ROMANTIKA ÉS KLASSZICIZMUS

MESSIÁS

Valaki tréfából a rabbitól azt kérdezte:

– Mi lesz a Messiás, igazhívő, vagy eretnek?

– Azt hiszem, eretnek – válaszolta az –, mert ha igazhívő lenne, az eretnekek nem hinnének neki, de az igazhitűek, akárkicsoda, hinni fognak neki.

LÁTÁS

Salman rabbitól halála előtt unokája azt kérdezte:

– Látsz valamit?

Az csodálkozva nézett rá.

– Már csak az örök semmit látom – szólt –, amely a világot élteti.

MIT AKAR

Salman rabbi egyszer imáját megszakította, és felkiáltott:

– Nem kell a paradicsomod, nem kell a jövő világod, csak Te kellesz.

TEHETSÉGEK

Rabbi Bunam így szólt khasszidjaihoz:

– Aki közületek semmi más, csak kedves, az bujálkodó, aki semmi más, csak kegyes, az csibész, aki semmi más, csak okos, az hitetlen.

A MEGBOCSÁTÁS JELE

– Miről ismerjük fel – kérdezte rabbi Bunam tanítványait – ebben a mi próféta nélküli korunkban, hogy bűneink mikor bocsáttattak meg?

A tanítványok többfélét válaszoltak, de a rabbinak egyik válasz se tetszett.

– Arról ismerjük fel – szólt végül –, ha a bűnt többé nem követjük el.

A NYELV

Jelmdi tanítványaival réten ment át, ahol legelésző tehenek bőgtek, és a patak mellett libasereg gágogott.

– Ó – szólt egy tanítvány –, ha az ember mindezt meg tudná érteni!

– Ha gyökerében meg fogod érteni azt – válaszolt a rabbi –, amit magad beszélsz, minden lény nyelvét érteni fogod.

AZ ANGYAL SORSA

Egy khasszid halála után az égi bíróság elé került, és erős védelmezői annyian voltak, hogy a kedvező ítélet bizonyosnak látszott. Ekkor nagy angyal szólalt fel, aki mulasztással vádolta.

– Miért tetted ezt? – kérdezték tőle, és ő nem talált más választ, minthogy: „Feleségem csábított el”. Az angyal erre fölnevetett:

– Kitűnő védekezés! Egy asszony hangjának sem tudtál ellenállni?!

Az ítéletet meghozták: az embernek mulasztásáért bűnhődnie kellett, az angyalnak pedig a földre vissza kellett mennie, hogy megnősüljön.

SZENVEDÉS

Rabbi Szusszja születésétől fogva olyan nélkülözések és szenvedések között élt, amely példa nélkül állt. Smelhe rabbi és öccse egyszer mesterükhöz, a szent Maggidhoz mentek Messrits-be, és így szóltak hozzá:

– Bölcseink tanítása nem hagy bennünket nyugodni, mert sehogyan sem értjük. E tanítás szerint az ember az Urat a rosszért éppen úgy, mint a jóért, dicsőítse, és fogadja örömmel. Mondd mester, hogyan értsük ezt?

A Maggid így válaszolt:

– Eredjetek a tanulók szobájába, ott egy embert találtok, aki pipázik, úgy hívják, hogy Szusszja. Ő majd megmondja.

Csakugyan elmentek, és kérdésüket teltették. Rabbi Szusszja nevetni kezdett.

– Ti aztán jól választottatok! Valaki mást kell keresnetek, mert velem világéletemben soha semmi rossz nem történt.

A SÓHAJ

A Maggid fiatal korában feleségével nagy szegénységben élt. Roskatag házban laktak a városon kívül, amiért nem kellett bért fizetni. Az asszony itt szülte meg fiát. Mind ez ideig nem panaszkodtak, de mikor a bába néhány fillért kért, hogy kamillateát vásároljon, és semmi pénzük nem volt, az asszony felsóhajtott:

– Látod, így jutalmazza az Úr szolgálatunkat!

A Maggid hallotta, és így szólt:

– Most kimegyek, és megátkozom Izraelt, amiért bennünket ilyen nyomorban hagy.

A kapu elé ment, szemét az égre emelte, és felkiáltott:

– Izrael gyermekei, a bőség árasszon el benneteket!

Az asszony a gyermeket elnémultan ringatta. A Maggid most sóhajtott először. Hirtelen hang hallatszott: „Részedet a jövő világból elvesztetted”. A Maggid szólt:

– Úgy legyen. Nincs többé jutalom, most már igazán szolgálhatok.

FOLTOZÁS

A lublini rabbi egyik híve szombattól szombatig böjtölt. Pénteken délután oly erős szomjúság fogta el, hogy azt hitte, belehal. Kutat pillantott meg, odament és inni akart. Ugyanakkor azonban feleszmélt, s arra gondolt, egyetlen órát kell még elviselnie, ha nem bírja, egész fáradtsága odavész. Nem ivott, és a nehéz próbát megállta. Mikor azonban erre is feleszmélt, azt gondolta: „Helyesebb, ha odamegyek és iszom, mintha a kevélység lesz bennem úrrá.” Visszafordult, és a kúthoz lépett. Már a víz fölé hajolt, hogy merítsen, mikor úgy érezte, nem is szomjas többé. A szombatnap kezdetének órájában mesterének házába lépett. „Foltozás”, kiáltott a mester, mikor a hívőkhöz ért.

Buber: Haszid történetek

A POKOL KÖZMONDÁSAI

Vetéskor okulj, aratáskor oktass, télen örülj.

Hajtsd szekered s ekéd a holtak csontjain keresztül.

A kicsapongás útja a Bölcsesség palotájához vezet.

Csúf, gazdag vénlány a tudás, akinek a Tehetetlenség teszi a szépet.

Aki vágyik, de nem cselekszik, pestist idéz.

A kettészelt kukac megbocsát az ekének.

Vesd a folyóba, aki szereti a vizet.

A balga nem ugyanazt a fát látja, mint a bölcs.

Akinek arca nem áraszt fényt, abból sose lesz csillag.

Az örökkévalóság szerelme az idő teremtményei iránt.

A buzgó méhecske nem ér rá szenvedni.

A balgaság perceit kiméri az óra, de a bölcsességéit nincs óra, mely kimérje.

Minden tápláló eledel elérhető háló és csapda nélkül.

Számot, súlyt, mértéket az ínség esztendeiben végy elő.

Egy madár se száll túl magasra, míg a maga szárnyain száll.

A holttest már nem áll bosszút az igazságtalanságon.

Nincs tisztább cselekedet, mint mást helyezni magad elé.

Ha az ostoba kitartana ostobaságában, bölcs válnék belőle.

Butaság a Gazság palástja.

Szégyen a Gőg palástja.

A börtönök a Törvény köveiből épülnek, a bordélyok a Vallás tégláiból.

A páva gőgje Isten dicsősége.

A kecske kéjvágya Isten pazarlása.

Az oroszlán haragja Isten bölcsessége.

A nő mezítelensége Isten műremeke.

A bánat telje nevet. Az öröm telje sír.

Az oroszlán bőgése, a farkas üvöltése, a viharos tenger zúgása, a gyilkos penge mind az öröklét arányait hordják és túl nagyok az emberi szemnek.

A róka a csapdát veti meg, nem önmagát.

Gyönyör ejt teherbe. De a szenvedés szül.

Adjátok a férfira az oroszlán bőrét, a nőre a juh gyapját.

Fészek a madárnak, háló a póknak, az embernek barátság.

Mondjuk bölcsnek az öntelten mosolygó ostobát és a baljóslatú, mord ostobát, így fonhatunk korbácsot belőlük.

Ami mára megvalósult, tegnap még csak képzelet volt.

Patkány, egér, róka, nyúl őrzik a gyökeret; oroszlán, tigris, ló, elefánt őrzik a gyümölcsöt.

A medence összegyűjt, a forrás kiárad.

Egyetlen gondolat betölti a mindenséget.

Légy mindig kész az őszinteségre és elkerülnek a gazok.

Minden, ami elhihető – egy arca az igazságnak.

A sas nem vesztegethetné rosszabbul idejét, mintha a szarkától akarna tanulni.

A róka gondoskodik önmagáról, de Isten gondoskodik az oroszlánról.

Reggel eszmélj. Délben cselekedj. Este egyél. Éjjel aludj.

Aki tűri, hogy becsapd, az ismer téged.

Ahogy az eke megindul a puszta szóra, úgy hajt Isten az imára.

A düh tigrisei bölcsebbek a meggondolás paripáinál.

Álló víztől csak mérget remélj.

Nem tudhatod, mi elég, amíg nem tudod, mi több az elégnél.

Hallgass a balga rosszallására! Királyi dicséret az!

A tűz szeme, a levegő orrlikai, a víz ajka, a föld szakálla.

A bátorságban gyenge erős a ravaszságban.

Az almafa nem kérdezi a bükktől, hogyan nőjön magasra; sem az oroszlán a lótól, hogyan ejtse el zsákmányát.

Kinek hálásak segéltjei, annak bő az aratása.

Ha más nem volna bolond, mi lennénk azok.

Az édes öröm lelkét be nem mocskolhatod.

Ha sast látsz, a Géniusz részét látod, emeld föl a fejed!

Miként a hernyó a legszebb levelet választja ki tojásainak lerakására, a pap is a legszebb örömökre szórja átkait.

Egy csöpp kis virág teremtése nagy idő munkája.

A kárhozat összeköt. Az áldás elszakít.

A bor, ha ó, a víz, ha friss.

Könyörgés nem vet! Dicséret nem arat!

Gyönyör nem nevet! Fájdalom nem sír!

A fej a Fönség, a szív az Indulat, a nemi rész a Szépség, a kéz és a láb az Arány.

Ami a lég a madárnak, tenger a halnak, az a megvetés a megvetendőnek.

A varjú mindent feketének szeretne, a bagoly mindent fehérnek.

A bőség szép.

Ha az oroszlán a róka tanácsára adna, maga is agyafúrt lenne.

Javítás teszi az utat simává; de rögös út és javításmentes a Géniusz útja.

Inkább gyilkold meg bölcsőjében a csecsemőt, semmint betöltetlen vágyakat táplálj.

Igazságot nem lehet úgy mondani, hogy aki megértette, el ne higgye.

Elég! Vagy nagyon is Sok.

William Blake

EMBER ÉS TERMÉSZET

Az ember, bármennyire vonzza is a föld ezer meg ezer jelenségével, tekintetét kutatva és vágyakozva függeszti az égre, amely végtelen terekben boltozódik felette, mélyen és tisztán érzi ugyanis magában, hogy annak a szellemi birodalomnak a polgára, melyben a hitet sem visszautasítani, sem feladni nem vagyunk képesek. Ebben a sejtelemben rejlik annak a titka, hogy örökké ismeretlen cél után törekszünk; egyszersmind ez kutatásunk és gondolkodásunk serkentője, s a finom kötelék költészet és valóság között. Az erkölcs örökös békekötési kísérlet személyi igényeink s e láthatatlan birodalom törvényei között.

 

Minden valamirevaló ember érzi, különösen amint műveltségben gyarapszik, hogy a világon kettős szerepet játszik; egy igazit és egy eszményit, és ebben az érzésben keresendő minden nemes alapja. Ami valóság számunkra osztályrészül jutott, nagyon határozottan érezzük; ami a másikat illeti, azzal ritkán jövünk tisztába. Az ember keresheti magasabb rendeltetését földön vagy égben, a jelenben vagy a jövőben, mégis belsőleg bizonyos örök ingadozásban marad, kívülről egyre zavaró hatásoknak kitéve, mígnem arra az elhatározásra jut, hogy úgy döntsön, ahogy az helyes, ami hozzá illik.

 

A természettudományban végzett fáradozásaim nélkül soha meg nem ismerhettem volna az embereket igaz valójukban. Másutt nem ellenőrizhető úgy, sem a tiszta szemlélet és gondolkodás, sem a jellemhibák és jó tulajdonságok; mindez többé-kevésbé rugalmas valami, ingadozó, és többé-kevésbé tűri, hogy önkényesen bánjanak vele; a természet azonban nem ismer tréfát, mindig igaz, mindig komoly, mindig szigorú, mindig neki van igaza, és a hibák és tévedések mindig az emberéi vele szemben. A tehetségtelent megveti és csak az értelmesnek, az igaznak és tisztának hódol meg és tárja föl titkait.

 

A puszta eszesség nem éri fel, az embernek képesnek kell lenni, hogy a legfőbb bölcsességig emelkedjék, hogy az istenséget megérinthesse az erkölcsi és fizikai ősjelenségekben, amelyek belőle indulnak, s amelyek mögött ő lakozik. Az istenség pedig csak az élőben tevékenykedhet és nem a halottban; a levőben, a változóban rejlik, s nem a készben és megmerevedettben; ezért az istenségre beállított kutató értelemnek mindig a levővel, élővel van dolga – míg a gyakorlatias ész a késszel, a megmerevedettel foglalkozik.

 

Éppen abban áll a szeretet isteni ereje, amiről nem szűnnek meg dalolni és beszélni: hogy minden pillanatban újra előállítja a szeretett tárgy gyönyörű tulajdonságait, legkisebb részleteiben kidolgozza, egészében átfogja, nappal nem nyugszik, éjjel nem pihen, saját műve elragadtatásba ejti, saját szakadatlan tevékenysége felett álmélkodik, a már ismertet mindig újként felfedezi, mert az minden pillanatban a legelragadóbb tevékenységben újjászületik. Igen, a szeretett lény képe soha meg nem öregszik, mert minden pillanat születése órája.

 

Legszebb állapot az önkéntes függés, s hogy volna ez lehetséges szeretet nélkül.

 

A jó emberek emlékezete nagyobb befolyással van életünkre, jellemünkre, sorsunkra, mint amit különben a csillagoknak tulajdonítanak.

Goethe

A BŰNBEESÉS

... Tegyük fel tehát, hogy a gondviselés megállt volna vele ezen a fokon, úgy az emberből minden állatok legboldogabbika és legszellemesebbike lehetett volna – de a természeti ösztön gyámsága alól soha nem került volna ki. Cselekvései szabadok, tehát erkölcsiek soha nem lettek volna, soha nem lépte volna túl az állati lét küszöbét. Kéjes nyugalomban élte volna örök gyermekkorát, és a kör, amelyben mozog, a lehető legkisebb lett volna: a vágytól az élvezetig, az élvezettől a megpihenésig, a megpihenéstől ismét a vágyig.

De az ember egészen másra szemeltetett ki és a benne lakozó erők egészen másféle üdvösségre szólították. Amit csecsemőkorban a természet vállalt helyette, azt, amint nagykorú lett, magának kellett vállalnia. Ő magának kellett saját üdvösségét megteremtenie, és az a mérték, amelyben ő maga üdvössége megteremtésében részt vett, határozta meg üdvössége mértékét. Meg kellett tanulnia az ártatlanságnak azt az állapotát, amelyet most elveszített, esze által újra fellelni, és mint szabad ésszel bíró szellemnek oda visszatérni, ahonnan mint növény és mint ösztönlény kiindult; a tudatlanság és szolgaság paradicsomából fel kellett magát küzdenie, ha késő évezredek múltán is, a megismerés, a szabadság paradicsomába, ahol ugyanoly állhatatosan fog engedelmeskedni a keblében lakozó erkölcsi törvénynek, mint ahogy először az ösztönnek szolgált, valamint a növény és az állat még most is szolgálnak. Mi volt tehát az elkerülhetetlen? Minek kellett megtörténnie, ha elébe akart indulni ennek a távolban kitűzött célnak? Alig próbálta meg esze első erőit, a természet elbocsátotta őt gondozó karjaiból, vagy helyesebben szólván, ő maga, valamely ösztöntől űzetve, melyet maga sem ismert, nem is tudva, mily nagyot cselekszik e pillanatban, ő maga szakadt le a járószalagról, és még zsenge eszével – ösztöne csak távolból kísérte – az élet vad játékába vetette magát, elindult az erkölcsi szabadság felé vezető veszélyes úton. Ha tehát Isten szavát az Édenben, amely eltiltotta a Tudás Fájától, saját ösztöne szavára változtatjuk, amely őt ama fától visszarántotta, úgy vélt engedetlensége az isteni paranccsal szemben nem egyéb, mint eltántorodás saját ösztönétől, tehát öntevékenységének első megnyilatkozása, eszének első merészsége, első kezdete erkölcsi létezésének. Az embernek az ösztöntől való eltántorodása, amely ámbátor az erkölcsi rosszat hozta a teremtésbe, csak azért, hogy ezáltal lehetségessé tegye az erkölcsi jót, kétségtelenül a legszerencsésebb és legnagyobb esemény az emberiség történetében; ettől a pillanattól kezdődik szabadsága, erkölcsi épületéhez itt rakta le az első, távoli alapkövet. A néptanítónak tökéletesen igaza van, ha ezt az eseményt, mint az első ember bűnbeesését tárgyalja, és ahol csak lehet, hasznos erkölcsi tanulságokat von le belőle, de a filozófusnak sincs kevésbé igaza, ha az emberi természetnek általában szerencsét kíván e nagy lépéséhez saját tökéletesedése felé. Az elsőnek igaza van, ha ezt bűnbeesésnek nevezi, mert az ember ártatlan teremtményből bűnössé lett, a természet tökéletes növendékéből tökéletlen erkölcsi lénnyé, boldog hangszerből boldogtalan; művésszé.

A filozófusnak igaza van, amikor ezt az emberiség óriási lépésének nevezi. Mert az ember ezáltal lett a természeti ösztön rabszolgájából szabadon cselekvő teremtménnyé, automatából erkölcsi lénnyé, ezzel a lépéssel jutott első fokára annak a létrának, amely őt sok ezer év elteltével önmaga urává fogja emelni...

Schiller

A CSILLAGOS ÉG ÉS AZ ERKÖLCSI TÖRVÉNY

Két dolog tölti el újra meg újra csodálattal a lelkemet, mennél többet és mennél tovább elmélkedem rajta: a csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem. Egyiket sem kell ködbe burkoltan, homályos túlzásokban látkörömön túl keresnem és csupáncsak sejtenem: világosan ott állnak előttem, s egybekapcsolódnak létezésem öntudatával. Az egyik azzal a hellyel kezdődik, amelyet az érzéki világban elfoglalok, és kiszélesíti a kapcsolatoknak azt a hálózatát, amelyben állok, világok és világok, bolygórendszerek és bolygórendszerek beláthatatlan méreteiben, s mindezek felett még periodikus mozgásuk, keletkezésük és időtartamuk határtalan időibe. A másik láthatatlan énemmel, személyiségemmel veszi kezdetét, és beállít egy világba, amelynek valódi ugyan végtelensége, de csupán az értelem számára észlelhető, és amellyel (s ezáltal egyszersmind azokkal a látható világokkal is) nem pusztán mint ott esetlegesnek, hanem általánosnak és szükségképpeninek ismerem fel kapcsolataimat. Az első látvány, a számtalan világoké, megsemmisíti szinte egész jelentőségemet, mint valami állati lényét, amelynek az anyagot, amelyből lett, vissza kell adnia ismét a bolygónak, a világmindenség egy csöpp pontjának, miután ez az anyag, nem tudni, miként, egy időre életerővel rendelkezik. A második ellenben emeli értékemet, mint személyiségem által végtelen intelligenciáét, amelyben az erkölcsi törvény az állati és az egész érzéki világtól független életet nyilvánít meg, legalábbis amint az létem e törvények általi meghatározottságából, amely már nem korlátozódik a fizikai élet feltételeire és határaira, hanem a végtelenbe terjed, ez kikövetkeztethető.

