtak.

- Az Úr Isten megmondta, hogy jönni fogsz. Most gyere! - azzal karon fogta testvérét. - Pihenj meg, enned és innod kell valamit. Aztán alig várom, hogy találkozz a fiaimmal is.

Cippóra, Mózes sötét bőrű, idegen származású felesége szolgálta fel nekik az ételt. Gérsóm, Mózes egyik fia velük együtt ült az asztalnál, míg Eliézer sápadtan és verítékezve feküdt a szalmazsákon a sátor végében.

- A fiad beteg!

Cippóra két napja metélte körül.

Áron arca megrándult. Eliézer neve azt jelenti: „az én Istenem a segítség”. De vajon melyik Istenben reménykedik Mózes? Cippóra leült a fiú mellé, lesütötte barna szemeit, és nedves ruhával törölgetni kezdte a gyermek homlokát. Áron megkérdezte Mózestől, hogy miért nem ő maga végezte el a körülmetélést, amikor a gyermek nyolcnapos volt. A zsidók ugyanis Ábrahám óta így tesznek.

Mózes lehajtotta a fejét.

- Könnyebb megtartani a nép hagyományait, ha közöttük él az ember. Amikor Gérsómot körülmetéltem, rájöttem, hogy a midianiták visszataszítónak találják ezt a rituálét, márpedig Cippóra apja, Jetró Midián papja.

Felnézett Áronra, és így folytatta:

- Iránta való tiszteletből nem metéltem körül Eliézert. Amikor azonban Isten szólt hozzám, Jetró áldását adta rám, és elhagytuk Midián sátrait. Tisztában voltam vele, hogy körül kell metélnem a fiamat, Cippóra azonban ellenkezett, én pedig halogattam a dolgot, mert nem akartam rákényszeríteni a felfogásomat. Nem láttam ebben semmi lázadást, míg egy nap maga az Úr állt elém, hogy megöljön. Megmondtam Cippórának, hogy ha a fiaim nem viselik a testükön a szövetség jelét, meg kell halnom, Eliézer pedig elszakad Istentől és az ő népétől. Ekkor azonban már ő maga fogta a kovakövet és emelte azt a fiú testéhez.

Mózes nyugtalanul nézett a lázasan fekvő fiúcskára.

- A fiam már nem is emlékezne rá, hogy került a jel a testére, ha az elején engedelmeskedem az Úrnak, és nem mások előtt hajlok meg. Most az én engedetlenségem miatt szenved.

- Ne félj, Mózes, hamarosan meggyógyul.

- Igen, de nem felejthetem el, hogy mibe került másoknak az én engedetlenségem.

Mózes az ajtón keresztül kinézett a hegyekre, majd Áronra.

- Ha majd nem leszel ennyire fáradt, sok mindent kell mondanom neked.

- Abban a pillanatban, hogy megláttalak, az erőm visszatért - mondta testvére.

Mózes fölvette a botját, és felállt, Áron pedig követte. Miután kimentek a szabadba, Mózes megállt.

- Ábrahám, Izsák és Jákob Istene megjelent nekem egy égő csipkebokorban azon a hegyen - mondta Mózes. - Rátekintett Izrael nyomorúságára, és elhatározta, hogy megszabadítva az Egyiptomiak hatalmából, elvezeti őket a tejjel és mézzel folyó földre. Engem küld a fáraóhoz, hogy hozzam ki az ő népét Egyiptomból, hogy ennél a hegynél imádhassák Istenüket.

Mózes megmarkolta a botját, és homlokát a kezén pihentetve elbeszélte mindazt, amit az Úr mondott neki a hegyen. Áron a lelke mélyén érezte, hogy igazat beszél, és szinte itta a szavait, mint a vizet. Az Úr Mózest küldi szabadításunkra!

- Könyörögtem az Úrnak, hogy küldjön valaki mást, Áron. Azt kérdeztem: ki vagyok én, hogy a fáraó elé menjek? Mondtam neki, hogy még a saját népem sem fog hinni nekem. Arra is hivatkoztam, hogy nem értek az ékesszóláshoz, és hogy lassú és nehézkes a beszédem - folytatta, majd lassan kieresztette a levegőt és Áron szemébe nézett.

- Ám ekkor az Úr, akinek neve az, hogy Vagyok, aki vagyok, azt mondta nekem, hogy te leszel az én szóvivőm.

Áront hirtelen rémület fogta el, ám alábbhagyott, amint arra gondolt, hogy egész életében ezért imádkozott, és most megérkezett a válasz. Az Úr meghallotta népe kiáltásait, és küszöbön áll a szabadulás. Az Úr meglátta nyomorúságukat, és készül véget vetni annak. Áron meg sem tudott szólalni a lelkét betöltő érzések miatt.

- Érted, amit mondok neked, Áron? Félek a fáraótól, félek a népemtől, ezért az Úr téged küldött, hogy állj mellettem és légy a szószólóm.

A kérdés azonban kimondatlanul is ott feszült kettejük között. Vajon Áron kész Mózes mellé állni?

