17. Ameddig a szem ellát

A minap levelet kaptam valamelyik adóhatóságtól és az ilyen értesítéseknek legalább két félreérthetetlen üzenete van. Először is reszketést váltanak ki: „Mi után kutatnak? Vajon mit csinálhattam rosszul?” Másodszor: felfoghatatlan marsi nyelven írják őket. Egyszerűen képtelenség megérteni, mit akarnak.

Amennyire én felfogtam a lényeget, valami kisebb hiba volt az 1979-es adóbevallásommal kapcsolatban. Háromszáz dollárral kevesebbet fizettem be, amire még 122 dollár kamatteher járult, egyszóval 422 dollárral tartoztam nekik. A rettenetes nyelvi zagyvalék kellős közepén felvillant egy szócsoport, amely mintha azt jelentette volna, hogy a fülemnél fogva felakasztanak és húsz évig ott is hagynak, ha nem fizetek öt percen belül.

Nyomban felhívtam az ügyvédemet, aki, mint rendesen, teljes közönnyel fogadta a szörnyű fenyegetést, mivel nem őt érintette.

– Küldd el az anyagot – sóhajtotta, alig elnyomott ásítás kíséretében. – Majd utánanézek.

– Azt hiszem – lihegtem közbe idegesen –, előbb mégiscsak ki kellene fizetnem.

– Ha óhajtod – felelte –, végül is megengedheted magadnak!

Megtettem. Megírtam a megfelelő csekket, beletettem egy borítékba és máris loholtam a legközelebbi postahivatalba, hogy még idejében odaérjek, és megmentsem szegény fülemet.

Utána csak elvittem a dokumentumot az ügyvédemhez, aki elővette jellegzetes ügyvédi nagyítóját, hogy kisilabizálhassa az apró betűs kiegészítéseket. Nagykeservesen megszületett a diagnózis:

– Azt mondják – jelentette ki –, hogy ők tartoznak neked.

– Akkor miért vonnak tőlem kamatot?

– Ez a tőlük neked járó kamat!

– Meg is fenyegettek, ha nem fizetnék!

– Világos, de az adóbeszedés unalmas robot, ezért ne neheztelj rájuk, ha belevisznek egy kis ártatlan tréfát.

– De hiszen máris fizettem nekik!

– Az nem számít. Nyomban írok nekik és megmagyarázom, hogy egy tisztességes állampolgárt zaklattak, mire azonnal küldenek neked egy csekket 844 dollárról, tehát a tartozásukról, és az általad feleslegesen befizetett összegről. – Majd kedélyes mosollyal hozzátette: – Azért ne álljon el a lélegzeted!

Így lett enyém az utolsó szó.

– Olyasvalaki, akinek kiadókkal van dolga – mondtam zordonul – hozzászokhatott, hogy ne tartsa vissza a lélegzetét, ha honorárium kifizetéséről van szó. Az adóhatóság egyébként tíz napon belül visszaküldte a csekkemet, elismerve, hogy nem is volt joga hozzá.

Most pedig, miután bebizonyítottam, milyen éles szemű és világos eszű állampolgár vagyok, nézzünk bele éles szemmel a jövőbe!

Tegyük fel, hogy olyan mélyen belelátok a jövendőbe, ameddig az emberi szem ellát (visszaélve Alf. Tennyson valamikori szavaival). Nos, ha így teszek, mit látok, mi történik majd a Földdel? Először is tegyük fel, hogy a Föld egyedül áll a világmindenségben, bár kora és szerkezete a jelenlegi.

Nos, ha magányosan lebeg az univerzumban, akkor nincs nap, amely megvilágítsa és felmelegítse, a felülete tehát sötét és a hőmérséklete is abszolút zérus fok körüli. Magától értetődik tehát, hogy élettelen is.

A belseje azonban mégis forró, azoknak a kisebb testeknek a kinetikus energiája révén, amelyek vagy 4,6 eónnal (egy eónt 1.000.000.000, vagyis egymilliárd évnek tekintve) ezelőtt összetömörültek benne. Ez a belső hő csak lassan szivároghat ki a kőzetburkán keresztül, és ráadásul mindig utánpótolja olyan radioaktív anyagok lebomlásának energiája, mint az urán 238, urán 235, tórium 232, kálium 40 és így tovább. (Mindezek közül az urán 238 szolgáltatja az energia 90 százalékát.)

