NEGYEDIK RÉSZ

- Most neked is velem kell jönnöd, Áron!

Mózes szavai örömmel töltötték el Áront. Legutóbb is menynyire szeretett volna vele menni!

- Amikor felmegyek az Úr elé, állj meg a nép előtt, hogy ne tudjanak feljönni a hegyre! Ne engedd, hogy előrefurakodjanak, különben az Úr haragja lesújt rájuk.

A nép. Mózes mindig a nép miatt aggódott, Áron pedig jól tudta, hogy ez így helyes. Mózes már kétszer is járt fent a hegyen, míg Áron vágyakozva gondolt arra, micsoda nagyszerű dolog lenne felmenni és saját szemével meglátni az Urat. Ezt azonban kérni sem merte.

Összehívták a népet, és utasításokkal látták el őket.

- Mossátok ki ruháitokat, és készüljetek, mert két nap múlva fontos események történnek! Az Úr leszáll a hegyre. Senki ne közelítsen a hegyhez! Meg kell halnia mindenkinek, aki érinti azt. Majd csak ha a kürt hosszan zeng, akkor szabad fölmenni a hegyre.

Mirjám könnyes szemekkel üdvözölte testvérét.

- Gondolj bele, Áron, hány nemzedék várta sóvárogva ezt a napot! Csak gondolj bele!

Zokogva ölelgette Áront.

Fiai, menyei és azok gyermekei is kimosták ruháikat. A nagy izgalomtól Áron sem enni, sem aludni nem tudott. Annyira vágyott rá, hogy újra hallja az Úr hangját, hogy érezze Isten jelenlétét, amint kívülről-belülről átjárja őt, mint annak idején! Megpróbálta elmagyarázni fiainak, menyeinek, unokáinak, sőt Mirjámnak is, milyen érzés Isten hangját hallani, a környezetében élők azonban teljesen süketek erre a hangra, így el sem tudták képzelni, mit élt át Áron. Belülről érezte az Úr Szavát.

Csak Mózes értette meg, akinek istenélményei sokkal mélyebbek voltak annál, mint amit Áron el tudott képzelni. Látta testvére arcán, valahányszor visszatért a hegyről, látta a szemeiben a változást.

Ott fenn a hegyen, Isten jelenlétében Mózes egy időre az örökkévalóság dimenzióiba lépett át. Most végre egész Izrael megérti azt, amit lehetetlen szavakkal elmagyarázni. Az egész nép hallja majd az Urat!

Áron még hajnal előtt felébredt, így hát sátra előtt üldögélve figyelt és várakozott. Ki tudna aludni egy ilyen napon? Csak néhányan jöttek még elő sátraikból. Mózes közeledett. Áron elébe ment és átölelte.

- Te reszketsz!

- Te Isten barátja vagy, Mózes, én pedig csak a te szószólód.

- A te küldetésed is az, hogy megszabadítsd Izraelt, testvérem.

Kimentek a tisztásra, és várakoztak. Egyszer csak a levegő is megváltozott. Villámok cikáztak, majd hosszú, mély, mennydörgő hang morajlott. Az emberek rémülten dugták ki fejüket sátraikból, hogy lássák, mi történik. Áron így kiáltott nekik:

- Gyertek! Itt az idő!

Áron családja megmosakodva, elkészülve kijött a sátorból, ő maga pedig mosolyogva követte Mózest, majd intett a népnek is, hogy jöjjenek utánuk.

Füstfelhő tornyosult, mintha valami óriási kemencéből törne elő. Az egész hegység rázkódott, hogy Áron a talpa alatt érezte a föld remegését. Egyre sűrűbb lett a levegő. Áron szíve reszketett és vadul kalapált az izgalomtól. Egész testében megborzongott. A fejük fölött örvénylő sötétszürke felhő megindult a hegycsúcs felé. Villámlás hasított át az égen, majd hatalmas mennydörgés következett, hogy Áron szinte a mellkasában érezte a morajlást. Újabb és újabb villámok csaptak le, a morajlás ereje pedig szinte feldöntötte az ott állókat. A felhő belsejéből hosszú, hangos kürtszó harsant fel, amely bár felismerhető volt, valahogy mégis idegenszerűnek tűnt. Áron szerette volna befogni füleit, hogy védekezzen a kürtzengés hatalmas erejével szemben, de csak állt és csendesen imádkozott:

„Irgalmazz nekem! Irgalmazz nekem!” A földkerekség összes szele együtt harsogott a sófárból, mert maga a mindenség Teremtője fújt bele.

Mózes elindult a hegység felé. Áron igyekezett szorosan a közelében maradni, bár félelme kíváncsiságával vetekedett. Nem tudta levenni szemét a gomolygó füstoszlopról, a tűzcsóvákról és a kavargó, szürke felhő közepéből sugárzó ragyogásról. Az Úr érkezik! Áron látta, amint vörös, narancssárga és aranyszínű vibráló fény ereszkedik le és gomolygó füst száll fel a hegyről. Az Úr emésztő tűz! Áron talpa alatt remegett a föld. A tűz és a hegytetőről felszálló füst ellenére nyoma sem volt hamunak a levegőben.

A sófár mély tülkölése olyan hosszan tartott, hogy Áron szíve szinte megfájdult tőle. Amikor odaért az Isten által kijelölt határvonalhoz, megállt és onnan figyelte, ahogy Mózes egyedül megy fel a hegyre, hogy négyszemközt legyen Istennel. A lélegzetét is visszatartva várt, majd széttárta karjait, figyelmeztetve a népet, hogy ne jöjjenek közelebb. Ez a hegy szent hely. Amikor válla felett hátrapillantott, látta Józsuát, Mirjámot, Eleázárt, a kis Fineást és másokat. Felemelt tekintettel álltak ott mindnyájan, arcukról félek dálat tükröződött.

Én, az Úr, vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a szolgaság házából.

Az Úr Szava teljesen átjárta Áront.

Ne legyen más istened rajtam kívül!

Ne csinálj magadnak semmiféle istenszobrot azoknak a képmására, amik fenn az égben, lenn a földön, vagy mására, ami ott azoknak a kép lenn a földön, vagy a föld alatt a vízben vannak...

Ne mondd ki hiába Istenednek, az Úrnak a nevét...

Emlékezzél meg a nyugalom napjáról, és szenteld meg azt...

Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élhess azon a földön, amelyet Istened, az Úr ad neked...

Ne ölj...

Ne paráználkodj...

Ne lopj...

Ne tanúskodj hamisan felebarátod el en...

Ne kívánd felebarátod házát! Ne kívánd felebarátod feleségét, se szolgáját, se szolgálóját, se ökrét, se szamarát, és semmit, ami a felebarátodé.

Ekkor Áron újból hallotta az Úr hangját.

A Hang Áron lelke mélyéig hatolt, amitől határtalan belső öröm járta át. Az Úr félelme töltötte be, szíve azonban ujjongott. Vére egészen felforrósodott és mindent elsöprő zuhatagként áramlott ereiben. Úgy érezte, hogy a régi élete lezárult, és valami egészen új élet veszi kezdetét. Betöltötte az Úr igéje, amely ott kavarog, hullámzik benne, lángra gyújtja elméjét, perzseli szívét, hogy aztán utat törjön magának az ajkán. Elragadtatással töltötte el, hogy érezte a Jelenvalót, hallotta hangját kívülről, belülről és mindenütt maga körül. Ámen! Ámen! Úgy legyen! Úgy legyen! Szerette volna, ha soha nem ér véget ez az elragadtatott állapot. Uralkodj bennem, Uram! Légy úrrá rajtam teljesen!

A nép azonban kiáltozni kezdett:

- Mózes! Mózes!

Áron nem akart magához térni abból a csodálatos élményből, amelyben része volt.

Legszívesebben visszakiáltotta volna nekik, hogy ne utasítsák el az ajándékot, amit Isten kínált nekik.

Öleljétek magatokhoz! Öleljétek át őt magát! Ne szakítsátok meg azt a kapcsolatot, amely létünk értelme!

De már túl késő volt.

Mózes visszatért a hegyről.

- Ne féljetek, mert azért jött Isten, hogy próbára tegyen benneteket! Azért mutatta meg nagy hatalmát, hogy őt féljétek mindig, és ne vétkezzetek!

A nép azonban elszaladt.

- Gyertek vissza! - kiáltott utánuk Áron, de addigra már szanaszét futottak rémületükben, és a távolban álltak csak meg. Még saját fiai és unokái is! Csalódottságában könnyei is kicsordultak. Nincs mit tenni, oda kell menni hozzájuk.

- Azt akarjuk, hogy te közöld velünk, Mózes, hogy mit mondott neked az Úr, mi pedig meghallgatunk - kiáltották a vének. - Csak ne Isten szóljon hozzánk közvetlenül, mert mind meghalunk!

- Jöjjetek közelebb és halljátok, mit mond nektek az Úr!

A népet teljesen megrémisztetté a mennydörgés hangja és a szél. A fejüket sem merték felemelni, hogy a füstoszlopra és a lángoló tűzre nézzenek.