- A bátyád vagyok. Ki beszélne helyetted, ha nem én?

- Te nem félsz, testvérem?

- Mit számít egy rabszolga élete Egyiptomban, Mózes? Számított-e egyáltalán valaha is az én sorsom? Igen, félek. Egész életemben féltem. Meghajoltam a hajcsárok előtt, és ha mertem felnézni, a hátamon éreztem a korbácsot. A saját házamban, a családom előtt bátran beszélek, ám annak semmi haszna. Semmi nem változik tőle. A szó, amit kimondok, nem több, mint puszta szélfúvás, és eddig azt hittem, imáim is csak ennyit érnek. Most már másként látom. Minden másként lesz ezután. Többé nem a rabszolga szavai azok, amiket kimondok, hanem Ábrahám, Izsák és Jákob Istenének igéje.

- Arra az esetre, ha nem hinnének nekünk, az Úr bizonyítékul jeleket adott - mondta Mózes, majd elbeszélte, miként változott a botja kígyóvá, és hogy lett leprás a keze.

- És ha ez nem lenne elég, amikor vizet merítek a Nílusból, a folyó vize vérré változik.

Áron nem kérte tőle, hogy mutassa be, mire képes.

- Hozzám hasonlóan ők is hinni fognak.

- Te azért hiszel nekem, mert a testvérem vagy, és mert Isten küldött hozzám. Hiszel nekem, mert Isten átformálta az irántam való érzéseidet. Ám te sem mindig így tekintettél rám, ahogy most, Áron.

- Valóban, de az azért volt, mert irigyeltem, hogy te szabad vagy, én pedig nem.

- Soha nem éreztem magam otthon a fáraó házában. A saját népem közé vágytam.

- Mi pedig megvetettünk és elutasítottunk téged.

Talán az tette Mózest ilyen alázatossá, hogy bár egyszerre két néphez tartozott, egyik sem fogadta be. Ha azonban nem teszi meg, amire Isten utasította, a héberek sorsa nem változik: tovább végzik keserves munkájukat a sárgödrökben, hogy végül arccal a sárban fejezzék be életüket.

- Isten téged választott, hogy megszabadíts bennünket, és tudom, hogy meg is teszed! Bármit is mond Isten, én beszélek majd helyetted. Nem fogom kímélni a hangomat: hangosan kiáltok, ha erre van szükség, hogy a nép meghallja, amit mondok.

Mózes felemelte tekintetét az Isten hegyére.

- Már reggel elindulunk Egyiptomba. Összehívjuk Izrael véneit, és elbeszéljük nekik, mit mondott az Úr. Azután mindannyian a fáraó elé megyünk, és megmondjuk neki, hogy engedje el Isten népét a pusztába, hogy áldozatot mutathassunk be az Úrnak, a mi Istenünknek.

Hirtelen lehunyta szemeit, mintha nagy fájdalma lenne.

- Mi a baj, Mózes? Mi történt?

- Az Úr megkeményíti majd a fáraó szívét, és csapásokkal sújtja Egyiptomot. Olyan jeleket és csodákat tesz, hogy amikor elhagyjuk Egyiptomot, nem üres kézzel jövünk ki onnan, hanem rengeteg ajándékkal: arannyal, ezüsttel, ruhákkal.

- Isten kifosztja Egyiptomot, ahogy ők is kifosztottak bennünket - nevetett fel keserűen Áron. - Egész életemben arra vágytam, hogy érvényre jusson az igazság. Micsoda örömteli látvány lesz!

- Ne kívánd, hogy láthasd a pusztulásukat, Áron! Ők is ugyanolyan emberek, mint mi.

- Nem, nem olyanok, mint mi vagyunk.

- A fáraó nem fog megenyhülni mindaddig, míg elsőszülött fia meg nem hal. Akkor majd elenged minket.

Áront túl régóta taposták az egyiptomi rabszolgahajcsárok, és túl sokszor érezte a hátán az ostort ahhoz, hogy szánni tudja az egyiptomiakat, azt azonban látta, hogy Mózes másként vélekedik.

Napkelte után útnak indultak. Cippóra vette gondjaiba a szamarat, amely az útravalót cipelte és a hordágyat húzta. Eliézer már valamivel jobban volt, de annyira még nem, hogy anyjával és testvérével együtt gyalog mehessen. Áron és Mózes ment elöl, mindketten pásztorbottal a kezükben.

Észak felé tartottak az Egyiptomot Dél-Kánaánnal összekötő kereskedelmi úton, amely Súr pusztáján haladt át. Ez az útvonal sokkal egyszerűbb volt, mint ha déli és nyugati irányba mentek volna, majd pedig északra a sivatagon keresztül. Áron hallani akart mindent, amit Isten Mózesnek mondott.

- Mesélj el mindent újra! Egészen az elejétől.

Arra gondolt, bárcsak ott lehetett volna Mózessel, hogy személyesen láthassa az égő csipkebokrot. Azt már tudta, milyen érzés Isten hangját hallani, azt azonban el sem tudta képzelni, milyen lehet személyesen megtapasztalni jelenlétét.