Ebből az a következtetés kínálkozik, hogy a világmindenségben magányosan lebegő Föld hosszú ideig megőrizhetné hideg külsejű és forró belsejű állapotát. Az urán 238 viszont lassan lebomlik, 4,5 eónnyi felezési ideje lévén. Végeredményben a fele máris lebomlott, a maradék fele is eltűnik a következő 4,5 eón ideje alatt, és így tovább. A mától számított, mintegy 30 eónon belül a földi anyagban megmaradó urán 238 aránya csak úgy 1 százalékot tesz majd ki a mai mennyiséghez képest.

Ezek szerint várható, hogy idővel a Föld belső hője elszivárog, és egyre kisebb mértékben pótlódik majd a csökkenő mennyiségű radioaktív anyagok révén. Amikor tehát a Föld a mainál 30 eónnal idősebb lesz, a belseje legfeljebb kissé langyos marad. Ezután is veszít majd hőt (egyre lassabban és lassabban), végtelen hosszú ideig, lépésről lépésre közelítve az abszolút zéróhoz, de persze sohasem érve el azt.

Hanem a Föld nem az egyetlen létező objektum. Csupán a mi naprendszerünkben számtalan planetáris és szubplanetáris méretű tárgy létezik, a hatalmas Jupitertől az apró porszemcsékig, sőt önálló atomokig, s a szubatomikus részecskékig. És létezhetnek még ugyanilyen fénytelen objektumok más csillagok körül is, nem beszélve a galaxisunk csillagközi terében kószáló hasonló objektumokról. Képzeljük el most, hogy az egész galaxis kizárólag ilyen, nem fénylő testekből épül fel. Azoknak vajon mi lehetne a végső sorsa?

Minél nagyobb egy égitest, annál magasabb a belső hőmérséklete és nagyobb a keletkezése során felgyülemlett hőmennyiség, tehát annál több idő kell a lehűléséhez. Durva becslésem szerint a földhöz képest kicsivel több, mint háromszázszoros tömegű Jupiternek legalább ezerszer annyi idő kellene a kihűléshez – mondjuk 30.000 eón.

Ezalatt a rettentően hosszú idő alatt (körülbelül kétezerszer haladja meg az univerzum mai korát) sok más, a lehűlés egyszerű folyamatánál jelentősebb dolog is megtörténhet. Sor kerülhet égitestek összeütközésére. A számunkra megszokott időtartamokon belül ilyesmi ugyan nem valószínű, de az egész űrben, 30.000 eón alatt nagyon sok mindennek kell történnie. Bizonyos ütközések az űr felbomlásához, kisebb testekké válásához vezetnek. Amikor azonban jóval kisebb test ütközik egy nagyobbal, az utóbbi foglyul ejti és magában tartja. Így a Föld is naponta meteorok és mikrometeorok billióit szippantja magához, aminek következtében a tömege lassan bár, de folyamatosan növekszik.

Valójában általános szabálynak tekinthetjük, hogy az ütközések eredményeképpen a nagyobb testek a kisebbek rovására növekednek, s így idővel a kisebbek száma csökken, a nagyok pedig tovább gyarapodnak.

Minden, a nagyobb testek tömegét növelő ütközés hővé alakuló mozgási energiát is lead, és ezzel lassítja a nagyobb test lehűlését. A legnagyobb testek, amelyek rendkívül hatékonyan fogják be a kisebbeket, annyi energiát nyernek, ami által inkább felmelegszenek a lehűlés helyett. Ez a növekvő hőmérséklet és a tömeg gyarapodása következtében fokozódó belső nyomás (amikor az adott égitest eléri a Jupiter méretének legalább tízszeresét), a központjában nukleáris reakciókat indít be. Más szóval megtörténik a „nukleáris gyújtás”, ettől a test átlagos hőmérséklete még jobban megemelkedik, míg végül a felszíne halványan világítani kezd. A bolygó ekkor gyenge fényű csillaggá változik.

Úgy is tekinthetjük tehát, hogy galaxisunk a benne található planetáris és annál kisebb méretű fénytelen testekből fokozatosan, itt-ott, halványan fénylő pontokat hoz létre. Nem szükséges azonban így szemlélnünk, mivel a valóságban, kialakulása során a galaxis elég nagy tömegű testekké sűrűsödött össze ahhoz, hogy azokban eleve bekövetkezzék a nukleáris gyújtás. Legalább 300 milliárd csillagot tartalmaz, amelyek közül sok igazán ragyogó néhány pedig napunkénál többezerszer nagyobb fényerővel rendelkezik.