Ekkor elcsitult a mennydörgés és a szél. A hegytetőről jövő kürtzengés hangja is abbamaradt, és a föld is megnyugodott.

Áronnak szinte fájt a csend. A nagyszerű pillanat elmúlt, és vele együtt örökre elveszett a nagy lehetőség is. Felfogják-e valaha is ezek az emberek, hogy mit utasítottak el? Torka egészen kiszáradt, ahogy uralkodni próbált szomorúságán és csalódottságán.

Hallom-e még valaha az ő hangját? Mirjám szólni próbált hozzá, majd fiaihoz is, Áron azonban meg sem tudott szólalni a fojtogató szomorúságtól. Lába szinte földbe gyökerezett, és egyre csak a dicsfényben tündöklő Sínai-hegyet bámulta. Belsejében érezte a tüzet, amely felébresztette benne a vágyakozást, hogy bárcsak ő is olyan lehetne, mint Mózes! Ó, ha ő is naponta hallaná az Úr hangját!

Bárcsak ő is ugyanolyan személyes kapcsolatba kerülhetne Istennel, a mindenség Teremtőjével! És ha mindnyájan hallanák, akkor Mózes és az ő válláról is lekerülne a felelősség terhe, amelyet ez a nagy nép jelent. Mindenki személyesen hallaná Isten hangját! Mindenki személyesen ismerné Isten igéjét! Mindenki megértené Isten akaratát, és mindenki engedelmesen követné!

Az erről való ábrándozás egészen magával ragadta Áront. Végre felszabadulna a sok ember életéért viselt felelősség alól. És végre nem kellene tovább hallgatni a nép panaszkodását és zúgolódását sem! Izraelben mindenki egyformán osztozna a terhek viselésében!

Az álomkép azonban lassan oszladozni kezdett, és újból Is ten elhívásának terhe nehezedett rá. Áronnak eszébe jutottak ifjúságának évei, amikor senki másra nem volt gondja, csak önmagára, amikor semmiféle felelősség nem terhelte, és egyetlen gondja az volt, hogy elkerülje a hajcsárokat és kibírja az egyiptomi nap perzselő hőségét.

Könnyeinek fátyolén át homályosan látta a Sínai-hegy tetején vöröses aranyszínben lángoló tűzet.

Ó, Uram, Uram! Mennyire szeretném, ha... mit is? Szavakkal nem lehet kifejezni, amit érzett. Szorító fájdalom járta át lénye legmélyét, a veszteség és a sóvárgás fájdalma, és tudta, hogy ez már soha nem múlik el. Isten azért hívta őket a hegyhez, hogy hallják meg az ő hangját és végre az ő népévé legyenek. Ők azonban visszautasították a felkínált ajándékot, és azt kérték, hogy inkább ember vezesse őket: Mózes.

- Ne légy már ennyire letörve, Áron! - próbálta vigasztalni Mirjám. Leült mellé, és kezét Áron fejére tette. - Nem telietünk róla, hogy ennyire féltünk. Az a hang! Az a tomboló égzengés!

Úgy vigasztalta, mint valami kisfiúcskát. Áron felállt és távolabb lépett nővérétől.

- Ő az Úr! Magatok is láttátok a felhőt és a tüzoszlopot. Saját családom is úgy rohant el, mint a megrémült birkanyáj!

Fiai és azok családtagjai is ugyanúgy kiáltoztak Mózes után, mint a többiek. Az ő szavai nem jelentettek számukra semmit? Ő még mindig csak egy rabszolga a szemükben? Hosszú hónapokon át próbálta megértetni velük, milyen érzés volt az Úr hangját hallani, és tudni azt, hogy Isten szól hozzá, nem saját képzelete játszadozik vele. És amikor maguk is lehetőséget kaptak rá, mit csináltak? Elfutottak Isten elől! Frissen mosott ruháikban reszkettek, mint a nyárfalevél. Rémülten jajveszékelve követelték, hogy Mózes közvetítse nekik Isten Szavát.

- Áron, úgy viselkedsz, mint egy gyerek!

- Nem az anyám vagy, Mirjám! - mordult rá Áron a nővérére. - És nem is a feleségem!

Mirjám arca lángvörös lett. Már nyitotta száját, hogy visszavágjon, Áron azonban faképnél hagyva őt kiment a sátorból. Képtelen befogni a száját! Olyan, mint a szél, amely örökké fúj, Áronnak pedig semmi kedve nem volt hozzá, hogy tovább hallgassa a tanácsait és a kifogásait.

Mózes éppen feléjük tartott.

- Gyújtsd össze a népet a hegy lábánál!

Nemsokára mindannyian egybegyűltek Áron vezetésével. Józsué már ott állt Mózessel oldalán a hegy lábánál. Áront bosszantotta, hogy Eliézer és Gérsóm nincsenek ott, hogy apjuk szolgálatára legyenek. Miért éppen ez a júdabeli ifjú áll Mózes mellett, és miért nem valamelyik közvetlen rokona? Kezdettől fogva, hogy kijöttek Egyiptomból, Józsué minden lehetséges alkalmat megragadott, hogy Mózes közelében lehessen és szolgálhasson neki, ő pedig felkarolta ezt az ifjút mint szolgálóját. Józsué még azután is Mózes mellett maradt, 1 hogy Jetró meghozta Eliézert és Gérsómot, valamint Cippórát. Hol vannak Mózes fiai ma reggel? Áron megpillantotta őket a tömegben, amint két oldalról támogatták gyengélkedő édesanyjukat.

- Halljátok meg az Úr Szavát!

Az ígéret földjén, ezeken az ünnepeken minden izraelita férfinak meg kell jelennie az Úr előtt azon a helyen. A tömeg hirtelen elcsendesedett és figyelmesen hallgatta Mózest, aki közölte velük mindazt, amit az Úr mondott neki. Az Úr törvényeit, amelyek azért adattak, hogy az emberek ne vétkezzenek egymás ellen; törvényeket, amelyek a közöttük lakozó és az Úr parancsai szerint élő jövevényeket védelmezik; a magántulajdon védelmét szolgáló törvényeket; az igazság és az irgalom törvényeit. Három fő ünnepet hirdetett meg az Úr, amelyeket évente meg kell tartani: a kovásztalan kenyerek ünnepét, amely az Egyiptomból való szabadulásra emlékezteti őket, az aratás ünnepét, valamint az utolsó aratás ünnepét, hogy megköszönjék Isten gondviselését. Bárhol is lakjanak az Úr kijelölt helyén.

Többé nem tehetik azt, amit saját eszük szerint jónak vélnek.

- Az Úr elküldi angyalát, hogy előttünk járjon és bevigyen arra a helyre, amelyet kijelölt számunkra. Hallgassatok szavára és kövessétek minden parancsát! Ne szegüljetek ellene, mert nem bocsátja meg hitszegéseteket! Ő az Úr képviseletében jár és az ő nevét hordozza!

Áron szíve hevesen zakatolt, mert eszébe jutott az a Férfi, akit testvére előtt látott menni. Mégsem a képzeletének szüleménye volt tehát! Mint ahogy az a Férfi sem, akit a sziklában látott a Sínai-hegy lábánál, amelyből azután víz fakadt. Ez a két alak egy és ugyanaz a személy volt: az Úr Angyala! Előrehajolt és szinte itta testvére szavait.

- Ha engedelmesen hallgattok szavára, és teljesítitek mindazt, amit parancsol, akkor ellensége lesz ellenségeiteknek és szorongatója szorongatóitoknak.

Mózes széttárta karjait, tenyerét az ég felé fordítva.

- Ha Isteneteket, az Urat szolgáljátok, akkor megáld kenyérrel és vízzel, és eltávolítja tőlünk a betegségeket. Nem vetél el, sem meddő nem lesz senki a nép között. Napjaitok számát teljessé teszi.

Amikor megérkezünk az ígéret földjére, ki kell űznünk annak lakóit, máskülönben bűnbe ejtenek bennünket, hogy vétkezzünk az Úr ellen. Isteneik ugyanis csapdát jelentenek számunkra.

Leengedte karjait, majd megkérdezte:

- És ti mit válaszoltok az Úrnak?

- Megteszünk mindent, amit az Úr mond! - kiáltotta Áron, a nép pedig teli torokból ismételte szavait, míg végül milliók hangja zengett az Úr, Izrael Istenének színe előtt.

Másnap korán reggel Mózes földből oltárt épített az Isten hegye előtt. Tizenkét faragatlan kőoszlopot állított fel Izrael törzseinek száma szerint. Fiatal izraelita férfiakat választottak ki, hogy elővezessék a bikaborjúkat, amelyeket feláldoznak az Úrnak békeáldozatul. Mózes fogta a bikák vérének a felét, és tálakba töltötte, a másik felét pedig az oltárra hintette. Hangosan felolvasta az Úr Szavát, amelyet megörökített a Szövetség Könyvében, a nép pedig megismételte ígéretét, hogy megtartják az Úr igéit. A levegő megtelt az égőáldozatok szagával.

Mózes ekkor Áronhoz fordult.

