59.

Bram

– Két csapat lesz – jelentem be a figyelő tömegnek, ami ennek az elmerült teremnek minden zugából lenéz rám. Egy pillanatra felfogom a pillanat a jelentőségét, hogy milyen hatással lesznek a szavaim mindannyiuk jövőjére. Bárhogy lesz is, amit ezután teszünk, azzal történelmet írunk.

– De honnan fogjuk tudni, hogy a másik csapat sikerrel jár? – kiáltja Helena, és látom, hogy a menedékből érkező nők ott állnak körülötte.

– Sehonnan – mondom habozás nélkül. – Teljesen a sötétben fogunk dolgozni, kommunikáció nélkül. Miután én bekerülök a tartályba, nem fogom tudni, hogy Ernie-nek sikerült-e átadni az üzenetet, csak miután felélesztenek. Ha kudarcot vall, arra sosem jövök rá.

– És ha te vallasz kudarcot? – kiáltja egy másik hang. – Mi lesz Ernie-vel?

– Akkor egyedül nézek szembe a sorsommal a Toronyban – válaszolja Ernie mellettem állva. – Túl sokáig voltam szemlélődő fogoly. Ideje, hogy kivegyem a részem.

Körülnézek a teremben. Néma. Ezek a férfiak és nők, ezek a Szabadárok csupán tüntetők és zendülők voltak évekig. Most katonák, egy sereg, és közeleg a háború.

– Helena, te vezeted a Torony-csapatot. Elkíséred Ernie-t a KMSz-toronyhoz napkeltekor. Centralban mindenfelé üzeneteket szivárogtattunk ki, arra célozgattunk, hogy nagy horderejű esemény történik ma a Toronyban. Tömegre számítsatok. Ennek békésen kell zajlania. Ez Eve apjának nagy visszatérése.

Nem tüntetés. Ernie-t el kell rejteni és megvédeni, amíg készen nem áll. Aztán adj neki teret. Azt akarom, hogy a világ lássa mindezt. Mutassátok meg az embereknek, hogy a KMSz még ennyi év után sem pusztíthatja el egy apa lánya iránt érzett szeretetét.

Néhol mormogás hallatszik a teremben, az emberek megvitatják a tervet, de senki sem kérdőjelezi meg. Helena biccent felém, elfogadja a feladatot.

– Fagyasztó csapat, ti velem vagytok. Ez kicsit rázós lesz. Titokban felszállunk a Torony hűtőszintjeire tartó reggeli szállítmány mellé.

Megpöccintek egy kapcsolót, és a projektor felvillantja a nagy hajó képét, aminek a fedélzetén fegyveres őrök járkálnak. Suttogás fut végig a termen.

– Körülbelül húsz percünk lesz, hogy feljussunk a hajóra, elérjünk a raktárszintjüket és, nos, a többi a dokikon múlik. – Biccentek dr. Oliva és a kis orvosi csapata felé, akik elkísérnek minket a hajóra.

– Utána mi lesz? Miután Ernie megjelenik, ki fog törni a káosz odalent. Hatalmas tömeg lesz! – kiált le egy idősebb Szabadár az erkélyről.

– Igen, és pontosan ezt akarjuk! – felelem.

– Megint ki fog törni a hisztéria, mint Eve születésekor – teszi hozzá Ernie. – A tömeg nem fog elmenni.

– És mi sem! – ujjong Helena, és egyetértő hangok hallatszanak.

– Maradjatok rejtve a tömegben, azt nem tudom megmondani, meddig, de ha sikerrel járunk, odakint kell várnotok ránk. Ha kijutok onnan, nem leszek egyedül.

A terem elnémul. Mindenki próbálja elképzelni a lehetetlent, hogy Eve elhagyja a Tornyot.

– Honnan fogjuk tudni? – szólal meg újra az idős hang. –Honnan fogjuk tudni, hogy sikerrel jártál-e?

– Bízzatok bennem! Ha eljön az idő, tudni fogjátok.