 

Kötelesség! Te fenségesen nagy név, amelyben nincs semmi olyan kedveskedés, amely hízelgően hatna, hanem engedelmességet kívánsz, mégsem fenyegetőn, ami a kedélyben természetes ellenkezést keltene, ijesztve, hogy az akaratot megindítsd, hanem csupán felállítsz egy törvényt, amely a kedélybe magától utat talál és akaratlanul is tiszteletet, ha nem is mindig követést vív ki, amely előtt valamennyi hajlam elnémul, ha titokban aztán ellenállnak is: mi a te méltó eredeted és hol található gyökere nemes származásodnak, amely büszkén kizár minden rokonságot a hajlamokkal, és amely gyökértől származni annak az értéknek elengedhetetlen feltétele, amelyet az ember önmagának adhat.

 

A kötelesség méltóságának nincs mit kezdenie az élvezettel: neki megvan a saját törvénye, s a maga sajátos ítélőszéke is, és ha a kettőt össze is akarták volna erőltetni, hogy összekeverve a beteg lélek gyógyszereként szolgálják fel, szétválnak maguktól hamarosan, és ha nem is teszik ezt, az első egyáltalán nem hat, de ha a testi élet bizonyos erőre kapna így, az erkölcsi menthetetlenül belepusztulna.

 

Az erkölcsi törvény olyan imperatívusz, amely kategorikusan parancsol, mert a törvény feltétlen.

A kategorikus imperatívusz feltétlen, s ekként hangzik:

a. Cselekedj úgy, hogy minden tetted általános erkölcsi alaptörvényként szolgáljon.

b. Cselekedj úgy, mintha cselekedeted alapelve szándékod folytán általános természeti törvénnyé kellene hogy legyen.

c. Cselekedj úgy, hogy az emberiséget a magad személyében éppúgy, mint a más személyében, mindig célként és sohase puszta eszközként használd fel.

Kant

BEVEZETÉS A GONDOLKODÁS MÓDSZERÉBE

Korunknak legfőbb alapvonása az, hogy benne az élet történelmivé és jelképessé vált, magának az életnek valóságával azonban alig találkozunk. Az életnek egyik nem lényegtelen alkotórésze a gondolkodás. Ahol az egész élet idegen történelemmé halványodott, ott a gondolkodással sem történhetett más. Bizonyára hallották már és meg is jegyezték, hogy az emberek többek között gondolkodni is tudnak; igen, valóban többen lehetnek itt olyanok, akik már gondoltak arra, hogy az egyik ember így, a másik amúgy, és a harmadik meg a negyedik megint másképp gondolkodik, és hogy ennek mi az oka; arra az elhatározásra azonban, hogy ezt a gondolkodást végre egyszer a magunk személyében tegyük próbára, nem könnyen jutunk. Az, aki előveszi magában, hogy egy ilyen kort, mint a mienk, erre az elhatározásra bír, többek között még abba a kényelmetlen helyzetbe is jut, hogy nem tudja, hol keresse fel az embereket és hogyan férjen hozzájuk. Akárkit von felelősségre, az illető már kész válasszal vág vissza: „igen, ez a vád illethet másokat, de nem engem”; és igaza is van annyiban, hogy a gáncsolt gondolkodásmód mellett puszta történelmiségében a másikat, a vele szemben állót is éppoly jól ismeri; s ha azon kapta volna rajta valaki, akkor ehhez menekült volna, amelyet most éppen megtagadott. S ha valaki példának okáért úgy beszélne, ahogy én most beszéltem, vagyis elítélné a történelmi laposságot, a sokféle, egymásnak ellentmondó szemléletmód szétszórtságát, a mindenekfölött való bizonytalanságot és azt a tökéletes közönyt, amellyel az emberek általában az igazság iránt viseltetnek: úgy mindenki biztosítaná a dorgálót, hogy ebben a jellemképben nem ismer magára, mert ő nagyon jól tudja, hogy csak egy állítás lehet igaz, és minden, ami ezzel az eggyel ellentétben van, szükségképpen hamis; ugyanez az ember biztosítana erről minket, aki – ha szemléletének egyoldalúságával, dogmatikus merevséggel vádolná valaki – nyomban szkeptikus sokoldalúsággal dicsekednék. S mivel ilyenformán áll a dolog, nem marad más hátra, minthogy röviden, de döntően, egyszer és mindenkorra leszögezzük: ebben a kérdésben a legkomolyabban előrebocsátandó, hogy van olyan igazság, amely önmagában egyedülállóan igaz, és mindaz, ami rajta kívül áll, feltétlenül hamis; s ez az igazság valóban felismerhető, mert igaz voltában közvetlenül bevilágító; ennek az igazságnak azonban egyetlen szikrája sem fogható fel történeti úton, mint valamely tőlünk idegen kedélynek a határozata, és így nem is válik közölhetővé; ellenben, aki magáévá akarja tenni, annak önmagában kell azt megteremtenie. Az előadó kizárólag a megismerés feltételeit jelölheti meg; ezeket a feltételeket most már mindenkinek önmagának kell megvalósítania, és akkor a megismerés minden további hozzájárulás nélkül magától adódik. Nem olyan tárgyról van itt szó, amellyel másutt már találkoztak, hanem valami egészen újról és soha nem hallottról, ami annak a számára, aki még nem foglalkozott a tudományelmélet alapjaival, teljességgel ismeretlen; ehhez az ismeretlenhez senki sem juthat el másképp, csak úgy, hogy őbenne magában megszületik; azonban csak azzal a feltétellel születhetik meg, ha ő maga, a személy megteremti a megismerés megfogamzásának feltételeit. Aki ezt nem teszi, az nincs birtokában annak a tárgynak, amelyről itt szó lesz, és minthogy mindaz, amit mondani fogunk, erre az egyetlen tárgyra érvényes csupán, neki egyáltalán nem lesz a birtokában semmiféle tárgy; ránézve tehát mindaz, ami itt elhangzik, a puszta semmit jelentheti csak, vagyis nem lesz számára több mint puszta hang, szóözön, mint a levegő rezgése. És így legyen ez, amit itt mondottunk, a szavak teljes súlyával és azoknak legszigorúbb értelmében, az első prolegomenon.

Fichte

A VALLÁSOS EROTIKÁBÓL

Az ember – mondja Saint-Martin – ember akart lenni Isten nélkül, de az Isten nem akart Isten lenni az ember nélkül. Hogy Isten a világot és az embert megteremtse, ahhoz nem kellett más, mint hogy hatalmát és dicsőségét szabadon kibontsa és kedvére megnyilvánuljon a maga lényegében, ahhoz azonban, hogy a bűnbe esett embert megváltsa, erőt kellett vennie magán. Túl kellett ugyanis adnia önnön fenségén azért, hogy mi gyöngeségünkben és romlottságunkban fel tudjuk fogni és el tudjuk viselni az ő segítségét. Csak a szeretet képes arra, hogy ezt az áldozatot megértse és elfogadja.

 

A kereskedő mindazt, amit üzletfelétől kap, feljegyzi saját terhére a „tartozik” rovatába, s ugyanúgy mindent, amit üzletfelének ad, annak terhére ír a „követel” rovatába. Hasonlóképpen vezeti a szerelem is a maga könyvvitelét. Midőn ugyanis a szeretett lény nekem adja magát, én adósa lettem néki magammal, s midőn én (hívén benne) odaadom magam a szeretett lénynek, ő lett adósom nekem – önmagával. És még Isten sem adhatja magát nekem, ha én nem adom, nem engedem magam át neki, ha nem hagyom rá magam vagy ha nem hiszek benne. De ő sem vonhatja el magát tőlem, ha én – hívén benne – magam neki adom, ami által ő ugyancsak az én adósom lett.

 

Amennyiben a szeretett lény az enyém, hatalmam van rajta és ura vagyok. S amennyiben én az övé vagyok, neki hatalma van rajtam és ő az én úrnőm. Ha örömet tudok szerezni annak, akit szeretek, megszabadulok egy kívánságtól, egy fájdalomtól, és ha magamra vehetem az ő fájdalmát, az nekem örömet szerez. Mindkét esetben éppen annyi hálával tartozom a kedvesnek, mint amennyivel ő tartozik nekem, és így nézve a dolgot azt kell mondanunk, hogy a szeretet mindig dupla krétával ír.

S ezért még azt is mondhatjuk, hogy a szerető már csak azért is hálás lehet a szeretett lénynek, mert az engedi magát szeretni általa. De ha ezt jobban szemügyre vesszük, kitűnik, hogy én csak azt szerethetem és csakis az hagyhatja szeretni magát általam, aki maga is szeret engem. Ebben az értelemben panaszkodik az Írásban olyan gyakran Isten, hogy csak oly kevés ember engedi magát szeretni, és ezért ő, aki maga a szeretet, csak oly kevés embert szerethet, és – saját hibájukból – azokat is csak oly kevéssé szeretheti, bármennyire is akarná.

Mindezekből következik, hogy valójában semmi sem olyan szeretetreméltó, mint maga a szeretet; mert a szellem és a szív birodalmában érdemesség, fogékonyság és érdem egyet jelentenek.

Az istenfélő és az istentagadó egyaránt szüntelenül tanúságot tesznek Istenről. Mert amiképpen a jó szerencséjében Istent dicséri és neki hálával adózik, a balsorsban pedig hozzá fohászkodik, azonképpen a gonosz balsorsában és fájdalmában átkozza Istent, szerencséjében pedig dacol vele.

Az adakozó nem azonos az adománnyal, sem pedig megfordítva, és mégis, ha szeret, minden adakozó önmagát adja az adományban, és az elfogadó az adományban, ha szereti, az adakozót fogadja el. Ha én abban, amit neked adok, nem önmagamat adom (a szívemet), akkor nem szeretlek, és ha te nem engem fogadsz el abban, amit neked adok, akkor nem szeretsz.

Baader

A LÉLEKRŐL

A lélek az igazán isteni az emberben, vagyis a lélek a személytelen, az igazán létező, amelynek a személyiség mintegy nem-létezőként rendeltetik alá. Az ezzel szemben felmerülő kétségek:

a. Szoktak beszélni lelki betegségekről. Ilyesmi azonban önmagában nincs. Csak a kedély vagy a szellem lehet beteg.

b. A mindennapi életben is szokták mondani bizonyos emberekről: gonosz, fekete, hamis lelke van. Csakúgy, ahogy hamis erényről is szoktak beszélni. Azt ellenben nem mondhatja senki, hogy az az ember, aki vétkesen vagy elvetemülten cselekedett, lélekkel cselekedett volna. Vagyis a fekete lélek nem lélek. (Ugyanígy vannak szellemi tévedések, de lelkes tévedések nincsenek.)

Tehát a lélek a személytelen. A szellem tud, a lélek nem tud, hanem a lélek a tudás. A szellem, mert a gonoszra való hajlam megvan benne, csak képes a jóra, vagyis része lehet a jóságban, a lélek azonban nem jó, hanem a lélek maga a jóság.

A kedélyt tehát – éspedig annak legmélyebb vágyaiból kiindulva – folytonos sor köti össze a lélekkel. A kedély és a szellem egészsége ennek a sorrendnek töretlenségén nyugszik, s épp ezért ennek a folytonos vezetéknek a lélekből is el kell vezetnie a kedély legmélyebb rétegébe. Mert a lélek az, amin keresztül az ember kapcsolatban van Istennel, s e nélkül a kapcsolat nélkül a teremtmény, kiváltképpen pedig az ember, egy pillanatig sem létezhet. Amint tehát a vezeték megszakad, itt a betegség, éspedig a kedély megbetegedése, különösen akkor, ha a vágy legyőzi az érzelmet, ami a kedélyen belül a lelket jelenti. Tehát:

1. Ha a vezeték az érzelemben szakad meg, akkor jön létre a kedélybetegség.

2. Ha a vezeték az értelemben szakad meg, akkor jön létre a gyengeelméjűség. Ilyen embereknek sokszor igen nagy lelkierejük van, és különösen nagy akaratosság van bennük, ez utóbbi azonban, mivel nem vezeti az értelem, többnyire ártalmatlan, s tulajdonképpen csak az élvezetekre vagy ehhez hasonlókra irányul.

3. Ha azonban az érzelem és a lélek között szakadt meg a vezeték, akkor jön létre a legrettenetesebb jelenség, az őrület. Voltaképpen nem azt kellett volna mondanom, hogy létrejön: hanem azt, hogy előlép. Ennek megvilágítására megjegyzem a következőket.

Mi az emberi szellem? A válasz: létező, amely a nem-létezőből lesz, vagyis az értelem, amely az értelem nélkül valóból keletkezik. Mi tehát az emberi szellem alapja, abban az értelemben, ahogy mi az alapról beszélni szoktunk? Válasz: az értelem nélkül való. S mivel az emberi szellem a lélekhez való viszonyában is relatíve nem-létező, így egyúttal relatíve értelem nélkül való is. Ha tehát az emberi szellemet a lélektől és így Istentől való elhagyatottságában szemléljük, annak legmélyebb lényege az őrületben van. Az őrület tehát nem keletkezik, hanem csupán előlép akkor, ha az, ami eddig voltaképpen nem-létező, vagyis értelem nélkül való volt, aktualizálódik, ha létezővé és jelenvalóvá akar válni.

Az értelem alapja tehát az őrület. Így az őrület nélkülözhetetlen elem, amelynek azonban sohasem szabad napvilágra lépnie, amely sohasem valósulhat meg. Amit mi értelemnek szoktunk nevezni, az, ha valódi, élő, cselekvő értelem, akkor tulajdonképpen nem más, mint rendezett őrület. Az értelem csak a maga ellentétében mutatkozhatik és nyilvánulhat meg: az értelem nélkül valóban. Azok az emberek, akikben nincs őrület, üresfejű, terméketlen eszű emberek. Innen a fordított mondás: Nullum magnum ingenium sine quadam dementia; innen az az isteni őrület, amiről Platón és a költők beszélnek. Ha ugyanis ezt az őrületet a lélek ereje kormányozza, akkor valóban isteni őrület, akkor az ihletnek és egyáltalában a hatóképességnek alapja. De általában maga a puszta értelem is, ha erőteljes és eleven, tulajdonképpen nem más, mint irányított, fegyelmezett és rendezett őrület. Vannak azonban esetek, amikor az értelem a lényünk mélyén szunnyadó őrületet nem képes hatalmában tartani. Ilyenkor az értelem a heves fájdalomban sem tud vigaszt nyújtani. Ebben az esetben tehát, amikor a szellemet és a kedélyt elhagyja a lélek szelíd befolyása, előtör a kezdetleges, sötét lény, és az értelmet mint a lélekhez viszonyított relatíve nem-létezőt magával ragadja: elrettentő jelül előlép az őrület, megmutatva, mi lesz az akaratból, ha Istentől elszakad.

Schelling

A GONDOLKOZÁS TÖRTÉNETE

Abban a gondolatban, amellyel a filozófia történetében legelőször találkozunk, belső ellentmondást fedezhetünk fel. A filozófia ugyanis azt kívánja megismerni, ami változatlan, örök és önmagáért való. Célja: az igazság. A történet ezzel szemben olyasvalamit beszél el, ami bizonyos időben volt, más időben azonban már eltűnt és valami más háttérbe szorította. Ha abból indulunk ki, hogy az igazság örök, akkor nem eshetik a mulandóság körébe, és így története sem lehet. Ha azonban története van, és csak a történetben van, vagyis nem egyéb, mint egy sereg alakja a megismerésnek, akkor viszont az igazságot nem tartalmazhatja, mivel az igazság nem múlhat el.

Azt lehetne mondani: ez az általános meggondolás nemcsak a többi tudományt érintené, hanem magát a keresztény vallást is, és önmagának ellentmond az, hogy a keresztény vallásnak is van története és a tudományoknak is. Ezt a meggondolást azonban tovább vizsgálni fölösleges, mivel már azzal a ténnyel, hogy valóban van története, közvetlen igazolást nyert. Ahhoz azonban, hogy az ember ennek az ellentmondásnak az értelméhez közelebb férkőzhessék, megkülönböztetést kell tennie valamely vallás külső sorsának története és magának a dolognak a története között. Továbbá figyelembe kell venni, hogy a filozófia történetével a dolog, éppen sajátos tárgya miatt, másképpen áll, mint más történetekkel. Azonnal kitűnik ugyanis, hogy az ellentmondás nem a külső történetre, hanem csakis a belső tartalomra vonatkozhat. A kereszténység története semmi egyéb, mint kiterjedésének, hitvallói sorsának stb. stb. története. És midőn létét egyházzá építette ki, ez az egyház külső lét, amelyre az idő sokszerű jelensége vonatkozik, sokszerű sors érinti, és így van története. Ami azonban magára a keresztény tanra vonatkozik, ez sem áll teljesen a történeten kívül. Szükségképpen elérte fejlődésének bizonyos fokát, és bizonyos alakot nyert. Ez az ősi hitvallás minden időben érvényes volt, és ma is változatlanul mint igazság érvényes, – ha ez az érvényesség nem lenne egyéb látszatnál, és szavai nem lennének egyebek az ajkak üres formuláinál. Ennek a tanításnak további története azonban már csak két dolgot jelez: egyrészről igen sok hozzátoldást és eltérést, amelyek ehhez a szilárd igazsághoz hozzátesznek vagy ettől eltérnek, másrészről az eltévelyedések ellen való küzdelmek sorozatát és az ősi alapnak a toldalékoktól való megtisztítását és eredeti egyszerűségéhez való visszatérését.

Külsőleges története – mint a vallásnak – a többi tudománynak és a filozófiának is van; ez a történet magában foglalja a keletkezést, az elterjedést, a virágzást, az enyészetet, az újjászületést, ez a tanítók története, a hívóké, az ellenfeleké; tartalmazza ennek külső kapcsolatát a vallással, van úgy, hogy az állammal.

Tartalmát tekintve a többi tudománynak is van története. Ez a történet egyszersmind a tudomány egy része is, amely foglalkozik a tudomány változásával, a tételek felállításával. Sőt a tudomány nagyobbik fele ilyen történeti rész, mi az, ami keletkezett, és ami keletkezett, az nem valami előbbinek a megváltozott alakja, hanem annál több. Ezek a tudományok úgy haladnak, hogy új elveket helyeznek a régiek mellé. Vannak eredmények, amelyek az ásványtan, a botanika stb. régebbi eredményei mellett megállanak, éspedig a tudomány tételeinek legnagyobb része ilyen. Változás nélkül, csupán új tételekkel gazdagszik. Az olyan tudománynál, mint a matematika, a történet, ami a tartalmi lényeget illeti, különösen örvendetes módon a szüntelen tágulás útján gyarapszik. Az elemi geometria – körülbelül olyan körvonalakban, ahogy Eukleidész felvázolta – ettől a perctől kezdve történetinek tekinthető.