- Te, a két fiad, Nádáb és Abihú, valamint a hetven vén velem jöttök fel a hegyre.

Áront mámoros öröm fogta el a parancs hallatán. Erre a pillanatra várt, amikor nemcsak hallja az Úr igéjét, de megállhat az ő jelenlétében. Örömmel vegyes félelem töltötte el, amint háta mögött a vénekkel testvére nyomában lépkedett felfelé a hegyen.

A felfelé vezető út nem volt könnyű. Nyilván az Úr adott erőt Mózesnek, aki már négyszer is megtette ezt az utat. Amint Áron a meredek hegyi ösvényen Mózes nyomában haladt, nyolcvanhárom évének minden napját érezte. Égő fájdalmat érzett izmaiban. Többször is meg kellett állnia, hogy lélegzethez jusson. Fölöttük az Úr felhője kavargott, a hegycsúcsot pedig még mindig tűz borította.

Amikor Áron és fiai, valamint a vének felértek egy sík helyre, Mózes megállt.

- Ezen a helyen fogjuk imádni az Urat.

Áron láthatta Izrael Istenét, aki mennyei tisztaságú, ragyogó zafírokon pihentette lábait. Most már biztos, hogy Áronnak meg kell halnia. Remegés fogta el a szeme elé táruló látványtól, és térdeire esett, fejét mélyen a földig hajtva.

Állj fel és egyeli Igyál a vízből, amelyet én adok néked!

Áron még soha nem élt át ehhez fogható örömmámort. Szívét csordultig töltötte a hála. Úgy érezte, legszívesebben örökre itt maradna. Egészen megfeledkezett a körülötte állókról és azokról, akik lent a síkságon várnak rájuk. Csak a pillanatnak élt, és nem győzött betelni Isten hatalmának és fenségének látványával. Kicsinek érezte magát, de nem jelentéktelennek, aki ugyan csak egy a sok közül, mégis Isten különös szeretetét élvezi. A manna a mennyország ízét jelentette számára, a víztől pedig visszanyerte erejét.

Mózes Áron vállára tette kezét.

- Azért hívott fel az Úr a hegyre, hogy átadja nekem a Törvényt népe számára. Maradj itt és várj, amíg visszatérünk!

- Visszatértek? Kivel?

- Józsué is velem jön fel a hegyre.

Áront elöntötte a harag. Rápillantott a fiatal férfira, aki Mózes mögött állt, és így szólt:

- De hát ő efraimita! Nem Lévi törzséből való!

- Áron! - szólalt meg Mózes csendesen. - Nem az a dolgunk, hogy mindenben engedelmeskedjünk az Úrnak?

Gyomra összeszorult, szája széle remegett.

- De igen - felelte halkan, bár legszívesebben azt mondta volna: Én akarok veled menni! Én akarok a te oldaladon állni! Miért állítasz most félre?

Előtörtek belőle gyermekkori emlékei, amint kisfiúként magányosan ült a nádasban. Valaki másra esett a választás. Mózes ekkor így szólt mindnyájukhoz:

- Ha bármi történne, amíg távol vagyok, beszéljétek meg Áronnal és Húrral! Ők itt maradnak veletek.

Áron reményvesztetten állt és nézett Mózes után, aki megfordult és elindult egyre feljebb a hegyi ösvényen, Józsué pedig szorosan a nyomában. Áron szeme könnybe lábadt, azonban megpróbálta leküzdeni a szívében egymással hadakozó érzéseket. Miért Józsué? Miért nem én? Talán nem ő volt az, aki rátalált Mózesre a pusztában? Nem őt választotta az Úr, hogy Mózes szóvivője legyen? Torka elszorult, szinte fojtogatta a tehetetlenség. Ez nem igazságos!

Míg Mózes és Józsué egyre feljebb kapaszkodott a hegyen, Áron ott maradt a többiekkel. A nép terhe most talán nagyobb súllyal nehezedett rá, mint valaha.

Áron a többiekkel együtt hat napig a hegyen maradt, melynek csúcsát felhő borította be. Mózes és Józsué különvált tőlük, de még látótávolságon belül maradva. A hetedik napon azután az Úr megszólította Mózest a felhő belsejéből. Áron és a többiek hallották a Hangot, amely hosszan morajlott, mint valami mély mennydörgés. Mózes felállt és folytatta útját felfelé a hegyen. Józsué egy darabig követte, majd megállt és őrt állt, mialatt Áron testvére belépett a felhőbe. Ismét mennydörgés hangja harsant és ragyogó tűzláng fénye villant a hegy csúcsáról. Lentről a nép rémült kiáltozása hallatszott.

- Áron! - kiáltotta Húr. - Le kell mennünk, hogy megnyugtassuk a népet!

- Mózes azt mondta, hogy itt várjunk! - felelte Áron háttal állva a többieknek.

- A vének már mennek lefelé!

- Arról volt szó, hogy itt várunk!

- Áron! - kiáltott ismét Húr. - Szükségük van rád!

Áron keserves sírásra fakadt. Miért? Istenem, miért hagytál itt engem?

- Mózes azt mondta, hogy hozzánk forduljanak tanácsért, de ha átlépik a határvonalat, az Úr lesújt rájuk!

Áron szorosan lehunyta szemét.

- Rendben! - mondta megadóan, majd lecsüggesztett vállakkal megfordult és elindult lefelé a hegyi ösvényen, lelkében elszántan, hogy azt tegye, amit az Úr elvár tőle.

Még egyszer utoljára visszapillantott, és látta Józsuét, amint ott áll a ködben a hegyet elborító felhő peremén.

*

A vének rémülten és tanácstalanul gyülekeztek Áron köré.

- Áron, már tíz nap eltelt, és a tűz szűnni nem akaró lángolással ég!

- A nép kezdi azt hinni, hogy Mózes meghalt.

- Komolyan gondoljátok, hogy Isten megölné az ő felkentjét? - kérdezte dühösen Áron.

- Senki sem maradna életben annak a tűznek a közepén!

- Józsué sem tért vissza!

- Jó lenne, ha valaki felmenne és megnézné, hogy...

Áron felállt és haragos pillantással nézett fiaira.

- Senki nem közelíthet a hegyhez! Talán elfelejtettétek, hogy maga Isten jelölte ki a határvonalat? Szent föld az! Aki közelebb merészkedik, azt halálra sújtja az Úr!

- Akkor Mózes és Józsué is biztos meghalt már!

- A testvérem él! Maga az Úr hívta fel őt a hegy tetejére, hogy átvegye tőle igéit. Hamarosan visszatér hozzánk!

Kórah egyre csak a fejét rázta.

- Megrögzött álmodozó vagy, Áron! Nézz csak fel! Ugyan ki élne túl ekkora tüzet?

- Titeket fog megemészteni az a tűz, ha az Úr ellen lázadtok!

Mindnyájan egyszerre, egymás szavába vágva kiabáltak.

- Térjetek vissza sátraitokba! - kiáltott Áron. Gyűjtsetek mannát reggelente a parancs szerint! Igyatok a vízből, amit az Úr biztosít számotokra! És várjatok, ahogy én is várok!

Sarkon fordult, visszament a sátrába, és egy rántással összehúzta a sátorponyvát. Leült egy vánkosra, és befedte arcát. Nem akart a kételkedők szavára hallgatni, hiszen ő maga is kétségek között őrlődött. Mózes azt mondta: „Várj!” Várnom kell. Istenem, csak segíts várnom!

Józsuára gondolt, ahogy a hegyen látta őt Mózes mellett állni. A testvére Józsuát választotta...

- Nem gondolod, hogy jobban tennéd, ha...

Haragosan pillantott nővérére, aki hangosan felsóhajtott.

- Csak arra gondoltam...

Mirjám pár pillanatig Áron tekintetének tüzében állt, majd lehajtotta fejét és visszament, hogy a gyapjúfonalat kártolja. Saját fiai is kérdésekkel ostromolták Áront.

- Nem tudom, miért marad olyan sokáig fenn a hegyen! Azt sem tudom, hogy jól van-e. Igen, tudom, nagyon idős már, én azonban nála is öregebb vagyok. Ha nem hagyjátok abba a faggatózást, a sírba visztek!

Hosszú és fárasztó nap állt Áron mögött, hisz egész nap a nép ügyeiben kellett tanácsokat adnia és ítéletet tennie, de most végre egyedül lehetett. Míg az emberek aludtak, ő feltekintett a hegyre és az emésztő tüzet figyelte. Hogy képes elviselni Mózes ekkora terhet? Hogy tudja egymás után meg-hallgatni a különféle peres ügyeket, és hogy képes mindvégig pártatlan maradni?

Én erre nem vagyok képes, Mózes! Mikor jössz már le arról a hegyről? Siess és térj vissza hozzánk!

Lehet, hogy Mózes csakugyan meghalt? Szorosan lehunyta szemét, és erősen gondolkodott, miközben a félelem egyre jobban hatalmába kerítette. Talán ez az oka, hogy napok óta nem kapunk tőle életjelet? De hol van Józsué? Még mindig ott áll azon a sziklás lejtőn? Az élelmük és a vizük azóta már biztos rég elfogyott.

