AZ ELSŐ NÓVA

Nikolausz Kopernikusz (1473-1543) lengyel csillagász 1543-ban adta ki azt a könyvet, amelyben a bolygók helyzetének előrejelzéséhez szükséges matematikát írta le. Ebben föltételezte, hogy a Föld a Merkurral, a Vénusszal, a Marssal, a Jupiterrel és a Szaturnusszal együtt a Nap körül kering. (A Holdat továbbra is úgy tekintette, mint ami a Föld körül kering.) Ez a föltevés jócskán leegyszerűsítette a dolgot, és minden addiginál használhatóbb bolygótáblázatokat eredményezett, noha Kopernikusz még ragaszkodott ahhoz, hogy a bolygók körpályák kombinációin mozognak.

A könyv, amely Kopernikusz élete végén jelent meg (állítólag a frissen kinyomtatott példányt halálos ágyán adták a kezébe), éles vitát váltott ki. Nagyon kevesen akarták elhinni, hogy a hatalmas és súlyos Föld irdatlan sebességgel száguld az űrben, hiszen ezt a mozgást egyáltalán nem lehetett érzékelni. Legalább fél évszázad telt el, mire a csillagászok elfogadták ezt a „heliocentrikus” elméletet, jóllehet időközben Hipparkhosz és Ptolemaiosz világképe alaposan megrendült.

Kopernikusz könyvének megjelenése után három évvel született Svédország legdélibb tartományában, amely akkor Dániához tartozott, Tycho Brahe (1546-1601). Először jogot tanult, de tizennégy éves korában megfigyelt egy napfogyatkozást, és ez (önmaga és az asztronómia szerencséjére) a csillagászat felé fordította érdeklődését.

A nagy alkalom 1572-ben érkezett el számára, amikor huszonhat éves volt, és még senki sem hallott róla Európában.

Mindaddig az európaiak (a csillagászokat sem kivéve) semmit sem tudtak az új csillagokról. A Hipparkhosz új csillagáról szóló megbízhatatlan történetet egyszerűen figyelmen kívül lehetett hagyni, mint afféle ókori mesét, hiszen Ptolemaiosz sehol sem említi. Az a néhány utalás, amely egy vagy két nyugati krónikában az 1006. és 1054. évi új csillagokkal kapcsolatban szerepel, annyira homályos, hogy az 1500-as évek csillagászai nem is tudhattak róla.

És persze azt is biztosra vehetjük, hogy egyetlen európai csillagász sem hallott a kínaiak, koreaiak, japánok által összegyűjtött följegyzésekről.

1572. november 11-én aztán Tycho Brahe, nagybátyja kémiai laboratóriumából kisétálva, egy olyan új csillagot vett észre, amelyet azelőtt sosem látott. A Kassziopeiában volt, magasan az égen, és fényesebben ragyogott, mint a jól ismert csillagkép bármelyik tagja. Ha valaki úgy ismerte a csillagtérképet, mint Tycho, annak számára semmiképp sem maradhatott észrevétlen.

Akárcsak az 1054. évi, a Kassziopeia új csillaga is jóval fényesebb volt a Vénusz maximális fényességénél. Egyetlen csillagász sem téveszthette össze vele, mert messze kívül esett az állatövi csillagképek sávján, távol minden olyan helytől, amelyen bolygó valaha is tartózkodott.

Rendkívüli izgatottságában Tycho minden arrajárót megkért, nézze meg a csillagot, hátha valaki meg tudja mondani, hogy ott volt-e előző éjjel is.

A megkérdezettek mind azt mondták, hogy látják az új csillagot, Tycho látásával tehát nem volt baj. Arra viszont egyikük sem tudott válaszolni, hogy ez egy új csillag vagy sem, illetve ha az, akkor mikor jelent meg először. Fényesen ragyogott, de bárki azt mondhatta volna, hogy életének akár minden éjszakáján ott lehetett már.

Tycho azonban meg volt győződve, hogy semmi hasonló nem volt az égen, amikor utoljára látta. De amíg nagybátyja laboratóriumában kémiai kísérletekkel foglalatoskodott, egy időre felhagyott az égbolt megfigyelésével. Nem esküdhetett meg rá, hogy ez a csillag nem volt ott már a múlt éjjel, vagy akár számos, azt megelőző éjszakán. (Érdekes, hogy egy német csillagász, Wolfgang Schuler már november 6-án, virradat előtt észrevette az új csillagot, öt nappal korábban tehát, mint ahogy Tycho látta.)

Tycho most valami olyat tett, amit csillagász addig soha: módszeres éjjeli megfigyeléssorozatba fogott. Korábbi németországi tartózkodása alatt néhány kitűnő eszközt készített, és most azonnal használatba vette az egyiket. Ez egy nagy szextáns volt, amellyel megmérte az új csillag és a Kassziopeia többi csillagának szögtávolságát. Műszereit gondosan hitelesítette, hogy a megépítésük közben elkövetett bármilyen hibát korrigálhassa, és a légköri fénytörést is figyelembe vette (ő volt az első csillagász, aki ezeket megtette). Minden megfigyelését és azok összes körülményeit pontosan följegyezte.

