1936: A diadalmas Hitler
„Úgy tűnik, alig ismeri fel valaki, hogy Hitlernek ez a lépése újabb mérföldkövet jelent a pusztítás pokla felé.”
A SOPADE „NÉMETORSZÁGI JELENTÉSE”, 1936. ÁPRILIS
I.
„Három év elteltével, azt hiszem, a mai napon a német egyenjogúságért vívott harcot befejezettnek lehet nyilvánítani.” 1936. március 7-ét írtak. Hitler ezeket a szavakat intézte a Reichstaghoz, amikor a német csapatok a nyugati demokráciákkal szembeszállva bevonultak a demilitarizált Rajna-vidékre. „A Gondviselés lehetővé tette számomra, hogy a három év alatt hatalmas sikereket érjek el hazánk javára”, folytatta Hitler. „Helyzetünk a nemzeti, politikai és gazdasági élet minden területén megerősödött… Ezen három év alatt Németország visszanyerte becsületét, ismét megtalálta a hitét, leküzdötte a hatalmas gazdasági nehézségeket, és végül elkezdődött az új, kulturális felemelkedés.” A saját „eredményeiről” szóló dicshimnuszok során Hitler azt is határozottan kijelentette, hogy „nincsenek területi követeléseink Európában”. Beszédét azzal a – lelkes helyeslést kiváltó – kéréssel zárta, hogy támogassák majd a soron következő, március 29-re kiírt új „választáson” (melyen csak egyetlen párt, a náci párt volt az induló).1 A „választások” azzal végződtek, hogy a szavazók 98,9 százaléka Hitlert támogatta. Bármennyire is „kozmetikázottak” voltak ezek az adatok, bármekkora is volt a mögötte álló propaganda és erőszak együttes súlya, ahhoz semmi kétség sem férhet, hogy 1936 márciusában a német nép túlnyomó része tapsolt Hitlernek, amikor visszaállította a Rajna-vidék fölötti német szuverenitást (mint ahogy a versailles-i szerződés jelentette korlátok ledöntésére irányuló lépéseit is megtapsolták). Mind bel-, mind külpolitikai szempontból hatalmas győzelem volt ez Hitler számára. Diktatúrája első szakaszának ez jelentette a csúcspontját.
Hitler győzelme egyben világosan és nyilvánvalóan rámutatott az első világháború óta Európában meghatározó szerepet játszó Franciaország és Nagy-Britannia gyengeségére is. Hitler büntetlenül megszeghette a háború utáni békerendezés tartópilléreit jelentő versailles-i és locarnói szerződéseket. Egyben jelezte Németország újbóli érvényesülési igényét és súlyát a nemzetközi kérdésekben.
Németországon belül Hitler hatalma ekkor már teljessé vált. Közép-Európa legnagyobb, legmodernebb, legnagyobb lendülettel előretörő nemzetállama a lábainál hevert, és elkötelezett volt a „nemzeti megmentés” „karizmatikus” politikája iránt. Diktátori pozíciója megingathatatlan volt. Az ellenzék részéről semmiféle veszély sem fenyegette.
A Rajna-vidéki látványos események által felkorbácsolt nemzeti eufória természeténél fogva rövid életűnek bizonyult. A mindennapi élet gondjai és nehézségei hamar visszatértek. A munkások változatlanul elégedetlenkedtek az alacsony bérek és a rossz munkakörülmények miatt, a parasztok a kényszergazdálkodásra panaszkodtak, a kiskereskedők a gazdasági nehézségek miatt morgolódtak, és a magas árak miatt általános volt a vásárlói elégedetlenség. A párfunkcionáriusok korruptsága és magatartása továbbra is az elégedetlenség egyik komoly forrását jelentette. A katolikusok lakta területeken, ahol az „egyházháború” során felerősödtek a párt támadásai az egyház gyakorlata és intézményei, többek között az egyházi iskolák ellen; a papság zaklatása (beleértve a vallásos rendek tagjai ellen valutacsempészet és szexuális eltévelyedés vádjával rendezett, nagy nyilvánosságot kapott pereket is) rendkívüli módon megrontotta a hangulatot. Nem lenne viszont helyes túlértékelni ennek az elégedetlenségnek a jelentőségét, hiszen ez nem alakult át olyan ellenzéki politikai mozgalommá, mely komoly gondot okozott volna a rendszernek.