A kérdés tehát az, mi történik majd a csillagokkal, hisz sorsuk szükségszerűen fontosabb a nagyobbrészt körülöttük keringő, nem világító testeknél.

Persze, a sötét égitestek (lehűlésüket és alkalmi ütközéseiket leszámítva), jelentősebb változás nélkül beláthatatlan ideig fönnmaradhatnak, mivel atomszerkezetük ellenáll a gravitációs erő összeomlasztó hatásának. A csillagokkal azonban más a helyzet.

A bolygóknál jóval nagyobb tömegű csillagok gravitációs mezeje is sokkal erősebb, atomszerkezetük tehát összeomolhat e mezők befelé ható roppant nyomása alatt. A csillagok így már keletkezésük pillanatában rendkívül sűrű, bolygóméretű testekké zsugorodnának össze, ha csupán a gravitációs erővel kellene számolnunk. Az ilyen óriási méretű testek közepében keletkező hatalmas nyomás és hőmérséklet azonban nukleáris gyújtáshoz vezet, és a nukleáris reakciók által a belső magban termelt hő, gigászi erejű gravitációs mezőik ellenére, sikerrel tartja fenn nagy kiterjedésüket.

A csillagok hője azonban a hidrogént héliummá alakító nukleáris fúzióból keletkezik, és e reakciók során később még bonyolultabb atommagok is létrejönnek. Mivel pedig bármely csillag véges mennyiségű hidrogénnel rendelkezik, magreakciói is csak addig folytatódhatnak, amíg e készleteiből tart. Amint a nukleáris fűtőanyag fogy, az általa termelt hő, előbb-utóbb fokozatosan képtelenné válik az állandóan érvényesülő, befelé ható, könyörtelen gravitációs erő kiegyensúlyozására.

A napunknál nem nagyobb tömegű csillagok végül annyit hasznosítanak fűtőanyagukból, hogy viszonylag nyugodt gravitációs összeomláson mennek keresztül. Föld-méretű, vagy annál kisebb „fehér törpékké” zsugorodnak (ám gyakorlatilag megőrzik teljes eredeti tömegüket). A fehér törpék szétzúzott atomokból állnak, de szabadon mozgó elektronjaik kölcsönös taszítóereiének köszönhetően meghatározatlan ideig változatlanul fönntartják szerkezetüket, ha más hatások nem érik őket.

A napénál nagyobb tömegű csillagok drasztikusabb változásokat szenvednek el, és minél nagyobb a tömegük, annál hevesebbek ezek az események. Bizonyos tömegérték fölött „szupernóvákká” robbanhatnak, amelyek, igaz, rövid ideig, százmilliárd közönséges csillag energiáját is kisugározhatják. A felrobbanó csillag tömegének egy része kilövell az űrbe, a maradék pedig „neutroncsillaggá” omlik össze. A neutroncsillag létrejöttéhez az összeomlás erejének be kell roppantania a fehér-törpe állapotot fönntartó elektronköpenyt. Az elektronok kénytelenek összeolvadni az atommagokkal, így elektromos töltéssel nem rendelkező, tehát szorosan összetömöríthető neutronok keletkeznek.

A neutronok még az atomokhoz képest is olyan parányiak, hogy általuk a Nap teljes tömege egy éppen 14 kilométer átmérőjű gömbben összpontosulhatna. Maguk a neutronok tovább már nem zsugorodhatnak, ezért, ha egy neutroncsillagot „békén hagyunk”, szerkezete tetszőleges ideig változatlanul fönn marad.

Amennyiben különlegesen nagy tömegű csillagról van szó, az összeomlás olyan katasztrofális erejű lehet, hogy még a neutronok sem képesek ellenállni az iszonyatos, befelé irányuló gravitációs húzóerőnek, és a csillag a neutron-stádiumnál is nagyobb mértékben összezsugorodik. Ekkor már semmi sem akadályozhatja meg, hogy a csillag a végtelenségig, a zéró tömeg felé zsugorodva végtelen sűrűségűvé váljon: így keletkezik a „fekete lyuk”.