A filozófia története ezzel szemben egyáltalán nem ezt a képet mutatja. Nem marad meg hozzátétel nélkül egy ősibb és egyszerűbb alakjában, sem pedig nem gyarapszik egyre újabb és újabb kincsekkel, amelyeket a régiekhez kapcsol. Olyan, mint a színjáték, amelyben mindig az egész újul meg minden alkalommal és végül is már nincs meg az a cél, hogy valamennyi filozófiát egyetlen fonallal össze lehessen kötni. Az absztrakt tárgy, az értelmes megismerés az, ami lassan mintha eltűnne, és a tudomány épülete kell hogy végül a filozófia hiú és üres pretenziojának helyét betöltse.

Hegel

DIOTIMA LEVELE HÜPERIONHOZ

Soká, soká kellett élnem úgy, hogy akárcsak egyetlen jelt adtál volna magadról. Írtál a Miszisztra alatt élt végzetes napokról, és azonnal válaszoltam: levelemet nem kaptad meg. Ismét írtál nekem, röviden, sötéten, és azt mondtad, elhatározásod az orosz tengerészetbe lépni. Újra válaszoltam, de ez a levelem sem érkezett hozzád. Várakoztam kora májustól nyár végéig, míg egyszerre csak megérkezett leveled, s azt írod benne, hogy mondjak le rólad, kedvesem.

Számítottál arra, bíztál benne, hogy ez a levél nem fog tudni megbántani. Örültem bizalmadnak, fájdalmam kellős közepén, örültem neki.

Szerencsétlen magas lélek! Túl erősen ragadtalak meg. Milyen természetes az, hogy nem kívánsz szeretni többé, mert nagyobb szenvedélyeid szomjan pusztulnak. Vajon nem kell-e tartózkodnod az ételektől, ha szomjan meghalni szándékozol?

Nem volt nagy időre szükségem, hogy ezt megtudjam; nem tudtam számodra Minden lenni. Meg tudtam oldozni halandó voltod kötelékeit? Csillapítani tudtam a szívedben égő lángot, amely nem ismer sem hűs forrást, sem üdítő szőlőtőkét? Át tudtam nyújtani neked a világ minden örömét egyetlen pohárban?

Ezt akarod. Erre van szükséged, és nem tudod másképpen akarni. Kortársaid határtalan ájultsága megfosztott életedtől.

Aki egyszer, úgy, mint te, egész lelkében csupa seb lett, nem nyugodhat meg többé egyetlen örömben; aki egyszer, úgy, mint te, a sápadt űrt átélte, csak a legmagasabb világban találja meg ismét magát; aki úgy, mint te, meghalt, csak az istenek között éled fel újra.

Boldogok, akik nem értenek! Aki megért, az meg kell hogy ossza veled nagyságodat. Nagyságodat és kétségbeesésedet. Olyannak láttalak, amilyen voltál. Életem legelső kíváncsisága hajtott e csodálatra méltó lényhez. Kimondhatatlanul vonzott a gyengéd lélek, és mint a gyermek, félelem nélkül, ártatlanul játszottam a veszedelmes tűzzel. – Szerelmünk szép örömei megszelídítettek, gonosz ember! – csak hogy engem még jobban megvadíts. Megszelídítettek, megvigasztaltak engem is, megfeledkeztem arról, hogy végül is téged nem lehet megvigasztalni, s én magam sem voltam távol attól, hogy vigasztalhatatlan legyek, amióta beléd és számomra oly drága szívedbe láttam!

Csend! Csend! Legszebb álmom volt ez, az első és az utolsó. Túl büszke vagy ahhoz, hogy e hitvány nemzedékkel törődj. Igazad is van. Ó, drága Hüperion! Nem vagyok az a szelíd leányka, amióta ezt tudom! A felháborodás fölfelé hajt, annyira, hogy a földet már alig látom, és megbántott szívem szüntelenül reszket.

Elválunk. Igazad van. Nem akarom, hogy gyermekem legyen; nem akarok a rabszolgavilágnak rabszolgákat adni. Isten veled, drága ifjú, eredj, ahová gondolod, hogy menned kell, mert lelkedet akarod odaadni. A világ nagy csatatér: minden az elhatározástól és a választástól függ; a világ nagy oltár. Sorsod itt teljesedik be. Kár lenne, ha minden-minden jó és nagy erő, mint az álomkép, így foszlana szét. De ha majd a befejezéshez érsz, vissza fogsz térni az istenekhez, vissza a szent, a szabad, az ifjú természetbe, oda, ahonnan jöttél. s melyből születtél – s ez az egyetlen, amit kívánsz, s amit én is kívánok.

Hölderlin

A SZERELEMRŐL

Hogy mi a szerelem? Kérdezd az élőtől, mi az, hogy élet; a hívőtől, mi az, hogy Isten.

Nem ismerem más emberek bensejét, még a tiedet sem, akihez most beszélek. Azt látom, hogy egy s más külső tulajdonságban hasonlatosak hozzám, de valahányszor e látszattól csábítva valami közösre igyekeztem utalni és megosztani velük lelkem legbensejét, mindig oly értetlenség felelt szavamra, mint aki egy távoli, vad nép között beszél. Mennél több alkalmat adtak a tapasztalásra, annál nagyobbnak tűnt a távolság közöttünk, s annál messzebbre húzódtak vissza a rokonszenv pontjai. Nem ilyen próbák kiállására termett lélekkel, gyengédségtől remegve és félénken, rokonszenvet kerestem mindenütt, de csak kudarcot és kiábrándulást találtam.

Te azt kérded most, mi a szerelem. Az a hatalmas vonzás minden iránt, amit felfogunk, az a félelem vagy remény bennünk, mikor gondolatvilágunkban valami hiány hasadékára bukkanunk, és mindenben, ami van, közösséget szeretnénk ébreszteni az iránt, amit magunkban felismertünk. Ha gondolkodunk, azt kívánnók, hogy megértsenek; ha képzeletünk szárnyal, azt, hogy agyunk légi gyermekei egy másikban szülessenek újjá; ha érzünk, azt, hogy a mások idegei a miénkkel együtt rezegjenek, hogy az ő szemük sugara enyhítse és olvadjon át a mi szemünkbe; hogy ne jéggé dermedt ajkak válaszoljanak a szív leghőbb vérével égő és vacogó ajk szavára: ez a Szerelem. Az a kötelék és az a szentség, amely nemcsak emberrel köti össze az embert, de mindennel, ami csak él. Megszülettünk erre a világra, és van, bennünk valami, ami létezésünk pillanatától fogva mindjobban szomjazik hasonmása után. Valószínűleg kapcsolatos ez azzal a törvénnyel, mely szerint a csecsemő tejet szív anyja kebeléből; és ez a hajlam fejlődik aztán együtt természetünk további fejlődésével. Homályosan elképzelünk értelmünkben egy kicsinyített képet, mintha az volna teljes lényünk, csak épp megfosztva mindattól, amit elítélünk és megvetünk, eszményi mintáját mindannak a kedvesnek és kiválónak, amit hajlandóak vagyunk az ember természetéhez tartozónak tekinteni. Nemcsak külső lényünk képét, de teljes gyűjteményét a legapróbb részleteknek, melyek természetünket alkotják, (ezek a szavak elégtelenek és képletesek; de mikor – fájdalom! – a legtöbb szó ilyen!): tükröt, melynek felszíne csak a tisztaságot és a szépséget veri vissza, külön lelket lelkünkben, mely a maga kis Paradicsoma köré bűvös kört von, amit bánat, baj, szenvedés nem léphet át. E felé repesünk aztán minden érzésünkkel, szomjazva, hogy hasonlítsanak rá, megegyezzenek vele. Ellentétünk felfedezése, fellelése annak a megértésnek, mely képes a mi legtisztább értékelésünkre; képzelet, amely meg tudja közelíteni legbensőbb finom sajátosságainkat, amiket titkos gyönyörűségben dédelgetve érlelünk magunkban; egy olyan szervezettel, melynek idegei, mint egy gyönyörűséges dallam kíséretére két remek lant húrjai, együtt remegnek a mi idegeink remegésével; és mindezeknek olyan arányú összessége, amit a mi alkatunk kíván: ez a láthatatlan és elérhetetlen pont, amely felé a Szerelem tör, s amelynek elérésére űzi az ember minden erejét, hogy ha csak a legsápadtabb árnyékát is elfogja annak, aminek birtoka nélkül nincs nyugsága, se maradása a szívnek, amelyen elúrhodott. Ezért aztán a magányban vagy abban a kietlen állapotban, midőn emberek vesznek körül, de nem éreznek velünk, virágokat kezdünk szeretni, füvet, vizet és eget. A tavaszi levelek rezzenésében, a kék égben ilyenkor valami kapcsolatot érzünk szívünkkel. S ekkor ékesszólóvá lesz a nyelvtelen szél, és dallá a csörgedező patak s a partján susogó nád, melyek megfoghatatlan kapcsolatba lépve lelkünk egy részével, lélegzetállító mámor táncába ragadják szellemünket és rejtelmes gyengédség könnyeit csalják szemünkbe, akár a hazafiúi siker elragadtatása vagy a szeretett lény dala, mely egyedül csak nekünk szól. Sterne írja, hogy ha a pusztaságban kellene élnie, egy ciprust szeretne. Ha egyszer ez a vágyakozás vagy képesség meghalt, az ember önmagának eleven sírjává válik, s ami még tovább él belőle, csak merő hamuja annak, ami annak előtte volt.

Shelley

KÉT LEVÉL A KÖLTŐRŐL

Kedves Hesseym, nagyon szép Öntől, hogy elküldte a Chronicle cikkeit, tőlem pedig nagyon is nem szép, hogy már hamarabb meg nem köszöntem ezt a kedvességet; kérem, bocsássa meg. A véletlen úgy hozta, hogy a lap mindennap a kezembe került. Láttam a mait is. Csak a legnagyobb hálát érezhetem mindazok iránt, akik mellém szegődtek. Így legalább lassanként megismerkedem erőmmel és gyengéimmel. Dicséret vagy gáncs csupán pillanatnyi hatással lehet olyan emberre, akit a szépség végső szeretete szigorú bírájává tesz saját munkáinak. A magam önkritikája összehasonlíthatatlanul jobban gyötört, mint amit Blackwood vagy a Quarterly képes okozni; ha meg viszont igazamat érzem, nincs az a külső dicséret, ami úgy tudna hevíteni, mint a magam magányos felismerése és megbizonyosodása abban, ami jó. J. S.-nek tökéletesen igaza van, ami a „ferde-sarkú” Endümiónt illeti. Hogy pedig így van, nem az én hibám. Nem! Bárha kissé paradoxul hangzik is, épp olyan jó, amilyen csak erőmből futotta. Ha gyötörtem volna magam, hogy tökéletes legyen, s ebben az igyekezetben tanácsokat kértem volna, reszketve minden egyes lapja fölött, akkor sohasem íródott volna meg; lévén a babrálás nem természetem. Függetlenül akarok írni. Eddig függetlenül írtam, bírálat nélkül. Ezentúl függetlenül akarok írni, a bírálatok ellenére. A Költészet Géniuszának magának kell kivívnia megváltását egy emberben. Szabállyal, előírással nem lehet kiérlelni, csak a magunk benső érzékével és teljes készenlétével. Ami alkot, annak önmagát kell megalkotnia. Az Endümiónban fejest ugrottam a tengerbe, s így közelebbi ismeretségbe kerülhettem a morajjal, a fövennyel és sziklákkal, mintha a zöldellő parton maradva fújom csacska fuvolámat és teázás közben kényelmes tanácsokat hallgatok. Sose irtóztam a hibázástól; mert sokkal szívesebben kockáztatom meg a hibát, mintsem hogy ne kerüljek a legnagyobbak közé. De félek, mindjárt beleveszek az öndicséretbe; ezért inkább Taylornak, Woodhouse-nak hálám tolmácsolását kérve maradok az ön legőszintébb híve:

John Keats

Drága Woodhouse-om,

levele igazán nagy örömemre szolgált, főként szíves hangja folytán, és nem mintha a „genus irritabile” dolgában benne kifejtettek nagyon ínyemre volnának. A legjobb válasz, amit adhatok Önnek, néhány hivatalos formában közölt észrevétel arról a két legfőbb pontról, amely mintegy indexként kellős közepébe mutat az egész zseni, szándék és siker és becsvágy stb. körül kialakult pro és kontra kérdésnek.

Először: Ami magát a költő jellegét illeti (értem azt a fajtát, amelyhez, ha vagyok egyáltalán valami, magam is tartozom; a Wordsworth-étől vagy az egocentrikusan kifinomulttól elválasztandó fajtát, amely per se létezik és magában áll), annak nincs is saját maga, egyáltalán nem maga, nincs jellege, egyformán örvend fénynek és árnynak, kitörésekből él, legyen az csúnya vagy szép, magasrendű vagy alantas, gazdag vagy szegényes, közönséges vagy emelkedett: ugyanazzal a gyönyörűséggel képzel el egy Jagót, mint egy Imogent. Ami az erényes bölcselőt megbotránkoztatja, az a kaméleon költő számára gyönyörűség. Nem árt neki a dolgok sötétebb oldalának kedvelése, ahogy nem árt a fényesebb szeretete sem, mivel a végén mindkettő elmélkedésbe fordul. A költő minden létező közül a legköltőietlenebb, minthogy nincs egyénisége; következetesen mindig egy más lény alakját veszi fel és tölti be. A nap, a hold, a tenger, a férfiak és nők, akik az ösztön teremtményei, mind költőiek, és változhatatlan tulajdonsággal bírnak; a költő viszont nem, neki nincs egyénisége. Minden bizonnyal ő a legkevésbé költői isten valamennyi teremtménye között. Ha már most a költőnek nincs saját valója, én pedig költő vagyok, akkor hol a csoda abban, hogy egyszer azt találtam mondani, hogy többé nem kívánok írni? Nem gondolhattam el abban a szent pillanatban Saturnus vagy Ops jellemét? Nyomorult dolog beismerni, de ez az igazság, hogy nincsen egyetlen bármikor kiejtett szavam, melyet nyugodt lélekkel a természetemből folyó hiteles véleménynek lehetne tekinteni. Hogyan is lehetne, mikor nincs is természetem? Ha emberekkel vagyok egy szobában és éppen nem töprengek a saját agyam szüleményein, nem saját magam lakozik bennem, hanem lassacskán a szobában lévők rám kényszerítik a maguk természetét és kis idő múlva szinte megsemmisülök, és nemcsak a felnőttek között; ugyanez történik velem a gyermekszobában is. Nem tudom, sikerül-e teljesen megértetnem magam: megelégszem annyival, ha Ön meglátja, mennyire semmit nem szabad függővé tenni attól, amit akkoriban esetleg mondtam.

Másodszor: szándékaimról szeretnék beszámolni, s arról, hogyan képzelem én magamnak az életet. Becsvágyam, hogy a világnak valami jóval szolgáljak: ha megmaradok, ez későbbi esztendők dolga lesz –, addig olyan magaslatára szeretnék eljutni a költészetnek, amennyire csak a nekem adatott erőből telik. Jövendő költeményeimről való halvány elképzeléseim gyakorta arcomba kergetik a vért. Minden, amit remélek, hogy nem vesztem el minden kapcsolatomat az emberi dolgokkal – s hogy az az elhagyatottság és közöny, amit a legjobbak részéről is érzek, nem fogja tompítani látomásaim élességét. Szeretnék írni a szépség iránti mélységes vágyódásról és szeretetről, mely él bennem akkor is, ha reggelre mindig el is égetem, amit éjszaka csináltam, és soha szem fénye nem éri őket. De talán még ebben a pillanatban se saját magamat mondom, csak valaki mást, akinek lelkében most éppen élek.

Azt azonban mégis biztosra veszem, hogy ez a legutóbbi mondat egészen éntőlem való. A legmélyebben átérzem aggódását, jó véleményét és barátságát, és vagyok legőszintébben az öné:

John Keats

A VILÁG FIA NAPLÓJÁBÓL

Majdnem egész életemben abban a ritka örömben volt részem, hogy azt tehettem, ami jólesik. Nem panaszkodhattam tehát a sorsra.

 

Gyakran azon veszem észre magam, hogy boldogabb vagyok, mint húszéves koromban. Pedig most már a negyvenhez közeledem.

 

Vannak filozófusok, akik, ha fülledtjúniusi napon eső zuhog, azon sopánkodnak, hogy a zivatar kárt tesz a szőlőben. Én nem tartozom közéjük. Nekem kedvemre van az eső, mert megnyugtatja idegeimet, felfrissíti a levegőt és végül is örömet szerez. Lehet, hogy holnap már nem élek, s talán nem is ihatok többé abból a borból, melynek virága az Aranypart dombjain illatozik.

 

A XVIII. század valamennyi filozófusa azt igyekszik tudomásunkra hozni, hogy a nagyurak erkölcstelenek voltak és kártékonyak. A magam részéről szenvedélyesen szeretem a jól nevelt és vidám grand-seigneurt. A társadalom – e kedves, szeretetreméltó, semmit sem komolyan vevő embereket túlélő özvegy – olyan, mint a tavaszától megfosztott esztendő. Az okosság azonban erre azt hozza fel, hogy ezek az erkölcs nélküli emberek még öntudatlanul is bajokat okoztak. Kedves okosság, felelem, én nem vagyok király, a nép feje, sem törvényhozó; egyszerű, szürke kispolgár vagyok és igen kevéssé alkalmas arra, hogy bárkit is befolyásoljak: nap nap után, ahogy csak tőlem telik, az örömet és a boldogságot keresem. Szeretem a társaságot és kétségbeesve tapasztalom rajta a tespedés és zavarodottság jeleit.

 

Az egyetlen baj az, ha az ember élete unalomban telik el.

 

1803-ban rengeteg kellemesnek látszó dologban volt részem: pedig minden csak a jó házból való, nálamnál tán idősebb, elegáns ifjaknak volt kellemes, nekem nem sok örömem volt benne. Ezért vagyok 1822-ben boldogabb, most csak azt teszem, ami tényleg örömet szerez.

 

Az élet oly rövid, hogy az ember ne fossza meg magát az örömtől, még ha az öröm veszélyt is rejteget.

 

A boldogság növelése erényes dolog, a baj szaporítása bűn. Minden más csak képmutatás vagy kispolgári majomkodás. Ragadjunk meg minden kínálkozó alkalmat, hogy a fiatalságot erre megtaníthassuk.

 

Az, akinek szenvedélyei vannak, nem unatkozhat; a szenvedély nélküli élet unalmas.

 

Ha meglévő szenvedélyeinket nem tudjuk kielégíteni, mások után kell nézni.

 

Szeretnélek úton látni. Fel kell rázni az életet, mert különben összerágja az embert.

 

Csak a valódi az, amiért a világon fáradozni érdemes.

 

Boldognak éreztem magam, hogy senkit sem ismerek, hogy nem kellett senkivel beszélnem. A középkor építészete elragadott, úgy éreztem magam, mintha Dantéval élnék, az ő korában. Sok ötletem közül ha tíz akadt, amire ne vágott volna e nagy ember egy-egy sora. Szégyenkezem e beszámoló miatt, úgy tűnök fel, mint aki önmagát imádja.