A baloldali ellenzéki erőket, a kommunistákat és a szocialistákat összezúzták, megfélemlítették, megfosztották minden erejüktől – ráadásul a baloldalt megdöbbentette az a közönyös belenyugvás, mellyel a nyugati demokráciák fogadták, amikor Hitler felforgatta a háború után kialakult nemzetközi rendet és kapcsolatokat. A rendkívül bátor államférfi és a politikai zseni propagandaképzete, a nyugati hatalmak gyengeségének következtében, milliók szemében már kezdett megfelelni a valóságnak. A drákóian szigorú törvények miatt a veszélyes illegális munka földalatti szervezkedés formájában folytatódott, sőt 1935 végén, 1936 elején egy rövid időre még fel is erősödött, amikor az élelmiszerhiány miatt az ipari körzetekben elégedetlenkedés kezdődött. Miután a Gestapo hatalmas méretű támadást indítva lecsapott a rövid életű kommunista mozgolódás minden jelére, gyakorlatilag kizárták az illegális szervezetek részéről, alulról jövő ellenállás minden veszélyét.2 A Gestapo informátorai állandóan vadásztak az – elsősorban kommunista – ellenállási sejtekre, gyakran sikerült azokba beépülniük, így tagjaikat letartóztatták és börtönbe vagy koncentrációs táborba zárták. Egyes becslések szerint a Harmadik Birodalomban az 1932-ben 300 000 főt számláló kommunista párt tagjai közül minden második embert egy időre börtönbe zártak. Ez a statisztikai adat is jól jellemzi a könyörtelen elnyomást.3 Ennek ellenére továbbra is újabb ellenállási sejtek alakultak. Nagy bátorságról tettek tanúbizonyságot, akik szabadságukat, sőt életüket is kockáztatták. Nem volt viszont erejük és befolyásuk, nem voltak kapcsolataik magas helyeken, következésképp semmi lehetőségük sem volt a rezsim megbuktatására. Ebben az időszakban már nem jelentettek reális veszélyt Hitler számára. A diktatúrát veszélyeztető ellenállás – kivéve egy magányos kívülálló előre ki nem számítható lépését, mint amilyenre sor is került 1939-ben – gyakorlatilag csak magából a rezsimből nőhette volna ki magát.4
Közben a rezsim tartópillérei – a fegyveres erők, a párt, az ipar és a hivatalnokréteg – továbbra is támogatásukról biztosították a diktatúrát.
Az 1933-ban Hitlert hatalomra segítő nemzeti-konzervatív elit, mely azt képzelte, hogy majd képes lesz ellenőrizni és kézben tartani a diktátort, most már jórészt túltette magát a nézetkülönbségeken. Ezekben a körökben főként 1934 tavaszán és nyarán, a fokozódó belpolitikai válság idején volt tapasztalható nyugtalanság, ami a rohamosztagosok vezérkarának lemészárlásával (és számos igazi vagy feltételezetten ellenzéki személyiség likvidálásával) ért véget a „Hosszú kések éjszakáján”, 1934. június 30-án. 1936-ban a konzervatív elit – bármilyen fenntartásokkal is viseltetett a párton belüli antikapitalista tendenciákkal, a basáskodó pártvezetőkkel, a keresztény egyházak ellen indított támadásokkal, a pártszervek törvénysértéseivel és a rendszer egyéb, nyugtalanító vonatkozásával szemben –, komoly formában mégsem határolta el magát Hitlertől.
A fegyveres erőknek, bár a tisztikar gyakran elfintorodott az országot irányító „közönséges jöttmentek” láttán, a korábbiaknál kevesebb okuk volt az elégedetlenkedésre. Az SA-val kapcsolatos, a rezsim első hónapjaiban kialakult feszültség már régen a múlt ködébe veszett. A két tábornok, Kurt von Schleicher volt birodalmi kancellár és Ferdinand von Bredow vezérőrnagy meggyilkolása a „Hosszú kések éjszakáján” nem tűnt súlyos árnak azért, hogy megszabadulhattak Ernst Röhm SA-vezető és társai csapásától. Közben a katonai vezetők által még a sötét 1920-as években is dédelgetett álom, az erős Wehrmacht megteremtése teljes támogatást élvezett.5 A hadsereg igen elégedett volt, amikor a versailles-i szerződés tilalma ellenére 1935 márciusában (a békeidőkre tervezett, alaposan felduzzasztott, 36 hadosztályt számláló hadsereg alapjainak megteremtése céljából) bevezették az általános hadkötelezettséget. Hitler 1933. februárban tett azon ígéretének megfelelően, mely szerint „az elkövetkező 4–5 év során a »mindent a hadseregnek« alapelv fog uralkodni”6, az újrafelfegyverzés üteme egyre erősödött. A Luftwaffe létrejöttét – Versailles-nak ismét fittyet hányva – minden retorzió nélkül jelenthették be 1935 márciusában. Az is figyelemre méltó, hogy Nagy-Britannia készséges cinkostársnak bizonyult a versailles-i szerződés aláásásában, amikor 1935 júniusában olyan haditengerészeti szerződést kötött a Birodalommal, mely lehetővé tette Németország számára, hogy a brit hadiflotta 35 százalékának megfelelő tengeri haderőt építsen magának. Ezt követően a Rajna-vidék remilitarizálásával Hitler a katonai vezetés dédelgetett álmát is jóval azelőtt váltotta valóra, mint ahogy azt korábban lehetségesnek tartotta. Mindent megtett, amit a fegyveres erők vezetése elvárt tőle – sőt annál még többet is. Nem sok ok lehetett a panaszra.