A nép úgy festett, mint a pásztor nélkül maradt nyáj. Szűnni nem akaró kérdéseik, mint a rémült bégetés. Tudta, hogy ha nem tesz valamit, a nép hamarosan szétszéled. Némelyek már Egyiptomba akartak visszatérni, mások Midián földjének legelőire akarták hajtani állataikat. Nőttön nőtt az elégedetlenség.

Áront éjszakánként elkerülte az álom. A többiekkel együtt szedegette ő is a mannát mindennap, de alig volt étvágya, hogy egyen belőle. Bármerre ment, mindenütt ugyanazok a kérdések záporoztak rá:

- Hol van Mózes? Fenn a hegyen, Istennel.

- Él még egyáltalán? Bizonyosan tudom, hogy él!

- Mikor jön vissza? Nem tudom! Nem értitek, hogy nem tudom?

Harmincöt nap is eltelt már, majd harminchat, harminchét, Áron félelme pedig napról napra erősödött. Elviselhetetlen volt a hőség a sátorban, mégsem ment ki a szabadba. Jól tudta, ha kiteszi a lábát, a nép azonnal megrohanja és válaszokat követel, neki pedig nem voltak már válaszai. Halálosan belefáradt, hogy zúgolódásukat és siránkozásukat hallgassa.

Mózes! Miért késlekedsz?

Van fogalma testvérének arról, min megy keresztül Áron itt lent a poros síkságon, miközben a sok zúgolódást hallgatja? Vagy Mózes talán csak sütkérezik az Úr jelenlétében? Áron tudta, hogy ha nem tesz valamit, mégpedig nagyon hamar, akkor ezek az emberek halálra kövezik őt, és szétszélednek a pusztában, mint a vadszamarak.

Mirjám komoly tekintettel nézett rá.

- Téged hívnak.

- Én is hallom.

- A hangjuk alapján nagyon dühösek lehetnek, apám!

Készek lennének megkövezni valakit.

- Tenned kell valamit, Áron!

Dühösen Mirjámra támadt.

- Szerinted mit kellene tennem?

- Nem tudom, de már teljesen elveszítették minden türelmüket. Adj nekik valami feladatot, ami lefoglalja őket!

- Készíttessek velük megint téglákat? Építsünk esetleg egy várost itt a hegy lábánál?

- Áron! - kiáltozták a vének a sátor bejáratánál. - Áron!

Kórah is velük volt. Már Húr is kezdte elveszíteni a hitét.

- Áron, beszélnünk kell veled!

Áron szíve reszketett, és egyfolytában a könnyeivel küszködött. Isten elhagyott bennünket! Isten talán csak Mózessel törődik. A hegytetőt, ahol Mózes még mindig egyedül van az Úr jelenlétében, tűz borítja. Talán Isten is és Mózes is elfeledkezett róla és a népről. Ha még életben van egyáltalán Mózes!

A lélegzete is reszketett. Negyven nap telt el. Nyolcvanhárom éves ember nem bírja ki ilyen sokáig...

Amikor kilépett a sátorból, a nép és a vének közrefogták. Úgy érezte, hogy türelmetlenségükkel megfojtják. Már nem a testvére miatt aggódtak. A törzsek arra készültek, hogy nem maradnak tovább a hegy lábánál, hanem szétválnak és elindulnak a szélrózsa minden irányába. Nem voltak hajlandók tovább hallgatni Áron szavait: „Maradjatok itt, amíg Mózes visszatér!”

- Ez az ember, Mózes, aki kihozott bennünket Egyiptomból, eltűnt, és fogalmunk sincs, mi történt vele!

Ez az ember, Mózes? Hát nem látták, milyen hatalmas csodákat tett Isten Egyiptomban? Szemük láttára választotta ketté Isten a Vörös-tengert, amikor Mózes kinyújtotta a botját, hogy száraz lábbal kelhessenek át a túlpartra! Képesek ezek után ilyen közönyösen beszélni Mózes eltűnéséről? Áront elfogta a félelem. Ha ennyire semmibe veszik a testvérét, aki megszabadította őket a fáraó hatalmából, akkor nem kell sokáig várni, és őt is megvetik majd.

- Áron, állj az élre és vezess bennünket!

- Mondd meg, mit tegyünk!

- Nem maradhatunk itt örökre, hogy egy öregemberre várjunk, aki már rég halott!

- Készíts nekünk isteneket, hogy azok vezessenek bennünket!

Áron elfordult, ám a háta mögött még többen álltak. A szemükbe nézett. Azok egymás szavába vágva kiáltoztak, lökdösődtek, némelyek az öklüket rázták. Áron az arcában érezte bűzös leheletüket, és látta, ahogy félelmükben rángatják és lökdösik egymást.

- Adj nekik valami feladatot! - kiáltotta oda neki Mirjám. - Valamit, ami lefoglalja őket!

- Rendben van! - szólalt meg váratlanul Áron, majd megpróbálta visszalökni a sokaságot, hogy valamelyest távol tartsa őket magától. Mennyire szeretett volna ebben a pillanatban ott fent lenni a hegyen! Inkább halt volna meg az Isten tüzének lángjaitól, mint hogy idelent a síkságon szenvedjen a portól és a csőcseléktől! Halálosan elege volt a lökdösődésből és dulakodásból. Elege volt az állandó siránkozásukból. - Rendben van!

Mikor végre elhallgattak, kissé megkönnyebbült és még büszke is volt magára. Végre hallgatnak rá, meghajolnak előtte, és arra várnak, hogy ő vezesse őket!

Adjak nekik valami feladatot? De mi legyen az?

Megvan! Adok én nekik feladatot!

- Vegyétek le arany fülbevalóitokat, amelyeket asszonyaitok, fiaitok és leányaitok viselnek!

Azt nem merné kérni ezektől a férfiaktól, hogy saját ékszereikről mondjanak le.

- Hozzátok elém az összesét!

A sokaság gyorsan szétszéledt, hogy tegye, amit mondott, ő pedig fellélegezve tért vissza sátrába.

Mirjám értetlenül, remegve állt előtte.

- Mire készülsz, Áron?

- Adok nekik valami feladatot!

- Milyen feladatot?

Áron azonban oda sem figyelve nővérére, kiürített néhány kosarat, és a sátor elé tette. Emberek érkeztek, hozva a felajánlott ékszereiket. A kosarak nagyon hamar csordultig megteltek. Minden férfi és nő, fiú és leány hozott egy-egy pár arany fülbevalót. A táborban mindenki részt vett a gyűjtésben, még Mirjám, valamint Áron fiai és menyei is.

- És most?

Áron tüzet rakott és beolvasztotta az arany fülbevalókat, amelyeket még a megalázott egyiptomiaktól kaptak. Hogy készíthetnék olyasmit, ami méltó képviselője lehetne a világegyetem Istenének? Egyáltalán, hogy nézzen ki?

Áron felpillantott a hegyre, ahol Mózes még mindig Isten előtt áll, és Józsué is ott van velük. Öntőformát készített, majd beletöltötte a megolvasztott aranyat, és haragos sírás közepette aranyborjút formált belőle. Csúnya volt és csak durván faragott. Ha az emberek meglátják a sebtében készített szobrot, majd pedig feltekintenek a hegyre, amely még mindig Isten dicsőségének ragyogásában fürdik, maguk is észreveszik, mekkora különbség van Egyiptom hamis istenszobrai és az élő Isten között, akit emberi kéz képtelen kiábrázolni. Hogy nem látják ezt maguktól is?

- Ezek a te isteneid, ó, Izrael! - kiáltozták a vének. - Ők hoztak ki benneteket Egyiptom földjéről!

Áron elborzadt, amint felpillantott a Sínai-hegy csúcsán fénylő emésztő tűzre. Látja-e most őket Isten, vagy túlságosan lefoglalja a Mózessel folytatott beszélgetés? Érti-e Isten, ami idelent történik?

Ne legyen más istened rajtam kívül!

Áron szívébe félelem markolt. Igazolni próbálta saját tettét, ésszerű magyarázatot keresve arra, hogy miért készített bálványszobrot. Isten is mindig pontosan azt adta a népnek, amit kértek, majd utána megfenyítette őket. Nem ugyanezt teszi Áron is? Amikor vizet követeltek, Isten vizet adott nekik, amikor ennivalót kértek, azt is megadta nekik. És mindig ezután következett a fenyítés.

Fenyítés.

Áron beleborzadt a gondolatba is.

A nép leborult az aranyborjú előtt, és egészen elfeledkezett a fölöttük kavargó felhőről és a tűzről.

Talán annyira hozzászoktak a látványához, hogy már fel sem tűnt nekik? Hajlongva sóhajtoztak és monoton kántálásba kezdtek az aranyszobor előtt, amely nem hall, nem lát és gondolkodni sem képes.

Senki nem nézett felfelé, csak Áron.

Semmi nem történt.

A felhő hűvösen gomolygott, a tűz elevenen izzott felettük, mint azelőtt.