 

Naponta négyszer-ötször vagyok azon a ponton, hogy megfulladok; de az ebéd úgy-ahogy helyrehoz és alvásom kielégítő. Százszor feküdtem le úgy, mint aki feláldozza magát, mert nem hittem, hogy felébredek. De jól elrejtettem bajomat. Talán nem is oly nevetséges, ha az ember az utcán hal meg, csak ne készakarva tegye.

 

Nem a halál nagy, csak a fájdalom.

Stendhal

ARRÓL, AMI VALAKI

Hogy ez az ember boldogsága szempontjából lényegesebb, mint az, amije van, vagy amit képzel, általánosságban megismertük. Mindig azon múlik minden, ki micsoda és eszerint mit bír önmagában: mert egyénisége állandóan és mindenüvé elkíséri, és attól függ mindaz, amit megél. Mindenekelőtt mindenben és mindig magát élvezi csupán: áll ez már a fizikai élvezetekre, mennyivel inkább a szellemiekre. Ezért az angol to enjoy one's self nagyon találó kifejezés, például azt mondja: he enjoys himself at Paris, tehát nem „ő élvezi Párizst”, hanem „élvezi magát Párizsban”. Ha azonban az egyéniség rosszakaratú, akkor az élvezetek olyanok, mint pompás bor epés szájban. Így azután jóban vagy rosszban, kivéve a súlyos szerencsétlenségeket, kevésbé azon múlik valami, kit mi ér, hanem minden tekintetben fogékonyságának módján és fokán. Ami valaki önmagában, röviden a személyisége és annak értéke, az az egyetlen közvetlen eszköz boldogságához és jólétéhez. Minden egyéb közvetett, éppen ezért ennek hatása közömbösíthető, a személyiségé azonban sohasem. Éppen ezért a személyi előnyökre vonatkozó irigység a legolthatatlanabb, habár a leggondosabban titkolt is. Továbbá csupán a tudat alkata az állandó és változatlan, és csak az egyéniség hat tartósan és állandóan, többé vagy kevésbé minden pillanatban: minden egyéb esetben csupán időszakonként hatékony, alkalomszerűen, átmenetileg és emellett még maga is a változékonyságnak, múlásnak alávetve; ezért mondja Arisztotelész: hé gar phüszisz bebaia ou ta khrémata (nam natura perennis est, non opes) Eth. Eud. VII, 2. Ezen alapszik, hogy teljesen kívülről reánk rontó szerencsétlenséget nagyobb nyugalommal viselünk el, mint olyat, amelyet magunk okoztunk: mert a sors változhat, saját adottságunk azonban sohasem. Ezért tehát a szubjektív javak, mint nemes jellem, tehetséges fej, szerencsés vérmérséklet, vidám lelkület és erős, teljesen egészséges test, tehát általában mens sana in corpore sano (Juvenal. Sat. X. 356) boldogságunkhoz az elsők és a legfontosabbak, amiért is elnyerésükre és megőrzésükre sokkal több gondot kell fordítanunk, mint külső javak és tisztségek birtokára.

*

A kiemelkedő szellemi erőkkel rendelkező ember puszta megismerés útján, az akarat minden szóhoz juttatása nélkül képes a legélénkebb érdeklődésre, egyenesen igényli azt. Ez az érdeklődés azután egyszersmind a boldog életű istenek világába juttatja, theón rheia dzoontón. Így míg az átlag élete tompaságban telik el, s míg minden gondolatuk, cselekedetük teljesen a személyi jólét kicsinyes érdekeire irányul s így mindenfajta nyomorúságra, ezért aztán elviselhetetlen unalom lepi meg őket, mihelyt ezekkel a célokkal való foglalatoskodás szünetel, s önmagukra vannak utalva, s csak a szenvedély vad tüze képes a renyhe tömegben némi mozgalmasságot előidézni; ezzel ellentétben a kiváló szellemi erőkkel rendelkező ember, gondolatokban gazdag, eleven és jelentékeny életet él: méltó és érdekes tárgyak foglalkoztatják, mihelyt csak hozzájuk fordulhat és magában hordja a legnemesebb élvezetek forrását. Indítékot adnak erre kívülről neki a természet művei és az emberi törekvés látványa, valamint a különféle korok és népek tehetségeinek teljesítményei, mint amelyek csupán számára élvezhetők egészen; számára élnek azok igazán, tulajdonképpen őfeléjük fordulnak, míg a többiek csak mint véletlen fültanúk fognak fel egyet-mást. Természetesen mindezeknél fogva egy igényük erősebb, mint a másoké, s ez az igény a tanulás, a látás, a tanulmányozás, az elmélkedés igénye, azaz az erre való szabad időé, éppen mert, mint Voltaire igen helyesen megjegyezte, il n' est de vrais plaisirs qu' avec de vrais besoins, így ez az igény a feltétele annak, hogy számára olyan élvezetek állnak nyitva, amelyek a többiektől meg vannak tagadva, mint akik számára a művészeti és természeti szépség s a szellem különféle alkotásai, még akkor is, ha halmozza őket maga körül, nem többek, mint a hetérák egy aggastyán számára. Az ilyen kiváló ember személyes élete mellett még egy másik, nevezetesen intellektuális életet is él, amely azután lassan tulajdonképpeni céljává is lesz, amelyhez azt az előbbit csak eszköznek tekinti, míg a többieknek ez az üres szomorú lét maga kell, hogy célként számítson. Mindenekelőtt ez az intellektuális élet fogja foglalkoztatni, és ez a folyton növekedő beavatottság és ismeret által olyan növekvő szervességet, olyan állandó emelkedést mutat, olyan egyre inkább kikerekedő teljességet, mint a megvalósuló műalkotás, amivel szemben a másik, a pusztán gyakorlati, pusztán személyi jólétre irányuló, növekedésben pusztán külső terjedelemre és nem elmélyülésre képes élet szomorúan elüt, mégis azok számára öncélként kell hogy számítson, míg neki puszta eszköz.

Schopenhauer

EGYENETLENSÉG

Szemünkkel látjuk, szívünkkel érezzük, hogy mekkora a nyomor. De állítom, akár esküvel is, bár lekicsinyleni semmit sem akarok, hogy a nyomor sok fajtája között a szellem nyomora a leggonoszabb. Arra a hihetetlen értetlenségre gondolok, ahogyan a gyakorlat és az elmélet embere egymással szemben áll. E meg nem értésnek az a fő oka, hogy nem ismerjük egymást; eszközeink mechanikus és lélektelen volta mintha feleslegessé tenné az ember megismerését, elég, ha azt tudjuk róla, hogy erő vagy szám csupán... A gépi kor mechanizmusa pótolni látszik a cselekvés elevenségét, az ember számmá és absztrakcióvá szürkül, a hanyatlás érzése fogja el, értéke semmivé lesz.

Százszor is alkalmam volt megfigyelni, milyen idegenül élnek egymás mellett az emberek, mennyire nem látják egymást és nem akarnak egymásról tudomást szerezni.

Itt vagyunk például mi, kiművelt szellemek: mily nehezen ismerjük csak el, hogy a népben jó vonások is vannak. Ezernyi dolgot írunk a rovására, olyant, amit éppen helyzete hoz magával: ócska és piszkos ruháját, szertelenségét, ha rég nem látott italt, goromba szavait és érdes kezét és mennyi mást! Mi lenne belőlünk, ha kevésbé durvák volnának e kezek? Meghökkenünk, ha kívülről szemléljük a nyomort, de nem látjuk a jó és nemes szívet, amely gyakran a rossz külső alatt dobog.

A nép pedig nem is gyanítja, hogy gyenge testben energikus lélek is lehet. A tudós nyomorék életén csak nevet, szemében a szellem embere lusta semmittevő. A gondolkodás és elmélkedés hatalmát nem fogja fel, és nem méri fel azt az erőt, amelyet a türelem által megtízszerezett tudományos munka jelent. Igen, mindkét részről félreismerjük egymást. Ők félreismerik a tanulmányok, a kitartó gondolkodás erejét, mely a feltaláló sajátja, mi pedig nem értékeljük eléggé az ösztönt, a sugallatot, az energiát, holott ezek formálják a hőst.

Minden bizonnyal ez a világ legnagyobb baja. Gyűlöljük és megvetjük egymást, mert nem tudunk egymás dolgairól.

Próbáljuk orvosolni a bajt, de az alkalmazott gyógymód a legtöbbször csak helyi jellegű, az igazi orvosságnak pedig mindenütt hatni kell. A lelket kell gyógyítani.

A szegény úgy véli, ha a gazdagot megköti a törvény, majd minden jól halad. A gazdag pedig úgy kívánja szilárddá tenni a társadalmi békét, hogy a népet régi, két évszázada holt vallási formákhoz térítgeti. Mintha a politikai vagy más vallási formák kabalisztikus erővel tartanák féken a világot, és nem abban volna legfőbb hatásuk, hogy harmóniában vannak-e a szívvel vagy nem!

A szívben van a baj! A szívre hasson tehát a gyógymód. Hagyjuk a régi recepteket. Nyíljon ki a szív és a kar... Végül is testvérek vagyunk, vagy elfeledtük talán?...

A NEVELÉS HATALMÁRÓL

Mennyi ideig tartson a nevelés? Pontosan addig, míg az élet.

Mi a politika első teendője? A nevelés. Hát a második? Ugyancsak a nevelés. És a harmadik? A nevelés... Életemben sok történelmi tapasztalatából okultam, nem is hiszek ezért a nem előkészített törvények hatalmában. Előkészíteni pedig hosszú időn át kell az embereket a törvények szeretetére és kívánására nevelve. Kevesebb törvényt kérünk, de a törvény elvét a nevelés erősítse meg, tegye azt alkalmazhatóvá és lehetségessé. Embereket formáljatok, és rendben lesz a világ!

Michelet

A CSEND FILOZÓFIÁJA

Csend és nyugalom! E kettőnek oltárt kellene építeni – ha korunk tudna még oltárt építeni –, hogy mindenki méltóképpen hódolhasson előtte. A csend az a világelem, amelyben a nagy dolgok megszületnek, hogy készen és világos alakban, teljes méltóságukban az élet napvilágára lépjenek és uralkodjanak. Nemcsak Hallgatag Vilmos, hanem minden jelentékeny ember, akit csak valaha ismertem, nem volt sem diplomata, sem stratéga és sohasem fecsegett arról, mit tett és mit alkotott. Saját egészen köznapi zavaraidban csak egyetlen napra fogd be a szád és mennyivel tisztábbak lesznek reggelre szándékaid és kötelességeid! A hallgatás néma munkásai, ha az ember a tolakodó zajt távol tartja, micsoda romokat és milyen szemetet söpörnek ki! A beszéd gyakran, nem mint a francia mondja, a gondolat elrejtése, hanem az, ami a gondolatot teljesen megfojtja úgyhogy már nincs mit elrejteni. Beszélni nagy, de nem a legnagyobb. Ahogy az a bizonyos svájci felirat mondja: hallgatni arany, beszélni ezüst. Vagy ahogy a legszívesebben mondanám: a beszéd az idő, a hallgatás az örök gyermeke.

A méhek csak sötétben tudnak dolgozni. A gondolatok csak a csendben élnek, ahogy az erény is hatását csak rejtve tudja kibontani. Jobb kezed ne tudja, mit csinál a bal. Még saját szívednek se mondd el, egyetlenegyszer sem azokat a titkokat, „amelyeket úgyis mindenki tud”. Avagy nem a szemérem minden erkölcs és minden morál anyja? Mint a többi növény, az erény sem növekszik, csak úgy, ha a nap szeme nem látja. Ha a világosság éri, vagy ha szemedet reá veted, akár csak lopva pillantasz is reá, a gyökér kiszárad, és a növényen nem nő több virág.

Az irodalomban talán el fogunk érkezni oda, hogy az írókat abban a mértékben fizetik, amely mértékben valamit elhallgatnak. Egész komolysággal szólva, nem vonatkozik ez sokkal inkább minden beszédre és cselekvésre? Az értéket nem az dönti el, ami a föld színe fölött van, hanem az, ami alatta. Minden beszéd mögött, ami valamit ér, van a még többet érő hallgatás. A némaság mély, mint az örökkévalóság; a beszéd sekély, mint az idő. Különös? Jaj a kornak és jaj az embernek, ha ezt az ősi igazságot elfelejti.

Az ügyefogyott fecsegése nem arról szól, ami valóban megtörtént, hanem csak arról, amit elmulasztottak megtenni, s ami nem sikerült. Az ügyefogyott történet (amely semmi egyéb, mint ennek a szánalmas hiedelemnek az írásban lefektetett, többé-kevésbé megrövidített alakja) kevés olyasmit tud, amit tudni érdemes. Attila betörése, a keresztesháborúk, a szicíliai vecsernye, a harmincéves háború: csupa bűn és nyomorultság. Nem munka, hanem a munka akadálya. Mialatt a háború folyt, a fű tavasszal minden évben kizöldült és a gabona minden nyáron megérett. A munkás keze és a gondolkozó értelme nem pihent. És minden bűn és nyomor ellenére a föld még mindig virágzik. Szegény, szegény történet! Csodálkozva kérdezi: honnan ez a sok virág? Semmit sem tud arról, ami rózsa, munka, tavasz, gondolat; annál többet viszont arról, ami mindezt meg akarja semmisíteni. Ezért van oly nagy jelentősége ennek a sajátságos mondatnak: Boldog nép, amelynek nincs története!

Carlyle

A TITKOK TITKA

Fölöttünk van... Érezzük, hogy van, de hogyan foghatjuk Őt meg?

Még barátainkba se hatolhatunk be; még őket is idegennek, megfoghatatlannak nevezzük – de mi ez az Örökkévaló megfoghatatlanságához képest? Valójában egyedül S megfoghatatlan, aki nemcsak a kezdetek nélküli örökkévalóságban él, hanem az egész örökkévalóságot egyedül önmagával élte át, és nem fáradt bele magányosságába...

Öröktől fogva, mindig tevékenykedett és mégis öröktől fogva nyugalom. Mindenkor zavartalan nyugalmat, mélységes, mondhatatlan békét élvez, mégis elevenen, éberen érez...

Önmaga birtokosa, színöntudat. Önmaga forrása, önmaga célja, önmaga látása, önmaga boldogsága. És ha megfoghatatlan, hogy magányosságban élt át egy egész örökkévalóságot, nem még megfoghatatlanabb-e, hogy elhagyta ezt a magányosságát, és teremtményekkel akarta magát körülvenni?

Miért hívott létre olyanokat, akik boldogságához semmit sem tudtak hozzáadni, sőt a maguk boldogsága felől sem voltak biztosak? Miért adott nekik olyan ajándékot, amelynek a birtokában tetszésük szerint tehetnek jót vagy rosszat, munkálhatják üdvösségüket vagy kárhozatukat? Miért teremtett olyan világot, amilyen szemünk elé tárul, amely legjobb esetben is csak gyengén tükrözi dicsőségét, a legrosszabban pedig bűn és baj színtere?

Hiszen teremthetett volna egy sokkal jobb világot is ennél, kirekeszthette volna belőle a bűnt, de ő – ó, megborzongató titok! – bukott lelkek jajkiáltásával vette körül magát, és megnyitotta a tátongó mélységet; elhatározta, hogy a béke örökkévalósága után megengedi a lázadás, kevélység, istenkáromlás, bűn és öngyűlölet örökkévalóságát és a férget, amely nem pusztul el...

Ott van mindenütt a földön és lát minden gaztettet, amely a nappal világosságában vagy az éjszaka sötétségében történik; sőt Ő a megtartó ereje azoknak, akik ezeket elkövetik...

A legbensőbb közelségben áll minden egyes lélekhez, a legszennyesebbhez is. Ott áll az örök börtön kellős közepén, de semmi sem érinti Őt, bár Ő mindent érint.

A nap sugarai behatolnak a legszennyesebb zugba is, de megtartják ragyogásukat és tisztaságukat; így látja és tűri a Mindenható a rosszat, és mégsem érinti a teremtmény dacossága, kevélysége, tisztátalansága vagy hitetlensége.

A föld örömei és a pokol átkai sem homályosítják el tisztaságát, sem nem kisebbítik felségét...

Így áll a nagy Isten önmagának elégségesen, színboldogan, felülemelkedve a teremtményen, kikutathatatlanul, megközelíthetetlenül.

Ki láthatja Őt? Ki mérheti Őt? Ki indíthatja meg Őt? Ki változtathatja meg Őt? És ki az, aki Róla beszélhetne?

John Henry Newman

A BOLONDOK PARADICSOMA

Az utazás a bolondok paradicsoma. Pedig már első utazásaink is fölfedik előttünk, milyen közömbösek a helyek. Odahaza arról álmodom, hogy Nápoly, Róma belém oltja majd a szépséget és elveszejteti velem szomorúságomat. Fogom az útizsákomat, megölelem barátaimat, tengerre szállok; aztán egy szép napon felébredek Nápolyban, és íme, itt ül ágyam tején a komor valóság, az irgalmatlanul ugyanaz, a bús magam, amely elől menekülni akartam. Fölkeresem a Vatikánt, a palotákat. Szenvelgek, mintha nagy látományok és ihletek oltódtak volna belém, pedig egyáltalán nem fogantak meg bennem. Keblem óriása velem megy, bárhova megyek.

A MESTER

Aki jobban tud engedelmeskedni, mint én, mesteremmé lesz, holott ujját sem mozdítja. Körülötte kell forognom a szellemi gravitáció törvényénél fogva.

BŰN ÉS BÜNTETÉS

Nem követhetsz el igazságtalanságot anélkül, hogy ne szenvedj igazságtalanságot. Senki sem dicsekedhet olyasvalamivel, ami ne hozott volna fejére kárt, mondja Burke. A nagyvilági életet élők nem látják, hogy önmagukat zárják ki az élvezetekből, azok hajhászása által. A vallási türelmetlenség vitézei nem látják, hogy önmaguk előtt csapják be a menny kapuit, amidőn mások elől akarják becsapni. Ha elfeledkezel mások szívéről, a magadét veszíted el. Az érzékek minden személyt szeretnének tárgynak venni, a nőket, a gyermekeket, a szegényeket. Az a mondás: kiveszem a zsebéből, vagy kihasítom a bőréből, mély filozófia.

A szeretet és az igazságosság minden megsértése társadalmi életünkben gyorsan megbűnhődik. Büntetése: a félelem. Amíg egyszerű érintkezésben állok embertársammal, szívesen érintkezem vele. Úgy érintkezünk, mint víz a vízzel, mint egyik légáramlat a másikkal, természetes és teljes átömléssel és áthatással. Mihelyst azonban bármi részt eltértünk az egyszerűségtől, és felemás viszonyba kerültünk, ha valami jóra törekszem, ami neki nem jó, szomszédom megérzi az igazságtalanságot, messze kerül engem, ahogy én is messze kerülöm őt; szeme nem keresi többé az enyémet. Háborús állapotba kerültünk, benne gyűlölet, bennem félelem vert tanyát.