Az időtartam, amely alatt egy csillag az összeomlás határáig felhasználja fűtőanyagát, tömegének megfelelően alakul. Minél nagyobb a tömeg, annál hamarabb fogy el a fűtőanyag. A legnagyobb csillagok hatalmas kiterjedésüket talán egy millió évig vagy annál is rövidebb ideig őrizhetik meg, mielőtt összeroppannának. A napunkhoz hasonló méretűek viszont 10-12 milliárd évig is pislákolhatnak, mielőtt elkerülhetetlen sorsuk eléri őket.

Galaxisunk legtöbb csillaga nem sokkal a körülbelül 15 milliárd évvel ezelőtti Nagy Bumm után keletkezett, de jó néhány (köztük a mi napunk is) született azóta is. Egyesek éppen most formálódnak, és újabbak megszületése is várható még jó pár milliárd évig. A porfelhőkből ezután összesűrűsödő csillagok száma azonban véges. Galaxisunk össztömegének a benne található porfelhők csak mintegy tíz százalékát teszik ki, tehát az elvben lehetséges csillagok jó 90 százaléka már létrejött. Végül a legújabb csillagok is összeomlanak és, bár a néha felvillanó szupernóvák szaporítják némileg a csillagközi por mennyiségét, eljön az idő, amikor újabb csillagok már nem keletkezhetnek. Galaxisunk tehát teljes tömegét már összeomlott csillagokba tömöríti. Ezeknek három formája lehetséges: fehér törpe, neutron-csillag és fekete lyuk. Ezen kívül fönn marad itt-ott néhány különféle planetáris és szubplanetáris fénytelen égitest.

A fekete lyukak önmaguktól nem bocsátanak ki fényt, tehát éppolyan sötétek, akár a bolygók. A fehér törpék és a neutron-csillagok bocsátanak ki sugárzást, többek között látható fényt is, sőt, felületegységenként talán még többet is, mint a normál csillagok. A fehér törpék és neutroncsillagok felülete azonban olyan kicsiny a közönséges csillagokéhoz képest, hogy az általuk kibocsátott fény összességében is jelentéktelennek tekinthető. A csupán összeomlott csillagokból és bolygószerű égitestekből álló galaxis tehát lényegében sötét lesz. Körülbelül 100 eón (vagyis galaxisunk jelenlegi korának hat-hétszerese) múlva csupán apró sugárszikrák enyhítik majd a mindent elborító hideget és sötétséget.

Mi több, még ezek az elszórtan létező felvillanások is fokozatosan kihűlnek és kihunynak. A fehér törpék fokozatosan elhalványulnak és fekete törpékké válnak. A neutroncsillagok forgása lassul és egyre kevesebb sugárzást bocsátanak ki.

Ezek az égitestek azonban mégsem maradnak teljesen magukra. Még mindig galaxist alkotnak majd. A 200-300 milliárd összeomlott csillag megmarad a spirális galaxis formájában, és méltóságteljesen tovább forog a központ körül.

Az eónok során összeütközések is végbemehetnek. Az összeroppant csillagokba porszemek, törmelékek, sőt jelentős, bolygóméretű égitestek ütköznek bele. Nagy időközönként még az összeomlott csillagok is összeütközhetnek, és emberi mértékkel mérve hatalmas mennyiségű, de a sötét galaxis szempontjából jelentéktelen sugárzást bocsátanak ki magunkból. Az ilyen ütközések során általában a nagyobb testek gyarapszanak majd a kisebbek rovására.

Az így gyarapodó fehér törpe például egy idő után olyan nagy tömegű lesz, hogy adott formájában nem maradhat fönn tovább, és neutroncsillaggá omlik össze. Hasonlóképpen, a neutroncsillag is eléri azt a kritikus pontot, amikor fekete lyukká zsugorodik. A tovább zsugorodni képtelen fekete lyukak tömege pedig lassacskán növekedni kezd.

Egymilliárd eón (10¹⁸ év) múltán galaxisunk talán már csak különböző méretű fekete lyukakból áll majd – közöttük elszórtan néhány neutroncsillag és más, nem fekete lyuk jellegű objektum, egészen a porszemekig, amelyek azonban teljes tömegének csak elenyésző részét teszik ki.

A leghatalmasabb fekete lyuk az eredetileg is a galaxis középpontjában lévő objektum lesz, ahol kezdettől fogva a legnagyobb volt a tömegkoncentráció. A csillagászok már most feltételezik, hogy a galaxis középpontjában egy, talán millió napnyi tömegű és állandóan növekedő fekete lyuk helyezkedik el.