Áron levette a tekintetét a hegyről, és a népet figyelte.

Egymás után teltek az órák. A nép kezdett elfáradni a sok hajlongástól. Egymás után felálltak és Áronra néztek, aki már érezte a közelgő vihart és annak mély morajlását.

Kövekből oltárt épített a borjú szobra elé, a hegy lábánál álló oltárhoz hasonlót. Faragatlan kövekből építette, ahogy az Úr elrendelte.

- Holnap az Úr ünnepe lesz!

Arra gondolt, hogy ha majd eszükbe juttatja a mannát, amit Isten kirendelt számukra, talán megnyugszanak. Reggel mindig jobb színben tűnnek fel a dolgok.

Nevetgélve és tapsolva oszlottak fel, mint a gyerekek, hogy megtegyék az ünnepi előkészületeket. Még fiai és menyei is izgatottan készülődtek a következő napra, előszedve legszebb egyiptomi ékszereiket és ruháikat.

Amint a nap első sugarai beragyogták a keleti égboltot, a vének égőáldozatokat és békeáldozatot mutattak be. Amikor véget ért a ceremónia, a nép leült és kezdetét vette az ünneplés. Megvetően gúnyolták a mannát, amely most is finom pelyhekben hullott rájuk, miközben bárányokat és kecskéket vágtak le, hogy megsüssék. A vízből sem ittak, amely még mindig szakadatlanul ömlött a Sínai-hegy közelében lévő sziklából. Nagyokat kortyolgattak az erjesztett tejből, akiknél pedig hárfa és lant volt, egyiptomi zenét játszottak.

Amikor jóllaktak és megittasodtak, kezdetét vette a táncmulatság. Ahogy teltek-múltak az órák, egyre hangosabban és rekedtebben daloltak. Több helyen verekedések robbantak ki, a nép pedig körbeállta őket és hangosan kacagott, ha vért látott kiserkenni. A fiatal nők hangosan nevetve kergetőztek a férfiakkal, alig várva, hogy azok elkapják őket.

Áron vörös arccal ment be sátorába. Két fiatalabb fia, Eleázár és Itamár komor, néma csendben ült a földön, míg feleségük a gyerekekkel és Marjámmal együtt füleiket befogva, összebújva ültek a sátor végében.

- Nem így akartam. Ti is jól tudjátok, hogy nem ezt akartam.

Áron leült közéjük és gyászos csendben, fejét lehorgasztva hallgatta a kintről behallatszó kiáltozásokat.

- Tenned kell valamit, hogy véget vess ennek a gyalázatnak, apám!

- Először is, mindez a ti ötletetek volt!

- Még hogy az én ötletem? Én nem így... - Mirjám hirtelen elhallgatott.

Áron befedte fejét. Minden kicsúszott az ellenőrzése alól. Az emberek egyre jobban megvadultak. Ha most megpróbálná megállítani őket, megölnék őt is, és semmi nem változna. Elszabadult a féktelen mulatozás, és az emberek gátlástalanul élvezték a gyönyöröket. Ekkora zajt akkor sem csaptak, amikor elhagyták Egyiptomot, miután a Halál Angyala elment mellettük! Most már csak az Úr tudna kezdeni velük valamit. Ha még egyáltalán emlékszik rájuk az Úr...

Mélyről jövő morajlást hallott, amitől kirázta a hideg. Lélegzetét is visszatartotta, míg már majdnem úgy érezte, hogy kiszakad a tüdeje, majd lassan, csendesen levegőt vett. Kezei reszkettek.

Nádáb és Abihú lépett be a sátorba tántorogva, kezükben bőrtömlőket lóbálva.

- Mit kerestek idebent? Odakint még tart az ünneplés!

A távolból férfihang jajgatása hallatszott, ami egyre hangosabban és fájdalmasabban visszhangzott a sátrak között. Áron hátán végigfutott a hideg. Mózes! Gyorsan félrerántotta a sátorponyvát, és megkönnyebbülten futott eléje. A testvére él! Mózes! Átverekedte magát a tivornyázók tömegén, és futott a hegy lábánál kijelölt határvonalhoz, alig várva, hogy köszönthesse testvérét. Most már minden rendbe jön. Mózes tudja, mit tegyen.

Amint a hegy közelébe ért, meglátta testvérét, ahogy a meredek hegyi ösvényen lefelé jövet hátrahajtott fejjel jajveszékel. Áron abbahagyta a futást. Hátranézve látta maga mögött a féktelen dorbézolást, amint a nép szégyentelenül kérkedik a bűnnel. Amikor újból felnézett, legszívesebben elrohant volna, hogy elrejtőzzön sátra mélyén és hamut szórjon a fejére. Jól tudta, mit lát Mózes onnan a magasból.

És Isten is látta.

Mózesből dühödt fájdalomüvöltés tört fel, majd feje fölé emelte a két kőtáblát és elhajította. Áron rémülten visszakozott attól tartva, hogy az Úr ad Mózesnek annyi erőt, hogy a táblákat a fejéhez vágja. A kőtáblák azonban ripityára törtek a földön, s csupán pattogó szilánkok és porfelhő vette körül Áront. A veszteségtől lesújtottan eltakarta arcát.

Pokoli lárma és zűrzavar támadt körülötte, a nép rémülten szertefutott. Némelyek tehetetlenül és zavartan álltak a kaotikus kiáltozás közepette. Többen annyira részegek voltak vagy annyira belemerültek a tivornyába, hogy meg sem hallották, vagy fel sem fogták, hogy Isten prófétája visszatért. Egyesek attól sem riadtak vissza arcátlanságukban, hogy hangosan üdvözöljék Mózest és hívják, hogy csatlakozzon mulatozásukhoz.

Áron szégyenében megpróbált elrejtőzni a nép között, remélve, hogy a pillanat hevében Mózes elfeledkezik róla, és nem szégyeníti meg őt a nyilvánosság előtt. Testvére átverekedve magát a csődületen, egyenesen az aranyborjúhoz ment és megállt előtte.

- Égesd el!

Mózes parancsára Józsué ledöntötte a szobrot.

- Olvaszd be, őröld porrá az aranyat, keverd bele az ivóvízbe és itasd meg velük!

Ahogy Mózes elindult Áron felé, a tömeg úgy vált ketté előtte, ahogy a Vörös-tenger. Áronnak minden bátorságát össze kellett szednie, hogy ne fusson el saját testvére elől. Egykor Mózes hirtelen haragjában agyonütötte az egyik egyiptomi hajcsárt, és eltemette a homokba. Vajon saját testvérére is kész lenne kezet emelni, hogy agyonüsse? Mózes úgy szorongatta pásztorbotját, hogy ujjpercei egészen kifehéredtek.

Áron lehunyta szemeit. Ha agyonüt, hát legyen! Igazán rászolgáltam.

- Mit tett veled a nép? - kérdezte számon kérő hangon Mózes. - Hogy tudtak rávenni, hogy ilyen gyalázatos bűnbe vigyed őket?

- Ne lobbanjon fel haragod! - próbált védekezni Áron. - Magad is tudod, hogy milyen gonosz ez a nép. Ezt mondták nekem: „Készíts nekünk isteneket, hogy előttünk járjanak, mert nem tudjuk, mi történt azzal a Mózessel, aki fölhozott bennünket Egyiptomból!” Egyikünk sem tudta, mi történt veled, Mózes. Több mint negyven napja, hogy nem tudtunk rólad semmit! Azt sem tudtam, hogy élsz-e még, vagy már rég meghaltál. Mit vártál tőlem?

Mózes szeme haragosan villant.

- Engem merészelsz vádolni?

Áron halálra váltan siránkozott.

- Dehogyis! Eszembe sem jutna! De egyszerűen nem tudtam, mitévő legyek! Akkor azt mondtam nekik: „Hozzátok elém arany fülbevalóitokat!” Amikor elhozták nekem, én a tűzbe dobtam az egészet, és ez a borjú lett belőle!

Érezte, ahogy arcát elönti a forróság, és csak remélni tudta, hogy szakálla elfedi arcának hazugságról árulkodó színét.

Nem így történt. Mózes tekintetéből eltűnt ugyan a fenyegető düh, ami azonban felváltotta azt, nagyobb szégyennel töltötte el Áront, mint amit valaha is érzett. Jobban örült volna, ha Mózes ott helyben agyonüti a botjával. Áron szemeit elöntötték a könnyek; lehajtotta a fejét és képtelen volt Mózes szemébe nézni. A nép elvadult, ő pedig tudta, hogy mindez az ő hibájából történt. Nem volt ereje hozzá, hogy pásztorként terelgesse ezt az önfejű nyájat. Amint Mózes eltűnt a láthatárról, Áron gyengülni kezdett. Izrael nevetség és gúny tárgya lett a pogányok előtt, akik figyelik őket. A nép még csak oda sem figyel Mózesre. Teljesen kezelhetetlenné váltak.

Mózes hátat fordított Áronnak, és visszament a tábor bejáratához. A nép felé fordulva így kiáltott:

- Mindenki, aki az Úr oldalán áll, jöjjön ide mellém!