A nagytőke vezető személyiségei, bár a gazdasági nehézségek és a jövő érezhetően tornyosuló gazdasági problémái magánemberként aggasztották őket, hálásak voltak Hitlernek a baloldali pártok és a szakszervezetek szétzúzásáért. Ismét „urak voltak saját házukban”, amikor a munkaerővel kapcsolatos problémáikat kellett megoldaniuk. Szabad volt az út a mértéktelenül megnövekedett profit és osztalék felé. Még amikor a párt beavatkozásáért az exporttal, a nyersanyaghiánnyal és a gazdaságpolitikával kapcsolatban bírálták is a pártot, odáig még szűk körben se mentek el, hogy a Weimari Köztársaság „rossz”, régi demokráciáját sírták volna vissza.
A nemzeti-konzervatív elitcsoportok néhány tagja – főként a hadsereg vezetői közül és az állami hivatalnokok legfelsőbb rétegéből – mintegy két év elteltével, először csak fokozatosan, néha botladozások közepette, megindult abba az irányba, hogy alapvetően elutasítsa az egész náci rezsimet. Ekkor viszont még csakis saját érdekeiket és az általuk nemzetinek tartott érdekeket tartották szem előtt, és gyakorlatilag a nemzeti magabiztosság és újjáépítés Hitler személyében megtestesülő, nyilvánvalóan sikeresnek látszó politikáját szolgálták.
Csupán az „egyházháború” következtében a papság és a hívők, valamint a párt aktivistái között felerősödött ellentétek vetettek komolyabb árnyékot – különösen a katolikus egyház töretlen befolyása alatt álló falusi körzetekben – mindarra, ami különben (jórészt természetesen a propaganda és a megfélemlítés eredményeként) teljes és zavartalan nemzeti egyetértésnek látszott. Ezzel együtt a két legnagyobb keresztény felekezetet is a kettősség jellemezte. Bár még mindig jelentős befolyással volt a hívőkre, a papság úgy érezte, hogy nyilvános megnyilatkozásaiban óvatosan kell eljárnia, különösen azokban az esetekben, amikor nem közvetlenül vallási kérdésekről van szó. Bizonyos értelemben tehát a közvélemény jobban befolyásolta őket, mint ahogy ők akarták vagy tudták volna alakítani a közvéleményt. Figyelembe kellett venniük azt a tényt, hogy Hitler – nemzeti „sikerei”, mindenekelőtt a Rajna-vidék remilitarizálásával aratott diadala eredményeként – hatalmas népszerűségnek örvend még saját nyájuk azon tagjainak körében is, akik az egyház ellen intézett támadásaik miatt élesen bírálták a nácikat.
Az „egyházháború” széles körű feszültséget és nyugtalanságot keltett, de ez az elégedetlenség csoportokra tagolódott és korlátozódott, ritkán eredményezte a rezsim alapvető elutasítását, vagy azt, hogy nyíltan és tevőlegesen elkötelezzék magukat a politikai ellenzék mellett. A hagyományok, szokások és a bevett gyakorlat szenvedélyes védelme a náci mesterkedések ellen összeegyeztethető volt Hitler személyének támogatásával, a baloldal ellen indított támadásainak helyeslésével, a nemzet „diadalait” kísérő tapsviharral, a zsidók ellen életbe léptetett diszkriminatív intézkedések elfogadásával, és gyakorlatilag a legtöbb olyan dologgal, mely nem sértette közvetlenül az egyház érdekeit. A katolikus püspökök Hitler kancellárságának már az első heteiben az új rezsim iránti engedelmességre szólította fel híveit.7 Még az „egyházháború” kiélezett szakaszában is nyilvánosan helyeselték az „istentelen” bolsevizmussal szembeni ellenállást, és hitet tettek Hitler iránti lojalitás mellett.8 A koncentrációs táborok brutalitása, az SA-vezetők 1934-es meggyilkolása, az egyre fokozódó zsidóüldözés nem váltott ki hivatalos tiltakozást vagy ellenállást. A protestáns egyházon belül is hasonló, belső megosztottság uralkodott. A nácik egyházzal szembeni önkényeskedése, az egyház ügyeibe, szerkezetébe, gyakorlatába és doktrínáiba való beavatkozása miatti elégedetlenség és felháborodás – néhány kivételes egyéniség véleményétől eltekintve – jól megfért a hivatalos hűségnyilatkozatokkal és azzal, hogy jórészt őszintén helyeselték Hitler lépéseit.