A galaxist ebben a mérhetetlenül távoli jövőben felépítő fekete lyukak különböző sugarú és fókuszpontú pályákon keringenek majd a központi, hatalmas fekete lyuk körül és hébe-korba elég közel haladhatnak el egymás mellett. Az ilyen közeli találkozások esetleg befolyásolhatják a szögsebességet, miáltal egyikük nagyobb energiára tesz szert és távolabb kerül a galaxis középpontjától, míg a másik veszít energiájából és közelebb zuhan a központi fekete lyukhoz. Ez a középső fekete lyuk apránként egymás után magába nyeli majd a kisebb fekete lyukakat, amelyek energiáik elveszítése következtében túl közel kerülnek hozzá.

Végezetül, milliárdszor milliárd eón (10²⁷ év) múlva a galaxis lényegében egy „galaktikus méretű fekete lyukból” állhat majd, s körülötte kisebb fekete lyukak keringenek, elég távol ahhoz, hogy függetlenek maradhassanak a központi mag gravitációs befolyásától.

De vajon mekkora lehet majd ez a galaktikus fekete lyuk? Láttam egyszer egy számítást, amely szerint milliárdnyi naptömegű, ami megközelítőleg a galaxis teljes tömegének 1 százalékát jelenti. A többi 99 százalékot (csaknem teljes egészében) a kisebb fekete lyukak alkotnák. Szerintem azonban sántít ez a számítás. Semmiféle bizonyítékkal nem szolgálhatok persze, de úgy érzem, hogy a központi fekete lyuk inkább 100 milliárd napnyi tömegű lesz, vagyis a galaxis össztömegének mintegy a felére rúg, és csak a másik felét alkotják az elszigetelt fekete lyukak.

Galaxisunk azonban nem önmagában létezik. A „Helyi Csoport” vagy halmaz néven ismert, úgy kéttucatnyi galaxist magába foglaló társulás része. E halmaz legtöbb tagja kisebb a mi galaxisunknál, de legalább egy, mégpedig az Androméda Galaxis, nagyobb.

A 10²⁷ év elmúltával, amikor galaxisunk már kisebb fekete lyukakkal körülvett, galaktikus méretű fekete lyukká változott, a helyi csoport többi galaxisa is ugyanerre a sorsra jut. Az egyes galaktikus fekete lyukak persze, kiinduló galaxisuk tömegének függvényében, különböző méretűek lesznek. Tehát helyi csoportunk nagyjából kéttucat galaktikus fekete lyukból áll majd, amelyek közül a mai Andromédáé lesz a legnagyobb és a mi Tejútrendszerünké a következő.

Mindezek a galaktikus fekete lyukak a helyi csoport gravitációs központja körül keringenek majd, egyesek néha közel haladnak el egymáshoz, amitől szögsebességük megváltozik. Némelyikük szintén távolabb, más részük közelebb kerül így a helyi csoport gravitációs középpontjához. Legvégül egy szupergalaktikus fekete lyuk jöhet létre (becslésem szerint) mintegy 500 milliárd napnyi tömeggel; (ez a tömeg a mi galaxisunkénak körülbelül kétszerese) körülötte pedig, gigantikus nagyságú pályákon kisebb galaktikus és szubgalaktikus fekete lyukak keringenek, vagy esetleg végleg megszabadulva a helyi csoporttól, bolyonganak az űrben. Ez a kép talán jobban tükrözi a 10²⁷ év múlva bekövetkező valóságot, mint a csupán a mi galaxisunk helyzetét bemutató változat.

De a helyi csoport sem magányos vándora az űrnek. Más halmazok is léteznek, talán milliárdnyi is, és némelyek olyan óriásiak, hogy akár ezer, vagy még annál is több galaxis tartozhat hozzájuk.

Az univerzum, mindemellett, tágul. Más szóval a galaxishalmazok óriási sebességgel távolodnak egymástól. Az említett 10²⁷ év múltán, amikor a világmindenség szupergalaktikus fekete lyukakból áll majd, azok mindegyike olyan iszonyatos sebességgel távolodik a többitől, hogy számottevő kölcsönhatásuk többé nem valószínű.

Mi több, a halmazokból kiszakadt kisebb, és a halmazközi űrben vándorló fekete lyukak sem igen találkozhatnak már a folyamatosan táguló térben távolodó, nagyobb fekete lyukkal.