... Hasonló megtorlással jár a társadalom minden ősi visszaélése, általában és egyes esetben is: a vagyon és hatalom igazságtalan felhalmozása. A félelem nagyon bölcs tanító, és hírnöke minden forradalomnak. Ennek tanítása ez: valami rothad, ahol felüti fejét. A félelem holló s bár nem látod világosan, mire les, bizonyos, hogy van valahol holttest. A tőkénk félős, a törvényeink félősek, művelt osztályaink félősek. A félelem évszázadokon át bőgve, morogva fenyegette a kormányzatot és a tulajdont. Ez a vészmadár nem hiába rikácsol. Nagy igazságtalanságokat hirdet, amelyeket felülvizsgálat alá kell venni.

A SZEMÉLYISÉG

A személyiség azzal az arcával ragad meg, hogy önmagának elég. Tisztelem gazdagságát; nem tudom elképzelni elhagyatottnak, szegénynek, számkivetettnek, boldogtalannak, lekötöttnek, szolgának, hanem csak örökös úrnak, jótevőnek s boldogítottnak. A személyiség valami centrális dolog: annak a lehetetlensége, hogy ki lehessen mozdítani vagy fel lehessen dönteni. Az igazi férfi valami hatalmas tömeg benyomását kelti bennünk.

Emerson

„IGEN ÁM, DE NINCS JOBB, MINT A SZABADSÁG!”

És mit segít rajtatok, ha szabadságotok van? Mármint... azokról a morzsalékokról, melyeket ti szabadságnak neveztek, nem akarok szólni – teljes szabadságotok? Akkor mindentől, de mindentől megszabadulnátok, ami bosszant benneteket. És nem maradna semmi, ami éltetek folyamán csak egyszer is terhetekre lenne és zavarna. És vajon kinek az érdekében akartok mindettől megszabadulni? Talán bizony mégis csak a saját magatok érdekében, azért, mert ezek a dolgok az utatokban vannak. De ha valami nem lenne kényelmetlen számotokra, hanem ellenkezőleg, igen kedves, például kedveseteknek szelíden bár, de ellenállhatatlanul parancsoló tekintete, vajon meg akarnátok-e ettől is szabadulni a szabadság kedvéért? S miért nem akartok? Megint csak a saját magatok kedvéért! Tehát saját magatok személye a mértéke és bírája mindennek. Szívesen hagyjátok a szabadságot a fenébe, ha nektek éppen a kötöttség, az édes szerelmi szolgálat ízlik. S legközelebb megint a szabadságotokért nyúltok, ha éppen az kezd jobban ízleni...

Miért nem veszitek a bátorságot, hogy saját magatokat tegyétek középponttá és fődologgá? Miért kapkodtok álmotok, a szabadság felé? Ti magatok vagytok az álmotok? Ne kérdezzétek először álmaitokat, fogalmaitokat, gondolataitokat, mert ez mind csak üres elmélet – saját magatokat kérdezzétek és saját magatokról, ez a gyakorlat. És ti oly szívesen vagytok gyakorlatiak!

... Ha pedig mégis szabadságra törtök törekvéseitekkel, vonjátok le a végkövetkeztetéseket. Ki az, aki szabad legyen? Te, Én, Mi. Mitől szabad? Mindentől, ami nem Te, nem Én, nem Mi. Én vagyok tehát az, aki minden burkolattól megválttassam, minden szorító héjtól megszabadíttassam. Mi marad tehát, ha mindentől, ami nem Én vagyok, megszabadíttatom? Csak Én, semmi egyéb, csak Én. De ennek az Énnek a szabadság semmit sem adhat. Hogy mi történjék, miután Én magam szabad lettem, erről hallgat a szabadság, mint ahogy kormányaink a foglyokat a letelt büntetés után csak elbocsátják és az elhagyatottságba taszítják ki.

Hát akkor miért nem választjuk magunkat. Énünket, ha a szabadságot úgyis csak az Én kedvéért akarjuk, miért nem tesszük magunkat mindenek elejének, közepének és végének? Hát nem többet érek Én, mint a szabadság? Nem Én vagyok-e az, aki magamat szabaddá teszem, nem Én vagyok-e az első? Még szabadság nélkül, ezer béklyóba verve is Én vagyok Én, és Én nemcsak a jövőben leszek, vagy csak a reményben létezem, mint a szabadság, hanem jelen vagyok, még mint a rabszolgák legelvetemültebbje is.

Gondoljátok meg hát jól, és döntsétek el: zászlótokra a szabadság álmát, avagy az egoizmus, az önzés elhatározását írjátok-e. A szabadság felkelti haragotokat minden ellen, ami nem ti vagytok; az egoizmus önmagatok örömének élvezésére hív fel. A szabadság puszta vágy, és az is marad, romantikus jajszó, keresztény reménység túlvilágra és jövőre, az önzés olyan valóság, amely annyi kötöttséget hárít el utatokból magától, amennyi akadály az ő saját útját eltorlaszolja. Ami nem zavar benneteket, attól nem akartok megszabadulni; és amikorra zavarni kezd, akkorra már ti is tudni fogjátok, hogy saját magatoknak inkább kell szolgálnotok, mint az embereknek.

A szabadság csak azt tanítja: tegyétek magatokat szabaddá, rázzatok le mindent, ami teher; arra nem tanít meg, kik vagytok ti magatok. – Szabadulni, szabadulni! – így hangzik jelszava. És ti, mohón követve hívását, saját magatoktól is megszabadultok: „tagadjátok meg önmagatokat”. Az önzés azonban visszaszólít benneteket önmagatokhoz. Így szól: „térj meg önmagadhoz!” A szabadság égisze alatt sok mindentől megszabadultok, de megint valami új szorongat: „A gonosztól megszabadultatok, a gonoszság megmaradt.” Mint önzők, igazán mindentől megszabadultok, és ami megmaradt, azt felvettétek, azt magatok választottátok, tetszéstek szerint. Az önző a született szabad lélek. Az eredendően szabad. A szabad ellenben csak szabadságra vágyó: az álmodó és a rajongó.

Max Stirner

CSAK EGYSZER ÉLÜNK

Gyakran ütik meg fülünket ezek a szavak: „Csak egyszer élünk; ezért, mielőtt meghalok, szeretném meglátni Párizst, vagy vagyont akarok gyűjteni, amilyen gyorsan csak lehet, de legalábbis valami magas rangot kell elérnem ezen a világon – hiszen csak egyszer élünk.”

Ritkán fordul elő, de előfordul mégis, hogy valakinek csak egy, egészen határozottan csak egyetlenegy kívánsága van. „Csak ez az egy óhajom volna”, mondja akkor, „bárha csak ez az egy teljesülne, mert ah, csak egyszer élünk!”

Gondolj el egy ilyen embert a halálos ágyon. Kívánsága nem teljesült, s mégis egész lelkével rendületlenül csüng ezen az egyetlen óhajon most is, most, amikor a beteljesülés nem lehetséges többé. Ekkor felül az ágyban; a fájdalom szenvedélyességével ad vágyának még egyszer kifejezést: „Ah, kétségbeejtő, hogy nem teljesül; kétségbeejtő, hiszen csak egyszer élünk!”

Ez lesújtó, valóban az, csak nem abban az értelemben, ahogy ő maga gondolja. Mert nem az a lesújtó, hogy a vágya nem teljesült, a lesújtó az a szenvedély, amellyel hozzátapad. Élete nem volt céltalan azért, mert óhaja nem vált valóra, nem, semmiképpen; ha céltalan volt az élete, annak inkább az az oka, hogy nem tudta feladni vágyát; hogy az élettől nem akart nagyobbat tanulni, mint azt: hogyan teljesedhetnék egyetlen kívánsága, mintha azon múlna minden, hogy ez a kívánsága teljesül-e!

Ami valóban lesújtó, az azonban valami egészen más. Hogyha például valaki a halálos ágyán ismerné fel, vagy ha csak itt értené meg teljesen azt, ami egész életén át csupán homálylott benne, de amit sohasem akart megérteni: hogy nekünk ebben a világban az igazságért kellett volna szenvednünk, ha az örök boldogságot akarjuk elérni, és hogy csak egyszer élünk, egyetlenegyszer, s ennek az életnek az ő számára immár mindörökre vége van! És ez hatalmában állott volna; s az örökkévalóságot nem változtatja meg az ember, az örökkévalóságot, melynek a halál küszöbéről mintegy jövendőként elébe vonul.

Csak egyszer élünk. Ha halálod pillanatáig helyesen élted az életedet, tehát úgy, hogy az öröklétre irányítottad azt: akkor Istennek hála és dicséret mindörökké, s ha nem, az már mindörökkön jóvátehetetlen. Csak egyszer élünk!

Csak egyszer élünk. Így van ez itt a földön. És amíg te az egyetlen életedet töltöd, s amíg ennek az életnek az ideje minden tűnő órával tovatűnik, mindaz alatt a szeretet ura fenn ül az égben, szeretetében téged is szeretve. Igen, szeretve; ezért kívánja oly nagyon, hogy bár akarnád végre te is, amit ő az örökkévalóság kedvéért veled akar: hogy el tudd szánni hát magad a szenvedésre, vagyis az ő szeretetére; mert csak szenvedések árán szeretheted őt, avagy ha úgy szereted őt, mint ő szeretve akar lenni általad, akkor szenvedned kell. Gondolj rá: csak egyszer élünk. Ha elmulasztod, ha nem jutsz el a szenvedéshez, mert elkerülted, az mindörökké jóvátehetetlen. Hogy kényszerítsen, ó, nem, ezt a szeretet ura nem akarja semmiképpen. Ezzel egészen mást érne el, mint amit akar. Hogy is juthatna a szeretetnek eszébe, hogy szeretetre kényszerítsen! De mert ő a szeretet, azért szeretetből akarja, hogy beleegyezzél akaratába. És szeretetében szenved, ahogy csak a végtelen és mindenható szeretet képes a szenvedésre. Ember nem értheti meg, hogyan szenved ő, ha te nem engedsz akaratának.

Isten a szeretet. Még nem volt ember, akit ez a gondolat ne árasztott volna el leírhatatlan boldogsággal akkor, ha teljes, személyes jelentőséggel tudta azt megtölteni: „Isten a szeretet, ami azt jelenti: Isten szeret téged.” (A következő pillanatban azonban, amikor az ész rádöbben, hogy Isten által szeretve lenni a szenvedést jelenti: félelmetes!) „Igen, de Isten ezt szeretetből akarja, mert azt akarja, hogy szeresd őt; és hogy általad akar szeretve lenni, ez az ő irántad való szeretete”: igen, igen! (A következő pillanatban azonban, amikor a szenvedéssel már komolyra fordul a dolog: félelmetes!) „Igen, de ez szeretetből van; sejtelmed sincs róla, hogy szenved ő, mert jól tudja, hogy fáj a szenvedés; de mégsem válhatik mássá, mert akkor nem lehetne többé szeretet”: igen, igen! (A következő pillanatban azonban, midőn a szenvedés már igazán komolyra fordul: félelmetes!)

Csak vigyázz, vigyázz! Nehogy az idő hasztalan szenvedések között hasztalan múljon el; gondolj rá: csak egyszer élünk. S ha tán segíthet rajtad, próbáld így nézni a dolgot: Isten a maga szeretetében bizony jobban szenved nálad, anélkül hogy ezért mássá válhatna. Mindenekelőtt azonban gondolj rá: csak egyszer élünk! S az a jóvátehetetlen mulasztás fenyeget, amely után (még nagyobb rémületedre!) az öröklétben az elveszettre való emlékezés többé egy szempillantásra sem alszik el, hanem az örökkévalóság maga szüntelen emlékezéssé válik, emlékezéssé az elveszettre.

EZ A FELHÁBORÍTÓ!

Hogy az újtestamentumi kereszténység nekünk embereknek mindenekfölött ellenünkre van (zsidóknak bosszúság, görögöknek bolondság); hogy úgy tűnik, mintha az embereket szándékosan magára haragítaná, annyira, hogy puszta hirdetése már jelt ad a szenvedélyes gyűlöletre és a legszörnyűbb üldözésekre: mindezt maga az Újtestamentum nem titkolja, sőt a lehető leghatározottabban döntő módon mondja ki. Ahányszor Krisztus az apostolokkal beszél, mindig elhangzik az intés, hogy kerüljék a haragot; mindig újra és újra a lelkükre köti, hogy készüljenek el arra, ami rájuk következik; és az apostolok szavai elég világosan tanúskodnak arról, hogy mindaz megtörtént velük, ami előre tudtukra adatott.

Ha tehát valaki a kereszténység értelmében megérti önmagát, úgy eszébe sem juthat, hogy a többiekre haragudjék azért, mert ráeszmélve a kereszténység lényegére, az ő keserű gyűlöletüket magára vonta. Nem, semmiképpen. Ha a kereszténység értelmében érti meg önmagát, sokkal inkább rendjén kell ezt találnia.

De még annak is, akit ezáltal oly igen magára haragított, még annak is meg kell őt értenie és igazat kell adnia neki; ha a maga részéről felháborítónak találja azt, hogy nemzedékről nemzedékre élősdi lényeknek egész nemzetsége él abból, hogy mint hivatásos, az Újtestamentumra esküvel kötelezett tanítók, a saját fejük szerint valamivel – aminek az újtestamentumi kereszténységhez semmi köze sincs – kereszténység néven szédítik az emberiséget; hogy ezek az élősdiek a visszájára fordított újtestamentumi kereszténységet kereszténység gyanánt hirdetik és belőle táplálkoznak; s hogy eközben még állami alkalmazásukra is hivatkoznak, ami a kereszténység perspektívájából nézve éppen olyan nevetséges, mintha valaki a kártyajátékban egy közönséges színnel akarna tromfot adni, vagy mintha valaki egy farkastól kapott tanúsítvánnyal akarná magát juhpásztorrá nyilváníttatni.

Ez a felháborító. Talán egyedülálló példája ez a történelemben annak, hogy egy vallásnak azáltal kellett megszűnnie, hogy virágzásnak indult – és most már kereszténységen mindenki az ellenkezőjét érti annak, amit az Újtestamentum rajta ért. Így változott a szenvedés vallása az életöröm vallásává de nevét változatlanul megtartotta.

Ez a felháborító, hogy a kereszténység megvalósulásának nehézségei most, ha lehetséges, még egyszer olyan nagyok, mint voltak akkor, amikor a világba lépett. Mert most már nem pogányok és zsidók állnak vele szemben, akiknek elkeseredését fel kell ébresztenie, hanem keresztények, és ezeket a keresztényeket ugyanoly módon kell önmaga ellen ingerelnie, mint valaha a pogányokat és a zsidókat, mivel a szellem szélhámosainak céhe elhitette velük, hogy ők a keresztények, s hogy a kereszténység egy bordal melódiájára hangzik, és még sokkal mulatságosabb, mint ez a dal, amely, sajnos, nemsokára elcsitul, míg az élet vidám keresztényi bálja a papok ígérete szerint „eltart az örökkévalóságig”.

Kierkegaard

A TERMÉSZET

Tapasztaltam olykor, hogy valamely természeti jelenség kedves, ártatlan és bátorító társaság még a szerencsétlen, mélabús embergyűlölő számára is. Annak, aki a Természet ölén él, és esze még ép, melankóliája sem lehet oly igen fekete. A legnagyobb vihar is eolhárfaként zeng az ártatlan, elfogulatlan fülnek. Az egyszerű, bátor embert semmi sem indíthatja triviális búbánatra. Amíg az évszakokkal barátkozom, az élet soha, semmiképp sem válhat számomra terhessé.

A szelíd eső, mely babföldemet öntözi, és a négy fal közé kényszerít, nem sivár és mélabús, hanem kellemes és hasznos. Megakadályoz ugyan a kapálásban, de többet ér, mintha kapálnék. Ha olyan sokáig tartana, hogy elrothasztja babvetésemet és tönkreteszi a lapályon a burgonyát, akkor is jót tenne a felföldi legelőnek, és ha jó a fűnek, akkor nekem is jó. Néha, ha másokhoz hasonlítom magam, úgy tetszik, engem jobban kegyelnek az istenek, igazán nem is tudom, miféle érdemeimért: mintha különös gondomat viselnék, őriznének s irányítanának, jobban, mint akárki embertársamat. Nem hízelgek magamnak, de ha lehet, ők hízelegnek énnekem. Sosem éreztem magam egyedül, sosem nyomasztott a magány érzete.

Ha gondolkozunk, magunkon kívül lehetünk, de a szó egészséges értelmében. Értelmünk tudatos erőfeszítésével kívülről szemlélhetjük tetteinket és következményeiket; jó és rossz, minden elfolyik mellettünk, mint a zúgó áradat. Nem vagyunk mindenestül belebonyolódva a Természetbe. Lehetek az árral sodródó száraz ág; lehetek Indra, aki fentről az égből tekint le reá. Megtörténhet, hogy egy színielőadás felzaklat; de az is megtörténhet, hogy nem zaklat fel egy aktuális esemény, mely látszólag sokkal közelebbről érint. Magamat csupán egységes személyiségnek ismerem, eszmék és indulatok színpadaként, és amellett bizonyos kettősségemnek is tudatában vagyok, amelynek segítségével magamat éppúgy kívülről tudom nézni, mint akárki mást. Akármilyen bensőségesen élem is át az eseményeket, tudatában vagyok, hogy énem egy része bírálóan szemléli őket, s ez a részem olyan, mintha nem is énem egy része volna, hanem kívülálló néző, aki nem éli az eseményeket, csupán tudomásul veszi őket; éppúgy nem az én énem, mint ahogy a tiéd sem. Amikor az élet színjátéka vagy talán tragédiája véget ér, a néző hazamegy. Az ő szempontjából az, amit látott, kitalálás volt, a képzelet játéka. Ez a kettősség gyakorta tehet bennünket rossz szomszédokká, hűtlen barátokká.

 

Milyen elmondhatatlanul jótékony és kedves a Természet – nap és szél meg eső, tél és nyár! Milyen derűt keltő, egészséget támasztó mindig és mindenkiben; és emberi fajtánkkal annyira rokonszenvez, hogy egész hangulata megváltozna, a nap fényessége elhomályosulna, a szél emberi hangon sóhajtozna, az eső könnyet hullatna, az erdő a nyár derekán elhullatná lombját és gyászruhába öltözne, ha csak egyetlenegy ember igaz ügyért bánkódna. Hogyne élnék egyetértésben a Földdel? Hiszen részben én is lomb vagyok, növényi korhadék!

Hol a pirula, amely állandó jó egészséggel, nyugalommal, megelégedéssel ajándékoz meg? Nem ükatyáink receptjeiben, hanem Természet ükanyánk egyetemes növényi medicináiban, hiszen magamagát is ezekkel tartja örök fiatalon, ezekkel a könnyen bomló táplálékokkal táplálja egészségét, hogy túlélje még a legtovább élőket is. Ami engem illet, én sem az Akherón és a Holt-tenger vizéből kotyvasztott gyanús mixtúrákból akarok inni, amelyeket ama palackszállításra való jól ismert hajóforma, hosszú, fekete, lapos szekereken hoznak, hanem inkább a hígítatlan hajnali levegőből akarok egy nagyot szippantani. Hajnali levegő! Ha az emberek nem hajlandók ezt a forrásból inni, akkor hát kénytelenek leszünk ezt is palackozva szállítani s árulni a boltokban, azok javára, akik elvesztették a hajnalra szóló bérletjegyüket. De ne feledjük el: még a leghűsebb pincében sem tart el délig, hanem kilövi a dugót, és nyugat felé szökik, Auróra lépteit követve. Én nem Hügieiát imádom, ama vén füvesdoktor, Aesculapius leányát, akit úgy ábrázolnak, hogy egyik kezében kígyót tart, a másikban kelyhet, melyből a kígyó néha iszik – hanem inkább Hébét, Jupiter pohárnoklányát, aki Júnó gyermeke volt, és hatalmával istennek, embernek vissza tudta adni ifjonti erejét. Alighanem ő volt az egyetlen tökéletesen egészséges, robusztus, hibátlan kondíciójú ifjú hölgy, aki valaha is járt-kelt a föld hátán; és ahová érkezett, tavasz lett a nyomában.