Hitler kétségbevonhatatlan tekintélyét és hatalmát 1936 tavaszán még a tömegek imádata is erősítette. A lakosság jelentős része egyszerűen bálványozta. Ezt még ellenfelei is elismerték. „Nohát, ez a Hitler! Volt bátorsága megkockáztatni valamit!” A földalatti szocialista ellenzék tagjai számos alkalommal találkoztak ilyen típusú és hangulatú véleménnyel. „Versailles szellemét minden német gyűlöli. Hitler most összetépte ezt az átkozott szerződést és a franciák lába elé dobta!” Ezzel indokolták a diktátor támogatottságának ugrásszerű megnövekedését még azok is, akik addig egyáltalán nem lelkesedtek érte.9 1936-ban a német nép – legalább is annak túlnyomó többsége – fürdött a nemzeti büszkeségben attól, hogy Hitler (a szakadatlanul harsogó propaganda eredményeként úgy tűnt, hogy egyes-egyedül) talpra tudta állítani az országot.
A hatalmas tömegmozgalom támogatása, a népszavazás jelentette tartópillér garantálta, hogy ez a bálványozás egy pillanatra se szüneteljen. De Hitler támogatottsága nagyon is valós, őszinte és tömeges volt. 1936 nyarán a legtöbb német, bármilyen sérelme is volt, valamilyen szinten és értelemben támogatta Hitlert. Külpolitikai győzelmei a lakosság túlnyomó többségét megkérdőjelezhetetlen egységbe kovácsolta és felsorakoztatta politikája mögött. A Führert általános csodálat övezte. És valóban, a mindennapi élet egyhangúsága közepette nagyon sokan Hitler érdemének tudták be a Németországban rövid idő alatt bekövetkező, szinte csodával felérő változásokat. Azok számára, akik nem tartoztak az üldözött kisebbséghez, nem tartottak ki szilárdan a föld alá kényszerített szociáldemokraták és kommunisták mellett, vagy teljesen közömbösek voltak az egyház ellen intézett támadásokkal szemben, a dolgok jóval kedvezőbbnek látszottak, mint azelőtt, hogy Hitler átvette volna a hatalmat. A munkanélküliség (a Jeremiások jóslata ellenére) egyáltalán nem növekedett, sőt gyakorlatilag megszűntnek volt tekinthető. Az életszínvonal szerényen, de érezhetően emelkedni kezdett. Egyre több fogyasztási cikkhez lehetett hozzájutni. Egyre több háztartásba eljutott a „néprádió” (Völksempfänger).10 Egyre több lehetőség kínálkozott a szabadidő kellemesebb eltöltésére és a szórakozásra. Megindult a turizmus. A filmszínházak és tánctermek zsúfolásig megteltek. Bár a Madeirára vagy Norvégiába irányuló, nagy csinnadrattával körített „boldogság-hajóutak”, melyeket a Német Munkafront szabadidő-szervezete „Erőt az örömből” néven indított, csak a kiváltságosak számára volt elérhető és ténylegesen alig befolyásolta az osztálykülönbségeket, mégis egyre több embernek nyílt lehetősége az országon belüli utazásra, egyre többen jutottak el a színházakba és a koncertekre is.11 Sokan, még jóval a háború után is, ezt az időszakot tartották a „régi, szép időknek”.12
Úgy tűnt, hogy Hitlernek mindössze három év alatt sikerült Németországot megszabadítania a weimari demokrácia összes nyomorától, megosztottságától, és a német nép számára kikövezte a grandiózus jövő felé vezető utat. A demagóg és politikai lázító minden jel szerint egy államférfi és nemzeti vezető Bismarckéhoz mérhető szobrává magasztosult fel. A nemzeti újjászületés együtt járt a merev autoritarianizmussal, a polgári jogok elvesztésével, a baloldal brutális elnyomásával, a zsidók és azok egyre erősödő üldözésével, akiket alkalmatlannak tekintettek arra, hogy a nemzeti közösség tagjai lehessenek. Sokan mindezt üdvözölték, mások pedig azt tartották, hogy a helyzet javulásáért érdemes ezt az árat megfizetni.
Ebben az időszakban nagyon kevesen rendelkeztek annyi előrelátással, hogy elképzeljék, milyen jövő vár Németországra, melynek nemzetközi helyzete 1936-ban előjátékát jelentette a mértéktelen terjeszkedésnek, a soha nem látott méreteket öltő mészárlásba, példa nélkül álló népirtásba torkolló, és végül a Birodalmat magát is elpusztító világháborúnak. „Úgy tűnik, alig ismeri fel valaki, hogy Hitlernek ez a lépése újabb mérföldkövet jelent a pusztítás pokla felé”, állapította meg az emigráns szociáldemokrata mozgalom által összeállított előrelátó jelentés.13
II.
A legtöbb diktátor megelégszik azzal, hogy sikerül megkaparintania a teljhatalmat. Hitler számára önmagában ez nem jelentette a célt. Az ő gondolatmenete szerint a hatalom kettős ideológiai célt szolgál: Németország halálos ellenségének, a zsidóságnak a megsemmisítését, majd ezen keresztül az egész Európa fölött gyakorolt uralmat, ami ugródeszkául szolgálhat a későbbi világuralmi törekvések számára. Mindkét, egymással összefüggésben álló és egymásból fakadó cél egy olyan – gondolatvilágának már az 1920-as évek óta központi elemét alkotó – „világnézeten” alapult, mely a fajok közötti harcot és a legjobbak túlélését tekintette az emberi történelem meghatározó tényezőjének. Bármennyire is ködös volt az ezekhez a célokhoz vezető út, kialakulásuk után soha nem adta fel ezeket az elképzeléseket.
