A Magazin of Fantasy and Science Fiction (F and SF) számára eddig éppen 329 esszét írtam, az eddigi 12 és fél év alatt megjelent valamennyi számba egyet-egyet. Ezek hat kivételével (amely hatot pályám elején írtam, amikor még nem jöttem bele igazán a kerékvágásba) mind megjelentek, némelyik nem is egyszer, különféle antológiákban. Jelen kötet a 313-329. esszét tartalmazza.

Elhihetik, hogy nem könnyű dolog ilyen sokat írni, még annak sem, aki úgy szereti és olyan könnyen végzi ezt a munkát, mint én.

Először is, mi van, ha az ember elkezdi ismételni önmagát? Ez nem küszöbölhető ki teljes mértékben. Végül is, mindegyik esszé a lehető legkerekebb egész kell, hogy legyen, hiszen a magazin egy bizonyos számában jelenik meg, és van olvasó, aki mindössze ezt az egy számot veszi a kezébe. Ezért aztán gyakran kell megmagyaráznom olyasmit, amiről már szó esett valamelyik másik esszében. Ha a téma érintőleges, megúszhatom valami idézettel vagy lábjegyzettel, amellyel az olvasó figyelmét a kötetben vagy éppen egy másik gyűjteményben már megjelent írásra irányítom. Ha viszont a kérdés lényegbevágó, ismét egészében fel kell tárnom.

De mi történik, ha tudtomon kívül még egyszer megírok egy más, korábban feldolgozott témát? Valóban megesett velem ilyesmi, épp amikor a jelen kötetben szereplő tizenhét tanulmányt írtam. Az ijesztő (legalábbis számomra rémisztő) történettel a 6. fejezet bevezető részében ismerkedhetnek meg.

Most még idejében elcsíptem a bajt, de biztosan eljön az az idő (ha elég hosszú ideig élek és ennek megfelelően tompul az agyam), amikor újra megírok egy már kész esszét és nem veszem észre. És ha Nemeslelkű Kiadónk sem figyel fel rá (és ugyan, miért figyelne), akkor meg is jelenik. Ezután, persze vagy ezer Nyájas Olvasó közli velem írásban, mit követtem el, néhány kevésbé nyájas pedig bizonyára aggkori elbutulásról, vagy ahogyan most nevezik, Alzheimer kórról mormog majd valamit a bajusza alatt. (Szegény Alzheimer doktor, hogy így lett halhatatlan!)

Ám tegyük félre mindezt, és nézzük meg, hogyan teremthető normális egyensúly ezekben az esszékben!

Amikor az „F and SF” először kért fel a megírásukra, amikor a világ és én még fiatalok voltunk – legalábbis jóval fiatalabbak – teljesen szabad kezet kaptam a témaválasztásban mindaddig, amíg a kiválasztott kérdések számot tarthattak a magazin olvasóinak érdeklődésére. Természetesen azt várták tőlem, hogy többnyire tudományos jellegű problémákhoz nyúljak, hiszen a szerződés szerint „tudományos esszéket” kellett írnom.

Ez számomra egyáltalán nem jelentett gondot. Fölösleges mondanom, hogy végtelenül érdekel a tudomány, és szilárd meggyőződésem, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom olvasóit is. Természetesen kihasználtam azért az íráshoz biztosított biankó csekk lehetőségeit, és alkalomadtán olyan dolgozatokat is kerekítettem, amelyek elsősorban történelemmel vagy szociológiával foglalkoznak, illetve a velük kapcsolatos személyes véleményemet fejezik ki. Még olyanok is kikerültek a kezem alól, amelyek szőröstül-bőröstül önéletrajziak.

Ilyesmi ugyan nem túl gyakran fordul elő, de a magazin ilyenkor is derekasan tartja magát a megállapodáshoz. Egyszer – mondom, egyetlenegyszer – sem dobtak vissza már megírt tanulmányt. Még arra sem szólítottak fel, hogy akár egy mondatot is megváltoztassak.

Ezeket a rendhagyó esszéket ugyan figyelmen kívül is hagyhatjuk, mivel az összes írás jó 95 százaléka közvetlenül kapcsolódik egyik vagy másik tudományághoz.

Felmerül viszont a kérdés: vajon törekszem-e az egyensúlyra az egyes tudományok között? Mondjuk, leülök az írógép elé, és valami bonyolult számítás nyomán a homlokomra csapva azt mondom: „Aha, itt az ideje, hogy írjak egy cikket a biofizika, az antropológia, vagy éppen az asztrokémia területéről?”

Nem, ezt nem tehetem. Így az egész folyamat túl bonyolulttá és gépiessé válna.

Módszerem a következő: amikor a havi határidő megköveteli, valóban „beleülök a gépbe” és felteszem magamnak a kérdést: minek a megírásához van kedvem? Néha azonnal adódik az ötlet, máskor töprengenem kell egy kicsit, de akár így, akár úgy, mindenképpen arra indulok, amerre az érzés vezet.

Mindennek eredményeképpen az egyensúly felborul. Egyes tudományágak ugyanis jobban érdekelnek, mint mások és közelebb állván hozzám, talán nagyobb arányban is szerepelnek, mint megérdemelnék.

Sohasem végeztem el ugyan 2 1/4 tucatszor tucatnyi esszém statisztikai elemzését, de határozottan gyanítom, hogy jóval többet foglalkoztam csillagászati témákkal, mint bármely más tudományághoz tartozó kérdésekkel. Végül is, a csillagászat a kedvenc tudományom. Sohasem végeztem iskolai vagy egyetemi csillagászati tanulmányokat, mivel azonban jó fél évszázada vagyok a tudományos fantasztikum szerelmese, a csillagászatnak feltétlenül nagy szerepet kell játszania életemben. (Egyszer egy szokatlanul morózus olvasóm egyenesen felszólított, hogy írjak kevesebb csillagászati témájú tanulmányt, de tanácsát, természetesen, nem vettem figyelembe.)

Másrészt úgy érzem, hogy (legalábbis fontosságához képest) a vegyészet az a tudományág, amely aránytalanul ritkán bukkan fel a témáim között. Ezt joggal furcsállhatják is. Végül is, néhány évszázada éppen vegyészetből írtam az akadémiai (tkp. „kandidátusi”) értekezésemet. (Én legalábbis úgy érzem évszázadok teltek el azóta.) Ráadásul mind a mai napig fönntartom a „biokémia professzora” titulusomat a Bostoni Egyetem Orvostudományi Karán. Miért nem írok hát többet a vegyészetről?

Két oka is van. Előszöris túl sokat tudok erről a tárgyról, ennélfogva nehezebb róla világosan és közérthetően beszélnem. Mindig fönnáll a veszély, hogy a kelleténél nagyobbat markolok belőle. Másodszor, mivel éveket fordítottam e tárgykör tanulmányozására és tanítására, egyszerűen belefáradtam egy kicsit.

Képzeljék el hát meglepődésemet, amikor e könyv összeállításakor rádöbbentem, hogy az utolsó tizenhét esszém témaválasztása teljesen rendhagyó. A tizenhétből tizenegy kifejezetten kémiai témájú, a maradék hat ugyan csillagászattal foglalkozik, de kettő ezek közül is szorosan kapcsolódik a vegyészethez.

Korábban ilyesmi sohasem fordult elő, és csak annyit mondhatok, remélem, nem veszik tőlem rossz néven. Persze nem tölt el büszkeséggel, hogy megértésüket kell kérnem, de mégis kérem: ezzel se törődjenek!