A mikor Egyiptomba értek, Áron a házába vezette Mózest, ('.ippórát, Gérsómot és Eliézert. Mózest teljesen hatalmába kerítették érzései, amikor Mirjám a nyakába ugrott és átölelte, Áron fiai pedig köréje gyülekeztek. Áron majdnem megsajnálta, mert látta, hogy a héber nyelv még mindig nehézséget jelent fivérének, ezért ő beszélt helyette.

- Isten elhívta Mózest, hogy szabadítsa meg népünket a rabszolgaságból. Maga az Úr tesz majd hatalmas jeleket és csodákat, hogy a fáraó elengedjen minket.

- Anyánk azért imádkozott, hogy te legyél az Isten megígért választottja - mondta Mirjám, és újból átölelte Mózest. - Amikor a fáraó lánya megmentett téged, anyánk biztos volt benne, hogy Isten azért őrzött meg, mert különleges célja van veled.

Cippóra a szoba sarkában ült fiaival, és sötét, zavart tekintettel figyelte a történteket.

Áron fiai széltében-hosszában bejárták Gósen földjét, Egyiptomnak azt a területét, amelyet évszázadokkal korábban ajándékba kaptak a héberek, ám ahol most fogságban élnek. Hírül vitték Izrael véneinek, hogy Isten szabadítót küldött nekik, ezért gyűljenek egybe és hallgassák meg Isten üzenetét.

Ezalatt Áron együtt imádkozott és beszélgetett testvérével. Látta rajta, mennyire küszködik a fáraótól és saját népétől való félelmével, és mekkora teherként nehezedik rá Isten elhívása. Mózesnek étvágya is alig volt, és reggelenként fáradtabbnak látszott, mint előző este, amikor nyugovóra tért. Áron mindent elkövetett, hogy bátorítsa, hiszen nyilván ezért küldte őt Isten Mózeshez. Szerette a testvérét, akinek a jelenlétében erőt kapott, és szinte kereste az alkalmat, hogy szolgálhasson neki.

- Te megosztod velem, hogy mit mondott neked Isten, én pedig tolmácsolom. Nem egyedül mész a fáraó elé. Együtt megyünk, és meglátod, maga az Úr lesz velünk!

- Hogy lehetséges, hogy te nem félsz?

Áron ne félt volna! Talán nem annyira, mint Mózes, aki nem élte át a fizikai elnyomás gyötrelmeit. Neki nem kellett egész életében sóvárogva várnia Isten ígéretének beteljesedését, ö nem olyan környezetben élt, mint Áron, ahol a családtagok és rabszolgasorstársak csak egymásra támaszkodhattak, hogy túléljenek minden egyes napot. Azt a néhány évet leszámítva, amíg édesanyja dajkálta Mózest, volt-e része igazi szeretetben? Nem bánta meg vajon a fáraó lánya, hogy örökbe fogadta őt? Milyen helyzetbe került a hercegnő azáltal, hogy szembeszegült a fáraó parancsával, és milyen következményekkel járt ez Mózesre nézve?

Áronnak csak most tűnt fel, hogy ezeken a dolgokon eddig még sohasem gondolkodott. Túlságosan lefoglalták saját érzései, kicsinyes neheztelése, gyerekes féltékenysége. Mózessel ellentétben ő nem a fáraó leányának nevelt fiaként nőtt fel olyan nép között, amely megvetette. Mózesnek talán azt is meg kellett tanulnia, hogy ne keltsen feltűnést, és fogja be a száját, hogy életben maradjon... Áron elkerülte azt a csapdát, amikor az ember két néphez is tartozik, de egyik sem fogadja be. Ő nem élte át, milyen az, amikor próbál népe mellé állni, de csak gyűlöletet kap tőlük. Elfutnia sem kellett, menekülve egyiptomiaktól és héberektől egyaránt, idegenek között keresve menedéket. Nem kellett évekig magányosan juhokat őriznie a pusztában.

Hogy lehet az, hogy eddig eszébe sem jutott mindez? Szíve és értelme csak most nyílt meg ahhoz, hogy felfogja, milyen lehetett Mózes élete. Áront eltöltötte a szánalom testvérével szemben. Alig várta, hogy segítségére lehessen és támogathassa Istentől kapott küldetésében. Maga az Úr mondta, hogy Mózes lesz Izrael szabadítója, és Áron tudta, hogy azért küldte őt Isten, hogy álljon testvére mellett, és tegye azt, amit Mózes nem tud megtenni.

Uram, meghallottad kiáltásunkat!

- Tudod, Mózes, egész életemet félelemben töltöttem. Felügyelők és hajcsárok előtt hajlongtam, mégis ostor csattant a hátamon, ha szerintük nem elég gyorsan dolgoztam. Most azonban életemben először reménység tölt el.

Áron könnyei megeredtek, és patakokban folytak végig az arcán.