Hitler sajátos szerepének, mellyel Németországot, Európát és az egész világot a katasztrófa felé terelte, az is részét képezte, ahogy megszállott makacssággal ragaszkodott ezekhez a rögeszmékhez. A hatalomhoz vezető útján támogatására mellészegődött milliók közül ezzel együtt is csak keveseket vonzott a nácizmus, keveseknek volt Hitlerével pontosan megegyező véleménye, és keveseket vonzottak a számára ideológiai hajtóerőt jelentő személyes „világnézetének” változatlanul megmaradó sarkpontjai.14 Hitler weimari demokrácia alternatívájaként gyakorolt vonzerejének növekedése sokkal inkább annak volt köszönhető, hogy erőteljesen és megalkuvás nélkül frontális támadást indított egy láthatóan már hanyatló, befolyásos körök által aláásott, egyre fogyatkozó tömegtámogatást élvező rendszer ellen. Hatalomba emelkedése során ideológiájának központi tételeit általános, a weimari rendszer elleni, gyűlölettel teli tirádákba és a nemzeti újjászületés jövőképbe ágyazta. A nemzeti újjászületés pedig csak akkor valósulhat meg, ha a katasztrofális következményekkel járó vereséget elősegítő és a forradalmat kirobbantó „bűnözőket” sikerül megsemmisíteni. Sikere – demagógként – abban rejlett, hogy képes volt mindig az mondani, amit a csalódott tömegek hallani akartak, képes volt ezeknek az embereknek a nyelvén beszélni, képes volt megérezni és kihasználni a kétségbeesés pszichológiáját, s új reményeket tudott ébreszteni a nemzet főnixhez hasonló újjáéledése iránt. Nála jobban senki sem tudott hangot adni a nép gyűlöletének, elégedetlenségének, vágyainak és reményeinek. A hasonló ideológiai üzenettel fellépőknél sokkal harsányabban, szenvedélyesebben, kifejezőbben és vonzóbban tudott beszélni. Az általános, az egész nemzetre kiterjedő válság döntő szakaszában a nacionalista tömegek szócsövének szerepét töltötte be.
Mikor bebizonyította, hogy mindenkinél jobban képes mozgósítani, bűvkörébe vonni a nacionalista tömegeket, akkor személye is egyre vonzóbb megoldásnak tűnt a hatalom letéteményesei és azon befolyásos körök szemében, melyek gyorsan növekvő mozgalmát pótolhatatlan fegyvernek tekintették a „marxizmus” elleni harcban (az idézőjel azt érzékelteti, hogy nem csupán a kommunisták, hanem a szociáldemokraták, a szakszervezetek és az egész demokratikus rendszer elleni támadásról van szó), melynek elősegítése érdekében a konzervatív elit mindent megtett. A Weimari Köztársaság összeomlásának utolsó szakaszában ez a konzervatív elit segítette hozzá Hitlert, hogy végül elérje azt, amire mindig is törekedett: uralma alá hajtsa a német államot. Végzetes tévedés volt az elit részéről, amikor azt hitték, hogy Hitlert ellenőrzésük alatt tudják tartani. Túlságosan későn jöttek rá, hogy milyen katasztrofálisan alábecsülték.
Mikor sikerült hatalomba emelkednie, az általa prédikált „megváltó” politika – a vereség és az 1918-as forradalom megrázó élményének kiirtása a szívekből – a náci mozgalom különböző alapszervezetekhez tartozó, mintegy egymillió tagjával együtt már több mint 13 millió német támogatását tudhatta maga mögött. A nemzet megmentésével és újjászületésével kapcsolatos vágyak Hitlerben testesültek meg. A köré épült hamis, vallási mezbe öltözött kultusz segítségével – abban a korban, amikor a népi vallásosság még erős volt – mintegy világi megváltóként lehetett megrajzolni portréját. Az elvesztett háború, a nemzeti megaláztatás, a súlyos gazdasági és társadalmi nehézségek, a demokratikus intézményrendszerbe és politikusokba vetett bizalom teljes hiánya, a népnek az a vágya, hogy olyan „erős embert” találjon, aki erő alkalmazásával le tudja küzdeni az állam általános válságában meghatározó, nyilvánvalóan áthidalhatatlannak látszó politikai szakadékokat, mind hozzájárult ahhoz, hogy hatalmas tömegek kerüljenek a nemzeti megmentés csábító frázisainak bűvkörébe.