Áron a testvéréhez futott.

- Mit szándékozol tenni, Mózes?

- Foglald el a helyedet mellettem!

Mózes nem is nézett rá, hanem egyre a lázadó izraelitákat fürkészte. Áron már ismerte testvérének ezt a pillantását, és kirázta a hideg. Hirtelen meglátta fiait és rokonságát a tömegben. Félelem fogta el miattuk.

- Gyertek! Siessetek! Álljatok Mózes mellé!

Ekkor fiai, nagybátyjai, unokatestvérei, azok feleségei és gyermekei is mind futva indultak feléjük.

- Siessetek!

Vajon mi történik? Talán tűz jön le a hegyről?

Eliézer és Gérsóm odafutott apjához és megállt Mózes mellett. Még Kórah, a bajkeverő is előrejött. A léviták egy emberként sorakoztak fel Mózes oldalán. Az efraimita Józsué rendíthetetlenül állt mestere mellett, haragos tekintettel figyelve, hogy Mózes és Áron rokonai milyen nehezen hallják meg Mózes parancsát.

Mózes ekkor magasba emelte botját, és így szólt a lévitákhoz:

- így szól az Úr, Izrael Istene: „Kössetek mindnyájan kardot az oldalatokra, járjátok be a tábort keresztül-kasul egyik kaputól a másikig, és gyilkoljatok le testvért, barátot és rokont!”

Józsué kivonta kardját. Áron elborzadva nézte, ahogy levágja az egyik férfi fejét, aki Mózest gúnyolta. Vér fröccsent, majd a test élettelenül, ernyedten omlott a földre.

Áront kirázta a hideg.

- Mózes, az én vétkem nagyobb, mint ezeknek a nyomorultaknak! Az én hibám, hogy úgy viselkedtek, mint a pásztor nélkül való juhok!

- Te mellettem állsz!

- Engedd, hogy magamra vállaljam a felelősséget!

- Ezt csak az Úr döntheti el!

- Talán a nagy zajban nem is hallották a hívást!

A haldoklók sikolya Áron szívébe markolt.

- Irgalmazz! Hogy gyilkolhatnám őket, amikor az én gyengeségem hozta rájuk ezt a bajt?

- Elszalasztották a megmenekülés lehetőségét!

- Beszélj hozzájuk megint, Mózes! Kiálts hangosabban!

Mózes arca elsötétült.

- Légy csendben! Most megtanulják - ahogy te is megtanulod -, hogy komolyan kell venni az Úr Szavát! Engedelmesség vagy halál.

Józsué a többiekkel együtt átvágott a tömegen. Az egyik férfi dühtől kivörösödött arccal, szitkozódva rohant Mózes felé.

- Ne! - kiáltotta Áron, majd kirántotta kardját és lekaszabolta az embert. Soha nem tapasztalt düh kerítette hatalmába. A juhok, akiket nemrég rábíztak, hogy pásztorolja őket, dühöngő, átkozódó, vérszomjas farkasokká változtak. Az egyik részeg ember átkot kiáltott az Isten hegyére, Áron azonban örökre elhallgattatta. Orrát a vér és a halál szaga töltötte meg, szíve vadul zakatolt. Valaki hisztérikusan nevetett. Áron megsuhintotta a kardját és lecsapta vele a férfi fejét.

A tábor rémült kiáltozásoktól volt hangos. Nők és gyermekek rohangáltak összevissza. A férfiak is fel s alá futkároztak. Akik megpróbáltak ellenállni, azokat lekaszabolták. Áron végigment a táboron a lévitákkal, és megölt mindenkit, aki az Úr ellen lázadt. Akik azonban az Úr irgalmáért könyörögtek és a löldre borultak, azokat életben hagyta a porban heverve.

A véres jelenet hamar véget ért. Csend borult a táborra. Áron csupán fájdalmas nyögdécselést hallott maga körül és vérének zúgását az ereiben. Ott állt a halottak között, pásztorruhája vértől átázott. Bódultán nézett körül, majd lassan csendesedni kezdett pulzusa is. Fájdalom és elviselhetetlen bűntudat járta át.

Ó, Uram! Miért vagyok én még mindig életben? Ugyanúgy bűnös vagyok, mint közülük bárki. Sőt, sokkal inkább!

Ahogy végignézte a vérontás helyszínét, karjaiból kiment az erő. Ezeknek az embereknek erőskezű pásztorra lett volna szükségük, én pedig kudarcot vallottam. Vétkeztem ellened, Uram! Nem érdemiek kegyelmet! Nem érdemiek semmit!

Kardja véresen csüngött az oldalán, mellkasa vadul zihált.

Miért kímélted meg az életem?

Áron zokogva rogyott a térdeire.

A nap hátralévő részében a törzsek kivitték a táboron kívülre halottaikat, és elégették azokat. Senki sem közelített Áronhoz, aki keserves sírás közepette port szórt a fejére.

Amikor Áron belépett sátrába, Mirjám éppen Nádáb mellett térdelt és a fiú hamuszürke arcát törölgette. Abihú egy tál lelett öklendezett. Nővére Áronra nézett és megkérdezte:

- Hányán voltak?

Mirjám szemeiben nyoma sem volt a vádiásnak.

- Több mint háromezren.

Remegés fogta el és érezte, hogy térdei már nem sokáig tartják meg. Kardját maga mellé dobva leroskadt egy székre. Mózes megdicsérte a lévitákat, és azt mondta nekik, hogy azzal, amit ma véghezvittek, elkülönítették magukat az Úr számára. Saját fiaiknak és testvéreiknek sem kedveztek, nagy áldásban részesülnek, mert saját vétkes honfitársaik helyett az Urat, Izrael Istenét választották.

Áron ránézett két idősebbik fiára, és a sírás kerülgette. Ha Eleázár és Itamár nem találja meg és nem hozza be őket a sátorba, mielőtt Mózes visszatér a táborba, akkor most halottak lennének. Testvéreik azonban még időben rájuk találtak. így azután Nádáb és Abihú is vele együtt harcolt, jóllehet bátorságukat inkább az italnak köszönhették.

Mostanra azonban kijózanodtak és teljesen tudatára ébredtek annak, hogy hol lennének most, ha öccseik nem rángatják ki őket a tivornyából. Áron hosszasan nézte őket. Ugyan, miben különböznek azoktól, akiket legyilkoltak? És ő maga miben különbözik tőlük? Legalább a két fiú osztozik apjuk szégyenében, akinek a szemébe sem mertek nézni.

Másnap reggel Mózes összegyűjtötte a népet.

- Szörnyű vétket követtetek el, de én most újból felmegyek a hegyre az Úr elé. Talán engesztelést tudok szerezni vétketekért.

Áron fájó szívvel állt a nép élén, fiaival a háta mögött, körülöttük pedig a vénekkel. Testvére még csak rá sem pillant. Mózes megfordult, majd elindult vissza a hegyre. Józsué követte.

Alig fél órája, hogy Mózes elment, amikor felütötte fejét a táborban a pestis. Többen haltak meg a betegségtől, mint ahányan kard által estek el.

Áron a bűnbánó sokaság élén állva figyelte, amint Mózes lefelé ereszkedik a hegyi ösvényen. Az ő bűne miatt kellett annyi embernek meghalni, és az ő gyengesége tette lehetővé, hogy letérjenek a jó útról. A könnyeivel küszködött és megkönnyebbülés járta át, hogy testvére ilyen hamar visszatért.

Mózes egyre közeledett hozzá, kezében botját szorongatta, tekintetéből pedig együttérzés sugárzott.

Áron torka elszorult, lehorgasztotta fejét, Mózes azonban a vállára tette kezét.

- El kell mennünk erről a helyről, Áron.

Áron hátrébb lépett, és a nép felé fordulva közvetítette a parancsot:

- El kell mennünk erről a helyről!

Ebben a pillanatban Áron ráeszmélt, hogy Mózesnek nincs már többé szüksége rá. Jóllehet, egykor hasznára volt, mostanra azonban méltatlannak bizonyult a szóvivői feladatra. Ez lenne bűnének ára? El kell szakadnia attól a személytől, akit a világon a legjobban szeret? Hogy is tudná ezt elviselni?

Mózes egyedül állt a nép előtt, Józsué pedig kissé távolabbról figyelte őt.

- Elmegyünk arra a földre, amelyet az Úr esküvel ígért Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak. Réges-rég kijelentette nekik, hogy utódaiknak adja azt a földet. Elküldi az Úr az ő angyalát, hogy előttük járjon és kiűzze arról a földről a kánaániakat, emóriakat, hettitákat, perizzieket, liivvieket és jebúsziakat. Tejjel és mézzel folyó föld az. Maga az Úr azonban nem jön velük.

Áron megszaggatta ruháit, térdeire esett és keserves sírásra fakadt. Ez volt tehát gyengeségének ára! Az egész nép elszakad az Úrtól, aki megszabadította őket Egyiptomból!