A gyűlés órákon át tartó szenvedélyes beszélgetés, folyókanyarulatok megjegyzése, a KMSz-hajó alaprajzának tanulmányozása, fegyverek előkészítése, és a szükséges felszerelések bepakolása után ér véget. Átnyújtok egy hordozható hololejátszót Pufinak, és miközben az ujjam a projektor képernyőjének sima felületén siklik, az agyam visszatér Johnnyhoz. Szegény Johnny! Ennek a tervnek sikerülnie kell érte, mindazért, amit értünk tett, Eve-ért.

A szívverésem kihagy egy pillanatra. Johnny munkája.

Támad egy ötletem.

Nehéz volt otthagyni Ernie-t. Láttam az érzelmeket a szemében, amikor beszállt a gubóba az új csapatával. Ezek az emberek úgy néznek rá, mint valamiféle szentre, a férfira, aki reményt adott nekik, szeretett Eve-ük apja. Egész élete efelé a pillanat felé tartott, a pillanat felé, hogy visszatérjen a Toronyba, és kiszabadítsa a lányát.

De nem történik meg, ha a tervem nem sikerül. Mégis mi a fenére készülök? Ez őrültség! Belépek a kis fekete dingibe, amiben már ott ül Pufi és Saunders.

Helena kilép az órából, és egy harcra kész nő arckifejezésével néz le rám. Rajta látszik a leginkább, hogy készen áll.

Oldalra billentem a fejem, és magamhoz hívom.

– Fogd! – suttogom.

Elveszi tőlem a csomagot, megpróbálja kitalálni, mit rejthet a nagy katonai válltáska.

– Nehéz – mondja halkan, vizenyős szeme az enyémet kutatja nyomok után.

– Van benne neked egy levél. Csak neked.

– Elég hosszú lehet. Mihez kezdjek vele?

– Amikor szükséged lesz rá, tudni fogod. Életbevágó, hogy senki se tudjon a tervnek erről a részéről. Csak mi ketten – magyarázom.

– Készen állsz? – szakít félbe minket Pufi.

Helena bólint.

– Induljunk! – kiáltja Pufi.

A hajnali levegő hűvös, és mintha az ígéret érzését hozná magával, mintha új korszak indulna a kelő nappal együtt, és csak mi kiválasztott kevesek tudnánk róla.

Dr. Oliva vezeti a kis orvosi csapatot egy ugyanolyan dingiben, a miénk mellett. Ellökjük magunkat a hatalmas óralaptól, és kisodródunk a nyílt vízre.

Helena nézi, ahogy elúszunk, hosszú ősz haja lassan belevetik a közöttünk formálódó ködbe. Látom, hogy egy szót tátog el, és én is visszatátogom.

Eve-ért.

A folyó már nyüzsög: emberek hajóznak az üzletükbe, árulóit cserélnek a hullámokon, egyik hajóból a másikba. Szürreális érzés ilyen normalitást látni egy ilyen, talán történelmi napon.

Hamarosan a hololejátszóikat és képernyőiket az Ernie-ről szóló hírek uralják majd. Eve apja visszatér. Egy részem azt kívánja, bár a tanúja lehetnék, de nekem most a saját feladatomra kell koncentrálnom.

– Ott van – jelenti be Saunders.

A távolban a szennyezés homályos felhőjén át megjelenik egy nagy fekete hajó árnyéka. Áttör a szmogon, és felfelé tart a folyón.

– A francba, ez ijesztő! – hördül fel Pufi.

– Semmi gond – mondom tettetett nyugalommal. Nem tudhatja meg, hogy mennyire reszket a belsőm az idegességtől.

– Van egy kis felszálló fedélzet a taton, a jobb oldalon. Legfeljebb egy őr, már ha van – magyarázza Saunders. – Öt bízd rám! – teszi hozzá, miközben egy vörös kart pumpál egy hosszú, puskaformájú fegyveren. Éles csörgés jelzi, hogy töltve van.

Megnyugtatásra várva ránézek, és ő megérti.

– Néhány órára kiüti. Nem halálos. Nem fog emlékezni rá. Ne aggódj!

Hálásan bólintok. Nem akarok szükségtelen haláleseteket, sem a feltűnést, amit okoznának.

Átkormányozzuk két egymáshoz kötött dinginket a forgalmon, beleolvadunk a számtalan csónak, tutaj és hajó közé. Nem fogják észrevenni, hogy jövünk.