-A remény elűzi a félelmet, testvérem! Isten megígérte nekünk, hogy közeleg szabadulásunk napja! Ujjong majd a nép, amikor meghallja, a fáraó pedig kénytelen lesz meghajolni az Úr előtt.

Mózes arcára kiült a szomorúság.

- Nem fog ránk hallgatni.

- Hogyne hallgatna ránk, ha majd látja a jeleket és csodákat!

- Együtt nőttem fel Ramszesszel. Gőgös és kegyetlen ember. Immár ő ül a trónon, és istennek képzeli magát. Nem fog hallgatni ránk, Áron, és sokan szenvednek majd miatta. A mi népünk ugyanúgy, mint az övé.

- A fáraó is meglátja majd az igazságot, Mózes. Ő is megtudja, hogy az Úr az Isten. Ez az igazság pedig szabadokká tesz bennünket.

Mózesen erőt vett a sírás.

Izrael összegyűlt Áron körül, ő pedig elbeszélte nekik, mit mondott Isten Mózesnek. A nép kétkedve fogadta szavait. Egyesek nyíltan elutasították, mások gúnyolódtak.

- Éppen a testvéred szabadítana meg bennünket, aki agyonütötte az egyiptomit, majd elmenekült? Elment az eszed? Istennek nem ilyen emberre van szüksége!

- Mit keres itt közöttünk? Ő sokkal inkább egyiptomi, mint héber!

- Ő most már midianita!

Többen nevettek, Áron pedig úgy érezte, hogy elönti a forróság.

- Mutasd meg nekik, Mózes! Mutass nekik egy jelet!

Mózes a földre dobta a botját, ami azonnal óriási kobrává változott. A nép felkiáltott és szanaszét futott. Mózes kinyújtotta a kezét, és farkánál fogva megragadta a kígyót, az pedig újra bottá változott. Ekkor az emberek újra köréje gyűltek.

- Vannak más jelek is! Mutasd meg nekik, Mózes!

Mózes benyúlt a köpenye alá, és amikor kihúzta onnan a kezét, elborította a lepra. Az emberek rémülten hátrébb hőköllek. Amikor azonban újból a köpenye alá dugta a kezét, majd kihúzta ismét, olyan tiszta volt a bőre, mint az újszülötté. Ekkor mindannyian örömrivalgásban törtek ki.

Nem volt rá szükség, hogy Mózes megérintse botjával a Nílus vizét, hogy az vérré változzon, mert a nép ekkor már önfeledt örömmel kiáltozta: „Mózes! Mózes!”

Áron egyik kezében a botját tartva felemelte karjait, és így kiáltott: „Dicsőség Istennek, aki meghallotta szabadulásért való könyörgésünket! Minden dicsőség Ábrahám, Izsák és Jákob Istenének!”

A nép vele együtt kiáltott, majd mindannyian térdeikre estek, és mélyen leborulva imádták az Urat. Amikor azonban feltette Izrael véneinek a kérdést, hogy készek-e velük együtt a fáraó elé menni, mind meghátráltak. Ez a feladat Mózesre és Áronra maradt.

Ahogy mentek befelé Thébába, a fáraó városába, Áron minden lépéssel kisebbnek és gyengébbnek érezte magát. Sohasem járt még ezen a helyen. Nyüzsgő piactereken és forgalmas utcákon mentek végig, hatalmas kőépületek árnyékában, ahol a fáraó és az ő tanácsadói, valamint Egyiptom istenei laktak. I '.gész életét Gósenban töltötte, ahol hajcsárok előtt görnyedt, és kicsiny juh- és kecskenyájából, valamint a föld terméséből próbálta nyomorúságos létét fenntartani. Hogy is képzelhette magáról, hogy majd ő odaáll a hatalmas fáraó elé, hogy Mózes nevében szóljon? Mindenki azt beszéli, hogy Ramszesz már kisfiú korában ugyanolyan gőgösnek és kegyetlennek mutatkozott, mint elődei. Ki merne útjába állni egész Egyiptom uralkodójának? Talán éppen egy nyolcvanhárom éves öregember és nyolcvanéves öccse? Elküldelek téged a fáraóhoz. Te fogod kivezetni népemet, Izraelt Egyiptomból.

Uram, adj nekem bátorságot! - fohászkodott Áron csendesen. - Te mondtad, hogy én legyek Mózes szóvivője, de bármerre nézek, csak az ellenséget látom magam körül, valamint gazdagságuk és hatalmuk jeleit. Ó, Uram, olyannak látom magamat és Mózest, mint két vén szöcskét, aki a király udvarába lép. A fáraónak hatalmában áll, hogy a sarkával beletaposson minket a földbe. Hogy tudnék bátorságot önteni Mózes szívébe, amikor az én bátorságom is cserbenhagyott?

Szinte érezte Mózes verítékének szagát. A rémület szaga volt ez. Testvére alig aludt valamit az utóbbi időben, annyira félt attól, hogy népe elé járuljon. Most pedig itt áll egy sok ezer lakosú nagyvárosban, amely tele van hatalmas épületekkel, valamint az egyiptomi istenek és a fáraó fenséges szobraival. Eljött, hogy beszéljen a fáraóval!