- Azért nem jön velünk az Úr, mert keménynyakú és engedetlen nép vagyunk. Ha velünk jönne, még megsemmisítene bennünket útközben.

A nép jajveszékelni kezdett és port szórt a fejére, ez azonban nem hatotta meg Mózest.

- Vegyétek le magatokról ékszereiteket, amíg az Úr eldönti, hogy mi legyen veletek!

Áron sietett elsőként levetni magáról fülbevalóit és karperécéit. Felállt és otthagyta a többieket a hegy lábánál kijelölt határvonal közelében. A nép követte a példát.

Áron a táborban maradt és mély búsulással figyelte, ahogy Mózes odamegy ahhoz a sátorhoz, amelyet kissé távolabb állított fel. Ha legalább még egyszer szólna hozzá Mózes, az is több lenne, mint amit megérdemel! Látta, ahogy a felhő megmozdul és lejön a hegytetőről, majd megáll a Találkozás Sátora előtt, amelyet Mózes állított fel. Áron fiaival, menyeivel, unokáival és Mirjámmal együtt saját sátrának bejárata előtt állt, majd mindannyian mélyen meghajolva imádták az Urat, hálát adva Mózesért, aki Isten hírnöke és a nép közbenjárója. Áron és családja el sem mozdult a sátor elől mindaddig, míg azt nem látták, hogy a felhőoszlop visszatér a hegy csúcsára.

A nép ebben is Áron példáját követte.

Amikor Mózes végre visszatért a táborba, Áron minden bátorságát összeszedve kiment hozzá. Testvére éppen térden állva vésett valamit egy kőre. Áron letérdelt mellé és megkérdezte:

- Segíthetek?

- Nem.

Úgy tűnt, hogy ezúttal Józsué sem segíthetett, aki annak a sátornak a bejáratánál állt, ahol Mózes az imént Istennel találkozott. Józsué azután a Találkozás Sátoránál maradt (lassanként így kezdték nevezni azt a sátrat), hogy Mózes visszatért a táborba.

- Annyira sajnálom, Mózes!

Torka elszorult és kiszáradt, ezért kénytelen volt nagyot nyelni, hogy folytathassa.

- Annyira sajnálom, hogy csalódást okoztam neked!

Nem volt elég ereje hozzá, hogy hűségesen szolgálja az Urat, és testvérének is csalódást okozott.

Mózes arca komor és beesett volt a sok napos böjtöléstől és imádkozástól, szemei azonban különös belső tűztől ragyogtak.

- Mindannyian elbuktunk, testvérem!

Testvérem! Hát megbocsátott neki! Ahogy lehajtott fejjel térdelt testvére mellett, könnyei patakokban folytak alá az arcán. Érezte, amint Mózes a fejére teszi a kezét és megcsókolja.

- Hogy tudnálak vádolni én téged, amikor a két kőtábla, amelyet a nép szeme láttára földhöz vágtam, Isten keze munkája volt? Nem ez volt az első alkalom, Áron, amikor engedtem, hogy a harag úrrá legyen rajtam. Az Úr azonban kegyelmes és irgalmas. Lassan gerjed haragra, szeretete és hűsége pedig kifogyhatatlan. Sok ezer embernek megmutatja végtelen szeretetét, amikor megbocsátja minden bűnüket és lázadásukat.

Mózes leemelte kezét testvéréről.

- Ezzel együtt azonban nem hagyja a bűnt büntetés nélkül, különben az emberek szétszélednének a pusztában és mindenki a maga feje után menne.

Mózes megragadta Áron vállát és így folytatta:

- Most pedig menj vissza a táborba és vigyázz a népre! Reggelre ki kell faragnom ezt a két kőtáblát, hogy visszavigyem azokat a hegyre.

Áron azt kívánta, bárcsak vezekelhetne valahogy az Úr előtt a bűneiért. Egy kiadós korbácsolástól is jobban érezné magát. Még mindig szüntelen vádolta magát bűne miatt, amely teljes súlyával nehezedett a vállaira. Józsué éppen őt nézte, ám a fiatal férfi tekintetében nyoma sem volt a vádiásnak.

Áron felállt és magára hagyta testvérét. Azért imádkozott, liogy az Úr, Izrael Istene adjon elég erőt Mózesnek, hogy azt tegye, amit az Úr parancsol neki. Mindannyiuk érdekében.

Az Úr nélkül az ígéret földje nem több, mint üres álmodozás.

Eleázár érkezett futva a sátorba. Apám, Mózes jön már lefelé a hegyről.

Áron gyorsan kiment és fiaival együtt a határvonalhoz igyekezett, amikor azonban megpillantotta Mózes fehér haját és sugárzó arcát, rémülten visszahőkölt. Mózes nem ugyanúgy nézett ki, mint ahogy néhány napja elindult felfelé a meredek hegyi ösvényen. Mintha maga az Úr jött volna le hóna alatt a Törvény kőtábláival.

A nép elfutott.

- Jöjjetek és halljátok az Úr Szavát! - harsogta be Mózes hangja a síkságot.

Áron gyomra összeszorult a félelemtől, de engedelmeskedett. A többiek bizonytalanul puhatolózva követték, készen állva, hogy az első fenyegető jelre elrohanjanak.

„A testvérem az, Mózes!” - mondogatta magának Áron bátorságot gyűjtve, hogy megállhasson a hegy lábánál. „A testvérem, aki Isten választott prófétája!” Létezik, hogy a Sekínáh, Isten dicsősége Mózesben vett lakozást? Vagy ez csupán az Úr dicsőségének visszatükröződése? A veríték hatalmas cseppekben futott alá a hátán. Moccanni sem mert. Kitárt szívvel és feszült figyelemmel hallgatta Mózes minden egyes szavát. Megfogadta magában, hogy megtartja Isten igéjét, és annak alapján él, legyen az bármily nehéz is.

- Ezekre a táblákra írtam fel az Úr igéit, mert ő szövetséget kötött velem és Izraellel.

Mózes ezután felolvasta mindenki füle hallatára a Törvényt, amelyet Isten adott népének a Sínai-hegyről. Egyszer már szóban elmondta nekik, most azonban kőbe vésve állnak előttük a Törvény igéi, hogy örök időkre emlékeztessék a népet Isten elhívására.

Miután Mózes befejezte beszédét, a sokaságra emelte tekintetét. Senki nem szólt egy szót sem. Áron tudta, Mózes arra vár, hogy menjen közelebb hozzá, ő azonban mozdulni sem mert. Józsué ünnepélyes komolysággal, néma őrszemként állt Mózes oldalán. Mózes halkan mondott neki valamit, amire fózsué is csendesen válaszolt. Mózes ekkor levette válláról vékony, szinte áttetsző kendőjét, és letakarta vele arcát.

Áron óvatosan közeledett felé.

- Most már minden rendben van kettőnk között, Mózes?

- Ne félj tőlem!

- Nem ugyanaz vagy, aki voltál.

- Mint ahogy te magad is változol, Áron! Amikor meghallod az Úr szavát és engedelmeskedsz, te magad is átalakulsz az ő jelenlétében.

- De az én arcom nem ragyog ilyen szent tűzben, Mózes! Én sohasem leszek olyan, mint te!

- Szeretnél a helyembe lépni?

Áron szíve nagyot dobbant. Elhatározta, hogy az igazat mondja.

- Volt idő, amikor szerettem volna, ám vezetőként inkább nyúlnak bizonyultam, mintsem oroszlánnak.

Talán az is segítette az őszinte feltárulkozásban, hogy nem látta közvetlenül testvére arcát.

- Irigységgel gondoltam Józsuára is.

- Józsué sohasem hallotta még Isten hangját úgy, ahogy te, Áron. Azért van állandóan a közelemben, mert Istenhez szeretne közel lenni, hogy megtegye mindazt, amit Isten kér tőle.

Áron érezte, ahogy újra éledezik benne az irigység. Már megint itt van. Újból dönteni kell. Lassan kieresztette tüdejéből a levegőt és így szólt:

- Egész Izraelben nincs senki hozzá fogható.

Furcsa módon, ahogy kimondta ezt a vallomást, gyengéd ragaszkodást érzett szívében a fiatalember iránt, és őszintén remélte, hogy erősebben megállja majd a helyét, mint a vének.

- Józsué teljes szívével ragaszkodik az Úrhoz. Még én is meginogtam.

- Mózes, az nem lehet! Te nem!

- Bizony, még én is!

- De nem annyira, mint én!

- Most azon vitatkozunk, hogy melyikünk bűne súlyosabb? - kérdezte Mózes halvány mosollyal az arcán. - Mindannyian vétkezünk, Áron. Talán nem emlékszel, mennyit vitatkoztam Istennel, hogy küldjön inkább valaki mást? Nekem szóvivőre volt szükségem, ezért az Úr téged is elhívott, ezt soha ne feledd!

- De többé már nincs rám szükséged!

- Nagyobb szükség van rád, Áron, mint gondolnád! Isten használ még téged, hogy szolgálj neki és vezesd az ő népét, Izraelt.