Távcsöve nem volt, hiszen azt csak harminchat évvel később fedezik majd föl, mégis tekintélyt szerzett magának mint a csillagászat történetének legjobb távcső-előtti megfigyelője. Való igaz, az új csillaggal kapcsolatos megfigyelései mindennél, talán még Kopernikusz új elméleténél is jobban jelezték a modern csillagászat hajnalát.

Az új csillag a Sarkcsillag közvetlen közelében volt, így olyan kis körökben kerülte meg azt, hogy sosem bukott a látóhatár alá, mindig az égen maradt. Ezért Tycho Brahe az éjszaka bármely órájában megfigyelhette. És elképedve vette észre: olyan fényesen ragyog, hogy még nappal is látható.

Azonban elég rövid ideig maradt ilyen fényes; éjszakáról éjszakára halványabb lett. 1572 decemberében már nem volt fényesebb, mint a Jupiter, 1573 februárjától alig volt látható, és 1574 márciusában eltűnt. Tycho megfigyelései szerint 485 napig volt az égen. A kínai és koreai csillagászok is észlelték az új csillagot, de nem mérték meg olyan pontosan a helyzetét, mint ő. Kezdtek lemaradni az európaiak mögött.

Mi volt ez az új csillag? Légköri jelenség, aminek lennie kellett, ha az ég tökéletességébe és változatlanságába vetett arisztotelészi hit helytálló? De helyén maradhat-e 485 napig egy légköri jelenség - méghozzá pontosan ugyanazon a helyen, hiszen Tycho gondos mérései sem tudtak egész idő alatt semmilyen mérhető elmozdulást megállapítani a csillagkép többi csillagához képest!

Tycho megpróbálta közvetlenül meghatározni a távolságát. Ez az égitest parallaxisának mérésével oldható meg - vagyis azt kell megnézni, hogyan változik a látszólagos helyzete más, távolabbi testekhez képest, ha különböző helyekről nézzük.

A Holdnak, a hozzánk legközelebbi égitestnek kicsi ugyan a parallaxisa, mégis elég nagy ahhoz, hogy távcső nélkül meg lehessen mérni. Azt Hipparkhosz óta tudták, hogy távolsága a Föld átmérőjének a harmincszorosa, így a Hold mai hosszúságegységben kifejezve körülbelül 380 000 kilométerre van a Földtől.

Bárminek, aminek a Holdénál kisebb a parallaxisa, távolabb kell lennie tőlünk, és az égbolthoz kell tartoznia. Az új csillagnak olyan kicsi volt a parallaxisa, hogy Tycho minden erőfeszítése ellenére egyáltalán nem volt mérhető. Ezért nem lehetett légköri jelenség: ugyanolyan csillag volt, mint bármely másik.

Tycho ezt annyira fontosnak tartotta, hogy hosszas habozás után elhatározta: könyvet ír róla. Tycho Brahe nemesembernek tekintette magát, és abban az időben egy nemes nem ereszkedhetett le odáig, hogy alacsonyabbrangú halandóknak magyarázzon. Csak fölfedezésének óriási jelentősége vitte rá, hogy mégis ezt tegye.

1573-ban megjelent könyvét, mint tudományos műveknél szokás volt, latinul írta. Nagyalakú könyv volt, de nem valami hosszú; mindössze ötvenkét oldal. Meglehetősen tekervényes címének többnyire a rövidített változatát emlegetik: De Nova Stella (Az új csillagról).

A könyv sok mindent tartalmazott az új csillag asztrológiai jelentőségéről, mivel Tycho, korának legtöbb csillagászához hasonlóan, szilárdan hitt a csillagjóslásban. Túl az asztrológián, Tycho leírta az új csillag fényességét, valamint azt, hogy hogyan halványult hétről hétre. Megadta a helyzetméréseit, és a környező csillagokat ábrázoló rajzon bejelölte az új csillag helyét, úgyhogy az emberek pontosan el tudták képzelni, mit is látott.

S ami a legfontosabb: elmagyarázta, hogy a csillag helyzete sosem változott, és hogy nem volt mérhető parallaxisa. Csillag volt tehát, egy új csillag. Az égbolton valami letagadhatatlan változás ment végbe.

A könyv szenzációt keltett, hiszen ez a görög csillagászat végét jelentette. Bármiféle, az égbolt állandóságát és tökéletességét valló elképzelést a sutba kellett dobni. S valóban, 1577-ben ragyogó üstökös tűnt föl, amely mozgott a csillagokhoz képest, de Tycho kimutatta, hogy ennek sincs parallaxisa. Így kiderült, hogy még az üstökösök is távolabb vannak, mint a Hold, tehát égi, nem pedig légköri jelenségek.

Amint a könyv megjelent, Tycho Brahe egy csapásra Európa leghíresebb csillagásza lett. A címben szereplő „nova” (jelentése: „új”) szót pedig elkezdték használni az új csillag és minden további új csillag megnevezésére. Ettől fogva nevezzük az égbolt új csillagait nóváknak.

A „nova” többes száma a latinban „novae”, és Tycho után hosszú ideig valóban így is használták. Manapság azonban egyre kevesebben vagyunk latinos műveltségűek, ez az oka, hogy a „nóva” többes számát már majdnem mindig „nóvák”-ként képzik. (Pedáns lelkemet kissé sérti is, hogy így járok el, de többes számként magam is a „nóvák” alakot fogom használni ebben a könyvben.)