- Tudod, hova kell mennünk?

- Már majdnem ott vagyunk - mondta Mózes, majd többet egy szót sem szólt.

Áron szerette volna bátorítani őt, de hogyan, amikor ő maga is egész lelkében remegett. Ó, Istenem, hogy tudok majd beszélni, amikor a testvérem, aki nálam sokkal többet tud, úgy reszket mellettem, mint a megrepedt nádszál? Ne engedd, Uram, hogy eltiporják! Bármi történjék is, könyörgöm, adj nekem bátorságot, hogy beszélhessek; adj határozott kiállást, hogy meg ne tántorodjam!

Érezte a tömjénfüst illatát, és eszébe jutott, mit mondott Mózes a lángoló, de el nem égő csipkebokorról és a Hangról, amely a tűzből szólt hozzá. Ezt a Hangot Áron is hallotta. A mikor erre gondolt, félelme oszlani kezdett. Hát nem a szeme láttára változott kígyóvá Mózes botja? Talán nem a saját szemével látta, amint Mózes keze leprás, majd újra egészséges lett? Ekkora hatalma van Istennek! Arra gondolt, micsoda örömujjongásban és hálás kiáltozásban tört ki a nép, amikor látta, hogy Isten végre rátekintett nyomorúságukra, és szabadi tót küldött nekik Mózes személyében.

És mégis...

Áron felnézett az óriási épületekre, azok vaskos oszlopaira, és azon tűnődött, micsoda hatalmuk van azoknak, akik mindezt megtervezték és felépítették!

Mózes megállt egy hatalmas kőkapu előtt, amelynek mindkét oldalán vadállatok faragott szobrai őrködtek - mindegyik vagy hússzor akkora, mint Áron.

Ó, Uram, én csupán ember vagyok, de hiszek benned! Igen, hinni akarok! Szabadíts meg a kétségeimtől!

Áron igyekezett nem bámészkodni maga körül, ahogy Mózes oldalán haladt a hatalmas épület felé, ahol a fáraó trónterme volt. Beszélt az egyik őrrel, majd hamarosan bevezették őket. Az óriási oszlopok között hangok duruzsoltak, mint valami méhkasban. A falakat és a mennyezetet Egyiptom isteneinek színpompás jeleneteit ábrázoló képek díszítették. Az emberek megbámulták őt és Mózest, és megvetően fintorogva, sugdolózva elhúzódtak tőlük.

Áron izzadt tenyerével egyre jobban szorította botját. Érezte, mekkora feltűnést keltett hosszú ruhájával és a fejét borító szőtt vállkendőjével, amely piszkos volt a hosszú út porától. Testvérével együtt furcsán nézhettek ki a rövid tunikát és szépen megmunkált parókát viselő emberek között. Némelyek hosszú tunikát, díszes ruhát és aranyból készült amulettet visellek. Micsoda gazdagság, micsoda pompa! Áron eddig elképzelni sem tudott ilyesmit.

Amikor meglátta a fáraót a trónján ülve Ozirisz és Izisz hatalmas szobrai között, csak állt és bámulta a királyi pompát. Körülötte minden a fáraó hatalmát és gazdagságát hirdette. Az uralkodó megvetően pillantott Áronra és Mózesre, majd valamit mondott a mellette álló őrnek. Az őr kihúzta magát és megszólalt:

- Miért járultatok a hatalmas fáraó színe elé?

Mózes remegve lesütötte a tekintetét, és meg sem szólalt. Áron hallotta, amint valaki azt suttogja: „Mit keres itt ez a két vén, büdös, héber rabszolga?” Ettől elöntötte a forróság. Levette fejéről a kendőjét, és előrelépett.

- Ezt mondja az Úr, Izrael Istene: „Bocsásd el a népemet, hogy vallási ünnepüket megtartva szolgáljanak nekem a pusztában!”

A fáraó gúnyosan felnevetett.

- Komolyan mondjátok?

Mások is vele együtt nevettek.

- Nézzétek ezt a két vén rabszolgát, amint előttem állnak és azt követelik, hogy engedjem el a népüket!

A hivatalnokok hangosan nevettek, mígnem a fáraó intett a kezével, mintha csak valami bosszantó apróságot söpörne félre.

- És ki az a bizonyos „Úr”, akinek a parancsára el kellene bocsátanom Izrael népét? Még hogy elengedjelek benneteket? Miért tenném? Arra születtetek, hogy dolgozzatok! Ki végezné helyettetek a munkát? - kiáltotta, majd hűvös mosollyal az arcán így folytatta:

- Nem ismerek semmiféle „Urat”, és nem engedem Izraelt sehová.

Áron érezte, ahogy mindinkább elönti a düh.

- A héberek Istene szólt hozzánk. Engedj bennünket háromnapi járóföldre a pusztába, hogy áldozatot mutathassunk be az Úrnak, a mi Istenünknek, mert ha nem tesszük, betegség vagy kard által pusztulunk el!