Végkövetkeztetésképpen: bizonyára nem sok mondanivalónk marad a világmindenségről, miután az elérte ezt a 10²⁷ éves határt. Csupán egymástól örökké távolodó fekete lyukakból áll majd (feltéve, hogy amint azt a legtöbb csillagász állítja, „nyitott univerzumban” élünk, vagyis olyanban, amelynek sorsa az örök tágulás); melyek között szétszórtan, kisebb fekete lyukak bolyonganak a halmazközi, végtelen térben. Ennek alapján úgy tűnhet, hogy akkor már nem várható semmilyen más változás ezen a szakadatlan táguláson kívül. De valószínűleg ez a végkövetkeztetés is hibás.

Az eredeti elképzelés szerint a fekete lyuk abszolút zsákutca, mindent elnyel, de belőle semmi sem távozhat. Ma már azonban nem így látjuk. Stephen William Hawking, angol csillagász a kvantummechanika elméletét* alkalmazta a fekete lyukak vizsgálatánál, és következtetései szerint azok „elpárologhatnak”. Minden fekete lyuknak megvan a maga hőmérséklete. Minél kisebb a tömeg, annál magasabb ez a hőmérséklet és annál gyorsabb a párolgás.

A párolgás üteme valójában fordítottan arányos a tömeg köbével, vagyis, ha „A” fekete lyuk tízszer akkora tömegű mint „B”, akkor „A” elpárolgásához ezerszer annyi idő kell, mint „B”-éhez. Mi több, párolgása közben a fekete lyuk veszít a tömegéből, ennek hatására még gyorsabban párolog, és amikor eléri a kritikus kicsinységet, ez a folyamat robbanásszerűen véget ér.

Egy nagyméretű fekete lyuk hőmérséklete egy fok milliárdodrészének alig milliárdodrészével magasabb az abszolút nullánál, párolgása tehát elképesztő lassúsággal megy végbe. Annak mértéke még 10²⁷ év elmúltával is jelentéktelen. Valójában a párolgási veszteséget meghaladja az űrbéli vándorlás során bekebelezett testek általi gyarapodás. Végül azonban már alig marad elnyelnivaló, és lassan a párolgás kerekedik fölül.

Lassan, elképzelhetetlenül lassan, számtalan eónnyi idő alatt a fekete lyukak méretei tehát csökkennek, mégpedig minél kisebbek, annál gyorsabban. Végeredményképpen, nagyságukkal fordított arányban megrázkódnak és robbanásszerűen semmivé pukkannak szét. A legnagyobb fekete lyukaknak ehhez 10¹⁰⁰, sőt talán 10¹¹⁰ év is szükséges.

Párolgásuk során a fekete lyukak elektromágneses sugárzást (fotonokat) és neutrínó/antineutrínó párokat bocsátanak ki. Ezek már nem rendelkeznek tehetetlen tömeggel, hanem csupán energiával (ami természetesen nem egyéb rendkívül elaprózott tömegnél).

Még ha fönn maradnak is az űrben elemi részecskék, nem szükségszerűen lesznek állandóak. Az univerzum tömegét csaknem teljes egészében protonok és neutronok alkotják, az elektronok csekély hozzájárulása mellett. A közelmúltig a protonokat (amelyek pillanatnyilag az univerzum tömegének mintegy 95 százalékát adják), külső behatás híján, teljesen stabil részecskéknek tekintették.

A legújabb elméletek szerint azonban nem így van. Ma úgy látjuk, hogy a protonok nagyon lassan spontán módon is felbomolhatnak pozitronokra, fotonokra és neutrínókra. A proton felezési ideje 10³¹ év lehet, ami ugyan óriási időtartam, mégsem elég nagy. Mire valamennyi fekete lyuk elpárolog, olyan hosszú idő múlik el, hogy addigra a világmindenséget alkotó protonoknak is körülbelül 90 százaléka lebomlik. 10³² év elmúltával pedig már a protonok 99 százaléka jut erre a sorsra, és a protonok széthullása által talán maguk a fekete lyukak is megsemmisülnek.

Amikor a protonok lebomlanak, elszabadulnak a velük stabil kötésben lévő neutronok. Ekkor elveszítik stabilitásukat és percek alatt protonokra és elektronokra hasadnak szét. E protonok a továbbiakban pozitronokra és tömeg nélküli részecskékre hasadnak tovább.