Henry David Thoreau

A SZÉPSÉG

Rátaláltam a szépség – az én szépségem meghatározására. A szépség izzó és szomorú valami, kissé bizonytalan, tág teret ad a találgatásra. Ha úgy tetszik, alkalmazhatom gondolatomat valami érzékletes tárgyra; vegyük, mondjuk, a társadalom egyik legérdekesebbjét, egy női arcot. Egy elragadó és szép fej, egy női fej egyszerre enged gondolni – elmosódottan és határozatlanul – a gyönyörűségre és a szomorúságra; magában hordja a bánat, a fásultság, sőt a beteltség eszméjét, ugyanakkor, mikor éppen ellenkezőleg maga csupa, izzás, élni vágyás; melléje társul valami keserűség mely mintha kifosztottságból vagy kétségbeesésből áradna vissza. Titok és szánalom szintén jellemzői a szépségnek.

Egy szép férfifejnek nem kell tartalmaznia, kivéve talán ha női szemek számára nem – jól értsük meg, emberi szemek számára –, a gyönyörűségnek ezt az eszméjét, mely egy női arcban annál vonzóbb és ingerlőbb, mennél bánatosabb egészében maga az arc. De lesz ebben a fejben még valami izzó és szomorú is – szellemi szükségletek, sötéten elfojtott becsvágyak – egy morajló, de hasztalan hatalom – némelykor valami bosszuló érzéketlenség (mert ennél a tárgynál nem szabad elfeledkezni a dandy ideális típusáról) –némelykor még – és ez a szépség egyik legérdekesebb jellemzője – a titokzatosság, és legvégül (hogy végre legyen bátorságom teljesen bevallani, milyen modernnek tartom magam esztétikában) – a Boldogtalanság. Nem állítom, hogy az Öröm nem társulhat a szépséggel, de azt kell mondanom, hogy csak a legközönségesebb díszítménye neki; míg a bánat, hogy úgy mondjam, a legelőkelőbb társa, olyan mértékben, hogy el sem tudok képzelni (talán elvarázsolt tükör lenne az én agyam?) olyan fajta szépséget, amelyben ne volna boldogtalanság. Ragaszkodva ezekhez a gondolatokhoz mások azt mondanák: megkísértetve tőlük belátható, hogy nehéz volna számomra nem arra a következtetésre jutni, hogy a férfiúi Szépség legtökéletesebb megtestesítője a Sátán – Milton modorában.

Baudelaire

AZ ÍRÓ ÖNVALLOMÁSA

Mireánk, írókra, akik állandóan művészetünkön kuksolunk, a természettel jóformán csak képzeletünkön át érintkezünk, igazán ránk fér, hogy néha szembenézzünk a holddal vagy a nappal. Hosszú, együgyű nézésünkön át szívünkbe szívódik a fák éltető nedve. Mint ahogyan a birkáknak, amelyek kakukkfüvet legelnek a réten, utána zamatosabb lesz a húsuk, a természet zamata szellemünket is áthatja majd, hogyha jól megfürdetjük benne. Még alig van egy hete, hogy nyugodtan élek s együgyű módon élvezek mindent, amit magam előtt látok. A pihenés kezdetén csupán zavart éreztem, aztán elszomorodtam, unatkoztam: s most, hogy jól érzem magam, máris el kell utaznom. Sokat gyalogolok, kéjjel töröm magam, s én, aki nem szenvedtem az esőt, az imént is bőrig áztam s még csak fel se vettem, s hogyha elmegyek, megint igen szomorú leszek: ez az én örök históriám. Igen, az énem és az emlékeim mégiscsak lassan leválnak rólam. Az a nádszál, amely esténként cipőmet verdesi, amint a dűnén át hazafelé tartok, sokkal jobban érdekel, mint minden régi álmodozásom. (Bovaryné olyan messze esik tőlem, mintha soha egy sort se írtam volna belőle!)

Itt nagy belső számadások kötötték le elmémet, s ennek a négy henye hétnek, íme, ez az eredménye: elbúcsúztam mindentől, ami egyéni, intim, és relatív. Letettem arról a régi tervemről is, hogy valamikor megírom majd emlékezéseimet. Semmi sem érdekel már, ami az én személyemmel kapcsolatos. Már az ifjúkori fellángolásokat sem látom szépnek, pedig megszépíti őket az emlékezés távlata, s a stílus bengáli tüzében előre is gyönyörűségnek látszanak. Mire való mindez? Eltemetek mindent, s ne is támadjon fel semmi sem. Nem több az ember a bolhánál, örömünknek, fájdalmunknak műveinkben kell megtisztulniok – a felhőkön sem ismerjük fel azokat a harmatcseppeket, amelyeket a napsugár hajított fel odáig. Párologjatok földi esőcseppek, tovamúlt napok könnyei, és íveljetek az egekre napjárta óriási boltozatokat.

Most metamorfózisok foglalkoztatnak. Meg szeretnék írni mindent, amit látok, de nem úgy, ahogyan látom, hanem teljes színváltozásában. Képtelen volnék pontosan elbeszélni még a legpompásabb eseményt is, ha való, még azon is hímeznem kellene.

Semmit sem írni és szép dolgokról álmodozni (mint ahogy most én csinálom) igazán kedves foglalkozás. De milyen drágán fizetjük meg később ezeket a kéjes kedvteléseket! Pedig már megtanulhattam volna (de engem semmi sem javít meg). Bovaryné, bár számomra kitűnő gyakorlatnak indult, később, visszahatásképpen, talán gyászos hatással is lesz reám, mivelhogy végleg elundorít a köznapi témáktól (ámbár ez gyenge és ostoba dolog). Ezért is készül olyan nehezen ez a könyvem, nagy-nagy erőfeszítéssel tudom csak elképzelni alakjaimat és alig tudom beszéltetni őket, annyira megcsömörlöttem tőlük. De ha véremmel írok valamit, az aztán annál gyorsabban halad. Viszont épp ebben rejlik a veszély. Amikor az ember magamagáról ír, csenghet a mondat, lendülhet a ritmus; és a lírai természetek már akkor is hatást keltenek, ha követik természetes hajlamukat; azonban hiányzik az egység, lépten-nyomon követik egymást az ismétlések, a közhelyek, a banális szólamok. Ha ellenben képzelt tárgyról írunk, akkor minden részletnek a mű tervéből kell folynia, akkor a legkisebb vessző is az egésznek vázlatától függ. S az író figyelme állandóan kétfelé oszlik: nem szabad szem elől téveszteni a horizontot, másrészt a lábunk elé is kell nézni...

Flaubert

ÚT INDIÁBA

De, lélek, bízz, az ős szándék marad, és teljesülni fog! Talán most jött el az ideje éppen.

 

Ha majd a tengerek átszelve mind (s úgy látszik, ez be is következett),

Ha a nagy kapitányok és a mérnökök megtették már a dolguk

A jeles feltalálók, a tudósok, a vegyész, a geológus, etnológus után,

Végre a költő is jöhet, aki méltó e névre,

Jöhet az Úr igaz fia, dalait énekelve.

 

Mert nemcsak a tetteiteket kell, ó, utazók, tudósok, feltalálók, igazolni,

Hanem meg kell nyugtatni már e lázas gyermeket is,

Minden vonzódásukra jó szívvel felelni kell, s meg kell a titkot mondani,

Minden különbséget és szakadékot el kell tüntetni már, át kell hidalni, összefűzni,

Ezt az egész hideg, közömbös, néma földet tökéletesen igazolni kell,

Az isteni háromságot be kell tetőzni, s meg kell pecsételtetni a költővel, Isten igaz fiával,

(Neki kell csak igazán szorosokat átszelnie s hegyeket meghódítania,

A Jóreménység fokát körülhajóznia, hogy célját elérje!)

A természet s az ember többé ne különüljön, ne szakadjon el,

Isten igaz fia végképp kapcsolja őket egybe.

 

Év, melynek dalom kitárta ajtaját!

Valósult álmok éve, te!

Földrészek, égövek s óceánok frigyének éve!

(Nemcsak a velencei Dózse kél egybe már az Adriával.)

Ó, év, benned a tengerből s szárazból való, mindent odaadó Földgömböt látom,

Európát Ázsiához s Afrikához csatolva, s mindezeket az Új világhoz,

Országok, földabroszok előtted táncolnak ünnepi koszorút hordva,

Arák és vőlegények, kéz a kézben!,

 

Utazz, lélek, vissza az ősi gondolathoz

Ne földrészekre, tengerekre csak: saját frissességedhez is,

Zsenge érettséghez magzó virágnak,

Bimbózó bibliák honába.

 

Szállj, lélek, szabadon, én véled s te vélem,

Kezdjük körülhajózni most a földet,

Az emberét – s elméje visszafordulását,

Az értelem ős édenébe,

Vissza, vissza a bölcsesség születéséhez, az ártatlan sejtésekhez,

A teremtés szép hajnalához.

 

Többet nem várhatunk már,

Szálljunk hajóra, ó, lélek, mi is,

S az úttalan vizekre boldogan kelünk,

Hogy ismeretlen táj felé lelkendezőn szálljunk tova,

Sodró szelek szárnyán (te majd hozzám simulsz, s én tehozzád, ó, lélek)

Vígan dalolva Istenünknek éneket,

Harsány dalát boldog felfedezésnek.

 

Kacagva, sok-sok csók között,

(Hagyj másra ócsárlást, bűnért siránkozást, rágódást, csúszás-mászást.)

Lélek, tetszel nekem és én neked.

S jobban minden papoknál hiszünk a mi Istenünkben,

De incselegni nem merünk Isten misztériumával.

Walt Whitman

MŰVÉSZET ÉS ERKÖLCS

A szépség szeretete az egészséges emberi természet veleszületett sajátja, s bár megmarad bűnös és rontó életmegnyilvánulások mellett is, ő maga jó, ellensége az alantas kapzsiságnak, irigységnek s a szürke világi gondoknak, s ellensége mindenekfelett a kegyetlenségnek és az erőszaknak. Halálát jelenti, ha ezek veszik át teljesen az uralmat. Azok, akikben legerősebben élt a szépnek ez az ösztöne, mindenkor szelídek, együttérzők és igazságosak, felfedezői és első hirdetői mindannak, ami az emberiség boldogulását elősegíti. Miként a szerelemben, akként a szép szenvedélyes szeretetében is a felemelkedés és a megnemesedés a képzelet bekapcsolódásával következik be, ez ébreszti őket és uralkodik felettük. Mert elnyomni a szenvedélyeket, amit tévesen kötelességnek tartanak velük szemben, a tompa magaelégedett közönynek nem is olyan nehéz. Hanem felébreszteni őket, helyes irányba indítva és a jó szolgálatára tevékeny munkában kiképezve, az az önzetlen képzelőerő műve.

Nem szűnnek meg hangoztatni, hogy az emberiség szívtelen. Ne higgyétek. Alapjában teli van jósággal és szeretni akar, csupán vak és korlátozott, úgyhogy ritkán képes valamit észrevenni és átérezni azon kívül, ami közvetlenül körülveszi és érintkezésben van vele. Az emberekben több lenne a szeretet és segítőkészség, ha másokba is úgy bele tudnának látni, mint ahogy önmagukba. Nincs meg a képzelőerejük hozzá.

Mindaz, amit teszünk, amivé lehetünk és amit teljesíthetünk, két művészi ösztön uralmától függ, a rendétől és a jóságétól, e nagy képzelőerőétől, amely számunkra a múlt örökségét, a jelen ismeretét és a jövő iránti készséget szolgáltatja.

Élni szellemi és testi tevékenykedés nélkül vétek. Tevékenység, ha hiányzik belőle a művészi vonás, durvaság. A „jó” és „rossz” szavak az emberre alkalmazva „alkotóval” és „rombolóval” helyettesíthetők. Az alkotók lépésről lépésre harcolják ki a káoszból a rendet, segítségükkel tartódik meg és terjed el minden dolog. Tevékenységük művészet, s a nyom, amit maguk után hagynak, a szépség.

A művészet távol áll attól, hogy erkölcstelen legyen, kívüle viszont a valóságban alig van valami, ami erkölcsös lenne.

És az lesz az idők telje, amikor az emberek felismerik, hogy munkában, pihenésben egyaránt meg kell lenni a legszentebb szépségnek. Igen, amennyire csak lehetséges, még inkább a munkában, inkább az erőben, mint a kifáradásban: inkább azért végezzük hatnapi munkánkat, hogy az estére elkészüljön, mintsem a hetedik napi bérért. Sokszor mentünk az Úr házába a tömeggel, amely aznap ünnepelt, hogy ott hasztalanul képzelt áldásért könyörögjünk. Azoknak a keveseknek, akik az Úr akarata szerint munkálkodnak, nincs szükségük rá, hogy áldását így keressék, és széles e világ kegyelemteljes otthonuk. Jóság és áldás jár velük az élet minden napján, mert ők az Úr házában fognak lakni örökké.

John Ruskin

AZ EGYÉNI LÉLEK ÉS AZ EGYETEMES SZELLEM HÁZASSÁGA

Lélektan, költészettan, történetfilozófia, morál – a láthatatlan Pegazus szárnyaival ma a gondolat e köreit futtában mind átrepültem. Az általános benyomás: lázadás és szorongás, nyugtalanság és kísértés.

Szeretem magam az élet óceánjába vetni, de az irányt gyakran elvesztem, és elvesztem önmagamat, és érzem, hogy természetem és mindannak a természete, amelyre hivatva vagyok, meginog. A bolygó zsidó örvénye ragad el – amely az emberi szellem minden birodalmában megforgat, amikor családom kicsiny körének küszöbét átlépem. Amikor önkéntesen átadom magam az általánosnak, az egyetemesnek, a végtelennek, személyes énem elszáll, mint a csepp víz az izzó kályhán, és vízcseppé csak akkor sűrűsödik ismét, ha a levegő lehűl, vagyis amikor az enthuziazmus kialudt és a realitás visszatért.

Kitágulás és sűrűsödés, odaadás és az én visszaszerzése, a világ meghódítása és a tudat elmélyedése: ez a belső élet játéka, a mikrokozmikus szellemi pálya, az egyéni lélek és az egyetemes szellem házassága, a véges és a végtelen – és ez az ember igazi fejlődése. Más kapcsolat is van, amely a lelket Istennel egyesíti, de ez már az akarat világába tartozik. Ami az akaratot megelőzi, az az érzés; s ami az érzést, az az ösztön. Az ember az, akivé fejlődik. Nagy igazság! De csak azzá fejlődik, aki. S ez még nagyobb igazság.

Ki vagy? A kérdések kérdése. Az előrerendelés, a születés, a szabadság: – a sötét és mély szakadék. Az embernek le kell merülnie, s én elmerültem. Bach prelúdiumát hallgattam, s ez fogékonnyá tett a lépés megértésére: a megkínzott lélek, amely Istenért kiált, megragadja Őt, és magán kívül élő lobogó tűzzel odaadja magát a végtelennek és a békének.

Henri Frédéric Amiel

MISZTIKUS GONDOLATOK
A POKOLRÓL ÉS A POKOL TÜZÉRŐL

Fölteszem a kérdést, atyáim és tanítómestereim, hogy: mi a pokol? És így gondolkozom: „Szenvedés azért, amit már szeretni nem lehet”. A sem idő, sem tér szerint meg nem mérhető, végtelen létben egyszer egy lelkes lénynek az ő földön való megjelenésében megadatott, hogy azt mondhassa: vagyok és szeretek. Egyszer, csak egyszer, megadatott neki a tényleges, élő szeretet pillanata, s e célból adatott meg neki a földi élet, ezzel együtt az idő és a korszakok – és mi történt? Ez a lény megvetette a megbecsülhetetlen ajándékot, nem becsülte meg, nem szerette meg, lenézte és érzéketlenül fogadta azt. Így távozott el a földről Ábrahám kebelébe; beszélget Ábrahámmal – mint ahogy Lázárról és a dúsgazdag emberről szóló példázatban elmondva vagyon –, és látja a Paradicsomot, megjelenhet az Úr színe előtt is, de gyötrelmet érez amiatt, hogy az Úr előtt ő nem szeretettel jelenik meg, hogy ott azokkal érintkezik, akik szeretnek, de akiknek szeretetét ő fel sem vette. Világosan lát, és azt mondja magában: „Most már mindent tudok, de bár szomjazom azt, hogy szeressek, az én szeretetemnek látszata nem lesz; nem lesz látszata áldozatomnak sem, minthogy vége van földi életemnek és nem jöhet Ábrahám csak egy csepp élő vízzel (vagyis a volt, tényleges életnek újabb ajándékával), hogy megenyhítse a lelki szeretet után való szomjamnak azon tüzét, amely most engem éget, s amelyet a földön megvetettem; nincs már élet, és nincs többé idő. Ha szívesen adnám is oda életemet másokért, már nem lehet, mert eltűnt az az élet, amelyet a szeretetnek hozhattam volna áldozatul, s szakadék van azon élet és a jelenlegi állapot között.”

A pokoli tűzről materiális értelemben is beszélnek: nem bolygatom ezt a titokzatosságot, félek tőle, de azt hiszem, ha tényleg materiális is volna ez a tűz, hát igazán megörülnének neki, mert én úgy gondolkozom, hogy a materiális kínszenvedésekben, ha csak egy pillanatra is, elfeledhetnék az őket gyötrő lelki szenvedéseket. Csakhogy ezeket a lelki szenvedéseket rólunk levenni nem lehet, mert ezek a szenvedések nem külsőek, hanem belsőek. De ha le lehetne is rólunk venni, én azt hiszem, hogy ettől még boldogtalanabbak lennének. Mert ha a szenvedések láttára a paradicsombeli igazak az ő végtelen szeretetüknél fogva megbocsátanának is nekik és maguk közé hívnák őket, ezzel még jobban növelnék az ő kínszenvedésüket, mert még jobban élesztenék bennük a valódi, nemes és viszonzásra szomjazó szeretet tüzét, pedig ez a szeretet már nem lehetséges. Alázatos szívemmel azonban úgy gondolom, hogy e lehetetlenség felismerése végül is megkönnyebbülést szerezne nekik, mert elfogadnák az igazak szeretetét, holott ők nem képesek ezt a jóságot és megbékélést hasonlóval viszonozni, végre is valami másolatát mutatnák az igazi szeretetnek, melyet a földön megvetettek, és valami ahhoz hasonló dolgot cselekednének... Sajnálom, barátaim és testvéreim, hogy nem tudom ezt világosabban kifejteni. De jaj azoknak, akik a földön maguk pusztítják el magukat, jaj az öngyilkosoknak! Azt tartom, hogy ezeknél boldogtalanabb már nem is lehet. Azt mondják: bűn ezekért az Istenhez könyörögni! De az egyház sem közösíti ki őket nyíltan, s én titokban azt hiszem, hogy ezekért is lehetne imádkozni. Hiszen nem haragszik meg Krisztus, ha ezeket szeretjük. Én az ilyenekért egész életemben imádkoztam magamban: bevallom ezt nektek, atyáim és tanítómestereim, sőt még most is mindennap imádkozom értük. Ó, vannak a pokolban is kevélyek és kegyetlenek, ellenére annak, hogy ezek kétségtelenül tudják a feltétlen igazságot; vannak, akik a kevély szellemnek, a Sátánnak egészen átadták magukat. Ezek már önként és vágyakozva választották a poklot, ezek már önkéntes kínszenvedők. Mert megtagadván az Istent és az életet, megátkozták magukat. Ezek a saját kevélységükkel táplálkoznak, mint hogyha a pusztában tévelygő éhes ember a saját vérét kezdené szívni. De soha jól nem laknak, a bűnbocsánatot megvetik, az őket hívó Istent megátkozzák. Nem nézhetik gyűlölet nélkül az élő Istent, és azt szeretnék, hogy az életnek istene ne legyen, hogy az Isten magamagát megsemmisítse és elpusztítsa azt, amit teremtett. Az ilyenek örökké égni fognak büszkeségük tüzében, esdekelni fogják a halált és a nemlétet. De a halált meg nem érik.