Mindez nem csupán azokra volt hatással, akik politikailag hiszékenynek bizonyultak. A neokonzervatív és értelmiségi körök az általánossá váló kulturális pesszimizmus következtében – bármennyire is ócsárolták Hitlernek és követőinek közönségességét – szintén vonzónak találták a nemzeti újjászületés gondolatát. Már az első világháborút megelőzően egyre erőteljesebbé vált a megállíthatatlan kulturális hanyatlás érzése, mely gyakran közvetlenül párosult az állítólag feltartóztathatatlan faji szennyeződés egyre divatosabbá váló gondolatával.15 A háborút követően a kulturális borúlátás és elkeseredés még inkább hatalmába kerítette a konzervatív értelmiséget. Oswald Spengler A nyugat alkonya című művének a megállíthatatlan kulturális hanyatlás árnyékát előrevető melankóliája igen erőteljes hatással volt az olvasókra.16 Az absztrakt művészetekre és a modern színházra rásüthették a „zsidó” és „nem igazi német” bélyeget. A „nigger zenének” ócsárolt sajátos, improvizáción alapuló dzsessz mintha nem csupán a zene, hanem Bach és Beethoven szülőföldjén az élet minden területén elkerülhetetlenül végbemenő amerikanizálódást testesítette volna meg.17
Németország kulturális hanyatlása mintha a politikában is tükröződött volna. Ahol csupán évtizedekkel korábban Bismarck uralta óriásként a politikai színteret, ott az ország képviselői civakodó törpéknek tűntek, s a jóvátehetetlenül megosztott Reichstag tükrözte a jóvátehetetlenül megosztott Németországot, melyet csak egy új nemzeti hős tud (ha kell, erővel) egységbe forrasztani. Már csak egy, a nemzeti megaláztatás hamvából és a háborút követő nyomorúságból kiemelkedő – harcost, államférfit és papot egy személyben megtestesítő – hős megjelenése jelentette az egyetlen reményt, egy olyan hősé, aki helyreállítja a nemzeti büszkeséget, és ismét naggyá teszi a nemzetet.18 Hitler és a mozgalom későbbi támogatásának magvai ilyen táptalajra hullottak, még ha a valóság az eszményektől távolinak is bizonyult.
A nácik fékevesztett antiszemitizmusa nem akadályozta ezt a támogatást. A lakosság nem egészen egy százalékát kitevő zsidóságnak, melynek túlnyomó többsége mindent megtett annak érdekében, hogy jó és hazafias német polgárnak bizonyuljon, nagyon kevés barátja akadt. A zsidókkal szemben gyakran még azok is tápláltak bizonyos fenntartásokat, irigységet vagy gyanút, akik a Weimari Köztársaság idején bírálták a zsidó közösség ellen megnyilvánuló nyílt náci erőszakot és brutalitást. Bár viszonylag kevesen vettek részt tevőlegesen is a zsidók elleni (a Weimari Köztársaság idején mindennapossá váló) erőszakos megmozdulásokban, a rejtett vagy passzív antiszemitizmus mégis széles körben eluralkodott.19 A szűnni nem akaró náci agitáció, a vesztes háború, a forradalom, a mélyülő politikai válság, a fokozódó nyomor miatt egyre erőteljesebbé váló bűnbakkeresés csak tovább erősítette a zsidósággal szembeni gyűlölséget és előítéletet. Terjedtek azok a feltételezések, melyek szerint a zsidók aránytalanul gazdagok, károsan uralkodó szerepet játszanak a gazdasági életben, és egészségtelen befolyást gyakorolnak a kulturális életre. Más szóval már Hitler hatalomra jutása előtt is egyre gyorsabban és szélesebb körben terjedt az általános vélekedés, hogy a zsidók mások (bármennyire is akarták bizonyítani ennek az ellenkezőjét), és ők a felelősek Németország bajaiért.
Hitler hatalomra jutása után a nácizmus zsidóellenes megnyilvánulásai olyan negatív érzéseket tudtak kialakítani, melyek átitatták az egész társadalmat, és az egyre erősödő propaganda hatására a társadalom minden rétegét megérintették. A zsidók Németországból történő „eltávolításának” szándéka mint a „faji megtisztuláson” alapuló nemzeti megújulás előfeltétele ezért garantált azonnali visszhangot a rezsim minden szegletében. Azon sokak körében, akik kényelmetlenül érezték magukat az új államban érvényesülő és nyugtalanítóan kegyetlen antiszemitizmus láttán, a zsidókkal szemben érzett lappangó ellenszenv vagy a diszkriminációval szembeni erkölcsi közöny nem tudott gátat vetni az egyre fokozódó zsidóüldözésnek.