Ekkor már csak elektronok és pozitronok maradnak fönn nagyobb számban, és fokozatosan összeütközve egymással, fotonokká sziporkáznak szét.

Tehát, mire elmúlik 10¹⁰⁰ év, a fekete lyukak ilyen vagy olyan módon mind megsemmisülnek. A világmindenség nem lesz más, mint a végtelenségig kifelé terjedő fotonok, neutrínók, antineutrínók halmaza. Minden egyre ritkábban és ritkábban oszlik majd el, és az űr egyre inkább vákuum-jelleget ölt.

Az egyik jelenlegi elgondolás, az úgynevezett inflációs világmindenség elmélete szerint a kezdetet a totális vákuum jelenti, amelyben nem csupán anyag, hanem semmiféle sugárzás sem létezik. A kvantumelmélet szerint az ilyen vákuumban végbemehetnek olyan fluktuációk, amelyek során egyenlő, vagy legalábbis megközelítően egyenlő arányban keletkezhet anyag és antianyag. Az ilyen anyag és antianyag általában csaknem azonnal megsemmisíti egymást. Elegendő idő alatt azonban bekövetkezhet olyan fluktuáció, amely hatalmas mennyiségű anyagot és antianyagot hoz létre, méghozzá olyan kiegyensúlyozatlan arányban, hogy abból egy sugártengerben úszó, anyagi természetű univerzum keletkezhet. Ennek szupergyors tágulása megakadályozhatja a teljes megsemmisülést, és akkora univerzumot hozhat létre, amelyben a galaxisok is ellakhatnak.

Lehetséges tehát, hogy, mondjuk 10⁵⁰⁰ év múltán az univerzum elég közel áll a teljes vákuum-állapothoz, amely ismét lehetővé teszi a nagyléptékű fluktuációkat.

Akkor a réges-régi univerzum kihűlt hamvaiból egy teljesen új keletkezhet, szétterjedhet, galaxisokat hozhat létre és nekivághat egy újabb, hosszú kalandnak. Ezek szerint (amiről el kell ismernem, hogy magam találtam ki, és még egyetlen, általam ismert, tekintélyes csillagász sem támasztotta alá) az örökké terjeszkedő univerzum nem szükségszerűen „egylövetű”.

Az is lehetséges, hogy a mi univerzumunkon kívül (ha kitekinthetnénk oda és megfigyelhetnénk), ott lebegnek egy óriási kiterjedésű és végtelenül öreg univerzum szétszórt maradványai, amelyek laza burokként vesznek körül bennünket. Azon túl pedig egy még hatalmasabb és még vénségesebben vén öleli körül mindkettőt; és azon túl – örökkön örökké, végtelenül.

De mi van, ha mégis „zárt univerzumban” élünk? Olyanban, amelyben az anyag elég sűrű ahhoz, hogy megteremtse a kiterjedés valamikori megállításához nélkülözhetetlen gravitációs húzóerőt? S amely a végén megindíthatja a zsugorodást, az univerzum összeomlását?

A csillagászok általános véleménye szerint az univerzum anyagának sűrűsége csupán mintegy századrésze annak a minimális értéknek, amely szükséges volna a bezáródáshoz. De ha a csillagászok mégis tévednek? Ha az univerzum anyagának sűrűsége éppenséggel duplája a szükségesnek?

Ebben az esetben az univerzum 60 eónig (mai korának mintegy négyszereséig) terjeszkedik, amikor is egyre lassúbbodó terjeszkedése végleg megáll. Arra az időre mostani univerzumunk elérné maximális, körülbelül 40 milliárd fényév átmérőjű nagyságát.

Ekkor a világmindenség eleinte lassan, de egyre fokozódó sebességgel zsugorodni kezdene. Újabb 60 eón elmúltával a Nagy Összeroppanásig zsugorítaná magát és végül eltűnne a vákuumban, amelyből vétetett.

Ezután, időtlen idők elmúltával újabb, hasonló univerzum keletkezne a vákuumból, terjeszkedne, zsugorodna, újból és újból, végtelenül. Vagy talán egymás után születnek a különböző univerzumok? S az egyik véletlenül nyitott, a másik véletlenül zárt.

Akár hogyan boncoljuk is a valóságot, ha elég messzire tekintünk, magunk előtt láthatjuk a végtelen számban, az örökkévalóságig egymás után keletkező világmindenségek sorát – már ameddig az emberi szem ellát.