48.

Bram

Elhajózunk Centraltól. Lassan haladunk, mert kerüljük azokat a területeket, ahol a KMSz járőrözik, vagyis igyekszünk nem szem előtt lenni, amennyire lehet. Könnyebb volt ott, ahol az épületek magasabbak voltak, közöttük a folyón és a csatornákon pedig nyüzsgött az élet. Idekint a gubók feltűnőek. És mi nem akarunk feltűnést kelteni.

Ahogy ritkulnak az épületek, csúszós sárrétegek törnek a felszínre, néhol zöld foltokkal. A csapatunkat alkotó tizenkét ember feje a füves halmok felé fordul: megbámulják ezt a ritka látványt.

– Fa! – kiáltja Pufi, integetve az előttünk elterülő szmogból épp csak kikandikáló levelek felé.

– Nincs messze – közli Frost. Nincs értelme a rádiót használni, mivel a motorok majdnem némák, most, hogy ilyen lassan hajózunk, és ilyen közel egymáshoz.

Ahogy a szmog eloszlik, újabb fák jelennek meg előttünk, úgy lépnek elő a ködből, mint egy letűnt idő szellemei, amit tönkretettünk.

Nagy barikád tűnik fel előttünk, odáig nyújtózkodik a túloldalon, ameddig csak ellátok.

– Ez a határ – morogja Frost. – A KMSz nem akarja, hogy ennél tovább menjen az ember.

Ahogy tisztul a köd, újra látom a betűket: KMSz, körülötte figyelmeztetések. Sugárzás. Robbanószerek. Mérgező hulladék. Az ember csak kimondja, a tábla ott van, ráaggatva a rozsdás fémbarikádra.

– Hívogató – viccelődik Pufi.

– Biztonságos? – kérdezi Saunders.

A határon túli teret bámuljuk, ami halványzöldes árnyalatú.

– A fák számára elég biztonságosnak tűnik – válaszolom.

– Persze, hogy rohadtul biztonságos! – nevet Frost. – Ez mind szemfényvesztés, kölyök. A KMSz próbál egy helyen tartani minket, ahol figyelhetnek minket.

– Haladjunk! – Jelt adok, és a gubók folytatják az útjukat, átúsznak a félig elmerült barikád nagy résein.

Minél tovább megyünk, annál inkább úgy érezzük, hogy az anyatermészet felénk nyúl. Ebben a pillanatban csak a magasabb fák teteje látszik, legmagasabb ágaik a felszínre törnek, mint egy alig pislákoló nap felé nyúló karok, néhány fakózöld levél rebeg rajtuk. Az anyatermészet szívós teremtés.

Az alattunk hömpölygő vízen át látok egy elsüllyedt utcát, a háztetők piros cserepeit, az utcai lámpák fekete festékét. Még lejjebb áll egy pad, amit most befon a nád és más növényzet.

– A víz itt elég tiszta – mondom Saundersnek.

– Kevesebb ember, kevesebb szennyezés – magyarázza, és bólintok, miközben egy halraj úszik el a gubóink alatt, ami látszik az üvegfenéken keresztül.

Belélegzem a levegőt. Valódi levegő. Nem szűrt, nem módosított. Nincs tele rovarirtó szerrel, sem sterilizáló vegyi anyagokkal. Csak egyszerű, természetes levegő. Csodálatos és hideg a tüdőmben.

Hirtelen a gubónk megugrik, és előrelendülök, épp csak sikerül megakadályoznom, hogy az arcom az első korlátnak csapódjon. Felállók, és azt látom, hogy a többiek is épp összeszedik magukat.

– Szárazföldnek ütköztünk – kiáltom, amikor meglátom a vizenyős földet, ami az üveggubóhoz préselődik a lábam alatt. – Innentől sétálhatunk.

Kiugrunk a térdig érő vízbe, bakancsunk és vízálló árvízi öltözékünk távol tartja a vizet, de a hideget nem. Kellemetlen, de nem elviselhetetlen. Összegyűlünk az első hajó orrában, ahol Johnny, új csapatom leglelkesebb tagja épp egy kézi GPS-egységet olvas.

– Milyen régi ez az izé? – kérdezem.

– Régebbi, mint bármelyikünk, de megbízható, és a drónok nem követhetik le – magyarázza az arcába hulló hajtincsein át, le sem veszi a szemét a régimódi érintőképernyős kijelzőről. – Úgy egy mérföldre vagyunk onnan, ahol a fénykép készült, ha az épület még létezik.

– Konkrétan ott van a térképen – mutat rá Pufi, tisztán látható Johnny GPS-ének madártávlat nézetén.

– Igen, de ezek a térképek EE készültek, úgy 40 évesek, tökfej. Nézd, ott nincs víz! – magyarázza.

– Rendben, rendben, ne veszítsük el a fejünket! Nem tudjuk pontosan, mibe sétálunk bele – mondom nekik, és elveszem a GPS-t Johnnytól.

– Elnézést, uram – mondja idegesen.

– Semmi baj – nyugtatom meg. Bárcsak a Mélységben maradt volna! A fiatalsága és a vágya, hogy lenyűgözzön másokat, nem segít.

– Haladjunk libasorban, én megyek elöl! – közlöm, és elindulok a GPS kis piros pöttye felé.

Séta közben a talaj a lábunk alatt emelkedik és süllyed, a víz hol bokáig, hol derékig ér. Minél közelebb érünk, annál több fa emelkedik előttünk. Észre sem vesszük, és már egy régi, emberalkotta ösvényen sétálunk. Egyikünk sem látott még ehhez hasonlót.