- Mit érdekel engem, ha egypár rabszolga elpusztul! A héberek úgy szaporodnak, mint a nyulak. Ha meg is halnak némelyek a dögvésztől, többen lesznek, akik a helyükre lépnek!

A fáraó egyre csak gúnyolódott rajtuk, tanácsadói pedig nevettek.

Áron arca tűzben égett, szíve vadul lüktetett. Áron egyenesen a fáraó szemébe nézett, az pedig összevonta a szemöldökét, és így szólt:

- Hallottam már rólatok, Áron és Mózes.

Egyiptom királya halkan beszélt, ám hangja annál fenyegetőbbnek tűnt. Áront kirázta a hideg, hogy a fáraó név szerint ismeri őket.

- Kinek képzelitek magatokat? - kiáltott a fáraó. - Elvonjátok az embereket a munkától. - Menjetek vissza dolgozni! Emberek sokasága él itt Egyiptomban, akik nem tudják végezni a munkájukat miattatok!

Amint az őrök elindultak feléjük, Áron megmarkolta a pásztorbotját. Ha bárki rá meri tenni a kezét Mózesre, lesújt rá!

- Mennünk kell, Áron - mondta Mózes alig hallható suttogással.

Áron szót fogadott. Amikor ismét ott álltak a perzselő egyiptomi napsütésben, Áron a fejét rázta.

- Azt hittem, hallgat ránk...

- Mondtam neked, hogy nem fog - sóhajtott Mózes, és lehajtotta a fejét. - Pedig nyomorúságunknak ez még csupán a kezdete.

Hamarosan új parancsot adtak ki a hajcsárok. Többé nem biztosítják a hébereknek a szalmát a téglakészítéshez, hanem azt is nekik maguknak kell előteremteni. Az előírt tégla mennyisége viszont nem csökken! Azt is megindokolták, miért adta ki a fáraó ezt a rendeletet: mivel Mózes és Áron azt kérte, hogy engedje őket a pusztába, hogy Istenüknek áldozhassanak, Egyiptom királya úgy gondolja, hogy egyszerűen csak lusták.

- Azt gondoltuk, ti majd megszabadítotok bennünket, ti pedig csupán azt kértétek, hogy néhány napra engedjenek el bennünket, hogy áldozatot mutathassunk be!

- Vesszetek mindketten!

- Csak még elviselhetetlenebbé tettétek az életünket!

Az izraeliták munkacsoport-vezetői verést kaptak, amiért nem teljesítették az előírt mennyiséget, ezért a fáraó elé járultak, hogy igazságot szolgáltasson és kegyelmezzen nekik. Mózes és Áron elébük ment, hogy beszéljenek velük. Amikor a csoportvezetők kijöttek, csupa vér volt a testük, és rosszabb helyzetben voltak, mint előtte.

- Miattatok a fáraó azt hiszi, hogy lusták vagyunk! Csak bajt hoztatok a nyakunkra! Az Úr sújtson le rátok, amiért ilyen lehetetlen helyzetbe hoztatok bennünket a fáraó és hivatalnokai előtt. Okot adtatok nekik, hogy megöljenek minket!

Áron döbbenten hallgatta vádaskodásukat.

- Az Úr megsegít bennünket, majd meglátjátok!

- Persze! Egyenesen a fáraó kezei közé ad!

Többen leköpdösték Mózest, amint Áronnal együtt távozott. Áron kétségbeesett. Hitte, hogy az Úr szólt Mózeshez, szabadulást ígérve népének.

- Most mihez kezdjünk?

Pedig azt gondolta, minden könnyen megy majd. Az Úr egyetlen szavára lehullnak a rabság láncai. Miért bünteti őket megint Isten? Nem bűnhődtek így is eleget az egyiptomi rabszolgaság hosszú évei alatt?

- Imádkoznom kell - szólt Mózes csendesen.

Olyan öregnek és összezavarodottnak látszott, hogy Áron megrémült, amikor ránézett.

- Meg kell kérdeznem az Úrtól, hogy egyáltalán miért küldött engem a fáraó elé, hogy az ő nevében szóljak, amikor ezzel csak szenvedést okozott a népnek, nem szabadulást.

Az emberek, akiket Áron egész életében jól ismert, most ellenségesen méregették, és összesúgtak a háta mögött, amint el haladt mellettük.

- Áron! Jobban tetted volna, ha befogod a szád! A testvéred túl sokáig volt a pusztában!

Istennel beszélget? Kinek képzeli magát?

Tudhattad volna, hogy elment az esze!

Isten azonban őhozzá is szólt. Áron tudta, hogy amit hallott, Isten hangja volt. Ebben nem kételkedett, és nem engedte, hogy bárki elbizonytalanítsa e tekintetben. De vajon Mózes miért nem dobta el a botját, hogy jeleket és csodákat tegyen az uralkodó jelenlétében? Amikor megkérdezte tőle, Mózes így válaszolt:

- Az Úr mondja meg, hogyan szóljunk és mit tegyünk, mi pedig se többet, se kevesebbet nem tehetünk annál.