A KMSz-hajó közeledik. Látom az ismerős egyenruhát a felső fedélzeten álló fegyveres őrökön. Felforr a vérem, amikor megpillantom azt a foltot, amire a Tornyot hímezték, és kiviláglik az őr mellkasáról. Minden, amit képvisel, hazugság.

– Itt az idő – szólal meg Saunders, és jelez a kapitányunknak, aki a folyó közepe felé kormányozza a dinginket, kanyarogva a forgalomban. A KMSz hajója mellettünk halad, lassan megelőzi a csónakunkat és az összes többi kicsi járművet, amik között rejtőzünk.

A csónakunk elején lévő pozíciójából Saunders finoman céloz, a fegyvert elrejti vízhatlan dzsekije alatt. Ahogy a hajó elhúz mellettünk, látom a kis dokkolóteret, egy nyílást hátul. Érzem, hogy a dingink vibrál a talpunk alatt, ahogy a kapitányunk gyorsít, hogy alkalmazkodjon a célpontunk sebességéhez.

– Nem látok senkit – mondom, és igyekszem nem túlságosan bámulni a hajót.

– Én sem – válaszolja Saunders.

– Közeledik a híd – jelzi Pufi.

Körülnézek a hatalmas fekete hajó oldalánál, amit követünk, és meglátom. Ez a jelünk. Itt az esélyünk. Az egyetlen esélyünk.

– Ha alá érünk, úgy nagyjából hatvan másodpercig sötétben leszünk, hogy a fedélzetre szálljak – mondom csendesen, bár az egészet vagy százszor átvettük, inkább az én kedvemért, mint bárki máséért.

A híd, egy hatalmas betonszerkezet, úgy fél méterrel előttünk szeli át a folyót. Egyike a kevés átkelőhelynek, ami összeköti az új város egyik oldalát a másikkal, most, hogy az eredeti hidak mind ennek a hatalmas folyónak a mélyén rohadnak. A teljes vízi forgalomnak el kell haladnia alatta. Sötét és zajos hely, tökéletes itt feljutni a hajóra.

Ahogy a hajó belép a híd alatti sötétségbe, a beton árnyéka ott fodrozódik rajta, akár egy hullám, aztán minket is beborít.

Felberreg a motorunk, és gyorsan lendületet gyűjtünk. A dingik oldalán lévő nedves köteleket a csuklómra csavarom, abba kapaszkodom, miközben vakon imbolygunk a KMSz-hajó farvizén.

Amikor a szemem megszokja a sötétséget, látom, hogy Saunders egy szemüveget csúsztat a fejére, ami halványan bevilágítja a szemét. Lát a sötétben.

Hirtelen hasra veti magát, áthajol a dingi elején, miközben a hajó végében lévő nyílás felé siet.

A kezében tartott ezüstszínű fegyveren nyugtatja a fejét, és éles kék fény lövell ki, bevilágítva a közvetlen környezetünket, mint egy villámeső. A villanásban látom, hogy egy test a hajó nyitott részén a fedélzetnek csapódik, elektronos villámok sütik ki fekete overallját, miközben ő nem mozdul.

– Tiszta! – üvölti túl Saunders a hajó motorjának fülsüketítő robaját, miközben felfújható csónakunk orra felfut a nyitott fedélzetre.

Pufi felé biccentek, aki követ, amikor felugrok a hajóra.

Amint mindketten a fedélzeten vagyunk, a dingink hátracsúszik, helyet ad, hogy az orvosi csapat is a fedélzetre lépjen. Leguggolok, és megnézem a kiütött őr pulzusát. Nincs magánál. Él, de eszméletlen.

Miközben dr. Oliva és a két asszisztense a csónakjuk eleje felé igyekszik, egy második vakító fénynyaláb villan a fejünk felett. Nagy csattanást hallok, aztán hirtelen puffanás, és újabb test csapódik a fedélzetnek. Egy újabb őr. Kinézek a folyóra és Saunders pillantása azt üzeni: Ez közel volt. Köszönetképpen biccentek felé, miközben az orvosi csapat a fedélzetre mászik.

Mélyet lélegzem. Feljutottunk.