A férfiak némán haladnak, megfigyelnek mindent, minden nyugodtnak látszik.

Belerúgok valami keménybe, ami a vízben lebeg. Megfordítom a lábammal.

– Ez egy jelzőtábla. – Saunders továbbadja a minket követő sorban.

– Grim’s Ditch – olvasom hangosan. – Ez az a hely. Megjöttünk.

Előre nézek, és látom, hogy a fák között van egy nyílás, amiből az ösvény jobbra ágazik. Ahogy közeledünk, zakatol a szívem.

– Ott van! – suttogom. Lágy szellő fúj a fa sötétzöld levelei között, amit évek óta néztem. Most itt vagyok, és még gyönyörűbb, a környezete dacára is. A szürke ég és a vagy harminc centi víz ellenére, amiben áll. Még mindig olyan elegáns és kecses, mint azt reméltem.

Közelebb lépek, lehúzom a kesztyűmet, és megérintem durva, nedves törzsét. A Szabadárok körém gyűlnek, és ők is megcsodálják. Senki sem tagadhatja, milyen fenséges fa, főleg, mivel túlélt ilyen körülmények között, kitartott mindazzal szemben, amit az emberek rá zúdítottak. Erről eszembe jut Eve.

– Társaságunk van – jegyzi meg Pufi, észrevéve a téglaépület ajtónyílásában álló alakot, aki úgy húsz méterre van tőlünk. – Egy nő.

A férfiak igyekeznek, hogy jobban láthassák.

– Nyugodjatok le! – parancsolja Frost határozottan és tekintélyesen. Szúrós szemmel néz rám.

Helénának igaza volt. Ez egy menedék.

– Nem lehetnek itt – kiált át a nő hozzánk az elárasztott ösvényen át. Hosszú ruha rejti el, ősz haját rövidre nyírták. – Azonnal távozzanak!

Frost rám néz.

– Nos… kapitány? – kérdezi csendesen. – Te akartál vezetni minket.

Lépek egyet a törékeny nő felé.

– Figyelmeztetlek, ez egy menedék. Törvényes védelem alatt állunk.

– Hölgyem, elnézést kérek, hogy csak így megjelentünk! Tudom, hogy ez ellenkezik a protokollal, de mi KMSz-katonák vagyunk.

A nő rám mered. Vizenyős kék szeme az arcomról a vízhatlan ruhámra, és a vállamra akasztott fegyverre siklik.

Lassan leveszem, mire ő azonnal rám szegezi a ruhája alá rejtett puskát.

A mögöttem álló férfiak ráemelik a fegyvereiket.

– Hé! – kiáltom, hátat fordítva az idős nőnek, karomat a Szabadárok felé emelve. – Fegyvereket le! Azonnal!

Haboznak, tekintetük a célpontjukról Frostra siklik.

– Hallottátok őt, emberek! Fegyvert le! – utasít Frost. – Elnézést… uram! – Finoman a karomra pillant, és azonnal megértem, mi a következő lépésünk.

– Kezdjük elölről! Bram Wells kapitány vagyok, a Kihalás Megelőző Szolgálat tisztje. – Aprókat lépek az idős nő felé, ráncai egyre határozottabbak lesznek, minél közelebb érek. Megfordítom, és felé nyújtom a fegyveremet. – Azért jöttünk, hogy begyűjtsünk valamit, ami a miénk.

A nő hallgat, a fegyverét továbbra is a mellkasomra szegezi. A szeme mélyen a szemembe néz, az igazságot kutatja.

Lassan kicipzárazom nehéz, vízhatlan dzsekimet, közben végig rajta tartom a szemem. Kinyitom a dzsekim, és megmutatom a névkitűzőmet a KMSz-kezeslábason.

Kell egy pillanat, míg elolvassa, és elgondolkodik.

– Wells? – kérdezi.

Bólintok.

– Mint dr. Isaac? – kérdezi.

Kihagy a szívverésem. Ismeri az apámat. Jó helyen vagyunk.

– Az apám – magyarázom, és látom, hogy a válla felemelkedik, ahogy mély levegőt vesz, majd kifújja.

– Halálra ijesztettek minket, hogy bejelentés nélkül megjelentek itt. Tudja, okkal van a látogatásoknak rendje. Szétlőhettem volna a fejét, fiatalember – dohog, miközben leereszti a fegyverét.

– Elnézést, hogy váratlanul jöttünk. Vészhelyzet van. Látnunk kell őt. Itt van? – kérdezem, mire megfordul, és gyanakodva méreget.

– Hogy itt van-e? Persze, hogy itt van! Hol máshol lenne? – kérdezi, de mielőtt válaszolhatnék, folytatja. – Azt nem értem, miért küldenek mindig ennyi embert. Tudják, mi a protokoll: egyszerre két ember. Hagyják a fegyvereiket az ajtónál! – Megfordul, és belép a házba.

Frostra pillantok, és egy biccentéssel magamhoz hívom. Leveszi a fegyverét, átadja Saundersnek, majd odajön hozzám.

– Eddig jó – suttogom.

– Légy észnél, kölyök! Ha a pasi tényleg itt van, akkor nem csak egy vadászpuskás idős hölgy vigyáz rá – válaszolja, miközben átlépünk egy homokzsákfalon, és követjük a nőt a menedékbe.