A válasz némileg lecsendesítette Áront. Elengedve a füle mellett a gúnyolódást, csak várt és figyelte Mózest, ahogy imádkozik. Ő maga túl fáradt volt ahhoz, hogy imádkozzék, a nép sorsával kapcsolatos aggodalmai azonban továbbra is összekuszálták gondolatait. Miként tudná meggyőzni őket, hogy valóban Isten küldte Mózest? Mit mondjon nekik, hogy hallgassanak rá?

Mózes odalépett hozzá.

- Az Úr újból szólt hozzám, és ezt mondta: „Most meglátod, mit cselekszem a fáraóval. - Amikor majd érzi, hogy hatalmas kezem ránehezedik, elbocsátja a népet. Sőt ő maga szeretne majd megszabadulni tőlük, és ő maga kényszeríti őket az ország elhagyására!”

Áron összegyűjtötte a népet, ám azok nem hallgattak rá. Mózes megpróbált szólni hozzájuk, amikor azonban hangoskodni kezdtek, ő csak hebegett-habogott, majd végképp elhallgatott. Áron visszakiáltott nekik: Az Úr megszabadít bennünket! Szövetséget köt velünk, hogy nekünk adja Kánaán földjét, ahonnan őseink jöttek. Nem erre vártunk egész életünkben? Nem azért imádkoztunk, hogy jöjjön el a szabadító? Az Úr végre meghallotta sóhajtozásunkat, és megemlékezett rólunk! Ő az Úr, aki leveszi vállunkról a terhet, amit az egyiptomiak ránk helyeztek. Sú-

lyos ítéletekkel és kinyújtott karjával megszabadít bennünket a rabszolgaságból!

- Hol van az a kinyújtott kar? Én nem látom!

Valaki meglökte Áront.

- Ha még egy szót szólsz a fáraóhoz, mindannyiunkat megöl. De előtte még mi ölünk meg téged!

Áron látta a tekintetükben az elkeseredett dühöt, és félelem fogta el.

- Küldd vissza Mózest oda, ahonnan jött! - kiáltotta valaki.

- A testvéred csak a bajt hozta ránk, mióta közénk jött!

Áron csüggedten abbahagyta a vitatkozást, és követte Mózest Gósen földjére. A közelében maradt, de nem túl közel; feszülten figyelt, hogy hallja Isten hangját, de nem hallott mást, csupán Mózes mormogását, amint Isten válaszáért esdekelt. Áron befedte a fejét, és leguggolt botját keresztbe téve a térdein. Tartson bármeddig, ő bizony most megvárja testvérét!

Mózes az égre emelt tekintettel állt.

- Áron!

Áron felemelte a fejét, és felpillantott. Már majdnem alkonyodott. Megragadta botját, és felegyenesedett.

- Az Úr szólt hozzád, igaz?

- Igen. Újra a fáraó elé kell mennünk, hogy beszéljünk vele.

Áron keserűen elmosolyodott.

- Ez alkalommal - mondta, immár határozottabb hangon - a fáraó kénytelen lesz meghallani az Úr szavát. Nem fog ránk hallgatni, Áron. Egészen addig nem, amíg az Úr meg nem sokasítja a jeleket és csodákat. Isten keze Egyiptomra nehezedik, hogy hatalmas csapásokkal kihozza népét onnan.

Áron zavarban volt, de igyekezett nem kimutatni.

- Bármi legyen is az üzenet, én továbbadom, Mózes, és megteszem, amit csak parancsolsz. Tudom, hogy az Úr szól általad.

Áron tudta, de vajon a fáraó is megérti-e?

Amikor hazaértek, Áron elmondta a család többi tagjának, hogy újra a fáraó elé készülnek állni.

- Az emberek megköveznek bennünket! - ellenkezett Nádáb és Abihú.

- Az utóbbi időkben nem voltatok a téglakészítő mezőn, apám! Nem láttátok, hogy viselkednek velünk szemben. Csak még nagyobb bajt hoztok ránk.

- A fáraó nem hallgatott rátok. Miből gondoljátok, hogy legközelebb hallgatni fog? Az egyetlen, ami érdekli, hogy minél több építőanyagot készítsünk a városaihoz. Azt gondoljátok, csak úgy elengedi a munkásait?

- Hova lett a hitetek? - kérdezte Mirjám haragosan. - Azóta várunk erre a napra, hogy Jákob atyánk betette a lábát ebbe az országba. Nekünk nem Egyiptom a hazánk!

Míg a vita tovább folytatódott körülöttük, Áron észrevette, hogy Mózest félrevonja a felesége. Cippóra is mérges volt, akárcsak a többiek, de halkan beszélt férjével. Csak rázta a fejét, és egyre közelebb húzta magához fiait.

Mirjám felidézte Áron fiainak, miként oltalmazta meg az Úr Mózest, amikor a Nílus vizére tették egy kosárban, és mekkora csoda volt, hogy éppen az előző fáraó leánya talált rá és fogadta örökbe.