Dosztojevszkij

RAMAKRISNA MONDÁSAI

Ne beszéljetek a testvéri szeretetről! Szeressetek! Ne nyilatkozzatok a tanokról és a vallásokról. Csak egy vallás van. A folyamok mind az óceánba ömlenek. Menjenek, és hadd menjenek a többiek is. A nagy víz kiömlik, kitépi magát medréből és ömlik a korok, a fajok, a különböző lelkek törvénye szerint. A meder más, a víz ugyanaz – ömöljetek az óceánba.

 

Vannak keresztények és brahmahívők, akik a bűnben látják a vallás minden értelmét. „Ó, uram, bűnös vagyok, nézz le reám és bocsásd meg a bűneimet.” Elfelejtik, hogy a bűntudat a szellemiségnek csupán első és legalacsonyabb lépcsője. Az emberek nem vetnek számot a szokás hatalmával! Ha örökösen csak azt hajtogatod: bűnös vagyok, az örökkévalóságig az is maradsz. Ezt kell ismételni: nem vagyok rab, nem vagyok rab, ki kötözhet meg engem? A királyok királyának gyermeke, Isten gyermeke vagyok. Szabadítsd fel akaratodat, és szabad leszel. Csak az ostoba ismétli szüntelenül: rabszolgaságban sínylődöm. S valóban rabszolgává lesz. Bűnös vagyok, és bűnössé lesz. Szabad vagyok. Az Úr nem az én Atyám? Csak a szellem lehet rabszolga. Szabad is csak a szellem lehet.

Vivekananda így szólt Ramakrisnához: Uram, láttad már az Istent?

Ramakrisna így felelt:

– Igen, fiam, láttam. Valójában úgy látom, mint ahogy téged látlak, csak őt sokkal élesebben látom, és őt meg is tudom mutatni.

 

Szabadon munkálkodni azt jelenti: nem várni semmi jutalmat, nem félni semmi büntetéstől, sem ebben, sem a másik világban.

 

Istent nem lehet a rítus hálójába csalni.

 

Nem kedvelem a vitákat. Isten túl van az okoskodás határain. Mindenben, amit látok, Istent látom. Mire jó még az okoskodás? Lépjetek a kertbe, egyétek a szent mangót, és távozzatok. Nem azért léptetek be, hogy a mangófa leveleit megszámoljátok. Mit fecsérelnétek napjaitokat az újjászületés feletti vitákra? Jelent valamit az, hogy számítástok helyes vagy sem?

 

Ramakrisna így szól: Akik a földi dolgokhoz ragaszkodnak, azok félnek a haláltól. De akit a világ nem kábít el, az a halált nem veszi észre. Nem egyszer a meditáció fokozta éberségben a világok határára emelkedve szemléltem a két lakhelyet, az életet ideát és az életet ott túl. És a kettőt elválasztó halál nem volt sehol. Szabaduljatok meg tehát a dolgokhoz való ragaszkodástól, és tüstént felfedezitek, hogy az élet az Egy. Az életnek az a megszakítása, amit halálnak neveznek, valótlanság.

Ramakrisna

EPIKUROSZ KERTJÉBŐL

Ismerek egy kilencéves leánykát, aki bölcsebb a bölcseknél. Azt mondta nekem a múltkor: „A könyvekben azt látjuk, amit nem láthatunk a valóságban, mert túl messze van, vagy mert már elmúlt. De amit a könyvekben látunk, azt rosszul látjuk és szomorúan. És a kisgyerekek ne olvassanak könyveket. Annyi jó látnivaló van, amit még nem láttak; a hegyek, a tavak, a folyók, a faluk és a városok, a tenger és a hajók, az ég és a csillagok.”

Nagyon is az ő nézetén vagyok. Egy óránk van élni, minek terheljük meg magunkat annyi mindenfélével. Minek annyit tanulni, ha úgyis tudjuk, hogy nem fogunk tudni semmit sem. Túlságosan a könyvekben élünk és nem eléggé a természetben, és hasonlítunk ahhoz az együgyű ifjabbik Pliniushoz, aki valami görög szónoklatot tanulmányozott, mialatt a Vezúv szeme láttára borított öt várost hamuba.

Nincs más dolgunk e világon, mint beletörődni. De a nemes lények a beletörődésnek a megelégedettség szép nevét tudják adni. A nagy lelkek szent örömmel törődnek bele a dolgokba. A kétkedés keservei, a lét általános bajai közt, az üres ég alatt is meg tudják őrizni az igazak ősi erényeit. Hisznek, akarnak hinni. Az emberi nem jótékonysága tüzeli őket. Ez még nem minden. Buzgón megőrzik azt az erényt, melyet a keresztény teológia bölcsességében az összes többiek fölé emelt, mert azok feltételezik vagy helyettesítik azt: a reménységet.

Reménykedjünk, nem ugyan az emberiségben, mely felséges erőfeszítései dacára sem tudta kiirtani a rosszat a világból, reménykedjünk azokban a megfoghatatlan lényekben, kik folytatni fogják egy napon az emberi nemet, mint ahogy az emberi nem is a baromból folytatódott. Üdvözöljük a jövő e szellemeit! Bízzunk abban az általános nyugtalanságban, mely a faji kiválasztás anyagi törvénye. Erezzük ezt a termékeny nyugtalanságot, amint fejlődik bennünk; elkerülhetetlen és isteni cél felé vezérel minket.

Mindaz, ami csak újdonságánál vagy művészi jellegénél fogva értékes, gyorsan elavul. A művészi divat elmúlik, mint mind a többi. Vannak affektált mondatok, melyek olyan újak akarnak lenni, mint a híres szabászok műhelyeiből kikerült ruhák; nem élnek túl egy idényt. Rómában, a hanyatló művészet idejében, a császárnők szobrai a legutolsó divat szerint voltak fésülve; ezek a hajviseletek csakhamar nevetségesekké váltak; meg kellett őket változtatni, és a szobrokra márványparókákat raktak. Úgy illenék, hogy az e szobrok módjára megfésült stílust is minden évben újra kifésüljék. Így van az, hogy ebben az időben, melyben oly gyorsan élünk, az irodalmi iskolák is csak néhány évig, néha csak hónapokig élnek. Ismerek fiatal embereket, akiknek a stílusa már két-három nemzedék előtti és régiesnek látszik. Ez kétségkívül az ipar bámulatra méltó haladásának a terméke és ama gépeké, melyek magukkal ragadják a csodálkozó társadalmat. A vasút és a Goncourtok idejében még elég sokáig lehetett élni egy művészi írásmóddal. De a telefon óta az irodalom, mely függ a szokásoktól, leverő sebességgel változtatja képleteit. Azt valljuk tehát Ludovic Halévyvel, hogy az egyszerű forma az egyedüli, mely békésen ússza meg nem ugyan a századokat, ami sok volna, de az éveket.

Az egyedüli nehézség a stílus egyszerűségének a megállapításában van, és meg kell vallanunk, hogy ez nagy nehézség.

A természet, legalábbis abban a formában, amelyben megismerhetjük, és az élethez alkalmas körülmények között, nem mutat semmi egyszerűt sem, és a művészet nem követelhet több egyszerűséget, mint a természet. Mégis elég jól megértjük egymást, ha azt mondjuk, hogy ez a stílus egyszerű, ez a másik meg nem az.

Azt mondhatnám hát, hogyha nincs is önmagában egyszerű stílus, van olyan, amelyik annak látszik, és hogy úgy tetszik, éppen ez az, amely fiatalságát megőrzi. Nem marad más hátra, mint vizsgálni, honnan veszi ezt a szerencsés látszatot. És bizonyára azt fogjuk találni, hogy ezt nem annak köszönheti, mintha kevésbé volna gazdag különböző elemekben, mint a többi, de igenis annak, hogy oly jól formált egészet alkot, melyben úgy olvadnak össze az összes részek, hogy nem lehet őket egymástól megkülönböztetni. A jó stílus egyszóval olyan, mint az a napsugár, mely e percben szobámba lopózik, amint az ablaknál írok, és mely tiszta világát az őt alkotó hét szín benső egyesülésének köszönheti. Olyan a jó stílus, mint a fehér fény. Összetett, de ez nem látszik meg rajta. Ez ugyan csak kép, és tudjuk, mily keveset érnek a képek, ha csak nem a költő az, aki egybefűzi őket. De csak azt akartam tudatni, hogy a nyelvezetben a szép és kívánatos egyszerűség csak látszat, mely egyedül a beszéd részeinek helyes és gazdaságos elrendezésében gyökerezik.

Nem tudván felfogni a szépet az időtől és a tértől elvonatkoztatva, csak akkor lelek örömet az elme műveiben, ha megtalálom a kapcsolatot, mely őket az élethez fűzi. Hisszarlik durva cserepei jobban megszerettették velem az Iliászt; és több gyönyörűséget lelek a Divina Commediában, hogy ismerem a XIII. századbeli Firenze életét. Az embert és csak az embert keresem a művészetben. A legszebb költemény sem más, mint egy ereklye. Goethének van egy mély mondása: „Egyedül az alkalmi munkák maradandók”. De végeredményben nincs is más, mint alkalmi munka, mert minden a helytől függ és a pillanattól, melyben megfogant. Nem érthetjük és szerethetjük őket értelemmel, ha nem ismerjük születésük helyét, idejét és körülményeit.

Gőgös együgyűség volna azt hinni, hogy oly munkát teremtettünk, mely önmagában elegendő. A legkiválóbbnak is csak a régivel való kapcsolatai adják meg az értékét. Minél inkább fel tudom fogni ezt a kapcsolatot, annál inkább érdekel a munka.

 

Minél többet gondolkozom az emberi életen, annál inkább azt találom, hogy tanújának és bírájának az Iróniát és az Irgalmat kell megtenni, mint ahogy az egyiptomiak is halottjaikhoz Izis és Neftisz istennőket hívták. Az Irónia és az Irgalom két jó tanácsadó; az egyik mosolyával kellemessé teszi életünket, a másik, sírván, felszenteli azt. Az Irónia, melyre hivatkozom, nem kegyetlen. Nem csúfolja ki sem a szépséget, sem a szerelmet. Szelíd és jóakaró. Nevetése enyhíti a bosszúságot, ő tanít minket arra, hogy kacagjunk a rosszakon és az ostobákon, akiket nélküle elég gyöngék volnánk gyűlölni.

A könyvek szeretete igazán dicséretes szeretet. Sokat csúfolták a könyvkedvelőket, és végre is lehet, hogy illik rájuk a csúfolódás; így van ez már mindenféle szerelmessel. De inkább irigyelni kellene őket, mert hiszen békés és hosszúra nyúló gyönyörrel övezik életüket. Zavarba véljük őket hozni, ha azt mondjuk nekik, hogy nem olvassák könyveiket. De egyikük minden nehézség nélkül azt válaszolta: „És ti vajon esztek-e régi fajanszaitokból?” Lehet-e derekabb dolgot művelni, mint könyveket rakosgatni egy szekrénybe. Ez nagyon hasonlít, igazán mondom, ahhoz a fáradsághoz, mellyel a gyermekek homokdombokat építenek a tenger partján. Hiába dolgoznak, és mindaz, amit összeraktak, hamarosan össze fog dőlni. Kétségkívül így van ez a könyv- és a képgyűjteményekkel is. De csak az élet bajait és a lét rövidségét kell érte okolni. A tenger elhordja a homokdombot, a végrehajtóbiztos pedig szétszórja a gyűjteményeket. És mégis nincs jobb dolgunk, mint homokdombokat csinálni tíz – és gyűjteményeket hatvanéves korunkban. Semmi sem fog megmaradni abból, amit létrehoztunk, és a könyvmolyok szerelme nem hiúbb a többi szerelemnél.

Anatole France

SZAVAK MÁGIÁJA

Az emberi nemnek jutott a dicsőség, hogy az örökkévalóság önmagából származó és magába zárt metafizikai szorongását – ami egészen más, mint az emberi tudaté – méhébe fogadja.

 

Költeni annyit jelent, mint az élet egy napját megsemmisíteni, egy kicsit meghalni. Költeni annyi, mint annak az egyetlen feladatnak szentelni az életet, amelyik az élet minden más törekvésétől különbözik.

 

Mostantól fogva személytelenné váltam... a szellemi univerzum egy potenciája vagyok, amely önmagát szemléli és kibontakoztatja, mégpedig azzal az eszközzel, ami valaha énem volt. A kibontakoztatás feladatát vállalnom kell, elengedhetetlen ez ahhoz, hogy az univerzum identitására ismerjen.

 

A lélek végső, magányos csendjére van szükségem és egy eddig ismeretlen felejtésre, hogy meghalljam magamban a rejtett hangokat.

Rátámaszkodni a papírlap kínálta fehérségre, ártatlanságának felavatójára, megfeledkezve még a címről is: túl hangosan szólna az – és amikor egy sornyi töredék, egy szemernyi, mintegy odahintve megszületik és egyik szótól a másikig az esetlegest legyőzi, a fehérség egyszeriben ajándékképpen visszatér, sebezhetetlenül, s vele a teljes bizonyosság, hogy azon túl a semmi –, visszatér, hogy hitelesítse a csendet.

Állítom, a régi módszerek, és ami megmaradt belőlük, a költészet varázslata között titkos rokonság rejlik-felidézni szándékos homályban az elhallgatott tárgyat, az arra utaló, sohasem közvetlen szavakat, amelyek vele azonos csenddé válnak. Ez az alkotáshoz vezető művelet: míg végül, a szavak varázslója előtt lebegő idea határain belül, bizonyára felcsillan szemében a varázskép. A vers, igéző villanás.

 

Az örök mítosz: közösség a könyv által. Mindenkinek teljes rész.

 

Akárhányszor megjelentek valamely irodalmi folyóiratnak első számai, én az alkimisták türelmével, készen minden becsvágyat és élvezetet feláldozni, ahogy valamikor, hogy a Magnum Opus tűzhelyét táplálják ingóságaikat és hajlékuk gerendáját is feltüzelték – én mindig valami másról álmodtam és mást kíséreltem meg. – Hogy mit? Erre nehéz válaszolni. Egész egyszerűen egy könyv, egyetlen több kötetben felépített és előre megfontolt könyv, nem pedig a véletlen inspirációk gyűjteménye, legyenek azok még olyan csodálatosak... Többet mondok és azt mondom: a KÖNYV, mert meggyőződésem, hogy alapjában véve csak egy van, kísértsen az meg tudtán kívül bárkit, aki valaha is írt, akár a géniuszt. A föld orfikus magyarázata, ez a könyv egyetlen feladata, ez az igazi irodalmi játszma: mert a könyvnek még ritmusa is, jóllehet élő és személytelen, egész a lapszámozásig ezen álom vagy Óda egyenleteinek mellérendelt része.

 

Egyikén azoknak a kivételes reggeleknek, mikor a szellem a hétköznapok alkonyát magáról lemosva a Paradicsomban ébredt, és túlságosan átitatva a halhatatlanságtól, nincs olyan kedvtelés, ami elől ne zárkózna el, ehelyett inkább a száműzetés derűjével tekint körös-körül. Az egész környezet tisztaságomat kívánja magára ölteni. Maga az ég sem ellenkezik velem és a jó ideje egyetlen felhő sem homályosította azúr elvetette szépségének iróniáját, a szépségét, amely meztelenül és elragadóan terjeszkedik a messzeségben. Drága óra – kegyelmi állapotát annál nagyobb gonddal kell meghosszabbítanom, minél inkább belesüllyedek nap mint nap egy kegyetlenebbe, de hatalmasabb erő bilincsel az Ostobasághoz, semhogy a személyes álmodozás varázslatának magaslatán időzhetnék, holott ezért akár életemmel fizetnék –, a Művészethez fordulok...

Egy észrevétlen átváltozás történik, és az iménti könnyedség lassan-lassan a tökéletesség érzésébe olvad. Egész spirituális lényem – a megfelelések kincstára, a színek arabos összhangja, az előbbi ritmus emléke és a Szó tudása – felébred, és izgalom fogja el a ritka költészet hatása alatt, amit oly bámulatos pontossággal idézek meg, hogy összjátékából maga a tisztánlátás születik, az egyetlen.

És most írni... mit írni, mivel visszautasítom a mámort, amit boldogságommal szemben hitvány sértésnek és durvának érzek. (Ne feledjük, én a szépségben nem gyönyörködöm, hanem abban élek.) Dicsérjem megváltó olvasmányomat? Nem! – holott valójában egy nagy himnusz hangzik fel a vallomásból, s enélkül képtelen lettem volna a természet feletti harmóniát, amelyben időzöm, őrizni; minden egyéb földi segítség ne rombolná le erőszakosan az ellentét megrázkódtatásával vagy izgalmával azt a másik egyensúlyt, amely istenségemben elmerít. Csak hallgatnom lehet – nem valamely a passzivitással rokon extázisban, hanem mivel az emberi hang itt elhibázott lenne – valamint a tó a mozdulatlan azúr alatt, amelyen még a nyári hajnalok fehér holdja sem ejt foltot, megelégszik a néma csodálattal, amivel a fényt visszaveri, s amit az elragadtatás megzavarna.

 

Hosszas elmélkedés szükséges: egyedül az áttetsző és tökéletes művészet elég szűzies ahhoz, hogy vallásos áhítattal formáljuk.

A szépség, Pulcheria mindig tiszavirág-életű, születik a Semmiből, az Űrből – és oda visszatér.

 

A nyelvek tökéletlensége, amennyiben többnyire nélkülözik a végsőt: lévén az írás gondolkozás, mellékes járulékok és suttogás nélkül, a még néma és halhatatlan beszéd; az idiómák különböző volta akadálya a földön, hogy az ember kimondja azokat a szavakat, amelyek egyébként egyetlen csapással eltalálnák az igazságot.