A zsidókkal szembeni nyílt erőszak visszafogását az 1936-os olimpia évében az aktivisták csupán ideiglenesen alkalmazott eszköznek tekintették, és a további diszkriminatív intézkedéseket sürgető fellépéseik mindössze egy időre egyszerűen a felszín alatt maradtak. A társadalmi elégedetlenség, a rosszindulat és kapzsiság, valamint a nyílt gyűlölködés és az ideológia helyességébe vetett hit garanciát jelentett arra, hogy az üldöztetés egy pillanatra se enyhüljön. 1937 végére elkezdődött és gyors ütemben haladt előre a gazdaság „árjásítása”. 1938-ban ismét megszokottá váltak a zsidó közösségek ellen intézett nyílt támadások. Az ideológiai indíttatású rendőri erők belső dinamizmusának is megvoltak a maga szabta feladatai, s ennek megfelelően újabb faji célcsoportokat kerestek maguknak, új módszerek és lehetőségek után kutattak a „zsidókérdés megoldására”. Ez egyben azt is jelentette, hogy az 1936-os és 1937-es „csendes években” a „faji ellenség” elleni harc radikalizálódása ahelyett, hogy alábbhagyott volna, még tovább fokozódott.
A „zsidók eltávolítása”, amit Hitler már 1919-ben egy nemzeti kormány szükséges célkitűzésének minősített, fokozatosan egyre inkább megvalósítható elképzelésnek látszott.20
A radikalizációt sürgető erők egy másik – Hitler saját ideológiai rögeszméihez nagyon közel álló – területen, a német határok kiterjesztésének kérdésében is működésbe léptek. Ha a német expanzionista törekvéseknek Hitler is volt a legfőbb, legcéltudatosabb és leggátlástalanabb képviselője, az Európa fölötti uralom megszerzésének álma messze nem csupán őt kísértette. Ennek a német imperialista ideológiában21 gyökerező néhány szála már az 1920-as évek közepe óta kulcsfontosságú alkotóeleme volt Hitler gondolatvilágának. Az elképzelés a náci mozgalommal együtt egyre nagyobb lendületet kapott, majd az 1930-as évek elejétől fogva egyre inkább kiteljesedett. Részét alkotta a Hitler dicsőséges német jövőről szóló utópisztikus látomásában megtestesülő „nemzetmegváltó küldetésnek”. Bármilyen valószínűtlennek is látszott az élettér Kelet-Európában, a Szovjetunió rovására, „karddal” (mint ahogy Hitler az 1920-as évek végén több alkalommal is kijelentette) történő megszerzése az 1930-as évek elején – Németország példa nélkül álló nyomora és elesettsége idején –, az európai uralom ködös hitleri látomásának az jelentette a legnagyobb pozitívumát, hogy magába tudta foglalni (úgy, hogy nem volt velük azonos) a német uralom újjászületése különböző koncepcióit, melyek közel álltak a hadsereg vezetése, a külügyi apparátus felsőbb rétege, a vezető üzleti körök és számos értelmiségi alkotta befolyásos csoportok szívéhez. Ahogy Hitler diktatúrájának első éveiben a gazdaság talpra állásával és a fegyverkezés fokozódásával az önbizalom visszatért, és a rezsim egyik diplomáciai győzelmet a másik után aratta, a német terjeszkedés és uralom eszméinek különböző formái kezdtek összeállni és egyre valószerűbbé válni.
A terjeszkedés ráadásul nem csupán az újjászületett nemzet és a Hitler által prédikált „nemzeti megmentés” kiteljesedéseként volt vonzó, hanem gazdasági és katonai meggondolásokból is kívánatosnak – sőt szükségesnek – látszott.
Hitler élettérről vallott nézetei könnyen részét alkották az üzletemberek „nagy térgazdálkodásról” (Grossraumwirtschaft) alkotott elképzeléseinek, még akkor is, ha ők inkább Délkelet-Európában szerették volna helyreállítani a hagyományos német hegemóniát, s nem Oroszország brutális gyarmatosítását akarták. A gazdasági talpra állás gondolata a gazdasági uralom gondolatává alakult, és ahogy az elsősorban fegyverkezésre épülő gazdaság védtelennek bizonyult a munkaerő- és nyersanyaghiánnyal szemben, a terjeszkedés vonzereje is egyre nyilvánvalóbbá vált. A gazdasági egyensúly megteremtése a fogyasztási javak előállítására és a fegyverkezésre fordított eszközök között sürgőssé vált. A fegyverkezésen nyugvó gazdaság prioritásainak meghatározásával óhatatlanul együtt járt az expanzió. A rezsim expanzionista politikájának lelkes támogatása a gazdaság fegyvergyártásra berendezkedett részlegei számára biztos utat jelentett a hatalmas profit felé.