Mielőtt Áron tovább kérdezősködhetett volna, megzavarták a beszélgetésüket. Nem csak ő szeretett volna kapcsolatba kerülni az egyetlen emberrel a világon, aki úgy beszélget Istennel, mint a barátjával. Ha Mózes közelében lehetett, úgy érezte, mintha Istenhez lenne közelebb.

Mózes továbbra is lefátyolozott arccal járt-kelt a nép között. Néha megérintette valaki vállát, máskor barackot adott egy kisgyermek fejecskéjére, mindenkihez kedvesen és gyengéden szólt, és mindig az Úrról beszélt.

- Arra hívott el minket Isten, hogy az ő szent népe legyünk, így a többi nép is meglátja és felismeri, hogy az Úr az Isten, rajta kívül nincs más. Isten Ábrahámnak tett ígérete beteljesedik, Izrael áldássá lesz minden nép számára, a világ világossága lesz, hogy mindenki lássa: csak egy igaz Isten van, az Úr, a menny és a föld Istene.

Valahányszor Mózes a táborba ment a nép közé, Áron mindenhova elkísérte. Gyönyörűségére volt minden perc, amit együtt tölthetett vele, és szinte itta Mózes szavait, mintha maga az Úr szólna rajta keresztül. Mózes szavaiban mintha csak azt a Hangot hallotta volna.

Mózes addig esedezett a népért az Úr előtt, míg végül Isten velük maradt. Mindenki tudta, hogy Mózes közbenjárásának köszönhetően gondolta meg magát Isten, mert ha az Úr magukra hagyta volna őket, Mózes belehalt volna bánatába. Isten jól tudta, hogy Mózes jobban szereti a népet, mint a saját életét.

Mózes szavai nyomán Áron egyre világosabban látta a különbséget Isten és az ember útjai között.

Szentek legyetek, mert én szent vagyok! Minden parancsolat célja az, hogy távol tartsa a bűnt az életüktől. Ahogy a fazekas formálja az agyagot, úgy formálja Isten is az ő életüket, hogy valami egészen újat teremtsen. Mindabból, amit még Egyiptomban tanultak és gyakoroltak, sőt sátraik és szívük rejtett zugaiban még ma is gyakorolnak, semmi nem marad büntetlenül. Isten nem enged megalkuvást.

Valahányszor Mózes kilépett a Találkozás Sátorából, újabb és újabb törvényeket hozott magával. Ezek a törvények Egyiptom és a környező népek utálatosságait tiltották, az áldozatok bemutatását és a szent összegyülekezéseket szabályozták, szóltak a halálbüntetéssel járó bűncselekményekről, meghatározták a szombatnap és a szombatév rendelkezéseit, a kürtölés évét, valamint a rabszolgák szabadon bocsátásának szabályait, sőt az árakról és a tizedről is tanítottak. Isten igényt tart rá, hogy az életük minden területét ő határozza meg. De vajon hogy tudják majd mindezt észben tartani? Isten törvénye teljesen az ellentéte mindannak, amit Egyiptomban megismerlek és gyakoroltak.

Áron a Törvény által látta meg, hogy saját családja mennyire átvette a körülöttük élők gyakorlatát és életmódját. Testvéreivel együtt ő maga is vérfertőző házasságból született, hiszen édesapjuk a saját nagynénjét, apjának húgát vette feleségül. Most azonban az Úr megparancsolta, hogy az izraelita férfiak nem házasodhatnak saját közvetlen rokonságukon belül, de saját törzsük leányai közül vegyenek feleséget, hogy az örökség, amit az Úr ad majd nekik, ne idegenedjen el, hanem a törzs birtokán belül maradjon. Más népből valókkal azonban sohasem házasodhatnak. Áron azon tűnődött, vajon mit érzett Mózes, amikor ezt hallotta, hiszen ő maga is midianita fe leséget választott magának. Még ősatyjuk, József is megszegte ezt a törvényt, amikor egyiptomi nőt vett el. Ráadásul Izrael, József apja kettős áldásban részesítette kedvenc fiát, Józsefet, amivel elfogadta Manassét és Efraimot.

Akkoriban még az izraeliták nem tudták, hogy mi kedves az Úr előtt és mi nem. Egyszerűen csak hittek a létezésében, és hitték, hogy az Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak tett ígéretek még érvényben vannak, és hogy egy napon megszabadítja népét Egyiptomból. Isten azonban már akkor megáldotta és megsokasította őket, amikor még a fáraó árnyékában éltek és elnyomóik életmódjából szinte minden rájuk ragadt.

A hetven vén ismét nekilátott, hogy a kisebb ügyekben közvetítsen, a nehezebb kérdések megoldását azonban Mózesre bízták. Áron szeretett volna még többet időzni testvérével, ám amikor Mózes éppen nem a nép ügyes-bajos dolgait hallgatta, keményen dolgozott, hogy minden szót feljegyezzen, amit az Úr mondott neki. Áron kezdett aggódni testvére egészsége miatt, aki alig evett és csak keveset aludt.

-Az Úr sem haragudna, ha pihennél néha. Jobban kellene vigyáznod magadra, Mózes! Mi lenne velünk nélküled?

- Az életem Isten kezében van, Áron, mint ahogy minden izraelita élete, sőt, ami azt illeti, az egész világon minden az ő kezében van. Az Úr mondta nekem, hogy jegyezzem fel szavait. Én pedig leírom, mert a szó hamar elszáll, a tudatlanság pedig nem mentség az Úr előtt. A bűn gyümölcse halál. A népnek tudnia kell, hogy mit tekint Isten bűnnek, neked pedig különösen is tudnod kell!

- Különösen nekem?

Áron azóta is együtt él azzal a tudattal, hogy milyen hatalmas bűnt követett el, amikor szabadjára engedte a népet, és azóta is terheli az a sok kioltott emberélet, amibe ez került, így már remélni sem merte, hogy az Úr újból használni akarja őt.

Mózes már az utolsó néhány betűt festette a papirusz tekercsre. Félretette az írószerszámokat, és megfordult.

- Ha a Törvény írott formában is a kezünkben lesz, akkor többször elolvashatjuk és tanulmányozhatjuk. Az Úr a lévitákat választotta magának, Áron. Emlékezz csak Jákob próféciájára, mit mond Lévi fiairól: „Szétosztom őket Jákobban, elszélesztem Izraelben.” Az Úr szétszórja testvéreinket a törzsek között, hogy megtanítsák a népnek a Törvényből, hogy mi a helyes, és a nép alázatosan járjon Istenünk előtt. Az Úr téged hívott el, hogy az ő főpapja légy. A te feladatod lesz, hogy az engesztelési áldozatot bemutasd előtte, és egyik fiad - hogy melyik, azt még nem tudom - továbbviszi a főpapi tisztséget, ami apáról fiúra öröklődik az elkövetkező nemzedékek során. Mindezt azonban meg kell értetnünk a többiekkel is.

- Főpap? Biztos vagy benne, hogy jól hallottad?

Mózes kedvesen mosolygott.

- Bűneidet megvallottad és megbántad. Talán nem te futottál hozzám elsőként, amikor magamhoz hívtam mindazokat, akik az Úréi? Amint megváltjuk bűneinket és mulasztásainkat, az Úr megbocsátja azokat. Azt azonban tudnod kell, Áron, hogy nem a mi hitünk, hanem egyedül az ő hűsége az, ami újra talpra állít bennünket.

Amint kiléptek a sátoron kívülre, Áronnak eszébe jutott az egész áldás, amellyel Jákob megáldotta fiait - már ha egyáltalán lehet azt áldásnak nevezni:

„Simeon és Lévi testvérek, erőszak eszközei a fegyvereik. Közösségükbe ne menj, lelkem, gyülekezetükkel ne egyesülj, dicsőségem! Mert embert öltek haragjukban, kedvtelésükben bikát bénítottak. Átkozott haragjuk, mert erőszakosak, mert elkeseredett. Szétosztom őket Jákobban, elszélesztem Izraelben.”

Való igaz, hogy Áron egész családjára jellemző a forróvérűség, ami alól Mózes sem kivétel. Vajon nem heves vérmérsékletének tudható be, hogy agyonütötte az egyiptomit? De mielőtt még köveket hajigálna Mózesre, mi a helyzet saját bűneivel? Őt is sokszor fogta el dühroham. Milyen könnyen emelte kardját a népre és mészárolta a nyájat, amelyet azért bíztak rá, hogy vezesse őket!

Áron szíve beleremegett a gondolatba, hogy vajon mit tartogat még a jövő, ha a papság egy olyan törzs kezében van, amely ennyire hajlamos az erőszakra és az öntörvényűségre.

- Ó, Mózes, ha az én feladatom, hogy tanítsam és vezessem a népet, akkor Istennek sok munkája van még rajtam! Kérlek, könyörögj értem! Kérd az Urat, hogy teremtsen bennem tiszta szívet és egyenes lelket!

- Eddig is imádkoztam érted, és mindig is imádkozni fogok! Most azonban menj és gyújtsd össze a népet! Az Úr feladatot akar nekik adni. Hamarosan kiderül, hogy készek-e engedelmeskedni!