Stéphane Mallarmé

SEBASTIAN MELMOTH PARADOXONAI

Az egyetlen dolog, amit az emberi természetről biztosan tudunk, az, hogy változik.

 

Az olyan ember, aki nem a maga módján gondolkozik, egyáltalán nem is gondolkozik.

 

Az, aki legtávolabb áll saját korától, leghívebben tükrözi azt vissza.

 

Én az életet sokkal fontosabbnak tartom, semhogy komolyan beszélhetnék róla.

 

A házasság igazi alapja a kölcsönös meg nem értés.

 

Csak kétféle tragédia van ezen a világon. Az egyik, ha az ember nem éri el azt, amit akar, a másik, ha eléri. Ez utóbbi sokkal rosszabb – ez az igazi tragédia.

 

Valami nem okvetlenül igaz, amiért egy ember meghal érte.

 

Mindenki a maga baklövéseit nevezi tapasztalatnak.

 

A lélek öregnek születik, de megfiatalodik. Ez az élet komédiája. A test fiatalnak születik, de megöregszik. Ez az élet tragédiája.

 

Mindaddig, amíg nem beszélünk valamiről, meg se történt. Csak azzal lesz valóvá, hogy kimondjuk.

 

Cinikus az az ember, aki mindennek tudja az árát, de semminek sem tudja az értékét.

 

Csak a sivár emberek nem ítélnek a külsőségek szerint. A világ igazi misztériuma az, ami látható, nem pedig az, ami láthatatlan.

 

Amit a művészet igazán tükröz, az nem az élet, hanem a néző.

 

Minden nő olyan lesz, mint az anyja: ez az ő tragédiája. A férfi sohasem lesz olyan: ez pedig az ő tragédiája.

Oscar Wilde

A POÉSIES-BŐL

A melankóliát felváltom a bátorsággal, a kétkedést a bizonyossággal, az elkeseredést a reménnyel, a gonoszt a jóval, a panaszokat a feladattal, a kételkedést a hittel, a szofizmákat a hűvös nyugalommal, a gőgöt a szerénységgel.

 

Századunk költői nyögdécselése mind szofizmus.

 

Az alaptételeket kérdés ne is érintse.

 

Elfogadom Euripidészt és Szophoklészt, de nem fogadom el Aiszkhüloszt.

 

Ne tegyetek bizonyságot a Teremtő ellen: az illetlenséggel, a rossz ízléssel.

 

Vessétek el a hitetlenséget: tegyetek így a kedvemért.

 

Kétféle költészet nem lehetséges – csak költészet van.

 

A szerző és az olvasó közt van egy nem egészen halk megegyezés. Eszerint az első betegnek mondja magát, s elfogadja a másikat mint ápolót. Az emberiség vigasztalója a költő. A szerepeket önkényesen cserélik.

 

Nem akarom, hogy pozőrnek bélyegezzenek. Emlékiratot nem hagyok hátra.

 

A költészet nem vihar, inkább termékeny, fenséges folyó.

 

A szavaktól az ideákig egyetlen lépés.

 

Azok, akik erősen elhatározzák, hogy embertársaikat utálni fogják, nem tudják. Az utálatot önmagukon kell kezdeniök.

 

Szellemed szüntelen kiárad medréből és a sötétség csapdájába, az önzés, a becsvágy durván kovácsolt csapdájába esik.

 

Az ízlés az alapvető erény, amely minden más erényt magába foglal. Ez az intelligencia csúcspontja.

 

A regény hamis műfaj, mert a szenvedélyeket csak a szenvedély kedvéért írja le: a morális tanulság hiányzik. Leírni a szenvedélyt, az semmi; elég hozzá egy kicsit sakálnak, egy kicsit keselyűnek, egy kicsit párducnak születni. Nem fontos. De leírni a szenvedélyt, hogy a magas moralitás alá rendeljük, mint Corneille, az már más.

 

Az igazi fájdalom és a remény nem egyeztethető össze. Akármilyen nagy legyen is az a fájdalom, a remény száz singgel magasabb. Nos, hadd maradjak nyugodtan azokkal, akik az igazat keresik. Le a patákkal, le a nevetséges szukákkal, a zavart keltő nagyképűekkel. Aki szenved, aki felbomlasztja a körülöttünk élő misztériumot, az nem remél. A költészet, amely a feltétlen igazságokat vitatja, kevésbé szép, mint az, amely nem vitatja. A bizonytalanság túlzása rosszul használt tehetség, kár az időért: mi sem könnyebb, mint bizonyítani.

 

A melankólia és a szomorúság a kételkedés kezdete. A kételkedés a kétségbeesés kezdete. A kétségbeesés a gonoszság különböző fokozatainak kezdete. Aki meg akar győződni felőle, olvassa A század gyermekének vallomását. Ha egyszer rálépett, a lejtő végzetes. Bizonyos, hogy a gonoszsághoz vezet. Ne bízzatok a lejtőben. Pusztítsátok el a gonoszt gyökerében. Ne űzzétek az ilyen jelzők kultuszát, mint: leírhatatlan, elmondhatatlan, csillogó, összehasonlíthatatlan, kolosszális – ezek szemérem nélkül hazudnak a főnévnek, amelyet meghamisítanak. Olyan ez, mint a fajtalanság.

 

Ha az ember az igazságra, minden igazság forrására, Isten tökéletes jóságára gondol, a gonosztól való tökéletes elérhetetlenségére – a szofizmák önmaguktól eloszlanak.

 

A kételkedés minden időben kisebbségben volt. Ebben a században többségben van. A kötelesség megsértését pórusunkon át szívjuk magunkba. Ez csak egyszer volt így – s többé meg nem ismétlődik.

 

Fogékonyak vagyunk a barátságra, az igazságra, az együttérzésre. Ó, barátaim, mi az hát, ami az erényhez még hiányzik belőlünk?

 

Amíg barátaim életben vannak, nem beszélek a halálról.

 

A halál szépségét csak az élet szépsége tudja megértetni.

 

Az ember akkor mond komoly dolgot, ha semmi különöset nem akar mondani.

 

Versben kell írnom ahhoz, hogy elkülönítsem magam a többi embertől?

 

Az emberi nem uralkodója a rend. Az igazság, az erény nem a legerősebbek.

 

A rábeszélés legjobb módja: nem rábeszélni. A kétségbeesés tévedéseink között a legkisebb.

 

A kevés megvigasztal. A sok elszomorít.

 

Küzdeni a rossz ellen, ez a rossz túlzott tisztelete. Ha megengedem az embereknek, hogy megvessék és hogy el ne feledjék, ez minden, amit tehettem értük.

 

A jelenség elmúlik. Én a törvényt keresem.

 

A fiatalság meghallgatja az élemedett korúak tanácsát. Határtalan önbizalma van.

 

A szív erényeinek biztosítéka a lángelme.

 

Az ember nem kevésbé halhatatlan, mint a lélek.

 

A nagy gondolatok az értelemből származnak.

 

Nem fogadom el a rosszat. Az ember tökéletes. Fejlődés van. A jó visszavonhatatlan. Az antikrisztusok, a lázadó angyalok, az örök kínok, a vallások – mind a kétség szülöttei.

Lautréamont

A NAPLÓBÓL

A vita az igazságnak inkább elhomályosítására, mint felderítésére való. Az igazságnak a magányban kell megérnie. Ha megérett, olyan világossá válik, hogy vita nélkül elfogadják.

 

Nem elnyomni kell az észt, ahogy a hamis tanítók hirdetik, hogy az igaz vallást megismerjük, hanem megtisztítani és megfeszíteni, hogy mindent, amit eléje terjesztenek, megvizsgáljunk vele.

 

Az igazi vallás nem észbeli vallás; de az igazi vallás nem ellenkezhet az ésszel.

 

Az ember élete csak akkor értelmes, ha szolgálatnak fogja fel.

 

Az ember igazi ereje nem a szenvedélyes törekvésben, hanem a zavartalan nyugalomban nyilatkozik meg.

 

Hogy az emberélet egyedüli célja halhatatlan lelkének tökéletesítése, már csak azért is igaz, mert a halállal szemben minden más cél értelmetlen.

 

A gondolat valódi mivoltában az igazság magyarázata; rossz gondolat csak egy van: végig nem gondolt gondolat.

 

Istent mindenki a maga módján foghatja fel. Isten törvényét azonban mindnyájunknak egyformán kell teljesítenünk.

 

Mindennek, amit csak látunk és amit csak el tudunk képzelni, eredete szellemi természetünkben van.

 

Elég az embernek pusztán testi lénynek tekintenie magát, és máris megoldhatatlan rejtéllyé, kibogozhatatlan ellentmondássá válik.

 

Nincs hatalmasabb, mint az alázatos ember: aki szabaddá teszi magát saját énségétől, az Istennel egyesül.

 

Ha jót teszel, légy hálás érte.

 

Olyan emberek között, akik gonosz életet élnek, minden jóra való törekvés nem szeretetet, hanem üldözést idéz.

 

Beléptél az életbe, anélkül hogy tudnád hogyan, de tudod, hogy te, mint ez a külön én, aki vagy, növekedtél, haladtál, aztán még tovább haladtál, elértél az út felére és hirtelen, nem lehet megmondani, az örömtől vagy az ijedtségtől megszállva, megbicsakolod magad, és nem akarsz elmozdulni, nem akarsz tovább menni, mert nem tudod, mi van ott. De hiszen azt a helyet sem láttad, ahonnét jöttél, és mégis egyre csak jöttél. A bejáraton bejöttél és a kijáraton nem akarsz kimenni. Egész életed menetelés volt a testi léten át, mentél, sietve mentél és most egyszerre sajnálod, hogy az történik, amit mindig tettél. Ijeszt testi helyzetednek a testi halállal bekövetkező nagy változása, de ugyanilyen nagy változás történt megszületéseddel, és ebből reád nézve nemcsak rossz nem származott, hanem ellenkezőleg, valami olyan jó keletkezett, hogy nem akarsz megválni tőle.

 

Aki az isteni erő sugarát a világ legkisebb dolgában is felismeri, az magasztos felfogású és emelkedett törekvésű ember. Az ilyen ember becsüli önmagát. Megbecsüli a többi embert és nem veti meg a kicsiny ügyeket, hanem isteni tisztelet tárgyának fogja tekinteni azokat.

 

Nincs az a kimagasló hőstett, amit az életben véghez ne vihetnénk. Egész életünk legyen ilyen hőstett.

 

Minél kevésbé elégedett az ember magával és belső életével, annál inkább törekszik a külső társadalmi életben való megnyilatkozásokra.

 

Büntetni az orosz nyelvben annyit jelent, mint tanítani. Tanítani azonban csak példával lehet. A rossznak rosszal való megtorlása nem tanít, hanem demoralizál.

 

Az ember a tengerbe ejtett egy drága gyöngyszemet, és hogy azt visszaszerezze, nekiállt vödörrel kimeríteni a vizet. A tenger szelleme feljött a mélységből, és azt kérdezte: – Meddig folytatod ezt így? Az ember azt felelte: Amíg a tengert kimerítem és a gyöngyöt megtalálom. – A tenger szelleme felhozta neki a gyöngyöt.

 

Ne az emberek szeretetét keresd. Ne engedd, hogy szeretetük hiánya megtévesszen. Az embert gyakran a rosszért szeretik és a jóért gyűlölik. Ne az embereknek, hanem Istennek igyekezz tetszeni.

 

Az ég bűneinkért haragszik reánk, a világ erényeinkért.

 

Lehetetlen nem hinni olyan elméleti tanításban, amelynek gyakorlati alkalmazása mindenkinek üdvösségét a legegyszerűbben valósítja meg. Nincs jobb próbája annak, hogy valamely tanítás igaz-e. A kereszténység tanai ilyenek.

 

Az ész rávezeti az embereket arra, hogy az élet törvényeit túllépjék. Ezeket a túllépéseket az emberek azonban annyira kellemeseknek találják és annyira megszokták, hogy igyekeznek elfojtani az észt, hogy ne gúnyolja többé őket.

Tolsztoj

A BARÁTRÓL

„Állandóan az egy, nagyon sok körülöttem – így gondolkozik a remete. – Örökké egyszer egy – az hosszabb idő után kettő!”

Az én és az engemet túl gyorsan feleselnek egymásnak: hogyan lenne ez kibírható, ha nem volna barát.

A remete számára a barát mindenkor a harmadik: s a harmadik a parafa, amely megakadályozza, hogy a kettő beszélgetése a mélybe merüljön.

Ó, sokféle mélység leselkedik minden remetére. Azért vágyódnak barátra s annak magaslataira.

Hitünk másokban elárulja, amiben magunkban hinni szeretnénk. Vágyódásunk egy barát után az árulónk.

S a szeretettel igen gyakran csak az irigységet akarja az ember átugrani. S gyakran támad az ember és ellenséget csinál magának, hogy leplezze önmaga megtámadható voltát.

„Légy legalább az ellenségem!” – így szól az igazi tisztelet, amely nem merészel barátságért könyörögni.

Ha azt akarja valaki, hogy barátja legyen, tudnia kell háborút is viselnie érte, képesnek kell ellenségének is lennie.

Barátunkban az ellenséget kell becsülnünk. Nem tudsz a barátodhoz anélkül közeledni, hogy átpártolnál hozzá?

Barátjában kell kinek-kinek a legjobb ellenségét bírnia. Akkor kell legszorosabban a szívével egybeforrnod, amikor szembeszállsz vele.

Nem akarsz barátod előtt leplet viselni? Megtisztelő-e barátod számára, hogy úgy adod magad, amint vagy? A pokolba fog kívánni érte!

Aki nem csinál titkot önmagából, megbotránkoztat: ilyen komoly okotok van, hogy féljetek a mezítelenségtől. Igen, ha istenek lennétek, akkor szégyenkezhetnétek a ruháért.

Nem ékesítheted magad elég szépen a barátodnak: nyílvesszőnek kell lenned a számára, vágynak az emberfölötti ember után.

Láttad már a barátodat aludni – hogy megtudhasd, milyen is? Egyébként mi is a te barátod arca? Saját arcod durva és tökéletlen tükörben.

Láttad már a barátodat aludni? S nem riadtál vissza, hogy a barátod ilyen? Ó, barátom, az ember olyasvalami, akit felül kell múlni.

A megsejtésben és az elhallgatásban mesternek kell lennie a barátnak: nem mindent kell látni akarnod. Álmodban kell rájönnöd arra, amit a barátod ébren cselekszik.

Részvéted ne legyen annak kitalálása: hogy tudd elébb, barátod akar-e részvétet. Lehet, hogy a töretlen szemeket szereti benned és az örökkévalóság tekintetét.

Rejtőzzön kemény kéreg alá a barátoddal együtt érző szeretet, csorbuljon ki az átharapásában a fogad. Így lesz meg a finomsága és az édessége.

Friss levegő, magány, kenyér és orvosság vagy-e a barátod számára? Van, aki saját bilincseit nem tudja megoldani, és barátja számára mégis megváltó.

Rabszolga vagy? Nem lehetsz barát. Zsarnok vagy? Nem lehetnek barátaid.

Nagyon is sokáig rejtőzött a nőben a rabszolga és a zsarnok. Ezért az asszony még nem képes a barátságra: csupán a szerelmet ismeri.

A nő szerelmében igazságtalanság van és vakság mindazzal szemben, amit nem szeret. És a nő felismerő szerelmében is még mindig roham és villám és éj van a fény mellett.

A nő még nem képes a barátságra: az asszonyok még mindig macskák és madarak. Vagy legjobb esetben tehenek.

Még nem képes a nő barátságra. De mondjátok, férfiak, közületek ki képes hát a barátságra?

Ó, a ti nyomorúságtok, férfiak, és a ti lelketek zsugorisága! Amennyit ti a barátnak adtok, annyit én még az ellenségnek is adni akarok, s még csak szegényebb sem akarok lenni általa.

Van pajtásság: legyen barátság!

 

Ím, ígyen szóla Zarathusztra.

A FELEBARÁTI SZERETETRŐL

Sürgölődtök a felebarát körül, és szép szavakat találtok erre. Ám én azt mondom nektek: a felebaráti szeretet a rossz szeretet önmagatok iránt.

A felebaráthoz magatok elől futtok, s ebből erényt akartok csinálni; de én átlátok a ti „önzetlenségteken”.

A Te régibb, mint az Én: A Te-t már szentként mondták ki, amikor még nem mondták ki az Én-t; így az ember siet a felebaráthoz.

A felebaráti szeretetet hirdetem nektek? Sokkal inkább azt, hogy fussatok a felebaráti közelség elől, és hirdetem a távoli szerelmét!

A közeli szerelemnél magasabb rendű a távoli és a jövendő szerelme; az emberek iránti szeretetnek fölébe helyezem a dolgok és a fantomok szerelmét.

Az a kísértet, amely mögötted fut, testvérem, szebb, mint te vagy: miért nem adod át neki a húsod és a csontjaidat? Te azonban félsz, és futsz a felebarátodhoz.

Nem tartotok ki eléggé önmagatok mellett és nem szeretitek magatokat eléggé: szerelemre akarjátok csábítani a felebarátot és magatokat tévedésével meg akarjátok aranyozni.

Azt akarnám, hogy ne érjétek be egynémely felebaráttal és azoknak szomszédaival; önmagatokból kell a barátot és annak túlcsorduló szívét megalkotnotok.

Tanút hívtok, ha jót akartok magatokról mondani; és ha sikerül félrevezetnetek, hogy jót gondoljon felőletek, magatok is jót gondoltok önmagatok felől.

Nem csupán az hazudik, aki tudása ellenére szól, hanem az csak igazán, aki annak ellenére is beszél, hogy nem tud. S így beszéltek magatokról a társaságban, és magatokkal meghazudtoljátok a szomszédot.

Így szól a bolond: „Az emberekkel való érintkezés megrontja a jellemet, különösen, ha valakinek nincs.”

Az egyik megy a felebaráthoz, mert keresi magát, és a másik, mert el szeretné magát veszíteni. Téves szeretetetek önmagatok iránt magányotokból fogságot csinál.

A távoliak azok, akik a közeli felebaráthoz való szeretetért fizetnek; és ha öten együtt vagytok, azért egy hatodiknak mindig meg kell halni.

Nem szeretem az ünnepeiteket sem: nagyon sok színészt láttam ott, s a nézők is gyakran úgy viselkedtek, mint a színészek.

Nem a felebarátot hirdetem nektek, hanem a barátot. A barát legyen számotokra a föld ünnepe és az emberfölötti ember előhírnöke.

A barátot hirdetem nektek, s az ő csordulásig telt szívét. De tudnia kell az embernek szomjas szivacsnak lenni, ha azt akarja, hogy egy csordultig telt szív szeresse.

Hirdetem nektek a barátot, akiben a világ készen áll, a jóság kelyhét, az alkotó barátot, akinek mindig van egy elajándékozni való kész világa.

És amiként a világ szétperdült számára, akként áll a forgásban össze, mint a jó megvalósulása a rossz által, s mint a céloké a véletlenből.

A jövő és a távoli legyen a te mád oka: barátodban kell az emberfölötti embert mint önmagad okát megszeretned.

Testvéreim, nem a közeli felebarát szeretetét hirdetem nektek: hanem a távoliak szerelmét.

 

Ím, ígyen szóla Zarathusztra.

Nietzsche