- Én ott voltam és láttam, hogy az Úr keze volt rajta születése óta.

Abihút azonban továbbra sem sikerült meggyőzni.

- És ha a fáraó most sem hallgat rájuk, szerinted hogy bánnak majd velünk a többiek?

Nádáb türelmetlenül felugrott a helyéről.

- A barátaim fele már így sem beszél velem!

Áron szégyenkezett fiai hitetlensége miatt.

- Az Úr szólt Mózeshez!

- Talán veled beszélt az Úr?

- Az Úr mondta Mózesnek, hogy járuljunk a fáraó elé, ezért oda kell mennünk. De most aztán elég legyen! Mindenki kifelé! - kiáltotta a kezével hadonászva. - Menjetek és lássátok el a juhokat és a kecskéket!

Cippóra is kiment, szorosan a többiek mögött, fiait végig maga mellett tartva.

Mózes és Áron összekulcsolt kézzel ült az asztalnál.

- Cippóra visszamegy az apjához, és magával viszi a fiaimat is.

- De miért?

- Azt mondja, itt nem férünk el ennyien.

Áron érezte, ahogy arcába szökik a vér. Észrevette, hogy bánik Mirjám Cippórával, pedig korábban már beszélt vele erről.

- Engedd, hogy segítsen neked a munkában, Mirjám!

- Nincs szükségem a segítségére!

- Neki is fontos, hogy hasznossá tegye magát.

- Felőlem azt tesz, amit akar, és oda megy, ahová akar!

- Ő Mózes felesége és az öcséd fiainak az édesanyja. Most már ő is a mi húgunk.

- Nem a húgunk, csak egy jöttment midianita! - válaszolta Mirjám.

- És mi mik vagyunk? Talán nem rabszolgák? Mózesnek menekülnie kellett Egyiptomból és Gósen földjéről. Talán azt vártad tőle, hogy ne nősüljön meg, és ne legyenek gyermekei? Ez az asszony pedig egy papnak a lánya.

- És ettől már rögvest szeretnem kellene? Mégis, melyik isten papjáé? Egy biztos: nem Ábrahám, Izsák és Jákob Istenéé!

- Márpedig Mózest maga az Úr, Ábrahám, Izsák és Jákob Istene hívta ide.

- Kár, hogy Mózes nem hagyta ott a feleségét és a fiait, ahova valók! - kiáltotta, majd felállt és hátat fordított.

Áron dühbe gurult.

- És te, Mirjám? Te hova tartozol? Se férjed, se gyerekeid, akik gondoskodhatnának rólad!

Mirjám könnybe lábadt szemekkel nézett Áronra.

- Én vigyáztam Mózesre, amíg a Níluson sodródott. Én beszéltem a fáraó lányával, hogy a testvérünk visszakerülhessen anyánkhoz, amíg elválasztja. És ha mindez nem elég, ki viselte gondját a te fiadnak, miután Eliseba meghalt? Ne felejtsd el, Áron, hogy a nővéred vagyok, Amrám és Jókebed elsőszülött gyermeke. Nagyon sokszor rád is nekem kellett vigyázni.

Mirjám olykor nem hallgatott az okos szóra. Ilyenkor a család nyugalma érdekében is a legjobb az volt, ha Áron engedte, hogy egyedül gondolja végig a dolgokat. Idővel majd elfogadja legalább Mózes fiait, ha a feleségét nem is.

Áron visszazökkent a gondolataiból.

- Megpróbálok újra beszélni Mirjámmal, Mózes. Cippóra a feleséged, ezért itt a helye melletted.

- Nem csak Mirjámról van szó, testvérem! Cippóra a népünktől is fél. Azt mondja, olyanok, mint a szél, amely hol erről, hol arról fúj. Azt már látta, hogy rám nem hallgatnak, és rád sem fognak. Megérti, hogy nekem azt kell tennem, amit Isten mondott, de félti a gyerekeket, és azt mondja, nagyobb biztonságban van apja sátrában, mint Izrael házaiban. Mintha az asszonyok csak a gondokat szaporítanák...

- Nem kérte, hogy térj vele vissza te is?

- Nem, csupán annyit kért, hogy adjam rá áldásomat, én pedig megtettem. Visszaviszi fiainkat, Gérsómot és Eliézert Midián földjére. Egész életét a pusztában töltötte. Jetrónál biztonságban lesznek.

Mózes szeme könnyekkel telt meg.

- Ha Isten is úgy akarja, visszatérnek hozzám, amikor Izrael kiszabadul Egyiptomból.

Áron érezte testvére szavaiból, hogy a legnehezebb idők még csak ezután jönnek. Mózes hazaküldte Cippórát a saját népéhez, ahol biztonságban lehet. Áronnak ebben a kiváltságban nem lesz része. Fiaival és Mirjámmal együtt itt kell maradniuk, és bármilyen nehézség jöjjön is, ki kell bírniuk.

A hébereknek nincs más választásuk, csak az imádság és a remény, hogy a szabadulás napja nincs már messze.