A versailles-i szerződés korlátozó intézkedései és az első világháborút követően Németországra kényszerített jóvátételi terhek közepette (melyek 1932-ben lényegében meg is szűntek) a katonai vezetés kénytelen volt kivárni, de megmaradt régi szándéka, hogy helyreállítsa a hadsereg korábbi státuszát, visszaszerezze az elvesztett területeket, és megteremtse a közép-európai német dominanciát.22 A fegyveres erők újjáépítésének 1933 utáni gyorsasága és az ennek a megakadályozására a nyugati demokráciák részéről mutatkozó nyilvánvaló kelletlenség és tehetetlenség újabb lehetőségeket teremtett. Nem csupán Hitlernek, hanem számos katonai vezetőnek is az volt a véleménye, hogy gyorsan ki kell használni a kedvező helyzetet, ami hamar visszájára is fordulhat, ha a német fegyverkezés ellensúlyozására Anglia és Franciaország is belép a fegyverkezési versenybe. A Versailles utáni rend felbomlását követő bizonytalan nemzetközi helyzet, a nyugati demokráciák gyengesége és a megindult fegyverkezési verseny mind azt sugallta, hogy eljött a lehető legjobb alkalom Németország európai kontinensen betöltött domináns szerepének megteremtésére. Ez volt az az érv, melyet Hitler oly gyakran és hatékonyan felvonultatott a tábornokokkal szemben. A potenciálisan ellenséges szomszédok: Lengyelország és Csehszlovákia közelsége, a Franciaországgal és Angliával a jövőben esetleg kialakuló konfliktus lehetősége, és mindenekelőtt a félelem a keleti bolsevizmustól (bármennyire is gyengének tűnt abban az időben) mind hozzájárult a terjeszkedés vonzerejének növekedéséhez, s ezzel a katonai vezetés is egyre erőteljesebben kötődött a Hitler és a maguk által is dédelgetett, európai dominanciáról szóló álomhoz.
Hitler ideológiájának sarkpontjai, a „zsidók eltávolítása” és az „élettér megszerzésére” irányuló gigantikus küzdelemre való felkészülés, olyan nagy ívű és kényszerítő erejű, hosszú távú céloknak tűntek, melyek könnyen egyesíteni tudták a náci rezsim tartópilléreit alkotó körök egymástól eltérő érdekeit. Ennek eredményeként Európa szívében egy igen modern állam intézményei – a hivatalok, a gazdaság és nem utolsósorban a hadsereg – egyre inkább Hitler „karizmatikus” hatalmához, a nemzeti megmentés politikájához és az egyetlen ember személyes látomásaiban és hatalmában megtestesülő európai uralom álmához kötődtek. Hitler legfontosabb, változatlan és távoli céljai kérlelhetetlenül az egész náci rezsim mozgatórugóivá váltak, és keretet alkottak az egész irányítási rendszert átható rendkívüli energiának és dinamizmusnak. Ez volt az a dinamizmus, melynek eluralkodása nem ismert határokat, melyben a hatalomvágy soha nem nyert kielégítést, ahol a korlátlan agresszió egyszerű elnyomó autoritarizmussá válhatott.
Azok a „szép idők”, melyeket Hitler diktatúrájának első három éve látszólag hozott Németország számára – a gazdaság megélénkülése, a rend megszilárdulása, esélyek a prosperitásra, a nemzeti büszkeség helyreállítása –, nem tarthattak a végtelenségig. Ezek homokra épültek. Azon az illúzión nyugodtak, hogy a stabilitás és a normalitás elérhető közelségbe került. A valóságban viszont a Harmadik Birodalom képtelen volt normálisan működni. Ez nem egyszerűen Hitler személyiségének és ideológiai mozgatórugóinak a kérdése volt, bár ezeket sem szabad alábecsülni. Vérmérséklete, kifogyhatatlan energiája, a szerencsejátékos ösztönös, a kezdeményezés megtartására irányuló kockázatvállalási készsége az 1935-ös és 1936-os évek győzelmei eredményeként magabiztossággal párosult, még nagyobb hangsúlyt nyert, és tovább erősödött. A tömeg bálványozása és szinte kivétel nélkül talpnyalókból álló környezete a küldetéstudatát is egyre erősítette. Érzékei ezúttal megcsalták, türelmetlen cselekvésvágyát egyre fokozta az érzés, hogy talán már nem él sokáig. Személyiségének ezen vonásain túlmenően sokkal személytelenebb, az ő képviselte millenista célkitűzések által szabadjára engedett és vezérelt erők is működésbe léptek. A személyes és személytelen mozgatórugók jelentették a biztosítékot arra, hogy a Rajna-vidékre és az Ausztriába történt bevonulás közötti „nyugodt” két év során a rezsim ideológiai dinamizmusa nemcsak, hogy nem hagyott alább, hanem még fokozódott, és a radikalizáció spirálja továbbra is felfelé ívelt.
A Hitler magabiztosságának hatalmas lökést adó 1936-os győzelem tehát ebben a vonatkozásban nem valaminek a végét, hanem valaminek a kezdetét jelentette. A legtöbb diktátor elégedett lett volna egy ilyen hatalmas győzelem gyümölcseinek learatásával, és meghúzta volna a határvonalat. Hitler számára a Rajna-vidék megszállása egyszerűen csak egy fontos mérföldkövet jelentett az európai hegemónia megszerzésének útján. A bevonulást követő hónapok kövezték ki az utat a rezsim minden téren bekövetkező, és 1937-től egyre érezhetőbbé váló radikalizációja felé, mely két évvel később másodjára is katasztrofális lángtengerbe borította Németországot és Európát.